AZ ELSŐ ZSIDÓELLENES INTÉZKEDÉSEK 493

köszönhető. Kistarcsáról indult el az első vonat Auschwitz felé, április 28-án. Ezzel a vonattal deportálták, többek között Vázsonyi Jánost, volt parlamenti képviselőt. Az utolsó, Auschwitzba deportált csoportot is Kistarcsáról sikerült Eichmann-nak kicsempésznie.²¹

A megszállást követő hetek letartóztatásai több célt szolgáltak. A németek szerették volna megfosztani tényleges és potenciális vezetőitől a németellenes magyar ellenzéket (ide sorolták a zsidók politikai szövetségeseit és arisztokrata-dzsentri barátait is), demonstrálni akarták magyarországi hatalmukat, meg akarták félemlíteni a zsidókat, és túszokat akartak szedni, hogy zsarolják a zsidó közösséget, és ellenőrzést nyerjenek különböző iparágak felett.

A németellenes beállítottságú keresztény politikusok és befolyásos személyiségek letartóztatásával a zsidóság teljesen elszigetelődött, s a nácik és magyar bérenceik könnyű prédájává vált. A németek túlerejét látva, akik a Sztójay-kormány támogatását is élvezték (a csendőrségével és egyéb erőszakszervezeteivel együtt), a zsidó vezetők, legalábbis kezdetben, úgy vélték, hogy egyetlen reményük, ha az időnyerés érdekében együttműködnek velük. A túszokat okosan nemcsak arra használták fel a németek, hogy biztosítsák maguknak az ellenőrzést Magyarország legfontosabb ipari konszernjei, köztük a Weiss Manfréd Művek felett (lásd a 16. fejezetet), hanem arra is, hogy a zsidó vezetőkbe és tömegekbe hamis biztonságérzetet csepegtessenek: néha önként vagy a zsidó vezetők külön kérésére szabadon engedték néhány túszukat.²²

A nyugtalan zsidók félelmeit enyhítő Wisliceny és Krumey arról biztosította a zsidó vezetőket, hogy senkit sem ér csak azért bántódás, mert zsidó, s csak a „csirkefogókat", valamint a politikailag prominenseket fogják fogva tartani.²³ Állításaik hiteléül valóban kedvezően bíráltak el egy, a Központi Zsidó Tanács által benyújtott kérelmet, és március 24-én Kistarcsáról szabadon bocsátották az összes 16 éven aluli gyermeket, 50 év fölötti nőt és 60 év fölötti férfit.²⁴ Az akció híre gyorsan elterjedt, s ennek nyomán a vidéki hitközségek vezetői számos kérelmet juttattak el a Központi Zsidó Tanácshoz azzal a kéréssel, hogy továbbítsa őket a megfelelő német hatóságokhoz.²⁵ Ezúttal azonban gyakorlatilag az összes ilyen kérelem válasz nélkül maradt. Az egyetlen ismeretes kivétel az volt, amikor a Kasztner-csoportnak engedélyt adtak arra, hogy különböző vidéki gettókból, különösen Kolozsvárról, Kasztner szülővárosából néhány száz zsidót felhozzanak a fővárosba, az SS és Kasztner közötti megállapodás részeként, illetve amikor Freudigernek engedélyezték, hogy - miután lefizette Wislicenyt - 80, főként ortodox zsidót hozasson fel nyolc városból Budapestre (lásd a 29. fejezetet).²⁶

A fenti szöveg egy egyoldalas részlet az alábbi műből:

Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. - Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T. Iván írta.   Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013).

A htm file nevében látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

A htm file OCR-rel készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham493.pdf

Az egész kötetet lásd:

http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/