A GAZDASÁGI MEGSEMMISÍTÉS 529
leltározni kellett, és ideiglenesen a „lepecsételt" lakásokban hagyni. A gettósítás, majd a reá következő deportálásrután az ingó vagyont gyakran raktárakba szállították, hogy a különféle állami és helyi meghagyásoknak megfelelően szétosszák. A szükséges szállítóeszközökről a honvédelmi minisztérium gondoskodott, fontos szerepet játszva a zsidóktól elkobzott javak szállításában és elraktározásában.37 A deportált zsidók otthonait és azok berendezését keresztények kapták. Többnyire elsőbbséget élveztek azok a személyek, akik részt vettek a zsidóellenes intézkedések foganatosításában, tehát legfőképpen csendőrök és családtagjaik.38 A ki nem utalt lakásokat pecsét alatt kellett tartani. Am mihelyt a zsidókat erőszakkal eltávolították otthonukból, tulajdonukat azonnal elkezdték fosztogatni (16.1. kép). Az ékszereket és a pénzt gyakran a leltárt készítő tisztviselők tették el; a „lepecsételt" lakásokat német és magyar egyenruhás személyek éppúgy feltörték, mint a lakosság mohó és erkölcstelen tagjai. A falvakban a zsidó tulajdonban lévő teheneket, mezőgazdasági gépeket és felszereléseket azonnal elvitték a helyi parasztok, mihelyt a zsidókat a rendszerint a megyeszékhelyeken található gettókba gyűjtötték.
Május 15-étől, a tömeges deportálások kezdetétől sokan egymással versengtek a zsidóktól elkobzott vagy általuk hátrahagyott irodahelyiségek, üzletek, ipari létesítmények, gazdaságok, boltok és lakások birtoklásáért.39 A gazdasági élet felbomlását megakadályozandó, a kormányzati szervek külön keresztény gondnokokat vagy igazgatókat jelöltek ki ezek működtetésére. A kijelölés rendszerint protekciós megfontolások vagy az érdekelt egyének által benyújtott beadványok alapján történt.40 A zsidó cégek irányítását sok esetben azoknak a nem zsidó strómanoknak a kezében hagyták, akiket a zsidó tulajdonosok eredetileg „csendestársként" vettek be, hogy eleget tegyenek az 1930-as évek végén hozott megkülönböztető törvények kívánalmainak. Ezt a törvény betűjének kijátszására szolgáló rendszert a népnyelv akkoriban „Aladár-rendszernek" nevezte.
Elkobozták a magyar hatóságok a zsidó közösségi
intézmények vagyonát is. Bizonyos esetekben a vagyon átszállt a Központi Zsidó
Tanácsra; a legtöbbször azonban jóvátételként adták át a helyi közigazgatás
szerveinek, a zsidóellenes intézkedések költségeit fedezendő. A legértékesebb
kulturális gyűjtemények, így például a magánkönyvtárak, többnyire a budapesti
Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet tulajdonába mentek át (lásd a 15.
fejezetet).41 A helyi szervek kártérítést kaptak a zsidók
gettósítása során felmerült költségekért, így a gettók és bevagonírozási
központok létrehozásáért, fenntartásáért, valamint a keresztények
átköltöztetéséért a zsidóktól szerzett pénzeszközökből.42 Miközben
arra buzdították a helyi szerveket, fogják vissza kiadásaikat, egyúttal
felhatalmazták őket, hogy kiadásaik megtérítése céljából az államkincstárhoz
forduljanak.43
A fenti szöveg egy
egyoldalas részlet az alábbi műből:
Braham, Randolph L. :
A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. -
Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar
holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T.
Iván írta. Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján
Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis.
(Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU,
Budapest, 2013).
A htm file nevében
látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon
van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell
módosítania!
A htm file OCR-rel
készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az
alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak
ezt a számot kell módosítania!
http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham529.pdf
Az egész kötetet lásd: