1296 MAGYARORSZÁGI REAGÁLÁSOK A HOLOCAUSTRA
tései tarkították. Mivel a memoárokat és beszámolókat az események résztvevői - egykori közösségi vezetők, magyar államférfiak, egyházi vezetők, náciellenes, az ellenállásban részt vett személyek — írták, hangjuk szubjektív, részrehajlóan dokumentáltak és alapvetően önigazolók.3 Ugyanezt mondhatjuk a zsidó tanácsok és különösen a budapesti Központi Zsidó Tanács egykori tagjainak memoárjairól: azok, akik a háborús években a magyar zsidóságot vezették, különösen szükségét érezték, hogy megcáfolják a kollaboráció vádját, amelyet a felszabadulás után felhoztak ellenük.4
A Holocaust első történeti igényű leírásait meglehetősen rendszertelen és zsurnalisztíkus szemlélet jellemezte. Csak nagy óvatossággal lehetett használni ezeket, elsősorban azért, mert nem jelölték meg forrásaikat. Nagyrészt a háborús bűnösök tárgyalási jegyzőkönyveiből merítették anyagukat, meg abból a dokumentációból, amelyet a magyar kormány az 1946-47. évi párizsi béketárgyalásokra készített. Fogyatkozásaik ellenére azonban, tekintve, hogy statisztikai adatokat, dokumentumreprodukciókat is tartalmaztak, e történeti leírások rendkívül hasznosaknakbizonyultak, és a magyarországi Holocaust iránt érdeklődők jócskán merítettek is belőlük.5
A Holocaust utáni antiszemitizmus jelensége számtalan kutatót és laikust zavarba ejtett. A legyőzött, megszállt ország irdatlan nehézségei közepette sokan egyetértettek Darvas József, Veres Péter és más népszónokok nézeteivel, akik a neo-antiszemitizmus eluralkodásáért jórészt magukat a zsidókat okolták. Sok magyar, így azok is, akik hasznot húztak a náci megszállás időszakának zsidóellenes intézkedéseiből, készséggel igazat adtak a népieseknek abban, hogy a túlélő zsidók, úgymond, „a könnyebb utat járják", és múltbeli szenvedéseik jogán különleges privilégiumokra támasztanak igényt (lásd a 32. fejezetet). A neo-antíszemiták vezérgondolata az volt, hogy az embertelen szenvedéseken keresztülment zsidók provokatív módon túlzott jóvátételre törekednek. Szó érte a zsidókat azért is, hogy megszerezték a politikai élet, a közigazgatás és a gazdaság vezető pozícióit, továbbá elkülönültek a többségtől, kiváltva ezzel a tömegek haragját. Végül, de nem utolsósorban azzal is megvádolták a zsidókat, hogy a kollektív bűnösség veszélyes fegyveréhez folyamodtak, amikor a német megszállás alatt őket ért szenvedésért a magyar nép egészét tették felelőssé.6
A korszak több tudományos munkájában is felbukkan egy
kiegyensúlyozottabb megközelítés. De bár ezek megértőbbek voltak a zsidóság
helyzete iránt, és leleményes szociálpszichológiai rajzot adtak a túlélők és
ellenfeleik viselkedési mintáiról, olykor a hatalmi pozícióba került egyé-* nek
viselkedésmódját varrták a zsidóság egészének a nyakába. Az általá-
A fenti szöveg egy
egyoldalas részlet az alábbi műből:
Braham, Randolph L. :
A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. -
Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar
holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T.
Iván írta. Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján
Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis.
(Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU,
Budapest, 2013).
A htm file nevében
látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon
van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell
módosítania!
A htm file OCR-rel
készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az
alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak
ezt a számot kell módosítania!
http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham1296.pdf
Az egész kötetet lásd: