EGRI CSILLAGOK

(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)

REGÉNY KÉT KÖTETBEN

IRTA
GÁRDONYI GÉZA

BUDAPEST,
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
1909

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-25-1 (online)
MEK-13387

TARTALOM

I. KÖTET.

ELSŐ RÉSZ.
HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?

MÁSODIK RÉSZ.
ODA BUDA!

HARMADIK RÉSZ.
A RAB OROSZLÁN.

II. KÖTET.

NEGYEDIK RÉSZ.
EGER VESZEDELME.

ÖTÖDIK RÉSZ.
HOLD-FOGYATKOZÁS

I. KÖTET.

ELSŐ RÉSZ.
HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?

I.

A patakban két gyermek fürdik; egy fiu meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják; a fiu mindössze hét esztendős; a leány két évvel fiatalabb.

Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.

Először csak a lábukat mártogatták bele, azután bele-ereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszercsak ott lubickol meztelenen mind a kettő.

Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is ne-mulass! Mert a fiucska csak hagyján, - az nem úrfi; de a leányka, az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája, - kisasszony, - és úgy illant el hazulról, hogy senkise látta.

Még igy csupaszon is látszik rajta, hogy úri leány: kövér, mint a galamb és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vizben, a két kis hajfonat ide-oda röppen a nyakán. No bizony, nem szép haj: fehér, mint a kender; de gyereknek ilyen is jó.

- Derdő, - mondja a fiunak, - uttyunk.

A Gergőnek nevezett ösztövér barna fiu háttal fordul, amaz meg belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul a part felé, a másik gyerek meg a viz szinén lebeg és rugódozik.

Azonban, hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld üstökébe, és aggodalmasan néz körül.

- Jaj, a szürke!

Kifut a vizből és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.

- Várjon, Vicuska, - kiáltja a leánynak, - várjon, mingyárt jövök!

S azon meztelenen elnyargal.

Néhány perc mulva egy vén szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzagkötőfék. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.

A gyerek hevesen csapkodja a lovat egy somfagallyal. Az arca sápadt. Hogy visszaérkezik a fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik, s lecsuszik, leugrik róla.

- Bujjunk el! - mondja dideregve. Bujjunk el! Törököt láttam.

A lovat egy-két rántással fához köti. Felkapkodja a földről a ruháját. S fut a két meztelen kis gyerek egy galagonyabokornak. Megbujnak, meglapulnak a bokor mögött a fűben.

Abban az időben nem volt ritkaság a török az útakon. S te, kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy ez a két gyerek most ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek és beszélnek? Por az mind!

Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-ikit. Annak az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.

Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy félreeső völgyében áll. Valami harminc vályogház, meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrü fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtek-faluban, mint az erdei bogarak.

A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Azért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.

Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Az uraság házától is csöppent olykor az asztalukra.

Hát azon a napon is a városból jött meg az öreg:

- Legeltesd meg a szürkét, - mondotta az unokájának, - nem evett szegény reggel óta semmit.

Igy indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben ahogy elment az uraság háza mellett, a kis Éva kibujt a kertajtón és könyörgött neki:

- Derdő, Derdő, hadd menjek veled!

Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kivánt menni. Éva arra kivánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő füre bocsátotta a lovat. Igy kerültek ők az erdei patakba és a patakból a galagonyabokor mögé.

Lapulnak. Reszketnek a töröktől.

És a félelmük nem árnyéktól való. Egynéhány perc mulva ropogás hallatszik a harasztban, és mingyárt rá egy strucctollas fehér töröksüveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.

A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. A maga sötétpej kis lovát kantáron vezeti.

Most már látni, hogy a török csontos arcu barna ember. A vállán diószin barna köpenyeg. A fején tornyos fehér süveg. A félszeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgatásán. De azért eloldja.

Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor is annyit adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.

A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra is.

Azután tiszta magyar szóval kiált:

- Hol vagy fiucska? Gyere elő kis pajtás! Fügét adok! Gyere csak elő!

A gyerek nem jelentkezik.

- Gyere elő, te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz? Ha nem jössz, elviszem a lovadat!

És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között.

A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekinálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a Vigyen el a török! - szidást, meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mint a kinek tüske szurja a talpát.

A szürkét viszik! Mit szólnak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?

A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Sápadtan kucorgott mellette. Nagy kék szeme megnedvesült a rémülettől.

Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög a lába alatt. Hát viszi a török, csakugyan viszi!

- A szürke..., - hebegi Gergő siróra torzult szájjal.

És fölemeli a fejét a fűből.

Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.

De már most elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik és utána iramodik azon csupaszon a szürkének.

- Bácsi! - kiáltja reszketve, - török bácsi!

A török megáll és elvigyorodik.

Jaj de csunya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!

- Bácsi, a szürke, - rebegi sirva Gergő, - a szürke a miénk...

És megáll vagy husz lépésnyire.

- Gyere hát, ha a tietek, - feleli a török, - nesze.

Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.

A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagylomhán megindul, odaszökik és megfogja a kantárt...

Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy erős ujjai átkapcsolják gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a nyergébe.

Gergő sivalkodik.

- Csitt! - mondja a török, előkapva a dákosát.

Gergő azonban tovább kiabál:

- Vicuska! Vicuska!

A török arra forditja a fejét, amerre a fiu. Keze a tőrön.

Persze, amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a füből, visszadugja a dákost és elmosolyodik.

- Gyere, gyere, - mondja, - nem bántalak.

S megindul a két lóval a leányka felé.

Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. Gergő tehát bőg és ültön marad, a török meg otthagyja a két lovat és fut a kislány után.

A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak és magas a fü. Elbukik. Csakhamar ott rugódzik és sivalkodik a török ölében.

- Csitt! - szól a török rácsapva a gömbölyüjére, - csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham - ham!

A kisleány elhallgat. Csak a szivecskéje ver, mint a marokba fogott verébé.

Azonban, hogy a lovakhoz érnek, ujra kitör belőle a kiáltás:

- Apuska! apa!

Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.

A Gergő gyerek is bőg. Az öklét a szemén forgatva sirja:

- Haza megyek, haza akarok menni!

- Hallgass, rongyos fattyu! - rival rá a török, - mert mingyárt kétfele hasítlak!

És fenyegetően rázza az öklét Gergő felé.

A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében. Gergő csöndesen picsogva ül a pej hátán.

És mennek.

Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindsik, gyalog azabok, tarka öltözetü szabad katonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.

Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tiz megrakott kocsit és szekeret kisér. A szekereken fehér ágynemü, szekrények, ágyfák, hordók, székek, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen össze-visszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábu, hátrakötött kezü bús rabok ballagnak.

A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kéknadrágos, piroscsizmás, fehérsüveges janicsárok, három pedig prémes sapkáju, nagy dárdáju azab. A félszemünek porral lepett fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.

Mig bent időzött az erdőben, a három szekér félreállott oldalt az út szélén, és helyet engedett a többi hazavonulónak.

A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket, meg a szürkét.

Mit locsognak törökül? azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtok. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek. Mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor az ember legyet kerget.

A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemü tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábu rableány, arra bizza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török és mindenféle ruhát huzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pittykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szűrt és feldobja a szekérre.

- Öltöztesd fel őket, - mondja a félszemü a leánynak.

A leány körülbelül tizenhét esztendős. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.

- Hogy hivnak, angyalkám?

- Vicuska.

- Hát téged, lelkecském?

- Gergő.

- Ne sirjatok, kedves. Velem lesztek.

- De én haza akarok menni, - sirja Gergely.

- Én is, - sirja a leányka.

Vica magához öleli őket mind a két kezével:

- Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sirjatok.

II.

A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehérszakállu és nagyhaju zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy keresztes végü botjával vitézül nem hadonázna maga körül.

Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön és megszabaditja az ostromtól.

Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy pirosköpenyeges szőke dalia lovagol elől. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyü, meggyszin zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejöket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.

A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hidon át az udvarra.

Cecey ott gubbaszkodott a szérü árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyirt ott birkát. A kezökben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!

Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt és eléjök baktatott. Furcsa járása volt az öreg úrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.

A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.

- Dobó István vagyok, - mondotta, a süvegét levéve, bokáját összeütve.

Hosszu csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző erős szürke szem.

Cecey hátradugta a kezét.

- Kinek a hadában szolgálsz?

- Most a Török Bálintéban.

- E szerint Ferdinánd hive vagy. Isten hozott, ecsém.

S kezet nyujtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.

- Hát mi szél hordoz erre?

- Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.

- A Móré várából?

- Nem a Móré vára az már.

- Hát?

- Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.

Az öreg falábú elbámult.

- Lerontottátok?

- Földig.

- Hála Istennek. No gyere be a hüvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.

- Lerontottátok! - kiáltott ujból elbámulva.

A kis kövér úri asszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazitott az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.

- Hogy is hivnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?

- Dobó István.

- Dobó Pista, - szólt Cecey, bemutatva az ifjut a feleségének.

Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.

- Mielőtt leülnék, bátyám, - mondotta Dobó, - meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré? Mert én őt keresem.

- Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.

Dobó a fejét csóválta:

- Akkor rossz nyomon járunk.

Aztán vizet kért.

- Hát várj, mingyárt hozzák a bort, - mondotta Cecey.

- Vizet iszom, ha szomjazom, - felelte Dobó.

S fölfogta a nagy csöcsös korsót és a szájához emelte.

- Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek - kérdezte a viz után szakadó jóizü sóhajtással.

- De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!

- Köszönöm. Nincs most farsang. Este tovább megyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.

Mig Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.

- Te a baráttól jösz! - szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.

- Attól, - felelte bámulva a zarándok. - Honnan tetszik tudni?

- Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borz-zsirtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.

- Igaz, - felelte az ember.

- Ebből látom, hogy messziről jösz hozzám.

- Az is igaz.

- Nekem pedig messze földről nem igen izenget más, csak a sajóládi gvárdián, aki atyámfia.

- Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

- Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hinak?

- Varsányi Imrének.

- Hány esztendős vagy?

- Harminc.

- Nohát lássuk: mi hirt hoztál?

A zarándok leült a földre és a csuhája bélését bontogatta.

- Istentelen melegség van erre, - dünnyögött jókedvüen. - Oszt annyi a török, mint a légy.

- A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?

Varsányi elővonta végre a kis vörös-pecsétes levelet, és átadta.

- Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is, - szólt Cecey a feleségének.

És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.

- Az, - szólt a levélbe belehunyorítva, - a barát irása. Tiszta, mint a nyomtatás, de nagyon apró. Én ugyan el nem olvasom.

A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékába.

- Bizonyosan jót irt pedig, - mondotta. Mert nem noszitott, hogy siessek. Mikor nagypöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kispöcsétes; nem ország dolga.

S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alól, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult.

- Egészséges a Gyuri bácsi?

A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.

- Nem beteg az soha.

Egy bikafejü, vállas és erős vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott és kezet akart neki csókolni.

- Pápista vagy? vagy újhitü? - kérdezte a pap.

És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

- Pápista vagyok, - felelte a zarándok.

A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a diák levelet:

- Kedves sógorom...

Különös tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért, akik megszokták, értették a beszédét.

Folytatta:

- ... és kedves Juliska. Istentől jó egészséget és zavartalan életet kivánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról-napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti fut, ki a felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat...

- Ne olvasd tovább! - pattant fel Cecey, - ebnek kell eb kegyelme!

- Csöndesen, kedvesem, - csillapította az asszony. György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.

A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

... A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében...

- Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! - szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

- Már más következik, - felelt a pap.

És olvasott tovább:

De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség...

- Belém, belém! - kiáltotta az asztalra csapva Cecey, - sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!

A pap tovább olvasott:

... Itt Budán az én kis házam üresen áll és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy ijjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.

- Nem kell! - kiáltott Cecey fölkelve. A Zápolya pénzén vetted, barát! Düljön össze, ha belemegyek!

- Tudod is te, hogy azon vette! - szólt a pap boszúsan. Hátha örökség?

De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.

A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen:

- Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit irt, annyi, mintha nem irt volna!

- Hát nem viszek levelet.

- Nem.

Azzal tovább baktatott ki a szérüre. Föl és alá toppogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

- A fejem még nem fa!

A parasztok sebesen nyírták a birkát.

A kutyák is távolabb huzódtak. Még a ház is mintha lejebb csúszott volna a parton.

Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

- És ha nem örökség is, - mondotta, - munkájából való szerzeménye a barátnak. És ráiratja a nevére. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és rárivalt a papra:

- Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak!

- Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! - mordult vissza a pap.

- Te beállsz hóhérnak! - rikácsolt Cecey.

- Te meg németnek! - bőszült fel a pap.

- Hóhér!

- Német!

- Sintér!

- Hazaáruló!

A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra orditozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztani.

- Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket, - mondotta nyugtalanul, - vagy inkább vesszenek össze a törökkel.

- Nem érted te ezt, öcsém, - felelt Cecey, a székre zöttyenve, - ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyay, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyayt védi?

- Ha csak az én ellenségem volna, - felelt a pap is megcsöndesült hangon, - régen megbocsátottam volna neki. De azért még igy is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.

- Debiz inkább a német, mintsem-hogy a török! - kiáltott ismét Cecey.

Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon.

- Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen? Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek?

- Eladta az már, öcsém, régen!

- Nem hiszem, - felelte Dobó, - neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.

Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos piros sült csirke láttára eltünt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

- Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém, mondotta Cecey jókedvvel. Hány esztendős vagy?

- Harmincegy, - felelte Dobó, - bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.

- Mig az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?

- Nem értem rá, - felelte Dobó. Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.

- Hát igy jó. Igy él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólitott. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.

Fölvette a szinig töltött ón-poharat, és szólt jókedvüen.

- Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?

- Nem tudok, - felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolat-szökemlésen.

És kiüritette a poharát. Jó erős veres bor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öreg úr.

- No, nem is leszel akkor jó hadvezér, - mondotta Cecey.

- Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanit.

- Esszerint mégis tudsz.

- Nem, csak éppen ismerem a játékot.

- No hát, ha majd tudsz, másképpen itélsz róla. Egy órai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.

- Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?

- Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Már pedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.

- Együtt is fogunk meghalni, - fejezte be a pap bólogatva.

S azzal a két öreg barátságosan nézett egymásra és összekoccintotta a poharát.

- De nini, - szólt Cecey, a bajuszát megtörülve, - mégis derék ember az a Ferdinánd, hogy azt a róka Mórét kiugratta a várából.

- Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejök hada volt. Sokalták már a gazságait, mert utóbb már a sirokat is felforgatta.

- De mégis csak Ferdinánd küldött jobban ellene.

- Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segitsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.

- Faldöntésre?

- Arra. Török had is volt velünk valamelyes.

- Persze, a János zászlaja alatt.

- Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget! Mindig rabolva mennek haza felé.

- Azok a disznó akindsik!

- Azok.

- Könnyen elbántatok avval a várral?

- Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyut nem hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér?

- Jártam ottan, - jegyezte meg a pap, - sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?

- Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.

- Felrobbantottátok?

- Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson és elfut segitségért. - Jó - felelték azok, - de mi a biztositék, hogy vissza is térsz? - Itt marad mind a két gyermekem, - felelte a lator, és minden arany, ezüst marhám, mit kivántok többet? És leereszkedett kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.

- A gyermekeit is?

- Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiu. Azóta ott vannak János királynál.

- Hát ti most Mórét keresitek?

- Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre Pécs felé tartott.

- Te, Magda, - szól hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek, - hol a Vicuska?

- Nem láttam, - feleli a leány. - Ebéd után a kertben játszott.

- Szaladj csak, keresd meg!

- Az én kis leányom, - magyarázta Cecey Dobónak. Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

- Fia nincsen bátyám.

- Nincsen, - felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.

Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajúszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Ugy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.

Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte legelőre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!

Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.

Végre estefelé az egyik cseléd megáll és nagyot kiált:

- Megvannak!

- No hálistennek! Hol vannak?

- A ruhájok itt van!

A ruhájok, bizony csak a ruhájok: a patyolat ingecske, piros karmazsin cipőcske, sárga tafota szoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.

Bizonyára belefulladtak valahol a patakba!

III.

- Az én nevem Margit. Szólitsatok csak Margit néninek, - mondta a kocsin ülő rableány. Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók vagytok, édeseim?

- A faluba, - felelte könnyes szemmel Gergő.

- A paluba, - felelte a kisleány is.

- Melyik faluba?

- Itt az erdőbe van.

- De mi a neve annak a falunak?

- A neve? A nevét nem tudom.

Kövérképü leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló száju. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.

A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.

- Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája, - mondotta dalolva. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.

És halad a rab-kocsi csendesen.

A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog; meg egy nagyarcu paraszt ember, aki lehet már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcu magas ember. Se szakálla, se bajúsza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.

Voltak is az ő templomának kincsei!

Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, - kinek elül, kinek hátul, - szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.

A rongyok már véresek.

- Álljunk meg, - könyörgött hátrafordulva olykor, - hadd igazitsam meg a bilincsemet.

A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és legfeljebb csak egy boszus tekintet volt a feleletük.

Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette lovagló görbehátu törökre.

- A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok!

- Gáspár, Gáspár, - szólott le Margit a kocsi tetejéről, - viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóra hajlik, meg kell állaniok.

Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.

- Haza akarok menni! - bömbögte Gergely.

- Apához! - sirta a kis Éva.

A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet és imádkoztak.

Ezalatt csend volt.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.

- Áldjon meg az Isten, Margit, - mondotta sóhajtva a legény.

- Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

És sirásra fancsalodott az arca. Minden órában sirt egynéhány percet, de mingyárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sirt, azok is sirtak.

- Hej de ihes vágyok, - fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a porban. Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal szalonnát.

A kocsis - szintén láncolt lábu rablegény - elmosolyodott a cigány sohajtására.

- Magam is éhes vagyok, - felelte a törökökre megvetően pillantva, - de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.

- Hát te vágy á sákács?

A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:

- Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

- Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

- Három napja.

- Nem lehetne elfistelegni váláhogy?

- Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.

- De hátha ma nem főzsöl? - tünődött aggódva a cigány.

- Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

- Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat, meg a tízs ujjomat.

- Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.

- Nem isik a terek, te!

- Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

- Na akkor nekem innepem ván, - ujjongott a cigány, - olyan nótát pikulázsok nekik, hagy még táncra is kerekednek tűle.

A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.

A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

- Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.

A nap ekközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen előtündöklött az első csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:

- Tüzet raksz!

- Én azst jabban értem! - rikkant fel a cigány. Nagyságos méltóságos terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a mesterségem.

- Hallgass! - rivalt rája a török.

Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabadították az ülésről.

- Olyat, mint tegnap, - mondta neki a félszemű török.

- Meglesz, - felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt. Csak ebéd után tették asztalra nagy uraknál csemegének.

A tüz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a szekereken.

A rabokat összehajtották egy-csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak eldültek szegények a gyepen. Némelyikök mingyárt el is aludt.

A kis Vica is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettök hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájok pillantott néha. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.

A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig negyedóra mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson.

Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.

IV.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

- Hogy a hetedik pokol emészszen el! - orditott rá a félszemű janicsár, - mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!

A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.

A hordók ekközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:

- Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.

A Gyomorzsáknak nevezett félszemű, - valójában Jumurdsák, - megfordult és gúnyosan sunyoritott:

- Ide kukorikolnád a magyart, ugye? Majd pikulázok én mingyárt a hátadon!

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy lelógó bajúszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók döltek ki belőle.

Osztozkodtak a tüz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga inye is kilátszott, mikor nevetett.

Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket és hogyan rakosgatja bele egy kis nyiláson át a pénzét a nyeregkápába.

- Hát te mért nem eszel? - szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

- Nem kell, - felelte.

Kis idő mulva odaszólt a papnak:

- Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

- Hát mi kell, fiam?

- Tisztelendő uram, - szólott a legény sötéten, - gyóntasson meg engem.

- Minek?

- Annak, - felelte a legény, - hogy tisztán menjek a másvilágra.

- Messze vagy még te attól, Gáspár.

- Nem olyan messze, mint gondolja.

Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:

- Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

- Ne tedd azt, fiam.

- Már pedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor ide jön, elkapom az egyik kését, és beleszurom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.

- Fiam, - mondotta nyugodtan a pap, - én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.

- Ujhitü?

- A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabaditották.

- És ha nem szabadítanak meg?

- Isten jósága elkisérhet az útunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapit.

A legény komoran nézett maga elé.

A pap ujból megszólalt:

- Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigányszokás szerint börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.

- Talán a feleséged? - kérdezik a rabok.

- Nem, - feleli a cigány, - de még lehet.

- Hát mit beszélgettek cigányul?

- Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

- A jövendő Isten kezében van, - szólt rájok a pap. Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát.

A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcu, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány? mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égett puskaporszagot hordozott magával. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Az már túl van a negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni?

- Sehogyan, - szólt röviden a nagyfejü paraszt.

Lenyelte a kanál húst, és folytatta:

- Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

- Konstantinápolyban? - kérdezték egyszerre hárman is.

- Ott, - felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba, - tiz esztendeig söpörtem én a török földet.

- És hogyan szabadult meg?

- Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átusztam a Dunát.

- És milyen az a rabság? - kérdezte egy tizenhat éves savószemű legény.

- Bizony, öcsém, - felelte búsan a paraszt, - nem sok tyúk mult ki miattam a világból.

- Gazdagnál szolgált-e - kérdezte egy hang a kocsi alól.

- Magánál a császárnál!

- A császárnál? Mi volt kend a császárnál?

- Főtisztogató.

- Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?

- Az istállóját.

- Hát az asszonyokkal mit csinálnak? - kérdezte egy feketehaju menyecske.

- Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony. Amelyitek meg vén, cselédkedik.

- Verik az asszonyt?

- Bezony nem is simogatják.

A pap fölkelt.

- Esszerint kend ösmeri az utat?

- Ösmerem, - felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

- Nándorfejérvártól Hizarlik egy nap. Aztán Baratina.

- Nem, - felelte a paraszt, - öt állomás is van addig.

- Esszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

A paraszt bólintott.

- Aztán Nis.

- Az már Rácország, - jegyezte meg a paraszt, a térdét átfonva. Ott kezdik vetni a rézkását.

- Rézkását? - kérdezte elcsudálkozva egy asszony.

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:

- Aztán következik Kuri-Kezme.

- Ott sok a korpió-férög.

- Sárkövi.

- Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!

- Czaribród.

- Ott engem nagyon megvertek.

- Miért? - kérdezték egyszerre hatan is.

- Mert eltörtem a lábam vasát.

- Dragomán, - olvasta a pap tovább.

- Az már Bologárország, - szólt a paraszt, - onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!

A pap folytatta:

- Iktimán.

A paraszt bólintott.

- Kapiderven.

- Ott havas vagyon. Nyáron is hó fedi a hegyeket.

- Pozarki vagy micsoda.

- Az az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szunyog benne.

- Filippe.

- Az is város. Düljön össze!

- Kaladán.

- Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!

- Uzonkova.

- Sok gyümölcsös kert. Jó hely.

- Harmanli.

- Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.

- Musztafa-basa-Köpri.

- Kőhid van ott jókora. Szakadjon össze!

- Drinápoly.

- Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.

- Mi az? - kérdezték a rabok valamennyien.

- Az, - felelte a paraszt, - akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

- Corli.

- Onnan kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

V.

A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember megszólalt:

- Atyámfiai, - mondta halk érdes hangon, - ha meg tudnátok engem szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.

A rabok ránéztek.

Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:

- Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont:

- Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.

- Mi a neve, bátyám? - kérdezte a pap.

- Rab a nevem, - felelt a sebhelyes arcu kedvetlenül.

Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.

- Nem is úr ez, - szólt az egyik rab, - hanem valami cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekészszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.

- Hiszen csak vasfű volna, - szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék mellett.

A rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek. Gáspár folytatta:

- A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort találtak. Azon ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.

- Éljen Magyarország! - kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a kupáját. Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!

- Honnan tudsz te magyarul? - kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.

- Mi közöd benne? - felelte kevély lenézéssel Jumurdsák. Magyar asszony volt az anyám, attól tanultam.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer félálmos panaszos hangon:

- Nem látom én többet szép Eger városát!

Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejebb sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyilik magától a füle kisajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

- Nála van Dózsa kincse, bizonyosan tudom, - bizonygatta a magyar.

- És miféle kincsek azok?

- Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák. Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba.

- Itt az erdő alján?

- Itt. Azért is vonult félre a világtól.

- Fegyvere is van?

- Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy vasas-láda. Azokban lehet a legértékesebb holmi.

- Cecey... Sohasem hallottam ezt a nevet.

- Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

A török a fejét rázta:

- Kevesen vagyunk, - mondotta elgondolkozva. Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

- Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öreg ember az már. És fából van keze-lába.

- Mikor jártál ott legutoljára?

- Esztendeje lehet.

- Esztendő, sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Éji homály és fülemile-dal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörüséget daloljon a rabok álmába!

Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tüzet a fa alatt már elboritotta a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tüz körül.

Jumurdsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.

Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:

- Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

- Gyerünk haza, - susogta Gergő.

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mingyárt vissza is igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette; és azt nézte kismacskás nézéssel.

- Gyerünk, - mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerék-agyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a hiján, amelyhez támaszkodott.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

- A szürke... - rebegte. - A szürkét is haza kell vinnünk.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

- A fene látott ilyet! - mondotta a csomót rángatva.

Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a fogával nem birta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.

- Üljön fel maga is, - szólt a kisleánynak.

Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.

Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.

Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.

VI.

A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceyéknél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.

A falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen kiáltotta:

- Nincs Isten!

- Van! - kiáltotta vissza a pap.

- Nincs! - ismételte Cecey.

- Van!

- Nincs!

A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:

- Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.

A vén nyomorék ember gyerekként zokogott.

A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékény-ágyról.

- Tisztelendő uram, - mondja halkan.

- Mit akarsz, atyámfia?

- Nem fulladtak ám meg azok.

- Hát? Mit tudsz róluk?

- Azt, hogy a törökök vitték el.

A pap majdnem a falnak esett.

- Honnan tudod?

- Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.

- Török lába nyomát?

- Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.

- Hátha bocskornyom volt?

- Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a töröklónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?

- Hát mért nem szóltál?

- Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu.

A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.

- Igazat beszélsz, - mondotta a tenyerét a homlokára szoritva. Dehát mit cselekedjünk?

- Tegye azt, amit én, - felelte vállat vonva Varsányi, - hallgasson.

- Borzasztó! Borzasztó!

- Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

- Inkább haltak volna meg ők is! - szólt a pap fájdalmasan.

- Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi utánok kereskedtünk.

A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált. Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

- Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi az?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva dörömbölés a nagykapun:

- Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!

A pap berohant a házba:

- Van Isten, Péter! Kelj fel, mert van Isten!

A két gyerek ott várt a kapu előtt. Ültek a szürkén, álmosan és halaványan.

VII.

Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak. Kapkodták a Gergő gyereket kézről-kézre, meg Vicuskát, ahol érhették, ott csókolták.

- Gergő mától fogva az én fiam, - mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére téve.

A fiu anyja mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiut, aki lovat hozott a töröktől.

- Bátyám, - szólt előlépve, - adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.

S fölemelte Gergőt.

- Szeretnél-e vitéz lenni fiam?

- Szeretnék, - felelte ragyogó szemmel a gyerek.

- Lovad már van, - mondotta Dobó, - kardot is szerzünk a töröktől.

- Hát az enyim az a ló?

A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.

- Persze, hogy a tiéd, - felelte Dobó. Hadban szerezted.

- Akkor a pénz is a miénk, - szólt büszkén a gyerek.

- Micsoda pénz, te?

- Aki a nyeregbe van.

Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

- Tyü, kuttyázom adtát! - kiált bámulva Cecey, - most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony, - kiáltott a gyereknek az anyjára.

A fiu anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.

- Az enyim? - dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

- A tiéd, - mondotta a pap. Az Isten adta a fiadnak.

Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.

A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:

- Jól eltegye édesanyám, mert holnap ide jönnek.

- Kik jönnek ide? - hörkent rá Cecey.

- A törökök.

- A törökök?

A fiu rábiccent:

- Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

- A hóhérnak?

- Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.

- Hogy ide jönnek?

- Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.

- Az én kincseimet? - szólt Cecey bámulva. Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

- A vasas ládákat is mondták, hogy hat van.

- Ez komoly sor, - szólalt meg Dobó. Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyermeket és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

- Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?

- A szájától a füléig egy vörös barázda.

- Bátyám! - mondja Dobó felpattanva a székéről, - ez Móré!

- Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

- Dehát ismeri az itt a járást?

- Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két tehenemet.

Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.

- Hány embere van, bátyám, fegyverfogható?

- Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

- Kevés, - feleli Dobó. Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, Jánospárti; minekünk ellenségünk.

- Futnunk kell, futnunk! - kiáltja elkeseredetten Cecey. De hová fussunk?

- Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti! Azzal kiment.

- Lóra, fiuk! - hangzott a kiáltása az udvarról.

- Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van és gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is. Két óra mulva visszatérek.

Felült a lovára, és a vitézeivel együtt elrobogott.

VIII.

A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságu, és bizony már romladozott.

Az udvarra már délelőtt behurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén vagy hatot vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?

Egynéhány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.

Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson. Szétosztotta azoknak az öregeknek, akik vele a Dózsa-háboruban harcoltak.

Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek igy is örömriadással fogadták.

Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Aztán magához szólitotta a falu fegyvereseit, - számszerint ötvenegy embert és csoportokban a kerítésre osztotta őket. Ő maga tiz jó puskással a kapu mellett helyezkedett el az állványon.

A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Azoknak kell jelenteniök az ellenség megérkezését.

Nem kellett estig várakozniok.

Délután három óra tájban megharsant a kürt a falu keleti bejáróján, és néhány perc mulva vágtatást tért vissza mind a két katona.

- Mind itt vagyunk? - kérdezte Cecey.

Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranytól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.

- Már most mindegy, - szólt Cecey a sisakját föltéve. Be a kaput! Zsákot, követ mögé! Csak annyi rést hagyjatok, amennyin egy lovas beférhet.

A katonák ezalatt odaérkeztek.

- Jönnek! - kiáltotta az egyik messziről.

- Sokan? - kérdezte Dobó.

- A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

- Hát eredj vissza, - riadt rá Dobó haragosan, - aztán nézd meg, hogy hányan jönnek? Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.

A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.

- Hát ilyen katonák vagytok ti? - kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.

- Dehogyis, - felelte az röstelkedve. Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.

Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindsi.

Most már csakugyan kergették.

- Nyissátok ki a kaput, - mondotta Dobó.

És a puskásainak is szólott:

- Lőjjetek!

A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt. Megfordultak és visszaügettek.

A szabó benyargalt a nyitott kapun.

- Hát hányan vannak? - kérdezte Dobó mosolyogva.

- Sokan, - felelte a szabó verejtékesen és lihegve, - talán ezren is.

- Az semmi, - felelte Dobó, - ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.

- Ezret mondtam, uram.

- Jól értettem, - felelte Dobó. Az ijedt ember tiznek látja az egyet. Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.

A falu végén füst gomolygott föl.

Az akindsik már gyujtogattak.

- Jól meglocsolták a tetőket? - kérdezte Dobó.

- Széna, szalma az, ami ég, - felelte Cecey.

És hozzá pöngette a kardját a kapu tetejéhez.

Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi, s oldalt egynéhány gyalog futó azab. Égő csóva a kezükben.

- Móré László! - harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország szégyene, te pokolra-való!

A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

- Ne higyj neki, - szólt az elsápadva. Én nem vagyok Móré. Téged akar bolonditani.

A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

- Ismerlek téged is, Jumurdsák! - kiáltotta Dobó. Hát ez a török becsület? hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál! Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!

A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

- Gyere csak, gyere te bolond! - kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.

Ezt mondva, célzott és eldurrantotta a puskáját.

Jumurdsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba.

Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta, ütötte, csépelte.

- Ott fut az arany! - kiáltotta Dobó a törököknek.

Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.

És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

- Tiz... husz... negyven... ötven.

Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.

- Lóra fiuk! Nincsenek ezek hatvanan se!

Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

- Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék agyon a gyujtogatókat.

És kiszáguldottak a kapun.

A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki a kapun valamennyien.

Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a páncélját.

- Kötözzétek meg, - mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.

A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.

- Tudsz-e sakkozni? - harsant rá Cecey.

A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

- Nem.

Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott arcát az árokból.

- Kötözd csak, - mondja az egyik paraszt, - míg amazt agyonütöm.

- Megállj, - mondja Cecey.

Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve kérdezi:

- Tudsz-e sakkozni!

- Kaplaman, - feleli a török bágyadozva.

- Sakk?

- Sakk, sekk, matt? - kérdezi nyögve a török.

- Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!

IX.

Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is; Móré Lászlót lovon, kötözötten.

- Ennek a farkasnak valami jó vermet! - mondotta Dobó a lováról leugorva.

Cecey szinte ugrált örömében:

- Hogy fogtátok el?

- Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.

- Mind levágtátok?!

- Amennyit lehetett.

- Hamar a legszebb tinómat! - kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Egy perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót guritsátok fel a pincéből!

- Még ne, - felelte Dobó, utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol az a Gergő gyerek?

- Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkabban folytatta:

- Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.

- Hát megölték?

- Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.

- És az aranyak?

- Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó boszusan hümmentett. A gyerekhez fordult:

- Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra lelkem.

- Hova mentek még?

- A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.

- Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! - kiáltott a cselédekre. Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

- Jumurdsák?

- A manó tudja, hogy hivják: akit lelőttél.

- Az az. Hát nem halt meg?

- Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

- Attól tart? Föl kell akasztani a cudart!

- Hohó, - mondotta Cecey, - az az én rabom.

- Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.

- No Jumurdsák, - mondotta Dobó, - hát kellett ez neked?

- Ma nekem, holnap neked, - felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.

- Tudod-e hova megyünk Gergő? - kérdezte Dobó.

- Nem tudom, - felelte a gyerek.

- Most megyünk kardért.

- A törökökhöz?

- Oda.

- Nekem?

- Neked. Félsz-e?

- Nem.

- Az az első, fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet.

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köveken.

Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:

- Az a fő, hogy ne féljen az ember!

X.

A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.

Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.

A hat azab persze hat felé szaladt.

A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabaditották fel a láncokból.

Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.

- Dobó István vagyok, - mondotta.

- Somogyi Gábor a nevem, - felelte a pap. Áldja meg az Isten kegyelmedet!

A rabok is örömükben és hálaérzésökben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét lábát a szabaditójuknak.

- Ne nekem hálálkodjatok, - mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg benneteket.

És Gergőre mutatott.

A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.

Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.

Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly?

A fiatal jobbágylegény eleje lépett, s levette a süvegét:

- Én volnék.

- Mi a neved?

- Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

- Hová való vagy?

- Egerbe uram.

- Hol estél rabul?

- Fejérvár alatt, uram.

- Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?

- Egynéhány hordóról, ágybelirül tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek a rablók.

Dobó a törökhöz fordult:

- Jumurdsák beszélj.

- Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.

- Akkor, csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.

Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette azt.

- Bornemissza Gergely jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden.

Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.

A kisfiu komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem az őt is a kardhoz.

Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.

Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körül ugrálta a neki osztott lovat, szekeret.

Majd visszarohant a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott hagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

Egy tengeri nádból font ócska török paizs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:

- Na Gyamarzsák, - mondta az orra alá piszkálva a dárdával, - hogy vagy te bibas terek?

Hogy erre mindnyájan nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:

- Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?

A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

- Mindenüvé, csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.

- Puskát javitani tudsz-e?

- Hogyne naccságos vitézs uram. Ugy értem én azt mint a madár a repülést.

- Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.

A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.

- A feleséged? - kérdezte Dobó a cigánytól.

- Azs, - felelte a cigány, - ma reggel megegyeztünk.

A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró magvakat szórt reá.

- Datura stramonium, - szólt a pap, a magvakra tekintve.

A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.

A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.

- A kezét... - mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.

Dobó odanyujtotta.

A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:

- Vörös és fekete madarakat látok... Szállanak egymásután... Tiz... tizenöt... tizenhét... tizennyolc...

- Ezek az éveim, - mondotta Dobó.

- A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.

- Eszerint Sára lesz a feleségem. No szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!

- A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.

- Buda? Temesvár? Fehérvár? - kérdezi Dobó tünődve.

- A negyedik is lángol már, te fentartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.

- Szolnok? Eger?

- A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.

- Ez jót jelent.

- Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik... Nem látok többé semmit... Lánc-csörgést hallok... A te sóhajtásodat...

Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.

- Eszerint börtönben halok meg, - szólt Dobó összeborzongva.

- Nincs ennek semmi értelme, - szólt kedvetlenül a pap. Mire való az ilyen ostobaság?

A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

- Galamb kisér az egész életen... Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak... A galamb aztán maga marad és búsan keres egész életén át...

Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:

- Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton... Ragyognak örökké...

S elirtózva takarta a tenyerét a szemére.

- Bolondság, - szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra vizet!

S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

- Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? - kiáltotta Dobó után a cigány.

S a törökre mutatott.

- Akaszd fel! - válaszolta Dobó, annélkül, hogy hátratekintene.

És a lovára fordult.

*

- No kutya török, - harsant fel Kocsis Gáspár, - meghalsz!

- Meghalsz! - kiáltották a volt rabok is.

És az öklüket rázták.

- Megdegles! - szólt dühben forgó szemmel a cigány is.

És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

- A lábamat töretted a vassal! - kiáltotta Gáspár.

- Megölted az apámat! - lihegett rá egy asszony.

- Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mingyárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü paraszt elébe állott a maga kardjával:

- Hogyisne! Hogy mingyárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!

- Tüzet alája! - kiáltották valamennyien. Égessük meg az átkozottat!

A boszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

- Emberek, - szólalt meg ekkor a pap, - ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.

Az emberek ránéztek.

A pap egy csontmarkolatu török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:

- Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?

Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynehányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vizzel vallatták.

A pap folytatta:

- Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt, azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg, és vezessen haza mindnyájatokat.

És áldásra terjesztette ki a kezét.

A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserü ize. Valamennyinek a haza-menetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.

- Gyi, uram Isten!

A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:

- Utánam Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak helyet. Ők talán az egész életükön át igy mennek egy-kocsin.

- Jól meggyötörje! - kiáltotta vissza a papnak.

- Ne sajnálja a tüzet tőle! - rikoltott vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.

- Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! - szólott.

És asszerint cselekedett.

A pap maga maradt a törökkel.

XI.

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe?

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak és Dobó azt mondja neki: Vágjad, Gergő! hát az is bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy hadseregnek!

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.

Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.

- A lovam törököt érez, - mondja Dobó visszafordulva, - álljunk meg.

Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc mulva mind a kettő vágtatást tért vissza.

- Lenn a völgyben egy török csapat jön az országúton, - jelentette az egyik Dobónak.

- Katonai rendben jönnek, - mondotta a másik.

- Messze? - kérdezte Dobó.

- Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

- Mennyien lehetnek?

- Vannak azok kétszázan is.

- Az országúton jönnek?

- Az országúton.

- Rabokkal azok is?

- Rabokkal és sok szekérrel.

- Az a Kászon utócsapata, - felelte Dobó. Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kigyózik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

- Nem vagyunk kevesen? - kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.

- Dehogyis, Gyurka, - felelte Dobó nevetve. Mikor ilyen hirtelen rájok esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Be is sötétedik akkorra. Aztán, ha mind le nem vághatjuk is őket, hát elég lesz az, hogy széjjel-futnak. A falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.

A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre, nyugatra, csak északra meg délre ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájok a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.

Dobó ekkor Gergelyre nézett.

- Az ördögbe is, - mormogta kedvetlenül, - hova tegyem ezt a gyereket?

XII.

A pap magára maradt a törökkel.

A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándsára támaszkodva állt előtte tiz lépésnyire. A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török ekkor fölemelte az arcát.

- Mielőtt megölnél, - mondotta sápadtan, - hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvüen.

- Ha felakasztottál, - folytatta Jumurdsák, - áss nekem sirt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordits arcommal Mekka felé.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.

- Jumurdsák, - szólalt meg végre a pap, - hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

- Az, - felelt a török megelevenült nézéssel.

- Esszerint te eredetileg magyar vagy?

- Az, - felelte a török.

S a földre forditotta a tekintetét.

- A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

- Eltaláltad uram.

- Honnan?

- Már elfelejtettem.

- Hány éves voltál?

- Nagyon kicsi.

- Anyádra, apádra nem emlékszel?

- Nem.

- Arra se, hogy mi volt a neved?

- Arra se.

- Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

- Nem.

- Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

- A jancsár-odában sok magyar fiu volt.

- Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.

- Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

- Kerekfejü, feketeszemü, kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

- Ismertem azt a fiut, - mondotta a török. Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve; Achmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

- Hát nem jártok együtt?

- Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak rákiáltott:

- Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte a szemét.

- Mindegy, - szólt a pap ismét nyugodt hangon. Én nem akarlak téged megölni.

- Oh, uram! - kiáltott a török térdre borulva. Lehetséges ez?

- Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság? az más kérdés.

- Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

- Az itt a kérdés, - szólt a pap, - hogy ember vagy-e te, vagy fenevad? Ha én téged elszabaditalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

- Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

- Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

A pap összefonta a karját és a szemébe nézett a rabjának:

- Jumurdsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a korán a gyaúrnak tett esküről?

A török homlokát kiverte a verejték.

- Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:

- Minden töröknél van valami amulet, ami védelmezi őt a harcokban, és segiti a jószerencsében.

A töröknek lecsüggedt a feje.

- A pénzed nem kell, - mondotta a pap. Azt az amuletet kivánom tőled.

- Nyúlj a mellesem alá, - rebegte a török, - a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.

- Nono, Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húsz lépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:

- Tudd meg ki volt a markodban, ostoba gyaúr! Én ama hires Jahja-pasa-Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsáját a kocsijára dobta.

XIII.

A nap éppen elsűlyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.

A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.

Az útat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfejérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha meglátják, hogy megmenekült.

Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.

Hanem az országútat a Dobó csapata állta el.

- Minek fordultál vissza? - kérdezte az egyik katona, mikor megismerte, hogy a rabok közül való.

A pap nem értette a kérdést.

- Jön a török, - magyarázta a katona, - arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.

- Megállj, édes papom, - szólt ekkor Dobó odalovagolva. Melyik a te falud?

- Kishida, - felelte a pap kedvetlenül.

- A Balaton mellett?

- Ott.

- Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.

- Szivesen, - felelte a pap.

- Attól tartok, hogy valami baja történik, - magyarázta Dobó. Mink itt szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik megsebezheti.

A pap megforditotta a kocsiját.

- Felülsz? - kérdezte Gergőtől, vagy a lovadon maradsz?

- Majd a kocsi mellett megyek, - felelte búsan a gyerek.

Mert ha várta is a véres küzdelmet, Dobó mellett biztonságban érezte magát. Hogy öldöklés lesz? A török nem ember, csak országpusztitó fenevad. Gyermekszívvel is gyűlölte már őket.

Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta Gergőt.

- Isten áldjon meg, kis katonám, - szólott, - tudom, hogy szeretnél velünk lenni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.

A pap eloldotta a kerékkötőt, s közibe vágott a lovaknak.

Gergő búsan poroszkált a kocsi után.

XIV.

Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.

Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.

Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.

Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos kocsiúton.

Gergő akkor már mindenütt elől lovagolt, és mikor rossz hidat értek, megkiáltotta a papnak.

Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.

- Nézz be fiam, - mondotta a pap, - csárda-e vagy másféle ház? A lovakat itt megetetjük.

Gergő belovagolt az udvarra, s néhány perc mulva visszatért.

- Üres ház, - mondotta, - az ajtaja sincs becsukva.

- Mindegy, - felelte a pap, - itt egyet pihenünk.

S befordult a kocsival az udvarra.

Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjök. Kivüle senki se jelentkezett.

A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.

- Adj Isten! Ki van itthon? - kiáltozta be ajtón, ablakon.

A ház sötét volt. Senki se felelt. Az ajtók tártan-nyitottan. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.

- Hát biz itt magunk vagyunk, - szólt a pap, hogy visszatért. Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.

Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel. Azután keresgélésbe fogott a kocsiján.

Volt ott mindenféle: ágynemü, gabona, láda, faragott szék, egy hordó bor meg telt zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemü.

Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezett. Körülborogatta magát.

Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz. Megitatta.

A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel.

- Éhes vagy-e, fiam?

- Éhes vagyok, - felelte a gyermek.

A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.

- Áldott a te neved, Uram! - kiáltotta meleg és hálás hangon. Kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.

Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyóként függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.

A kut kávájára ültek s ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.

A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.

- Lovas jön, - vélekedett a pap.

- Egy, - felelte rá Gergely.

Azzal tovább ettek.

A dobogás lassankint robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc mulva odaérkezett maga a lovas is.

Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.

- Mubarek olszun! - kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.

Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.

- Magyar vagyok, - felelte a pap fölemelkedve.

Megismerte Mórét.

Gergő is megismerte. Összeborzongott.

- Ki van itt? - kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a gazda?

- Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiu, - felelte a pap. A ház gazdátlan.

- Nekem ló kell, - szólt nyersen Móré. Pihent ló.

A pap vállat vont:

- Itt bizony alig akad.

- Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide kell adnod a lovadat.

Egy pillantással végig mustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.

- Hohó, - szólalt meg a pap, - legalább azt mondd meg: miért futsz?

Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.

- No, - mormogta a pap, - ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.

Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsuszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.

A kis zöld selyemzacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a kardjával, hát egy gyűrű fordult ki belőle.

A gyűrű köve szokatlanul nagy, négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett megismerni a holdvilágnál. De azt tisztán lehetett látni, hogy valami halvány sárga kőből hold van rajta, meg körülötte öt apró gyémánt-csillag.

A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török irás.

A pap értett törökül, de a török irásjegyeket nem ismerte.

Ránézett Gergőre. A fiucska a fehérruhás zsákon aludt már édesen.

XV.

Milyen vigan, milyen pompásan süt a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.

Oh, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!

A pap előre tudta, hogy az ő faluja is meg van dúlva. Mégis ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.

El volt pusztulva az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.

És sehol egy élő ember. Csak nehány gyáva kutya, amely elinalt a veszedelemben, s visszatért a veszedelem után, és egynéhány baromfi, amely el tudott szárnyalni a rablók keze elől.

A pap leszállt a kocsijáról, és levette a süvegét.

- Vedd le te is a süvegedet, fiam, - mondotta Gergelynek. Halottak faluja ez, nem eleveneké.

Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.

Egy nagyhaju ősz paraszt égbe néző arccal keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.

- A biró, - mondotta a pap. Szegény András bácsi!

Megfogta a halott karját és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.

Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a keritésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.

A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.

És egy meztelen csecsemő gyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.

A pap fogta a lova kantárát és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az útat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.

*

Végre a paplakhoz értek.

Annak sincs teteje. A megszenesedett fekete ollófák nagy A-betüket alkotva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.

Akkor gyujtották fel azt a házat, mikor őt forró vizzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.

A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófaláda töredékei, könyvek, gabona hulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy feketeruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik a két karját szét-nyujtva. S fekete vértócsa van körülötte.

Az a papnak az édesanyja.

- Itthon vagyunk, - mondotta a pap, Gergelyre forditva könnyekben ázó orcáját.

XVI.

Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három-négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.

Gergő mindig a kocsi előtt járt. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve, hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.

Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a hollók vagy varjak ne férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.

A harmadik nap délelőttjén egy parasztasszony meg egy gyermek jelent meg a faluban. Azok a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi tért haza.

Azok ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.

Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát ahogyan lehet, rendezze.

A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.

Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az esső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.

Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett a könyvhordás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes volt köztök. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt a papnak a könyvtára.

Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.

Két tál étel egy egész falunak!

Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomoruságából.

Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolna-forma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet, meg egy bak-asztalt, s holmi hosszukás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.

Az üvegek kémiai kisérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennök kártétel.

Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket, - olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.

- A Jánoskám, - mondotta sirásnak eredve.

- Eltemetjük, - felelte a pap.

És föltette a süvegét.

Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.

- Elrejtettem őt, - beszélte sirva az asszony, - elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?

- Ne kérdezd az Istent, - felelte a pap a földet ásva. Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.

- De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!

- Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg, - szólt a pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.

Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.

- Még ne! - szólt fuldokolva a papnak.

Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sirt, jajgatott:

- Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám! Oh, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!

És a paphoz fordult:

- Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh, drága lelkem, nem nézel reám többé, sohasem!

A pap ekközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.

- Oh, hogy az Isten elvett téged tőlem! - sirta az asszony.

És átölelte a halmocskát.

- Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, - vigasztalta a pap.

Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:

- Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a Földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.

Haza-indultak.

Az asszony csöndesen sirdogálva követte a papot s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:

- Milyen szép szeme volt! Úgy-e, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!

XVII.

Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Szigetvárába.

Felhőtlen meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek és házakat zsuppoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.

- Az úr itthon van.

- Itthon? - kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?

- Nem látod a zászlót?

- Ott a tornyon?

- Ott.

- Vörös és kék.

- Az úr szinei. Az jelenti, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.

A pap ismét megszólalt:

- Te, fiu, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

- A harcban?

- Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.

- Ha meghalt volna, - szólt a pap, - én szivesen fogadlak fiamnak.

Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át magas cölöpökön vitt a külső várba. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyu templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Ott megint egy hid következett, de már az hosszú és széles hid volt, s a viz is alatta mély.

- Most érünk a várba, - mondotta a pap. De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.

A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü; a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.

- Az az úr, - mondotta a pap, - az a medvefejes.

A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott. A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.

- Buzogányt! - kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtok, amely az arcot is takarta.

Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejü buzogányt és két vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.

A sima-sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy sujtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.

Erre a sima-sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.

A medvefejes leemelte a sisakját és nevetett.

Telt arcu, barna férfi volt. Hosszu, tömött fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

- Bálint úr, - mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. Ha idenéz, vedd le a kalapodat.

Azonban Török Bálint nem nézett feléjök.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas, amint nagynehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab bujt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.

Hát az is csak olyan török rab volt, mint a többi.

- No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? - kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. Aki legyőz, szabadságot kap.

- Én, - szólt egy izmos, ritkaszakállu török. Ma talán szerencsésebb leszek.

Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszijjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.

Azután emelőrudakkal segitették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.

- Bolond vagy te, Ahmed! - kiáltotta vigan Török Bálint. A pallos nem páncélhoz való szerszám.

- Már én csak így szoktam, - felelte a rab. Ha igy nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyü karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.

- Rajta! - kiáltotta aztán a középnek rohanva.

A török előrehajlott a nyeregben. A pallost két kézre fogva, rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett és iszonyu sujtásra huzakodott.

Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra s porfelhő gomolygott körülötte.

- Elég volt, - szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

- Nem igazság! - kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.

- Mért ne volna igazság? - kérdezte Bálint úr.

- Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!

- Hiszen te nem vagy lovag, ebatta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!

A török duzzogva hallgatott.

- Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok, - folytatta kiabálva Török Bálint. Nézze meg az ember a sok rongyosát!

- Uram! - kiáltott egy sovány, szürkeszakállu rab. Ma megint mérkőznék veled!

Az udvaron állók nevetésre fakadtak.

- Persze, most azt hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!

Azzal újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.

- Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

- Tizenhetedszer, - felelte siralmasan a papagájorru török rab.

Török Bálint fogta a sisakját és eldobta.

- No, - azt mondja, - ennyit leteszek az erőmből. Lássuk!

Szembetünő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett javakorában levő ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötven éves, izomtalan, görbehátu ember.

Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskeztyüt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabaditsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

- Uram! - sirta, Török Bálint felé forditva véres orcáját, - bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!

- Mért nem maradtál otthon magad is, pogány! - felelte haraggal Török Bálint.

Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

- Uram, - kiáltotta a rab a kezét tördelve, - essék meg rajtam a szived! Szép kis feketeszemü fiam van! Nem láttam két esztendeje!

És térden csúszott Bálint úr elé. Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.

- Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

Azzal odább lépett.

A török port markolt föl a földről és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:

- Hát verjen meg Alláh, te rothadt szivü gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanitson meg Alláh háromszor úgy sirni, mint ahogy én sirok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy igy átkozódott, a könny ömlött a szeméből és vérré válva csurgott le zuzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Boszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab, minden időben és minden helyen szabadságért sir, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyerekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számitották. Kit pénzen váltottak ki, kit cserében magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében elereszszenek.

Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát boszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.

- Kedves papom, az Isten hozott! - mondotta a kezét nyujtva. Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.

- Nagyságos uram, - felelte a pap, a kezében tartva a süvegét, - az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.

- Hogy a kutya egye meg! - duhogta Török Bálint visszafordulva. Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság?

A pap hallgatott.

- Kiállok vele pallossal, - folytatta a paphoz fordulva, - nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.

Boszúsan húzott egyet a nadrágja szíjján, s vörös volt, mint az a medve, amely cimerként ágaskodott a kapuján.

Aztán a fiura nézett.

- Hát ez az? - kérdezte csodálkozva.

- Szállj le hamar, - szólt Gergőre a pap. Vedd le a süvegedet.

A kis mezitlábos kardos gyerek hasra feküdt a nyergen és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.

- Ezt a lovat szerezted te? - kérdezte Török Bálint.

- Ezt, - felelte büszkén a gyerek.

Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig birta őket követni.

Az asszony - fehérruhás szép szőke teremtés, - a belső vár kertjében ült egy malomkő-asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehérkezü reverendás pap is dolgozott velök, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy öt éves és egy három éves fiucska játszadozott.

- Kata lelkem, nézzed csak! - kiáltott Török Bálint nevetve, - a Dobó apródja!

Gergő kezet csókolt.

A kékszemű kis svábasszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt és megcsókolta az orcáját.

- Ez? - kérdezte a plébános is elbámulva, - hiszen ez még szopik!

- Szopik ám, törökvért, - felelt a vár ura.

- Éhes vagy-e, kis katonám? - kérdezte az asszony.

- Éhes vagyok, - felelte Gergő. De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.

- Tyhü, fiam, az nem lehet, - szólt Bálint elkomolyodva. Az urad sebesülten fekszik...

S Gábor paphoz fordulva:

- Még nem tudod? Neki rontott ötvened magával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyeregfájában állott meg.

- A dárda?

- Az. Bele is törött.

- Én húztam ki! - dicsekedett a plébános.

- Te hát, - szólt Török Bálint, - hanem úgy húztad, mint a répát szokás.

- Úgy húztam, úgy húztam... Hát hogy húztam volna másképp?

- És nem esett le? - kérdezte Gábor pap.

- Fenét esett, folytatta Bálint úr. Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.

Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő ott nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.

- Eredj, - mondta a plébános, - játszszál az urfiakkal.

A két kis feketehaju gyerek már akkor ott bámulta Gergőt, a Kata asszony szoknyája mellől.

- No, mit féltek, - mondotta az anyjuk. Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.

Aztán Gergelynek szólott:

- Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.

- Győjjenek, - szólt Gergő, - megmutatom a kardomat.

A három fiu hamarosan összebarátkozott.

- Hát te, papom, - szólt Török Bálint a padra leülve, - mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?

- Hát, - felelte Gábor pap búsan, - azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.

Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.

- Értesz te törökül?

- Értek.

- Németül is?

- Két évet diákoskodtam német földön.

- Hát mondok valamit, papom: Szedd össze a sátorfádat és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap mulva oda költözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem ujhitü papom? Aztán hát egy-két év mulva megnőnek a gyerekek, rád bizom, hogy tanitsad őket.

- Nagyságos uram, - szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva, - hát én?

- Hát te is tanitod: te tanitod őket latinul, ez meg tanitja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv épp olyan szükséges az üdvösségre, mint a latin.

A fiaira nézett, akik Gergelylyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.

- Elveszem ezt a gyereket Dobótól, - szólt Török Bálint. Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.

MÁSODIK RÉSZ.
ODA BUDA!

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlit most azokhoz a cimerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyulnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény osztrák uralmától?

Az osztrák Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541-ik esztendőben.

I.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcu, fekete köpönyeges sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves hosszuhaju úri fiu.

Mögöttük egy lovas szolga kocog az úton. A szolga nyereg helyett két tömött zsákon ül. A hátán is egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turbából három nyélféle valami áll ki. Az egyik, hogy megvillanik olykor, láthatóképpen puska.

Egy vén vastag vadkörtefa sötétlik az út mellett. Ott ugratnak be az útról a lovukkal.

- Hát ez az? - kérdezi a pap a fát végignézve.

- Ez, - feleli a fiatal ember. Gyermekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odunak is meg kellett tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.

Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.

Beleereszkedett.

- Ketten is beleférünk! - kiáltotta vigan.

Azzal újra kimászott és leugrott a gyepre.

- Hát akkor dolgozzunk, - szólt a pap.

És ledobta magáról a köpönyeget.

Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.

Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forróviz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.

Annál inkább változott a fiu. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csunya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca szine maradt meg, az a pirosas barna gyönge szín. A vállig érő hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatal ember.

Az országútra mentek, és az út közepén a fa irányában gödörásásba fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.

Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent; kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kiforditott. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.

- Elég, - szólt akkor a pap. János most már a zsákot ide.

A szolga odacipelte a két zsákot.

- A puskát ne tedd a harmatba! - szólt rá a pap.

Aztán tovább parancsolgatott:

- Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.

Mig a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A zsákokat megtiporták és nagy köveket hordtak rájok. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig s megfalazta kővel. A gyujtózsineg abban az árokban huzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogy ha esső esik is, át ne vizesedjen.

- No, - mondja vigan a szolga, - most már tudom, hogy mi készül itten.

- Hát micsoda János?

- Valaki itt az égbe röpül.

- És mit gondolsz kicsoda?

- Kicsoda? Hát biz azt könnyü kitalálni. Holnap jön erre a török császár.

- Ma, - felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágitotta az országutat nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát.

- Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, mig csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

- Értem, uram.

- Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török? Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza és költs fel bennünket.

A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leteritették a köpönyegüket és legott el is aludtak mind a ketten.

II.

Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.

- Jönnek! - kiáltotta. Rémitő nagy had özönlik! Mint a tenger!

Aztán mikor odaért, folytatta:

- De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.

A pap a diákhoz fordult:

- No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.

- Ceceyhez?

- Oda.

A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.

A pap mosolygott:

- Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.

- Hát akkor gyerünk Ceceyhez, - szólt vigan a diák.

A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy csokor vadvirágot szedett.

- Kinek lesz az, Gergő?

- A feleségemnek, - felelte Gergő mosolyogva.

- Feleségednek?

- Már mink csak úgy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyerekeskedtünk; aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.

- Remélem, szivesen tetted.

- Meghiszem azt. Olyan az orcája, mint a fehér szegfű.

- De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.

- Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a falu is.

- Esszerint az öreg pap titkot árult el.

- Nem. Csak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.

- Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?

A fiu elmosolyodott.

- Nézze meg őt, mester. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele?

A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.

A diák megállitotta a lovát, és gyönyörüséges szemmel mondotta:

- Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska!

A pap mosolygott és a fejét csóválta.

Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.

Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.

- Gergő! Ni a Gergő! - kiáltozták örvendezve.

Gergely a süvegét lengette jobbra-balra:

- Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!

- Az úrék nincsenek ám itthon! - kiáltotta az egyik asszony.

Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.

- Mit mond nénémasszony?

- Elmentek. Elköltöztek.

- Hova?

- Budára.

Gergely elámult.

- Mind?

Balga gyermekremény! Azt gondolta, igy felelnek vissza:

- Nem, a kisasszony itthon maradt.

Pedig hát előre látható volt, hogy egyenesen igy felelnek:

- Mind bizony. Még a papunk is velök ment.

- Mikor?

- Szent György nap után.

- De valaki csak van a háznál?

- A török.

Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:

- Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.

- Hát akkor nem kapunk ebédet.

- Dehogynem, hiszen itt a török.

- Micsoda török?

- A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.

Egy kis liceummal keritett temető látszott a ház mögött, nem nagyobb egy házhelynél. Csupa fakereszt, az is mind csak kérges fából. Név egyiken se.

Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a vadvirágot. És letérdelt.

A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott:

- Élőknek és holtaknak ura, mennyben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak. Amen.

Azzal magához ölelte a fiut és megcsókolta.

Az úriház csaknem szemben állt a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.

- Jónapot Tulipánné, - szólt a diák, - hát hol az ura?

Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.

- Részeg, - felelte boszusan az asszony.

- Részeg-e?

- Az. Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.

- Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.

- Jaj dehogynem. Úgy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol. Nem akar dolgozni az átkozott!

A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kancsót el lehetett volna tőle venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezitlábas gyerekkel, a kinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.

Az a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Szakács volt az apja valamelyik basánál. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket, malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szerette meg, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni. S akkor az öreg megtette a törököt mindenesnek.

Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb megkeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.

Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, fölkelt, és törökösen keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni. De mert a meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.

- No Tulipán, - szólt a fejét csóválva Gergely, - hát mindig iszunk?

- Kell inni, - felelte Tulipán komolyan. Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.

- De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.

- Főz a feleségem, - felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé bökve. Főz túrós csuszát is. Az ám a jó!

- De mink piláfot szeretnénk.

- Főz azt is. Tud.

- Hát az úr hol van?

- Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.

A diák aggódó arccal fordult a paphoz:

- Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?

- Hohó! - felelte a pap. Előbb elvész az egész ország, hogysem Budavára.

S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:

- Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.

Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból dohos levendula-illat dőlt kifelé. Kitárta az ablakokat is.

A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.

- Tán ez itt Cecey? - mondta a sisakos arcképre mutatva.

- Ez, - felelte Gergely. Csakhogy most már nem ilyen barna. Fehér.

- Hát ez a kancsal asszony?

- Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.

- Keserü asszony lehet.

- Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.

A fiu, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska butorokat:

- Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét féloldalt forditja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

- Jójó, - felelte a pap fáradtan, - de sürgesd, fiam, az ebédet.

III.

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet akar irni, hát nem hált egyszobában a diákkal. A diák is levélirásnak ült. Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről? Ha értesitették, akkor bizony a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán elnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.

Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpiteni a paradicsomba.

Fölkelt és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.

- Mester! - kiáltotta. Hajnalodik! Indulhatunk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynéhány levél fehérlik.

Gergely elbámul:

- Mi az ördög? - mormogja. Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.

Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezitláb hajtja kifelé a disznaját.

- Tulipánné! Hol az én mesterem?

- Elment még éjfélkor, holdvilágnál.

- János is vele ment?

- Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.

A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős vastag betükkel volt a megszólitása irva:

Kedves fiam, Gergely!

Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.

Gergely olvasta:

A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.

Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod, és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.

Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.

Ezenkivül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!

Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet, Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállitásán erősködjenek. Különben nekik is irok, s amit irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon.

Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.

Gábor pap.    

Gergely kővé meredten bámult a levélre.

A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.

És ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?

Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.

- Tulipán, - szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, - megvan-e még a török ruhája?

- Nincs, - felelte Tulipán, - mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.

- A turbánja sincs meg?

- Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

A diák boszúsan járt föl és alá az eresz alatt.

- Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.

- A császárt?

- Azt.

- Hát azt megláthatja az úrfi.

Gergely szeme ragyogóra vált.

- Igazán? Hogyan?

- Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és végignézheti az egész hadat.

- Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta a ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.

- Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.

Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.

- Mi tetszik?

- A kulacsot gyöngyöm, - szólt Tulipán, - a kulacs kell.

- Mennydörgős istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

- Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám, - szólt Tulipán, az asszony arcát megveregetve, - az úrfi akarja.

- Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.

- Én nem iszok, - szólt Gergely, - de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.

- Elmennek? Hova mennek, úrfi?

- Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

Az asszony megdöbbent.

- Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda.

- Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

- Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol?

- Egy szó, mint száz, - szólt Gergely türelmetlenül, - nekünk mennünk kell!

S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.

- Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

- Olyan nincs, - felelte Tulipán.

- Itthon marad kend, érti?

- Tulipánnak velem kell jönnie, - szólt Gergely röviden.

- Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon.

János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva és a lovakat itatta.

Tulipán, hogy megeszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:

- Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.

Az asszony akkor elpityeredett:

- Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket, meg engem is?

- De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.

- Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem...

- Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkisérem az úrfit és estére visszatérek. Hát azt hiszed, - szólt megölelgetve az asszonyt, - hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.

A menyecske igy valamiképpen megnyugodott. Összekészitette az élelmet. Könnyezve kisérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánok, hogy Tulipán hízott az örömtől.

*

János velök ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.

A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságu s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fákról és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senkise gyanithassa, hogy ott emberek rejtőznek.

- Amoda is rakjunk lombot, - mondotta Gergely, - észak felőlre.

- Minek?

- Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk és utána nézünk.

A nap akkor kelt. Az erdőt harmat boritotta. A távolban felporzottak az első lovasok.

IV.

Egy paprikaszin vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.

- Ezek a gurebák, - magyarázza Tulipán, - mindig ezek jönnek elől. Ezek nem tiszta törökök.

- Hát?

- Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.

A másik ezred, amely követte őket, zöld csikos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

- Ezek az ulufedsik, - szólt Tulipán. Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagyhasu szétütött homloku embert. Nagy rézgombok a mellén...

- Látom.

- Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

- Miért?

- Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárgazászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldiszszel büszkélkedik.

- Ezek a szilidárok, - mondta Tulipán. Hej, zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!

- Zsoldosok ezek is?

- Zsoldosok.

Következtek a piroszászlós, ijas, tegzes szpáhik; tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü tatárok. Csupa zsiros pofa, bőrdolmány, fanyereg.

- Ezer... kétezer... ötezer... tizezer, - számlálta Gergely.

- Sohse számlálja őket, - legyintett Tulipán, - vannak ezek tán húszezren is.

- No csunya, csontos pofáju nép.

- A török is utálja őket. Lófejet esznek.

- Lófejet?

- Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

- Főtten vagy sülten?

- Hiszen, ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma-született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

- Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!

- De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ember-epével dörzsölik meg a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

- Nem nézem őket, - mondotta, - hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

- Már a nisandsi bég jön, - szólalt meg negyedóra mulva. Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.

Gergely alánézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.

Aztán a defterdár következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a kázi aszker hosszu sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Az volt a főhadbiró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.

És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák csattogása között tüntek elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák; némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.

A lovászok után magas lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudsi jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.

A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel, s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.

- Messze van-e még a szultán? - kérdezte Gergely.

- Bizony még jó messze lehet, - felelte Tulipán. A janicsárok legalább is tizezren vannak. Azok után jönnek a csauszok, meg mindenféle udvari méltóságok.

- Hát akkor húzódjunk hátra, - szólt Gergely, - és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

- Akár alhatunk is egyet, - szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyáját.

A tarisznyából lánc csörrent elő.

- Hát ez mi? - kérdezte Gergely.

- Ez nekem jó pajtásom, - felelte Tulipán. Ennélkül én soha nem lépek ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

- Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahhelyett, hogy elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr török párti, hát nem fognak szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.

- No maga eszes ember! - szólt őszinte elismeréssel a diák.

- Meghiszem azt! - felelte Tulipán. Tuljárok én még a feleségem eszén is.

S jónak látta utána tenni:

- Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynehány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával vastagon.

- Ha ezt látná ez a sereg, - szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

- Hát aztán?

- A török megissza a bort, - felelte Tulipán, - hanem a szalonnát úgy útálja, mint mink magyarok a patkányhúst.

Gergely nevetett.

- Pedig ha tudnák, - folytatta Tulipán, - hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.

- Esszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

- Mind bolond, aki nem magyar!

Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból. Aztán átnyujtotta a diáknak.

- Nem kell, - felelte a diák. Talán később.

Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.

- Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?

- Nem, - felelte az ember, - de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?

- Az.

- Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja a szemet.

- Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?

- Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár-iskolát.

És olvasta:

- Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kivül.

Bólintott rá:

- Igy van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.

Egy percig elgondolkozva hallgattak. Azután Tulipán szólalt meg:

- Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön, meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sipos.

- Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.

- Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

- És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?

- Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjok sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.

- A banda után mi következik?

- Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni. Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz többnyire langyos.

- Aztán már nem jön semmi?

- Száz karaván rongyos cigány, meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.

- És aztán?

Tulipán vállat vont.

- Keselyük.

- Saskeselyük?

- Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehérsüvegü janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülök.

- Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz embert ölt meg a perzsa háboruban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről bele-sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.

- Hát ez a szerecsen?

- Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.

- No ezt a magyarok is megcselekszik.

- Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vizbe és sokan ugráltak utánok, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini a vén Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.

- Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.

- No én nem láttam, csak hallottam, - mentegetődzött Tulipán.

Egyszercsak visszahökölt.

- Álmodom-e? - szólt összeborzadva; - Jumurdsák!

Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár léptetett velük szemben egy alacsony erősszügyü pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedez.

- Istenuccse az, - szólt Gergely is elbámulva.

- Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

- Én is úgy tudom.

- Nem beszélt róla a pap?

- Nem.

- No ez érthetetlen, - hüledezett Tulipán.

S utána bámult a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:

- Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?

- Nem én, - felelte Tulipán határozottan. Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?

- Tudja a tatár, - felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.

A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

A diák egyszercsak felkapta a fejét:

- Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

- Hát hiába nem jár soha.

- Ezek Budát akarják elfoglalni!

- Lehet, - felelte Tulipán egykedvüen.

A diák szintelen arccal bámult reá.

- És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

- Nem hal az meg.

- De ha mégis...

Tulipán vállat vont:

- Mindig magával hordja a fiait.

- Esszerint hétfejü sárkány.

- Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

- Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

- Azt nem lehet tudni.

- Mégis mit gondol?

- Ha esső lesz, pihennek két három napot, lehet, hogy egy hetet is.

- De hátha nem lesz esső?

- A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

- Akkor én megelőzhetem őket, - morogta, - ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

- Mit tetszik mondani?

- Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás had következett. Egy méltóságos ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rudja ragyogott az aranytól.

- Ez a szultán! - kiáltott megrendülve a diák.

- Dehogy az, - felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja-basi.

- Mi a pokol csudája az a jaja-basi?

- Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Két nyugodt arcu fiatal ember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.

- A szultán fiai, - magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, - Mohamed és Szelim.

Azonban csakhamar vállat vont:

- Vigye el őket az ördög.

Két barna fiatal ember volt a két szultánfi. Nem hasonlitottak egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.

- Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?

- Az a hires pasa?

- Az.

Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

- Ez, - mondotta Tulipán, - a Jumurdsák apja.

- Lehetetlen!

- De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

- De hát micsoda név ez a Jumurdsák?

- Csufnév, - felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.

- Mindenható Istene a magyarnak! - fohászkodott, - légy velünk!

A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba lökte.

- Nézzen hát! - szólt remegő hangon. Amott jön...

- Melyik?

- Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan haladó egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas teveszőr-süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

- Kerengő dervis, - magyarázza Tulipán.

- Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló!

- Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis ott lépked kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

- Ez a hét dervis igy kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig, - kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.

Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniök egymást.

A szultán egy gyönyörü arab pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfült volt a völgykanyarulatban, s őfelsége épp úgy szivta a port, mint a legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és beesett. Hosszu vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny ősz bajúsz. Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakáll. A szemei kiülő gurgulaszemek.

Ahogy Gergely még jobban meg akarja szemlélni, egyszercsak bumm! eget földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattok.

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek essőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a seregben.

- Végünk! - kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült szemeit.

A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elneheziti a puskaporbüdösség.

- Mi történt? - kérdi ijedten Tulipán.

- Az, - feleli lekókadó fejjel a diák, - hogy nem a janicsár-aga a szultán!

V.

A robbanást egy percnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombék mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.

Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt boritva.

A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton?

A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene. Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.

Keresték az ellenséget.

De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot, meg Tulipánt.

A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája mintha korpával hintették volna be. A fa-rétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát s kivetette őt az üregből...

A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.

Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezes dobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráteritette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.

A szultán azonban nem ült le.

Tulipánra nézett.

- Kik vagytok?

Megismerte az arcáról, meg a láncról, hogy török rab.

- Én rab vagyok, - felelte térden Tulipán, - láthatod, minden igazhivő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.

- Hát ez a kölyök?

A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemü, kifestett arcu, birkaorru emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént repülnie a török mennyországba.

- Fogadott fia Török Bálintnak, - felelte Tulipán.

- Az enyingi ebnek?

- Annak, felség,

- És ez az ember? - kérdezte a szultán a papra mutatva.

A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva?

Tulipán ránézett a papra.

Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.

A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.

- Nem ismerem, - felelte Tulipán.

- A diák se ismeri?

Gergely a fejét rázta.

A szultán a fiura pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult:

- Micsoda robbanás volt ez? - kérdezte tovább. Engem akartak megölni?

- Felséges uram, - felelte Tulipán. Mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Ide futottunk. Én, a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabaditsanak meg.

- Esszerint nem tudsz semmit.

- Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában.

- Oldjátok el, - felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. A láncát kössétek át a diák lábára.

Aztán a papra nézett:

- Ezt az ebet az orvosok fogják gondozásba. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle!

A szultán azután ujra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandsik és basák kiséretében a robbanás helyére lovagolt.

Mig a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csurgatnak az arcára és a mellére.

Mosták róla a vért.

Egy hamuszin kaftánba öltözött komoly török időnkint felvonta a pap szemehéját, és figyelemmel nézte.

A diák lábára ekközben föllakatolták a bilincset, s elkisérték a foglyok közé.

Sápadt volt a fiu és remegett, mint a nyárfalevél.

Negyedóra mulva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg; a lábán vörös bakancs.

Az öklét rázta a diákra, és dühösen orditott a szemébe:

- Markomba kerültél, hitetlen kutya!

S Gergely mellől eltolta a janicsárt.

- Ez az én rabom, - mondotta. Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.

A janicsár bólintott rá, s engedte Tulipánt Gergely mellé.

A fiu sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?

Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.

VI.

Gergely gyalog-rab lett egy csoport fáradt és poros rab-gyermek között. Oldalt egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek dübörögtek. Az egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü, vörösruhás topcsik serege kisérte.

A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél nyöszörgött:

- Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!

Gergely odaszólt búsan Tulipánnak:

- Adjon neki.

- Nincs, - felelte magyarul Tulipán. A kulacs ottmaradt.

- Hallod, fiam, hogy nincs, - szólt hátra Gergely a gyermeknek. Adnánk szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.

A lábán lévő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a súlya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.

A gyermekhad akkor már az ágyúkon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.

- Messze vagyunk-e még? - kérdezte Gergely a jobbján haladó rongyos katonát.

- Nem, - felelte az, nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.

Kerekarcu fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a főfegyvere, az a hosszú, rozsdáshegyü dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga-varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört ábrázolt.

- Török vagy? - kérdezte a katona.

- Nem, - felelte büszkén a diák, - nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.

Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem volt érzékeny. Ment egyforma nagy lépésekkel.

A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorán ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy ott az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.

- Tudsz-e olvasni? - kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.

- Tudok, - felelte Gergely.

- Irni is tudsz?

- Irni is.

- És nem akarsz török lenni?

- Nem.

A török egyet emelt a szemöldökén:

- Kár.

- Miért?

- Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.

- És harcol a hazája ellen.

- Harcol az igaz hitért.

- Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.

- Ott harcol, ahol Allah akarja.

Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson.

Az óriás elgondolkozva lődözte tovább a port a bocskorából.

VII.

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy-darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.

- Megérkeztünk, - szólt az óriás.

De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefujt a sípjába. Megállottak.

A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállitva. A rabokat annak az u-nak az ölébe kisérték be. Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszinü sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupáncsak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.

Valamennyi addig volt őrt felváltottak. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.

A táborban már akkor a vizhordó tevék is megjelentek.

- Szúdsi! Szúdsi! - hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a dunavizet.

Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés-török tömlője alá.

A viz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettök legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

- Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? - szólt az új őrhöz, egy hosszúnyakú, csupaszképü azabhoz.

Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.

- Hallgass és dögölj le! - orditott az rá feleletül.

Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.

Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

- Jumurdsák! - kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit üdvözli.

Mert az elhagyottság kínos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? Csodálkozón pillogatva nézett Gergelyre.

- Ki vagy te?

A fiú fölkelt.

- Rab vagyok, - felelte immár szűkellődve. Csak azt akarom kérdezni, hogy izé... hogyan van, hogy maga él?

- Mért ne élnék? - felelte vállat vonva a török. Hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a balkeze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem birta volna többé szétmozditani.

- Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.

- Engem?

- Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

- Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?

És mellen ragadta a diákot.

- Tán rosszat akar vele? - hebegte a diák.

- Dehogy akarok, - felelte a török enyhültebb hangon, - inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná értetni.

- Hát akkor nem köszönte meg? - kérdezte Gergely.

- A dolog olyan hirtelen történt, - felelte Jumurdsák, a kezét terjegetve, - nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.

- Hát ő ahhelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

- El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

- Hát jót akar vele tenni?

- Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

- Hát a pap is itt van, - szólt bizalommal a diák.

- Itt? A táborban?

- Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a Mecseken ő követte el.

Jumurdsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kigyóé, amelyik prédára emelkedik.

- Honnan ismered te a papot?

- Ott lakunk egymás közelében, - felelte a diák óvatosan.

- Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?

- Lehet, hogy mutatott.

- Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

- Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult, és ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.

*

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, mig ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrugta.

A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsirtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nem egyszer beszélni.

Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassankint abbahagyák az evést és elfeküdtek, el is aludtak.

Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könynyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.

A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágitotta a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dsidák hegyét, és az ágyúkat.

A hosszúnyaku őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.

Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy vállas alakját pillantotta meg ujból, ahogy hozzájuk közeledett.

Egy tányér napraforgót rágott úgy mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.

- Mind letördelték a táborverők előlünk, - panaszkodott a hosszúnyakunak. Alig, hogy ezt az egy tányért találtam.

- Vagy a hitetlenek takaritották el, - felelte az mogorván. Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarit éretlenül is.

Azzal tovább sétált a rabok körül.

Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.

- Te nem kapsz enni? - kérdezte Gergely.

- Kapok, - felelte a török, - de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.

- Azelőtt mi voltál?

- Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.

- Mi a neved?

- Hasszán.

Egy másik janicsár ült mellettök a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:

- Mink csak úgy hivjuk, hogy Hajván. Mert marha.

- Miért volna marha? - kérdezte a diák.

- Azért, - felelte a janicsár a csontot a háta mögé dobva, - mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsár-basa.

VIII.

A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.

Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csamcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

- Hitetlen, - szólott Hajván a diák térdét meglökve, - ha enni akarsz, hozok neked is.

- Köszönöm, - felelte a diák. Nem vagyok éhes.

- Mióta elfogtunk, nem ettél.

- Mondom, nem vagyok éhes.

Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta:

- Én mindig éhes vagyok.

Azzal tovább csamcsogott.

A diák visszahajolt a karjára, és a holdra bámult. A hold narancsszinü fénynyel emelkedett föl keleten a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminc lépésnyire tőlök félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagysüvegü püspök-árnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.

- Ne aludj, - szólt halkan Hajván, - valamit akarok veled beszélni.

- Ráérünk holnap is.

- Nem. Még ma szeretném.

- Hát csak hamar.

- Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világit.

A téren, ahova be voltak keritve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából öt másik árnyék vált elő.

Uj rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

- Ereszszenek engem a szultán elé! - kiabált magyarul vastag medvehangon az egyik. Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani! A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani!?

Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, tovább taszitották.

Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepitették a rabokat.

A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott:

- Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

Kis szünet után folytatta:

- Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behivta őket! Hogy sülyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádog páncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált nagy haja.

Gergely odafordult a magyarhoz.

- Ugye, - kérdezte, - ezek a németek Buda alól szöktek?

- Bizonyosan, - felelte a magyar. Én csak itt kerültem velök össze a szőlőben.

Akkor látta Gergely, hogy a vastaghangu magyar sovány kis körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

- Miért estek rabságba? - kérdezte Gergely tovább.

- Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nem hogy utánok járnék.

- Budáról jött talán?

- Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.

- Ismeri ott az öreg Ceceyt?

- A falábut? Hogyne ösmerném.

- Mit csinál az öreg?

- Mit csinál? Verekszik.

- Verekszik?

- De az ám. Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.

- De hiszen annak csak félkeze van!

- Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

- Török Bálint?

- Az. Hej fene sárkánytejen nőtt ember az is. Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.

- Aztán nem esett baja az öregnek?

- Dehogynem, - felelte a varga nevetve, - levágták a fából való kezét a csatában.

- A lányát ismeri-e? - kérdezte félénken a diák.

- Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, aranynyal cafrangolt szép alacsony szárut. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

- Ugye szép leány?

A varga vállat vont.

- Takaros.

Egy percre elhallgatott és meghúzta a bajúszát.

- Istene ne legyen a pogányának, - mondotta egyszerre hangot változtatva, - csak visszaadják tán a mentémet!

- Mikor jött el Budáról? - faggatta tovább a diák.

- Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna. Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?

- Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?

- Bizonyos.

- Már hogy volna bizonyos?

- A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több mint egy hete.

- Micsoda? Mit beszél?

- Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok illallá, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.

- Nem lehet ez bátyám!

- De isten szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem igy volt? Ott is így hallatszott a török-ének a templomból minden éjtszaka, aztán egy hét mulva töröké lett a vár.

- Ez csak afféle babona, - szólt Gergely összeborzongva.

- Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.

- Hát ezért szökött meg!

- Persze, hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velök, mert jó keresetem volt. A nemes urak, tudhatja az urfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, a Verbőczi nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még a Perényi nagyságos úr!

A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tiz lépésnyire.

A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:

- Azt mondtad, hogy tudsz irni olvasni, hát mutatok neked valamit.

Beletörölte mind a tiz ujját a bugyogójába, és előrevonta a hátáról a fehér ökörbőr-turbát.

Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamen-papirost vett elő.

- Nézd, - azt mondja, - ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az irások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.

A hold erősen világitott. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.

A diák kibontotta a papiros-csomót. Tenyérnyi nagyságu lapok voltak, s mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.

- Nem látok jól, - szólott a diák. A hold nem elég világosság az ilyen apró irás elolvasásához.

A török fölkelt, és karnyi vastag lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.

A diák nézte az irást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget lángolt az arcára, de ő alig érezte...

Egyszer aztán fölemelte a fejét:

- Mutattad már valakinek ezeket az irásokat?

- Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.

A fa lángja ellobbant. A török letette.

- Nekem a te pénzed nem kell, - folytatta a diák. Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kivánod, hogy megfejtsem ezt az irást, én is kivánhatok tőled valamit.

- Mit?

- Ez az irás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbantást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.

- Bizonyosan ő csinálta.

- Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt?

A török az állahegyét fogta, s gondolkodva nézett Gergelyre.

- Én addig, mig odajársz, átvizsgálom a papirosaidat, - biztatta tovább a diák. Most már nem kell a láng se. A hold eléggé világit.

S újra belemélyedt a rajzok szemlélésébe.

A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X-alaku és egy O-alaku jegy az egyik rajzon szembetünő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: X a vár leggyöngébb része, O az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez az O jegy nyilalaku vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.

A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi várnak a rajza.

Mit tegyen?

Ellopja?

Az lehetetlen.

Elégesse?

A török megfojtja érte.

Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon az x-et meg a o-t is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.

Ez volt minden amit tehetett.

Hogy a török még odavolt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Azért ragadta meg a figyelmét, mert négy földalatti utat látott rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vizmedencét. Milyen különös épitmény! Mintha akik épitették, arra is számitottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha ott nem sikerül, négy úton négyfelé menekülnek a várból, mig az üldözők belepusztulnak a medencébe.

Felpillantott, hogy jön-e a török?

Jött. Magas, óriás árnyékként közeledett az ágyúk mellett.

Gergely gyorsan golyóvá morzsolta azt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakitott az ujjával s oda bocsátotta le. Azután újra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.

- A pap él még, - szólt lekuporodva a török, - de azt mondják, nem éri meg a reggelt.

- Láttad?

- Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög, mint a hasba szurt ló.

Gergely a szemére takarta a kezét.

- Te cinkosa vagy! - szólt a török megrándulva.

- És ha az vagyok? A szerencséd a markomban van.

A török pislogott: egyszerre megjámborult.

- Szerencsével jár ez a papiros?

- Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.

S visszanyujtotta a papirost.

- Hát beszélj, - szólt mélyhangu suttogással az óriás. Megtettem, amit kivántál.

- De ki is kell engem szabaditanod.

- Hohó! - mordult el a török.

- Ez a titok neked többet ér.

- Megtudom mástól.

- Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki ért latinul, törökül egyaránt, s akinek te olyasmivel szolgálhatsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját.

A török nyakon ragadta a diákot.

- Megfojtalak, ha meg nem mondod!

- Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.

Többet nem mondhatott. A török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára.

A lélekzete elfulladt.

Azonban a török nem akarta megfojtani. Mi haszna lenne abból?

Ha megfojtja a diákot? - megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.

Ujjai eltágultak a diák nyakán.

- Hát jó, - szólt komoran, - agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabaditsalak?

A diák nem birt azonnal felelni. Levegőznie kellett a szoritás után.

- Legelőször is, - szólott lihegve, - lefürészeled a lábamról a bilincset.

Az óriás megvetőn mosolygott. Körülnézett s nagy vörös kezét lenyujtotta az egyik bilincsért. Kettőt roppantott rajta. A bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.

- Azután? - kérdezte tovább kiváncsi szemmel.

- Szerzel nekem egy szpáhi süveget, szpáhi köpönyeget.

- Az már bajos.

- Valamelyik alvóról leveszed.

A török a nyakát vakarta.

- Ez még nem minden; - folytatta a diák. Lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.

- Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handsáromat.

- Elfogadom.

A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tüntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékokként jártak föl és alá.

A hosszúnyaku valami húsz lépésnyire állott. A lándsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.

- Várj, - szólt az óriás.

Fölkelt és elcammogott kelet felé. Eltünt a sátorok között.

IX.

Gergely eldőlt a fűbe, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Félszemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú tutajforma szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség takarja a földet.) Másik szemével meg a vékonynyaku goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott, mint a csupasznyaku sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt. A naphosszat járt katonák állva is alszanak.

Az éj enyhe volt, s a levegő százezer ember halk horkolásától remegett. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangu mormolással, mint a macska mikor fon. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó, s a lovak legelésének halk ropogása.

Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Az elitéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.) De ő nem akart aludni. Küzdött az álom nehéz levegője ellen, amely a táborra ránehezült. Küzdött. De végre is lecsukódott a szeme.

S íme azt látja, ott van, ahonnan elindult: a somogyvári ó kastély tanulószobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.

Az asztalnál ülnek, a nagy festetlen tölgyfa-asztalnál. Szemben velök Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajol. Balra az ablak, amelynek ónkarikás kerek üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. (Akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Columbus földjét, csak éppen hire szállongott, hogy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok. De hogy mi igaz benne? senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.)

A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátoralaku képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák. Jó mappák voltak azok. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a címeres nagyurak között is sok volt, aki nem tudott sem irni, sem olvasni. Dehát minek is? Arra való az iródiák, hogy irjon, ha irni kell; hameg levél jön, olvassa el az urának.

A pap fölemeli a fejét, és megszólal:

- Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se geografiát, se históriát, se botanikát, csak éppen a török meg a német nyelvet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan csinálódik a puskapor?

Török Jancsi beletaszitja a ludtollat a kalamárisba.

- Nem kellene már azt se tanulnunk, mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat forditott az én apám.

A kis tíz éves Feri a fejének egy könnyü rántásával hátraveti vállig érő mogyorószin haját, és közbe szól:

- Nem kell a kémia se. Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ!

- Hohó, úrfi, - feleli a pap elmosolyodva, - te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.

A szoba küszöbén Török Bálint daliás alakja jelenik meg. Az a kék bársonydolmány van rajta, amelyet János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe könnyü kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

- Vendégeink jöttek, - szól a papnak. Öltözzetek át fiúk. Gyertek le az udvarra.

Megsimogatja a Feri haját, és újra eltünik.

Az udvaron egy nagy bécsi vasas szekér. Ammellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket emelnek ki a szekérből, és átadják a török raboknak. A rabok az udvaron levő cölöpökre aggatják a vérteket.

A kocsi mellett négy előkelő úri ember áll a Bálint úr társaságában. Bemutatják nekik a fiúkat. Az egyik egy rövidorru, tüzes szemü, alacsony barna ifjú. Fölemeli a kis Török Ferencet, és úgy csókolja meg.

- Tudod-e még ki vagyok én?

- Miklós bácsi, - feleli a gyerek.

- És a másik nevem?

Ferkó gondolkozva néz Miklós bácsinak puha fekete szakállára.

Helyette János szól:

- Zirinyi.

- Nem Zirinyi te, - igazitja az apja: - Zrinyi.

Mindez megtörtént egyszer. Néha visszaálmodjuk, ami elmult, és az álom nem igen változtat rajta.

Ahogy tovább történt annak a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.

Mikor a hat mellvért fel volt állitva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.

Ekközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak? Különösen a bibliát meg a katekizmust kérdezgették.

Török Bálint darabig csöndes mosolygással hallgatta a jámbor kérdéseket, aztán megrázta a fejét:

- Hát azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el, Jancsi, hogyan szokás ágyut önteni?

- Hány mázsásat, édes apám?

- Száz mázsásat, aki arkangyalát!

- Száz mázsás ágyunak - kezdte állva a fiu - kell kilencven mázsa réz meg tíz mázsa ólom, de szükség idején harangokból is lehet ágyut önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyut akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyuratunk. Az agyagba csepüt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

- Minek az a vaspálca? - kérdezte Bálint úr.

- Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne, vagy elgörbülne.

Aztán okos szemét az apjára függesztve folytatta:

- Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepüvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor az megvan, leállitják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Aztán az ágyúöntő külső boritékot csinál hasonlóképpen tisztitott és meggyúrt agyagból, s fölépiti az agyagból való rúd körül gondosan. Öt ujjnyi hézagnak kell köröskörül maradnia, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyu. Mikor ez is megvan, körül rakják az agyagot kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tiz öl fával, és a fölé rakják a rezet. Azután...

- Valamit kifelejtettél.

- Az ólmot, - szólt közbe a kis Feri.

- Hiszen most akarom mondani, - vágott vissza a fiú. Az ólmot is beledarabolják. Aztán éjjel-nappal tüzelnek, migcsak a réz olvadásnak nem indul.

- Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence, - szólt ismét az öcsike.

- Hát nagy meg vastag. Tudhassa, akinek esze van.

A vendégek nevettek. Jancsi pedig durcásan leült.

- Megállj csak, - morogta, az öcscsére villantva a szemét, - majd meghúzom a hajadat!

- Hát jó, - felelte az apa, - ha te nem tudod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el Ferike, ami még hiányzik.

- Mi hiányzik? - felelte vállat vonva a kis fiú. Az ágyut, mikor kihült, kiveszik a földből.

- Az ám, szólt diadalmasan Jancsi, - hát a reszelés? hát a simitás? hát a három próba-lövés?

- Ütlek, csak locsogj!

És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

- Az a legjobb, - szólt nevetve Török Bálint, - hogy a gyujtó-lyukról mind a ketten megfeledkeztek.

Aztán mindenféle hadi ügyekről, törökről, németről beszélgettek az asztalnál. Egyszer Gergelyhez is szóltak.

- Ebből jeles ember lesz, - jegyezte meg Török Bálint, a Gergely fejét megsimogatva. Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

- Ej, - felelte Zrínyi, - nem a kar ereje a fő, hanem a sziv ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

A vacsora véget ért. Csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

- No most bucsúzzatok el a vendégektől, és eredjetek az anyátok szárnya alá, - szólt a gyerekeknek Török Bálint.

- Hát Sebők bácsi nem énekel? - kérdezte a kis Feri.

Egy szelid, kis szőrösképü ember megmozdult erre az asztalnál. Bálint úrra nézett.

- Az ám, jó Tinódy, - szólt meleg tekintettel Zrínyi, - énekelj nekünk valami szépet.

Tinódy Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

- Hát jó - szólt az apa, - egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fujunk.

Tinódy valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz öt húrján.

- Miről énekeljek? - kérdezte a gazdától.

- Hát a legujabbat, amit a mult héten szerzettél.

- A mohácsit?

- Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kivánnak.

- Nem, nem, - szóltak a vendégek. Halljuk a legujabbat.

A terem elcsöndesült. A szolgák elkoppantották az asztalon álló viasz-gyertyák hamvát, s kitakarodtak. Tinódy mégegyszer végigpöngette a húrjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüstkupából, és mély, lágy férfihangon kezdte az énekét:

Siralmát éneklem most Magyarországnak:
Vérrel ázott földjét mohácsi csatának:
Mint hullt el sok ezre nemzet virágának
S lőn gyászos elveszte az ifju királynak,

Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét énekelte.

A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tünt fel az előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

De az ő együgyü versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabos és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szivet inditóan szépnek hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.

A vendégek már az első versszaknál a szemökre tették a kezöket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könybe borult.

Igaz, hogy még akkor négyezer szemtanuja élt a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!

Tinódy elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemök. Az ismerős neveket megkönnyezték.

Végül Tinódy a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:

Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
Az a világon a legnagyobb temető;
Egy egész nemzetre terül ott szemfedő...
Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

- Föltámasztja! - kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.

És a jobbját fölemelte:

- Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, mig a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!

- Hát a német? - felelt keserüen Török Bálint. Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!

- A te apósod is német, - csapta vissza Zrínyi fellobbanva. A német mégis csak keresztény.

- Ott az igazság, - szólt csillapitóan a vendégek közül egy öreg úr, - hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

- Köszönöm, - felelte Zrínyi az asztalra csapva. Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.

S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.

A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.

Hajván volt. Az rugta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

- Itt a ruha.

Köpönyeget és egy turbánt vetett a diák elé.

- Lovat majd útközben szerzünk.

A diák magára kapta a szpáhi köpönyeget, és a fejére húzta a tornyos süveget. Kissé bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.

Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a másik békót. Aztán megindult előtte észak felé.

A köpönyeg hosszú volt a diáknak. Fel kellett szorítania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.

A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.

A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ csupa sátor volna.

Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Ott kevés volt a sátor. A nép a gyöpön heverve aludt mindenfelé.

Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.

- Öreg! - kiáltott be. Kelj föl!

Egy alacsony öreg ember bujt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakálla hosszú és fehér. Térdig érő ingben lépett ki, mezitláb.

- No, mi az? - kérdezte ijedten. Te vagy, Hajván?

- Én vagyok, - felelte a török. Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.

És a tevék között legelő otromba nagy lóra mutatott.

- Adod úgy, ahogy kértem?

- Ezért költöttél fel? - felelte az öreg, a talpát vakarva. Nem akarok vesziteni. Húsz gurus, amint mondtam.

A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.

- Sarkantyu is kell, - szólt a diák, mig a kereskedő a lovat oldozta.

- Ráadásul egy pár sarkantyút adsz, - mondotta Hajván.

- Majd holnap.

- Most, azonnal.

A kereskedő bement a sátorába. Ott csörgött, kotorászott bizonyosan valami zsákban. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.

X.

Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.

- Melyik az a rab, aki ma a paradicsomba akarta röpiteni a padisah felséges személyét? - kérdezte az egyik őrtől.

Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.

A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános vén guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.

Jumurdsák a sátor őre előtt állt meg.

- Beszélhetek-e a fogolylyal?

- Kérdezd az orvosokat, - felelte az őr tisztelettel.

Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is bólintottak.

- Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisáhnak.

Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.

Jumurdsák az utóbbi értelmet választotta.

A sátor kárpitja félig el volt vonva. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap félig nyilt szemmel, hanyatt feküdt az ágyon.

- Gyaur, - szólt a török elébe lépve, - ismersz-e engem?

A pap nem felelt.

- Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak egyszer, hogy akaszsz fel. Te megszabaditottál az amuletem árán.

A pap nem felelt. A szeme pillája se rebbent.

- Most te vagy a rab, - folytatta a török, - és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.

A pap nem szólott erre se.

- Az amuletért jöttem, - szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Boszporus partján: gyönyörü kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda telepedjek. A ház megégett. A benne levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a balkezemet: talán örökre nyomorék.

És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.

A pap hallgatott mozdulatlanul.

- Gyaur, - szólt siróra lágyult hangon a török, - te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szived jósága. Add vissza az amuletemet!

A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.

- Megteszek mindent, amit kivánsz, - folytatta kis szünet mulva a török. Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él az ember, él a reménysége is. Csak azt mondd meg, hol van az amuletem?

A pap hallgatott.

- Az amuletem! - ismételte boszusan a török.

És megragadta a pap vállát.

- Az amuletem! - kiáltotta megrázva.

S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.

A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a semmibe.

XI.

Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.

- Ime, - mondotta, - megtettem, amit kivántál. Most már beszélj, mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?

- Kabbala, - felelte titokzatosan a diák.

- Kabbala? - ismétlé mormogva a török.

S összevonta a szemöldökét, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.

- Ha jobban megnézed, - szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva, - látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal irt körül minden jó csillagot. Jatagánt is igértél.

A török mind a két jatagánját odanyujtotta a diáknak.

- Válaszsz!

A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.

- Ezek a képek, - folytatta, - arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell metszened mindeniket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ez a szent pergamen takar, ott nem ér a golyó.

A töröknek megcsillant a szeme.

- Nem ér a golyó?

- Nem. Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.

- Hogyne.

- Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled, ellopják tőled, elcsalják tőled.

- Hohó! Van nekem eszem!

- De még ez nem minden. Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, mig nagy úr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.

- Az lesz.

- Mert nagy úr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.

A töröknek a szája is elnyilott bámulatában.

- Beglerbég?

- No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, mikor kitünik a vitézséged. Aztán az is meg van irva, hogy a korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mosdásban. És aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.

A nagy buta ember áhitattal nézett a diákra.

- Álmodtam sokszor, - mondotta, - hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?

- Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. A szerint, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.

A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.

- No, - mondotta a fejét fölemelve, - ha úr leszek, megfogadlak téged iródeákomnak.

Gergely az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.

- Ülj fel hát barátom, - szólt Hajván boldogan.

S tartotta a lovat, mig a diák felült.

A diák belenyult a zsebébe:

- Nézd, Hajván, ihol egy gyürű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.

Hajván elvette a gyürűt, és rábámult.

- A diák folytatta:

- Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezzel a gyürűvel fizetek neked. Alláh segitsen kopasz!

S rácsapott a lovára.

Hajván megkapta a kantárt.

- Megállj csak! Török gyürű ez, ugye?

- Az.

- Hol vetted?

- Mi közöd benne? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.

Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán visszanyujtotta a gyürűt.

- Nem kell. Te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.

S visszadugta a gyürűt a diák zsebébe.

*

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha netalán üldözik, arrafelé üldözzék, s ne a budai úton.

A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keleten derengett a hajnal.

A széles országútat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast pillantott meg azon az úton.

Ha egyformán haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél kell találkozniok.

Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy száz lépéssel.

A szeme egyre az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegü janicsár igyekszik feléje.

Megrántja a lovát, és megáll.

Áll amaz is.

- A Pilátusát! - mormogja, - ez a török megfog engem!

S elállt a lélekzete is ijedtében.

Ekkor azonban harangkondulásként üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!

Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő fiam, hogy ne féljünk!

A török kis alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó-reggelt, aztán tovább vágtat.

Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniok kell.

És ha a török fegyvert ránt!?

Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanitotta vívni s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánynyal is alig árthattak volna egymásnak.

Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán...

Az a fő, hogy ne féljünk! - csendült meg ismét a szivében.

Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

A török azonban nem vágtat. Áll.

Gergely neki tüzesedve kanyarodik rá az útra, amelyiken a török álldogál, s csaknem rikolt örömében, mikor látja hogy a török megfordul, és ugyancsak iszkol ám előtte.

Ez nem lehet más, csak Tulipán!

- Tulipán! - kiáltja a diák.

A török a kiáltásra még inkább veri a lovát: száguld a keskeny kocsiúton.

A kis ló jó futó, de az úton vizállások vannak, agyag a föld. A török árkot akar ugratni, hogy letérjen a mezőre. A ló elbotlik. A török végighömpölyödik a földön.

Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.

- Tulipán! - kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!

- Oh fene teremtette! - mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az, úrfi?

- No maga ugyan vitéz katona! - kiáltja nevetve a diák.

És leugrik a lováról.

- Azt hittem, üldöznek, - röstelkedett Tulipán. Hát hogyan menekült meg?

- Észszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadit ki.

- Lehetetlen volt, - mentegetődzött Tulipán. A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam elosonni.

Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

- Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

- Hát úgy, hogy vezeti.

- Az úrfi nem jön velem?

- Nem.

- Hát?

- Én Budára megyek.

- Akkor megint a török kezébe kerül.

- Hamarabb ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.

Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyujtott Tulipánnak.

- Tisztelem az otthonvalókat.

- Köszönöm, - felelte Tulipán. Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

- Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!

Tulipán mégegyszer visszafordult:

- Hát a pap úr?

A diáknak könnybelábadt a szeme.

- Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.

Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.

*

A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy kerülővel Buda felé.

A nap akkor kelt, mikor a Gellérthegy előtt elterülő nagy sikra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra akasztotta a nyeregfára.

A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.

A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.

Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére festett üstforma hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

És temetetlenül maradt holttestek.

Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten s ott lehelte ki a lelkét.

Nehéz bűz terjengett a levegőben.

A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.

Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy pirosruhás csapat ereszkedett alá lassu lépésekben. Előttük valami öt, diszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás hosszú gyalogsereg.

Gergely az elől-haladók között egy fehércsuhás papi embert látott.

- Az a György barát, - gondolta.

És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki, mint a király.

A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.

Gergely megismerte Török Bálintot.

Elfusson?

Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor bünösként hurcolják az ő szeretett urához.

Megmondja, hogy a pappal mit műveltek?

Akkor egyszeriben elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el akarta pusztitani a törököt?

Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjon, aki fölnevelte.

Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, elvörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

Jőjjön aminek jönnie kell!

A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.

Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképpen az éhségét! Micsoda jó munka most ide-oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy ekközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!

Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon át csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!

Gergely megkönnyebbülten lélekzett, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!

Fölugrott újra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.

Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.

Vajjon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?

XII.

Gergely akkor látta Budát először.

A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi kert, minden álomféle ujság volt neki.

Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?

A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.

Gergely kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a Szent György-téren állt meg. Figyelmét az össze-visszahányt ágyugarmada kötötte le. Füstös otromba ágyuk. Látszik a sáros kerekükön, hogy a németektől vették el, talán épp tegnap.

- Jónapot vitéz uram, - szólt egy ott álló őrkatonának, - úgy-e, ez német zsákmány?

- Az, - felelte büszkén a katona.

Gergely újra a nagy ágyúkra bámult. Volt köztük három is akkora, hogy húsz ökör se bírta volna őket megmozditani.

És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.

- Vitéz uram, - szólt ismét Gergely, - ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?

- Hogyne ismerném.

- Hol lakik?

- Amarra le, - szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János-utcában.

- Nem ismerem ám én itt az utcákat.

- Hát csak eredj öcskös egyenesen, aztán kérdezősködjél. Egy kis zöld házban lakik. A kapu fölött ijj lóg. Ijjas lakik ottan.

- Szagittárius?

- Az.

Gergely még egy pillantást vetett az ágyúra, aztán az öreg szürkével elkocogott.

*

Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János-utcára, és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.

A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. Affölött lógott a nagy vörös bádog ijj.

Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval az almárium oldalán csattogott.

- Ne kutya! - mondotta akkorát csattintva, mint a puskalövés.

Aztán hogy lépéseket hallott, folytatta:

- Nincs ennél bátrabb állat a világon! Itt ütöm verem őket egymás szemeláttára, aztán ahhelyett hogy menekülne, még ráül a szakállamra. Ne kutya!

És a légycsapó a levegőben suhant egyet.

- Édesapám, - szólt Gergely mosolyogva, - jóreggelt!

Az öreg csak erre a hangra fordult meg.

- Nini! Gergely fiam! - szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az lelkem?

S még az álla is leesett bámulatában.

Gergely maga is csodálatosnak érezte, hogy ott van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.

A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.

Az is épp úgy meghökkent, és épp úgy elbámult.

- Hogyan jöttél? - kérdezte. Mi hozott ide, fiam?

S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.

De máskor mintha melegebben csókolta volna meg. Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.

- Nem egyébért jöttem, - felelte Gergely, - csak hogy térnének vissza Keresztesre.

- Ohó! - felelte az öreg.

Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!

- Láttam a török hadat, - beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják Budát.

- Ohó! - szólt még erősebben Cecey.

Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság!

Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.

- Éhes vagy-e lelkem? - kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem is aludtál?

Gergely igent is, nemet is bólintott. Félszemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon álló sakktáblára bámult.

- Vicuskát várod úgye? - szólt az asszony az urára pillantva. Nincs itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!

S hogy sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:

- Jézus Mária! Fut a tejem!

Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.

- Hol a tisztelendő úr? - kérdezte nyomott szívvel Gergely.

- Temet, - felelte unatkozó arccal Cecey. Összeállt egynéhány baráttal temetni.

- Németet?

- Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!

- És nem lőttek rá?

- Fehér ingben vannak. Az olyant nem lövik.

- Én még sok temetetlent láttam.

- Elhiszem öcsém. Vágtunk jócskán.

Az öcsém szó megint kedvetlenül érintette Gergelyt. De már nem állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:

- Most is a királynénál van?

- Ott, - felelte az öreg.

Fölkelt és végigsétált a szobán. Az arca ekközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott Vicára, s feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! Attól a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.

Gergely eleinte csak érdeklődve, de aztán ragyogó szemmel hallgatta az öreget. Kissé furcsálta, hogy Cecey méltóságos arcot ölt, és hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.

- No mi lelt? - szólt az öreg. Mér nézel olyan ostobán?

- Álmos vagyok, - felelte Gergely.

S alig bírta visszatartani a könnyeit.

Mert akkor már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.

XIII.

Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte volna, de a magyar uraknak nem volt szájok ize szerint való gondolat, hogy Mátyás palotájában osztrák tanyázzon.

Segítségül hivták a törököt és addig is védekeztek. Mikorra a török segitség előhada megérkezett, már akkor fogyadozott a német, s mikorra a szultán is megérkezett roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.

A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.

Vele ment Török Bálint és az ősz Petrovich Péter.

A szultán Cserepesen állt a hadával, egy tábori állomásnyira Budától. Az urakat tornyos és tornácos selyemsátorában fogadta kegyesen. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik a magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.

Az öreg Petrovichról már előre megmagyarázta a tolmács, hogy rokona a csecsemő királynak, és hogy ő volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt letaszitotta a lováról és rabul ejtette.

A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután, hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovich is kezet csókolt.

Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal, de azért büszkén nézett a szultánra.

No ez gorombaság volt! A barátban áthült még a csont is. Ha ezt tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy velök tartson.

A szultánnak a szeme pillája se rebbent meg. Kézcsókra nyujtott kezét kissé feljebb emelte s föltette Török Bálintnak a vállára. Megölelte.

Mindez olyan családiasan magyarosan történt, mintha másképp nem is történhetett volna.

A sátorban ott állt a két fiatal szultánfi is. Nyájasan szoritottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogyan viselkedjenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetöket.

Hát lehetett is őt nézni. Micsoda méltóságos szép magyar ember! Ahogy ott áll a vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.

A szultán vén birkaszeme is gyakrabban fordult Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette, hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen hatalmas pártfogó szárnyát érzi maga fölött.

A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.

Mondatról mondatra forditotta a barát szónoklatát.

A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán elmosolyodott:

- Jól beszéltél. Azért is jöttem, mert János király barátom volt. Az ő népének sorsa nem idegen nép sorsa nekem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog fölötte őrködni mindenkoron.

A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran maga elé.

- Hát most megnézzük a rabokat, - mondotta a szultán.

Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon, közel a Dunához.

A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.

A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik-másik esdeklőn emelte feléje megláncolt két kezét.

- Rongy, zsoldos nép, - mondotta törökül a szultán, - de erős testalkatuak.

- Voltak erősebbek is, - jegyezte meg magyarul Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. Volt egynéhány száz, de azok nincsenek itt.

S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan válaszolt:

- Azokat én vágtam le.

Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő. De a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.

- Mi történjék a rabokkal, felség? - kérdezte Amhát pasa.

- Le kell őket fejezni, - felelte a szultán olyan egykedvüen, mintha azt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.

Leült a sátora elé egy aranyos himzésü párnára. Mögéje állott két pávatoll-legyezős szolga, s nem is a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén járt az idő, és a táborral a legyek miriádja utazott.

A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett süveggel a magyar urak.

A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult:

- Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered?

Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is. És magyarul felelte:

- Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitü. De lehet, hogy a rabot ismerem.

- Hozzátok ide, - parancsolá a szultán.

És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.

A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések, s mindez összevegyült a tábor zajgásával.

Két ember hozott aztán sietést egy lepedőbe burkolt alakot.

Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.

- Ismered? - kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.

- Hogyne ismerném, - felelte megrendülve Török Bálint, - hiszen ez az én papom!

És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.

De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.

- Valami baja történt, - szólt aztán a szultán. Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, - szólt a szolgákhoz fordulva, - a keresztény vallás szertartásai szerint.

Azután ezüst tálcán ezüst poharakban frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.

A szultán nyájas mosolygással kinálta meg elsőnek Török Bálintot.

XIV.

Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.

A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül maradhatott a bánatával.

Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, azon ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretnivalóbb teremtés Évánál. De az mégiscsak szivbeli fájdalom, hogy Ceceyék annyira büszkék reá! Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.

Ledőlt a kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könnytől essőző orcáját.

Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.

Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.

Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent Imre képre, aztán elkomolyodott. Arcát a két tenyerébe fektetve könyökölt a térdén. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha szülők szineváltozása, - mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki ennie-innia? Hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? Mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? Ki fogja őket tanitani ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a béna kezü jó lantos.

Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar kibontakozni. Átment Ceceyékhez.

- Édes anyám, - mondotta az asszonynak, - én csak azért jöttem, hogy meghireljem a török veszedelmet. Most már visszatérek.

Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával valami gyolcsot szegett. A nők akkoriban aranyozott inggallért viseltek. A leányának varrta.

- Hova sietnél? - felelte, - hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram nincs itthon. Ő is akar talán szólani veled. Hát Bálint úrnál voltál-e már?

- Nem, - felelte a diák, - nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.

- Hát az öreg papunkkal nem akarsz beszélni?

- Hol lakik?

- Itt velünk. Hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.

- Még mindig civakodnak?

- Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.

- Mondja meg neki kegyelmed, hogy tisztelem.

Szándékosan nem szólitotta anyámnak.

Az asszony egyet forditott a varráson, és csak egy-két percnyi hallgatás után válaszolt:

- Hát akkor nem tartóztatlak, Gergely fiam. Csak éppen egy kis ebéddel kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.

Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.

Az asszony sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet tett rá, meg bort is tett melléje.

Ekközben Bálint pap is hazaérkezett. Máskor csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, aznap korábban tért haza, mert a hőség és a munka elfárasztotta.

A nyomában lépett be Cecey.

Gergely kezet csókolt a papnak. Aztán, hogy az visszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.

- Hogy megnőttél! - mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!

És körülpillantott.

- Hol a Vica?

- A palotában, - felelte Cecey.

A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetődzve felelte:

- A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.

- Mióta?

- Egynehány napja.

- Csak nem a gyerek mellett van? - hörkent föl a pap.

- Mellette van, - felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.

- A te leányod, a Szapolyay fia mellett? - kiáltotta a pap a szinéből kikelve.

Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.

- Hát mi van abban? - felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.

- De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát! - szólt a pap a haragtól kivörösödve.

S hirtelen felcsattant. Éktelen dühhel orditott Ceceyre:

- Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából!

S úgy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra reccsent.

Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elrohant annélkül, hogy búcsuzott volna.

XV.

A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.

A palota falán szekérkeréknyi nagy napórát pillantott meg. A nap akkor épp a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyék-vetéssel mutatta a római IV-et.

Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a toronyablakokat.

A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy ősz szakállu, hajlott hátu agg magyar úr két íródiákkal lépdegélt be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákjai tekercsbe göngyölt papirosokat vittek. Posztósüvegük szélébe lúdtoll volt tűzve. Az övükön rézkalamáris lógott. A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.

Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.

Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki megpillantsa.

Hanem odább megint csak ismerőssel találkozott. Egy mozgékony, kis kerekszakállu ember volt az: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval, egy mindenképpen hasznos belső embere.

Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja az elől az ember elől. Azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember meglátta.

- Nini! - kiáltotta, - Gergely öcsém!

Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.

- Hogy kerülsz te ide? Az úrhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!

Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.

Hanem hamar összeszedelődzködött.

- Az úrhoz jöttem, - mondotta. Hol van?

- Nem tudom, megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de vitéz ember a mi urunk! Láttad volna, hogyan apritotta a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy-csuron vér volt a jobbkarja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?

- Nincs, - felelte Gergely.

- Hát az öreg-kútat kitisztították-e a rabok?

- Ki.

- A cséplők nem lopnak?

- Nem.

- Az urfiak egészségesek?

- Egészségesek.

- És az asszonyunk?

- Az is.

- Remeteudvaron nem voltál?

- Nem.

- Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?

- Nem.

- No, - azt mondja a deák, a süvegével legyezve magát, - hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?

- Nincs.

- Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az úrnak?

- Nem. Csakúgy véletlen formán jöttem el.

- Hát várakozzál itt. Befordúlok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán hazamegyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd lesz. Aztán beszélhetsz az úrral.

Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.

Gergely utána nézett a bőbeszédü eleven embernek. Látta mint szalad fel a széles vörös márványlépcsőn. Aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjön-e meg a Bálint úr szidása elől?

Hej, nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével messziről is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török császárt.

Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba kerül, és újra bámulta az ablakokat.

Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel menni.

Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak, vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné azt a gyönge fehér arcát, édesmosolygásu macskaszemét. Intene neki egyet a süvegével. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott? vagy egy hozzá hasonló fiú? vagy hogy éppen Gergelynek a lelke?

A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűvel. A gyűrűk arra valók, hogy a lovat hozzájok kössék, akik ott járnak.

Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között. Beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák lombja kandikált kifelé.

*

Gergely azt gondolta, hogy ott van a kertnek a bejárata. No bizony éppen olyan keskeny sikátorba szokták csinálni a nagy kertek bejáratát! Nyoma sincs ott semmiféle ajtónak. A sikátor egyik oldala magas vasrács, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor azon a részen, azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.

Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.

Gergely be-benézett. Néhol kavicsos útat látott, meg egy-egy zöldmázas cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Női ruhák! Gergelynek a szive malomként dobogott.

Be-bekukucskált ahogy lejebb és lejebb ment a kerités mellett. Végre egy öreg hársfa alatt női csoportot pillantott meg.

Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszúkás arcu, vékonykezü nő. Annak az arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomorú volt annak.

Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa-lombocskát lengetett a bölcső fölött.

Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.

A rács mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről kosárba:

- Vicuska! Cicuska! - szólt be halkan a rácson.

A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.

- Vicuska! Cicuska! - szólt be ismét Gergely.

A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.

- Cicuska! - ismételte Gergely csaknem kacagva. Cicus, Vicus, gyere hát ide!

A leány nem láthatta a tamariszkusz-lomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.

Jött, mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemével még csak nem is pillantva csodálkozásában.

- Én vagyok itt, Vicuska, - szólt Gergely újból.

Akkor a leány ott termett.

- Gergő, - mondotta a kezét összecsapva. Hogyan kerülsz ide?

Az öröm ragyogása áradt el rajta, s a rács nyilásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja. Gergely ekközben valami kellemes illatot érzett rajta, hasonlót az áprilisban virágzó lonc illatához.

Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.

A fiú elmondta röviden az odakerülése történetét, s közben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.

Hogy megnőtt, hogy megszépült! Csak a szeme, az a nyilt ártatlan szép macska-szeme a régi.

Más talán nem látta volna szépnek a leányt: Hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még rövid, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy keze tetszett neki, fehérnek és bársonyosnak érezte, s hogy a lábára formás cipő simult, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.

- Egy gyűrűt hoztam, - mondotta Gergely.

S elővonta a zsebéből a nagy török gyűrűt.

- Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked, Vicuska.

Vica a kezébe vette a gyűrűt, és tetszéssel nézte rajta a topáz-félholdat, gyémánt-csillagokat. Azután beledugta az ujját és mosolygott.

- Mekkora gyűrű! De szép!!

És hogy egy ujján csak lötyögött a gyűrű, két ujját dugta bele.

- Jó lesz, ha megnövök, - mondotta. Addig csak legyen nálad.

Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:

- Tudod, majd ha a feleséged leszek.

Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.

- Nem leszel te az én feleségem, Vica.

- Nem-e? - kérdezte a leány megütődve.

- Te már csupa királyok meg hercegek között élsz. Nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.

- Oh, hogyisne, - felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra nézem őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő atyád.

- Megmondottad? Aztán mit szólt rá?

- Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.

- Itt van ő is a kertben?

- Itt. Az a feketeruhás.

- Az?

- Az ám. Ugy-e, milyen szép?

- Szép, de én még szebbnek gondoltam.

- Szebbnek-e? Hát nem eléggé szép?

- Nem láttam a fején semmi koronát.

- Ha akarod, beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem ért.

- Hát?

- Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: Kerkő.

- Nem akarok vele beszélni, - mondotta húzódozva Gergely. Ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg, Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?

- Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.

- És beeresztet?

- Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. Az illat-vizéből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugye, jószagu? A királynék mind ilyen jószaguak! Aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép képek vannak benne! Van benne egy Mária kék selyemruhában, rózsák között. Azt látnád!

A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.

Éva összerezzent.

- Jaj! A királyka fölébredt. Várj itt, Gergő.

- Vicus, nem várhatlak, hanem holnap eljövök.

- Jó, - felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.

És elfutott a királykához.

XVI.

Semmisem úgy történik, ahogy az ember előre elgondolja.

Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni. Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.

- Az úr haragszik, - mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem énrám!?

- Hátha még engem meglát, - gondolta Gergely.

S vakart egyet a fején.

Martonfalvay háromszor is fölment a lépcsőn, mig végre be mert nyitni.

Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Úgy volt öltözve, ahogy a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a derekáról.

- Mi az? - kérdezte visszafordulva. Mit akarsz, Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.

Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.

Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj lesz, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen kilobban belőle a mennykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.

Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől Pestre nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta a ház ajtaján belépni.

Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.

- Nagyságos uram, Verbőcy úr jön.

- Itthon vagyok, - felelte Török Bálint.

- Gergely is itt van, - mondotta nagy lélekzettel a deák, - a kis Bornemissza-fiú.

- Gergely? Egyedül?

- Egyedül.

- Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.

Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz az ősz szakállu, hajlott hátu Verbőcyvel.

Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is utánozta.

Azzal az öreg úrral találkozott ő az imént a királyi palotánál. Az előtt vitték a lúdtollas deákok a papirtekercset. (Hej, nagyhirü ember! Legénykorában látta Mátyás királyt.)

- Isten hozott, bátyám, - hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.

Megpillantotta Gergelyt.

- Engedd meg, bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be, Gergely!

Gergely azt se tudta, élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.

Bálint összevont szemöldökkel nézett reá:

- Valami baj van talán otthon?

- Nincs, - felelte a diák.

- Te a pappal jöttél!!!

- Avval, - felelte sápadtan a fiú.

- És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?

- Nem.

- Hát hogy kerültetek a törökök közé?

Az agg Verbőcy megszólalt:

- No-no, Bálint öcsém, - mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, - ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.

És megsimitotta a fiú arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr karosszékbe.

A fiú a féltében szóra észre tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.

- Úgy, - felelte egyszerre bátran, - hogy égbe akartuk röpiteni a török császárt.

- Per amorem! - szólt elszörnyedve Verbőcy.

Török Bálint maga is meghökkent.

A fiú, - jőjjön, aminek jönnie kell, - elmondta, hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.

Verbőcy összecsapta a kezét.

- Micsoda meggondolatlanság! Micsoda szamárságot eszeltetek ki, édes fiam!

- Nem ott a szamárság, - felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint, - hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.

És a két úr egymásnak fordult.

- A szultán barátunk! - szólt Verbőcy.

- Elvesztőnk! - felelte Török Bálint.

- Nemes gondolkodásu úr!

- Koronás gazember!

- Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban...

- Töröknek a szava nem szentirás. És ha szentirás volna is, az ő szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.

- Csalatkozol.

- Adja az Isten, bátyám, de én gonosz büzét érzem ennek a látogatásnak. Haza megyek innen. Fiam, - szólt Gergelyhez fordulva, - megmenthettétek volna Magyarországot!

S hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt.

*

Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a ruhatárból egy vörös és kék selyem apród-öltözetet tett az asztalára.

- Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tíz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.

Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette. A haját középen kétfelé fésülte. Az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel. Még a meggyszin-piros dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.

- De már ezt nem engedem! - mondotta nevetve Gergely. Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.

- Hát nem félsz?

- Mitől félnék, deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én nagyasszonyom annál, ha nincs is korona a fején!

- Abba is igaz a szavad, - felelte a deák, tetszéssel nézve végig a fiún. De tudod, mégiscsak királyné.

Ahogy Török Bálinttal mentek aztán a királyi palotába, az udvar egy szolgája sietett eléjök.

- Nagyságos uram, - mondotta lihegve, - a királyné őfelsége küldött, hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy szörnyűség!

Török Bálint a kisérő vitézeihez fordult:

- Nem ingyen hozzák, meglássátok!

A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles márvány-lépcsőn.

Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s jobb felé mutatott:

- Őfelsége a trónteremben van.

- Akkor velem jöhetsz, - szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam mögött állj négy-öt lépésnyire. És katonásan állj! Senkivel ne beszélj! Ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!

Magasívü csarnokok; színes és faragott falak; mindenütt aranynyal tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek. Gergely kábuldozott a pompától.

Ugy érezte, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és suttogná:

- Királyok lábanyomán jártok! Ezt a levegőt királyok lehelték be itten!

A trónteremben már öt fényes öltözetü úr ácsorgott. Mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett néhány alabárdos testőr. De a trónon nem ült még senki.

A terem boltozatos volt, mint a többi, s a szilvaszín kék selyem boltozat csillagai az eget abban az órájában ábrázolták, amelyikben a nemzet Mátyást királyának választotta.

A trónus mögött nagy bíbor szőnyeg az ország aranyfonállal szőtt cimerével. Az országos cimer belsejében megint egy kis cimer: koronás kigyó és hármasan koronás leopárd; fölül lengyel sas. A Szapolyay-család cimere volt az.

Török Bálint elé egy palotás hadnagy lépett:

- Őfelsége hivja, nagyságos uram.

Gergely magára maradt az apródok és deákok között.

A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult:

- Bornemissza Gergely a nevem. Török Bálint apródja vagyok.

Az egyik ifjú, - (vidám tekintetü naptól barnult szőke haju), - kezet nyujtott neki:

- Zoltay István vagyok, Batthyány uram hadában.

A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta a karjait, és elnézett a Gergely válla fölött.

Gergely megütődve bámult rá. (Ez a bikafejü urfi bizony még megveti!)

- Bornemissza Gergely vagyok, - ismételte a mellét kidomboritva.

A bikafejü ránézett félvállról:

- Mi közöm veled öcsém? Apródnak hallgass a neve.

Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra.

- Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy hallgass, hanem úgy, hogy ne türj bántást!

A bikafejü végignézett rajta.

- No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.

S a tenyerét érthető mozdulattal emelte meg.

Zoltay közéjök lépett.

- Nono Mekcsey, csak nem izéled ezt a gyereket!

- Nem vagyok gyerek, ha bántanak, - felelte Gergely. Engem Dobó István már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.

A Dobó névre Zoltay megfordult és Gergelynek a vállára tette a kezét.

- Nini, - mondotta, - talán bíz te vagy az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?

- Én, - felelte Gergely büszke örömmel.

- Pécs mellett valahol?

- A Mecseken.

- No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.

Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.

Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.

- Ki ez a goromba fráter? - kérdezte Gergely Mekcseyre intve.

- Jó fiu, - felelte Zoltay, - csak kissé tüskés.

- De én nem hagyom annyiba! - tüzeskedett Gergely.

Rácsapott Mekcseynek a vállára.

- Hallja az úr...

Mekcsey megfordult.

- Éjfélkor a Szent György-téren megösmerkedhetünk.

És a kardjára csapott.

- Ott leszek, - felelte röviden Mekcsey.

Zoltay a fejét csóválta.

A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr - vagy mint akkor mondták: palotás, - lépett be az ajtón, aztán néhány udvari méltóság: udvarmester, kamarás, egy fekete pap, - bizonyosan az udvari káplán; aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.

Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Bizonyosan azt gondolta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak, az ilyen nagyasszonyt is környezik leány-apródok. De nem jött leányapród egy se.

A királyné fátyolos gyászruhában volt. Csak a fején ragyogott egy vékony hold-alaku gyémántos korona. A trónba ült. Két testőr mögéje állott. A főurak melléje.

A királyné körülnézett a teremben. Még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.

A barát intett az ajtónállóknak.

*

A török szultán küldötte lépett be: egy aranysallangos fehér selyembe öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt. Aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Ott előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.

Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi barna fiu. Azok is úgy siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal boritott ládát cipeltek. Letették a ládákat kétfelől az aga mellé. S ők is a szőnyegre borultak.

- Isten hozott, Ali aga, - szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.

Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e? vagy hogy mint afféle asszony nyárfalevél-természetü lélek?

A török fölemelkedett. Csak akkor látszott micsoda széparcu arab ember. Lehetett negyvenéves.

- Felséges királyasszony, - szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, - a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szivesen, mint ahogy ő adja.

Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem- és bársonykelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.

Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.

A királyné halvány arcán az öröm gyönge rózsája pirosodott elő.

Az aga még egy kis csipkézett ezüst-foglalatu kristályszelencét nyitott fel és nyujtott át. Gyűrűk csillogtak abban, a mesés kelet legszebb kincseiből valók. A királyné őszinte gyönyörködéssel nézett a gyűrűkre.

- A kardot és buzogányt, felség, a kis király őfelségének küldi az én uram, - folytatta a szót Ali aga - továbbá lent az udvaron áll három telivér arabsló. Azok ketteje a két szultánfitól való, akik ide eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.

A királyné a főurakkal az udvari ablakhoz sietett. Ahogy Gergely mellett elhaladt, Gergely érezte rajta azt a finom lonc-illatot, amelytől Vica is illatozott. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.

Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.

A királyné egynéhány szót váltott a baráttal.

A barát a követhez fordult:

- Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisáhnak.

A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.

- Mindezeket az ajándékokat, - mondotta finom mosolygással, - csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisáh, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával illethetné.

A királyné elhalaványodott.

- Ez okból, - folytatta a követ, - kéreti felségedet a hatalmas padisáh, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és méltó kisérettel hozzá bocsátani.

Ezen a méltó kisérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette akkor. Mindenki megértette másnap.

A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon. A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.

- Mi az? - kérdezte suttogva Mekcsey.

- Nem értettem tisztán, - felelte Zoltay.

És Gergelyhez fordult:

- Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul, mint mink.

- Én értettem, - felelte Gergely, - és neked megmondom.

Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:

- Nincs ok az aggodalomra. A hatalmas padisáh csak az ellenségeinek félelmes, a jóbarátok irányában ő is csak jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletét és jóindulatát kifejezze, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.

S megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt.

- Továbbá, - folytatta ekkor a török, - az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.

Hogy erre se feleltek, meghajolt:

- Ezzel elvégeztem a hatalmas padisáh megbizását, s várom a kegyelmes választ.

- Délután három órakor megadjuk, - felelte György barát a királyné helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.

A királyné fölkelt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, hogy alig bir a lábán megállani.

XVII.

Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak, továbbá Verbőcyt, Batthyány Orbánt és Podmaniczky Jánost.

Mindenüvé egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.

A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő nehéz sárgaselyem volt az. A többi kaftán mind egyforma ibolyaszinü volt, és narancsszin sárga selyembélésü. Az az egy napraforgó szinü selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött aranygombok.

Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, Török Bálint mosolyogva rázta a fejét:

- Jó lesz paplannak.

Azután elkomolyodott:

- Szedelődzködjetek! Délután hazamegyünk!

Három órakor átsétált megint a palotába. Ott a főurak a könyvtár-teremben vártak már reá.

- A királyné nem enged, - mondotta György barát, - kérlek szólj vele.

- Én búcsúzni jöttem, - felelte hidegen Török Bálint.

A főurak elképedve néztek rája.

- Mi jut eszedbe?

- Érzem a szelet. Nem akarom, hogy kivül találjon az odumon.

- Az ország sorsával játszol! - szólt rá Verbőcy.

- Rajtam fordulna meg?

- A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, - szólt közbe György barát.

- A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.

- Meg van ez zavarodva! - szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk legjobban?

Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbnek a kávájára és maga elé gondolkozva bólogatott:

- Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket leghamarabb akar tőrbe ejteni.

Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné várja az urakat.

Hosszas és kinos disputa keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.

- És te nem szólsz-e semmit? - fordult a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva némán és komoran állott.

- Én csak búcsúzni jöttem ide felség, - felelt a királyné szavára előlépve.

- Búcsúzni? - kérdezte elámult szemmel a királyné.

- Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok...

A királyné ideges kéztördeléssel felelte:

- Várj. Ülj le, ha beteg vagy. Mondd meg, mit cselekedjünk?

Török Bálint vállat vont:

- Én nem bizok a törökben. A török ebnek néz minden keresztényt. Nem szabad a kezébe adnunk a királyi gyermeket.

A barát haragosan toppantott:

- Az országra is gondolj! A szultán itt áll egy nagy haddal. Magunk hivtuk be. Barátja volt a megboldogult királynak: a kivánságát teljesiteni kell! Ha azt látja, hogy bizalmatlanok vagyunk iránta, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.

A királyné a halántékához kapott s hátra hanyatlott a székén.

- Oh, jaj nekem nyomorúlt asszonynak!... Azt mondják királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!... A fának nem fáj, ha letörik a virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!

XVIII.

Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.

Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, úgy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.

A kályha két terem közt állt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.

- Gergely! - hangzott halkan.

Gergely boldog megrezzenéssel fordult vissza.

A Vica arcát látta, az ő pajkos szemét, ahogy a szomszéd teremből hozzá átpillantott.

- Gyere ki a folyosóra, - susogta a leány.

Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.

- Gyerünk le a kertbe!

S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egy helyen lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba rákszin, a másik liliomszin, a harmadik kék, mint a levendula. Mind más és más szinü. Butor valamennyiben kevés.

Egy ajtón végre a kertbe léptek ki. Gergely megkönnyebbült.

- Magunk vagyunk, - mondotta Vica.

Fehér ruhába volt öltözve, valami fátyolféle könnyü szövetbe, amely a nyaka körül ki volt kanyaritva. A haja egy-ágba fontan csüggött a hátán. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homok-úton, egy bokorcsoport mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.

- Szép vagyok? - kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.

- Szép, - felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy, mint a fehér galamb!

- A királyné varratta ezt a ruhát nekem.

S karját a Gergely karjába öltötte:

- Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára nekem. Mingyárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam akkornap, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy mihelyt a török elmegy, látni akar.

Leültek a hársfa alá egy márványpadra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Onnan le lehetett látni a Dunára, s a Duna tulsó partján Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát, se Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, fehér bársony nyakát, vidám, ártatlan szemeit.

- No most már beszélj te is, - mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok? No mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!

- Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!

- Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.

Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.

- Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.

De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.

Egy-két percet hallgattak. A hársfán egy pihenő fecske csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Szebb zenét hallgattak ők. Azt ami a szivökben zendült meg.

- Add ide a kezedet, - mondotta a fiu.

A leány készséggel odanyujtotta.

A fiu fogta a leány kezét. Az várta, hogy mit akar Gergely? Gergely csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány kezét és megcsókolta.

Éva elpirult.

- Szép ez a kert, - mondotta Gergely, hogy valamit mondjon.

Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:

- Mindennek vége van.

Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.

Gergely fölkelt.

- Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.

Vica is fölkelt.

Újra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést. Akkor a leány megszólalt:

- Mért mondtad, hogy mindennek vége van?

- Mert vége van, - felelte Gergely.

És még egynehány lépést mentek hallgatva. Gergely a fejét rázta:

- Érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.

És sohajtott.

- Én meg érzem, hogy az leszek, - felelte vigasztalón a leány.

A fiu ránézett. A szemébe nézett.

- Igéred nekem?

- Igérem.

- Lelkedre?

- Lelkemre.

- És ha a szülőid mást akarnak? És ha a királyné mást akar?

- Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.

Végigmentek újra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica megszólalt:

- Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint úrral jösz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kijövök majd érted.

Gergely fogta a leány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.

- Megcsókolhatlak? - kérdezte Gergely.

Azelőtt mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. De Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvéreként szeretett. Több. A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére elpirosodott.

- Hát csókolj meg, - mondotta boldog-komolyan.

S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.

XIX.

Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi. Az udvaron aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol lesátorozott a török tábor.

A királyné azonban még az utolsó percekben sem akarta elbocsátani a gyermekét. A fejét a két kezébe fogta és sirt.

- Nektek nincs gyermeketek! - mondotta. - Neked nincs György barát, Podmaniczkynak sincs. Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az: tigris barlangjába bocsátani be egy kisdedet. Ki tudja: visszatérhet-e onnan? Török Bálint! Nem szabad elhagynod engem! Reád bizom a gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor a szülői szív reszket a gyermekéért. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna!

És mikor ezt mondta: Nem szabad elhagynod engem, megfeledkezett minden méltóságáról, és térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt. A kezét könyörgőn nyujtotta feléje.

Ez a jelenet mindenkit megrenditett.

- Az Isten szerelmére, felség, - szólt György barát. S fölemelte a királynét a földről.

- Felséges asszonyom, - mondotta mély megindulással Török Bálint, - elkisérem a kisdedet. És esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is meggörbül, akkor a kardom a szultán vérében fog ma megfürdeni!

*

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás hármas sátora ott volt fölépitve a mai Császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában palotaszerü fa- és kelme-alkotmány. Belől termekre és fülkékre van osztva; kivülről ragyog az aranytól.

Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló raj a királyi palota udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, azok után a kincsvivő apródok. (A németekkel trafikált hazaáruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, palotások, egyéb udvari szolgák, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György barát. Szép és méltóságos volt az a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos kék nyári atlaszruhája mellett. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvari hölgy ült benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.

A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezette. A hintó mögött az ezüst sisakos belső testőrség. Azok mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszu sora lovagolt.

Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is komolykodva ült a lován. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon! Az egyik lábát, amelyik fából van, meredten kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is jobbfelől van felkötve.

Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben. Nevetésre fakadt.

No furcsa is volt az öreg, hogy úgy kinyalakodott. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajúsza meg, - kicsi fehér bajúsz, - olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami disz-madárijesztőnek lehetett nevezni, hogysem diszmagyarnak.

Gergely hát megnevette. De mindgyárt meg is restelte, s hogy igazitson a bünén, megvárta. Köszönt neki:

- Jónapot apám! - mondotta vigan, - hogyan nem láttam előbb kegyelmedet?

- Csak itt csatlakoztam a menethez, - felelte az öreg bámulva. Hát te micsoda angyalbőrben vagy?

Gergely gyönyörü vörös és kék atlaszból való apródruháját, és drága gyöngyházas kardját kérdezte ezzel a szavával.

- Az uram apróddá tett, - felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.

Dicsekedett. Fitogatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig nézték. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.

A szent-Györgytéren nyüzsgött a sokaság. Az utcákon ki voltak tárva ajtók, ablakok. A tetőkön és fákon vidám gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott király!

- Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, - mondotta egy asszony.

A kapuban ott piroslott egy-rajban a Török Bálint háromszáz főnyi legénysége. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje kiáll a csapatból, mint búza közül a rozs.

Hogy azokhoz értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.

- Vitézeim! Fiaim! - szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt. Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek sem a töröknek oda nem adjuk?

- Emlékszünk, - morajlott a csapat.

Bálint úr folytatta:

- A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.

Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált:

- Én, édes fiaim, érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon meg édes fiaim!

Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolta:

- Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!

Azzal megsarkantyuzta lovát, és kilovagolt a várkapun.

- Ugyan-ugyan Bálint öcsém, - mondotta az agg Verbőcy, - mire való az ilyen ellágyulás?

Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és bosszusan felelte:

- Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én nem egyszer, hogy nem vagyok ólomból.

- Hát aki nem fázik, ne reszkessen.

- No-no bátyám, majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.

- Ha nem mondta volna is a császár, - szólt közbe György barát, - el kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad hidegen bánnunk vele.

- György fráter, - szólt Török Bálint komor pillantással, - te okos ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordozná a szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.

A barát nyugodtan felelte:

- Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.

A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalként. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett folytatniok tovább a beszélgetést.

A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább. Néhány perc mulva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a királyfi fogadására.

Ha valaki a magasból nézte volna azt a két menetet, bizonyára olyannak látja, mintha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű tulipán haladna egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülten haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaféle hármas sátor zöldellik ki a többi közül.

XX.

A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirositva, mint mindenkor. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kékszemü kövér kis gyermeket.

Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hüvösség és rózsaillat csapta meg. A tábori nagy lóbűz, amely a forróságban szinte kábitó volt, oda már nem hatott be. Az ajtónálló a kiséret többi tagját visszatartotta.

A szultán sarkig érő cseresnyeszinü selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett benne. És azoktól a sovány karoktól reszketett akkor Európa!

A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte. A gyermek rámosolygott és belemarkolt a szakálába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.

A jelenlevők mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkü családapa! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Ime a gyerek a turbánon ragyogó gyémántcsillaghoz nyul. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; - Bálint is érti, Gergely is érti:

- Csókoljátok meg a kis magyar királyt!

És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.

- Elfogadjátok-e testvéreteknek? - kérdi a szultán.

- Hogyne, - feleli Szelim, - hiszen ez a gyerek olyan kedves, mintha Stambulban szülték volna.

Gergely körülpillant a sátorban. Micsoda kéklő pompája a selyemnek! A földön is vastag virágos kék szőnyegek. A sátor falán kerek üvegetlen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.

A sátorban nem volt más, csak a három főur: György fráter, Verbőczi meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit diszes ruhája miatt talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott állt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.

A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.

- Milyen szép, milyen egészséges, - mondotta a tolmácsra pillantva.

Mire a tolmács latinul szólott:

- A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a legüdébb keleti rózsa.

- Örülök, hogy láttam őt, - folytatá a szultán - vigyétek vissza a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és országán.

- Ő felsége úgy örül, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.

A szultán egy meggyszinvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csusztatta.

Aztán mégegyszer megcsókolta a gyermeket. A kezével búcsút integetett neki. Aztán a sátora belső részébe vonult.

Jel volt ez arra, hogy a szultán teljesitettnek tudja a kivánságát, és hogy mehetnek.

Mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Arcuk kipirult az örömtől. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.

Kiléptek a sátorból. Ott a pasák karonfogták a főurakat, és nagynyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kiséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és térjen vissza.

- Kisérd vissza a királyfit, - szólt hátra Gergelynek Török Bálint.

Azzal egy pasa karján eltünt a sátorban.

A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tüze világitott alá.

A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasát viharzó két során fel a budai várba.

XXI.

Gergely a hintó mögött lovagolt.

A fakezü Cecey elől járt az öregekkel, a fiatalok hátul.

Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hizásnak indult vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatkozott.

- Fürjes bátyám, - szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.

- Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.

Azt hitte, pénz kell a fiúnak.

- Valami kis dolgom lesz éjfélkor a Szent György-téren.

- Miféle? - kérdezte amaz elmosolyodva.

Mert már azt vélte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz a György-téren.

Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:

- No lám!

- A dolog nem éppen nevetni való - felelte Gergely, - de nem is valami komoly.

- Szóval: szív.

- Nem: kard.

- Csak nem verekszel tán?

- Debizony.

- Kivel?

Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.

Fürjes nagyot nézett. Elkomolyodott.

- Mekcseyvel?

- Vele.

- Hallod ez fenegyerek ám!

- Én se vagyok libapásztor!

- Ez már németet is vágott!

- Hát én majd őt vágom!

- Tudsz vivni?

- Hét éves koromban kezdtem.

- Az már más.

Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat. A fejét rázta:

- Jobb ha megkérleled.

- Én? Már hogy kérlelném meg!

- Megver, - mondotta Fürjes aggodalmasan.

- Hogy lehet ilyet előre tudni! - felelt hetykén Gergely.

A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre. Aztán ismét Fürjesnek fordult:

- Hát lesz tanúm, ugy-e bátyám?

Fürjes a vállát vonogatta:

- Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen. De ha valami baj lesz...

- Mi lenne?

- Már akármi. De én aztán helyetted, miattad nem verekszem.

A menetben mozgolódás és zúgás támadt.

Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a várra bámult.

Akkor nézett fel Gergely is.

Hát lám ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomokon, tornyokon is. A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.

- Elveszett Buda! - üvölti egy kisérteti hang.

S tőle mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság.

A fakezü Cecey kiáltott.

Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messzeszálló hangon énekli:

Allahu akbár... Assadu anna la iláha ill Alláh...

*

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.

- Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt!

A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik utjokat állták.

- Be kell mennünk! - kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, - vagy küldjétek ki az urakat!

A bosztandsik nem feleltek. Csak tartották a mellöknek szegezve a dárdájokat.

Gergely törökül kiáltott rájok:

- Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!

- Nem lehet! - felelték a bosztandsik.

A magyarok tanácstalanul állottak.

- Urak! - kiáltott egy vastag nyaku magyar. Gyertek elő! Baj van!

Semmi válasz.

Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán onnan lekanyarodva hozzájuthat a vendégeskedő magyar urakhoz.

Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:

- Te vagy, Gergely?

Gergely megismerte Martonfalvayt.

Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyézett ottan.

- Mit keresel erre? - kiáltotta Martonfalvay.

- Az uramhoz akarok jutni.

- Nem férhetsz ahhoz mostan! Gyere tarts velünk!

Belekanyaritott a dinnyébe, és a szeletet Gergelynek nyujtotta.

Gergely a fejét rázta.

- Nem kell.

- No csak gyere, - szólt Martonfalvay, - ez a két török jóbarátom nekem. Aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.

- Dsere madsar testver! - szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes vállas barna ember.

És husos kezével hivólag intett Gergelynek.

- Nem lehet, - felelte mogorván a fiu.

És tovább léptetett.

Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé. Végre ismét a szultán sátorához jutott.

A bosztandsik ott is kört álltak. Onnanfelől se juthatott Török Bálinthoz.

A magyar ifjak még mindig ott kiabáltak, ahol előbb. A nagy sátorból kihangzott a török zene; pengedezett az érchuru kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.

- Gazemberek! - kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.

Fürjes csaknem sirt dühében:

- Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.

A barát apródja volt ő. Mindenhatónak vélte a barátot.

S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:

- Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat!

Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az esső, és esett körülbelül félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak.

Végre az urak éjfél felé előbomlottak. Félrecsapott süveggel vigan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyássor állt, hogy világítson nekik. A fáklyasor kettős tűzkigyóként kanyarodott fel Buda kapujáig. Az essőtől megtisztult levegőt a keleti fáklyák füstje megillatosította.

Már akkor Martonfalvay is ott állt, s a bosztandsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.

Martonfalvay név szerint kiáltotta elő a lovászokat. Az urak egyenkint hágtak fel a lovukra.

A fáklyák fényénél lehetett látni, mint komorulnak el a piros arcok s mint válnak egyenkint haloványnyá.

A barát ugy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.

- Ne sirj! - szólt a mellette lovagló Fürjesre. Nem illik a könny férfi szemébe!

Egyenkint, páronkint, hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Budavárának.

Gergely még mindig nem látta Bálint urat.

Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény derengett kifelé.

Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Tántorogva jött ki két török tiszt karján. Úgy kellett fölemelni a lovára.

Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.

Azután senki.

A sátor kárpitja lehullt. Eltakarta a sátor világosságát is.

- Hát ti ketten mit vártok? - szólt rájok egy structollas nagyhasu török.

- Az urunkat, Török Bálint urat.

- Hát nem ment még el?

- Nem.

- Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisáh beszél.

- Megvárjuk, - szólott Martonfalvay.

A török vállat vont. Elment.

- Én nem várhatom meg, - szólt Gergely nyugtalanul. Nekem éjfélkor fent kell lennem.

- Hát csak eredj öcsém, - felelte Martonfalvay. Aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.

Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Köszönt Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.

*

A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.

A kapun álló lándsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett, mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a várból?

A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.

Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.

Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyúkat. Senki, senki. Csak egy dárdás török, vélhetőleg őrálló az ágyuk mellett.

Gergely leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.

- Mit csinálsz itt? - kiáltott rája a török.

- Várok, - felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyut?

- Nono, - felelt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?

- Nem én.

- Hát akkor eredj haza.

- De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelmes!

A török akkor a fiunak szegezte a dárdáját:

- Pusztulj innen!

Gergely eloldozta a lovát és ráült.

A Fejérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.

Gergely megismerte Fürjest, akinek a szőkesége szinte világitott az éjszakában.

Eléje léptetett.

- Mekcsey a Bálint úr házában van, - szólott Fürjes lihegve. Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.

Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.

- Hogyan történt ez a gazság? - kérdezte Gergely.

Fürjes vállat vont:

- A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Mig mink a kiskirállyal lent jártunk a táborban, a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velök, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.

- Gyalázatos módja a várfoglalásnak! - szólt Gergely keserűn.

A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.

A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagytermetű janicsár állotta el.

- Mit akartok? - kérdezte félvállról.

- Idevalók vagyunk, - felelte Gergely szárazon.

- Most kaptam a parancsot, - szólt a török, - hogy: ki akárki, be senki!

- Én a Török Bálint házanépe vagyok, - szólt Gergely hevesen.

- Eredj haza fiam, - szólt lenézőn a török, - Szigetvárra.

- Ereszsz be! - kiáltotta Gergely dühösen, a kardjára csapva.

A török kihúzta a kardját.

- Takarodsz!?

Gergely elbocsátotta a lova kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bízott, hogy nem egyedül van.

Az óriás török egyet mozdult, és a kardját fölvillantotta. Gergely fejének csapott.

Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a homályban. Ugyanabban a pillanatban előre szökkent, mint a macska, és vágott.

- Allah! - bődült el a török.

A falnak tántorodott. A háta alól ropogva hullt a vakolat.

Az emeletről kiáltás hangzott alá:

- Szurd!

Gergely markolatig döfte a kardját a töröknek a mellébe.

Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.

Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az bizony futott, sebesen futott a királyi palota felé.

Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és szitkozódva.

A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belülről.

A harctól izgatottan, remegő lábbal lépett még egynehányat, azután hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt a padra, és a homlokát törölgette.

Zoltay jött. Kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot tartott. A kapualjban égő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világitotta meg, mikor őt meglátták.

- Itt vagy már? - kiáltott Zoltay. Nem történt bajod?

Gergely a fejével intett, hogy nem.

- Leszurtad a törököt?

Gergely a fejével intett, hogy le.

- Gyere a szivemre, te kis hős! - kiáltotta Zoltay lelkesen.

És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a vitézség próbáját.

A kapun dörömböztek.

- Menekülnünk kell, - szólt Mekcsey. A janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.

Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta, mi történik vele. Szótlanul engedte hogy tovahurcolják. Csak akkor ocsudott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey szólitotta, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.

Gergely lenézett.

Lent a holdvilágos mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.

XXII.

Másnap délelőtt ismét megjelent Ali aga a királynénál. És igy szólt:

- A kegyelmes padisáh jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg a fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát a németek ellen megoltalmazni. A kegyelmes padisáh meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország, meg az ezüst- és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott vannak.

A királyné már akkor minden rosszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet.

A követ folytatta:

- A kegyelmes padisáh tehát oltalmába fogja Buda várát és Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni. Mihelyt pedig a gyermek nagykorú lesz, Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelen voltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca.

A követ folytatta:

- Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisáh oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a felséges úr Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak mind csüggedt arccal, szomorún állottak ott, mintha nem is királyi szék mellett állanának, hanem koporsó mellett.

Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.

Verbőcy könnyekre fakadt.

A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte.

- Hol van Podmaniczky? - kérdezte bágyadtan.

- Elment, - felelte Petrovich.

- Búcsúzás nélkül?

- Paraszt kapásnak öltözötten szökött meg, ma hajnalban.

- Bálint még mindig nem jött haza?

- Nem.

*

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképet leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesitett oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyal-szobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte le a tábori golyóöntőknek. Az ezüst sípokat és remek művü arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárteritőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű fali festményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.

Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kiséretében a várba. A két fia is vele volt.

A Szombati-kapuban díszbeöltözötten várták az agák, és trombita-harsogás között kisérték a templomba.

A szultán leborult a templom közepén és hálálkodott a törökök istenének Budaváráért.

XXIII.

Szeptember 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhidra.

A királyné hurcolkodott.

A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Mindnyájan utrakészen. Csak Verbőcy marad Budán, s vele a kedves tisztje, Mekcsey.

Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszercsak megpillantotta Fürjest.

- No Gergely, - mondotta az leereszkedőn, - hát te nem jössz velünk?

Gergely megvetőn nézte végig.

- Semmi te. Nyulaknak öcscse nem vagyok.

A szőke legény megrándult. De aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, vállat vont.

Az öreg Cecey is ott gubbaszkodott lóháton az urak sorában.

Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:

- Apám.

- Jónapot, fiam.

- Kegyelmed is elmegy?

- Csak Hatvanig.

- Éva is?

- Őt is magával viszi a királyné. Eredj föl ma ebédre az asszonyhoz és vigasztald.

- Miért eresztik el Évát?

- Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj, visszatérünk sokezred-magunkkal...

Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelentette, hogy jön a királyné.

Jött. Gyászruhába volt öltözve. Lonc-illatot árasztott maga körül. Asszonyai között ott volt Éva is.

Könnyü, diószinü csuklyás selyem útiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.

Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.

- Te nem jösz-e velünk? - kérdezte a leány.

- Mennék, - felelte búsan Gergely, - de az uram még nem tért haza.

- Utánunk jöttök?

- Nem tudom.

A leányka arca is elborult.

- Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?

- Nem tudom.

S a fiú szeme megtelt egy könnycseppel.

A királyné már beült a terjedelmes födeles, ablakos bőrhintóba.

Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:

- Ugy-e, nem felejtesz el engem?

Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!

De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.

XXIV.

Tíz nap mulva a szultán is útrakelt.

Török Bálintot magával vitte rabláncon.

HARMADIK RÉSZ.
A RAB OROSZLÁN.

I.

Lovas katona állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges, király-katonája.

Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:

- Hahó! itt a viz!

Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.

A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta és a fejét rázta.

- Mi lelte ezt a lovat? - dünnyögött a vitéz. Hát miért nem iszol, ebadta?

A ló megint lenyujtotta a fejét. Megint kirázta a vizet az orrából, szájából.

A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.

- Hadnagy uram, - szólt föl a vitéz a vizből, - nem értem, mi a baja ennek a lónak: nem iszik!

A sastollas ember beugratott a vizbe és figyelmesen nézett a hullámokra.

- Véres a viz, - mondta csodálkozón.

A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel hordta onnan a délutáni szellő.

A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést ment fölfelé a vizben. A bokrok közt a parton egy ingre vetkőzött fiatal emberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan apró fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

- Ki vagy te öcsém? - szólt rá a hadnagy.

Az ifju kedvetlenül felelt:

- Mekcsey István a nevem.

- Az enyém meg Dobó István, - mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?

- Megvágott egy török, az istenfáját neki.

S a tenyerét a fejére tapasztotta.

- Török, - szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé fiúk! Kardra!

S kiugratott a vízből.

- Ne fáradjanak, - szólt Mekcsey, - azt már nem ütik agyon.

- Dehogynem a pogány tagadóját!

- Itt hever mögöttem. Én már agyonvágtam.

- Hol?

- Itt van valahol nem messze.

Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:

- Vedd elő a tarisznyát, - mondotta neki, - és lásd el az urfit tépéssel, kötéssel.

- Amoda feljebb vannak még, - szólt Mekcsey a tenyerét ismét a fejére tapasztva.

- Törökök?

- Nem: egy öreg nemes meg a felesége.

Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.

Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.

Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piroshaju vén ember. Egy kövér öreg asszony mosta sirva a pirosságot a vén ember fejéről.

- Adjon Isten! - kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett és vigan legyintett:

- Török-vágás...

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak félkeze van.

- Ejnye de ismerős! - mondotta a lováról leszállva.

Az öreg újból fölnézett:

- Lehet.

- Dobó István vagyok.

- Dobó? - szólt az öreg egy percig tünődve.

Aztán fölemelkedett:

- Nini! Te vagy az Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az öreg Ceceynél.

S a két ember melegen kezet fogott.

- Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

- Ej, - szólt az öreg újból átadva a fejét a feleségének, - a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibök csapkodtam ám a kocsiról.

- Hányan voltak?

- Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy nem birtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsörditett az oldalára.

- Nem halt meg az ifju? - kérdezte az asszony.

- Nem, egy cseppet se, - felelte Dobó. - Amoda alább mosakodik ő is.

A közelben pirosló török halottra pillantott.

- Megnézem már, - mondotta, - miféle néppel volt dolguk?

És benyargalászta a patak mellékét, meg az útat.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.

- Ne vesződj öcsém, - mondotta neki. Mingyárt kapsz segítséget.

S visszatért Mekcseyhez.

- Nem egy török van itt öcsém, - mondotta neki, - hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.

- Még egynek kell lennie, - felelte Mekcsey. Az talán a vizben van. Az én katonáimat megtalálta-e Dobó bátyám?

- Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.

- Csak hárman voltunk.

- És a török?

- Tizen voltak a kutyák.

- Akkor hát négy elfutott belőlök.

- El.

Dobó ekközben leszállott a lováról, és megnézte az ifju fejsebét.

- A vágás hosszú, de nem mély, - szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánynyal.

- Hát hova mégy öcsém?

- Debrecenbe.

- Csak nem Törökékhez tán?

- De éppen oda.

- Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?

- Éppen őérte megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

- Már akkora a fiu?

- Tizennyolc éves.

- Persze a Bálint úr népe elszéledt.

- Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.

- Tinódy is elment?

- Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.

- Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török-fiut.

Mig igy beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek. Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.

- Az öreg ott van? - kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

- Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?

- Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte hogy a kocsi rendbe-szedésén segitsenek.

Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóizüen.

- Tartsatok velünk! - kiáltotta vigan. Csakhogy nem esett bajod, öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.

- Válasszon bátyám, - szólt Ceceynek. A zsákmány közös.

- Kell is nekem, - felelte az öreg nevetve. Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.

- Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.

- Köszönöm, - felelte Dobó. Már hogy választanék. Nem harcoltam érte.

- De csak válaszszon.

Dobó a fejét rázta.

- A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?

- Nem adom ingyen.

- Az már más, - szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra. Hát mi az ára?

- Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólitson magához, ha szorul a csizma.

Dobó mosolygott.

- Bizonytalanra nem veszünk.

- Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.

- Az se lehet most öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem...

- Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

- Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szivesen kinálod.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

- Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?

- Gondolom, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.

- No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két kevésbé diszes, török vasu kard volt még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.

- Ez aztán acél! - mondotta jókedvvel. Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.

- Szivesen, - felelte Mekcsey.

- De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szivességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranymüves, aki beleégeti a vasba.

- Szivesen, - felelte Mekcsey. Magam is iratok vele erre a kigyós kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb oldalára.

- Találtatok-e pénzt a török tisztnél? - kérdezte a Dobó katonáit.

- Még nem motoztuk meg.

- Hát motozzátok meg.

A legény néhány minuta mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övszijjában találtak egy zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.

- Ez jó lesz költségre, - szólt derülten Mekcsey. Katona embernél mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt hordozott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert és odakinálta Ceceynek:

- Ebből már kell választania bátyám uram.

- Tedd el öcsém azt is, - szólt az öreg a kezével legyintve. Csak nem tüzök forgót vén létemre.

- Vigyük el a lányunknak azt a láncot, - szólalt meg az asszony. Van egy szép kisasszony-lányunk, - mondotta magyarázón, - a királyné udvarában.

- Gyertek el öcsém a lakodalomba! - rikoltotta Cecey a lábát rázva. Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.

Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.

- Ki veszi el?

- A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?

Mekcsey elkomolyodva intett nemet.

- Derék ifjú, - mondotta az asszony. A királyné adja férjhez a leányomat.

- Isten éltesse őket, - mondotta Dobó.

Mekcsey^[1] a török ruhákat meg a disztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.

Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasitva, csaknem ketté esett.

- Sohse bosszankodjál, - szólt Cecey. Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.

A ruhájok még vizes volt. No de estig majd megszáritja a nap, meg a szellő.

- Válaszsz kettőt a katonáimból, - mondotta Dobó, - hogy elkisérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.

- Nem tudom, együtt megyünk-e, - kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. Együtt megyünk tán?

- Hova? - szólt az öreg.

- Debrecenbe.

- Együtt.

- No akkor elég három katona is.

- Amennyit akarsz, - felelte Dobó szivesen.

Mig az öreg házaspár a kocsiba rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

- Ezt ismerem, - mondotta Dobó. Egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sirt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa tövében, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjokat.

II.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:

A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony.

A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.

Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

*

Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.

Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, túják és babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Ekközben a társára tekintett.

- Min gondolkodol Majlád barátom?

- A diófámról, - felelt az előrehajló. Fogarason van egy diófám...

A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt meg:

- A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tünődöm.

- Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki...

Megint hallgattak egyet. Aztán Majlád szólalt meg ismét:

- Hát te Bálint, min gondolkodol?

- Azon, - felelte búsan Török Bálint, - hogy a kapi aga épp olyan rongy-ember, mint a többi.

- Azon én sohse kételkedtem.

- Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak. Majlád lenyult egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:

- Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul? Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot...

- Azt jóformán magam se tudom.

- Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.

- Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább? azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

- Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét.

- A németnek? - kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek.

- Az egy-kutya, - felelte a szultán; - Perényi a némettel tartott.

És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám:

- Ha nem értesitetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét!

Hogy igy kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én tudod mindig úr voltam teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

- Neki ágaskodtál?

- Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német táborban levő magyarokat.

- Ez nagy hiba volt!

- Még akkor szabad voltam.

- Hát aztán mit szólt?

- Semmit. Fel és alá járt előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

- No és mit beszéltetek másnap?

- Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.

- És mikor vertek rád láncot?

- Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

- Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy sirtam, mint a gyermek.

- Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam még az apám halálán se.

- A gyermekeidet se sirattad?

- Nem, - felelte elsápadva Török Bálint. De valahányszor eszembe jutnak, ugy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.

Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.

- Egy rab jut sokszor az eszembe, - szólt bús elmélázással. Egy sovány rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombita-zene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájok ért, odaszólt nekik félvállról:

- Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

- Kapudsi efendi, - szólott Török Bálint, - mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

- Tulipán ünnep, - felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.

Azzal odább lépett.

A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szeráj-kertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és a sátorokban az alsórendü háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagályok, rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a Márványtengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

- Jó éjszakát Majlád István.

- Jó éjszakát Török Bálint.

*

Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.

Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lámpionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.

De behallatszott hozzá, hogyan szól a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.

Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más és más hang, és más zeneszerszám.

De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

- Milyen más itt az ég is, - gondolta. Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:

- Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.

Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át egyszercsak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől a sarkáig.

A hárfa elnémult egy percre. Aztán ujra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Török Bálint fölemelte fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékonyka bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

Ki a Tisza vizét itta...
Vágyik annak szive vissza...
Hej! Én is ittam... belőle...
Megfájdult a szivem tőle...

Török Bálintnak elállt a lélekzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé. Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán. A tenyerébe hajtotta a fejét, s a két szeme patakja megáradt.

III.

Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.

- Gergely úrfi!

- No mi kell? - kiáltott Gergely. Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török-fiúk.

- A virrasztó küldött, - mondotta az inas. Egy úrféle áll a kapun.

- Hogy hivják?

- Valami Kecske vagy micsoda.

- Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

- Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyából.

Török Jancsi megszólalt a paplan alól:

- Ki az, te Gergely?

- Mekcsey! - kiáltotta vigan Gergely. Eresszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak nevéből ismertek.

- Rendeljetek bort, meg ennivalót! - szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.

S lerohant.

Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott a Dobó katonáitól.

- Csakhogy megérkeztem, - mondotta Gergelyt megölelve, - már majd elaludtam a lovamon.

- De Pista bátyám, mi van a fejeden?

- Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?

- Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!

- No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely nemet intett neki. A cseléd eltünt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

- Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy levelet az urától.

*

Egy heti seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török-fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veres borral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.

Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.

- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?

S korához képest valóban érett ifjunak látszott. Leányosan finom barna arcán már a szakál is pelyhezett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.

- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk, - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

- Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.

Tinódy is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardlapra rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát, s megszólalt:

- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.

- Hát csak szóljon, Sebők.

- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert tetszik látni, János urfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi mosolyogni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

- Hát majd meggondoljuk, - szólt mosolyogva az asszony.

És a deák munkájára fordult a szeme:

- Hát megvan-e a vers?

- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?

Fölvette a kigyós kardot, és olvasta róla:

Aki bátor, az az erős,
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A Halál is megfut tőle!

- Ezt irja az én kardomra is, - szólt Török János.

- Nem, - felelte a fejét rázva Tinódy, - arra mást fogunk irni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

- A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.

- Az már avult mondás, - felelte Tinódy. Ki is múlik a divatból, mióta osztrák fején a korona. Ha ő ezt akarta volna iratni a kardjára, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.

- Van eszemben valami, - szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

- Mi az?

- "Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase".

- Ez jó, - biccentett rá Tinódy. De igy bizony mezitlábas a gondolat. Megálljatok csak...

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc mulva felragyogott a szeme:

- Ha félsz, nem élsz!

- Helyes! - kiáltotta Gergely.

Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan iratlan. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.

- Hát erre mit irjunk? - kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!

- Nem, - felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja rá Sebők bátyám: A hazáért!

*

Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karos-szék és teriték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.

Törökné érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő urakról tudott.

Abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban? s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót?

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem kezdte meg.

S mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, meg is kezdte:

- Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?

Oh, hogy elnedvesedett a szeme! Oh, milyen felleg ereszkedett ettől a kérdéstől a szobára!

Dobó a fejét rázta:

- Mig ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejökben megszületett.

Az asszony feje lekókadt. Dobó boszusan csapott az asztalra:

- Dehát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimulni!

És vigasztalón folytatta:

- Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony szomorún ingatta a fejét:

- Nem hiszem Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Igértem én már érte mindent, - folytatta búsan, - azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany és ezüst marhánkat. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

- Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.

- Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? - kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

- A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?

- Hallottam biz én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.

- Édes Mekcsey öcsém, - szólt az asszony, - gondolhatja-e, hogy az én uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én boldogtalan uramnak.

S hogy erre az asszony könnyekre fakadt, bús hallgatással néztek reá.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyhoz fordult:

- Sebők deák, - mondotta mosolyt erőltetve az arcára, - könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, - szólt, új könnyeket törülve le a szeméről, - csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.

A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben ujjaival a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről!

Azonban mikor Tinódy az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó lágy hangon más énekbe fogott:

Sirva veszékel most szegény Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság.
Belőle kikele sok fényes gazdaság,
És fogságba esék sok fényes uraság.

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.

Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

- Folytathatom-e? - kérdezte esdő hangon Tinódy.

Az asszony a fejével beleegyezőn intett.

Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

Fohászkodik mostan sok gyakor sirással
Asszony-feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.

Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Mert hiszen ő volt az a tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.

Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg tompa keserű hangon:

- Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön?

Mekcsey fölugrott a helyéről:

- Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabaditom Török Bálintot!

Gergely is fölugrott:

- Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

- Anyám, - szólt megrázkódva az ifju Török János, - itthon maradjak-e, mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?

- Őrültség! - rebegte az özvegy.

- Ha őrültség, ha nem őrültség! - felelte Mekcsey nekitüzesedten, - én amit mondtam, megteszem.

- Én is veled megyek, - szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

- Mit akartok, - beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

- Jól beszél asszonyunk őnagysága, - szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. Se pénz, se mesterkedés nem használ, csak egyedül a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

- De ha az a jóakarat sohase jön meg? - pattant vissza Mekcsey.

*

Másnap reggel Dobó tovább ment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott-maradt.

Behivta Gergelyt a szobájába:

- Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap-esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.

- Én meg veled tartok, - felelte Gergely határozottan.

- Elvégre is itthon most nincs háboru. Aztán ki tudja, nem találunk-e valami egérlyukat?

- Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.

- Tinódyt elvigyük?

- Ahogy gondolod.

- Hát Jancsit?

- Nem ereszti azt el az asszonyunk.

- Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a kardot, sem a lovaglást.

- Ahogy gondolod.

- Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:

- Az ám: a vörös nyúl házasodik!

És Jancsinak magyarázta:

- Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

- Kit? - kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.

- Fürjes Ádámot.

- És kit vesz el? - kérdezte Gergely mosolyogva.

- Egy fakezü vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

- Cecey Évát? - kérdezte csaknem kiáltva.

- Azt, azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

- Ne komédiázzatok tovább, - szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

- Hát elbocsát édesanyád? - kérdezte Mekcsey.

- Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.

Mekcsey vállat vont:

- Esszerint indulunk.

- Akár még ma. Én arra öltöztem.

- Megálljatok, - szólt Gergely még mindig halaványan. Te valamit emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?

- Amit Fürjesről mondtam?

- Az.

- Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.

- Mi lelt? - kérdezte Jancsi. Ismered talán?

Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.

- Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

- A te Évádat veszik el? - kérdezte bámulva Jancsi.

- Azt. De én nem hiszem.

És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:

- Megölöm a bitangot!

Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani:

- Megölöd. De hátha az a leány szereti?

- Nem szereti!

- Gondolod, hogy kényszeritik?

- Bizonyosan!

- És te szereted?

- Kisgyerek-korom óta.

- Akkor, - mondta Mekcsey, - valamit kell tennünk.

És felkönyökölve folytatta:

- De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

- Hogy gondolsz ilyet! - felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

- Leveleztetek?

- Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.

A következő percben csattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.

IV.

Izabella királyné Gyalun telelt, s még a tavasz is ott érte.

A két ifju: Gergely és Mekcsey harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kisérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.

Azonban az ifjak szándéka akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha szereti, Gergely nem tehet egyebet, csak azt, hogy búcsut mond az álmainak. Ha pedig nem szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltünik, Mekcsey pedig csúffá teszi Fürjest, úgy hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon arra, hogy hozzámenjen feleségül.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifju Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magánál tartja azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonfölül is amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek, vagy kereskedőknek, vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok figyelme mellett elcsuszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabadítása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.

*

A két ifjú este érkezett Gyaluba. Egy szolga kisérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták a legényt. Csikós volt azelőtt a Hortobágyon.

Hát az ment utánok azon a kis deres török lovon, amelyet Mekcsey megtartott az öt közül.

Mingyárt az első háznál megszólitottak egy parasztot, hogy adna-e szállást?

A paraszt, nagysüvegü oláh volt, de valamicskét értett magyarul. Csodálkozva rázta a fejét, és a fejével együtt nagy fekete süvegét:

- Nem a lakadalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

- De éppen arra jöttünk.

- Hát ha arra jöttetek, miért nem szálltok a kastélyba?

A két ifjú összenézett.

- Én, - mondotta Gergely, - nem szállok oda, mert megbetegedtem az úton.

S valóban halavány volt, mint aki beteg.

- Csak a társam száll oda, - folytatta. És ha az első szobád üres, megfizetem.

A fizetés szóra megszünt az oláhban a csodálkozás: készséggel tárta fel a kapuját a lovasoknak.

- Hát nem késtünk el a lakadalomból? - kérdezte Mekcsey.

- Hogy késtetek volna el szép úrfiak, - felelte az oláh. Avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifjú magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten nézett Mekcseyre:

- Későn jöttünk.

- Magam is azt gondolom.

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és tanácstalanul nézett maga elé.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a zöldülni kezdő orgonabokrokra bámult.

- Azt tartom, legjobb lesz, ha visszatérünk, - szólt végre megfordulva. Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

- Nem, - mondotta komoran. Az én üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba és bevegyülsz a vendégek közé.

- És ha kérdeznek?

- Nem hivott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánynyal találkozzál, és megtudd, hogy a szive szerint választotta-e Fürjest? De ez lehetetlen! lehetetlen! lehetetlen!

- Hát jó. Fölmegyek a kastélyba, és beszállok a Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

- Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.

- Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánynyal. Ha lehet még ma, ha nem lehet, akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem valamiképpen? Talán mintha inasom volnál?

- Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.

- Akkor én Fürjest megpofozom!

- Addig ne cselekedj semmit, mig a leánynyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk...

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kinálta. Hanem biz a beteg se le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére. Csak föl és alá toppogott a szobában, és nagyokat ütött az öklével a levegőbe.

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál találta. A mécses égett előtte, s őmaga a két karjára borultan szendergett.

- Miért nem feküdtél le?

- Az hittem, nem fogok aludni.

- Hát a leánynyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem a szive szerint megy Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vizzel öntötték volna végig. A szemébe visszatért az élet tüze.

- Mondtad, hogy itt vagyok?

- Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

- Minek tartottad vissza? - pattant fel Gergely.

- Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

- Ne haragudj. Nekem parázs ég a lábam alatt.

- Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utána zúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, minekünk meg bajunk.

- Hát mit mondtál neki?

- Azt, hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyürüt.

- Mit felelt? - kérdezte égő szemmel Gergely.

- Azt, hogy őt a királyné kivánsága tette menyasszonynyá, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt a nagy téli unalmában házasitásokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A lány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szüzi alázatossággal odanyujtja neki.

- De minek nyujtja neki! Oh mégis elfelejtett! Elfelejtett.

- Dehogy felejtett. Én mondtam rosszul. Tudom is én hogyan volt!

- Hát mit mondott? Mondta határozottan, hogy nem szereti Fürjest?

- Mondta.

- És velem akar beszélni.

- Veled. Azt mondtam neki, hogy ma este odaviszlek.

Gergely föl-alá kerengett a szobában, aztán megint csüggedten roskadt a rossz szalmaszékre.

- Mi haszna ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest? Akkor sem adnák nekem, ha elvehetném. Ki vagyok én? Senki. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiok volnék, de annyira sohase voltam fiok, hogy ekkora kérésre mertem volna nyitni a számat. És éppen most, mikor az ő fészkük is el van dúlva!

Mekcsey összefont karral állt az ablaknál, és nyugodtan nézett Gergelyre.

- Nem tudom mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre, ha a leányt el akarod venni, nem kell oda sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tiz esztendeig.

- A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér!

- Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik pap. Manapság keresve keresik a jó iródeákot.

Gergely ujra éledt.

- Mondasz valamit!

- A fő most az, hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jösz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.

Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.

- Megyek, - mondotta, - apjához, anyjához! Megmondom nekik, hogy várjanak.

Mekcsey visszanyomta a szalmaszékre.

- Mégy ám a tüzes pokolba! Bezárnának valami dutyiba, mig az esküvő el nem múlik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!

A ház előtt lovasok robogtak el. Érkeztek már a vendégek Kolozsvárról.

*

Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.

Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák égtek, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.

A folyosón is jöttek, mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely szíve elszorult: ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?

- Gyerünk a konyhaudvarra, - szólt halkan Mekcsey.

A kastélynak a hátulsó részére kerültek. Ott még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehérruhás szakácsnép.

- Várj itt, - mondotta Mekcsey. Én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok?

Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Többnyire kocsisnép volt biz az, de ott lebzselt köztük egynéhány apród is.

A kiváncsiság vitte oda őket. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szivesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján?

Gyalun a kastély és a kert között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács, és húsz szakácsinas forgolódott benne. Csak asszony nem volt ott egyse.

A konyha udvarán egy nagy hizott ökör forgott a nyárson, s jóizü illattal árasztotta el a levegőt.

A sütőmester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazitani a tüzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.

A pokoli tüzben és hőségben mozsarak csengettek, apritó kések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, közben kásarotyogás és pecsenyesistergés, füst, gőz és ételillatok.

Egy nyúlánk apród kiabálva magyarázott a többinek:

- Én itt voltam elejétől, de még az ökröt sem úgy sütik itten, mint máshol.

A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart és megpirositotta az arcokat. Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését:

- Itt ám, - folytatta a fiu, - egy egész borjut varrtak az ökörbe, a borjuba hizott kanpulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.

- Hát a fogolyba? - kérdezte egy sárgaruhás bamba kis apród.

- Abba, - felelte komolyan az előadó, - gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.

Kacagtak. A kis apród szégyenkezve vonult hátrább, s ott is hagyta őket.

Félóra mulva csakugyan neki állt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig megsült pulykát.

Majoranna-illat áradt a nézők orra alá, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.

Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat az ökör alá, és tovább forgatták.

A konyháról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, husdögönyözés megakasztotta a beszélgetés folytatását.

De Gergely nem is volt rá kiváncsi. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban történtek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.

A konyhából egy hajdu friss meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyulánk ifjú, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyujtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.

A sütőmester látva az apródok falatozását, megállitotta a nyársat, és végighuzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyaritotta nekik az ökörnek a két fülét.

Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.

Gergely jó étvágygyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.

Egy kupa bort is keritettek az apródok. Gergely is ivott. Aztán kezet nyujtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.

- Bornemissza Gergely vagyok, - mondotta a bajuszkáját megtörülve.

A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Ekközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót huzott belőle.

Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.

- Jer velem, - mondotta Mekcsey a fejének egy intésével.

Lementek a kertbe. Homály volt ott a fák és bokrok között. Az udvari zajgás kevéssé hallatszott oda.

Mekcsey megállt egy bodzafa alatt.

- Hát beszéltem a lánynyal. A szeme ki van sirva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezüségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, mégis megszokták egymást.

Gergely elszorult lélekzettel hallgatott.

- Hát ezért sirt a leány, - folytatta Mekcsey. Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.

- És Fürjeshez megyen!

- De nem megyen bizony. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.

- Miért nem szólt neki előbb!?

- Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle szokva van ahhoz, hogy amit ő jónak vél, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegetted feléje. Azt se tudta, élsz-e, vagy meghaltál?

- És ha a királyné nem enged?

- Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és haza kerül Budára. Te pedig idővel elveszed.

- Csakhogy akkor meg éppen nem adják hozzám.

- Dehogynem. De most ne erről beszéljünk, ami négy esztendő mulva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor ide jön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, mig veled nem beszélt.

A kertben csakhamar rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póré hagymák szedésén hajladozott.

Köszöntek nekik, de azok annyira siettek, hogy nem lehetett velök szóba állani.

- Hát Gergely, - mondotta Mekcsey, - én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy szinlelj részegséget. Feküdj be valahová, és várd meg a menyasszonyt. Talán én is vele jövök.

S elment.

Gergely valóban úgy érezte, mintha részeg volna. A bor szállott-e a fejébe? vagy az indulat? Forróságot érzett szivében, fejében egyaránt, valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szoritja.

Végigment az üvegházban a citromfák, muzák, kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és egyre sebesebben járt föl és alá. Egyszercsak kilódult az üvegházból. A süvegét a szemére vonta, kezét a kardjára szoritotta, és ment, rohant fel a kastélyba.

- Az örömszülék szobája melyik? - kérdezte a folyosókon.

Az inasok eligazitották.

Fehérajtós szoba volt az. Rajta mint minden ajtón fekete táblácska, és azon a vendég neve krétairással.

Gergely bekopogott.

A fakezü öreg az asztal előtt ült ingujjban. A felesége éppen rozmarin olajat dörzsölt az ura ősz hajára.

Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és állta a két öreg ráfagyott tekintetét.

- Uram-apám, - kezdte Gergely.

Aztán, hogy az apám szót nem érezte alkalmasnak, újra kezdte:

- Tisztelt uram. Ne boszankodjon, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi igéretükre, mikor a kis Évát a törököktől megszabaditottam.

- Mit akarsz! - hörkent rá az öreg Cecey.

- Csak azt akarom megkérdezni, - felelte Gergely rendületlenül, - tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?

- Mi közöd benne! - fortyant rá az öreg. Mit harsogsz itt nekem! Takarodj innen!

Gergely összefonta a karját:

- Boldogtalanná akarják-e tenni a tulajdon édes leányukat?

- Hogy mersz bennünket kérdőre vonni te! Te cenk! Jobbágy kutya! - kiáltott az öreg a szinéből kikelve.

És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.

Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordult:

- Eredj fiam innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét! Tik gyerekészszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod az a fiatal ember már hadnagy...

- Én is az leszek!

- Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Eredj innen az isten szerelmére kérlek!

- Fürjes csak gyáva tányérnyaló! Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog! Ne törjék össze a szívét! Várjanak rám, mig elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!

És könny csillogott a szemében. Letérdelt eléjök.

Az öreg bőszülten orditott rá:

- Takarodj, mig ki nem rúglak!

Gergely fölkelt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

- Cecey uram, - szólott megkeményülten, komoran. E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyok, amiken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.

- Háromszáz tizenöt, - rikácsolta az öreg. - Fizesd meg neki asszony. Ha semmise marad is, fizesd meg!

Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyakat Gergely elé.

Az asszony kiolvasta az asztalra a Gergely örökségét, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.

Pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönni valója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a saját leányuknak.

Szótlanul meghajolt és ott-hagyta őket.

*

Sápadtan kószált végig a folyósón. Imitt-amott egy diszes öltözetü úrba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával közeledő kövér úrnak útat engedjen.

A szeme ekközben az átellenes ajtóra esett, s azon a Mekcsey nevét olvasta.

Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.

Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré lett abban az órában. És ő mégis árvaságot és elhagyottságot érzett. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie!

- Te pogány vén ember, fából van neked a szived is!

A kastély falait kürthang rázta meg. Jel volt az arra, hogy gyülekezzenek a vendégek a vacsorára.

A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik-másik be is csapódott. A folyosó márvány-kockáin sok csizma kopogott végig.

Aztán szünet következett, s a szünetben benyilott a szobának az ajtaja.

- Mekcsey, - szólt halkan egy női hang.

Gergely fölugrott.

Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.

Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.

- Évicám! Évicám!

- Gergely!

- Eljösz-e velem Éva?

- Veled megyek Gergely!

*

Körülbelül hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Több mint fele udvari nép. A másik rész a vőlegénynek meghivott rokonai.

A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük egy komor méltóságos szakálú fegyvertartó, akinek a karján fejedelmi buzogány pihent. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s ammellett az örömanya.

A menyasszonynyal szemben ült a vőlegény.

A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felkelt György barát, és köszöntőt mondott az új jegyes-párra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szivesen hallgatták.

Akkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és kiki a maga szomszédjával.

- Miért nevezik ezt sirató estének? - kérdezte az egyik.

- A menyasszony siratja a leányságát.

- De hiszen nem sír. Olyan jókedvű, mintha örülne, hogy vége a leányságának.

- Csodálom, hogy elereszti a királyné.

- Nem ereszti el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.

Vacsora után egy új énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta a művészetét.

Mig énekelt, a menyasszony odaszólt halkan, álmodozó arczczal az édesanyjának:

- Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék!

Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy a leány elmosolyodott, csak feddéssel válaszolt:

- Hogyan beszélhetsz ilyent leányom!

- De mégis...

- Ugyan, ugyan.

- Megsiratna?

- Utánad halnék apáddal együtt.

- De ha én egy hónap mulva feltámadnék, vagy talán kettő mulva, és betoppannék a budai házunkba?

Az asszony bámulva nézett a leányára.

Éva mosolyogva folytatta:

- Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy úgy siettek az utánam-halással.

S fölkelt. A királyné mögé került. A füléhez hajolt és valamit sugdosott belé.

A királyné elmosolyodott. Bólintott.

A leány kisietett a szobából.

Mindnyájan az énekesre figyeltek, csak az anya látta a leánya távozását, és egyre nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.

*

Mikor az énekes végzett, az ajtónálló bekiáltotta:

- Új énekes! Névtelen!

Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsu tizenöt éves forma fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve; köntöse félcombig ért. A derekán kis aranyozott kard. A fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfödte az arcát. A királyné előtt térdet hajtott.

Aztán fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.

A vendégek kiáltottak meglepődésökben, mert az énekes maga a menyasszony volt.

A királyné egy apródja hárfát vitt utána, s a terem közepén átnyujtotta neki. A menyasszony gyakorlott kézzel pengette végig.

S énekelt.

A királyné iránt való figyelemből lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodás ezüsthang. Még a lélekzet is elállt a hallgatókban.

Fölváltva énekelt azután magyar dalt, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.

A vendégek minden dal után lelkesülten tapsoltak.

- Nagy ördög ez! - szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság. Meglásd öcsém, még táncolni is fog.

- És mindig ilyen víg? - kérdezte Mekcsey.

- Mindig. A királyné régen halálra búslakodik, ha ez a lány nincs mellette.

- Jól jár vele az a... Fürjes.

Azt akarta mondani: veres.

A beszélő vállat vont:

- Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.

- Fegyvert is forgat?

- Micsoda? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.

Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek ez volt mindig a cifrája:

Erigy legény szaporán
Daruszőrű paripán
Kedvesedhez!

A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt cifrát igy hallották a menyasszonytól:

Erigy legény szaporán
Daruszőrű paripán
Gergelyedhez!

S hogy a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.

A vendégek nevettek. Azt gondolták, hogy a Gergelyedhez tréfás változtatás.

Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második szakasz végén is őrá pillantott, kihörpintette a borát, és elosont.

Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:

- Matyi! Balogh Matyi!

Lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még csizmából is a konyha-udvaron.

Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját. De haj! milyen állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint fölállott, nem volt ember.

Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt keresztül kasul egy halomra huzgálták a fal mellé.

Matyi fölkelt, azaz csak fel akart kelni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon, s odakerül a fal mellé.

- Matyi! - orditott rá Mekcsey. Az apád rézcsákányát, hol a lovam?

Matyi ujból felkelt, és az asztalra tenyerelt:

- Ott van.

- De hol?

- A lovak közt.

És a szemehéját emelgetve folytatta:

- Lónak lovak közt a helye.

Mekcsey mellen ragadta az embert:

- Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!

Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.

Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba sietett, hogy maga keresse meg a lovát.

Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elvihette volna tőle.

Végigment hát a sötét istállón, és nagyot kiáltott:

- Muszta!

Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével fölnyergelte mind a kettőt, s eltávozott annélkül, hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt?

Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a kerités mellett.

Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy fél-darab ezüst tányér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a tájékot.

- Eljöttem, - mondotta Mekcsey. Úgy értettem, hogy ide rendelt a menyasszony.

- Jól értetted, - felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.

Alig félóra mulva köpönyeges nyulánk emberárnyék jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.

Vica volt.

Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.

V.

A drinápolyi országút csakolyan poros, kerékvágásos országút, akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely arra az útra lecsöppent, valami gyöngygyé változna, de sok volna a világon abból a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!

A városok végén álló vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni. De hogy meg is értik-e egymást? az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri élethez szokott ember külön szobát, tiszta ágyat s más efféle különösségeket kiván.

A fogadó, vagyis amint ott mondják: karavánszeráj, egyforma a kelet összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát embernyi magas kőfal keriti. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú falféle kőépitmény van.

Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal. De ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégis csak inkább ágy, mert az emberek arra húzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebökbe.

A töröknek azonban olyan nyugvóhely kell. Azon főzi meg a vacsoráját, ahhoz köti a lovát, s azon alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájáéhoz, hát pofon csapja a lovát, de egyuttal megnyugszik, hogy megvan a lova. A másik oldalára fordul és alszik tovább.

Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karaván-szerájba. Magyaros ruha volt rajtok: szük kék nadrág, kék attila, sárga kendőöv, az övükben handsár; vállukon bő rozsdaszinü teveszőr-köpönyeg, amelynek csuklyája a fejükre volt húzva. Első szempillantásra is látszott, hogy delik, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlaját, azontúl pedig rablásból élnek. A magyaros ruha voltaképpen török ruha: keleti nép mind a kettő. A delik mind törökök.

A karaván-szerájban nem törődik velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a megnézésre, mert két szép rab ifju ül benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.

A kocsis is rab, és az is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik a kezükön, arcukon. No akárhol zsákmányolt az a két deli, jól pénzelhet a rabokból!

A karavánszeráj udvarán mindenféle nép sokadozik. Török, bolgár, szerb, görög és oláh; asszonyok, gyerekek, kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Az az egy országút olyan, mint a Duna: minden abba ömlik. Nem csoda hát, hogy a karaván-szerájok minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgést és nyelvkavarodást ábrázolják.

A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Gyékényt vagy szőnyeget terit rá. Akinek meg nincs se gyékénye, se szőnyege, szénát, szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.

Ahogy a két deli megállapodott az udvaron, az egyik - egy alig tizennyolc éves bátortekintetü ifju, - a vendéglősért kiáltott:

- Mejhanedsi!

Köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat?

- Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.

- Ezelőtt egy órával foglalták el, - felelte a vendéglős.

- Ki foglalta el? Megfizetek neki is, ha átengedi.

- Azt ugyan bajos lesz megfizetni. A jeles Altin aga szállott belé!

És tisztelettel intett a tornác felé, amelynek kövén kis szőnyegen egy hollóképü fekete török ült, a lábát is maga alá vontan.

Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér structoll, mellette szolga, aki legyezi, másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz olyan fél-vörös fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kútnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjuszőnyeg.

No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.

A két deli kedvetlenül fordult vissza a kocsihoz. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért állitott oda, hogy vacsorát főzzön.

A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy-kobakból is isznak. No előkelő rabok lehetnek.

Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is. Csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.

A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, csak egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpenyeg. A köpönyeg madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon olvasó és kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haja csomóba van kötve. Az a süvege. A kezében rézholdas hosszú bot. Ruhája szürke az útiportól.

A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.

- Nem vagytok-e a próféta hivei? - kérdé komolyan a deliktől.

Azok bosszúsan pillantanak reá.

- Talán jobban, mint te, - feleli a fiatalabbik, egy barna arcbőrü és csillogó fekete szemü ifju. Mert ugyan sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.

- Azért kérdem, - feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, - mert együtt esztek a tisztátalanokkal.

- Már ezek is igazhitüek, janicsár, - válaszolja félvállról a deli.

A dervis rábámul a delire, és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.

- Honnan ismersz engem?

- Honnan ismerlek? - feleli mosolyogva az ifju. - Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.

- Hát olyan régen forogsz te táborban?

- Öt éve.

- Nem emlékszem rád.

- Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlaját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte? Nem láttak egyebet, csak azt, hogy az aga a rikoltástól ki van vörösödve és iszik.