A VÉG KEZDETE 117
értett azzal a heves antiszemitizmussal és irredenta sovinizmussal) amely a magyar szélsőjobb más szárnyait jellemezte (főként alsó középosztálybeliek és „megtévesztett" munkások, parasztok tömörültek köréjük), nem mindig értett egyet, s alkalmanként szemben is állt demagógiájukkal és erőszakosságukkal.
A dzsentri-katonatiszti csoport, amelyben jelentős számú sváb származású katonát lehetett föllelni, különösen a német nemzetiszocialisták otthon és külföldön elért sikereiért lelkesedett. „Szalonképes" Vezetőik alig várták, hogy Magyarország is részt kaphasson az európai „új rend" létrehozásából, vagyis hogy a tengelyállamok egyik aktív tagjaként arathassa le a náci revíziós-revansista politizálás gyümölcseit. Mindenáron csatlakozni akartak a német lendülethez, s ezért úgy érezték, Magyarország gyors és erőteljes újrafelfegyverzése nemcsak elkerülhetetlen, de kívánatos is.
A győri program
A kormány bel- és külpolitikájának szélsőjobboldali bírálói szentül meg voltak róla győződve, hogy az országnak azért elégtelen a katonai felkészültsége, mert a zsidók, a szocialisták és más németellenes elemek ma-chinálnak ellene, a felfegyverkezés az ő szemükben elsősorban az antiszemitizmussal fonódott össze. Nem véletlenül sürgették mindkét kérdésben a Harmadik Birodalom példájának átvételét és követését éppen a vezérkar felső régióiból, ahol azok a németbarát, sváb származású tisztek nyüzsögtek, akiket hivatali idejének utolsó két évében Gömbös ültetett oda. A vezetés jobbára azoknak a tiszteknek a kezébe csúszott át, akik politikailag a szélsőjobboldali szervezetek vagy pártok szekerét tolták, mégpedig nagyon aktívan, és ebből nem is csináltak különösebben titkot. Közülük is kitűnt két tábornok: Rátz Jenő és Ruszkay Jenő.
Általában mindenki elismerte, hogy mindkét kérdés
megoldása szempontjából a kulcs a kormányzó, Horthy Miklós kezében van. Két
katonatiszti csoport csaknem egyidejűleg fordult hozzá, és kérte, hogy
határozottan és haladéktalanul cselekedjen mindkét dologban. Az egyik
csoportosulásnak Rátz volt a feje, s ő 1937 decemberében fejtette ki
álláspontját azon a tanácskozáson, amelyen Rőder Vilmos honvédelmi és Fabinyi
Tihamér pénzügyminiszter volt jelen. A Bethlenhez húzó két minisztert Rátz
érvei nem győzték meg, Horthy viszont biztosította a tábornokot, hogy valahogy
megtalálják a megoldást.2 A másik tiszti csoport egy
felterjesztésben összegezte nézeteit, Soós Károly tábornok, volt honvédelmi
miniszter megbízásából. A memorandumot és a benne foglalt célkitűzéseket Soós
tábornok egy 1938. január eleji magánkihallgatáson fejtette ki
A fenti szöveg egy
egyoldalas részlet az alábbi műből:
Braham, Randolph L. :
A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. -
Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar
holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T.
Iván írta. Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján
Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis.
(Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU,
Budapest, 2013).
A htm file nevében
látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon
van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell
módosítania!
A htm file OCR-rel
készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az
alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak
ezt a számot kell módosítania!
http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham117.pdf
Az egész kötetet lásd: