856 A DEPORTÁLÁSOK LEÁLLÍTÁSÁTÓL A SZÁI ASl-PUCCSIG
sul a folyamatnak elsőként alávetett zsidók az ország északkeleti részében éltek, és a legvallásosabbak közé tartoztak. Aztán meg a magyarországi Holocaustnak ebben a szakaszában, amikor a magyar erőszakszervezetek készségesen együttműködtek a németekkel, Horthy pedig hallgatott, a kitérés nem volt hathatós eszköz a meneküléshez. A kitértekkel, mint mindenki mással, akit a nürnbergi típusú fajüldöző 1941-es harmadik törvény alapján zsidónak minősítettek (lásd a 6. fejezetet), ugyanúgy bántak, mint azokkal, akik ragaszkodtak ősi vallásukhoz. Általában csak azokkal a kitértekkel tettek kivételt, akiknek keresztény házastársuk volt. Gyakran a helyi hivatalnokok rosszindulata vagy egyéni gyűlölködés vette elejét, hogy a kitérés menedéket nyújtson.95
A kitérés csak azután vált a további üldözés elől való menekülés eszközévé, hogy Horthy július 7-én a deportálások leállítása mellett döntött, illetve megalakult a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége. A keresztény egyházak hangos követelésére a kitértek számos kormánygaranciát kaptak, többek közt felfüggesztették „külföldi munkára való küldésüket", és különválasztották őket a zsidóktól. Ekkorra azonban már csak a budapesti és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévő zsidók maradtak az országban. Habár a kormány kikötötte, hogy a kedvezmények csak azokra vonatkoznak, akik 1941. augusztus L előtt tértek ki, a fővárosban sok zsidó döntött úgy, hogy a kereszténység fölvételével szabadul meg a zsidó lét terheitől. Az áttérni kívánók sorai, akik a rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt, illetve a Nagymező utcai és a Próféta utcai keresztény templomok előtt álltak, hosszabbak voltak, mint 1938-ban és 1939-ben.96 Gyakran olyan hosszúak, hogy a németek érdeklődését is fölkeltették, akik megfelelő ellenintézkedésekkel fenyegetőztek.
Egyes jelentések szerint a „kitérési lázat" az a
híresztelés váltotta ki, hogy a július 1 l-ig kitértek mentesülnek a további
üldöztetésektől.97 A hírnek volt némi valóságmagva, ugyanis, mint
ahogy azt Veesenmayer is jelentette július 8-i táviratában (egy nappal a
deportálások leállítása után), Horthy biztosította őt arról, hogy a kitértek
különválasztása után „hamarosan" engedélyezni fogja a budapesti zsidók
deportálását.98 A távirat nyilván a Sztójay-kormány és Serédi
bíboros közti egyezségen alapult. A keresztény egyházak által szervezett
intenzív tiltakozó kampány hatására (sajnos a kampány a tisztségviselők
köreiben folyt, nem nyilvánosan), melynek tetőpontján a bíboros azzal
fenyegetőzött, hogy az ország minden templomában felolvasandó, pásztorlevelet
bocsát ki, Sztójay végül is Horthy döntésével összhangban tisztázta a kormány
álláspontját. A bíborosnak küldött július 7-i keltezésű jegyzékében Sztójay
hangsúlyozta: a kitérteknek megengedik, hogy megalakítsák saját szervezeteiket,
és hogy a deportálások folytatása esetén a kitérteket mentesítik.99
(Lásd a
A fenti szöveg egy
egyoldalas részlet az alábbi műből:
Braham, Randolph L. :
A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. -
Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar
holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T.
Iván írta. Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján
Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis.
(Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU,
Budapest, 2013).
A htm file nevében
látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon
van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell
módosítania!
A htm file OCR-rel
készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az
alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak
ezt a számot kell módosítania!
http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham856.pdf
Az egész kötetet lásd: