1260 FELSZABADULÁS, JÓVÁTÉTEL, MEGTORLÁS
advány egyebek között aláhúzta, hogy a törvény „számos olyan rendelkezést tartalmazott, amely megerősítette a zsidók és a nem zsidók közötti különbségtételt, teljesítheteden feltételeket szabott a munkaszolgálatosok kárpóriásához". Az Alkotmánybíróság legalábbis részben méltányolta a memorandum okfejtését, mert 1995. február 6-án közzétett, mérföldkőnek számító döntésében kimondta a törvény 2. és 3. paragrafusának alkotmányellenességét, utasítva az országgyűlést, hogy 1995. szeptember 30-ig új kárpótlási törvényt alkosson „az alkotmányos követelmények figyelembevételével". A munkaszolgálatosokkal kapcsolatban az Alkotmánybíróság „megállapította, hogy a nem harcoló alakulatok körében teljesített munkaszolgálat ténylegesen zárt, táborszerű fogva tartást jelentett, s ezért ésszerűtlen és önkényes az a feltétel, hogy csak a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat képezhette a kárpódás alapját". Fontos az Alkotmánybíróság döntése azért is, mert hangsúlyozza, hogy „a deportálás során a magyar állam saját polgárait összegyűjtötte és idegen fennhatóságnak adta át". A testület döntése is megerősítette, hogy a magyar államnak történelmi, jogi és implicit módon még akár erkölcsi felelősséget is kell vállalnia a magyar zsidók deportálásáért és tömeges legyilkolásá-ért.51
De az Alkotmánybíróság döntése sem változtatott azon, hogy a jóvátétel és a kárpódás ügye egészen a kilencvenes évek derekáig lényegében megoldatlan maradt, jóllehet az igényükkel az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz forduló túlélők nagy számban kaptak, ha többnyire nagy késéssel is, bizonyos mértékű kárpótlást beváltható kárpótiási jegyek formájában. Ezek értéke legtöbbször meg sem közelítette az elszenvedett személyes és anyagi veszteségek mértékét. Legalábbis mostanáig tehát a magyar hatóságok nem tudtak teljes mértékben megfelelni az 1947. évi békeszerződéssel rájuk hárult kötelezettségeiknek. A jóvátétel és kárpódás ügyében tapasztalható késedelemben számos belpolitikai, társadalmi és gazdasági tényező játszott közre. A tárgyalásokban részt vevő magyar hatóságok, különösen az Igazságügyi és Pénzügyminisztérium körébe tározók, a jelek szerint halogató taktikát alkalmaznak, kihasználva a zsidó közösség megosztottságát.
Az 1991-ben létrehozott csúcsszervezet, a HÁMSZ, gyakorlatilag
elvesztette összefogó szerepét. Két fő frakcióra hullott, amelyekkel a
megfelelő magyar szervek az „oszd meg és uralkodj" elve alapján
tárgyalnak. Az egyik frakciót a HÁMSZ maradéka és a MUSZOE alkotja, ragaszkodva
a békeszerződés szabta kötelezettségek teljesítéséhez, illetve ahhoz, hogy az
utód nélkül elhunyt áldozatoktól kisajátított vagy elkobzott ma
A fenti szöveg egy
egyoldalas részlet az alábbi műből:
Braham, Randolph L. :
A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. -
Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar
holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T.
Iván írta. Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján
Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis.
(Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU,
Budapest, 2013).
A htm file nevében
látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon
van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell
módosítania!
A htm file OCR-rel
készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az
alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak
ezt a számot kell módosítania!
http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham1260.pdf
Az egész kötetet lásd: