A IV. ZÓNÁBAN végrehajtott zsidóellenes akciók az V. csendőrkerületben (Szeged) és a VI. csendőrkerületben (Debrecen) élő zsidókat érintették. A zóna a trianoni Magyarország délkeleti részeit foglalta magába a Dunáig és a Délvidék korábban Jugoszláviához tartozó területéig (lásd a 13.1. térképet).

Akárcsak a többi zsidótlanítási zónában, ezeknek a csendőrkerületeknek a zsidóit is módszeresen összegyűjtötték röviddel az április 26-án elfogadott gettósítási rendelet ütán. A vidéki települések zsidóit a helyi zsinagógákba terelték, és a kifosztás első menete után a közeli gettóba vitték, rendszerint a járási székhelyre. Ezekből a táborokból néhány hét után átvitték a legközelebbi vasúti központ közelében létesített gyűjtőtáborokba, ahonnan néhány napon belül deportálták őket az ott összegyűjtött más zsidókkal együtt.

A IV. zónában végrehajtott gettósítási, koncentrálási és deportálási műveleteket Kiskunfélegyházáról irányították, a zsidótlanítási osztagok itt rendezték be főhadiszállásukat.¹ Az akciókat ugyanolyan gyorsan, hatékonyan és embertelenül hajtották végre, mint a többi zónában. Habár az összegyűjtött zsidók csak pár napig voltak a bevagonírozási központokban, lesoványodtak és elcsüggedtek a gettókban és a téglagyárakban uralkodó életkörülmények között és a kegyetlen bánásmód miatt, melyben az elrejtett értékek után kutató csendőrök és nyomozók kezei között részesültek.

A zóna zsidóinak bevagonírozását és deportálását 1944. június 10-én, azon a szegedi értekezleten beszélték meg, amelyen a magyar és német zsidódanító különítmények tagjain kívül a két csendőrkerület városainak polgármesterei, rendőr- és csendőrtisztjei is részt vettek.²

A zsidók deportálása ebből a zónából ütemterv szerint, június 25-én kezdődött, röviddel azután, hogy átszállították a zsidókat a különféle gettókból a bevagonírozási központokba. Június 28-án fejeződött be 40 505 zsidó 15 vasúti szerelvényen való elszállításával.?

Az V. csendőrkerület nagyobb gettói, melyek lakosságát végül a bevagonírozási központokba vitték, Hódmezővásárhelyen, Kalocsán, Ke-celen, Kiskőrösön, Makón, Nagykátán, Szarvason és Szentesen voltak.⁴

Hódmezővásárhely. A Csongrád megyei városnak 1941-ben 1501 fős zsidó lakossága volt, mely az össznépesség 2,4%-át tette ki.⁵

A zsidóellenes intézkedéseket Endrey Béla főispán közreműködésével hajtották végre. Beretzk Pál polgármester-helyettes csak ímmel-ámmal, de Beliczky Kálmán rendőrfőtanácsos annál buzgóbban működött közre. A gettó színhelyének kiválasztását Orsai Antal városi tanácsnokra bízták. A polgármesternek tett, május 19-i jelentésében Orsai azt írja, hogy a város zsidósága 428 családból 831 zsidót, 375 férfit és 456 nőt számlál. Javasolta, jelöljék ki a gettót a város zsidónegyedében, a Szent István tér, a Ferencz, a Búvár, az Eszterházy, a Klauzál és a Szeremle utcák által körülhatárolt területen. Végül is Beretzk nem állíttatta föl a gettót, a zsidók június közepéig lakásaikban maradhattak. Június 16-17-én 737 zsidót szállított a Hódmezővásárhelyre e célból vezényelt csendőrség Szegedre vasúton.⁶ Előbb azonban a zsinagógába terelték egybe őket, s ott újabb motozás, megmaradt értéktárgyaik elkobzása várt rájuk.⁷

Kalocsa. 1941-ben a városban 360 zsidó élt, a helyi lakosság 2,9%-át képviselték. Két kis gettót létesítettek a településen: az egyik a Tomori és a Híd utcában lévő néhány épületből állt; a másikat a Búzapiac téren lévő paprikamalomban alakították ki. Az előbbiben 617 zsidót helyeztek el, köztük a városiakat és a Dunavecsei járás néhány községének zsidóit; az utóbbiban gyűjtötték össze a környező települések zsidóságát: Bátya, Drágszél, Dunaszentbenedek, Dusnok, Érsekcsanád, Foktő, Géderlak, Hajós, Miske, Nemesnádudvar, Sükösd és Szakmár. A helyi Zsidó Tanácsot dr. Wolf Mátyás vezette, és tagjai közé tartozott dr. Szekeres Gyula és dr. link Elemér, ők a kalocsai zsidókat képviselték, Tápai Sándor a Kalocsai járás zsidóit, Faragó Ferenc pedig a Dunavecsei járás zsidó közösségeit. Grősz József kalocsai érsek megpróbált közbenjárni a zsidók érdekében, de, püspöktársaihoz hasonlóan, eredménytelenül. A Kalocsán fogva tartott zsidókat június 18-án szállították gyűjtőtáborba.⁸

Kecel A Kecskemét és Baja közt fekvő Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei városnak 1941-ben 110 fős zsidó lakossága volt (0,4%). 1944. áprilisi összegyűjtésük után a zsidókat a II. Rákóczi Ferenc utcában lévő három épületbe koncentrálták. A 92 helybéli zsidóhoz 26 zsidót raktak be, akiket a szomszédos Császártöltésről hoztak be. Június 17-ig, amikor átszállították őket Szegedre, Zsidó Tanács Vezette őket, mely a következőkből állt: Vető György (elnök), Weisz József, Weisz Ferenc és Klein Dávid.⁹

Kiskőrös. A Keceltől nem messze északra fekvő Kiskőrösnek 1941 -ben 509 fős zsidó lakossága volt (3,9%). Röviddel a német megszállás után 22 helyi zsidót a topolyai internálótáborba vittek. A gettóban, melyet április vége körül alakítottak ki a zsinagógában és környékén, 582 zsidó „élt", beleértve a környező falvakból behozottakat. A gettót lakosságának június 21-én Kecskemétre történt áttelepítése előtt Zsidó Tanács vezette, melynek tagjai voltak Ruder Mór, Lebovits Vilmos, Gottlieb Sándor, Spiegel Izsák, Kupfer Mór és Blumenthal Mózes.¹⁰

Makó. A hagymatermesztéséről híres Csanád megyei városnak 1941-ben 1881 fős zsidó lakossága volt (5,3%).

A beszámolók szerint jobboldali elemek már április 15-én gettót akartak létesíteni, de a hivatalos rendelet csak május 6-án jelent meg erről. A Ferenczy Béla megyei alispán aláírásával ellátott, 7979/1944. al. sz. rendelet a Honvéd, Garai, Bethlen utcák és a Királyhegyesi út közé helyezte el a gettót. A helyi zsidókon kívül ide kellett átköltöztetni május 20-ig a Torontáli járás, valamint a nagylaki szolgabíró joghatósága alá tartozó valamennyi zsidót is. Ugyanezen napig kellett Mezőkovácsházára és Magyarbánhegyesre összevonni Battonyai, Mezőkovácsházi és Eleki járások zsidóságát: őket 738-ukat végül Békéscsabáról vagonírozták be.¹¹ Makó zsidóit Bécsy Bertalan polgármester rendeletére költöztették gettóba. A rendeletet a Makói Újság május 16-i száma közölte. Másnap a buzgó polgármester Paszkesz Fülöpöt és Hetényi Sándort, az ortodox, illetve a neológ közösség vezetőit tette felelőssé a hatóságok utasításainak végrehajtásáért. A külön elhelyezett kikeresztelkedett zsidókat Óvári László képviselte. A makói gettónak kb. 2000 lakosa volt. Köztük voltak a szomszédos települések, Apátfalva¹², Csanádpalota, Földeák, Kiszom-bor, Magyarcsanád, Nagylak, Pitvaros és Szőreg zsidó közösségei is. Június 16-án a zsidókat átvitték Szegedre, ahonnan sokat Strasshofba deportáltak. ¹³

Nagykáta. A Budapesttől keletre fekvő Nagykáta munkaszolgálatos-toborzó központ volt; 10-12 századot küldtek innen az ukrajnai frontvonalakon teljesítendő szolgálatra. Az egyik parancsnokot, Muray-(Metzl) Lipót alezredest, hírhedt szadistát találóan „nagykátai hóhérnak" nevezték, mert nagyszámú munkaszolgálatos haláláért volt felelős (lásd a 10. fejezetet). A gettó a gróf Tisza István és Damjanich utcában és környékén volt, és 628 zsidó lakta, köztük mintegy 200 helyi zsidó. A többieket a környező településekről hozták be, úgymint Gyömrő, Kóka, Maglód, Tápióbicske, Tápiógyörgye, Tápiósáp, Tápiósüly és Tápiószele községekből. A Zsidó Tanács tagjai: Breuer Soma rabbi, Székely István, Schwarz Vilmos, Relle Imre és Sebestyén Imre. Június elején a gettó lakosságát bevagonírozáshoz átszállították Kecskemétre.¹⁴

Szarvas. A szarvasi zsidókat, akiknek létszáma 1941-ben 636 volt (2,7%), a jelentések szerint viszonylag későn, május 15-én parancsolták a gettóba. Deportálásuk Szolnokról történt, ahová június elején szállították át őket.¹⁵

Szentes. A Szegedtől északra fekvő város gettóját a Vásártér északi oldalán és az ahhoz csatlakozó Vecseri utcában alakították ki.

A beszámolók szerint a helyi szélsőjobboldaliak, köztük a környék Turul-szövetségének második embere, Csete Sándor kardoskodására a gettót a valószínű légitámadások célpontjainak közvetlen közelében hozták létre K. Nagy Sándor polgármester irányítása alatt. A gettóba költöztetett zsidók névsorát a helyi zsidó közösség vezetői állították össze, s azt az elnök, Gunst Sándor vitte be április 7-én a polgármesteri hivatalba. Számos szeghalmi zsidó is a gettóba került. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Berend József főrabbi (elnök), dr. Balázs Imre, Bárdos Jenő és Gunst Sándor. A közösség néhány prominens tagját, köztük Gunst Sándor elnököt áprilisban Topolyára internálták, ahonnan az elsők közt deportálták őket Auschwitzba még ugyanabban a hónapban. A gettó lakosságát a szegedi gyűjtőtáborba vitték át június 16-án.¹⁶

Mint vidéken egyebütt, a VI. csendőrkerületben is a helyi polgári hatóságok és a rendőrség-csendőrség közreműködésével készítették el a zsidók gettósítására és összegyűjtésére vonatkozó terveket. Döntő szerep jutott a csendőrségnek. 1944. május 8-án a csendőrkerület parancsnoka, Szilády Gyula csendőr ezredes megkereste a főbb települések, így például Békéscsaba, Gyula, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Nagyszalonta, Szolnok és Túrkeve polgármestereit, hogy megtudakolja gettósítási szándékaikat és azt, hogy milyen csendőri erőre van szükségük.¹⁷ Ezek a városok lettek aztán a gyűjtőközpontok a helyi és a környékbeli falusi zsidók számára. A kisebb gettókat hamar felszámolták, mihelyt átszállították a zsidókat a nagyobb gyujtőtáborokba, így Békéscsabára, Debrecenbe és Szolnokra. A jómódú zsidó közösségekkel rendelkező ún. hajdúvárosok zsidóságát Debrecenbe vonták össze.

Hajdúböszörmény. 1944. május 27-én a város zsidóit gettóba parancsolták, melyet a zsinagógában és körülötte rendeztek be. Június 15-én először a helyi sertéspiacra vitték őket, ahol elvették tőlük értékeiket, aztán bevagonírozáshoz átszállították őket Debrecenbe. A zsidóellenes intézkedésekben Szálkay Antal polgármester és Abari Antal városi tanácsnok, a zsidóügyek megbízottja működött közre. Egy beszámoló szerint 653 zsidó pusztult el a deportálások következtében.¹⁸

Hajdúdorog. A gettó a Jackovits Mihály utcáról nyíló főtér északkeleti végén volt, a zsinagógában és körülötte. Mintegy 350 zsidó lakta, kb. 300 helybeli. A többieket Hajdúszovátról és Józsáról hozták be. A Zsidó Tanácsot egy ideig dr. Hercz László vezette. A zsidókat június 17-én átszállították Debrecenbe, ugyanazon a vonaton, amely a hajdúböszörményi és hajdúnánási zsidókat is vitte.¹⁹

Hajdúhadház. Akárcsak a többi hajdúváros esetében, a hajdúhadházi zsidókat, akiknek száma 1941-ben 471 volt (3,78%), a zsinagógából és a szomszédos épületekből kialakított gettóban helyezték el. Június közepén átszállították őket Debrecenbe.²⁰

Hajdúnánás. A gettót május 14-én létesítették, itt is a zsinagógában és körülötte. A zsidókat június 17-én szállították át Debrecenbe.²¹ A hajdúnánási polgármester felesége, Pénzes Mihályné öngyilkosságot követett el, amikor H. Szabó csendőrnyomozó azzal gyanúsította, hogy zsidó származású.²² A zsidóügyek helyi megbízottja Nyakas László volt.

Hajdúszoboszló. A közösség csaknem 500 zsidóját május közepe táján parancsolták gettóba. Június 15-én Debrecenbe szállították őket.²³

A hajdúvárosok gettóin kívül a VI. csendőrkerület körzetébe tartozott Karcag és Téglás gettója is.

Karcag. A Szolnok és Debrecen közt fekvő város gettóját április 24-én hozták létre a temető és a Vágóhíd utca között. Csaknem 1300 zsidót tereltek ide. Közülük mintegy 800 helybéli zsidó volt, a többieket a szomszédos településekről hozták, beleértve Kunmadarast és Tiszaszentimrét. Június 18-án a gettó lakosságát átvitték a szolnoki cukorgyárba, és nem sokkal később bevagonírozták.²⁴

Téglás. Ezen a Debrecentől északra fekvő településen a gettót a Bácsipusztán létesítették. A gettóban uralkodó állapotok miatt a tehetős zsidók elintézték, hogy átszállítsák őket a debreceni gettóba. A helyi zsidókon kívül a téglási gettóba tartoztak Hajdúsámson és Vámospércs zsidói. A deportálás előtt Tégláson 172 zsidó volt, Hajdúsámsonban 188 és Vá-mospércsen 298. Június 17-e körül a gettó egész lakosságát átszállították a debreceni téglagyárakba.²⁵

Habár a Délvidék zsidósága osztozott az V. csendőrkerület zsidóságának sorsában, sokkal korábban összegyűjtötték és gettókba kényszerítették őket, mint a csendőrkerület trianoni részében élőket. A zsidóellenes intézkedések ebben a régióban valószínűleg kevésbé lepték meg a helyi zsidókat, mint Magyarország más részeiben élő testvéreiket, mert néhány évvel korábban már kaptak belőlük ízelítőt.²⁶

Mivel ezen a vidéken nagyszámú nácibarát és erősen antiszemita népi német (Volksdeutsch) elem élt, és stratégiailag közel feküdt Tito partizán erőihez, a délvidéki zsidókat rendkívüli „elővigyázatossági" intézkedéseknek vetették alá. Már a német megszállás előtt is nagyszámú „politikailag gyanús" zsidót internáltak Bácstopolyára.²⁷ A német megszállás után a tábort az SS deportálóközponttá alakította át.

Mint másutt a megszállt Magyarországon, a németek egy sor egyéni gyilkossággal és tömeges letartóztatásokkal kezdték kampányukat a Délvidéken.²⁸ Ezekben az akciókban odaadóan támogatták őket magyar bé-renceik és a népi németek.

A belügyminisztériumban Baky László elnökletével április 19-én tartott értekezlet határozatának megfelelően a Délvidék gettósítása április 26-án megkezdődött.²⁹ E határozat szerint Bácskának a Ferenc-csatornáig terjedő alsó területén és a Tisza mentén - Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor városait is beleértve - élő zsidókat április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített gyűjtőtáborokba.³⁰ A szokásos eljárást követték. A gettósítás részleteit az egy nappal előbb kiragasztott hirdetmények ismertették. A zsidókat figyelmeztették, hogy az összegyűjtés napján 5 órától ne hagyják el lakásukat, a keresztényeket pedig felszólították, hogy 48 órán belül szolgáltassanak be minden értéket, amit esetleg zsidóktól vettek át megőrzésre.³¹

Majdnem mindenütt a helyi zsinagógákat és a körülöttük lévő kórházakat jelölték ki gettónak. A szabadkai gettó és a bácstopolyai internálótábor kivételével a Délvidék gettói csak pár napig álltak fenn - ennyi elég is volt a csendőrségnek és a rendőröknek, hogy kivallassák a zsidókat, és elkobozzák értékeiket.

A zsidóknak a különféle gettókból való összpontosítását területi alapon hajtották végre. A Tisza folyó nyugati partja mentén élőket a Bácska keleti részéből Szegedre vitték. A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zen-ta³² zsidói. A szenttamási zsidókat először Óbecsére vitték, ahonnan a helyi zsidókkal együtt vagy Szegedre, vagy Bácstopolyára kerültek.

A szegedi rendőrség 1944. május 10-i jelentése szerint a bácskai településekről Szegedre szállított zsidók száma 2266 volt. 736 családból álltak, melyekben 601 férfi, 1081 nő és 584 gyermek volt.³³

A Bácska központi zónájában élőket Szabadkán gyűjtötték össze. Röviddel azután, hogy Újvidéket 1941 áprilisában magyar csapatok szállták meg, a város katonai parancsnoka, Bajor Ferenc tábornok 5 millió pengő³⁴ váltságdíjat vetett ki a zsidókra és a szerbekre, az előbbiekre azért, „mert nem járultak hozzá a magyar ügyekhez a jugoszláv megszállás alatt". A zsidó közösség vezetőitől először azt követelték, hogy 48 órán belül adják át a pénzt. Mikor azonban a gyűjtésben részt vevő rendőrök meggyőződtek róla, hogy a zsidók képtelenek összegyűjteni ilyen sok pénzt a számukra előírt idő alatt, hajlandók voltak elfogadni a zsidó vezetők által felajánlott 3,4 millió pengőt. A magyar rendőrök azzal a fenyegetéssel kényszerítették a zsidókat a pénz azonnali átadására, hogy ellenkező esetben átadják őket a rettegett usztasáknak, a horvát fasisztáknak. A váltságdíj oroszlánrészét Bajor megosztotta tiszttársaival; Bonczos Miklós, a belügyminisztérium akkori államtitkárhelyettese állítólag 100 000 pengőt kapott.³⁵

Az 1942. januári mészárlások az újvidéki zsidók közül szedték a legtöbb áldozatot (lásd a 6. fejezetet).. A mészárlások nyomán erősen megfogyatkozott zsidó közösség a gettózás idején kb. 1900 zsidóból állt. Az újvidéki zsidók összegyűjtését Nagy Miklós őrnagy és Zombory Gyula rendőrfőnök felügyelete mellett hajtották végre. A Szabadkára átvitt zsidókat egy gabonamalomban szállásolták el, ahonnan többségüket május 13-án átszállították Bajára. A legtöbb újvidéki zsidót május 27-én deportálták a Baján lévő többi zsidóval együtt.³⁶

A Duna menti településeken élő zsidókat a Bácska nyugati részén és a Baranyában, a Dráva folyó mentén élőkkel együtt Bajára vitték bevago-nírozásra.³⁷ Köztük voltak Zombor zsidói, akiket először a helyi selyemgyárban gyűjtöttek össze, mely gettóként szolgált, aztán Bajmokra vitték, majd végül átszállították őket Bajára.³⁸ A zombori zsidók egy részét Bácstopolyára szállították, s onnan Auschwitzba deportálták. Közvetlenül május 27. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok, Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén átvittek Bajára a gyűjtőtáborba.

A főbb gettók és gyűjtőtáborok, ahonnan a mintegy 10 000 fős délvidéki közösséget deportálták, Bácstopolyán, Baján, Szabadkán, Szegeden és Bácsalmáson voltak.

Bácstopolya. A tábort eredetileg a magyarok létesítették politikai foglyoknak. A német megszállás után az SS kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségüket a Délvidékről szállították ide, de jelentős számban hoztak zsidókat Magyarország más részeiről is. Összesen 3000 zsidót tartottak itt fogva, és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 „jó erőben lévő" zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án irányítottak Auschwitzba.³⁹

A táborban az internáltakat a legkülönfélébb megaláztatásoknak vetették alá azzal a céllal, hogy megtörjék szellemi és lelki ellenállásukat. Igásállatok helyett alkalmazták őket a tábor körüli földek felszántására, és munka után arra kényszerítették őket, hogy tornásszanak, többnyire az őrök szórakoztatására.⁴⁰ 1944-ben Bíró Gyula rendőrfelügyelő volt a tábor parancsnoka. ₁₇,_v

Baja.⁴¹ A város több zsidó intézményét nyomban az ország megszállása után kisajátították a németek. A városi hivatalnokok utasítására a zsidó vezetők lajstromba foglalták a közösség tagjait (23/res. 1944. sz. rendelet), melyet a héttagú Zsidó Tanács tagjai, köztük Stein Ferencz és Bíró László két nap múltán, április 13-án át is adtak, és ennek alapján kezdődtek rövidesen a lefogások.⁴² A gettót a zsidónegyedben, a Gyalog, a Malom utcák, a Vörösmarty tér és a Várady érsek út által határolt területen, Bernhardt Sándor polgármester nem túlságosan lelkes irányításával, valamint Bedő rendőrtanácsos közreműködésével hozták létre.

A polgármester, dr. Bernhart Sándor nagyon tisztességes ember volt; nem volt hajlandó hivatalos gettót létesíteni; vagy megtiltani a zsidók bevásárlással és más célokkal kapcsolatos, viszonylag szabad mozgását. A németek, akik korábban elfoglalták a hivatalos épületeket, több műhelyt létesítettek a zsidó iskolában és környékén, melyekben zsidó szakmunkásokat alkalmaztak. Öt épületben helyezték el őket a Madách és Szent László utcákban, s nekik és családjuknak - összesen 140-150 személynek - sikerült elkerülniük a deportálásokat. A közösség egyik háború utáni vezetőjének beszámolója szerint Baja volt az egyetlen vidéki város, ahol felmentést nem nyert zsidóknak is megengedték,hogymaradhassanak. Életüket nyilván nagymértékben a helyi SS-parancsnok, Rumpf főhadnagy jóindulatú magatartásának köszönhették.

Nem tudni, hogy mik lehettek a zsinagóga egyik, számára átalakított lakrészében lakó SS-tiszt indítékai. Az őszi szovjet offenzíva elől Ausztriába menekült, és a zsidókat is magával vitte, akik állítólag mind egy szálig életben maradtak.

Lévai szerint május második felében mintegy 8000 délvidéki zsidót három táborban „szállásolták el" Baján. Két táborban az újvidéki zsidókat tartották fogva, a harmadikban azokat a délvidéki zsidókat, akiket nem koncentráltak Bácstopolyán, Szabadkán vagy Szegeden. A délvidéki zsidók átköltöztetése április vége felé kezdődött.⁴³ A Baján töltött tíz nap alatt 65 zsidó halt meg vagy követett el öngyilkosságot. A deportálások Bajáról május 27-én kezdődtek, a szokásos kegyetlenséggel, egy hónappal a IV. zónában végrehajtott deportálások előtt. Egy szemtanú szerint, amikor a tehervagonok ajtajait néhány nap elmúltával Gánsendorfnál újra felnyitották, 45 holttestet találtak, azonkívül sok zsidó megőrült a megpróbáltatások következtében.⁴⁴

A helyi zsidók deportálása három szakaszban zajlott. Az első szakasz kb. 150 zsidó - köztük sok közösségi vezető és szakember - letartóztatását hozta április 14-én. Bácstopolyára kerültek, ahonnan a hónap végén deportálták őket Grossrosenbe. A második szakaszban került sor a május 27-i tömeges deportálásra, mely 640 helyi zsidóra terjedt ki. Az akció nyomán a városban maradt zsidók száma kb. 400-ra csökkent; akadtak köztük Észak-Erdélyből és Kelet-Magyarországról származó munkaszolgálatosok. Június 17-én valamennyiüket átszállították Bácsalmásra, és a táborban lévő más zsidókkal együtt június 25-én deportálták.⁴⁵

Szabadka. A 3000-3500 szabadkai zsidót május elején különleges gettóban helyezték el, majdnem egy héttel a többi délvidéki zsidó gettó-sítása után. A gettó a vasútállomás mellett volt, és kerítés választotta el a város többi részétől. A Bácska központi vidékeiről, többek közt Újvidékről behozott zsidókat egy használaton kívül lévő háromemeletes gabonamalombán helyezték el. Egy ideig a szabadkai zsidó közösség látta el őket élelemmel, melyet Zsidó Tanács irányított, akkoriban dr. Lóránt Zoltánnal az élén. Endre május l-jén ellátogatott a városba, és dr. Székely Jenő polgármester kíséretében megtekintette a gabonamalmot és a gettónak kijelölt körzetet⁴⁶

Deportálás céljából a Bácska központi részéiből való zsidókat május 15-én átvitték Bajára. A szabadkai zsidók június 16-ig maradtak gettójukban, amikor is legtöbbjüket átszállították Bácsalmásra.⁴⁷

A koncentrálás folyamata a IV. zónában június 16-án reggel 5 órakor kezdődött, ugyanazon a napon, amikor a III. zónában befejeződtek a deportálások. Öt napon belül lezárult hét koncentrációs központ létesítésévei: négy az V. csendőrkerületben volt, három pedig a VI. csendőrkerületben. Az eredeti terv előírta, hogy ezek a központok Békéscsabán, Berettyóújfalun, Debrecenben, Kecskeméten, Szabadkán, Szegeden és Szolnokon legyenek, s hogy a deportálások június 21-én kezdődjenek, egy nappal a koncentrálás befejeződése után.⁴⁸ A módosított terv többek közt előírta, hogy Szabadka helyett Bácsalmás legyen az egyik fő gyűjtőtábor helyszíne, és hogy a deportálás időpontját négy nappal el kell halasztani.

A kampány eredményeként június 29-ig 40 505 zsidót összpontosítottak a zóna hét bevagonírozási központjában. Ezek közül 21 489 főt az V. csendőrkerület négy központjában és 19 016 főt a VI. csendőrkerület három központjában, mint azt a 21.1. táblázat mutatja. E zsidók deportálására június 25. és 28. között került sor.

21.1. Táblázat A Zsidók Száma az V. És a VI. Csendőrkerület Gettóiban és Gyűjtőtáboraiban

A deportálások 1944. június 18-án kelt ütemtervét Sellyey Vilmos csendőr ezredes, a zóna zsidótlanításával megbízott csendőrtiszt osztotta szét a megfelelő csendőrparancsnokságok között (lásd a 21.2. táblázatot). A gettók irányításával megbízott csendőrtisztek pedig a polgármesterekhez továbbították az ütemterv másolatait.⁴⁹ Utóbbiak dolga volt, hogy egyebek között előteremtsék az alapvető „úti kellékeket", élelmet, két-két vödröt minden marhavagonhoz (egyet víz tárolására, másikat pedig az ürülék és a vizelet számára), valamint lakatokat és láncokat a zsidók szökésének megakadályozására.

A környék gettóiból beszállított zsidók csupán néhány napig tengődtek a bevagonírozási központokban.⁵⁰ Még itt is újabb motozásoknak vetették őket alá. Állapotuk, a velük szemben alkalmazott bánásmód mindenütt egyformán embertelen volt.

Bácsalmás. Magyarország déli részén. Szeged és Baja között a bácsalmási koncentrációs és bevagonírozási központ 2793 zsidót fogadott be.⁵¹Közülük sokan Bajáról, Madarasról, Jánoshalmáról, Szabadkáról és Észak-Bácska szomszédos településeiről jöttek. A tábort egy csoport bácskai népi német (Volksdeutsch) SS-katona őrizte; különösen kegyetlenek voltak. Mindazonáltal sok zsidó, aki a június 25-i transzporttal hagyta el Bácsalmást, elég szerencsés volt: amikor a vonat befutott Szegedre, néhány tehervagont mintegy 700 zsidóval, akik, mint kiderült, főképp Szabadkáról jöttek, egy másik vonathoz csatoltak, melyet Strasshof-ba irányítottak.⁵²

Békéscsaba. Békés vármegye székhelyét a Holocaust időszakában Székács István főispán irányította. A város zsidó közössége meglehetősen terebélyes és jómódú volt a német megszállásig.

A gettót a helyi dohánygyárban és környékén hozták létre, 3113 zsidó tartozott ide, 2500 magából a városból.⁵³ A többieket a szomszédos falvakból és városokból hozták be -Bánhegyes, Battonya, Békés, Elek, End-rőd, Gyula, Mezőkovácsháza, Orosháza,⁵⁴ Szarvas és Tótkomlós. Ide szállították a szomszédos Mezőkovácsházi, Battonyai és Eleki járások zsidóit is.

A mintegy 350 mezőkovácsházi zsidót először a méntelep környéki helyi gettóban helyezték el, nem messze a várostól. A Mezőkovácsházi járás falvaiból beszállított 414 zsidót (20-at Csanádapácáról, 56-ot Kunágotáról, 50-et Magyarbánhegyesről, 14-et Nagybánhegyesről, 23-at Református Kovácsházáról, 33-at Végegyházáról, valamint a Battonyai járáshoz tartozó Battonyáról 108-at, Dombegyházáról 22-t, Kevermesről

25-öt, Mezőhegyesről 4-et, továbbá az Eleki járáshoz tartozó Medgyes-bodzásról 12-t és Medgyesházáról 47-et először a Magyarbánhegyeshez közel eső Mandel-gazdaság területén létesített ideiglenes gettóba vitték.⁵⁵

A német megszállás előtt a helyi hatóságok és a zsidó közösság közti viszony nyilván egész jó volt, mert a polgármestert, dr. Jánossy Gyulát és néhány rendőrtisztet, köztük Ladányit, Siskáit és Szokolait, Ferenczy azzal vádolta, hogy védik a zsidóság érdekeit.⁵⁶ A Békéscsabán koncentrált zsidók bevagonírozására június 25-én került sor. A békéscsabai zsidókat egy Auschwitzba irányított vonatra tették; a többieket Strasshofba vitték, ahol a legtöbben túlélték a háborút.⁵⁷

Debrecen. Hajdú megye székhelyének, Debrecennek nagy zsidó közössége volt a második világháború előtt.⁵^ A gettót Kölcsey Sándor polgármester a város nyugati részében állíttatta fel (21 838. sz. rendelet). Maga a polgármester ellenezte a gettósítást, és az antiszemita főispán, Bessenyey Lajos hamarosan föl is mentette őt. Mindamellett sok személy

lelkesen játszotta szerepét a zsidóellenes intézkedések végrehajtása során a városban. Köztük volt Szilassy László, Hajdú vármegye főispánja, Zöld József polgármester-helyettes, Szabó Gyula rendőrfőtanácsos, a gettó parancsnoka, és Szilády Gyula csendőr ezredes, a debreceni és Hajdú megyei zsidók nemezise.⁵⁹ A gettó két részből állt, a „nagy" és a „kis" gettóból, melyeket a Hatvan utca választott el egymástól. Felölelte a Csapó, Szécsényi, Zsák, Zugó, Csók, Simonffy és József Kir. Herceg utcákat. A Zsidó Tanácsot dr. Weiss Pál vezette, Weinberger Miksa, Bentfeld és Waldmann voltak a tagjai- Az egészségügyi ellátást dr. Fejes Friedmann Dezső vezetése alatt szervezték meg; a gettó rendőrségét Lusztbaum Béla, volt százados vezette. Június 21-én a zsidókat áthelyezték a Serly téglagyárba, ahová a szomszédos településekről való hitsorsosaikat is koncentrálták, ide értve Balmazújvárost, Hajdúböszörményt, Hajdúdorogot, Hajdúhadházát, Hajdúnánást, Hajdúsámsont, Hajdúszoboszlót, Téglást és Vámospércset (lásd a 21.1. táblázatot).

A debreceni zsidók egy része, akárcsak több más közösség az V. és a VL csendőrkerületben, aránylag szerencsés volt. Az Öt transzport közül

két transzport, 6841 zsidóval, mely június 26-án és 27-én hagyta el Debrecent a szentgyörgypusztai bevagonírozási központból, Ausztriában kötött ki, ahol sok család sértetlenül vészelte át a háborút.⁶⁰

Kecskemét A városnak viszonylag kicsiny zsidó közössége volt a német megszállás előtt.⁶¹ A németek benyomulása után a zsidókat különösen megalázó bánásmódnak vetették alá: a nácik vagy 60 zsidót válogattak ki arra a feladatra, hogy rombolják le a helyi zsinagógát, és alakítsák át a német katonák által használandó istállóvá. A zsinagógát végül mégsem rombolták le. További 30 zsidót összeszedtek és Kistarcsára vittek, ahonnan az elsők között deportálták őket Auschwitzba.

Élen járt a zsidóellenes intézkedésben Liszka Béla polgármester. Egyebek között rendeletileg korlátozta a zsidók számára engedélyezett bevásárlási időt.⁶²

A gyűjtőtáborba 5413 zsidót tömörítettek, közülük csaknem 1500 a városból származott.⁶³ A többieket Abony, Cegléd, Csongrád⁶⁴, Jászkarajenő, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Nagykőrös, Soltvadkert és Törtei szomszédos gettóiból hozták be.⁶⁵ A Zsidó Tanács dr. Schönberger Dezső vezetése alatt működött. A zsidókat a külvárosban helyezték el egy nem üzemelő gyárban, mely gyűjtőtáborként szolgált.⁶⁶ Endre perében az egyik tanú, mint a tárgyaláson kiderült, tévesen, azt állította, hogy Endre is végignézte a bevagonírozást.⁶⁷ Két transzporttal deportálták őket, melyek június 27-én, illetve 29-én haladtak át a kassai határállomáson.⁶⁸

Szeged. Csongrád megye székhelyének, Szegednek igen aktív zsidó közössége volt a megszállás előtt.⁶⁹ A város túlnyomórészt asszimilált, magyar ajkú zsidói megérezték a közeledő tragédia előszelét, amikor több délvidéki város zsidó közösségeit 1944. május elején ideiglenesen átköltöztették Szegedre.⁷⁰ A városi gettó létrehozására vonatkozó utasításokat Tukats Sándor főispán adta ki Tóth Béla helyettes polgármesternek 1944. április 29-én.⁷¹ A zsidók gettósítására vonatkozó polgármesteri rendeletet május 17-én adták ki, és előírásai szerint a helyi zsidók összeköltöztetését május 22-én kellett kezdeni.⁷² Eredetileg azzal számoltak, hogy az egész akciót befejezik május 30-ra, de a határidőt újra és újra kitolták, június 15-ig, azaz magának a gettónak a felszámolását megelőző napig.⁷³

A gettó fennállása során a zsidók csak délelőtt 11 óra és déli 1 óra között vásárolhattak.⁷⁴ Tilos volt számukra a belépés a városi közigazgatás bármely hivatali helyiségébe - ez a kiváltság csak a Zsidó Tanács nyolc tagjának juthatott osztályrészül.⁷⁵

A gettó kijelölt épületekből állt a Bús Páter, Jósika_? Koronás Margit és Polgár utcákban meg a Valéria téren, hozzá tartozott a zsinagóga és a zsidó hitközségi épületek. A Margit utca 20. sz alatti zsidó hitközségi épületet a rendőrség használta: itt vallatták és kínozták a zsidókat a gyűjtőtáborba szállítás előtti napokban, hogy árulják el, hová rejtették el az értékeiket. Endre László június 10-re jelzett szemleútjának előkészületeként Tóth elrendelte a gettó bekerítését.⁷⁶ A gettót palánkkerítés vette körül, melyet Markovits Szilárdnak, a szegedi városi tanács tagjának felügyelete alatt állítottak fel. A keresztény negyedekre néző összes ablakot be kellett meszelni.

A helyi katolikus és protestáns egyházi személyek, különösen a Magyar Szent Kereszt Egyesület helyi tagozatának⁷⁷ kérésére a keresztény hitre áttért zsidókat külön helyezték el. Három épületbe gyűjtötték össze őket, a Kelemen utca 11 .-be, a Polgár utca 24.-be és a Bors Szállodába.⁷⁸Bizonyos szempontból a kitért zsidók rosszabb helyzetbe kerültek, mint a gettóban lévő társaik, mert gyakorlatilag elszigetelten éltek az épületekben, melyeket éjjel-nappal őrzött a rendőrség.

A gettóra vonatkozó részletes intézkedéseket egy különbizottság dolgozta ki, melynek tagja volt Tóth Béla helyettes polgármester, Buócz Béla, a rendőrkapitányság vezetője, Kemenesy Tibor tanácsnok⁷⁹ és Te-mesváry László helyettes aljegyző, aki egyúttal a szegedi polgármesteri hivatal lakáshivatalának előadójaként is működött. A zsidóellenes intézkedések végrehajtásáért felelős főbb résztvevők közé tartozott még Magyary-Kossa Aladár főispán, aki május elején váltotta fel Tukats Sándort⁸⁰, Takács Sándor rendőrfelügyelő, Keresztes Andor rendőrségi tanácsos,⁸¹ Horváth József, a szegedi rendőrkapitányság vezetője⁸², az időközben vidéki rendőrfőkapitánnyá kinevezett Buócz utóda, valamint Gombosi, Kalocsay és Kamarás Lajos rendőrtisztek.

A gettósítást a rendőrség általános felügyelete mellett hajtották végre a helyi Zsidó Tanácsnak dolgozó személyek. A Tanácsnak kellett viselnie az átköltöztetések költségeit is. A Tanácsot Pap Róbert vezette, és tagjai közé tartozott Fenyő Lajos, Grosz Marcell, Katona Dávid, Kertész Béla, Reitzer Miklós, Szabó Béla és dr. Wilhelm Lajos.⁸³ A gettót két rendőrtiszt, Tónay Aladár és Kolozsváry Andor felügyelte.⁸⁴ A gettó kapuit a rendőrség ellenőrizte, míg a belső rendet egy 40 férfiból álló gettórendőrség biztosította Gerle Sándor vezetésével.⁸⁵

Mint minden nagyobb gettóban, a szegediben is rendkívül komor volt az élet. Mindenre a rendőrség által kibocsátott „gettórend" tartalmazott útmutatást.⁸⁶ A zsidók nem hagyhatták el a gettót, és semminemű kapcsolatot nem létesíthettek a külvilággal. A zsúfoltságot, a tisztálkodási és egészségügyi kellékek hiányát és a mind rosszabb élelmezési helyzetet csak súlyosbította, hogy Tóth utasítására megszakították a gettó gázzal és villanyárammal való ellátását.⁸⁷ Tóth következetesen visszautasította Papnak a Zsidó Tanács nevében megtett minden egyes felszólamlását a túlzsúfoltság csökkentésére vagy hevenyészett kórházi szolgáltatás létesítésére a különféle zsidó közösségi épületekben.⁸⁸

Pap, akárcsak a Tanács többi tagja, erősen asszimilálódott zsidó volt, aki ellenforradalmi érdemeket szerzett az első világháború után.⁸⁹ A jelek szerint rosszul ítélte meg a zsidóellenes kampány realitásait. Az újonnan kinevezett főispánhoz, Magyary-Kossa Aladárhoz intézett patetikus hangvételű levelében (1944. május 12.) kérte, hogy alkalmazzanak különleges elbánást a szegedi zsidókkal szemben. Hangsúlyozta, hogy magyar anyanyelvűek, jó hazafiak, nem galíciai zsidók, akik jelentősen hozzájárulnak a tudomány, a kultúra és a gazdasági fejlődéshez.⁹⁰

Baky és Endre június 10-én tett előre bejelentett látogatást a gettóban. Ugyanezen a napon találkozott a „zsidótlanító" parancsnokság Szegeden az V. és VI. csendőrkerület vezető polgári, rendőri, csendőri és katonai vezetőivel, hogy kiértékeljék a IV. zónában végrehajtott összegyűjtést, bevagonírozást és deportálást. Szemleútjáról visszatérve Endre rendkívüli elégedettségét nyilvánította a helyi hatóságoknak.

A városi gettón kívül - még mielőtt a vármegye valamennyi zsidóját a téglagyárba vonták volna össze—volt Szegednek még két ideiglenes gettóközpontja. Egy darabig a Bácskából, Délvidékről begyűjtött 2000 zsidót a Pick-szalámigyár disznóhizlaldájában, a rókusi városrészben, a Feketeföldek út 58. sz. alatt helyezték el.⁹¹ A főként a Délvidékről áthozott 4600 zsidót pedig június 16. és 20. között a Szegedi Atlétikai Klub fut-ballpályájára vonták össze, egyrészt a pályán felállított 1345 sátorba, másrészt a lelátókra és az öltözőkbe.⁹²

Mint minden más gettóban, sok zsidó és kitért folyamodott mentesítésért a zsidóellenes intézkedések hatálya alól. Kérvényeiket kezdetben Tóth és Kemenesy bírálták el - és általában elutasították. Többen különleges nyomást gyakoroltak három világhírű egyetemi professzor - Purjesz Béla, Rusznyák István és Riesz István - mentesítése ügyében. Több megyei és városi tisztségviselő próbált közbenjárni az érdekükben, valamint a helyi egyetem vezetésének és tanári karának sok tagja.⁹³ Mentesítésüket Mester Miklós vallás- és közoktatásügyi minisztériumi államtitkár is javasolta, aki számos, zsidók által benyújtott mentesítési kérvényt támogatott (lásd a 25. fejezetet). A három professzornak és családtagjaiknak megengedték, hogy lakásaikban maradjanak ügyük elbírálásáig. Többhetes bürokratikus huzavona után azonban Purjeszt és Rusznyákot elvitték a be-vagonírozási központba, és június 28-án deportálták. Szerencsére a Strasshofba irányított vonatra kerültek, és megérkezésük után hamarosan visszaküldték őket. Riesz bujkált, és Budapesten túlélte a háborút.⁹⁴ A június 10-i értekezlet utasítása értelmében megalakult ún. mentesítési bizottság még akkor is folytatta munkáját, amikor a zsidókat már átszállították a téglagyárba, de mivel a téglagyári gettó parancsnoka és a német tanácsadók igen hajthatatlan elveket vallottak, nagyon kevés mentesítési kérvényt méltányoltak.⁹⁵

A szegedi gettó felszámolása június 16-án vette kezdetét. Kémet és magyar fegyveresek⁹⁶ hajtották át a zsidókat a környék legnagyobb téglagyárába. A Szegedi Téglagyár Társulat telepe a Cserzy Mihály utca végén helyezkedett el. A szomszédos gyártelekkel együtt, amely ugyancsak a gyűjtő- és bevagonírozási központ része volt, a téglagyárat fakerítés övezte, amelyet Bodolay csendőr hadnagy vezényletével különleges, Nagyváradról és Zomborról átirányított csendőrosztag őrzött.⁹⁷ A téglagyárba 8617 zsidót vontak össze, akiknek még a fele sem volt szegedi illetőségű. A többiek, valamivel korábban, Csongrád vármegye közeli településeiről érkeztek, így Apátfalváról, Csanádpalotáról, Csongrádról⁹⁸, Dunapataj-ról, Okécskéről, Földeákról, Hódmezővásárhelyről, Horgosról, Kalocsáról, Kecelről, Kiskundorozsmáról, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról, Kistelekről, Kiszomborról, Magyarcsanádról, Makóról, Mindszentről, Pitvarosból, Szentesről, Szőregről és Ujkécskéről.⁹⁹ A falusi zsidók összefogdosását csendőrök hajtották végre, akik Liptay László ezredesnek, az V. csendőrkerület parancsnokának tartoztak engedelmességgel.¹⁰⁰ Szaktanáccsal és támogatással a szegedi és Csongrád megyei végleges megoldás megvalósításában az SS szolgált Franz Abromeit és Ar-germayer irányításával, akik mindketten az Eichmann-féle Sonder-kommando tagjai voltak.

A deportálások küszöbén a rendőrség politikai osztálya plakátokkal árasztotta el a várost, melynek szövege a Szegedi Friss Újság június 21-i számában is megjelent, és a következőkre szólított fel:

- a bármi okból, így mentesítés vagy vegyes házasság miatt a gettóba be nem került zsidóknak haladéktalanul jelentkezniük kellett a rendőrkapitányságon június 22-én éjfélig bezárólag;

- minden ház-, diákszálló- és szállodatulajdonosnak, valamint a kórházak és egészségügyi intézmények vezetőinek a fenti határidőig jelenteniük kellett a náluk lakó zsidókat;

- a város valamennyi polgárának jelentenie kellett, ha tudott olyan zsidóról vagy bárkiről, aki feltehetően Zsidó, aki a gettón kívül tartózkodott.¹⁰¹

A zsidók addigi reménykedése, hogy valahogy átvészelik a háborút, egyszeriben kétségbeesésnek adta át a helyét. Állítólag csupán az átszállítás első napján ötven öngyilkosság történt.¹⁰²

A gyűjtő- és bevagonírozási központ Finta Imre csendőr százados parancsnoksága alatt állt. Finta egyúttal a helyi csendőrnyomozó alosztály parancsnoka is volt. Noha katonai-igazgatási szempontból Liptay ezredes beosztottja volt, a nyomozóalosztály parancsnokaként csakis a Magyar Királyi Csendőrség központi nyomozóparancsnokságának tartozott elszámolással.¹⁰³ A zsidótlanítás ügyeiben Fintának Sellyey Vilmos ezredes, az IV. zóna parancsnoka volt a följebbvalója. A téglagyárban tevékenykedő SS-alakulat pedig Franz Abromeit SS-Hauptsturmführer közvetlen vezénylete alatt működött.

Fintát többnyire „tréfás kedvű" tisztnek tartották. Pap Róbert azonban így jellemezte: „Messzemenően becsületes és egyenes férfinak adta ki magát; valójában kétkulacsos ember volt. A németeknek kémkedett."¹⁰⁴ Finta alá tartoztak azok a csendőrnyomozók, akik- gyakran civilben - kínvallatásoknak vetették alá a zsidókat elrejtett értékeik „visz-szaszerzése" céljából. Legközelebbi munkatársai a téglagyárban Simon és Nyitrai Ágoston csendőr századosok voltak.¹⁰⁵ Jó néhány háború utáni beszámoló szerint Finta emberei „kíméletlen alapossággal" jártak el. A gyűjtő- és bevagonírozási központ parancsnokának minőségében Finta döntő befolyással volt a mentesítési ügyekre is. Egykorú beszámolók szerint visszaélt e hatalmával, amikor nem ismerte el jó néhány, a jogszabály szerint feltétlenül mentesítendő zsidó és kikeresztelkedett zsidó, így például Stein Sándor családjának mentesítését, akiket azután deportáltak. ¹⁰⁶ Tóth helyettes polgármester és a mentesítési bizottság más tagjai szerint Finta mohón lecsapott igen sok munkaszolgálatosra is, hogy azokat leszereltesse és deportáltassa.¹⁰⁷

A zsidókat három transzporttal vitték el a rókusi pályaudvarról. Az első transzport június 25-én hagyta el a várost, a második 27-én, a harmadik 28-án. Az első két transzportot Auschwitzba irányították, de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították. A második és a harmadik transzportban szállított 5739 zsidó többsége túlélte a megpróbáltatást.¹⁰⁸

A gettósítás, az összegyűjtés és a bevagonírozás borzalmai nem csupán a sok tisztességes keresztény szemtanút töltöttek el felháborodással, hanem némelyik német tanácsadót is. Csanád püspöke, Hamvas Endre ismételten felemelte szavát a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságok miatt. Először május 12-én próbált közbenjárni a kikeresztelkedett zsidók ügyében; június 16-án táviratilag tiltakozott Sztójaynál és Jarossnál a küszöbönálló deportálások ellen. Ugyanezen a napon felszólalt a zsidók, kivált a kikeresztelkedett zsidók érdekében Magyary-Kossa főispánnál, s egy másolatot Tóth helyettes polgármesterhez is eljuttatott.¹⁰⁹ Június 25-én Ambrózy Gyulán, a kabinetiroda főnökén keresztül Horthyig is eljutott. Fellépéseivél mintegy 200 kikeresztelkedett zsidót mentett meg a deportálástól. Megkísérelte még a bejutást is a téglagyár területére, hogy a zsidók és a kitértek vigaszára legyen, de Finta csendőrei erőszakikai meggátolták ebben.¹¹⁰

A püspök tapasztalatait megerősítette Kovács István szegedi egyetemi tanár felesége is, aki azt állította, hogy Horthyék baráti köréhez tartozott. A város zsidóságának kínjain is megaláztatásán elszörnyedve, Ko-vácsné érintkezésbe lépett Horthynéval, kétségbeesett kísérletet téve az áldozatok sorsának enyhítésére. A szegedi borzalmak számos részletét adta elő a háború után, a népbíróság előtt tett tanúvallomásában.¹¹¹

Alighogy deportálták a zsidókat, máris felgyorsult a versenyfutás lakásaik, bútoraik, boltjaik, vállalataik, irodáik birtokáért, amely már gettó-sításuk után megindult. A lakáskiutalásokban elsőbbséget élveztek a csendőrök és a helyi nyilasok. A legnagyobb gonddal kiválasztott zsidó lakások egyike például Liptay László ezredesnek, az V. csendőrkerület parancsnokának jutott. De számos átlagos polgár, a lakosság gátlástalanabb része is - ilyen vagy olyan mentséget keresve magának - kivette részét a koncból. A keresztény ügyvédek és orvosok különösen fenték a fogukat a zsidók által elhagyott irodákra, rendelőkre, azok berendezési tárgyaira.¹¹²

Mihelyt pont került a végleges megoldásra, a városi és megyei hatóságok hozzákezdtek a számvetéshez: az elkobzott zsidó vagyon felleltározásához és a számlák kiegyenlítéséhez. A gettósítás, összegyűjtés és deportálás során felmerült kiadásokat abból a pénzből és értéktárgyakból térítették meg, amelyeket maguktól az áldozatoktól szedtek össze.¹¹³

Szolnok. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei zsidódanítási hadjárat fölött báró Urbán Gáspár főispán és Ats Ferenc alispán gyámkodott. Szolnok városában Szabó Ferenc polgármester irányította az akciókat. Szabó 1944. április 25-én, a budapesti hatóságoknak felküldött jelentése szerint a városnak 1950 zsidója volt. Az a lista sorolta fel őket, amelyet a Mandel Sándor vezette Zsidó Tanács a polgármester felszólítására (9232/1944. I.) április 18-tól készített el. A megye területén élő zsidók összefogdosá-sára vonatkozó tervet azon a szolnoki, május 10-i értekezleten beszélték meg, amelyet Áts hívott össze.¹¹⁴ A város főmérnöke jelölte ki a gettó helyszínét. Május 7-i jelentése szerint a nagyobbik gettót a város harmadik kerületében kellett kialakítani a Csarnok, Horánszky Nándor és Pillangó utcák által bezárt területen. Ide esett a zsinagóga, a zsidó iskola és több más közösségi épület. A kisebbik gettót pedig Pusztaszandára tervezték. Minden költséget, ideértve a keresztények kiköltöztetésének költségeit is, a zsidóknak kellett fedezniük.¹¹⁵

Mielőtt a deportálások megkezdődtek, a cukorgyárban 4666 zsidót tartottak fogva, akiknek mintegy fele Szolnokról került ki.¹¹⁶ A többiek olyan településekről jöttek, mint Abádszalók, Dévaványa, Endrőd, Gyo-ma, Karcag, Kisújszállás¹¹⁷, Kőrösladány, Kunhegyes, Kunmadaras, Mezőtúr, Szarvas, Szeghalom¹¹⁸, Tiszaszentimre, Törökszentmiklós¹¹⁹, Túrkeve¹²⁰ és Vésztő. Mialatt Szolnokon tartózkodtak, 29 zsidó halt meg a gettóban és a cukorgyárban. Két transzportban deportálták a zsidókat: az első, majdnem 2700 zsidóval, június 25-én indult, a másiknak három nappal később kellett indulnia. Az egyik transzportot Strasshofba, a másikat Auschwitzba irányították. A Strasshofba irányítottaknak viszonylag magas százaléka túlélte a háborút.¹²¹

Nagyvárad. Kb. három héttel az eredeti gettó felszámolása után, melyben 35 000 nagyváradi és környékbeli zsidó „élt", a város gyűjtőtáborát ismét használták, ezúttal a trianoni Magyarország IV. zónához tartozó, Bihar megyei részében összegyűjtött zsidók deportálására. Június 16-17-én a Debrecentől délre és délkeletre fekvő települések - köztük Derecske és Konyár - 2819 zsidóját Nagyváradon összpontosították.¹²²

Az V. és a VI. csendőrkerületben élő zsidók viszonylag jobban jártak, mint a többi vidéki csendőrkerületben élő társaik. Ezt részben a szerencsének köszönhették, részben egy új elemnek, mely a „emberéleteket áruért" címmel Kasztner és Eichmann közt folytatott tárgyalásokon bukkant fel (lásd a 29. fejezetet). Bár a Mentőbizottság (Vaada) és az Eichmann-féle Sonderkommando között a kapcsolat röviddel a március 19-i német megszállás után már létrejött, Eichmann „emberéleteket áruért" ajánlata csak nem sokkal a tömeges deportálások május 15-i kezdete előtt született. A tárgyalások erről a grandiózus tervről fej fej mellett haladtak egy még intenzívebb alkudozással, mely közel 1700 „prominens" zsidó megmentését célozta.

Június 14-én, a III. zónából való deportálások idején Eichmann váratlanul tájékoztatta Kasztnert, hajlandó megengedni, hogy 30 000 zsidót „félretegyenek" Ausztriában, jóakarata és őszintesége bizonyítékaként. Egyetlen feltételt kötött ki: 5 millió svájci frank azonnali kifizetését. Mivel Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóit már deportálták, ragaszkodott hozzá, hogy csak a trianoni Magyarország zsidói vehetők számításba az átszállításnál. Az előbbiekre úgy hivatkozott, mint „etnikailag és biológiailag értékes elemekre", akiket - Kasztner szerint - nem engedhet életben maradni. A 30 000 zsidó felének Budapestről kellett volna kikerülnie, másik felének vidékről. Mivel nagy összegről volt szó, Kasztner 1944. június 14-én részletesen tájékoztatta Eichmann ajánlatáról a Zsidó Tanácsot.¹²³

Míg a zsidók Ausztriába való átirányítása formailag a Kasztner-Eich-mann-tárgyalások keretében folyt, úgy látszik, Eichmannt az ajánlat megtételében és a tárgyalások folytatásában Kaltenbrunnertől kapott utasításokvezették. Az RSHA főnökét hadiipari üzemeket fenntartó vállalkozók és kormánytisztviselők kérésekkel ostromolták, köztük Blaschke SS-Bri-gadeführer bécsi polgármester, hogy lássa el őket égetően szükséges rabszolga-munkaerővel. Mivel a magyar zsidóság akkor még mindig az egyetlen viszonylag érintetlen zsidó munkaerő-tartalék volt, Kaltenbrun-ner utasította Eichmannt, hogy néhány transzport deportáltat küldjön Ausztriába.¹²⁴

Német szempontból a Kasztnerral való tárgyalás több konkrét előnyt kínált:

- alkalmat nyújtott a jó szándék demonstrálására az „emberéleteket áruért" tárgyalásokon;

- biztosította az osztrák ipari és mezőgazdasági vállalkozók számára a szükséges rabszolgamunkát;

- hozzájárult a zsidóprobléma „megoldásához" a „munkaképtelenek" megsemmisítése révén.¹²⁶

Úgy tűnik, a strasshofí transzportok kiválogatása a cionisták és más jól ismert zsidó vezetők dolga volt a IV. zóna koncentrációs központjaiban. Ezek a vezetők pedig minden jel szerint a Kasztner vezetése alatt álló Mentőbizottságtól (Vaada) kapták a feladatot. Szeged esetében a dolog a következőképpen zajlott: június 20-án, a városban folyó gettósítás utolsó napján Argermayer SS-Hauptsturmführer megjelent a gettó kapujában, hívatta dr. Löw Lipótot, dr. Frenkel Jenőt, Kertész Ernőt, dr. Sü-berstein Adolfot és dr. Radó Józsefet, s átadott nekik egy levelet, melyet Szilágyi Ernő, a Mentőbizottság (Vaada) egyik vezető tagja írt alá. A német nyelvű levélben Szilágyi arra kérte őket, hogy válasszanak ki 3000 zsidót a gettó lakosai közül, elsőbbséget adva a következőknek:

A levélhez csatolták a szegedi gettóban lévő 160 prominens zsidó névsorát, melyet Budapesten állítottak össze. Az ötfős bizottság két napot kapott feladata elvégzésére. Hogy megkönnyítse munkájukat, Arger-mayer rendelkezésükre bocsátotta a zsidó közösség tagjainak már korábban összeállított névsorát, valamint a szükséges írógépeket, írógéppapírt és indigópapírt. Június 21-én Argermayer a különleges transzportba beválasztandó zsidók számát 2400-ra csökkentette azzal, hogy a fele szegedi legyen, a másik fele pedig a szegedi gettóban lévő többi zsidó közül kerüljön ki. Kikötötte továbbá, hogy a neves személyiségeken kívül a listán elsősorban 12 évesnél fiatalabb gyerekek és 50 évesnél idősebb felnőttek szerepeljenek. A Szeged környéki 1200 zsidó kiválasztását Hódmezővásárhely zsidó vezetőire bízták. Végül a szegedi bevagonírozási központból Strasshofba vitt zsidók száma meghaladta az 5000-et. Nem világos, hogy ez egy későbbi budapesti utasításnak vagy a helyi tisztviselők megvesztegetésének volt-e köszönhető. 66 prominens zsidót a Kasztner-féle különleges csoportba válogattak be, mely Bergen-Belsenen át végül Svájcban kötött ki.¹²⁷

Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eich-manntj és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése" foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba.¹²⁸ Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja". Mivel a ÜL zó-nábólvaló deportálások június 16-án befejeződtek, a IV. zónában sok zsidót az a szerencse ért, hogy Ausztriába irányították őket munkára.

A zsidók koncentrálása a IV. zóna településein még aznap megkezdődött, amikor a deportálások véget értek a ÜL zónában. Miután a koncentráció folyamatát június 20-ig befejezték, a deportálásokat június 25-28-ra irányozták elő. E deportálások alatt hat vágy hét vonatrakomány zsidó deportáltat Strasshofba, egy Bécs melletti táborba irányítottak. Lévai szerint 20 787 zsidó érkezett Strasshofba.¹²⁹ Ezek a következő gyűjtőtáborokból jöttek:

Baja

Debrecen

Szeged

Szolnok

Strasshofba való megérkezésük után, július első napján a zsidókat munkára küldték Kelet-Ausztria számos helységének - például Gmünd, Weitta, Wiener-Neustadt és Neunkirchen - ipari és mezőgazdasági üzemeibe. Sokan a Todt-szervezet felügyelete alatt dolgoztak. A velük való bánásmód az egyes alkalmazók és munkavezetők beállítottságától függően változott. Egészében véve gyakran elég emberségesen bántak velük, és 75%-uk, beleértve az idős korúakat és a gyerekeket is, túlélte a háborút.¹³⁰ Kb. 1000 zsidó halt meg természetes okokból, vagy a táborokban szerzett betegségek következtében. Csaknem 170 főt átszállítottak Ber-gen-Belsenbe, és meghatározhatatlan számú zsidót Krumey parancsára büntetésből Auschwitzba deportáltak fegyelemsértésekért, egyebek közt mert pénzt rejtegettek, borbélyhoz fordultak vagy moziba mentek.

Egy szemtanú szerint hét zsidó leányt meg nem nevezett orvosi kísérleteknek vetettek alá. Állítólag csak egy hírmondó maradt életben közülük.¹³¹

Az Ausztriába szállított magyar zsidók egy bécsi központú igazgatási iroda ellenőrzése alatt álltak, melyet SS-Obersturmführer Hermann A. Krumey, Eichmann egyik legközelebbi munkatársa vezetett. AKasteletz-gassé 35. sz. alatti iroda hivatalos neve a következő volt: DerHöhere Be-fehlshaber der SS undPolizei in Ungarn - Sondereinsatzkommando -Aussen-kommando Wien (Magyarországi legfőbb SS- és rendőrparancsnokság -különleges egység — bécsi kirendeltség). Krumey szárnysegédei Siegfried Seidl SS-Hauptsturmführer és Schmitzhofen SS-Hauptsturmführer voltak; a hivatal személyzetéhez 8 magyar zsidó nő tartozott, akik irodai munkákat végeztek.¹³²

Az ausztriai munkatáborokba hurcolt zsidókkal való bánásmódra külön irányelveket dolgozott ki az SS biztonsági rendőrségének Bécsben működő Aussenkommandöja 1944. augusztus 9-én. A 32 pontba szedett útmutató kitért a zsidók alkalmazásának és a velük való bánásmódnak a legapróbb részleteire is.¹³³

Bár a Strasshofba és környékére szállított magyar zsidóknak sokat kellett nélkülözniük, például eleve azért, mert rabok voltak, kétségkívül szerencséjük volt, mert viszonylagos biztonságban élhettek, mialatt a többi vidéki zsidót Auschwitzba deportálták.

40 505 zsidónak a IV. zónából történő deportálásával a zsidótlanító különítmények 129 vasúti szerelvénnyel befejezték 380 660 zsidó eltávolítását Magyarországról.¹³⁴

A IV. zónában lévő zsidók koncentrálása és deportálása egyidejűleg folyt a budapesti zsidók különleges csillagos házakba való tömörítésével (lásd a 24. fejezetet). E 250 000 zsidó átköltöztetése június 17. és 25. között történt. A hatóságok Budapest esetében úgy döntöttek, hogy nem létesítenek területileg összefüggő gettót, nehogy a szövetséges hatalmak aztán intenzívebben bombázzák a főváros többi részét. Mindamellett a központi zsidó vezetőségnek jó oka volt azt hinni, hogy a csillagos házak létesítése előjáték a budapesti zsidók deportálásának és likvidálásának.

Ez idő tájt, a IV. zónából való deportálások idején kézbesítettek először A\ischwitzból postai levelezőlapokat több, korábban deportalt személyrokonának és barátainak. A postai bélyegzésen nem létező földrajzi név, „Waldsee" szerepelt, a rejtélyes üzeneteket („Megérkeztem. Jól vagyok.") az áldozatok gyakran közvetlenül elgázosításuk előtt írták. A németek célja természetesen az volt, hogy a Magyarországon még deportálásra váró zsidókat hamis biztonságérzetbe ringassák.¹³⁵

Egy köteg ilyen levelezőlapot Freudiger Fülöpnek, a Zsidó Tanács egyik vezető tagjának adtak át szétosztásra. Feltűnt neki, hogy az egyiken a „Waldsee" szót egy kitörölt szó helyére írták a levelezőlapon. Fonalszámláló nagyítólencséjével, melyet textilgyárában gyakran használt, megvizsgálta a kitörölt szót, és megállapította, hogy az eredeti helységnév „witz"-re végződött. Fölfedezését közölte Krumeyjal, aki állítólag azt mondta neki: „Freudiger, én magát okos embernek ismerem; nem kéne mindent észrevennie!" Június 25. körül Freudiger maga is kapott egy ilyen „waldsee"-i levelezőlapot Stern Józseftől és Sámueltől, gyárigazgatójának, Stern Edmundnak a fivéreitől. Nevüket úgy írták alá, mint Joseph R'evim (héberül: „éhes") és Sámuel Blimalbish (héberül: „ruhátlan").¹³⁶

A Zsidó Tanács felháborodott. Kétségbeesett erőfeszítéssel, hogy megmentse a megmaradt vidéki zsidókat (már csak az ország nyugati és délnyugati részében voltak találhatók), és megelőzze immár a budapesti zsidókat is fenyegető deportálásokat, még egyszer hagyományos fegyveréhez folyamodott. Június 22-én a Tanács könyörgő hangvételű petíciót intézett Sztójay miniszterelnökhöz, melynek másolatait eljuttatták a kormány néhány más tagjához is. Szövege a következő volt:

A Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézőbizottsága nevében, amely az 1520/1944. M. E. sz. kormányrendelet értelmében a zsidók ez idő szerinti törvényes érdekképviseleti szerve, mély tisztelettel az alábbiakban bátorkodunk Nagyméltóságod és a m. kir. kormány elé tárni azt a rettenetes helyzetet, amely az izraelita és keresztény vallású zsidók százezreinek ez év május havában megkezdődött és azóta állandóan tartó deportálása folytán

a magyarországi zsidóság létét immár végső veszéllyel fenyegeti, és mindnyájunkat kétségbeeséssel tölt el. Tragikus sorsunknak 12-ik órájában és az emberiség örök eszményei nevében megrendült lélekkel emeljük fel kérő szavunkat, és esedezünk Nagyméltóságodhoz, s a m. kir. kormányhoz: szüntesse be soron kívüli sürgősséggel ártatlan emberek százezreinek az országból való elhurcolását.

A hazai zsidóság megadással viselte el az utóbbi időkben gyors egymásutánban rázúduló sorscsapásokat. Zúgolódás nélkül hajoltunk meg az egymást követő kormányzati intézkedések előtt, amelyek folytán vagyonunkat, családi tűzhelyeinket és polgári becsületünket elvesztettük, és nemcsak a nemzeti, hanem úgyszólván az emberi közösségből is kirekesztettünk. Csak akkor jajdultunk fel, amikor az ország határvidékein megkezdődött a gettókban összezsúfolt és mindenétől megfosztott zsidóknak elhagyott gyártelepekre és pusztákra való kiszállítása, majd ezt követőleg korra és nemre való tekintet nélkül az országból való deportálása. A deportálás eleinte csak az északkeleti hadműveleti területre és a délvidéki határsávra szorítkozott, utóbb azonban az ország belsejére is kiterjedt, és így megdőlt az a felvetés is, hogy a zsidó lakosság eltávolítását katonai szempontok teszik szükségessé. Ugyancsak tévesnek bizonyult az a reménységünk is, hogy az országból kiszállított tömegeket munkára viszik, mert ezzel a feltevéssel alig egyeztethető össze az a körülmény, hogy mindenkit, nemre, korra és egészségi állapotra való tekintet nélkül kivittek az országból. A hozzánk érkezett közlések szerint ez évi június 20-ig bezárólag 427 400 zsidót, tehát a hazai zsidóságnak mintegy felét érte utol a deportálás szörnyű sorsa. Ez a szám az alábbiak szerint Oszlik meg:

Kárpátalja

Munkács

Ungvár

Beregszász

Komárom

Nagyszőllős

Máramarossziget

Huszt

Felsővisó

Szeklence

Iza

Bárdfalva Técső

Tiszahát

Nyíregyháza

Kisvárda

Mátészalka

Szatmárnémeti

Jóllehet a vonatkozó kormányrendelet csak arról szólott, hogy a zsidókat elkülönített városrészekben helyezzék el, ténylegesen ezek az elkülönített városrészek (gettók) internálótáborok lettek, ahonnan azután még rosszabb életlehetőségi feltételek mellett, város környéki téglagyárakba, elhagyott malmok udvarára stb. zsúfolták össze a vidék zsidóságát. Ezekből az internálótáborokból vitték azután a hozzánk érkezett közlések szerint, sok esetben kínvallatás és súlyos bántalmazások után, a testileg és lelkileg teljesen elcsigázott embereket a deportációs vonatokba oly módon, hogy egy-egy teherkocsiba 70-80 embert zsúfoltak össze. A kocsikat leólmozták, és a szűk szel-lőztetőnyíláson kívül a bennlévőknem jutottak levegőhöz. Minden holmitól és pénztől megfosztva utaztak ezek a szerencsétlenek napokon át. Néhány kenyeret kaptak útravalóul, és azonkívül két vödröt: egyet vízzel tele, a mási-

kat az emberi szükséglet számára. így indultak el ismeretlen végzet felé valamennyien: nők, férfiak, csecsemők» súlyos betegek és aggastyánok.

Mélységes megrendüléssel értesültünk arról, hogy ezek a szörnyűségek tovább folytatódnak: Kecskeméten, Békéscsabán, Szolnokon, Sárváron, Debrecenben, Szombathelyen, Szegeden és más helyeken is több tízezer szerencsétlen ember van elhelyezve a város környéki gyűjtőtáborokban, nyilván deportálásrendeltetésével.

Ezek után és mindezek alapján a legsúlyosabb aggodalommal töltenek el bennünket azok a hírek, melyek szerint a legközelebbi napokban a főváros zsidó lakosságának a deportálása is megkezdődik, hogy így egész Magyarország teljes zsidótlanítása megvalósuljon.

Az emberiség és felebaráti szeretet isteni parancsa nevében emelünk szót a kollektív felelősségnek egymillió magyar állampolgárral szemben való kérlelhetetlen és könyörületet nem ismerő alkalmazása ellen, amelyet a Szentírás és az Egyház egyformán elvet és kárhoztat. Isten és ember előtt hivatkozunk a magyar nemzet mindenkor megnyilvánult igazságérzetére, amely most, történelmének e válságos fordulópontján, nem tagadhatja meg magát, és amely nem engedheti meg, hogy közel egymillió állampolgár minden meghallgatás és bírói döntés nélkül deportálásra, a magyar jogrendszerben ismeretlen eme szörnyű büntetésre ítéltessék. Ha vannak közöttünk vétkesek - aminthogy minden emberi közösségben lehetnek és vannak -, ám sújtsa őket a magyar törvény szigora és a magyar bíró ítélete. De minden igaz ember, tartozzék bármely felekezethez is, fel kell hogy jajduljon, amikor ártatlan gyermekek és csecsemők anyjuk karján mennek a pusztulásba, amikor tehetetlen betegek, öregek és áldott állapotban lévő nők élelem, gondozás és megfelelő ruházat nélkül, levegőtlen teherkocsikban összezsúfolva indulnak a végzetes útra, amelyről aligha van visszatérés. Az első világháborúban helyüket becsülettel megállott sok ezer zsidó ember gyermekeit éppúgy elhurcolják, mint a mostani háborúban a harctéren vagy a hátországban kisegítő katonai szolgálatot teljesítő több tízezer munkaszolgálatos feleségét, gyermekeit és szüleit. Egyes helyeken még a katonai vagy hazafiúi érdemek alapján kivételezett személyek sem kerülték el a deportációt.

Amikor sok százezer veszendő lélek számára kérünk irgalmat, nemcsak az emberiesség szent eszméjére hivatkozunk, hanem az ország érdekeit is szem előtt tartjuk. A magyar Haza súlyos, sorsdöntő harcban áll, és midőn a honvédség az ország határán felsorakozott, idehaza minden felhasználható munkaerőre szükség van a termelés fenntartása és a hadsereg ellátása érdekében. Ám döntsön a háború befejezése után sorsunk felett a nemzet igazságszeretete és a törvényhozás bölcsessége úgy, amiként azt méltányosnak és az ország érdekében állónak tartja, de addig tegyék lehetővé számunkra, hogy teljes munkaerőnket az ország védelme és termelése ügyének szolgálatába állíthassuk. Mély tisztelettel hivatkozunk az e tárgyban Nagyméltóságodhoz és az érdekelt szakminisztériumhoz intézett emlékiratunkra, amelyben részletesen kifejtettük a magyarországi zsidók munkaerejének az ország érdekében leendő igénybevételére vonatkozó javaslatainkat. Hivatkozunk azokra az eredményekre is, amelyek a Szlovákiában létesített mun-t katáborokban dolgozó zsidók munkája révén jelentkeztek, és amelyek a ter-i melés jelentős gyarapodására vezettek. Legyen szabad mély tisztelettel e he-! lyütt is azt a kérelmet előterjeszteni, hogy konkrét javaslatainkat figyelemre | méltatni és a magyarországi zsidók munkaerejét és munkakészségét az or-i szág javára igénybe venni méltóztassék.

i A fentiekben közölt számszerű összeállítás szerint a magyarországi zsidóknak i mintegy felét már deportálták. Most, amikor úgyszólván az utolsó órában a ¹ még itthon lévők számára kérünk irgalmat, és ártatlan gyermekeink életéért könyörgünk, a magyar Haza ezeréves történelmére és arra a sorsközösségre is hivatkozunk, amely a hazai zsidókat a honfoglalástól kezdve a magyar nemzethez jóban-rosszban fűzte.

j Legyen szabad Szász Lajos iparügyi miniszter úrnak nemrégiben Nyíregyhá-j zán elhangzott beszédéből az alábbi szavakat idézni, amelyek bizonyára a m. kir. kormány álláspontját tükrözik vissza:

| „A zsidókérdés megoldásánál nem lehet irányadó a gyűlölettől fűtött antisze-1 mitizmus, hanem egyedül és kizárólag a szeretettől áthatott fajvédelem. Mi : nem akarjuk kiirtani ezt a szerencsétlen Ahasvérus népét, hanem azt szeretnők, hogy hosszú bolyongásuk után végre hazát találjanak valahol a földön."

Mi rendületlenül hiszünk a magyar nemzet igazságszeretetében és lovagias-ságában, mely nem kívánja és nem engedheti meg védtelen és ártatlan emberekszázezreinekpusztulását. Mi hiszünk az emberiesség szent eszméjében és a keresztény erkölcsi világrend uralmában. Életünket, szülőink, gyermekeink, testvéreink életét az örök magyar nemzet kezébe tesszük le.

Mostani tragikus helyzetünkben megrendült lélekkel, de esdeklő bizakodással tekintünk fel az ország felelős kormányához, és alázattal könyörgünk: méltóztassék a deportálás rémségeinek soron kívüli sürgősséggel véget vetni, és a magyarországi zsidók munkaerejét az országépítés és termelés javára felhasználni.

Az ország területéről már kiszállított zsidók tekintetében azzal az alázatos kérelemmel fordulunk Nagyméltóságodhoz, kegyeskedjek részükre emberséges bánásmódot biztosítani, és lehetővé tenni, hogy miként más külföldi munkások, magukat és családjaikat fenntarthassák.

A gondozásunkra bízott sok százezer emberi élet megmentése érdekében előterjesztett kérelmüket Nagyméltóságod és a m. kir. kormány kegyes jóindulatába ajánlva és azok sürgős teljesítéséért ismételten esedezve, maradtunk mély tiszteletünk őszinte nyilvánítása mellett, a Magyarországi Zsidók Szövetsége, Ideiglenes Intézőbizottsága.¹³⁷

A petíciót akkor nyújtották be, amikor a kormány javában a zsidóellenes intézkedések ellen kibontakozott országos és világméretű tiltakozás fényében kezdte tárgyalni a zsidókérdést. A kormányt szigorúan bírálták és burkoltan fenyegették a keresztény egyházak képviselői, köztük a pápai nuncius. A semleges kormányok szóvivői a zsidóellenes vonal enyhítését vagy megszüntetését követelték, a szövetségesek képviselői pedig megtorlással fenyegetőztek.¹³⁸ A külföldi sajtó a tengelyhatalmakén kívül vi-

lágszerte egyre gyakrabban és részletesebben tárgyalta a magyarországi -zsidóellenes intézkedéseket a budapesti semleges képviselők és a svájci zsidó szervezetek ösztönzésére, és egyöntetűen elítélte „az egykori vitéz magyarok" embertelenségét és barbárságát. Magyarországnak a semleges országokba akkreditált diplomatái folyamatosan tájékoztatták a magyar külügyminisztériumot ezekről a fejleményekről azáltal, hogy összefoglalókat vagy részletes ismertetéseket küldtek a külföldi sajtó jelentésekről.

E hazai és külföldi nyomás közepette tartott a minisztertanács egy sor kulcsfontosságú ülést június vége felé a zsidókérdés megtárgyalására. A legtöbbet éppen akkor, amikor a csaknem 250 000 budapesti zsidót „csillagos házakba" költöztették át a Doroghi Farkas Ákos, újonnan beiktatott polgármester által aláírt rendeletek előírásai értelmében.

Habár Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes igen ékesszólóan érvelt a zsidóellenes intézkedések, különösen a deportálások beszüntetése mellett azzal, hogy ártanak Magyarország érdekeinek és jó hírének, az ülések általában eredménytelennek bizonyultak. Horthy végül is csak Baky július eleji állítólagos puccskísérlete után döntött úgy, hogy véget vet a deportálásoknak. Időközben azonban, a minisztertanácsi ülésezések idején is, folytatódott a nyugat-magyarországi zsidók koncentrálása és előkészítése a deportálásra az V. zónában. Sőt a deportálási terveket olyan ütemesen hajtották végre, hogy hamarosan elkezdődött a zsi-dók koncentrálása Budapest közvetlen környékén is - a zsidóellenes akciók utolsó kitűzött szakaszaként.

2. Lásd a belügyminisztérium 1944. június 5-én kelt meghívóját Halmosi Péter szignójával a szegedi Csongrád Megyei Levéltárban (3299. sz. információs anyag).

3. Ferenczy 1944. június 29-i jelentése. Veesenmayer szerint ebből a zónából 41 499 zsidót deportáltak. RLB, 182. dok. A bevagonírozás! központokról lásd részletesebben a továbbiakb an.

4. A csendőrkerület zsidóinak sorsáról részletesen beszámol Molnár Judit: Zsidó-sörs 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi, Bp., 1995. A gettókra vonatkozó egyes részleteket a Központi Zsidó Tanács egyik dokumentumából vettük, melyet teljes egészében közöl Lévái, Zsidósors Magyarországon> 414-417. o. Ez a forrás Jászberényt úgy említi, hogy ehhez a zónához tartozott, habár e város zsidóit végül Monorra szállították deportálásra, mely az I. zónában feküdt (lásd a 22. fejezetet).

, 5. Mivel jelentős számú helyi zsidót Szegeden át Strasshofba vittek, a túlélők aránya viszonylag magas volt. 1946-ban a közösség még mindig 605 főből állt. 1949-re azonban, amikor a közösséget Deutsch Béla és Gruber László vezette, létszáma 430-ra csökkent. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3.; 13-14. sz. (1949. május) 12. és 25.

¹ 6. A MÁV 1547 pengős számlát küldött, vagyis fejenként 2 pengő 10 fiiért szállított fel. MOL, 79. tekercs.

i 7. Ligeti Jenő nyilatkozata, YIVO, levéltári szám 768., jegyzőkönyv 3555., 4. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 215-21%. o., valamint MOL, 70. tekercs a hódmezővásárhelyi zsidók névsorával. Lásd továbbá Molnár Judit: Zsidósors Szegeden 1944-ben. Doktori értekezés a szegedi egyetemen, 1993, 88-96. o.

8. Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n. 75-76. o. Pinkas ha'kehüot, 466-461. o.

11. A szolgabíró 3701-1944. sz. alatt azt jelentette az alispánnak május 21-én, hogy Magyarbánhegyesen 418, Mezőkovácsházán 350 zsidót vontak össze. MOL, 40. tekercs. A forrás Ferenczy Béla rendeletét is tartalmazza.

I 12. A helyi csendőrosztag parancsnokát, Bujáki Ferencet egy makói népbíróság ötévi börtönbüntetésre ítélte az általa elkövetett háborús bűnök miatt, így amiatt is, hogy gettósításuk és Makóra való átszállításuk során bántalmazta Apátfalva zsidóit. Nb. 283/13/1946. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

13. A zsidó közösség ezért számlált még mindig 1123 főt 1946-ban (3,1%). 1949-ben a 263 fős neológ gyülekezetet Szemere Manó és Schulmann Henrik vezette, a 497 tagú ortodox gyülekezetet pedig Guttmann Benő és Lemberger Nándor. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4-5.; 13-14. sz. (1949. május), 15., 24., 25. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 350-352. o.

Az alispánhoz írt szívhez szóló, május 8-án kelt beadványukban a zsidó közösség vezetői felajánlották közreműködésüket a zsidóellenes intézkedések megtételében, de kíméletes bánásmódért könyörögtek, hangsúlyozva, hogy a múltban mindig is hazafi-asan, a nemzethez hűségesen cselekedtek. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 80-87. o.

16. Szentesnek 194 l-ben 51 Ozsidó ja Völt,akik aváros összlakosságból képviselték. A közösség történetéről lásd Harsányi Sándor: A szentesi izraelita hitközségtörténete. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1970.1üsd különösen 118-163. o. A könyv a mindszenti és szegvári zsidó hitközségek történetéről is tartalmaz mozzanatokat. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 405. o., valamint dr. Barta Ágnes szül. Krausz 1990. december 5-i, és dr. Barta Gábor 1991. március 21-i személyes visszaemlékezését, mindkettő a szerző birtokában. Lásd továbbá Szentesi Napló, 1944. május 7., Magyar Alföld, 1946. november 13., és MOL, 137. tekercs.

17. Lásd Szilády 1944. május 8-i feljegyzését (760. sgt. 1944.) a MOL 93. tekercsén.

18. 1941 -ben 934 zsidó lakott a városban (3,1%). Habár a hitközség újjáéledt a háború után, az emigrálások következtében fokozatosan hanyatlani kezdett. Az 1960-as évek elején már csak néhány családból állt dr. Józan Pál vezetése alatt. 1969-remár csak 16 zsidó maradt; a rákövetkező évben a zsinagógát eladták. Harsányi László: Adalékok a hajdtwárosok zsidóságának történetéhez. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1970,8-13., 56 -57. o. Lásd még Kardos Pál: Adalékok a hajdúböszörményi zsidóság történetéhez. Hajdúböszörmény, 1949, és Pinkas ha'kehüot, 264-266. o,, és MOL, 58. tekercs.

19. 1941-ben a hitközség 321 zsidóból állt, akik a város lakosságának 2,73%-át tették ki. Közülük mintegy 60 fő visszatért a háború után, de 1970-re csupán ketten maradtak. A hitközség vagyonát, beleértve a zsinagógát, eladták és lebontották. Har-sányi, i, m., 31-55., 62-64. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 266-267. o.

20.1941-ben a városban 1080 zsidó volt (a lakosság 5,75%-a). Habár 1946-ban Hajdúhadházán még mindig 198 zsidó élt, 1967-re már csak 8 maradt. Harsányi, i. »L 25-27., 59-61. o. Pinkas ha'kehüot, 267. o.

21.1946-ban Hajdúnánásnak még 205 zsidója volt, de az emigrálás miatt, melyet részben az 1956 őszén lejátszódott antiszemita tüntetések okoztak, a hitközség az 1960-as évek elejére megszűnt létezni. Épületeit eladták, és a zsinagógát lebontották. Harsányi, i. m., 13-19., 57-58. o. Lásd még Moshe Élijáhu Gonda: A debreceni zsidók száz éve, A Debreceni Zsidók Emlékbizottsága, Tel-Aviv, é, n., 296-303., 385-395. oj Az utóbbi oldalakon találhatók a hajdúnánási zsidó mártírok nevei. Lásd továbbá Pinkas ha'kehüot, 268-269. o., valamint a következő személyes beszámolókat a YI-VO-ban: Schüsler Lajosné (773. dosszié, 2043. jegyzőkönyv) és Falus Lajos (774. dosszié, 2714. jegyzőkönyv).

23. Hajdúszoboszlónak 1941-ben 490 főnyi zsidó lakossága volt, mely a város népességének 2,78%-át tette ki. Közülük kb. 180-an tértek vissza a háború után. Katz Ármin rabbi, aki szintén életben maradt, elhagyta a hitközséget, és Amszterdam rabbija lett. 1969-re már csak 25 zsidó maradt a városban, így a hitközség intézményeit kénytelenek voltak felszámolni. Harsányi, i. m., 19-25., 59. o.

24. A karcagi zsidók története. Lahav Printers fór A karcagi zsidók emlékbizottsága, Tel-Aviv, 1977, 219 o. + héber nyelvű összefoglaló. Az Auschwitzban elpusztultak névsorát lásd 160-164. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 479-480. o.

25. Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., 306-311., 397-403. o. Ezeken az oldalakon megtalálhatók a hajdúsámsoni, téglási és vámospércsi zsidó mártírok nevei isi AVámospércsre vonatkozó további részleteket lásd Harsányi, i. m., 28-31., 61-62. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 270-271., 280-281., 296-297. o.

26i A Délvidéket, azaz a Bácskának és Baranyának azokat a vidékeit, melyek a jugoszláviai Vajdaságot alkotják, a magyarok 1941 áprilisában szállták meg. 1942 januárjában a magyar fegyveres erők büntetőakciót hajtottak végre, átfésülték a vidéket, „partizánok" után kutatva. Az akció során több mint 3000 szerbet és zsidót öltek meg (lasd a 6. fejezetet). Az is valószínű, hogy a vajdasági zsidók inkább tisztában voltak vele, milyen sorsra jutottak hittestvéréik Szerbiában, Horvátországban és Boszniában röviddel Jugoszlávia veresége után, mint magyar társaik.

27. A bácstopolyai internálótábort a magyarok hozták létre nem sokkal a Délvidék megszállása után.

28. Közvetlenül a Délvidékre való behatolásuk után a németek, együttműködve a helyi népi német (Volksdeutsch) elemekkel, meggyilkoltak 10 zsidót: 4 főt Parabi-con, 3 főt Törökkanizsán és egyet-egyet Szabadkán, Újvidéken és Zentán. Újvidéken töpb mint 300 „túszf' tartóztattak le és tartottak fogva a Szabadság Hotelben, ahol bántalmazták és kínozták őket a vallatás során. Többségüket 19 vagy 20 napi börtön után szabadon eresztették, de később gettókba vitték és deportálták őket. The Crimes ,ofthe Fascist Occupants and Their CoUaborators Againsl Jezvs in Yugoslavia. Szerk.: Zdenko Löwenthal. Federation of Jewish Communities ofthe Federative Peoples Re-public of Yugoslavia, Belgrád, 1957. (A könyv szerbhorvát nyelvű, a cím és a fejezetek ismertetése angolul is megtalálható benne. A továbbiakban The Crimes ofthe Fascist Occupants.)

29. Lásd Tájékoztató a m. kir. Belügyminiszter Úr 6163/1944 BM VII. res. sz. rendeletéhez. Belügyminisztérium, Bp. Részt vettek a III. (Szombathely), á IV. (Pécs)

és az V. (Szeged) csendőrkerület csendőr- és rendőrfőnökei is. Az utóbbi csend-őr-kerületet Liptay László csendőr ezredes, Finta linre csendőr százados és Buócz Béla, a "szegedi rendőrfőkapitány helyettese képviselte. Lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 44. o. {1IKK^

31. A szövege hasonló volt a Kassán kibocsátottakéhoz. Az Újvidéken és Zentán használtakkal kapcsolatban például lásd The Crimes ofthe Fascist Occupants, i.m., 169—

32. Zentán a zsidóellenes intéz közvetlen parancsnoksága alatt ha kedéseket, köztük a gettósítást G. Ussáth György tották végre. A zsidó közösségek Szegedre szállí

tásával kapcsolatban a további részleteket lásd Saopstenja o ziocinima okupatora inji-hovih pomagaca u Vojvodiniod 1941-1944. (Beszámolók az ellenséges megszálló erők és kollaboránsaik bűneiről a Vajdaságban 1941 és 1944 között.) 1. kötet: Backa i Ba-ranja. Pokrajinska Komisija za Utvi djivanje Zlocina Okupatora i Njihovih Pomagaca u Vojvodini, Novi Sad, 1946, több helyütt.

33. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. A rendőrségi jelentést közli Pál József: Hamvas Endre a szegedi zsidóság deportálása ellen. Szegedi Könyvtári Műhely, Szeged, 25:1-2. sz., 1986. június 13. o.

34. A jugoszláv pénzben megszabott váltságdíj kb. ötmillió pengőre rúgott. Az

jzgott. Ausch Sándor: Az 1945-1946. évi infláció és stabilizáció. Kossuth, Bp., 1958, 30- 31. o.

35. 1943-ban, amikor Kállay miniszterelnök kiutat keresett a háborúból, Bajor tábornokot cinkostársaival, Nagy Győző Antallal, Gánsz Győzővel, Paszt Ernővel és Hartyáni Imrével együtt bíróság elé állították, és a Magyar Kúria két évre elítélte, miután bűnösnek találta sikkasztásban, hivatalos dokumentumok meghamisításában, zsarolásban és üzérkedésben. A háború után átadták a jugoszlávoknak, akik 1946. október 30-án halálra ítélték. Geyer Arúr: Az 1942. évi újvidéki „razzia". In: Új Élet nap-

A szerző kiadása, Jeruzsálem, 1970, 39. A bácstopolyai transzportc inkább a honvédség állította össze honvédség nyilván az 1944. március egyezmény előírásaival összhangban The Holocaust in Hungary. A His garian Radical Right. Societas, 1972 Az 1944 áprilisában Bácstopolyára

kintését lásd Radó Imre és Mayor József: A no-viszádi zsidók története. Uránia Nyomda a Chevra Kadisa számára, Noviszád, 1930, 225. o.

tora. A zombori zsidókra vonatkozólag a további részleteket lásd E. H. Spitzer: Kehlat Sombor b'kurbana. Dapei zikkaron l'kedoshei ha'^ehüa. (Azombori hitközség az üljiözés alatt. Emléklapok a hitközség mártírjairól.)

t, akárcsak az egy nappal korábbi kistarcsait, semmint az Eichmann-Sonderkommando. A 18-án Klessheimben megkötött Hitler-Horthy-járt el. A részleteket lásd Randolph L. Braham: orical Interpretation of the Role of the Hun-• nyár, 210- 215. o. Lásd még a 11. fejezetet, vitt egyének, főként zsidók listáit lásd a MOL

40. The Crimes of the Fascist Occupants, í m., 167. o. Bíró Gyulára vonatkozóan lásd a MOL 65. tekercsét.

41. Habár Baja nem tartozott az ún. Délvidékhez, ebben az alfejezetben szerepel, mert zsidóinak sorsa összefonódott a többi délvidéki hitközségével.

42. A bajai zsidók névsorát lásd a MOL 65. tekercsén. A forrás felsorolja a zsidóktól kisajátított kereskedelmi és mezőgazdasági vállalatokat is.

43. Az átszállítások röviddel 1944. április 19. után kezdődtek, vagyis azután, hogy lezajlott a budapesti zsidótianító szakértők részvételével megtartott értekezlet. A Szegedről és Zomborról behozott 309 zsidó közül Zalasdy Ferenc ezredes választott ki 80 főt, s vitt a bácstopolyai internálótáborba. További transzportok érkeztek április és május folyamán Palánkáról, Zomborról, Szegedről és Szabadkáról és más településekről. A deportálások küszöbén a polgármester azt jelentette Jarossnak, hogy 5200 zsidót vontak össze Bács-Bodrog vármegyének a Ferenc-csatornától délre fekvő térségéből. MOL, 66. tekercs.

44. The Crimes ofthe Fascist Occupants, i. m.,\l5-176. o. Lásd még Pinkas ha'ke-hüot, 168-170. o.

45. Rosenfeld József: „Emlékezés a bajai gettóra". In: Évkönyv 1973174. Szerk.: Scheiber Sándor, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 146-154. o. 1973-ban Baján még mindig csaknem 70 zsidó volt. Uo., 154. o. 1949-ben a kongresszusi gyülekezet 360 zsidóból állt Rostás Sándor, Rosenfeld József és Klein Tibor rabbi vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 13-14. sz. (1949. május), 8. o. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Bács-Kiskun megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Budapest, 1994.

46. A tíz hónapos tragédia. Szerk.: Szerelemhegyi Ervin, Gyenes István, Kiss Károly és Lévai Jenő. Müller Károly, Bp., 1945, 2:47-48. o.

47. The Grimes ofthe Fascist Occupants, i. m., 172. o. A szabadkai zsidó mártírok névsorát lásd Innenik Suboúckih jevreja zrtavafasisticke okupacije, 1941-1945. (A fasiszta megszállás zsidó mártírjainak névsora.) Jevrejska veroispovedna obstina u Subotíci, Szabadka, 1948, 54. o. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 44-54. o.

49. Az ütemterv egy példányát Finta Imre csendőr százados aláírásával 1944. június 21-én továbbították Szeged polgármesteréhez. CSML, szegedi polg. m. i. 9535/1944.

50. Röviddel azután, hogy a zsidókat a kisebb gettókból átszállították a gyűjtő-vagy bevagonírozási központokba, a megfelelő járási rendőregységek jelentették körzetük zsidómentessé tételét. E jelentések mintáit lásd uo.

51.1941 -ben Bácsalmásnak 186 fős zsidó lakossága volt, az összlakosság (13 310 fő) 1,4%-a. Pinkas ha'kehüot, 178. o.

52. The Grimes of the Fascist Occupants, i. m., 172. és 176. o. Egy másik forrás szerint a vagonokat Felsőzsolcánál, Miskolctól északra csatolták le. Rosenfeld: Emlékezés a bajai gettóra, D 149. o. Lásd még Pinkas ha'kehűot, 178-179. o. A jánoshalmi közösségről Michael W. Klein: „Faith and Affirmation in Auschwitz". M^ínsam, 1990. augusztus-szeptember, 32-37. o. A bácsalmási deportálásokra nczve lásd a 6. függeléket.

53. Békés megye székhelyének, Békéscsabának 1941-ben 2433 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 4,6 %-át képviselte. A megszállás előtt a hitközség dr. Szabó Ödön főrabbi szellemi vezetése alatt állt. 1946-ban a hitközségnek 552 tagja volt, akik az összlakosságnak már csak 1 %-át képviselték. A kongresszusi és ortodox frakciókat akkor dr. Gottlieb Árpád, illetve Markovits Fülöp vezette. Jóllehet a hitközség létszáma erősen megcsappant, 1958-ban még működött, akkoriban dr. Vértes Andor vezetése alatt. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146. és 416. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 45.j 13-14. sz. (1949. május), 9., 24., 29.; Új

ÉléL 1958. augusztus 1. Lásd Erdős Katalin személyes beszámolóját, YIVO, 771/3216.

' 54. A Szegedtől északkeletre fekvő Békés megyei városnak, Orosházának 1941-ben 579 fős zsidó közössége volt, mely a város lakosságának 2,1 %-át képviselte. Mivel sok deportált Strasshofba került, ahol sokan életben maradtak, a hitközségnek 1946-ban még mindig 381 tagja volt. 1949-re a zsidók száma 328-ra csökkent. Ebben az évben Nádas Géza és Platschek Lajos voltak a vezetőik. A hitközség még 1957-ben is működött, ekkor Guttmann Zsigmond rabbi lelki vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4-5.; 13- 14. sz. (1949. május), 17.; Új Élet, 1957. június.

55. Lásd a május 17-én kelt 3596/1944. sz. jelentést, amelyet Ferenczy Bélának, Csanád-Arad-Torontál vármegye alispánjának küldött a Mezőkovácsházi járás főszolgabírója. A mezőkovácsházi és magyarbánhegyesi gettók túlzsúfoltságáról, amely járvánnyal fenyegette az illető települések lakóit, június 13-án értesítették az alispánt. CSML, csanádi alispáni i. 7979/1944.

56. Lévai, Szürke könyv, i. m., 105-106. o. Ferenczy 1944. június 29-i jelentésében csak annyit írt, hogy: „Kellően nem ellenőrzött adatok merültek fel arra nézve, hogy a zsidók érdekeit szolgálták..." Az Endre-Baky-Jaross-per. Szerk.: Karsai László és Molnár Judit, Cserépfalvi, Bp., 1994, 519. o.

57. Pinkas ha'kehüot, 180-182. o. Lásd még a 6. függeléket, és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Békés megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány^ Bp., 1994.

[ 58.194 l-ben Debrecennek 9142 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 7,3%-át képviselte. Az 1944. őszi szovjet offenzíva utána felszabadított Debrecen lett a székhelye a Dálnoki Miklós Béla vezette demokratikus Ideiglenes Nemzeti Kormánynak (1944. november) és az első Nemzetgyűlésnek. Az első néhány ezer kiszabadított zsidó szintén Debrecenbe menekült. Legtöbbjük korábban munkaszolgálatos volt, bujkálásból jött elő vagy Romániából érkezett, ahol menedéket talált. A visszatérő zsidókitt alakították meg a Magyarországi Zsidók Szövetségét Leitner Jenő vezetése alatt, akit felkérték, hogy legyen tagja a Nemzetgyűlésnek is. 1946-ban a városiak 4641 főnyi zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 3,6%-át képviselte. 1949-ben volt egy status quo és egy ortodox gyülekezetük, melyeket Csengeri Leó, illetve Schreiber Jakab vezetett. A 6000 debreceni mártír emlékművét 1959 júliusában avatták fel a zsidó temetőben a Monostorpályi úton. A hitközségnek akkor már 1000-nél kevesebb tagja volt, és dr. Kulcsár Imre vezetése alatt állt. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 416-417. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 23.; 13—Il4. sz. (1949. május), 10., 24., 25.; Új Élet, 1959. augusztus 1. Debrecen és a szomszédos települések - Balmazújváros, Derecske, Hajdúnánás, Hajdúsámson, Ko-nyár, Mikepércs, Téglás és Vámospércs - zsidó hitközségeinek részletes történetét lásd Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., magyar és héber nyelven.

Azoknak a zsidóknak a nevei, akiket Balmazújvárosban, Egyeken, Földesen, Hajdúböszörményben, Hajdúdorogon, Hajdúhadházon, Hajdúnánáson, Józsán, Kábán, Mikepércsen, Nádudvaron, Nagycserén, Püspökladányban, Te tétlenben, Tégláson, Tiszacsegén és Vámospércsen fogdostak össze, megtalálhatók a Gavriel Bar-Shaked összeállította kiadványban: Nevek. A Hajdú megyéből kiűzött zsidók nevei. Yad Vas-hem, Jerusalem, 1991. Lásd továbbá Halmos Sándornak a 17. fejezet 104. jegyzetében idézett kéziratát, és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Hajdú-Bihar megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

59. A háború után Szabót egy debreceni bíróság kötél általi halálra ítélte. Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb., Kossuth, Bp., 1975, 50-52. o.

60. Lévai, Zsidósors Magyarországon. 264. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 245-251. o. és a 6. fűféléket.

61. 194 l-ben Kecskemétnek 1346 főnyi zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 1,5 %-át tette ki. 1949-re a kongresszusi gyülekezet létszáma dr. Stein Gyula vezetése alatt 276 főre csökkent. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 415-416. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3.; 13-14. sz. (1949. május), 13., 24. o.

62. Lásd Liszka június 15-én kelt, 17 623/1944. VH, sz. rendeletét a MOL 30. tekercsén.

63. A kecskeméti zsidókról még gettósításuk előtt összeállított névsorok megtalálhatók uo. A tekercs a helyi mártírok névsorát is tartalmazza.

64. Az 1944. június 10-én tartott szegedi értekezleten az a döntés született, hogy Csongrád zsidóit bevagonírozásra a kecskeméti gettóba szállítsák. Más források szerint azonban a csongrádi zsidókat végül Szegedre vitték. Lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 88. és 102. o. Molnár Judit szerint a csongrádi zsidókon kívül Kunszentmárton és Tiszaföldvár zsidóit is Kecskemétre vitték. Uo.

66. Lásd Vidor Lajos személyes beszámolóját a YTVO-ban (775. dosszié, 3192. jegyzőkönyv). Lásd továbbá Moshe Sandberg (Sanbar): My Longest Year. Yad Vas-hem, Jeruzsálem, 1968. és Pinkas ha'kehüot, 475-479. o.

67. Lásd az Endre, Baky és Jaross ügyében beterjesztett vádirat 38. oldalát. Nb. X. 4419/1945. Belügyminisztérium, Bp. Az Endre-Baky-Jaross-per, 309-318., 604. q.

69. Szegednek 1941-ben 4161 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 3%-át tette ki. A felszabadulás után a környező falusi településekről sok életben maradt zsidó költözött be a városba; 1946-ban a hitközség 2332 főt számlált, ez az összlakosság 1,7 %-a volt. A kongresszusi közösség Stern Márton és Frenkel Jenő rabbi vezetése alatt állt. Az 1950-es évek végére azonban a közösség kb. 900 lőre zsugorodott, Káldor József és Schindler József rabbi vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. 1947. április 15., 1-2.; 13-14. sz. 1949. május, 20., 24., 25.; Új Élet, 1957. június; 1958. május 1.

71. Pálfy József, a hetvenéves polgármester, röviddel az 1944. március 19-i német megszállás után nyugdíjazását kérte. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 28. o. Tóth 1944 januárjában lett Szeged megbízott polgármestere, de a gettósítás és a deportálás időszakára már mint de/acío polgármester tevékenykedett. A német megszállásig „liberális" hírben állott. 1946. április 1. és 8. közt tárgyalta ügyét a szegedi népbíróság háborús és emberiség ellen elkövetett bűnök vádjával. Az akkor 57 éves Tóthot életfogytiglani börtönre ítélték. Nb. 35/1946-61. Belügyminisztérium, Bp.

72. Lásd a Tóth Béla aláírásával hozott 23 356/1944. sz. határozatot. Uo.

73. A Csongrád vármegyei gettósítási direktívákat Dobay Andor alispán bocsátotta ki többek között Csongrád és Szentes polgármesterének, valamint a Csongrádi, Mindszenti és Kiskundorozsmai járások főszolgabíráinak. A Csongrádi járás kisebb településeinek zsidóit először Kistelken gyűjtötték össze. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 87. o. Lásd továbbá a Tóth aláírásával hozott 25489/1944. sz. határozatot. Uo. Lásd még Pál József, i. m., 14-17. o.

. 74. Lásd a 29629/1944. sz. utasítást. Egyebek között hat hónapnyi börtönbüntetést helyezett kilátásba a megszabott időn kívül vásárló zsidók, illetve nekik árusító keresztények számára. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

75. Lásd a 27 132/1944 E. sz., 1944. május 23-án hozott határozatot, illetve annak Tóth Béla aláírásával megjelent 27 856/1944 E sz., június 10-én megjelent módosító határozatát. Uo.

76. Lásd Tóth 29 237/1944. sz. eligazítását, amelyet június 4-én küldtek át a szegedi rendőrkapitányságra. MOL.

77. Lásd például a Szent Kereszt Egyesület helyi tagozatfőnökének, Szivessy Lehelnek a május 19-én kelt kérvényét. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

78. Dr. Pap Róbertnak, a Zsidó Tanács vezetőjének nyilatkozata (YIVO, 768/3560). Lásd még a következők személyes beszámolóit: Ligeti Jenő (768/3555), Bálint Imre (768/3575), Kármán A. (768/3576), Engel Anna (768/3577) és dr. Löw Leopold (768/3618). Áz utóbbi a világhírű rabbi, Löw Immánuel fia. Szivessy Lehelnek, a helyi Magyar Szent Kereszt Egyesület vezetőjének 1944. május 23-i jelentése szerint Szegednek 503 keresztény vallású zsidója volt: 421 római katolikus, 48 református, 25 evangélikus, 4 unitárius és 5 görög katolikus. Emellett 88 zsidónak volt keresztény házastársa. Pál József, i. m._y 18. o.

79. Kemenesy a polgármesteri hivatal „zsidószakértőjeként" és tanácsadóként tevékenykedett. Távollétében ítélte nyolc év börtönbüntetésre 1949 augusztusában a szegedi népbíróság. Nb. 224/1949/17. Belügyminisztérium, Bp.

80. Tukats Sándor azután közellátási kormánybiztosként szolgálta az államhatalmat, szeptembertől ismét ő Szeged főispánja.

81. A szegedi rendőrséghez csupán 1944. május végén áthelyezett Keresztest a rendőrség a városi gettó parancsnokává nevezte ki. 1948. július 28-án az akkor 63 éves Kéresztest a szegedi népbíróság 14 évi börtönbüntetésre ítélte. Nb. 111/1945/23. Belügyminisztérium, Bp.

83. A Zsidó Tanács tagjait és más közösségi vezetőket Pap kérvénye sorolja fel (124/1944). A június 12-én kelt beadvány a felsorolt 31 zsidó vezető számára mozgásszabadság engedélyeztetését kéri. Tóth csupán nyolcuknak adott ki ilyen engedélyt. Lásd fent idézett, 27 856/1944. sz. határozatát. MOL.

85. A zsidó rendőrség létrehozását Tóth fent idézett, június 4-i, 29 237/1944. sz. utasítása rendelte el.

86. A „Gettórend" a Péterffy Jenő csendőr alezredes által Nagyváradon kibocsátotthasonló iratot követte. Névery Sándor csendőr hadnagy szerint a nagyváradi mintái Finta hozta el Szegedre. Lásd Névery fent idézett nyilatkozatát. A szegedi „Ghetto rendje" megtalálható a budapesti Belügyminisztérium irattárában.

87. Lásd a szegedi Központi Gáz- és Villamossági Rt.-nek a polgármesteri hivatalhoz címzett, június 10-i levelét. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

88. Lásd például a május Í9-i, május 22-t, május 26-i, május 28-i és június 54 kérvényeket. Belügyminisztérium, Bp. Ugyanitt találhatók Tóth nemleges válaszai.

[ 89. A Pap ellenforradalmi érdemeire vonatkozó dokumentumok megtalálhatók a MOL 33. tekercsén.

90. Pál József, i. m., 20-21. o. Amikor a gettót 1944. június 16-án felszámolták, a zsidók téglagyárba való szállítása közben Pap megszökött, és Budapestre ment, ahol 1944. július 22-ig hamis papírokkal élt, akkor a csendőrök elfogták. Visszaszállították Szegedre, de megmenekült a deportálásoktól, mert augusztus 3-án a belügyminisztérium tájékoztatta a helyi hatóságokat mentesítéséről. A városban élte túl a háborút.

91. A disznóólakat a zsidók internálásának céljára Buócz rendőrkapitány rekvirálta 1944. április 26-án. Lásd e napon kelt levelét Tóth Bélához (1298/3-1944) a Csöng-rád Megyei Levéltárban. A gettó e részlegében Ungár Sándor képviselte a Zsidó Tanácsot. Leánya, Jehudit Livni 1982 novemberében közölte, hogy Ungár szerint a disznóólakat Finta Imre csendőr százados választotta ki. Lásd „Finta Imre csendőrtiszt fasiszta tevékenységéről". Izraeli Szemle, 1982. november.

92. Lásd a Szegedi Atlétikai Klub tisztségviselőinek 1944. június 21-én kelt jegyzőkönyvét, amely kártérítést kérvényez a városi hatóságoktól azokért a károkért, ame-liyéket a futballpályán és a kapcsolódó területeken a zsidók elszállásolása okozott, (psongrád Megyei Levéltár, Szeged.

93. Az egyetemi professzortársak Jaross Andorhoz címzett, 1944. május 18-án ljtelt közös beadványa 9687/1944. sz. alatt megtalálható a Csongrád Megyei Levéltárban. Közli Pál József idézett műve is, 44-47. o.

94. A három tudós és sok más, mentesítésre jogosult zsidó sorsa körül kialakult bürokratikus huzavona részleteit lásd uo., 21-23. és 26-31. o. Lásd még Lévai, Szürke könyv, i. m., 108. o.

95. A mentesítési bizottság Fintából, Kemenesyből, Keresztesből, Liptayból, Magyary-Kossából és egy Telbisz István nevű hadbírósági tisztből állt. Általában megadta a mentesítést a keresztényekkel összeházasodott zsidóknak, valamint az őskeresztények házastársait is mentesítették, akik a német megszállás előtt keresztelkedtek ki, és gyermekeik is meg voltak keresztelve. A bizottsági ülések jegyzőkönyvét Kelemen Antal, illetve időnként Baráthi Pál vezette. Baráthi szerint kevés bizottsági tjag volt jelen, amikor Keresztes vagy Liptay mentesítési kérvényeket terjesztett elő, és iinkább Finta kardoskodott az elutasítás mellett". 120 maradt fönn a 160-ból, 51 főt mentesítettek. Részletesen lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1994-ben, 124—140. o. Lásd Kelemen és Baráthi vallomásait Tóthnak és társainak a büntetőpereiben. „1947. nu. 246/16" és „1947. nu. 246/20" jelzetű akták a budapesti Belügyminisztériumban.

96. Deutsch (Dallos) Imre szerint, aki a szegedi gettónak és a téglagyári tábornak ils egyik zsidó vezetője volt, „a németek sokkal rendesebben viselkedtek a zsidókkal, mint a magyar csendőrök, rendőrök és közhivatalnokok". Lásd Tóth Béla perében tett vallomását.

97. Lásd Liptay László szegedi népbírósági tárgyalásának megállapításait: Nb. 199/1946/11, Belügyminisztérium, Bp. Bodolay Endre hadnagy a nagyváradi gettóban is feltűnt (lásd 613. o.). Névery Sándor visszaemlékezése szerint a csendőröket a Dunántúlról és Újvidékről vezényelték Szegedre. Lásd Finta Imre ügyének tárgyalásán, 1948. január 28-án tett tanúvallomását (Szegedi Járásbíróság, Nb. 221/1947-10). Iüsd továbbá Dallos (Deutsch) Imrének, a téglagyári tábor egykori zsidó vezetőjének nyilatkozatát, amelyet 1947. január 16-án Finta Imre tárgyalása kapcsán tett. Uo.

98. A polgármester jelentése szerint, melyet 1944. május 13-án az alispánnak küldött (5214/1944), az előző napon 230 csongrádi zsidót vittek a gettóba, miközben Csongrád vármegye kisebb településeiről Kistelekre szállították a zsidókat. Valamennyiüket végül a szegedi téglagyárba vonták össze. MOL, 138. tekercs. Ugyanitt található Mindszent, Nagymágocs és Szegvár zsidóinak a névsora is. Egy forrás szerint Csongrád zsidóit bevagonírozásra Kecskemétre vitték. Lásd Molnár Judit: „Zsidó gettók 1944-ben a Dél-Alföldön." Történelmi Szemle, 1992/3^. sz. 265. o.

A Csongrád megyei városnak, Csongrádnak 280 főnyi zsidó lakossága volt 1941 -ben, mely az összlakosság 1,1%-át tette ki. 1946-ban a zsidók száma 66 volt, 1949-ben pedig csak 52. A status quo gyülekezetet az 1940-es évek végén Régner Ferenc és Weisz Károly vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4—5.; 13-14. sz. (1949. május), 10.

99. Mindszent gettójába 111, Kiskundorozsma gettójába 85 zsidó került. Szentesi Napló, 1944. június 15. Azoknak a településeknek a listáját, ahonnét a zsidókat bevagonírozásra Szegedre szállították, közli Harsányi, A szentesi zsidók története, i. m., 122. o. Iüsd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Csongrád megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

100. Liptay László ezredes, akit a Szálasi-puccs után rövidesen vezérőrnaggyá léptették elő, háborús és népellenes bűnök vádjával a szegedi népbíróság elé került, de valamennyi vád alól felmentést nyert 1946. október 23-án. A bíróság helyt adott a tanúk azon állításának, hogy a téglagyárban szolgálatot teljesítő csendőrök nem Liptay beosztottjai voltak, mivel Nagyváradról és Zomborról vezényelték át őket, és a budapesti belügyminisztérium parancsnoksága alatt szolgáltak. Noha Fintát Liptay rendelte a téglagyárba, ő a budapesti csendőrnyomozó-parancsnokság alá is tartozott. Noha Liptay utasította Fintát, hogy jelentse neki a csendőrök ténykedését, Finta ezt elmulasztotta. A bíróság megállapította azt is, hogy Liptay lényegében szemben állt mind a németekkel, mind a nyilasokkal. Lásd a fent idézett Nb. 499/1946/11. sz. anyagot. Fellebbezés után a NOT 7 évre ítélte.

101. A m. kir. rendőrség szegedi kapitányságnak 1454/50-1944. sz. bejelentése. Belügyminisztérium, Bp.

102. Pál József, i. m._y 24-25. o. A halálesetek közül harmincnégyet, legtöbbjét öngyilkosság megjelöléssel, a helyi anyakönyvi kerület is bejegyezte. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. A listát Pál József idézett cikke is közli.

104. Lásd Pap Róbert fent idézett nyilatkozatát. Hangsúlyozta Finta embereinek kegyetlenségét az a többnyelvű, 1945. márciusi felhívás is, amelyet a felszabadított város túlélői tettek közzé. Magyar szövegét közli Pál József, i. m., 47-48. 0.

105. Nyitrai csendőr századosra vonatkozóan lásd Liptay fent idézett tárgyalási anyagát. Simon csendőr századosra vonatkozóan lásd Pál József idézett művét, 26. o.

106. Uo., 26. o. és 30. o. A szegedi népbíróság 1947. november 19-én kezdte meg Fínta ténykedésének és hollétének felderítését. Rátették a háborús bűnökkel gyanúsí-tott személyek listájára, akiknek kiadatását kérték a nyugati szövetségesektől. Finta ügyét 1947 végén, távollétében tárgyalta a bíróság, és 1948 januárjában ötévi kényszermunkára ítélték. 221/1947/10. Belügyminisztérium, Bp.

Finta 1945. január elején szökött el Magyarországról egy rendőr- és csendőrcsaládokat Nyugatra szállító vonatszerelvény parancsnokaként. Lásd ottani helyettesének, Tavas Istvánnak az 1945. november 27-én tett vallomását a fent idézett tárgyalási anyagban. Az amerikaiak fogságába kerülvén, egy darabig Németország amerikai megszállási övezetének egyik hadifogolytábórában élt, majd végül a kanadai Torontóba emigrált feltehetően anélkül, hogy akár az amerikaiaknak, akár a kanadaiaknak feltárta volna a végleges megoldásban játszott szerepét. Torontóban évtizedekig két étterem tulajdonosa volt A nyolcvanas évek elején lepleződött le, és a kanadai CTV televízió 1983. április 3-án mutatta be azt a filmrészletet, amely háborús tevékenységével foglalkozott. Finta rágalmazási pert indított a tévétársaság ellen, de 1986 szeptemberében elállt keresetétől. Nem tudta sikerre vinni azt a pert sem (néhány, a Toronto Sunnak dolgozó újságíróval, Douglas Creightonnal, Peter Worthingtonnal, Dick Chapmannel és George Egrivel egyetemben), amelyet a Kanadai Holocaust Emlékszövetség nevében Sabina Citron kezdeményezett 1869/83. iktatószámon.

| 1988. augusztus 18-án Kanada főügyésze vádat emelt Finta ellen háborús és emberiségellenes bűntettek címén. A tárgyalás az Ontario állami Legfelső Bíróságon zajlott 1989. november 22. és 1990. május 25. között. Sokak sajnálatára az esküdteknem találták bűnösnek a vádlottat, mert 45 évvel a történtek után egyetlen meghallgatott tanú sem tudott olyan „füstölgő fegyver" jellegű bizonyítékkal szolgálni, amely a bűnösség megállapítására a nyugati büntetőperekben megkívántatik. Az államügyész fellebbezésére az ügy az Ontario állami Fellebbviteli Bíróságra került, ahol 1991 januárjában tárgyalták. 1992. április 29-én meghozott ítéletében a Fellebbviteli Bíróság 3:2-es szavazataránnyal elutasította a fellebbezést. A két, egyet nem értő bíró új tárgyalás megtartását indítványozta. A Kanadai Legfelső Bíróság 1994. március 24-én helybenhagyta az addig meghozott bírói ítéleteket.

107. A mentesítési bizottság 1944. június 23-i ülésén - Tóth Béla beszámolója [szerint - Finta például felvetette, hogy meg kellene keresniük a honvédség V., szegedi parancsnokságát a munkaszolgálatosok leszereltetését kérve. (Amint leszereltek egy munkaszolgálatost, sárga csillag viselésére kötelezettnek nyilvánult, és mint ilyen, de-portálhatóvá vált.) Tóth azt állította, hogy Finta listáján 100 munkaszolgálatos szerepelt, köztük Patzauer Dezső, Hirschl Manó, Görgényi Gyula és egy Mülhoffer nevezetű egyén. A honvédparancsnokság végül nem adta ki a MUSZ-osokat. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben. Lásd Tóth fent idézett tárgyalási anyagának 6-7. oldalát.

108. Egyébként jól dokumentált tanulmányában Pál József azt állítja, hogy az első két transzportot Auschwitzba küldték, és csak a harmadikat Strasshofba. Uo., 26. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146-147., 264. o.; Lévai, Szürke könyv, i. W, 74-75., 82. o.; Pinkas ha'kehüot, 393-399. o.; továbbá a 6. függeléket. A szegedi mártírok névsorát közli a Zombori István szerkesztette A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1990. 163-200.

109. „A Csanádi Püspöktől". 1000/1944. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

110. Hamvas püspök hátteréről, ténykedéseiről lásd Pál József idézett tanulmányát. A csendőrökkel való találkozása a 36. és 48. oldalon.

112. A Szegedi Ügyvédi Kamara 1944. április 28-án tette közzé annak a 162 Csongrád megyei zsidó ügyvédnek a nevét, akit kizártak a Kamarából, és irodájukba keresztény ügyvezetőket rendeltek ki. Csongrád Megyei Levéltár. Több dokumentum található ugyanitt a zsidó orvosi rendelőknek keresztény orvosok kérvényei alapján történt kiutalásáról.

113. A Szegedi Téglagyár Társulat és a Szegedi Atlétikai Klub által beküldött számlák, valamint az elintézésük iránt intézkedő Tóth Béla polgármester utasításai uo.

Szeged és Csongrád vármegye más településeinek zsidósága pusztulására nézve további részleteket közöltek személyes visszaemlékezéseikben Ligeti Jenő (YIVO, 768/3555), Bálint Imre (768/3575), Kármán A. (768/3576), Engel Anna (768/3577) és dr. Löw Lipót, a világhírű Löw Immánuel rabbi fia (768/3618). Lásd továbbá a MOL 30-33. tekercseit. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 55-79.0.

114. Lásd Átsnak a 13 496.ki.1944. sz., Jász-Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi polgármesteréhez és főszolgabírójához intézett utasítását. MOL, 93. tekercs.

115. Lásd a polgármester 12 142/2./1944. sz., 1944. május 17-én kelt feljegyzését a Zsidó Tanácshoz. Uo.

116. Szolnoknak 1941-ben 2590 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 6,2%-át tette ki. 1946-ra ez a létszám 587-re, azaz 1,4%-ra csökkent.

1949-ben a kongresszusi gyülekezetnek 577 tagja volt Rákos Andor vezetése alatt. Az

1950-es évek végén a hitközséget dr. Fodor Károly vezette. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 264. és 415. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 13-14. sz. (1949. május), 21., 24., 25.; Új Élet, 1958. január 15.

117. Kisújszállás zsidóságának gettósítását május 13. és 16.- között Gaál János polgármester és Barna Gyula rendőrkapitány irányította. A polgármester május 13-i, 4952/1944. sz. rendelete értelmében a gettót a Mózes és Király utcák több épületében, valamint a zsinagógában hozták létre. Ide hoztak be 17 kenderesi zsidót is. A Zsidó Tanács tagja volt Schwartz Béla és Strasser Sándor is. MOL, 93. tekercs. A forrás tartalmazza a kisújszállási, zsidó tulajdonú kereskedelmi és iparvállalatok névsorát.

118. Tóth Béla, a Szeghalmi járás főszolgabírója 1944. május 26-án kiadott, 1909/14/1944. sz. rendeletével hozta létre Szeghalom gettóját, részletesen kifejtve a gettóra vonatkozó szabályokat. MOL, KI 50, 1. tétel-1944-38385. sz. akta.

119. A helyi rendőrség rangidősének, Szarka Gyulának a május 18-i, a belügyminisztériumnak megküldött jelentése szerint Törökszentmiklós gettójának 683 zsidó lakója volt magából a városból, illetve hat közeli községből. MOL, 12. tekercs.

120. Túrkeve zsidóinak összefogdosásában Hamar Zoltán rendőrkapitány is részt vett. MOL, 94. tekercs. Azoknak a zsidóknak a névsorát, akik átadták lakáskulcsaikat a hatóságoknak, a MOL 93. tekercse tartalmazza.

121. Lásd Takács Ferenc csendőr őrmester 1944. június 25-én Ferenczy László csendőr alezredesnek küldött jelentését. A dokumentum másolata a szerző birtokában. Egy közvetett forrás szerint mindkét transzport június 29-én indult el. Pinkas ha'kehüot, 415-417. o. Megindító regényes beszámolót ad a szolnoki koncentrációs és bevagonírozási központokban és Strasshofban zajló életről Ember Mária: Hajtűka-nyar. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974. Lásd továbbá: Varga Béla: A szolnoki zsidóságtörténete, 1840-1944. A szerző kiadása, Szolnok, 1994; és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1944.

122. Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., 312-316,, 403-409. o. Az utóbbi oldalakon található Derecske és Konyár, valamint Esztár, Monostorapályi és Pocsaj zsidó mártírjainak névsora. Részletesebben a derecskei zsidó hitközségről és több szomszédos település zsidó hitközségeiről, ide értve Hajdúbagost, Konyárt, Mikepér-cset, Pocsajt és Sárándot, lásd Arje Moskovits: Derecske és vidéke zsidósága. A Derecskei Gyülekezet Maradékának Kiadása, Tel-Aviv, 1984, 185-186. Lásd még a 6. függeléket.

123. Kasztner memorandumának szövegét lásd Lévai Jenő: Eichmann in Hungary. Pannónia, Bp.,1961, 195-196. o. Lásd még a 29. fejezetet.

124. Blaschke 1944. június 7-én kereste meg Kaltenbrunnert munkaerő iránti kérelmével. Blasehkénak küldött június 30-i keltezésű válaszában Kaltenbrunner felhívta a bécsi polgármester figyelmét négy transzport, összesen 12 000 zsidó küszöbönálló érkezésére. Hangsúlyozta, hogy közülük csupán 3600 van jó erőben. RLB, 184. dok.

125. Kasztner eredetileg azt javasolta, hogy 100 000 zsidót „tegyenek félre". Hogy bebizonyítsa a Mentőbizottság készségét, hogy fizet az egyezségért, kb. ötmillió svájci fránk értékű ékszert, pengőt és valutát ajánlott fel Eichmann-nak. Amikor Eichmann beleegyezett abba, hogy a zsidókat Ausztriába szállítsák, követelte, hogy az ötmillió svájci frankot fizessék ki neki. Az alkudozás során végül is fejenkénti összegben állapodtak meg. Eichmann eredetileg 200 dóllárt kért fejenként, de a jelek szerint végül is abjban állapodtak meg, hogy elfogadja Kasztner ajánlatát, „minimum" 100 dollárt minden egyes zsidóért, akinek megkímélik az életét. DerKastner-Bericht, 113 114. o.

126. Blasehkénak küldött idézett levelében Kaltenbrunner közölte, hogy a munkaképtelen zsidókat, valamint a nőket és a gyerekeket táborban kell tartani, és „készenlétben különleges akcióra". Kaltenbrunner ez ügyben történt nürnbergi kihallga-tásának jegyzőkönyvét lásd IMT, 11:344-346. o.

127. Lásd dr. Löw I ipót nyilatkozatát, mely a Budapestre szállított, a későéi alkuba bevonandó prominens zsidók neveit is tartalmazza.

129. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 264. o. Lévai nem tünteti fel adatainak forrását. Kasztner is pontatlanul adja meg számait. Egy helyütt 17 000, másutt 18 000 zsidóról beszél. Lásd Der Kastner-Bericht, 115. és 147. o. Az újabb kutatások tisztázták, hogy kb. 10 000 főről van szó. Molnár Judit:, Adalékok az 1944-es délvidéki gettók és deportálások történetéhez." Múlt és Jövő, 1991/3, 72. o. -

130. Biss András (Andor, Bandi) is magának követeli a strasshofi zsidók megmentésének dicsőségét. Azt állítja, jó kapcsolatban volt Ottó Klages SS-Hauptsturmfüh-rerrel, aki megszerezte Himmler jóváhagyását az áthelyezéshez. Lásd A. Biss: A Millión Jewsto Save. Hutchinson, London, 1973, 74-81. o. Beszéltem több strasshofi zsidóval, aki Ausztriában élte túl a háborút. Sokan meleg szavakkal emlékeztek meg arról, hogy az osztrák gazdák és falusiak emberségesen bántak velük. Lásd még Ligeti Jenő, Bálint Imre és Kármán A. fentebb idézett személyes beszámolóit. A magyar zsidó csoportok strasshofi élményeinek regényes feldolgozását - a városban a Wagner-Biro A. G. Eisen und Stahlwerk vállalat alkalmazta őket- lásd Ember, Hajtükanyar, i. m.

131. Videointerjú Roth Dezsőné, született Pollák Erzsébettel, a kísérletek egyetlen túlélőjével. A magyar nyelvű interjút Budapesten, 1992-ben dr. Virág Teréz, az ismert pszichoterapeuta készítette. Másolata megtalálható New York Város Egyetemének Holocaust-kutató Intézetében. A Strasshofba hurcolt zsidókkal szemben alkalmazott bánásmód részleteire nézve lásd Der Kastner-Bericht, 278-279. o.

133. RicMinienüberdkBehandlungungarischerJiiden. Der BefehkhakerderSicher-heitspolizei und des S. D. in Ungarn. Sondereinsatzkommando, AussenkommandoWien.

A Strasshofba deportált magyar zsidókat Niederdonau és Stájerország különböző gyáraiba, magángazdaságaiba és mezőgazdasági telepeire küldték munkára. Részleteket közöl Szita Szabolcs: Utak a pokolból Metalon Manager Iroda, Bp., 1991.

134. Ferenczy 1944. június 29-i jelentése. 1944. június 30-i táviratában (1838. sz.) Veesenmayer azt jelentette, hogy 41 499 zsidót deportáltak a IV. zónából, és hogy az I-IV. zónából deportált zsidók összlétszáma 381 661 volt. RLB, 182. dok.

135. A „Waldsee"-vel kapcsolatos levelezőlaptrükköt a jelek szerint először a görögzsidók 1943-ban történt deportálásakor alkalmazták. A görögországi zsidókat „tájékoztatták", hogy Krakkó környékén létrehoznak egy zsidó államot, és csak család osok telepedhetnek át oda; az egyedülálló nők és férfiak Szalonikiben maradnak kényszermunkán. Egyszerre rengeteg zsidó megházasodott, és „földet vásárolt". Az első deportáltakat, akiket Auschwitzba és Treblinkába vittek, kényszerítették, hogy közvetlenül elgázosításuk előtt azt írják haza, hogy „Waldseeben vagyunk, és jól érezzük magunkat". Lévai, Eichmann in Hungary, i. m., 42. o.

136. Philip Freudiger: „Five Months". In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Es-says, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L, Braham. The Institute for Holocaust Studies ofthe City University ofNew York, New York 1986, 265. o.

137. Munkácsi, Hogyan történt?, 124-129. o. A kérvény teljes szövegét lásd még: Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 604-608. o.

- 138. A keresztény egyházak magatartásáról lásd a 30. fejezetet; a Vatikán, a pápai nuncius és a semleges országok álláspontjáról lásd a 31. fejezetet.

A IV. ZÓNÁBAN befejezett zsidótlanítási kampány után került sor a Hl. csendőrkerület (Szombathely) és a IV. csendőrkerület (Pécs) zsidóira. Ezek a körzetek a Dunántúlt, a Dunától nyugatra fekvő országrészt foglalták magukban (lásd a 13.1. térképet). A zsidók koncentrálására és deportálására vonatkozó terveket Siófokon, a Balaton-parti üdülőhelyen véglegesítették június 22-én.¹ A zsidótlanító különítmény tagjain kívül az értekezleten részt vettek a két csendőrkerület közigazgatási, csendőrségi és rendőrségi vezetői.

A Baky elnökletével megtartott értekezleten Endre vázolta a zsidóellenes akció során követendő eljárási rendet. Hajnácskőy László csendőr ezredesnek, a IV. csendőrkerület parancsnokának az emlékezete szerint Endre azt is hangsúlyozta, hogy a kampány vége felé már a mentesített zsidókat* sőt az „árjapárjákat" is be kell vagonírozni.²

A nyolc főbb gettó és gyűjtőtábor mellett, mely a helyi és a szomszédos zsidó közösségek számára egyúttal gettóként is szolgált (lásd alább), több hétig működtek gettók a zóna nagyobb városaiban: Bonyhádon, Keszthelyen, Körmenden, Kőszegen, Mohácson, Nagyatádon, Nagykanizsán, Sárbogárdon, Vasváron, Veszprémben. Ezeket akkor számolták fel, amikor a zsidókat a deportálási központokba vitték át.³

Bonyhád. A Pécstől északkeletre elterülő Tolna megyei városban két helyen állították fel a gettót. A felsővárosit a kongresszusi zsinagóga körül, az alsóvárosit pedig az ortodox zsinagóga közelében. Az előbbit a Ro-sünfeld Henrikből, Guttmann Károlyból és Englmann Leóból összete-v5dő Zsidó Tanács igazgatta, míg az utóbbiban Krámer Zoltán, Kiitzler Dávid, Sajó Dezső és Vidor Leó alkotta a Zsidó Tanácsot. A gettókat szögesdrót és fakerítéssel vették körül csendőri őrizet mellett.

Csaknem 1180 zsidót tartottak itt, többségűket a városból. A többieket jórészt a közelből, Aparhant, Bátaszék, Kéty, Kisvejke, Tevel és Zom-ba településeiről hozták be. A szekszárdi zsidó közösség egy része is ide tartozott. (A többi szekszárdi zsidót Dombóvárra, Pincehelyre és Tamásiba vitték, ahonnan a kaposvári megyei gyűjtőtáborba kerültek.)

Június 28-án a gettó lakóit a helyi sportpályára szállították át, ahonnan július l-jén és 2-án kerültek a pécsi Lakits-laktanyába, Baranya és Tolna vármegye zsidóinak megyei gyűjtőtáborába.⁴

Keszthely. A Balaton délnyugati végében lévő város gettója a zsinagógában és a szomszédos lakóházakban volt. 700-nál több helyi és a környék vidéki településeiről való zsidót fogadott be. A Zsidó Tanácsot dr. Kovács Endre ügyvéd vezette. Június vége felé a gettó lakosságát Zalaegerszegre vitték bevagonírozásra.⁵

Körmend. Ez a Vas megyei város Szombathely és Zalaegerszeg között fekszik. A 2245/1944. sz. rendelet értelmében, amelyet 1944. május 9-én bocsátott ki Körmend-Németudvari járás főszolgabírója, a helyi gettót a zsinagógában és körülötte alakították ki a Széchenyi, a Rába, a Gróf Ap-ponyi és a Dienes Lajos utcák környékén. Mint másutt, itt is fakerítés övezte a gettót, amelyben 300 helyi zsidót tartottak, köztük Krausz Jakab főrabbit, továbbá a járás környező falvaiból beszállított zsidókat, köztük Csákánydoroszló, Egyházasrádóc, Ivánc, Molnaszecsőd, Nagyrákos, Ori-magyarosd és Szarvaskend zsidóit, akik május 10. és 12. között érkeztek. Június elején a Körmenden őrzött zsidók közül tizenötöt Kőszegre vittek át. A többieket, a vármegye valamennyi zsidójával egyetemben, csak a hónap végén szállították át Szombathelyre.⁶

Kőszeg. A helyi gettót Deutsch Arthur házában létesítették a Schey Fülöp utca 8. sz. alatt és a közvetlen közelében lévő terményraktárban. 103 zsidót zsúfoltak be, akiket május 11-én vezényeltek ide. Közülük 80 kőszegi volt, 8 perenyei, 4-4 nagycsömötei, illetve gyöngyösfalui, 3-3 kőszegszerdahelyi és bozsoki, egy fő Pósfa melletti. Az Irottkői járásból is érkeztek a gettóba zsidók. Május 16-án Markovics János rendőrkapitány 19 pontos „gettórendet" bocsátott ki 653/1944. sz. alatt, amely a gettóéletet és a külvilággal tartott kapcsolatokat szabályozta. Részt vett a zsidókérdés „megoldásában" Debreceni Dezső és Farkas Pál rendőrtanácsos is. Június vége felé bevagonírozásra és deportálásra minden gettólakót ¡Szombathelyre szállítottak (lásd a 22.1. képet).⁷ Kőszeg polgármestere, Gyöngyös Endre, aki mindvégig vezető szerepet töltött be az akció lebonyolításában, a helyi szélsőjobboldaliak vádja szerint „zsidóbarát" volt, és leváltását követelték.⁸

Mohács. A Pécstől délkeletre fekvő helység, ahol á törökök 1526-ban legyőzték a magyarokát, két gettóval rendelkezett. A nagyobbik a zsinagógában és környékén volt, a másik a dunai kikötőnél egy üzemcsarnokban.

Egy május 12-én kelt jelentés szerint (913 l/alap/l 944), amely Horvát István Baranya megyei alispán kezétől származott, a vármegye zsidóinak száma 1242 volt. Közülük 564-en éltek Mohácson, és 678-an kisebb településeken.⁹ Egy másik jelentés tanúsága szerint június vége felé a két városi gettóban kb. 700 zsidót gyűjtöttek össze a városból és a vele közvetlenül szomszédos településekről, és 470-et a nagyobb, mágocsi, pécs-váradi és sásdi zsidó közösségekből.¹⁰ Június 29-én a zsidókat átszállították Pécsre. Egy beszámoló szerint a mohácsi zsidók egy része, köztük a rabbi, végül a szegedi gettóba került.¹¹

Nagyatád. A Magyarország délnyugati sarkában fekvő Nagyatádnak kp. 200 fős zsidó közössége volt. Április elején, amikor a Horvátországgal szomszédos területet hadműveleti övezetté nyilvánították, 16 zsidót letartóztattak és a nagykanizsai internálótáborba vittek. Onnan a többi városi zsidó előtt deportálták őket Auschwitzba. A helyi gettót május 25-én hozták létre a zsinagóga környékén. A bevagonírozás Barcson történt, ahová a nagyatádi zsidókat június vége felé vitték át.¹²

Nagykanizsa. A város Zala megyének abban a részében volt, melyet április elején hadműveleti övezetté nyilvánítottak. Az intézkedést állítólag azért hozták, mert tartottak a szomszédos Jugoszláviában harcoló Tito-féle erők lehetséges beavatkozásától. A hatóságok által elrendelt egyik „elővigyázatossági" intézkedésként Nagykanizsán és közvetlen környékéin április 19-én Szombathelyről külön ide hozott rendőrökkel összeszedették a zsidókat. A rendkívüli hajtóvadászaton, mely kiterjedt a Muraköz vidékére és Alsólendva, Csáktornya, Dél-Somogy, Nagykanizsa és Perlak körzetére, 8740 zsidót ejtettek foglyul, köztük mintegy 3000 főt Nagykanizsáról.¹³ A Pannónia Szállóban állomásozó SS-egységet bizonyos Hör-nicke vezette. A zsidóellenes intézkedéseket Büky rendőr százados vezetésével hajtották végre. A Zsidó Tanácsot Halphen Jenő, a zsidó hitközség korábbi vezetője vezette. A zsinagógában és környékén berendezett gettóban megkönnyítette az életet a Winkler Ernő rabbi által nyújtott lelki vigasz és Büchler Manci jótékony tevékenysége. A zsidókat május 18-án a Szombathely-Sopron-Bécs útvonalon deportálták Auschwitzba.¹⁴

Sárbogárd. Ebben a Budapesttől délnyugatra fekvő községben a gettóba csaknem 300 helyi zsidót tereltek be, valamint mindazokat, akiket a szomszédos településekről hoztak be: Alap, Cece, Hercegfalva, Igar, Ká-

lóz, Sárkeresztúr, Sárosd, Sárszentágota, Sárszentmiklós, Szolgaegyháza és Vajta. A gettó több csillagos házból állt. Június vége felé a gettó lakosságát Kaposvárra vitték bevagonírozásra.¹⁵

Szentgotthárd. Az osztrák határ közelében, Szombathelytől délnyugatra fekvő településnek kb. 3500 fős lakossága volt, melyből legalább 100 fő volt zsidó, köztük sok kitért. A helyi gettót, melyet a Szentgotthárdi Kaszagyár mellett lévő fabarakkokban rendeztek be, kerítés vette körül. Orvosi segítséget néha a keresztény dr. Frühwald István nyújtott, akinek engedélyezték a gettóba való belépést. Néhány hét múlva a zsidókat átvitték a szombathelyi gyűjtőközpontba.¹⁶

Vasvár. A Szombathelytől délkeletre fekvő város gettójában 360 zsidót tartottak, magából a városból, illetve a Vasvári járás közeli településeiből, így például Alsóújlak, Bérbaltavár, Csehimindszent, Csipkerek, Déneslak, Dömötöri, Egervár, Gerse, Gutaháza, Győrvár, Hegyhátszentpéter, Kám, Karátföld, Mikesszéplak, Nagymákfa, Nagytilaj, Ne-meskolta, Olaszfa, Pácsony, Püspöktamási, Rábahidvég, Rábasömjén, Rábatöttös, Rum, Szemenye, Szentlénárt és Vasboldogasszony közösségeiből. A Zsidó Tanács tagjai között volt Dénes Mór és Rothauser Béla,

akik egyebek között a helyi hatóságok által május 14-én kiadott gettóházirend betartásáért feleltek. Később ők gondoskodtak annak a 17 pontos gettórendnek a betartásáról is, amelyet május 27-én 907/1944. sz. alatt Lipp Károly járási főszolgabíró bocsátott ki.¹⁷ Június vége felé a gettó lakosságát bevagonírozásra és deportálásra Szombathelyre szállították át.

Veszprém. Veszprém vármegye gettóinak helyét május 17-én jelölték ki, és május 23. és 31. között hozták létre őket. Veszprém városában a két gettó egyikét a Horthy Miklós utca környékén, a zsidó iskola és a zsinagóga körül alakították ki, és palánkkerítéssel vették körül. A másik gettót a komakúti kaszárnyában hozták létre, ahová főként az Enyingi és a Veszprémi járásból hoztak be kb. 500 zsidót. A gettók létrehozásában kitűnt Nagy László polgármester, majd utódja, Hornyák Miklós, továbbá Tekeres Lajos tanácsnok és Buda István főispán. A Veszprémi járásban Lontay Alán főszolgabíró vezetésével fogdosták össze a zsidókat. Vezető szerepet játszott a kampányban Schiberna Ferenc, aki állítólag SS-ober-sturmführeri rangot is kapott, és aki egyúttal a helyi nyilasok vezére is volt.¹⁸ Tóth Ernő csendőr alezredes utasítása alapján Veszprém kb. 750 zsidó lakosát június l-jén hajtották be a belvárosi gettóba a gettósításra általában is jellemző brutalitással. Itt őrizték a környező településekről behozott zsidókat is (Balatonszabadi, Csajág, Dég,Enying, Gyulafirátót, Herend, Nagyvázsony, Nemesvámos, Siófok, Sóly, Szentgál, Szentkirályszabadja, Tótvázsony, Városlőd, Vörösberény stb.). Mint sokhelyütt másutt, itt is külön szabályok vonatkoztak a gettó lakóira, amelyeket Simon István aláírásával a 972/2-1944. sz. utasítás sorolt fel. A gettó őrzésével a veszprémi csendőrparancsnokság alá rendelt csendőrosztag volt megbízva. A zsidók június 29-én történt deportálásával a gettó megszűnt. Egv beszámoló szerint kb. 170 zsidó férfi kerülte el a deportálást, mert korábban munkaszolgálatra hívták be őket. A város zsidói is bekerültek a 4106 zsidó közé, akiket öt járásból (Devecseri, Enyingi, Pápai, Veszprémi és Zirci) deportáltak a megye területéről.¹⁹ Veszprém zsidóinak deportálása után Schiberna rávette a helyi katolikus papságot, hogy külön hálaadó istentiszteletet rendezzenek a zsidókérdés helyi megoldásáért.²⁰

A Ferenczy alezredes által kidolgozott tervek szerint az V. zóna különféle gettóiba összegyűjtött zsidókat nyolc, megfelelő bevagonírozási feltételekkel rendelkező központba kellett összpontosítani. Közülük öt a Hl. csendőrkerületben volt, három pedig a IV. csendőrkerületben (lásd a 13.1. térképet). A zsidók átszállítása a gettókból június 30-án reggel 5 órakor kezdődött, és az ütemtervnek megfelelően július 3-án este 8 órakor ért véget.

A kampány eredményeképpen június 30-ig csaknem 30 000 zsidót koncentráltak, akik közül 17 201 főt a III. csendőrkerület öt táborában összpontosítottak, 12 204 főt pedig a IV. csendőrkerület három táborá-i ban, mint azt a 22.1. táblázat mutatja.

Alighanem azért, hogy gördülékenyebbé tegye a bevagonírozást, Ferenczy átszállíttatott Sárvárra 609 zsidót Szombathelyről, 209-et Zalaegerszegről, 537-et Pápáról és 385-öt Sopronból. Arra számított, hogy Sárvárról végül 5621 zsidót deportálhat.²¹

A többi csendőrkerülethez hasonlóan a zsidók koncentrálása ezeken a helyeken is nagyobb incidensek nélkül zajlott le. A zsidók olyan rezignáltak és engedelmesek voltak, mint amennyire passzív volt a keresztény lakosság. Az egyházak lelkészeinek magatartása ebben a zsidótlanítási zónában hasonló volt Oberndorf Elek mohácsi evangélikus lelkészéhez, aki nem annyira a zsidók ellen foganatosított intézkedéseket találta megdöbbentőnek („idegen test, melyet el kellett távolítani a nemzet testéből"), mint inkább deportálásuk módszereit. A mohácsi lelkész ezeknek az érzéseinek egy június 30-i levélben adott hangot, melyet Radvánszky Alberthez, a magyar parlament felsőházának alelnökéhez és felekezetének felügyelőjéhez intézett, közbenjárását kérve három mohácsi kikeresztelkedett zsidó érdekében. Radvánszky nevében Vargha Sándor főtitkár válaszolt, és biztosította Oberndorfot, hogy az egyház minden tőle telhetőt megtesz a zsidókkal való embertelen bánásmód megakadályozására, de nem tud radikális változást elérni.

Habár az V. zóna különféle gettóiból áthelyezett zsidókat csak néhány .napig tartották a megyei gyűjtőtáborokban, őket is alávetették értékek utáni kutatásoknak. Itt is, mint másutt, különösen kegyetlenül bántak a gazdagokkal és azokkal, akiket értékek rejtegetésével gyanúsítottak, bár a túlkapások mértéke táboronként változott.²²

Kaposvár. A helyi gettót május második felében hozták létre a 4330/1-1944. sz. döntés értelmében, melyről Tepsich Pál alispán irodája május elsején írásbeli értesítést küldött szét Somogy megyében. A város zsidónegyedében lévő gettó a Berzsenyi, Kanizsai, Kontrássy, Korona, Rippl-Rónai utca és a Széchenyi tér egy részére terjedt ki. A gettót május 25-én zárták le, Zsidó Tanács igazgatta, melyet már május 4-én létrehoztak. Összetétele a következő volt: Antal (Anti) Ödön és Mit-telman Jenő (társelnökök), Bók Miklós, Hajdú Sándor, Kardos József, Simon László és Tarján Kálmán tagok. Több átszervezés után a hatóságokkal folytatott tárgyalásokon a Tanácsot háromfős delegáció képviselte, Antal, Kárpáti József és Steinitz Imre. A gettót csendőrök és dőrök őrizték; a belső rendet 60 fős „gettórendőrség" biztosította. A város polgármestere, Kaposváry (Véteg) György tisztességesen viselkedett. Ezt azonban Pilissy Tamás rendőrtanácsos és Ujlaky László csendőr alezredes magatartása semmissé tette, akik a zsidóellenes akciók irányítói voltak a városban, illetve a megyében. A megye Barcsi, Csurgói, Igáli, Kaposvári, Nagyatádi és Szigetvári járásainak gettóiból a zsidókat néhány nappal a július elején lebonyolított bevagonírozásuk előtt behozták a városba. Közéjük tartoztak a következő települések zsidói: Ádánd, Babócsa, Balatonboglár, Balatonszárszó, Barcs, Böhönye, Csurgó, Fel-sősegesd, Fonyód, Gamás, Igal, Kadarkút, Kaposmérő, Karád, Kéthely, Lengyeltóti, Marcali, Mezőcsokonya, Nagyatád, Nagybajom, Nagybe-rény, Nemesdéd, Nemesvid, Pusztakovácsi, Segesd, Somogyszil, Somogyvár, Szigetvár és Tab. A nagyobb települések először gyűjtőközpontként szolgáltak a szomszédos tanyák és falvak számára. Tab például gyujtőközpontként szolgált á következő községek zsidóinak: Balatonboglár, Balatonlelle, Balatonöszöd, Balatonszemes, Buzsák, Edde, Fonyód, Gamás, Gyugy, Hács, Kisberény, Látrány, Lengyeltóti, Ordacsehi, Öreglak, Osztopán, Pamuk, Somogybabod, Somogyjád, Somogytúr, So-mogyvámos, Somogyvár, Szőlősgyörök, Szőlőskislak, Táska és Visz. Néhány nappal bevagonírozásuk előtt a megye zsidóit a vasútvonalhoz közel fekvő kaposvári tüzérségi laktanyában összpontosították. A Kaposvárott koncentrált csaknem 5200 zsidót, akik közül mintegy 2500 fő magából a városból került ki, július 6-án deportálták két transzporttal.²³

Paks. Paks zsidó közössége, amely Tolnában az egyik legnagyobbnak számított, már korán megszenvedte a német megszállást. 1944. március 22-én a közösség vezetőit - Altmann Simont, Horváth Istvánt és Steiner Gyulát— arra kényszerítették, hogy 9 pontos megállapodást írjanak alá Mösslacher SS-Obersturmfuhrer és Arany László, Dunaföldvári járási közigazgatási gyakornok tiszteletbeli szolgabíró ellenjegyzésével, amely súlyosan korlátozta a zsidó közösség életét. Április 22-én 19 paksi zsidót tartóztattak le egy razzia folyományaképpen, és „hontalanokként" Budapestre internálták őket.²⁴ A vármegye többi gettójához hasonlóan a paksit is a 8100/1944. sz. rendelet alapján hozták létre, melyet Szekszárdon az antiszemita alispán, Szongott Edvin bocsátott ki.²⁵ A rendelet Tolna vármegye területén nyolc gettóközpont létesítését írta elő: 1. Szekszárdon²⁶; 2. Dombóvárott a Dombóvári járás zsidói számára²⁷; 3. Pakson a Duna-földvári járás zsidói számára, Nagydorog kivételével; 4. Dunaföldvárt a környező terület, valamint Nagydorog zsidói számára²⁸; 5. Tolnán a központi járás zsidói számára, Bátaszék kivételével²⁹; 6. Hőgyészen a Simontornyai járás zsidó közösségei számára; 7. Tamásiban a Tamási járás zsidói számára³⁰; és 8. Bonyhádon a Völgységi járás, valamint Bátaszék zsidói számára.³¹

A paksi gettót a zsidónegyedben, a zsinagóga és az iskola körül hozták létre. A hivatalos jelentés szerint a gettóban 740 zsidót tartottak, akik közül 725-öt deportáltak. ³² A deportáltak között voltak Dunaföldvár, Fadd, Gerjen, Kajdacs és túlnyomórészt Szekszárd zsidói.

A városi jegyző, Tarisznyás Gergely állítólag nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal a gettó létrehozásában, és inkább lemondott hivataláról. A deportáltak között volt a közösség utolsó rabbija, Altmann Simon. A zsidókat július 7-én vagonírozták be és deportálták.³³

Pápa. A gettó a Petőfi, Eötvös, Rákóczi, Szent László és Bástya utcákban és környékükön volt, öttagú Zsidó Tanács igazgatta, mely egy hírhedten kegyetlen rendőrtiszt, név szerint dr. Lótz Pál parancsnoksága alatt működött.³⁴ Néhány nappal deportálásuk előtt a helyi gettóban lévő 2565 zsidót³⁵ átvitték egy trágyatelepre a város cigánynegyedébe, ahová már korábban koncentráltak 992 zsidót Veszprém megye Deve-cseri, Pápai és Zirci járásainak közeli településeiről.

Pápán koncentrálták az alábbi települések zsidó közösségeit: Ajka, Ajkarendek, Apácatorna, Bódé, Csékut, Csögle, Dabrony, Devecser, Dóba, Halimba, Iszkáz, Kerta, Kiscsősz, Kiskamond, Kislőd, Kispirit, Marcaltő, Nagyalásony, Nagypirit, Nemesszalók, Öcs, Padrag, Pápate-szér³⁶, Pusztamiske, Somlójenő, Somlószőllős, Somlóvásárhely, Somló-vecse, Tósok, Tüskevár, Ugod és Zirc.³⁷ A gyűjtőközpont parancsnoka dr. Pap Zoltán csendőr százados volt.³⁸ Az itt összegyűjtött 3557 zsidót kát szállítmánnyal deportálták, mely július 4-én, illetve 5-én hagyta el a várost. A Budapest-Hatvan-Kassa útvonalon július 8-án értek Auschwitzba. A 2565 pápai zsidó közül csak mintegy 300 tért vissza a háború után, köztük annak az 51 pápai zsidónak legtöbbje, akik az ún. Kasztner-csoportba kerültek be.³⁹

Pécs. A Pécsett koncentrált 5963 zsidó közül mintegy 3500 a város lakója volt.⁴⁰ A többieket a szomszéd településekről hozták be, például Bonyhádról, Mohácsról és Pécsváradról. A helyi zsidókat május 9-én parancsolták a gettóba. A gettót, mely kiterjedt a Bánffy Dezső, Ispitaalja, Vas Gereben, Kassa, Szilágy Dezső és Tompa Mihály utcákra, május 21-én lezárták. Néhány zsidót a MÁV helyi raktáraiban szállásoltak el. A zsidók osszefogdösását a városban Esztergár Lajos polgármester irányította⁴¹

57 zsidót már hivatalos gettózásuk előtt letartóztatott a Gestapo bizonyos Auringer vezetésével. A Zsidó Tanácsot dr. Greiner József vezette;, Fehér Emil, Gottesmann Lajos és Krémer Móric rabbi segítségével. Június 28-29-én a gettó lakosságát átszállították az ún. Lakits-laktanyá-ba, amely nem esett túl messze. A lovassági istállókban már ott „laktak" a Mohácsról és Baranya más településeiről behozott zsidók. A bevagonírozás és a deportálás július 4-én történt.

A deportáltak között volt dr. Mansfeld Géza híres orvosprofesszor és családja; felmentő papírjaikat a helyi rendőrség visszatartotta.⁴²

Virág Ferenc pécsi püspök, aki már kitüntette magát az 1920-as években, amikor a numerus clausus törvény elleni harc élvonalában küzdött, közbenjárt Nikolits Mihálynál, Baranya megyei főispánnál, hogy köny-nvítse meg a gettóba koncentrált zsidók helyzetét. A zsidók melletti állásfoglalása miatt Virág püspököt a Szálasi-érában katonai őrizet alá helyezték.⁴³

| Sárvár. Szombathelyről keletre, Sárvárott volt Magyarország egyik legnagyobb internálótábora. A legtöbb politikai foglyot a helyi cukorgyárban és selyemgyárban őrizték. Mint megyei gyűjtőtáborban, Sárváron 3521 zsidót tartottak, közülük mintegy 750 fő magából a városból került ki.⁴⁴ a többiek pedig a Celldömölki és Sárvári járásokból, beleértve János-há

Mivel a ül. csendőrkerület más, nagyobb gyűjtőközpontjaiból Fe-renczy 1740 zsidót áthozatott, a Sárvárott összegyűjtött zsidók száma 5621-re emelkedett.⁴⁶ A helyi lakosság számára a gettót május elején állították fel a zsinagógában és a környező hitközségi épületekben, ideértve a rabbi házát. A Zsidó Tanács a következőkből állt: Fischer Jenő (elnök), Krausz Sándor, Rátz Imre és Löwinger Albert.⁴⁷ A sárvári zsidókat csak pár nappal július 4-6-ra tervezett bevagonírozásuk előtt szállították át a selyemgyárba. A zsidók deportálása után a helyi hatóságok sok kisgyermeket és gyermeket fedeztek fel a táborban, s átadták őket a náciknak „németországi munkára"⁴⁸.

A sárvári táborban volt a gyűjtőközpontjuk azoknak a zsidóknak is, akiket szökésen értek a gettókból vagy a főként dunántúli deportálóköz-pontokból. Őket is „munkavégzés" céljára adták át az SS-nek.

A sárvári internálótábor Gribowszky György parancsnoksága alatt hat szállítmány számára szolgált megyei gyűjtőtáborként. A már említett két szerelvényen kívül tehát még négy indult el a táborból. Két kisebb szállítmány, aránylag sok „politikai fogollyal" és tússzal, május 19-én, illetve június 26-án indult innen útnak. A két nagyobb szállítmány pedig, egyenként mintegy 1500 deportálttal, július 24-én, illetve augusztus 4-5-én hagyta el a tábor területét. E két utóbbi deportálást az SS megközelítőleg úgy ügyeskedte ki, ahogyan annak az 1300 zsidónak a deportálását, akiket a kistarcsai internálótáborból indítottak útnak, megszegve Horthy július 7-én hozott, a deportálásokat leállító döntését (lásd a 25. fejezetet). Csupán maroknyi orvos, állatorvos és mérnök maradt hátra, mert szükség volt rájuk.⁴⁹ Egy becslés szerint Sárvárról mintegy 10 000 zsidót deportáltak hat vasúti szerelvényben. ⁵⁰

Sopron, Ebben a városban évszázadok óta éltek zsidók. (1958-ban tárták fel híres középkori zsinagógáját.) Sopron vármegye zsidótlanító kampányát Rupprecht Antal főispán és Czillinger József alispán irányította a Csepregi, Csornai, Kapuvári és Soproni járások főszolgabíróinak maradéktalan együttműködésével.⁵¹ A zsidók gettósítása június l-jén kezdődött. A csaknem 1900 soproni zsidót⁵² három helyre vitték. Egy részüket az Új utcában létesített gettóban helyezték el; másik részüket a papréti körzetben, melyet palánkkerítés vett körül; a harmadik csoportot a Jako-bi-gyárban koncentrálták. A Zsidó Tanács a következő férfiakból állt: Rosenheim Zsigmond (elnök), Steiner Emil, Rosenberg József, dr. Llde-rer Manó, dr. Krausz Béla, Goldschmied Sándor, Krammer Géza és Hasler Béla.⁵³

Egy szigorúan titkos utasításnak megfelelően, amelyet Rupprecht főispán június 15-én 68/eln. 1944. sz. alatt a vármegye valamennyi vezető hivatalnokának megküldött, a megye négy nagyobb gettóját úgy szüntettek meg, hogy lakóikat Sopronba szállították át.⁵⁴

Közel 1400 zsidót hoztak be a városba a környékbeli településekről, köztük Csepregről,⁵⁵ Csornáról,⁵⁶ Kapuvárról⁵⁷ és a körülöttük fekvő k.sebb falvakból. A soproni Déli pályaudvar közelében lévő Evangélikus Tanítóképző Intézet kollégiumi épületeiben helyezték el őket.

A helyi zsidókat június 29-én szállították át a műszaki főiskola félig kész menzaépületébe. A bevagonírozást és a deportálást Takács csendőr százados parancsnoksága alatt hajtották végre (lásd a 22.2. képet). Részt

3tt a zsidóellenes akciókban Kamenszky Árpád polgármester, Drégely ;la csendőr százados, soproni csendőrparancsnok, továbbá Zólyomi Lajos a soproni rendőrkapitányság részéről. Több mint 3000 zsidóval július 7-én indult el Auschwitzba a szerelvény.⁵⁸

A helyi zsidó közösségből 42-en úgy élték túl a háborút, hogy bekerültek a Kasztner-féle csoportba.

Szombathely. Vas vármegye székhelye volt a megye két legnagyobb gyűjtőtáborának egyike. A zsidótlanító akció élőőrsében Kocsárd Emánuel főispán tevékenykedett, aki az év vége felé mint hadműveleti kormánybiztos is kitűnt, továbbá Tulok József alispán két helyettesével, Mayer-Guaiy Guidó főjegyzővel és Németh Károllyal együtt. A városon belül Mészáros Hugó polgármester állt az akció élére, teljes egyetértésben Fekete István polgármester-helyettessel.⁵⁹ A megye zsidóinak gettósítá-sát azon az értekezleten határozták el, amelyet Tulok május 6-ára hívott össze. O is elnökölt. Ugyanezen a napon Tulok kibocsátotta a 7431/1944. sz. rendeletet, amely felszólít minden polgármestert és járási szolgabírát, hogy május 12-ig az egész vármegyében fejezzék be a zsidók összefogdo-

sását és gettósítását. A zsidókat először a járási székhelyekre kellett szállítani, kivéve az írottkői járást, melynek zsidói Kőszegre, illetve a Celldömölki járást, amelynek zsidóit Jánosházára kellett vitetni. Azok a névsorok, amelyek az alispán május 4-i, 2030/1944. K. e. sz. utasítására készültek el, a következőképpen tüntették föl a megye zsidóságának számát és elosztását: Celldömölki járás 1048; írottkői járás 30; Körmendi járás 348; Muraszombati járás 25; Sárvári járás 901; Szentgotthárdi járás 178; Szombathelyi járás 103; Vasvári járás 360; Szombathely város 4380; Kőszeg város 85; Összesen 8453.⁶⁰ A megye zsidói közül Ferenczy László csendőr alezredes június 30-i jelentése szerint 3609-et tartottak Szombathely város gettójában.⁶¹

A többiek a környékbeli településekről jöttek, Vas megye Körmendi, Kőszegi, Szentgotthárdi, Szombathelyi és Vasvári járásaiból. A gettó a Thököly és a II. Rákóczi Ferenc utca kereszteződésénél és körülötte létesült, ahol a két fő gyülekezet zsinagógái álltak. Hozzá tartoztak a Batthyány téren és a Zrínyi Ilona utcában álló lakóépületek is.⁶² A Zsidó Tanácsot dr. Vese (Wesel) Imre vezette, és tagja volt dr. Hacker Iván, Zalán (papírgyáros) és dr. Dános (ügyvéd). A gettó körülményei valamivel tűrhetőbbek voltak, mint sok más gettóban, jóllehet az értékek utáni kutatással megbízott detektívcsoport, melynek egyik tagja dr. Fördős Kál-

mán⁶³ rendőr fogalmazó, nagyon szigorúan járt el. A helyi rendőrség viszonylag toleráns magatartása miatt a gettó felügyeletét később a helyi Gestapo (melyet egy Arndt nevű Scharführer vezetett) átruházta a nagyváradi csendőriskoláról hozott különleges egységre. A nőket egy csapat tanulólány motozta meg, akiket külön erre a célra hoztak a nagykanizsai kisdedóvónő-képzőből. Június végén a zsidókat a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, mely összeköttetésben állt a város teherpályaudvarával. Július 4-én bevagonírozták őket.⁶⁴ (Lásd a 22.3. képet.) Másnap deportálták őket két transzporttal: az egyiket Kassán, a másikat Sopronon át szállították Auschwitzba.⁶⁵ Kovács Sándor püspök követte e.ődei, Mikes János és Grősz József kalocsai érsek példáját, és erőteljesen tiltakozott a Szombathelyen életbe léptetett intézkedések ellen. Sikerült megmentenie néhány zsidót a helyi hatóságok közreműködésével.⁶⁶

Zalaegerszeg. Zala vármegye székhelye volt a megye zsidóságának fő gyűjtőtábora. A deportálások idején a város gyűjtőtáborában 3209 zsidó tartózkodott, akik közül kb. 900-an voltak helybeliek.⁶⁷ A zsidóellenes akciók élvonalában Teleki Béla gróf, főispán, valamint a megbízott alispán, Hunyadi László buzgólkodott⁶⁸ a járási szolgabírák és a városi polgármesterek teljes együttműködésével. Hunyadi elnökletével Zalaegerszegen, május 3-án tartották azt az értekezletet, amelyen - a vármegye vezető polgári és katonai tisztviselőinek részvételével - döntöttek a gettósításról. Az értekezlet határozatait hosszas, Baky április 7-i rendeletére hivatkozó (lásd _a 17. fejezetet) dokumentum ismertette. Másnap Hunyadi 18 024/1944. sz. rendeletében egyebek között előírta, hogy május 16-ig bezárólag a következő öt gettóközpontban kell végrehajtani a zsidók összegyűjtését: 1. Zalaegerszegen kell összevonni a város 1420 zsidóját, valamint a Lenti, a Novai⁶⁹ és a Zalaegerszegi járás⁷⁰ zsidóit (lásd a 22.4. képet); 2. Tapolcán kell összevonni Balatonfüred⁷¹ és a Tapolcai járás 509 zsidóját; 3. Keszthelyen a Keszthelyi járás⁷² 855 zsidóját; 4. Za-laszentgróton a Letenyei, a Pacsai⁷³ és a Zalaszentgróti járás⁷⁴ zsidóit, valamint a még Nagykanizsán élő zsidókat⁷⁵; és végül 5. Sümegen a Sümegi. járás 316 zsidóját.⁷⁶

Az ütemtervben meghatározott bevagonírozási napra a vármegye zsidóságát Zalaegerszegen vonták össze. Ami magát a megyei székhelyet illeti, a helybeli zsidók gettósítását április 28-án kezdeményezték: a polgár-

fjster felkérte Berger Imrét, a Zsidó Tanács fejét, hogy készítse el és 48 án belül adja át a zalaegerszegi zsidók névsorát (7910/1944). Május 4-

Berger az előző napi, Hunyadi elnökletével megtartott értekezlet ha-tározmányai alapján tájékoztatta sorstársait a közelgő gettósítás részletei fe löl. Két napra rá a polgármesteri rendelet (8054/1944) már kijelölte bi-

zonyos utcákban, amelyekben főként zsidók laktak, a létesítendő gel tó helyét. A polgármester egy volt katonai ügyészre, Arvay Lászlóra bízta a gettósítás irányítását. Közreműködött a helyi rendőrség is Apáthy Iirxe rendőrtanácsos tevékeny részvételével. Május 31-én a polgármester arról értesítette az alispánt (10 326/1944), hogy a gettóban 1221 zsidó (375 család) tartózkodik.⁷⁷

A következő települések virágzó zsidó közösségei pusztultak el a megyében: Balatonfüred, Keszthely, Lenti, Lesencetomaj, Sümeg, Tapolca, Tűrje, Zalabér, Zalalövő és Zalaszentgrót. Deportálásuk előtt a zsidc k-kal különösen kegyetlenül bántak az értékek után kutató nyomozók. egyik különösen brutális szadistát, Horvát Bélát a háború Után elfogták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A „kikérdezések" nyomán 30 zsidó orvosi segítségre szorult, mások meghaltak és jóval többen me gőrültek vagy öngyilkosok lettek.⁷⁸

A deportálás zónák szerinti értékelése. A zsidókat a ül. és a IV. csendőrkerületből július 4-6-án deportálták négy vasúti szerelvénnyel, e^y-egy indult az első két napon és kettő a harmadik napon. A deportálások első napján indultak az első szállítmányok Pécsről és Sárvárról, és kiürítették a szombathelyi és a kaposvári tábort. A második napot a soproni, zalaegerszegi, pápai és paksi táborok kiürítésére fordították. (1082 paksi zsidót csatoltak Pusztaszabolcsnál a kaposvári transzporthoz.⁷⁹) A második és utolsó szállítmányok Sárvárról és Pécsről július 6-án indultak. Az V. zónából tíz vonattal deportált zsidók összlétszáma 29 806 volt. Közülük 17 261 főt deportáltak a ÜL csendőrkerületből, és 12 545-|öt a IV. csendőrkerületből.⁸⁰ Az V. zónában lebonyolított akció végeztével Ferenczy jelentette, hogy július 6-ig 410 223 zsidót deportáltak Magyarországról 139 vasúti szerelvénnyel.⁸¹

Az V. zónában élő zsidók koncentrálása és deportálása egyidejűleg folyt a VI. zónában végrehajtott zsidóellenes akciókkal, melyeknek a tervek szerint a Budapestet magába foglaló I. körzet zsidóinak likvidálásával (lásd a 13 .1. térképet) kellett volna véget érnie.

A csendőrkerület nagyjából az ország legnagyobb megyéjével, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyével esett egybe, ahol 1938 januárjától volt alispán az elvakultan zsidóellenes Endre László, a magyarországi végleges megoldás egyik fő építőmestere. 1944 áprilisának elejéig ő volt a vármegye alispánja, ekkor nevezték ki a belügyminisztérium államtitkárává. Helyét a megyénél Sági József örökölte, aki Mérey László főispánnal teljes

egyetértésben cselekedett. Endre László korábbi hatáskörének jó részét azonban Géczy András, a megye főjegyzője vette át.

A zsidókérdés tervbe vett, Pest megyei „megoldása" kellett hogy megelőzze a főváros majdnem 200 000 főnyi zsidó lakosságának gettósítását és deportálását. A megye zsidó közösségeinek gettósítását a 27409/1944. Kig. sz., Géczytől május 12-éri kibocsátott rendelet írta elő. A 17 járás zsidó közösségeit a következő rend szerint vonták össze:

A rendelet azt is előírta, hogy Budapest ipari peremvárosának, Csepelnek a zsidóit a környék zsidóival egyetemben Csepelen vonják össze. A vármegye nagyobb városaiban (pl. Budafokon, Cegléden, Kalocsán, Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason, Kispesten, Nagykőrösön, Pestszenterzsébeten, Pestszentlőrincen, Szentendrén, Újpesten és Vácott) élő zsidókat külön helyi gettókba kellett költöztetni.⁸² A kisebb települések zsidóit a legközelebbi városokba vonták össze, ez történt például Rákospalota zsidó lakosságával.⁸³ Mindenütt a zsidóknak kellett megtéríteniük a gettósítás költségeit. A vármegye területén élő zsidóság legnagyobb részét már azután deportálták, hogy Horthy elrendelte a deportálások leállítását. A fővároshoz közeli városok közül Csepelen, Kispesten és Újpesten éltek legnagyobb számban zsidók.

Csepel, A sziget 900 zsidóját április 15-én, Koltay László állambiztonsági rendőrtiszt és a Sonderkommandós Hermann A. Krumey együttes rendeletére gyűjtötték össze először. Május 10-én a zsidó közösség vezetőit utasították, hogy költöztesse át a zsidókat a Weiss Manfréd Művek kerékpárraktárába, amelynek semmiféle higiéniai felszerelése nem volt. A következő napokban a gettó népessége mintegy 3000-re nőtt, mert ide érkezett Dömsöd, Kiskunlacháza, Ráckeve, Szigetszentmiklós, Taksony és Tököl zsidósága is.⁸⁴

Kispest. A mintegy 4000 kispesti zsidót 548 szobában zsúfolták össze kijelölt épületekben, melyek a város 53 különböző utcájában álltak. Az áthelyezés május 15. és 30. között zajlott le. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Rosenfeld Zoltán, dr. Nemes Károly, dr. Frank Ernő, dr. Krausz Lajos, Vas János és Gergely Nándor. A Tanácsot nem sokkal később a polgármester utasítására kibővítették, így tagja lett még Somogyi Henrik, Ungár Sándor, Herskovits József és dr. Gergely Sándor.⁸⁵

Újpest. Újpestnek kb. 14 000 zsidó lakosa volt.⁸⁶ Hess Pálnak, a város polgármesterének május 13-i jelentése szerint (14 831/1944) mintegy 6000 újpesti zsidót május 22. és 29. között különleges, az Attila, Beniczky, Baross, Fiume, Fóti, József és Toldi utcák által határolt gyárnegyedben kialakított gettóba kellett költöztetni. A többieknek sárga csillagokkal megjelölt házakba kellett vonulniuk június 21. és 23. között. Július 1. és 3. között szállították át Budakalászra Nagyváradról hozatott csendőröktől őrizve az újpesti zsidókat bevagoriírozásra és deportálásra. Hess július 22-én azt jelentette az alispánnak (27 466/1944), hogy július l-jén 3483, július 2-án 3741, és július 3-án 626 zsidót szállítottak el Újpestről. A zsúfolt csillagos házakban élő zsidók reggel 6 órától este 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Friedman Dénes, dr. Székely György, dr. Lengyel László és Szűcs János.⁸⁷

Néhány kivételtől eltekintve a Budapest körüli városokban élő zsidókat május 22. és június 30. között gettókba vagy sárga csillaggal megjelölt házakba telepítették.⁸⁸ Június 30. és július 3. között áthelyezték őket a megyei gyűjtőtáborokba (19.1. táblázat).

A csillagos házakba és gettókba gyűjtött zsidók számára létesített nagyobb gyűjtőközpontok Budapest közvetlen környékén a budakalászi és a monori téglagyárak voltak a fővárostői északnyugatra, illetve délkeletre.

Budakalász. A helyi közösség 35 zsidóból állt (13 család). Május 24-én a csillaghegyi gettóba vitték őket.⁸⁹ Miután a helyi téglagyárat gyűjtő-tábornak jelölték ki. Budakalászra hozták a Budapest közigazgatási határától északra fekvő települések, a Duna menti városok és községek gettóinak zsidóit, ideértve Kispestet, Pesterzsébetet és Újpestet.⁹⁰ A Csepel-szigeten különféle táborokban őrzött mintegy 17 500 zsidót szintén Budakalászra hozták, ideértve azokat az ügyvédeket és újságírókat, akiket a Zsidó Tanácsnak átadott külön lista alapján tartóztattak le korábban (lásd a 17. fejezetet), valamint azt a csaknem 3000 zsidót, akit az Üllői úton július 3-án rendezett különleges razzia során tartóztattak le. Ezeket a zsidókat hajókkal szállították el a szigetről, melyek a pünkösdfürdői hajóállomásnál kötöttek ki.⁹¹ Sok budakalászi deportáltat Békásmegyeren vagoníroztak be, ahol a zsidókat a szokásos kegyetlen bánásmódnak vetették alá a csendőrök Andrássy őrnagy vezetése alatt a „pénzverdében"'⁹². Néhány gazdagabb békásmegyeri zsidónak sikerült megvesztegetnie a csendőröket, akik 5000 pengő váltságdíjért hajlandók voltak hazakísérni őket, hogy „tisztázzák keresztény státusukat", és voltaképpen szabadon engedték őket. Mivel a csendőrökre bízott emberek számát az efféle kiruccanások alkalmával pontosan följegyezte a tábor vezetősége, a csendőrök visszatérésükkor egyszerűen ugyanannyi gyanútlan, sárga csillagot viselő zsidót szedtek össze Budapest utcáiról.⁹³

Monor. A Budapesttől délkeletre fekvő Monor gettóként és gyűjtőtáborként szolgált nemcsak a mintegy 350 helyi zsidó számára,⁹⁴ hanem a főváros közigazgatási határaitól délre és keletre fekvő települések zsidói számára is. A helybeli zsidók befogadására a Verbőczy, Pesti, Deák Ferenc, Gőzmalom és Kölcsey utcákban jelöltek ki gettóépületeket.⁹⁵ Kb. 7500 monori zsidót vagoníroztak be a monori téglagyárból, ideértve a Monori járás zsidóit is, akiket Egedy Kálmán főszolgabíró vezérletével fogdostak össze.⁹⁶

Közéjük tartoztak Jászberény és más települések zsidói, akiket rögtön ide összpontosítottak. A gettósítás és a deportálás Bajor csendőr őrnagy parancsnoksága alatt zajlott. A mártírok között volt a hitközség tudós rabbija, dr. Pfeiffer Izsák, aki Pap Izsák néven ismert költő is volt.⁹⁷

Jászberény volt az I. munkaszolgálatos-zászlóalj főhadiszállása, ahonnan sok munkaszolgálatos-századot küldtek Ukrajnába és a szerbiai Bor rézbányáiba dolgozni (lásd a 10. fejezetet). A helyi gettót a zsinagógában és körülötte hozták létre. A mintegy 550 helyi zsidón kívül itt tartották fogva a zsidókat a szomszédos településekről: AJattyán, Jánoshida, Jászai-sószentgyörgy, Jászapáti, Jászfelsőszentgyörgy, Jászladány, Jásztelek, Pusztamizse és Pusztamonostor.

A jászberényi zsidóellenes kampányban részt vett Pénzes Sándor polgármester is. Jászapátin különösen Ernyey Lajos főszolgabíró buzgólkodott; Garami Mihály volt a jászladányi gettó felügyelője.⁹⁸

Őket június 30-án vitték át a monori téglagyárba. Jász-Nagykun-Szol-nok megye több más zsidó közösségét, ideértve Jászárokszállást, Jászfényszarut és Jászkisért, szintén oda vitték.⁹⁹

E körzetek zsidóságának összegyűjtését és bevagonírozását azon az értekezleten beszélték meg, amelyet június 28-án a budapesti Vármegyeházán tartottak.¹⁰⁰ Miközben Budapest zsidói megmenekültek a kormányzó július 7-i, a deportálásokat leállító döntésének jóvoltából, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye zsidóinak, ideértve a főváros közelében fekvő városok zsidóságát is, már nem volt ilyen szerencséjük. Osztoztak a magyar vidéki zsidóság sorsában, ráadásul sokat közülük már a deportálásokat leállító kormányzói döntés utáni napokban deportáltak.

A Budakalászon, Monoron és a VI. zónában lévő más központokban tömörített 24 í 28 zsidót - nem tekintve magát Budapestet - nyolc vasúti szerelvénnyel deportálták július 6. és 8. között.¹⁰¹ A deportálást egy nappal azután fejezték be, hogy a kormányzó július 7-én elrendelte „a zsidók Németországba való átszállításának" felfüggesztését. A műveletek e szakaszának a VI. zónában való lezárásával Ferenczy jelenthette, hogy május 15. és július 8. között 434 351 zsidót deportáltak 147 vonattal.¹⁰² Nem egészen négy hónappal a német megszállás után az ország - a budapesti zsidók, a maroknyi mentesítést nyert és bujkáló zsidó, valamint a munkaszolgálatot teljesítő zsidók kivételével - zsidómentes, judenrein lett.

Hiába állították le hivatalosan a deportálásokat, az SS-nek és magyar cinkosainak továbbra is sikerült kisebb-nagyobb transzportokat kicsempésznie gyakorlatilag mindaddig, amíg Auschwitzban 1944 késő őszén a németek le nem rombolták a gázkamrákat és a krematóriumokat. Ilyen volt az a július 19-i transzport is, amelyben a kormányzói akarat ellenére 1220 zsidót csempésztek ki Auschwitzba, majd július 25-én mintegy 1500 zsidót deportáltak a sárvári internálótáborból.¹⁰³

A Magyarországról deportált zsidók végső úti célja Auschwitz volt, a legnagyobb megsemmisítő központ Európa nácik megszállta részében.¹⁰⁴ A tábor SS-vezető sége jól felkészült a várhatólag napi 12 000-14 000 magyar zsidó érkezésére. A halálgyár tisztségviselőinek figyelmét SS-Gruppenführer Richard Glücks, a WVHA Amtsgruppe

D (Wirtschaft- und Verwaltungshauptamt; gazdasági és igazgatási fő-hivatal), a koncentrációs táborokért felelős SS-egység főnöke és az SS „halálfejes alakulatainak" főinspektora hívta fel a magyar szállítmányok küszöbönálló érkezésére.¹⁰⁵ Őt pedig Kaltenbrunner és Rolf Günther, Eichmann berlini megbízottja tájékoztatta röviddel azután, hogy a Sonderkommando Budapesten „beleegyezett, hogy átveszi a fölösleges zsidókat Magyarországról" a Baky-Endre-csoport „kérésének" megfelelően. Az emberirtás gépezetét, mely hónapok óta fél gőzzel működött, maximális teljesítőképességűvé alakították, hogy biztosítsák a zökkenőmentes, hatékony és folyamatos üzemeltetést.

E célból feltöltötték az SS-személyzetet, és további „szakértőket" vezényeltek Auschwitzba. Köztük volt Karl Höcker SS-Obersturmführer, akit 1944 kora májusában azért vezényeltek át Majdanekból, hogy a táborparancsnok, Richard Baer adjutánsa legyen, de magában a táborban minden bizonnyal ő volt a magyar szállítmányok teljes jogú SS-megbí-zottja (Bevollmächtigter der SS für die Umsiedlung der Juden aus Ungarn) . E minőségében ő hozta működésbe az emberirtás gépezetét a magyarországi szállítmányok időszakában.¹⁰⁶ Nagyjából ugyanekkor vezényelték át Otto Moll Hauptscharführert is a gleiwitzi kisegítő táborból, hogy gyilkos hajlamait az auschwitzi tábor „gondnokaként" élhesse ki. Elsődleges feladata az volt, hogy megtervezze és felügyelje a rövidesen megérkező, tömeges magyarországi szállítmányok hatékony kiirtását. Tekintve, hogy percnyi elvesztegetni való idő sem volt (a szovjet csapatok rohamléptekkel közeledtek Románia felé), nagyszámú foglyot vetettekbe a pusztító gépezet felújítására. Moll irányításával a krematóriumokat felújították, a kemencék béléseit kicserélték, a kéményeket vaspántokkal erősítették meg, a rámpákat meghosszabbították egy hármas sínpárból kialakított szárnyvonallal, amely közvetlenül a halálgyárakhoz vezetett, és nagy gödröket ástak a krematóriumok közvetlen közelében azoknak a tetemeknek az elégetésére, amelyek kiszorultak a krematóriumokból. Mindegyik gödör 40-50 m hosszú, 8 m széles és 2 m mély volt. A fenekükön lefolyócsatornát ástak, hogy azon csurogjon el az elégetett holttestekből kiolvadt zsír, amelyet azután a krematóriumok tüzelőanyagaként terveztek felhasználni. A magyarországi deportálások csúcspontján kilenc ilyen gödör működött a krematóriumokon kívül. A gázkamrákat kiszolgáló két különleges zsidó kommandó létszámát 224-ről 860-ra növelték, a zsákmányolt holmit szortírozó „Canada"-kommandó létszámát pedig kb. 2000-re.¹⁰⁷

A magyarországi zsidók deportálása május 15-én pirkadatkor vette kezdetét az I. zónában, vagyis Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon. Az első két transzportot több mint 6300 zsidóval Nyíregyháza és

Munkács gettóiban, az előző éjszaka folyamán rakták vagonokba, és egy forrás szerint május 16-án érkeztek meg Auschwitzba.¹⁰⁸

A Magyarországról induló deportálóvonatok három-négy nap alatt értek Auschwitzba, nem zavartatva sem a helyi partizánoktól, sem a szövetségesektől. ¹⁰⁹ A deportálási ütemterv napi négy vonatot irt elő, minden szerelvény kb. 3000-3500 zsidót szállított.¹¹⁰ Az áldozatokat hetve-nesével-kilencvenesével zsúfolták be a tehervagonokba, melyekbe két vödröt helyeztek: ivóvízzel, illetve üresen, az ürüléknek. A tehervagonok ajtajait lelakatolták, és az „ablakokat" berácsozták. A szerelvényeket magyar csendőrök kísérték és őrizték a Kassára való érkezésig, ahol az SS váltotta fel őket.

A tehervagonok embertelen túlzsúfoltsága és a kora nyári nagy hőség következtében sok zsidó, különösen a betegek és az idősebbek közül, már útközben meghalt, többnyire fulladásos görcsöktől. Megérkezésükkor a teljesen kimerült és csonttá-bőrré fogyott magyar zsidók letargikusan, beletörődötten és nyugodtan viselkedtek, örültek, hogy egy kis friss levegőt szívhatnak. Miután napokig utaztak kegyetlenül fülledt, zárt tehervagonokban kevés vízzel vagy víz nélkül, mindenekfölött vad szomjúság kínozta őket. Annidra csak a víz gondolata foglalkoztatta őket, hogy nem nagyon tudtak odafigyelni a körülöttük lévő realitásokra. Életenergiáiknak a hosszas szomjazás révén történő elapasztása része volt az elgázosításuk előtti, gondosan megtervezett, előre beprogramozott tervnek. Az SS arra törekedett, hogy megbénítsa megfigyelőképességüket és ellenálló képességüket. Mialatt a peronon várták, hogy elirányítsák őket, nyugtalanságukat rendszerint csillapította, hogy vizet vagy levest ígértek nekik a „fertőtlenítő zuhanyozás" után. Néha németül szóltak hozzájuk, de gyakrabban hallottak magyar szót, Josef Eckardt Unterscharführertől, a Magyarországon született fiatal SS-tiszttőI. Mint a nácik által megszállt más országokból érkező szállítmányok esetében, a magyar zsidók elirányítása is a következőképpen zajlott:

A 12 vagy 14 évesnél fiatalabb gyermekeket, az 50 évesnél idősebb felnőtteket, valamint a betegeket és a büntetett előéletűeket (akiket külön megjelölt tehervagonokban szállítottak) megérkezésük után azonnal a gázkamrákba vitték. A többiek elvonultak egy SS-orvos előtt, aki eldöntötte, hogy ki alkalmas munkára és ki nem. Az alkalmatlanokat a gázkamrába küldték, a többieket pedig különféle munka táborokba osztották.¹¹¹

A kiszállórámpán több SS-tiszt és orvos, köztük a hírhedt dr. Josef Mengele végezte el a szelekciót. Politikai, ideológiai és gyakorlati okokból a magyarországi szállítmányok jelentős hányadát azonnal elgázosításra szelektálták. „Tudományos érdeklődésétől" hajtva, Mengele számos törpét és ikerpárt választott ki különféle orvosi kísérletekre, amelyeket nemritkán még az áldozatok életében, in vivő hajtottak végre.¹¹² Mengele közvetlen munkatársa a rámpán az a dr. Victor Capesius tábori gyógyszerész volt, aki - román állampolgár lévén - magyar és román nyelvtudásával kapóra jött a Magyarországról, különösen Észak-Erdélyről érkező deportáltakkal való „érintkezésben"¹¹³.

A rámpától a gázkamrák felé vezető út hosszú szögesdrót kerítés mellett vezetett el. Egy szemtanú így írta le a gyalogmenetet:

Akiket arra szelektáltak, hogy a gázkamrákba vonuljanak, hosszú menetoszlopokban vánszorogtak a poros úton, kimerülten, elkeseredetten. Anyák gyerekkocsikat toltak, kézen vezetve idősebb gyermekeiket. A fiatalabbak időseket, betegeket támogattak. Sokan úgy kerültek be a menetbe, hogy könyörögve kérték az SS-eket, ne válasszák el Őket roskatag vagy magatehetetlen hozzátartozóiktól.¹¹⁴

A kiirtás műveletét futószalagrendszer alapján szervezték meg, a tömeggyilkosság legmodernebb módszereinek alkalmazásával. Az elgázosí-tás után a holttesteket a különleges kommandó tagjai a Harmadik Birodalom gazdasági érdekeinek előmozdítására „feldolgozták": a fogakat kiverték az arany és ezüst visszanyerése végett, a testnyílásokat átvizsgálták elrejtett értékeket keresve, a nők haját levágták.¹¹⁵ E műveletek elvégzése után a holttesteket kiadták a krematóriumnak (22.5-9. képek).¹¹⁶

A hamvasztás átlagosan 5-6 óráig tartott. A maradványokat egy 60 X 15 m-es betonpadozaton zúzták porrá, mielőtt szétszórták volna vagy beleöntötték volna a Visztulába.

Folyamatosan zsidók ezrei vártak a sorsukra a krematóriumok előtt és a táborokat összekötő utakon. A Sonderkommando egyik hajdani tagja így írta le ezt a jelenetet:

Miközben a hullaszállítók kiráncigálták a tetemeket [a gázkamrákból], újabb tömegek várakoztak gyanútlanul a közeli ligetben... Türelmesen ki kellett várniuk, amíg kihordják a halottakat a gázkamrákból, összeszedik az öltözőhelyiségben hagyott holmit.¹¹⁷

Megesett, ha nagyon ritkán is, hogy magyar zsidók, megérezve a rájuk váró veszélyt, megpróbáltak megszökni a közeli erdő irányában. Többnyire gyorsan elfogták és reflektorfényben agyonlőtték őket az SS-ek.¹¹⁸Szemtanúk így írták le a halálgyár működését:

Még a krematóriumok megépítése előtt használt, kezdetleges gázkamrákat is újra működésbe kellett helyezni. Óriási hullahegyeket égettek el nemrég ásott égetőgödrökben. Az egész környék íusttengerben úszott, mely néha elhomályosította a napot. Az égő emberi csontok és hús émelyítő bűze áthatotta az egész tábort. A gyilkolás éjjel-nappal, szünet nélkül folyt - több műszakban. A halálgyár teljes gőzzel üzemelt! ¹⁹

Június végére annyi szállítmány érkezett, hogy új táborrészlegeket (a Bű szektorban a Büb-t és a BUc-t) kellett létrehozni. Hegyekben tornyosultak a bőröndök a raktárépületekben és a rámpákon. Az SS-ek, a zsidó kommandósokhoz hasonlóan, végsőkig kimerültek. Az előbbiek azért, mert élet és halál fölött kellett dönteniük az újonnan érkezettek szelekciója során, az utóbbiak pedig azért, mert éjjel-nappal szortírozták a poggyászokat, hordták az elgázosított holttesteket a krematóriumokba és az égetőgödrökbe.

Az első szállítmányok érkezése után Oswald Pohl SS-Obergruppen-führer, a gazdasági és igazgatási főiroda vezetője arról tájékoztatta Himmlert, hogy a munkaképesek fele nő, akiket talán a Todt-építkezé-seken lehetne felhasználni.¹²⁰ Himmler három nappal később jóváhagyását adta a javaslathoz azzal a gunyoros megjegyzéssel, hogy elegendő fokhagymát kell hozatni Magyarországról az élelmezésükre.¹²¹

A zsidók Magyarországról való deportálásának zökkenőmentessége és gyorsasága nemcsak abból eredt, hogy lehengerlő túlerőt vetettek be velük szemben, hanem abból is, hogy a német-magyar zsidótlanító csoportok rendkívül hatékonyan dolgoztak. Az Eichmann-féle Sonder-kommando a magyar quisling-kormány lelkes támogatása közepette bevethette sokéves szakértelmét, amelyet az európai zsidóság likvidálása során szerzett. A német-magyar zsidótlanító „szakértők" túl azon, hogy meghozták a zsidók likvidálását célzó intézkedéseket, minden elképzelhető trükköt felhasználtak avégett is, hogy a zsidók éberségét elaltassák. Ezért terjesztették a híreket, hogy a zsidókat csupán más magyarországi körzetekbe szállítják mezőgazdasági munkára, illetve a Birodalom hadiiparában fogják foglalkoztatni őket. Az efféle téveszmék megerősítésére sok, gázkamrába induló zsidóval megnyugtató képeslapokat küldettek a még magyar területen élő barátaiknak és rokonaiknak.¹²² A németek még propagandafilmet is készítettek annak demonstrálására, hogy a magyar csendőröktől eltérően ők rendesen, szívélyesen bánnak a magyar deportáltakkal.¹²³ Éppen a magyar szállítmányok idején adott engedélyt első ízben az SS fényképfelvételek készítésére Auschwitzban. A fényképek az egyik első kárpátaljai szállítmány érkezésének különböző jeleneteit mutatják be.¹²⁴ A sokféle magyarázat közül az tűnik legvalószínűbbnek, hogy az SS „kikozmetikázott" fényképek publikálására készült abból a célból, hogy megcáfolja a világszerte terjengő híreket, melyek szerint Auschwitzban tömeggyilkosság folyik, és hogy leszereljék a deportálás előtt álló magyar zsidók balsejtelmeit.¹²⁵

A magyar és német szervek, amelyek részt vettek a magyar zsidóság likvidálásában, részletes helyzetjelentéseket készítettek.¹²⁶ Az SS jelentéseit Ottó Winkelmann, a magasabb SS és rendőrség magyarországi pa-

Egy kárpátaljai magyar zsidó transzport megérkezése Auschwitz-Birkenauba 1944, május második felében

A szelekció folyamata: a munkára „alkalmasak⁵⁵ és „alkalmatlanok⁵⁵ szétválasztása

rancsnoka a berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatalba, Edmund Veesenmayer, a Führer magyarországi teljhatalmú megbízottja pedig a német külügyminisztériumnak küldte meg jelentéseit. 1944. június 13-án Veesenmayer például azt jelentette, hogy június 7-ig 289 357 zsidót „szállítottak rendeltetési helyére" az I. és a II. zónából (Kárpátaljáról, Északkelet-Magyarországról és Észak-Erdélyből) 92 vasúti szerelvényen, 45-45 tehervagonban. A ÜL zónában, Észak-Magyarországon végrehajtott akció eredményéről Veesenmayer június 30-án küldött jelentést. Az innen deportált 50 805 zsidóval a deportáltak együttes száma 340 162-re emelkedett. AIV. zónában, Dél-Magyarországon végrehajtott művelet végeztével pedig 381 661-re. Végül pedig az V. zóna (Nyugat-Magyarország és Budapest környéke) 55 741 zsidójának július 9-ig lebonyolított deportálása után Veesenmayer július 13-án már azt jelenthette, hogy 437 402 zsidót szállítottak el rendeltetési helyére.¹²⁷ Jóllehet Budapestre már nem terjeszthette ki akcióit, mert Horthy úgy döntött, hogy leállítja a deportálásokat, a SIPO és az SD még ezután is elbüszkélkedhetett a további szállítmányokkal, amelyeket magyar cinkosaival sikerült megszerveznie.

A csaknem 433 000 magyar zsidó közül, akiket 1944. május 15-től július 8-ig Auschwitzba deportáltak, kb. 10%-ot válogattak ki munkára alkalmasnak (22.10. kép).¹²⁸ Egy részüket Auschwitzban tartották, hogy ott dolgozzanak, a többieket szétszórták 386 különböző táborba a náci birodalomban.¹²⁹

A legnagyobb csoportok a hírhedt bergen-belseni, buchenwaldi, da-chaui, flossenburgi, mauthauseni, grossroseni, günskircheni, neuengam-mei, ravensbrücki és sachsenhauseni táborokba kerültek.¹³⁰ Auschwitz-hoz hasonlóan ezekhez a táborokhoz is melléktáborok csatlakoztak. A buchenwaldi tábornak több, magyar zsidókat dolgoztató melléktábora is volt, köztük a hessisch-lichtenaui.¹³¹ Bécs környékén is több munkatábor működött, ahol az eredetileg Strasshofba deportált, vagy az 1944 végén erőltetett menetben a Birodalom határáig hajtott magyar zsidókat dolgoztatták. Ilyen táborok működtek Felixdorfban, Lichten-wörthben és Bécsújhelyen.¹³²

1944 őszén több tábor végső állomásává vált sok ezer zsidó munkaszolgálatosnak is, akiket visszavontak Ukrajnából vagy a bori rézbányákból, valamint ezer és ezer zsidó férfinak és nőnek, akiket a nyilasok gyalogmenetben hajtottak el Budapestről azzal az ürüggyel, hogy a Bécs védelmét szolgáló ún. Keleti Erődítést fogják építeni (lásd a 26. fejezetet).

lekciók" és elszállítások következtében folyamatosan csökkent. Augusztus 15-én még 90 000 magyar zsidót tartottak nyilván a 612 000, újoncnak tekintett zsidó közül.¹³³ 1945 januárjában, amikor a tábort kiürítették, már csak néhány ezren voltak; legtöbbjüket átszállították Buchen-waldba.¹³⁴

A vidéki zsidó közösségek felszámolása a háborús Magyarországon a náci végleges megoldás egyik utolsó akciója volt. A gyorsaság és a hatékonyság, amellyel ezeket a közösségeket a szövetségesek győzelmének előestéjén elpusztították, tükrözi a németek és magyar cinkosaik igyekezetét, hogy a végső vereség előtt legalább egyik, ideológiailag definiált fő céljukat megvalósítsák. Segítségükre volt a végleges megoldás végrehajtása körül kialakult általános, cinkos hallgatás is: a jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a szabad világ vezetői, akárcsak a világ és Magyarország zsidóságának jó néhány vezetője, jóval Magyarország német megszállása előtt tisztában volt e „megoldás" valódi természetével.

2. Lásd Hajnácskőy vallomását Baky, Endre és Jaross népbírósági perében. Nb. X. 4419/1944. sz. ítélet, 42. o. Belügyminisztérium, Bp.

3. Az említett gettókra vonatkozó információk egy részét a Zsidó Tanács egyik dokumentumából vettük, melyet újra közöl Lévai, i. m., 407 421. o. Lásd még: Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Tolna megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

4. 1941-ben Bonyhádnak 1159 fős zsidó lakossága volt. 1946-ra a közösség létszáma 205-re csökkent; a következő néhány évben, ha átmenetileg is, de növekedett. 1949-ben neológ gyülekezete 108 főt számlált, és Eisner János volt a vezetője, 172 fős ortodox gyülekezetét Galandauer Manó vezettt. Zsidó Világkongresszus, 6-7. sz. (1947. augusztus 15.), 19. o.; 13-14. sz. (1949. május 9.), 24. o. Bonyhádról részletesebben lásd Eisner jános: A bonyhádi zsidók története. Migdal, Tel-Aviv, 196 5,190. o., sokszorosítás. Új Elet, Bp., 1958. május 1. és Pinkas ha'kehilot, 224-226. o. Szekszárdról lásd 411^13. o. Lásd még Puskás Attila, „Történelmi fordulat Tolna megyében 1944—1945-ben." Tanulmányok Tolna megye történetéből. IV. kötet. A Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, 1972. 93-108. o., valamint Leslie Blau: Bonyhád. A Destroyed Community. Shengold, New York, 1994.

5. Keszthelynek 1941-ben 755 fős zsidósága volt, mely a város összlakosságának 6,3%-át tette ki. 1949-ben a kongresszusi gyülekezet 134 főből állt, dr. Lukács Mihály és Frank Árpád vezette, 1958-ra a közösség kb. 80 főre csökkent, Bíró Sándor vezettt. Zsidó Világkongresszus, 4.sz, (1947. április 15.), 4-5. o.; 13-14. sz. (1949. május), 13. o.; Új Elet, 1958. augusztus 15. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 469-471. o.

6. MOL, 97. ,99-100. tekercs. E források tartalmazzák azoknak a zsidóknak a névsorait is, akiket Körmenden, illetve Körmend-Németújvári járás közeli településein fogdostak össze. Bővebben a körmendi zsidó közösségről és a hitközség mártír zsidóinak névsorát lásd A vasi zsidók. Emlékére a mártírhalált szenvedett Vas megyei zsidóságnak. Szerk.: Albert Abraham Löwinger. Izsák Efrájim és az Izraelben élő Vas megyei Zsidók Emlékbizottságának kiadása, Tel-Aviv, 1947,47-50., 157-159. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 494-495. o.

7. 1941-ben Kőszegnek 101 fős zsidó közössége volt, amely a város összlakosságának 1,1%-át tette ki. Bővebben a hitközségről: Harsányi László: A kőszegi zsidók. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 203-208. o. A 205-207. oldalakon agettó egész lakosságának névsora. Lásd még A vasi zsidók, 51-59. és 166-167. o., valamint Pinkas ha'kehüot, 190-193. o.

9. Uo., 68. tekercs. A forrás közli a Mohácson kisajátított zsidó vállalatok listáját is.

10. Mohácsnak 1941-ben 707 zsidója volt (3,9%). 1946-ban már csak 122, 1949-ben pedig, amikor a közösséget Orbán Vilmos és Gábor József vezette, csak 112. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 16. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 353-354. o.

13. A körzetben foganatosított „rendkívüli" intézkedésekről lásd a 17. fejezetet. Lásd még RLB, 262. dok.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 103. o.; és Pinkas ha'kehüot, 372-374. o. Az 1941. évi népszámlálás szerint Nagykanizsán 2891 zsidó élt, a város lakosságának 6,8%-a. 1946-ban a kongresszusi gyülekezetnek 279 tagja volt, ideszámítva a környező közösségek számos túlélőjét is. 1949-re a létszám 29l-re emelkedett, a világi vezetők Demeter László és Mádai Gizella voltak. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 16., 28-29. o.

14. Munkácsi Noémi: „A nagykanizsai gettó története." Hatikva, Buenos Aires, 1950. szeptember 1. Ez az első része egy hétrészes sorozatnak. Munkácsi visszaemlékezése szerint a nagykanizsai zsidókat csak április 26-án vitték a gettóba. Winkler Ernő rabbiról bővebben lásd Scheiber Sándor: „A magyarországi izr. országos tanácsának és a vezérlőbizottságnak halottai." In: Az Országos Rabbiképző Intézet 1943-1946. évi évkönyve. Bp., 1946, 11-12.

16. Dr. L. S. Ettre (Frühwald) személyes közlése, Norwalk, Conn., 1981. december 18.

17. MOL, 101. tekercs. A forrás felsorolja a Vasvári járás különböző közösségeibe tartozó zsidókat.

18. MOL, 116. tekercs. A forrás különféle, a zsidóellenes kampány céljaira készített listákat tartalmaz a zsidókról, a kitértekről és zsidó keresztényekről, a vegyes házasságban élő zsidókról, Veszprém zsidó kézben lévő vállalatairól és üzleteiről. A város két gettójába gyűjtött zsidók listáját lásd a MOL, 171. tekercsén.

19. A Veszprémnek 1941 -ben 887 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 4,1 %-át tette ki. 1946-ban 106 zsidó volt a városban. A közösség 1949-re 84 főre csökkent, akkor Lichter Endre vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 23. o. Lásd még Veress D. Csaba: „Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához." Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, 16. 1983,399-412. o. AIII. és IV. csendőrkerületzsidó közösségeinek likvidálásáról szólva,,az V. csendőrkerületből történt deportálásokról adott jelentéseiben Ferenczy László alezredes nem jelöli meg Veszprém zsidóinak bevagonírozási helyét. A Veszprém megyei és részben a Zala megyei (keszthelyi, sümegi és tapolcai) zsidóság tragédiájáról további részleteket közöl Veress D. Csaba idézett műve. Az enyingi zsidó hitközségről néhány részletet lásd A vasi zsidók, 167-168. o . Lásd még Pinkas ha'kehüot, 282 -284. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Veszprém megyeilevéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994. -

23. Andrássy Antal: „Zsidóüldözés Somogyban, 1944. március-július." I. m., 333-360. o., valamint Szabó Péter-Szili Ferenc (szerk.), Somogy megye a II. világháborúban. Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár, 1993,171-537. o. Lásd különösen Szili Ferenc „A második világháború Somogy megyei áldozatai" c. dolgozatát, amely felsorolja a megye valamennyi, a második világháborúban elhalálozott lakosát településenként, betűrendben/Nincsenek elkülönítve a Holocaust áldozatai azoktól, akik a harctéren vagy a háborús tevékenység következtében haltak meg. Továbbá: Anti Ödön nyilatkozata a szerzőnek. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148. o. és Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb. Kossuth, Bp., 1975,48-49. o. Lásd továbbá Kardos Anna (YIVO, 771/3544.), Hajdú Géza (77173543) ésBoskovits Iván (774/2982) személyes beszámolóit. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Somogy megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

1941-ben Kaposvárnak 2346 fős zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 7,1 %-át tette ki. 1946-ra ez 439-re, azaz 1,3%-ra csökkent. Ez idő alatt a neológ gyülekezetet Anti Ödön vezette. Az 1950-es évek végén a hitközség, melyet Fischer Pál vezetett, valamivel több mint 200 főre csökkent. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 13., 26., 28. és 29. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 472-474. o., valamint a 6. függeléket.

24. MOL, 132. tekercs. Ugyanez a forrás Tolna megye más településeiről (így Bonyhádról, Dombóvárról, Dunaföldvárról, Gyönkről, Szekszárdról és Tamásiról) is megemlít hasonló, a „hontalan zsidók" kézre kerítésére rendezett razziákat.

25. Uo., 133. tekercs. A 8100/1944. sz. rendeletet először a 8101/1944. sz. (május 11.), majd a 8880/1944. sz. (május 30.) módosította. Uo., 146-147. tekercs.

26. Szekszárd zsidóit eredetileg helyi gettóban kellett volna elhelyezni a 8101/1944. sz. rendelet értelmében. 8880/1944. sz. rendeletében Szongott alispán azonban úgy rendelkezett, hogy Szekszárd majdnem 350 zsidóját Bonyhád, Dombóvár, Paks, Pincehely és Tamási gettói között osszák szét. Lásd Puskás Attila, i. m., 104. o.

27. Dombóvár járás főszolgabírójának a Közellátási Minisztériumhoz intézett, 1944. április 26-i jelentésében az áll, hogy Dombóvár városában 622 zsidó él. MOL, 141. tekercs. A forrás felsorolja a dombóvári zsidó vállalatokat is. Hasonló listák találhatók a 142. tekercsen.

28. A Dunaföldvárott elkobzott zsidó üzletek és kereskedelmi cégek listáját lásd a 147. tekercsen.

29. Tolna város gettóját bizonyos kijelölt épületekben annak a rendeletnek az alapján alakították ki, amelyet Regős István, Tolna vármegye központi járásának főszolgabírója adott ki 1944. május 30-án 2868/1944. sz. alatt. Uo. A forrás közli a város zsidóinak, illetve a városban elkobzott zsidó vállalatoknak a névsorát.

30. A 8880/1944. sz. rendelet értelmében Tamási járás zsidóit Pincehelyen és Tamásiban vonták össze. Pincehely gettójába kerültek Felsőnyék, Iregszemcse, Magyar-keszi, Ozora, Regöly és Szakály zsidó lakosai, míg Tamási gettójába Bedegkér, Értény, Fürgéd, Kánya, Koppányszántó, Nagykónyi, Nagyszokoly, Pári és Tengőd zsidóit vitték. Uo. Tamási zsidó lakosainak, a Tamásiba szállított zsidóknak és a helyi gettóban elhelyezett 210 zsidónak a névsorát lásd a 149. tekercsen. A forrás felsorolja a Tamásiban elkobzott zsidó vállalatokat is.

31. 133. tekercs. A kisebb, Tolna megyei deportált közösségek a következő településeken laktak: Alsónyék, Báta, Bikács, Bogyiszló, Bölcske, Csibrák, Dunaszentgyörgy, Felsőnána, Gerjen, Gyulaj, Harc, Kurd, Madocsa, Medina, Miszla, Pálfa, Sárpilis, Sióagárd, Szárazd, Udvar, Várdomb és Zomba. Uo., 132. tekercs. Csibrák, Gerjen, Harc, Koppányszántó, Kurd, Nagyszokoly és Zomba zsidó lakosainak névsorait a 166-168. és a 171. tekercs közli. Tolna megye zsidóságáról további részleteket közöl Puskás Attila idézett műve, valamint Balogh K. János szerkesztésében az Évszázadokon át c. gyűjtemény (Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1990) 585-596. oldala, amely kézzel rajzolt térképet is közöl Bonyhád, Dombóvár, Dunaföldvár, Hőgyész, Paks, Pincehely és Tamási egykori gettóiról, valamint a megye zsidóságának gettósí-tására vonatkozó dokumentumokat.

32. MOL, 132. tekercs. Egy másik forrás szerint a paksi gettóban 1082 zsidót tartottak fogva.

33. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418.0.; Pinkas ha'kehilot, 438. o.; Mementó, i. m., 48. o. Részleteket a paksi zsidó hitközség történetéről lásd MazkeretPaks. (Paksi Emlékkönyv.) Szerk.: D. Sofer, Jeruzsálem 1962, 158. o., és Grünwald Fülöp: Sáros-patak-Mátészalka-Paks. In: Évkönyv 1971172. Szerk.: Scheiber Sándor,Bp., Magyar Izraeliták Országos Képviselete 1971,137-144. Lásd még Weiss R. személyes beszámolóját (YIVO 771/3226) és a 6. függeléket.

34. A hitközség túlélői hangsúlyozták, hogy Lótzot felelősség terheli - dr. Horváth Jánossal, egy másik rendőrtiszttel együtt - a város három mentesített zsidójának meggyilkolásáért a Szálasi-éra alatt. Lótz a háború után külföldre szökött, először Svájcba, majd miután ott leleplezték, Ausztráliába, ahol állítólag álnéven éL Láng Je-huda Gyula: A pápai zsidóság emlékkönyve. Lahav Printers és Az Izraelben Élő Pápai Zsidók Emlékbizottsága, Tel-Aviv, é. n. 131. o.

35. 1941 -ben Pápának 2613 fős zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 11 %-át képviselte. 1946-ra a zsidók száma, ideértve azokat, akik a háború után telepedtek be a városba, 470 volt, azaz 2%. 1949-ben az ortodox gyülekezetnek 317 tagja volt, és Wittmarm Márton vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 18., 28. o. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148. o. A pápai zsidók részletes történetét lásd Láng: A pápai zsidóság emlékkönyve, i. m.

36. Pápateszér hitközségi központ volt a szomszédos falvakban (Bakonybél, Ba-konykoppány, Bakonytamási, Lovászpatona, Nagydém és Szentiván) élő zsidók számára. Elsie Breuernak, a Menóra montreali tudósítójának személyes közlése, 1982. október 17.

38. Papot a háború után letartóztatták, és 12 évi börtönre ítélték. Uo., 131.0.

39. Uo., 130-132. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 428-432. o. A Kasztner-cso-portra vonatkozólag lásd a 29. fejezetet.

40. Pécsnek 1941-ben 3486 zsidója volt, a város összlakosságának 4,8%-a. 1946-ra a közösség létszáma 706 főre, azaz 0,9%-ra csökkent. 1949-ben a hitközség 928 zsidót számlált Polgár László világi vezető és Schweitzer József rabbi irányítása alatt. Jóllehet a létszám tovább csökkent, a hitközség az 1950-es évek végén tovább működött Reich Lipót vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947, április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 18. és 25. o.; Új Élet, 1957. augusztus.

41. MOL, 107-108. tekercs. A forrás felsorolja Pécs zsidó vállalatait és üzleteit is.

42. Lévai: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről.Officina, Bp., é. n. 108. o. Lásd még a 6. függeléket.

43. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148., 418. 0. Bővebben.lásd Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1966. Lásd még Schweitzer József: „A pécsi hitközség a deportáció és a felszabadulás időszakában." In: Új Élet naptár 1960-1961. 5720/5721 A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1960,71-74. o. Lásd még Mementó,i. m., 52-53. o. és Pinkas ha'kehüot, 432-435. o. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Baranya megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1944.

44. Sárvárnak 1941-ben 780 zsidója volt, akik a várös lakosságának 6,7%-át tették ki. Pinkas ha'kehüot, 522-523. o.

45. Sárvár és a Sárvári járás településeinek zsidó vállalatait a MOL 100-101. tekercse sorolja fel.

46. A szerint a jelentés szerint, amelyet Sárvári járás főszolgabírája küldött a megyei alispánnak 1944. július l-jén, a németek a sárvári zsidók számát 6100-ban állapították meg. Uo., 95. tekercs.

47. Löwinger Albert személyes közlése. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418-419. o., valamint Baaer Adolf személyes beszámolója, YIVO 771/3531. További részleteket és a sárvári zsidó mártírok névsorát lásd A vasi zsidók, 65-70., 150-154. o.

48. Miután a zsidó „politikai" foglyokat július 4-én deportálták, a sárvári kisegítő toloncház parancsnoka értesítéseket küldött a budapesti rendőr-főkapitányságnak „a németeknek átadott" egyénekről. Az egyik ilyen értesítés szerint, melynek dátuma július 14., Schrey Mária Ágnes 2 évest és Steiner Judit 7 évest „átadták a német hadseregnek németországi munkára". Hasonló értesítésekre példákat lásd Vádirat, 3:178-186. o. Lásd még a 6. függeléket.

49. Friedrich Born: Bericht an das Internationale Komitee vom Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 28. o. Born jelentése az akció napjaként augusztus 5-ét jelöli meg. Lásd még Notiz über die Situation der Juden in Ungarn, a Nemzetközi Vöröskereszt 1944. november 14-i keltezésű dokumentuma, megtalálható: a jeruzsálemi Yad Vas-hem Levéltárban, M-20/47. jelzet alatt.

50. Szita Szabolcs: „A sárvári internálótábor 1944. évi történetéhez." Vasi Szemle, 1989.4. sz., 563-569. o. Lásd továbbá Söptei István: „Internálótábor a Rába partján." Uo., 1988. 3. sz., 377-400. o.

51. 1944 második felében Sopron vármegye főispánja bizonyos Várpalotás, alispánja Somssich Béla volt. Lásd egyebek között MOL, 135. tekercs.

52. Sopronnak 1941 -ben 1861 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 4,4%-át tette ki. 1946-ra a közösség létszáma 274 főre, azaz 0,6%-ra csökkent. A környező falusi településekről való beköltözések eredményeként a közösség állandóan nőtt, és 1949-re a neológ gyülekezetnek 284 tagja volt, az ortodoxnak pedig 124. Az előbbit dr. Hollós Richárd, az utóbbit Léderer Sándor vezette. Az 1950-es évek végére a hitközség létszáma erősen megcsappant, de továbbra is működött dr. Hollós vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 20., 24., 25. o.; Új Élet, 1958. március 15., 1958. július 7. A zár alá vett soproni zsidó kereskedelmi és iparvállalatok listáit lásd a MOL, 90. és 129. tekercsén.

53. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418. o. Lásd még Raab Márton: Sopron megye zsidóságának múltjából és jelenéből. Szerzői kiadás, Sopron, 1955. december, 29. o. Lásd még Sós Endre: Zsidók a magyarvárosokban. Libanon Kiadás, Bp., é. n., 153-181. o.; Pinkas ha'kehüot, 528-532. 04 és Ember Mária: Hajtűkanyar. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974,188-189. 0. Lásd még MOL, 129. tekercs.

56. A Csornai járás főszolgabírója Havas Béla volt. Csornán Rübner József vezette a Zsidó Tanácsot. A Csornai járási zsidók száma 852 volt, Csornán 711, Farádon 27, Magyarkeresztúron 14, Szanyon 46, Szilen 27 zsidó élt. MOL, 111. tekercs. A 110-111. és a 115. tekercs tartalmazza Mátyássziget, Nagygeresd, Szany és Szil zsidóinak, továbbá a Csornai járásban elkobzott zsidó üzleteknek a névsorát.

57. Május 5-én a Kapuvári járás főszolgabírója, Medgyesy László azt jelentette a megyei alispánnak (2484/1944), hogy a járás 17 településén 863 zsidó él. Közülük 417 Kapuvárt, 317 Beleden, 55 Fertőszentmiklóson és 14 Rábakecölön. A többi Ba-bóton, Fertőendréden, Fertőszéplakon, Gyóron, Himodon, Kisfaludon, Mihályiban, Páliban, Petőházán, Pusztacsaládon, Sarródon, Szárföldön és Veszkényben. Medgyesy május 9-én rendelte el járásában a gettósítást (2508/1944); a kampány a zsidók Kapuvárt való Összegyűjtésével május 12-én ért véget. Ide vitték Cirák és Egyed zsidóit is. Uo., 92. és 104-106 . tekercs. Beled zsidóinak névsorát a 91., Egyedéit a 105. tekercs tartalmazza, a 106. tekercsen található Páli zsidóinak a névsora. A Kapuvári járás helységeinek, köztük Kapuvár városnak az elkobzott zsidó vállalatait a 112. tekercs sorolja fel.

58. Lásd Kamenszky polgármester átiratát a belügyminisztériumnak (július 19. 15 104 és 15 105/1944. V.) a 102. tekercsen. Lásd továbbá Hiller István Németh Alajos: A háború és a felszabadulás krónikája. Sopron 1941-1945. Soproni Szemle, Sopron, 1978-79. A tanulmány értékes demográfiai és szociológiai adatokat közöl Sopron zsidó közösségéről. A szerzők szerint a város gettólétesítményeit 1944 decemberében arra használták, hogy ott vonják össze a keresztény és kitért zsidókat, 4. és 46. o. Lásd még MOL, 131. tekercs.

59. Uo., 95-98. tekercs. A nyilas korszak alatt Vas Béla volt Szombathely polgármestere. Lásd még Kulcsár János: „A halálvonat utasai." Vas Népe, 1983. február 19., 20., 22. A cikkeket leközölte a New York-i Figyelő, 1983. december 22-i, 1984. január 11-i és február 2-i száma is.

61. Egy másik forrás szerint a zsidók létszáma a szombathelyi koncentrációs központban 4228 volt. A vasi zsidók, 43. o.

194 l-ben Szombathelynek 3088 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 7,2%-át tette ki. 1946-ra számuk 453-ra, azaz 1%-ra csökkent. 1949-ben a neológ gyülekezetnek 236 tagja volt, az ortodoxnak pedig 136. Az előbbi dr. Hacker István vezetése alatt állt, az utóbbi pedig Holczer Dezső vezetése alatt. Az 1950-es évek végén, amikor a hitközösség jóval kisebb volt, Hirschler Jenő volt a vezetője. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 21., 24., 28., 29. o.; Új Élet, 1958. július 15.

64. Harsányi, A kőszegi zsidók, 209. o. Bővebben a szombathelyi zsidókról és a hitközség zsidó mártírjainak névsorát lásd A vasi zsidók, 39-43., 85-87., 129-148. és 180-183. o. A könyv a következő települések hitközségeivel kapcsolatos beszámolókat (és mártírnévsorokat) is tartalmazza: Jánosháza (44 47., 154-157.), Körmend (47-50., 157-159.), Kőszeg (51-59., 166-167.), Nagysimonyi (60-61., 157.), Celldömölk (62-65., 159-162.), Sárvár (65-70., 150-154.), Vasvár (70-72., 164-166.),

Szentgotthárd (72- 73., 162-163.), Rohonc (73-77.), Muraszombat (77-78.), Németújvár (78-79.), Városszalónak (79.) és Enying (167-168.). Tartalmazza sok Vas megyei falu zsidó mártírjainak névsorát is, így a következő falvakéit: Alsóság, Hegyfalu, Ikervár, Keményegerszeg, Nagysitke, Pósfa, Porpác és Uraiújfalu. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 417-419. o.

66. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148-149. o. Lásd még Lévai, Szürke könyv, i. m., 77-78. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Vas megyeilevéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994, és Források a szombathelyi gettó történetéhez. 1944. április 15.-1944. július 30. Összeállította Mayer László. Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 1944. (Vas megyei levéltári füzetek, 7.)

67. Zalaegerszegnek 1941-ben 873 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 6,2%-át képviselte.

68. A nyilas korszak alatt Csomay Miklós volt a megye főispánja. Miközben Hunyadi sorsdöntő szerepet játszott a zsidóellenes akciókban, a hivatalos alispán Brand Sándor volt. MOL, 147. tekercs.

70. Czigány János, a Zalaegerszegi járás főszolgabírója május 12-én, 2665/1944. sz. alatt hozta meg azt a rendeletét, amelynek alapján a járás zsidóságát gettósították. Zalaegerszeg város polgármesterének küldött, május 11 —i jelentésében (2200/1944) Czigány beszámolt arról, hogy a járás 13 kisebb településén 177 zsidó található, közülük 11 Andráshidán, 12 Bocföldén, 35 Söjtörön, 17 Szepetken, 33 Zalalövőn és 14 Zalaszentivánban. Uo., 148. tekercs. A 162. tekercs tartalmazza Zalalövő zsidóinak, valamint a Zalalövőről Zalaegerszegre hurcolt zsidóknak a névsorát.

71. A balatonfüredi főszolgabírót, Schmidt Jenőt utóbb Komárom vármegye alispánjává nevezték ki. Uo., 147. tekercs.

72. A Keszthelyi járásban Búzás Béla főszolgabíró május 16-án, 3601/1944. sz. alatt rendelte el a gettósítást. A gettó olyan épületekből állt, amelyekben eleve főként zsidók laktak. A gettó 10 pontos házirendjét Búzás május 27-én, 4015/1944. sz. alatt adta ki. A május 5-én felállított Zsidó Tanácsot Kovács Endre vezette, és Bartos István, Bokor Endre, Böhm László, Hoffmann Zsigmond (őt május 31-én Kun Nándor váltotta fel), Klein Gyula (őt május 20-án Zádor Lajos váltotta fel), Klein Jenő, Lukács Mihály (őt május 20-án Sellő Miksa váltotta fel), Menczer Imre és Rosenberg Samu voltak a tagjai. Ligeti Jenő volt a tanács titkárja. Búzás június 14-i jelentése szerint a keszthelyi gettóban 768 zsidót (319 családot) tartottak. Akkor szűnt meg, amikor lakóit Zalaegerszegre szállították. Uo., 149. tekercs. Keszthely zsidóinak névsorát a 150. tekercs tartalmazza, a 161. tekercsen található az elkobzott keszthelyi zsidó vállalatok listája.

73. A Pacsai járás zsidóellenes kampányának előőrsében Horváth Vilmos főszolgabíró és helyettese, Bittera Béla tevékenykedett. (A nyilas korszakban Horváthot Si-pos Géza váltotta fel.) A főszolgabíró 3118-1944. sz. rendelete alapján hajtották végre a gettósítást. Pacsa gettójának Zsidó Tanácsát többször átszervezték. Eredetileg Kasztl Lajos vezette, és Keszler Miksa, Rechnitzer József, Rosenberg Béla, Schein Ödön és Schwarcenberg Jenő voltak a tagjai. Június 15-i átszervezésekor Rechnitzer József lett az elnök, és a következők lettek a tagjai: Eisinger József, Grünbaum Lajos, Grünfeld Béla, Schwarcenberg Jenő és Welisch Jenő, majd egy darabig Grünfeld Béla vezetésével működött, és Reich Géza, Rechnitzer József, Rosenberg Béla és Weisz Simon voltak a tagjai. Uo., 147. és 151. tekercs. A 147. tekercs tartalmazza Pacsa gettójának 97 fős névsorát.

74. A Zalaszentgróti járás zsidóit annak a rendeletnek az alapján zárták gettóba, amelyet Barcza Béla főszolgabíró május 10-én, 89/1944. sz. alatt adott ki. A Zsidó Tanács tagjai Fischer László, Hirtenstein Andor, Nagy Imre, Singer István és Stern István voltak. Uo., 151. és 159. tekercs.

75. Sok nagykanizsai zsidót még akkor fogdostak össze, amikor az áprilisi „szükségintézkedések" zajlottak (lásd a 17. fejezetet). Akkor Simonfay Lajos volt a város polgármestere. A városban maradt zsidókat annak a rendeletnek az alapján vitték Za-laszentgrótra, amelyet Lentay Alán szolgabíró május 2-án, 3363/1944. sz. alatt bocsátott ki. A rendelet érintette Hosszúvölgy, Korpovár, Légrád, Murakeresztúr, Sormás és Szepetnek kicsiny közösségeit is. Uo., 159. tekercs.

76. Zala megye zsidóságának sorsával a 146-161. tekercsek foglalkoznak. Itt található a következő települések zsidó közösségeinek névsorai is: Alsópáhok, Bucsu-szentlászlő, Csonkahegyhát, Dióskál, Felsőrak, Hahót, Hévizszentandrás, Karmacs, Keszthely, Nagykapornak, Nagyrada, Nemesbük, Orosztony, Pacsa, Sármellék, Szentgyörgyvár, Szentpéterúr, Várvölgy, Zalalövő, Zalaapáti, Zalaszabor, Zalaszántó, Zalaszentiván, Zalaszentmihály és Zalavár.

77. Uo., 175., 177. tekercs. Utóbbi Zalaegerszeg zsidóinak névsorát is tartalmazza.

78. Lévai, ZsidósorsMagyarországon, 148., 227., 419.0. Lásd még Mementó,i. m., 48. o. és Pinkas ha'kehüot, 290-292. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Zala megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

82. MOL, 117-119. tekercs. A forrás tartalmazza Alag, Dunaharaszti, Gyömrő és Monor zsidóinak a névsorát is. Vácott a zsidóellenes intézkedéseket Ruszty Rusztek polgármester, Cselle Vilmos Városi tanácsos és Karay Kálmán börtönigazgató közreműködésével hajtották végre. A Zsidó Tanácsban Pollák Fülöp főrabbi, dr. Neumann Adolf, Starnberger Rezső, Hirschfeld Adolf, Hirschfeld Henrik, Oberländer Endre és Kohn (Kéri) Lajos tevékenykedett. A mintegy 2000 zsidó 1944. május 22. és 30. között foglalta el a helyét a gettóban. Július elején a monori bevagonírozási központból szállították őket Auschwitzba. A megpróbáltatásokat csak 160-an élték túl közülük. Fejszés János szóbeli közlése, 1995. november 14.

83. A zsidó hitközség múltjáról, különös tekintettel Duschinszky Mihály, a rákospalotai mártír rabbi családjára, lásdÁhároni (Duschinszky) Ráchel: A rákospalotai zsidó hitközség története. Lahav Printers, Tel-Aviv, 1978, 204 + 50 o., magyar és héber nyelven. A mártírok névsorát lásd 104-114. o.

84. Munkácsi, Hogyan történt?, 69-70. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 458-459. o.

85. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 421. o. és Pinkas ha'kehüot, 500-501. o. Lásd még a következő személyes beszámolókat a YIVO-ban: Herczeg Pálné (771/3241), Fényes Mórné (771/3275) és Rottman S. és Wertheimer Edit (772/2336).

86. Újpestnek 1941-ben 10 882 fős zsidó lakossága volt,a város összlakosságának 14,3%-a. Pinkas ha'kehüot, 139-141. o.

87. MOL, 164-165. tekercs. Lásd még Kepes Imre nyilatkozatát, YIVO 768/3588. Bővebben az újpesti hitközségről lásd Szilágyi-Windt László: Az újpesti zsidóság története. Lahav Printere, Tel-Aviv, 1975,325 + 23 o. A hitközség mártírjainak névsorát lásd 54₇219. o. Lásd még Munkácsi, Hogyan történt?, 83 -84. o.; Mementó, i.m., 45-47. o.; valamint a következők személyes beszámolóit a YIVO-ban: Schwarcz

Arnoldné (768/3589), Vándor Júlia (768/3595), Endre László (768/3642), Hanák György (771/3464), Heinz J.-né (771/3542), dr. LászlóHelén (772/2448), Fürst Bé-láné (773/2053) és Antal Helén (773/2069). Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Ira&k a F$$t-PiHs-Soü-Kíshup. megyei levéltáakaL Magyar Ausehwitz Alapítvány, Bp., 1994.

90. Ferenczy 1944. június 3Ö-i jelentése. Lásd a budakalászi táborra és azokra a gettókra vonatkozó alábbi személyes beszámolókat, ahonnan a zsidókat behozták: Ke-pes Imre (768/3588), Schwarcz Arnoldné (768/3589), Büchel Rózsa (769/1126), Ge-rő Márta (771/3512), Heinz J.-né (771/3542), dr. László Helén (772/2448), Weisz H. (773/1989), Fürst Béláné (773/2053), Gross István (775/3203) és Féder M. és mások (776/63.)

92. Békásmegyerről és a szomszédos településekről való zsidókról, ideértve Budafokot, Pestszenterzsébetet, Rákospalotát, Sashalmot, Szentendrét és Újpestet, lásd az alábbi személyes beszámolókat: Endre László (768/3642), Farkas Lajos (769/1530), Hanák György (771/3464) és Rácz Maxné (774/2641).

94. Monornak 1941-ben 344 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 2,6%-át tette ki. Pinkas ha'kehilot, 355-357. o.

95.MOL, 119. tekercs. Itt található a Monoron elkobzott zsidó vállalatok listája is.

96 . Ferenczy 1944. június 30-i jelentése. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 180. o.

97. A részleteket lásd Scheiber Sándor: Pfeiffer Izsák emléke. Bp., szerzői kiadás, 1949,64. o. Lásd még Dömötör László: „Az utolsó monori rabbi," Új Élet, Bp., 1966. január 15.

99. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 415. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 327-334. o.

101 .Ferenczy 1944. július 9-i jelentése. Israel Police, Bureau 06, EichmannTrial 1322. dok. Monorról és az oda szállított zsidó hitközségekről szóló személyes beszámolókatlásd az alábbi YlVO-dokumentumokban: Herczeg Pálné (771/3241), Fényes Mórné (771/3265), Nádas L.-né (771/3548), valamint Rottman S. és Wertheimer Edit (772/2336).

,102. Ferenczy 1944. július 9-i jelentése. 1944. július 11 -i jelentésében (1927. sz. távirat) Veesenmayer azt állította, hogy július 9-ig 437 402 zsidót deportáltak. RLB, 193. dok.

103. A kistarcsai és a sárvári internálótáborokból történt deportálások részleteit lásd a 25. fejezetben. A kisebb, ún. SIPO-SD-szállítmányokról, amelyek Magyarországról 1944 nyarán és őszén Auschwitzba érkeztek, lásd Danuta Czech: Ausehwitz Chronicle, 1939-1945. Henry Holt and Company, New York, 1990. Lásd különösen a 669., 688., 713. és 735. oldalakat. Sári Reuveni: „Mischlochim meyuhadim vera-kavot meucharot me'Hungária le'Ausehwitz be'shanah 1944" (Különleges transzportok és kései vonatok Magyarországról Auschwitzba 1944-ben). Ycdkut Moveshet, 1985. május, 123-124. o. Lásd még a Magyarországról Auschwitzba érkező vonatok

menetrendjét in: Hefte von Auschwitz. Pantswowe Muzeum w Oswiecimiu, 7. és 8. kötet, Oswiecim, 1964, 103-109. o.

104. A pusztítás folyamatát másutt elég részletesen leírták. Lásd például Ota Kraus Erich Kulka: The Death Factory. Documents on Auschwitz. Pergamon Press, Oxford, 1966, 284. o., és Raul Hilberg: The Destruction óf the European Jews. Quad-rangle, Chicago, 1961, 555-635. o. Az auschwitzi halálkommandó egyetlen életben maradt tagjának beszámolóját lásd Filip Müller: Auschwitz Inferno. The Testimony of a Sonderkommando. Szerk. és ford.: Susanne Flatauer. Routledge and Kegan Paul, London, 1979.

Az emberirtás folyamatának más leírásaira és elemzéseire való utalásokat lásd a YIVO és a jeruzsálemi Yad Vashem által a Holocaustról közzétett bibliográfiai sorozat kiadványaiban. A magyar túlélők beszámolóit lásd The Hungárián Jewish Catastrophe. A SelectedandAnnótatedBibliography. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1984. 174-191., o.

105. Glücks eltűnt az 1945. áprilisi vöröskeresztes regisztrálások során, és állítólag nem sokkal később öngyilkosságot követett el. Lásd még Wisliceny írásbeli vallomását, RLB, 440. dok.

106. Bernd Naumann: Auschwitz. A Report on the Proceedings Against Róbert Kari, Ludwig Mulka and Others Before the Court at Frankfurt. Frederick A. Praeger, New York, 1966.

107. A különleges munkabrigád 860 tagja közül, akik a gázkamráknál és a krema-tóriumoknál dolgoztak akkoriban, kb. 450 magyar volt, 200 lengyel, 180 görög, a többi szlovák, német, illetve szovjet hadifogoly. Müller, Auschwitz Inferno, 132-133. o.

108. Danuta Czech, AuschwitzChronicle, 1939-1945, 627. o. Vagy Danuta Czech téved, vagy rendkívüli esetről lehet szó.

109. A 31. fejezetben foglalkozom azzal, hogy miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot és a hozzá vezető vasútvonalakat, illetve hogy miért nem hajtottak végre szabotázsakciókat a Lengyelországban, Szlovákiában és kisebbrészt Magyarországon működő ellenállási csoportok.

110. Varsói tárgyalásán 1946-47-ben Rudolf Höss, Auschwitz korábbi parancsnoka azt állította, hogy Eichmann napi öt szerelvény indítására számított, amit a tábor még kibővített létesítményeivel sem tudott volna befogadni. Höss állítólag Budapestre utazott, hogy rábírja Eichmannt a szállítmányok számának csökkentésére. Czech, Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 627. o.

111. RLB, 439. dokumentum. A „büntetett előéletűek" valójában a németek bejövetele után internáltak voltak.

112. Dr. Nyiszli Miklós anatómus és patológus május 29-én, Nagyváradról érkezett Auschwitzba. Mengelemellé osztottákbe, a III. krematórium melletti boncterembe. Mengeléről úgy emlékezett meg, mint „a legveszélyesebb bűnöző típus... akinek korlátlan hatalom volt a kezében". A részletekre nézve lásd Dr. Mengele boncoloorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban c. könyvét (Debrecen Város és a Tiszántúli Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata, Debrecen, 1947). Lásd még Czecz, Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 636., 691. o. Életrajzi részletek Mengeléről a 818-819. oldalakon. „A halál angyala", ahogy Mengelét nevezték, a háború után állítólag öt éven keresztül zavartalanul éldegélt szülővárosában, a bajorországi Günzburgban, helyreállítva „Carl Mengele és Fiai" elnevezésű mezőgazdasági gépüzemét. Az ötvenes évek közepén egy Anna Frankról szóló könyv szerzője, Ernst Schnabel hívta fel rá a figyelmet. Először Argentínába szökött, majd röviddel Eichmann 1960-ban történt elfogatása után Paraguayba. Paraguayi állampolgárságát egy legfelsőbb bírósági határozat 1979. augusztus 9-én visszavonta azon a formai alapon, hogy két évnél hosszabb időt töltött az országon kívül. Ugyanaznap Simon Wiesenthal, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ vezetője 50 000 dolláros jutalmat tűzött ki annak a személynek, aki információt nyújt Mengele elfogatásához. Mengele végül Brazíliáb a költözött, ahol 1979-ben állítólag egy vízi baleset áldozata lett.

113. Az erdélyi származású gyógyszerész, Victor Capesius 1963 és 1965 között állt egy Frankfurt am Main-i bíróság elé az ún. „auschwitzi perben". Kilencévi kényszermunkára ítélték. Naumann, Auschwitz, i. m., Távollétében háborús bűneiért Kolozsvárott is bíróság elé került, itt 1946-ban halálra ítélték. Lásd Genocide and Retribution.

115. Uo., 136. o. A szállítmányok „feldolgozásának" első két hetében, vagyis 1944. május 16. és 31. között a tábori SS-hivatalnokok mintegy fél mázsa aranyhoz és platinához jutottak az elgázosított zsidók müfogsoraiból. Czech, Auschwitz Chro-mcle, 1939-1945, 638. o.

118. Hasonló eseményekről számolt be Czech_y Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 636., 776. o. Magyar zsidók részvételével indult az az október 7-i lázadás is, amelyben 300 zsidó Sonderkommandós, akiket likvidálásra jelöltek ki, megtámadta az SS-őrö-ket, és felgyújtotta az egyik krematóriumot. A részleteket lásd uo., 725-726. o., valamint Müller, Auschwitz Inferno, 153 156., 159-160. o.

119. Kraus-Kulka, The Death Factory, 194. o. Lásd még Pery Broadnak, aki a Waffen-SS tagjaként az auschwitzi tábor politikai szekciójában szolgált, a nyilatkozatát Naumann idézett művében, 162-182. o. A birkenaui krematóriumnál dolgozó különleges munkabrigád tagja volt Reich Imre is, akit július 19-én a kistarcsai internálótáborból deportáltak. Szemtanúja volt 2200 cigány elégetésének és 160 egy éven aluli csecsemő élve való eltemetésének. Tanúvallomását lásd MOL, 13 . tekercs.

122. A képeslapok feladóhelyéül kitalált földrajzi név, „Waldsee" volt megadva. A tömör üzeneteket („Megérkeztem. Jól vagyok") gyakran közvetlenül elgázosításuk előtt íratták az áldozatokkal.

124. Beregszászról indult ez a szállítmány. Randolph L. Braham: „Photographer as Histórián: The Auschwitz Album." Shoah, 1983-84, ősz-tél, 20 23. o.

125. A különböző nézeteket, hogy ki készíthette a képfelvételeket és mi célból, lásd uo.

126. Ferenczy László alezredes jelentéseiről bővebben beszél a 19-22. fejezet.

128. Rudolf Hössnek, a korábbi auschwitzi parancsnoknak a vallomását 3869-PS sz. alatt közli a Nazi Conspiracy and Aggression a 6. kötet 787-790. oldalán. Lásd továbbá IMT, 37. kötet, 626-627. o., 161-L. sz. dokumentum.

129. Szita SzabolcsHalálerődjt (Kossuth, Bp., 1989) felsorolja azokat a táborokat, ahová a magyar zsidókat internálták. A különböző német koncentrációs táborokba került magyar zsidók személyes beszámolóit lásd Randolph L. Braham: The Hungárián Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. New York, The Institute for Holocaust Studies ofThe City University of New York, 1984,174-191. o. Lásd még a YIVO 768-783. sz. dossziéit, valamint a Yad Vashem Institute következő gyűjteményeit: 0-2,0-3,0-7,0-11,0-15, 0-33, 0-36 és 0-39. Lásd úgyszintén a következő nürnbergi dokumentumokat: D-258, D-277, NIK-6282 ésNIK-13137. Ilyen típusú beszámolók találhatók továbbá: Mementó:, i. m., 139-239. o.; Lévai: Eich-mann in Hungary. Pannónia, Bp., 19 61,230-243. o.; és Dapim lecheker tekufat hashoa. (Tanulmányok a Holocaust-időszakról.) Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978, 1:229-252.0.

130. Mauthausen melléktáborainak magyar zsidóiról közöl részleteket Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Metalon Manager Iroda, Bp., 1991. Itt találjuk a mauthauseni magyar áldozatok névsorát is.

Neuengamméban és a környező melléktáborokban kb. 2600 magyar zsidót dolgoztattak. A legfontosabb melléktáborok: Hamburg-Eidelstadt, Hamburg-Neugra-ben, Salzgitter, Fallersleben, Horneburg, Porta Westfalica, Hannover-Ahlem, Helmstedt-Beendorf, Wobbelin. Szekeres József: „A magyarországi deportálások történetéből." Menóra, 1987. december 18.

Majdnem 200 magyar zsidó nőt Auschwitzból Flosserburgon keresztül a Stuttgart melletti Calw-Württembergbe helyeztek át, ahol a Lufag repülőgépgyárban dolgoztatták őket. Josef Seubert: Von Auschwitz nach Calw. Jüdische Frauen im Dienst der totalen Kriegsführung. Klaus Isele, Eggingen, 1989.

131. A hessisch-lichtenaui táborról, ahol sok magyar zsidó nőt dolgoztattak, lásd Dieter Vaupel: Des Aussenkommando Hess. Lichtenau des Konzentrationslagers Buchenwald, 1944-45. Eine Dokumentation. Gesamthochschulbibliothek, Kassel, 1984. Lásd még e szerző „The Hessisch-Lichtenau Sub-Camp of the Buchenwald Concentration Camp, 1944-1945" c. tanulmányát in: Studies in the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1990. 194-237. o., valamint Czech, Auschwitz Chronicle, 1939-1945,, 712., 743. o.

132. A Felixdorfra, Iichtenwörthre és Bécsújhelyre vonatkozó dokumentáció jó része egyrészt a bécsújhelyi városi archívumban, másrészt a bécsi Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandesben tanulmányozható. Felixdorfra és Iichtenwörthre vonatkozó részletek derültek ki Wilhelm Vrtochnak, a táborok egykori parancsnokának a büntetőperéből, amelyet 1948 januárjában a bécsi tartományi bíróságon tárgyaltak. További, Felixdorfra vonatkozó részletek találhatók Vera Broser-Monika Plainer: Der Weg ungarischer Juden nach Niederösterreich, 1944 bis 1945. Das Lager Felixdorf. Verein Kultur im Alltag, Bécs, 1990. március. Lásd továbbá Szita Szabolcs idézett művét.

134. 1945 januárjának közepére az Auschwitzban élő magyar zsidók száma már alig haladta meg a 3000-et. Uo., 778., 782. o.

TALÁN A HOLOCAUST egyetlen más aspektusa sem váltott ki nyugtalanítóbb kérdéseket és kavart gyötrelmesebb vitákat, mint a szabad világ zsidó vezetőinek és vezető politikusainak, valamint a pusztulásra ítélt zsidó közösségek vezetőinek háború alatti magatartása. A magyar zsidó vezetők magatartásának vizsgálata különösen fontos, mert a magyar zsidó közösségnek egészen 1944 második negyedéig sikerült fennmaradnia, ekkorra pedig Auschwitz számos titkáról fellebbent a fátyol, és a Harmadik Birodalom bukását általában elkerülhetetlennek tartották. így hát a kérdés, hogy a magyar zsidók vezetői mit tudtak a nácik népirtó programjának realitásairól a tömeges deportálások kezdetekor, 1944. május 15-én, különleges jelentőséggel bír magatartásuk és reagálásaik értékelése szempontjából.

- a magyar zsidókat - a budapestiek kivételével - példátlan gyorsasággal pusztították el a háború legkegyetlenebb deportálási és mészárlás! programja keretében:

- a vidéki zsidók mindvégig beletörődően és megadóan viselkedtek a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás során;

- az utolsó megmaradt közösség, a budapesti zsidók deportálását 1944. július 7-én állította le Horthy Miklós altengernagy, Magyarország kormányzója, miután nyomást gyakorolt rá Roosevelt elnök, a svéd király, a Vatikán, és rábeszélte saját fia, ifj. Horthy Miklós, akit a magyar zsidók vezetői valamikor júniusban tájékoztattak Auschwitz realitásáról.

E tények ismeretében számos ellentmondásos és nyugtalanító kérdés vetődik fel: Pontosan mit tudtak a magyar zsidó vezetők a zsidók kiirtásáról a nácik által megszállt Európában, és mikor tudták meg ezt? Ha pontosan tudták, hogy miként akarták megoldani a nácik a zsidókérdést, miért mulasztották el a vidéki zsidó közösségek vezetőinek és általában a zsidó tömegeknek a figyelmeztetését? Miért nem tudtak „illegális" módszerekkel élni, hogy felvilágosítsák a magyar közvéleményt? Miért halasztották június második feléig, amikorra a vidéki zsidók zömét már deportálták, hogy tájékoztassák Horthyt és más kormányzati vezetőket?

A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a magyar zsidók országos vezetői közül többen, akárcsak a szabad világ zsidó vezetői és politikusai, jóval Magyarország német megszállása előtt tisztában voltak a végleges megoldás programjának realitásával. Míg a zsidók tömeges kiirtásáról szóló híreket nem támasztották alá teljesen meggyőző bizonyítékok a háború első két évében,¹ a magyarországi tömeges deportálások kezdete előtt már hetekkel kétségtelenül megdönthetetlen bizonyítékok álltak rendelkezésükre.

- „ellenséges" rádióállomások híradásai, ideértve a BBC-t, az Amerika Hangját és a Kossuth rádiót, a Moszkvából sugárzott magyar nyelvű adásokat;

- „illegális" kapcsolatok külföldi zsidó szervezetekkel, különösen Svájcban, Palesztinában, Isztambulban és Pozsonyban működő cionista és ortodox csoportokkal;

- kapcsolatok német katona-, rendőr- és hírszerző tisztekkel, ideértve a Wehrmacht, az SS és az Abwehr kötelékébe tartozókat.

Habár a végleges megoldás programjának magvalósítására vonatkozó részletes terveket csak 1942. január 20-án tartott wannseei konferencián hagyták jóvá,² a tömeggyilkosságok csaknem a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított német támadással egyidejűleg megkezdődtek. A náci seregek nyomában járó mozgó kivégzőegységek, az Einsatzgruppék száz- és százezer lengyel és szovjet zsidót szedtek össze és lőttek agyon, még mielőtt a haláltáborokat létrehozták volna Lengyelországban.³ Ezek közé tartozott az a 16 000-18 000 „hontalan" zsidó, akiket 1941 augusztusában deportáltak Magyarországról. Kamenyec-Podolszkij mellett történt legyilkolásuk voltaképpen a Holocaust-időszak első nagyobb méretű tömeggyilkossága volt.⁴

Az SS által foganatosított szigorú biztonsági intézkedések ellenére a gyilkosságok túl nagy arányúak voltak ahhoz, hogy tökéletesen eltitkolják őket. Egyik-másik tömeges kivégzésnek nemcsak a helyi lakosság vált a szemtanújává, hanem a csatlós hadsereg tagjai is, köztük románok és magyarok is. Sok magyart megdöbbentett az ártatlan férfiak, nők és gyermekek legéppuskázása. Családjuknak küldött leveleikben kifejezték felháborodásukat, és részletesen beszámoltak a látottakról, amikor hazamentek szabadságra. A szigorú zsidóellenes törvények ellenére az Ukrajnában szolgáló magyar fegyveres erők kötelékében korlátozott számban zsidó katonák is szolgáltak — egyenruhában és fegyveresen, mert különleges szaktudással rendelkeztek mint gépkocsivezetők, szerelők, mérnökök vagy orvosok -, akik szintén látták az Einsatzgruppék által elkövetett szörnyűségeket. Beszámolóik, akárcsak a keresztény katonáké és tiszteké, nem kerülték el a hitközségi és cionista vezetők figyelmét. E beszámolókon alapuló tudósításokat még az amerikai sajtó is közzétett.⁵

A magyar katonaságtól származó beszámolókat megerősítették azok a deportáltak, akiknek sikerült megszökniük Magyarországra. Köztük volt Springmann Sámuelnek és Brand Joelnek, a magyar kormánytisztviselőkkel jó kapcsolatot fenntartó két vezető cionistának néhány rokona.⁶A menekültek szívbemarkoló történeteket adtak elő hitsorsosaik szenvedéseiről és tömeges legyilkolásáról. Az egyik túlélő, Stern Lajos, Brand sógora, a MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája) delegációjának kíséretében, melyet Polgár György vezetett, tájékoztatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert a Kamenyec-Podolszkijban és környékén lezajlott mészárlás részleteiről. A minisztert, aki régi vágású konzervatív és nagyon tisztességes ember volt, láthatólag megrázta a dolog, és azonnal elrendelte minden további deportálás leállítását.⁷

1941 késő nyarára a magyar zsidó vezetők megbízható információval rendelkeztek nemcsak a Magyarországról deportált zsidók kiirtásáról, hanem azokról a tömeges kivégzésekről is, amelyeket az Einsatzgruppék és helyi hóhérsegédeik - lettek, litvánok, lengyelek, románok és ukránok -követtek el a balti államokban, Ukrajnában, Besszarábiában és Bukovinában, valamint a zárt elgázosító tehergépkocsikkal végzett első kísérletekről is.⁸

A zsidók tömeges legyilkolására vonatkozó első nyilvános tájékoztatást Thomas Mann regényíró adta a BBC által 1941 decemberében és 1942 januárjában közvetített beszédeiben.⁹ Bár Mann beszédei ellenőrizhetetlenek voltak, a Főkormányzóságban (a németek által megszállt Lengyelország egyik közigazgatási körzete) lévő táborokból megszökött szlovákok beszámolói megerősítették a zsidók üldözésével és lemészárlásával kapcsolatos, széles körben elterjedt hiedelmeket. A 999 szlovák zsidóból álló első szállítmányt, mely 1942. március 26-án indult Poprádról Auschwitzba, sok más transzport követte. Április végére néhány szőkevény, akinek sikerült visszatérnie, letette az asztalra a deportáltak sorsára vonatkozó legkorábbi bizonyítékot. Beszámolóikat eljuttatták az ÚZ-hoz (Ústredna Zidov - Zsidóügyi Főhivatal), a szlovák zsidókat képviselő, nácik által létrehozott központi „hatósághoz", a Nagy-Britanniában, Palesztinában és Svájcban működő zsidó szervezetekhez, valamint a szlovák állam vezetőihez, köztük Josef Tiso elnökhöz.¹⁰

Ekkorra már nyilván a Vatikán is tisztában volt a lengyelországi realitásokkal. A szlovákiai deportálások első hulláma idején Pozsonyban akkreditált pápai nuncius, Monsignore Giuseppe Burzio tájékoztatta Tisót és miniszterelnökét, Vojtech Tukát arról, hogy a zsidókat elgázosítják, és kérte, hogy vessen véget a deportálásoknak. Tuka válaszképpen engedélyt kért Wislicenytől, hogy szlovák delegációt küldhessen a Főkormányzó-ságba a deportáltak helyzetének kivizsgálására (1942. június).

Wisliceny tagadta az elgázosítást mint „rémhírt", de hogy védje Németország hosszú távú érdekeit, beleértve a Szlovákiával való jó viszony fenntartását és a végleges megoldás programjának biztosítását másutt, Hanns Elard Ludinnal, a pozsonyi német követtel konzultálva úgy döntött, hogy javasolja Berlinnek a Szlovákiából való deportálások ideiglenes felfüggesztését. Addigra azonban (1942. június vége) kb. 55 000 zsidót, azaz a szlovákiai zsidó közösség kétharmadát már deportálták.¹¹

1942 májusában a lengyelországi Zsidó Szocialista Párt, a „Bund" jelentést juttatott el Londonba, melyben tájékoztatta a világot, hogy a németek „hozzáláttak a lengyel területen élő zsidó lakosság megsemmisítéséhez". A jelentés pontos adatokat tartalmazott a kivégzések helyére és időpontjára, valamint az érintett zsidók számára vonatkozólag. Úgy becsülte, hogy a nácik már 700 000 lengyel zsidót semmisítettek meg. Ez a jelentés nyújtotta az első megbízható információt a Chelmnónál kiépített elgázosítólétesítményekről. Az emigráns lengyel kormány, melynek két zsidó tagja volt, Szmul Zygielbojm és dr. Ignacy Schwarzbart, komolyan vette a jelentést, és előmozdította, hogy a BBC részleteket közvetítsen belőle 1942. június 2-án és 26-án. A jelentésnek azokat a részleteit, melyek többen közt a lengyel zsidók kiirtására vonatkozó német szándékokról és a chelmnói elgázosításokról szóltak, június 25-én a The Daily Tdegraph és a zsidó sajtó is közölte, többek közt a ZionistReviezv és a Jewish Telegraphic Agency. A jelentés alapján 1942. július 2-án cikk jelent meg a The New York Temesban.¹²

Ekkor a brit sajtó - és feltehetően az amerikai is — tudomással bírt nemcsak a náci végleges megoldási program tényéről és méreteiről, hanem az alkalmazott módszerekről, beleértve az elgázosítást is. Mi több, állítólag tisztában volt azzal is, hogy „átgondolt terv készült a náci uralom alá került valamennyi zsidó kiirtására"¹³. A sajtóban közzétett leleplezések és Schwarzbart és Zygielbojm kétségbeesett kérései ellenére, akik megtorlást vagy megtorlással való fenyegetést sürgettek, a nagyvilág közömbös maradt. A zsidó vezetők a szabad világban „nem tettek érzékelhető erőfeszítést, hogy nyomást gyakoroljanak kormányaikra bármiféle aktív segítségnyújtási politika érdekében"¹⁴.

A június 2-i és 26-i BBC-híradásokon kívül a lengyel emigráns kormány sok más erőfeszítést is tett, hogy tájékoztassa a szövetségeseket és a nagyvilágot a zsidók kiirtására irányuló módszeres német törekvésekről. Röviddel a kormány június 6-i ülése után, melyen a Lengyelországból kapott különféle titkos jelentéseket tárgyalták, Wladyslaw Sikorski tábornok, az emigráns kormány feje, üzenetet intézett a szövetségesekhez, hangsúlyozva, hogy „a zsidó lakosság kiirtása elképesztő méretekben folyik". Június 9-én egy BBC-adásban figyelmeztette a világot, hogy „Lengyelország zsidó lakosságát pusztulásra ítélték. Mindez összhangban van azokkal a náci kijelentésekkel, miszerint az összes zsidót megsemmisítik, a háború kimenetelétől függetlenül." Részletekkel szolgált a különböző lengyel városokban rendezett mészárlások méreteiről, és tájékoztatta a világot, hogy igyekszik felhívni a szövetségesek figyelmét ezekre az atrocitásokra. Június 10-én az emigráns lengyel hatóságok felhívást bocsátottak ki a szabad világ összes parlamentjéhez az általában Európában és különösen Lengyelországban foganatosított zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatban. A lengyel emigráns kormány ez irányú tevékenysége július folyamán megerősödött, amikor megkezdődött a varsói zsidók tömeges deportálása.

A lengyel zsidóság elpusztítására irányuló könyörtelen kampányról szóló jelentések 1942-ben az egész év folyamán rendszeresen eljutottak a szabad világ politikusaihoz. Eltekintve attól, hogy bizonyos újságok belső oldalaikon hébe-hóba kivonatosan közölték ezeket a jelentéseket, nem történt konkrét vagy érdemi intézkedés a lengyel zsidók tragikus helyzetének megkönnyítésére. A jelentésekből kiderült, hogy Auschwitzban és másutt emberirtás folyik, és hogy az „áttelepítések" valójában deportálást jelentenek.¹⁵ Hasonló tudósítások a náci végleges megoldási program részleteivel, konkrét javaslatokkal és nyomatékos kérésekkel 1943 és 1944 folyamán időről időre eljutottak a zsidó vezetőkhöz Amerikába, Nagy-Britanniába, Svájcba, Törökországba és Palesztinába. A lengyelországi harcoló zsidókat képviselő Zsidó Nemzeti Bizottság 1943. március 17-én levelet írt Stephen S. Wise rabbinak, a Zsidó Világkongresszus vezetőjének, Nahum Goldmannak és a Jointnak, konkrét lépéseket javasolva a lengyel zsidóság maradványának megmentésére. 1943 . november 15-én, hat hónappal a varsói gettó felkelésének leverése után, a bizottság vezetői Londonban a dr. Ignacy Schwarzbartnak küldött levelükben nemcsak a náci barbárokat ítélték el, hanem a szabad világ zsidó vezetőit is kárhoztatták. A következőket írták: „Hárommillió lengyel zsidó vére bosszúért kiált nemcsak a náci gyilkosok ellen, hanem a közömbös elemek ellen is, akik beérték puszta szavakkal, de nem tettek semmit, hogy megmentsenek a fenevadak karmaiból egy pusztulásra ítélt népet. Ezt mi... sose feledhetjük el vagy bocsáthatjuk meg."¹⁶

Zygielbojmot annyira kiábrándította, hogy a világ hallgat és közönyös, mialatt a nácik zsidók százezreit irtják ki, hogy 1943. május 12-én, 48 éves korában öngyilkosságot követett el. Búcsúlevelében a következőket írta. „Nem hallgathatok. Nem tudok élni, mialatt Lengyelország zsidó lakosságának - melynek képviselője vagyok - maradéka is elpusztul. Barátaim a varsói gettóban fegyverrel a kézben haltak meg, de közéjük tartozom, és az ő tömegsírjaikban volna a helyem. Halálommal szeretném kinyilvánítani végső tiltakozásomat a passzivitással szemben, mellyel a világ szemléli és eltűri a zsidó nép kiirtását."¹⁷

1942 nyarán a vezető zsidó szervezetek képviselői a semleges Svájcban első kézből származó információt kaptak a náci vezérkarnak az európai zsidóság felszámolására irányuló szándékáról. Ilyen értelmű információ kb. ugyanebben az időben hivatalos csatornákon át is eljutott a nyugati szövetségesek vezetőihez. Hogy ki tájékoztatott először kit, arról megoszlanak a vélemények.

Arthur D. Morse beszámolója szerint Gerhart Riegnert a Zsidó Világkongresszus svájci képviselőjét 1942. augusztus l-jén tájékoztatta egy vezető német gyáriparos, aki kapcsolatban állt Hitler főhadiszállásával, hogy a Führer parancsot adott az európai zsidók kiirtására. Az információ Eduárd Schultétól - az 1980-as évek elején derítették ki a nevét - származott, aki állítólag hallotta a vitát arról a rendelkezésről, mely a ciánhidrogénsav használatát előírta - ez volt a halálos alkotóeleme a haláltáborokban alkalmazott ciklon-B gáznak.¹⁸ Addigra Riegner valószínűleg ismerte már a Bund jelentését, és bőséges tényanyaggal rendelkezett a varsói gettó 380 000 zsidó lakosának „áttelepítéséről", mely július 22-én kezdődött, valamint a megszállt Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban élő zsidók deportálásáról.

A háborús időszak cenzúra-előírásai miatt, s hogy biztosítsa a titoktartást, Riegner táviratként adta fel jelentését augusztus 8-án a genfi amerikai konzulátuson keresztül. Howard Elting, Jr. konzulhelyettes tájékoztató memorandumot csatolt hozzá a State Department, az amerikai külügyminisztérium számára, melyben Riegnert „komoly és kiegyensúlyozott egyénnek" értékelte, és kérte, hogy az üzenetet továbbítsák Ste-phen S. Wise rabbinak. A táviratot a State Department először visszatartotta, de amikor rájött, hogy a brit külügyminisztérium a maga példányát továbbította a Zsidó Világkongresszus londoni részlegéhez, augusztus 28-án tájékoztatták Wise rabbit.

Minden jel arra vall, hogy a britek ugyanolyan korán, ha nem korábban szereztek tudomást a fuhreri parancs létezéséről és jelentőségéről, mint az amerikaiak. Más bizonyítékok szerint ugyanis Riegner forrása is dr. Chaim Pozner, a Jewish Agency Palesztina Hivatalának genfi társigazgatója volt, aki elsőként az angolokat értesítette.¹⁹ A végleges megoldásra vonatkozó fuhreri paranccsal kapcsolatos hírt e verzió szerint nem egy „német gyáriparos" továbbította, hanem egy meggyőződéses antifasiszta tiszt, Arthur Sommer alezredes. Mint nagyra becsült közgazdász. Sommer az 1940-es évek elején került a Wehrmacht hadvezetőségéhez.²⁰ Miben a minőségben és egy német közgazdászküldöttség tagjaként gyakran látogatott Svájcba, színleg a német gazdasági érdekeket szolgálva. Sommer kapcsolatot létesített és tartott fenn korábbi tanárával, Edgár Salin professzorral a bázeli egyetemről, és felbecsülhetetlen értékű információk szállítójává vált a szövetségesek számára. Valamikor 1941 júniusában például értesítette Salint a németeknek arról a tervéről, hogy rövidesen megtámadják a Szovjetuniót. Sommert megdöbbentette a nácik eltökéltsége, hogy kiirtják a zsidókat; ezt az értesülést is átadta Salinnak, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa Churchillnek és Rooseveltnek. Titokban eljuttatott memorandumában, mely cselekvésre vonatkozó konkrét javaslatot is tartalmazott, hangsúlyozta:

Keleten egyre-másra létesítik azokat a táborokat, amelyekben az európai zsidókat és az orosz hadifoglyok nagy részét fogják gázzal elpusztítani/Kérem, azonnal továbbítsa ezt az információt személyesen Churchillnek és Rooseveltnek. Ha a BBC nap mint nap szót emelne a gázkamrák működtetése ellen, akkor talán nem helyeznék működésbe őket, mert ezek a bűnözők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a német nép előtt titokban tartsák, amit terveznek, és amit mindenáron meg szeretnének valósítani.²¹

Salin nemzetközi hírű közgazdász-szociológus és hasonlóképpen elszánt antifasiszta volt; a Sommertől kapott információt egy másik tanítványának, dr. Chaim Poznernak is továbbította. Pozner pedig azonnal eljuttatta az információt az angolokhoz V. C. Farrell, a genfi brit údevél-el-lenőrzési hivatal vezetőjének közreműködésével, aki egyúttal a Svájcban működő brit hírszerzés főnöke is volt.²² Dr. Pozner ezzel egyidejűleg tájékoztatta dr. Benjámin Segalowitzot, a Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete sajtóirodájának vezetőjét, aki azonnal értesítette dr. Gerhart Rieg-nert.²³

Ma is rejtély, hogy Sommer kulcsfontosságú értesülését, melyet Salin és Pozner lelkiismeretesen továbbítottak, miért kezelték olyan bizalmasan és akkora titoktartással. Pozner cselekvési szabadságát korlátozta külföldi státusa és Farrell iránti elkötelezettsége, akitől rendszeresen kapott híreket a lengyelországi zsidó közösségről. Segalowitz azonban független ember volt, és mint a sajtóiroda vezetője talán felhívhatta volna a svájci sajtó figyelmét a hírre. Az is lehet, hogy megtette, de 1942-ben, amikor Németország még győzelemre állt, a svájciak, akik nagy súlyt fektettek semlegességük megvédésére, talán nem voltak hajlandók olyan hírt közölni, ami a Birodalom lejáratásához vezetett volna.

A Segalowitztól kapott információn túlmenően Riegner a továbbiakban újabb dokumentumokkal szolgált arra vonatkozólag, hogy Hitler elszánta magát a zsidókérdés megoldására. Am ezekre, akárcsak Riegnertől és más zsidó képviselőktől származó minden későbbi közlésre, sokáig gyakorlatilag nem figyeltek. Hasonló sorsra jutott az amerikai és más diplomaták által továbbított számos más közlés.

Wise rabbi állítólag felkérte Sumner Welles amerikai külügyminisz-ter-helyettest, hogy ellenőriztesse a Riegner-jelentés igazságtartalmát, azt ígérve, hogy közben visszatartja az információt.²⁴ Szeptemberben Wise rabbi egy másik jelentést kapott, ezúttal Jacob Rosenheimtől, a Zsidó Világkongresszus európai képviselőjétől, mely bővebb részleteket tartalmazott a náci végleges megoldás programjáról. Miután a Jewish Telegraphic Agency (Zsidó Távirati Iroda) októberben szenzációként tálalta a Riegner-jelentést és a State Department további megerősítő jelentéseket kapott, Welles tájékoztatta Wise rabbit, hogy legmélyebb aggodalmai megerősítést nyertek.

A Welleshez eljuttatott jelentések közül az egyiknek Anthony J. Dre-xel Biddle, Jr., a lengyel emigráns kormányhoz akkreditált amerikai nagykövet volt a szerzője. Ezt a dossziét Welles 1942. augusztus 26-án eljuttatta Roosevelt elnöknek. Volt benne egy beszámoló Ernst Fischertől, a csehszlovák államtanács egyik vezetőjétől, a kelet-közép-európai zsidók lemészárlásáról. Egy másik jelentés, melyet dr. Donald A. Lowrie, a World Alliance of Young Men's Christian Associations (Fiatal Férfiak Keresztény Szervezetének Világszövetsége) amerikai képviselője írt, részleteket tartalmazott a franciaországi deportálásokról. Leland Harri-son, a berni amerikai követ két személyes levelet írt Welleshez, megkerülve a State Departmentet. 1942. október 24-i keltezésű levelében Har-rison újabb részletekkel szolgált a führeri paranccsal kapcsolatos hír eredetéről. (Ezek a részletek különböznek mind a Morse, mind pedig a

Salin és Pozner áltál megadottaktól.) Megerősítette, hogy a német gyáriparos, akinek már a nevét is tudta, valóban a náci hadigazdálkodás szakértőinek belső körébe tartozik. Szerinte dr. Carl J. Burckhardt, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának vezető személyisége volt az, aki felhívta a führeri parancsra Paul Guggenheim professzornak, a jeles svájci ügyvédnek és Riegner barátjának figyelmét. Október 31-i keltezésű második leveléhez Harrison csatolta Guggenheim esküvel megerősített, október 29-i keltezésű nyilatkozatát, melyben kijelentette, hogy Hitler parancsot adott, hogy a németek ellenőrizte területeken minden zsidót irtsanak ki. Guggenheim professzor kijelentette továbbá, hogy informálójának, Burckhardtnak a német külügyminisztérium egyik tisztviselője és a hadügyminisztérium egyik tisztje hozta tudomására a parancsot, egymástól függetlenül.²⁵

Wise rabbi kétségbeesésében 1942. december 2-án és december 8-án kapcsolatba lépett Roosevelt elnökkel. A második alkalommal átnyújtotta neki a 20 oldalas, „A népirtás terve" (Blueprintfor Extermination) c. dokumentumot. Ebben országonként elemezte a nácik emberirtó programját. A végleges megoldásra vonatkozó részleteket megerősítette Riegner újabb jelentése (1943. január 21-i keltezéssel), melyet Harrison 1943. január 27-i táviratában továbbított.²⁶ A brit zsidóság vezetői hasonló lépéseket tettek kormányuknál és a különböző egyházi és politikai vezetőknél. A nyugati zsidóság vezetőinek erőfeszítései azonban eredménytelenek maradtak, mert a szövetségesek nem akarták semmiféle erőforrásukat mentési célokra fordítani, azzal az érvvel, hogy a győzelem ígéri a leghatékonyabb orvosságot. A zsidó vezetők kínos helyzetbe kerültek. Sokuk attól tartott, hogy a zsidók mentésére irányuló közveden akciókat sürgetve, saját hazafíasságukat tehetik kétségessé.

A magyar zsidóság vezetőinek különösen jó lehetőségük volt arra, hogy meggyőződjenek, a külföldi rádióadások igazat mondanak, melyeket sok egyszerű zsidóhoz hasonlóan rendszeresen hallgattak, ha nem is minden kockázat nélkül. Zsidó menekültek ezrei szöktek Magyarországra Lengyelországból, és Szlovákiából az említett országokban bevezetett drákói zsidóellenes intézkedések nyomán. Jó néhányukat a budapesti Mentőbizottság (Vaada) segítségével csempészték be Magyarországra (lásd a 3. és a 29. fejezetet). E szervezet egyik fő funkciója az volt, hogy összegyűjtse és továbbítsa a menekültek személyes beszámolóit - a nácik által szervezett zsidóüldözésekkel foglalkozó saját jelentéseikkel együtt - a Jewish Agency isztambuli és svájci összekötőinek. A budapesti Vaada szabályos földalatti hírszerző egységet létesített, ahol a menekülteket alaposan kikérdezték, és a Lengyelországban, Szlovákiában és másutt folyó gettósítási, koncentrálási, deportálási és megsemmisítési program részleteit tüzetesen megvizsgálták és ellenőrizték. Hy módon száz és száz ilyen beszámolót hitelesítettek Budapesten, és továbbítottak a Jewish Agency-nek, a Halucnak és az isztambuli és svájci Joint-irodáknak.²⁷ Ezek részleteket tartalmaztak „a Keleten elkövetett tömeggyilkosságokról"²⁸ , valamint konkrét információt az elgázosításokról és a krematóriumok működéséről.²⁹ Ilyesféle hátborzongató jelentéseket - pénzsegélyekért való kétségbeesett kérésekkel együtt - Magyarország megszállása előtt és után is küldözgettek már Saly Mayerhez, a Joint svájci képviselőjéhez.³⁰ Sok jelentés eljutott Angliába és az USA-ba is. Az amerikai zsidó vezetők például 1944. április 4-én azt a hírt kapták Genfből, hogy a németek fél éven belül ki akarják irtani a magyar zsidóságot. Ez majdnem két héttel a kárpátaljai gettósítás kezdete előtt történt, de a szövetségesek a jelentések szerint nem akartak hallgatni a zsidó vezetők felhívásaira.³¹

A Jewish Agency isztambuli irodája természetesen más forrásokból is naprakész tájékoztatást kapott a nácik megsemmisítő programjáról. Az isztambuli iroda, mely ismerte a végleges megoldás programja során alkalmazott eljárásokat, figyelmeztette is a budapesti Mentőbizottságot, milyen veszélyeket rejt magában a németekkel való együttműködés megszállás esetén. 1943. szeptember 25-i és 1943. október 23-i keltezésű leveleiben Menachem Bader, az isztambuli iroda egyik vezetője azt tanácsolta budapesti kollégáinak, hogy még a passzív együttműködést is kerüljék el a németekkel. Figyelmeztette őket, hogy minden tevékenység, például a lakosság összeírása, koncentrálásra való felszólítás vagy sárga csillag viselése „a pusztulást készíti elő"³².

A budapesti Mentőbizottság által összegyűjtött és továbbított beszámolókhoz hasonlókat készített és küldött az isztambuli Mentőbizottsághoz, a Jewish Agencyhez, a Haluchoz és a svájci Joint-irodákhoz Gisi Fleischmann³³, a pozsonyi Zsidó Tanács keretében működő „Munkacsoport" (Pracovná Skupina) egyik vezető tagja is, különösen a Kaszt-ner-csoporthoz tartozókat a lengyelországi és szlovákiai fejleményekről. ³⁴ Mi több, a pozsonyi és a budapesti Mentőbizottságok tagjai rendszeresen ellátogattak egymáshoz. Mikor a szlovák zsidóság bajba került, a pozsonyi vezetők nem mindig kaptak olyan segítséget, amilyenre számítottak a magyar zsidó vezetőktől, akiknek viszonylag jó soruk volt. Fleischmann kifejezte csalódottságát Nathan Schwalbhoz írt egyik levelében: „Ott-tar-tÓzkodásom alatt [Budapesten] tárgyaltam a zsidó társadalom vezető embereivel, és mindenekelőtt meg kell jegyeznem, teljesen objektívan, hogy ottani barátaink nem ismerik sem a zsidó szolidaritást, sem a társadalmi felelősséget, sem a könyörületet."³⁵

A magyar zsidó vezetőkről hasonló negatív véleményt adott Aron Grünhut, szlovák zsidó vezető, aki 1942-ben látogatott Budapestre, hogy pénzt kérjen a szlovák zsidók megmentéséhez.³⁶ A magyar zsidóság rövidlátására vonatkozó efféle értékeléseket megerősítette Komoly Ottó is, a Magyar Cionista Szövetség Mentőbizottság elnöke³⁷, és a Haluc mozgalom néhány vezetője is, vagy például Rafi (Friedl) Ben-Shalom. Röviddel a Szlovákiából való visszatérése után, 1944 januárjában Ben-Shalom, aki még az év őszén a földalatti zsidó ellenállás egyik hősévé vált, megjegyezte, hogy ő és menekülttársai „úgy ismerték meg a magyar zsidóságot, mint különösen utálatos fajtát"³⁸.

A magyar zsidóság ortodox vezetői ugyanolyan jól informáltak voltak, mint a Mentőbizottság vezetősége. Michael Beer-Dov Weissmandel rabbi a pozsonyi Mentőbizottságtól külön tájékoztatta őket.³⁹

A pozsonyi Mentőbizottság például hetekkel a deportálások megkezdése előtt tájékoztatta a budapesti Mentőbizottságot arról, hogy aláírtak egy vasúti megállapodást Magyarország és Szlovákia között, s hogy az SS javájban tökéletesítteti és renováltatja az auschwitzi gázkamrákat és kre-matóriumokat, így készül a magyar zsidók fogadására. A jelentés még egy Scharführer szavait is idézte, aki szerint az SS „nemsokára finom magyar szalámit fog falatozni"⁴⁰.

A magyar zsidók vezetőinek tájékoztatásán kívül Weissmandel rabbi Svájc zsidó vezetőit is friss értesülésekkel látta el a végleges megoldás programjáról. Megindító levelei és kétségbeesett felhívásai 1944-ben elsősorban a magyar zsidóság szomorú helyzetével foglalkoztak. Részletesen és pontosan számolt be a végleges megoldás magyar programjáról, és konkrét lépéseket javasolt a szabad világ zsidó vezetőinek a vérontás beszüntetésére. Mint sok más zsidó vezetőt a nácik által megszállt Európában, őt is megdöbbentette, hogy - benyomása szerint - a zsidó és kormányzati vezetők szerte a világban tétlenek, némák és érzéketlenek maradtak a tömeggyilkosságokkal szemben. Fájdalmának szabad utat engedett abban a levélben, melyet a genfi Halucnak küldött május vége felé, a kárpátaljai és észak-erdélyi tömegdeportálások csúcspontján. Miután leírta, hogyan működik Auschwitz, mely akkor valósággal falta a magyar zsidókat, Weissmandel rabbi így folytatta:

És ti, zsidó testvéreim, szabad országokban, és ti, kormányon levő politikusok, hogyan maradhattok némák szabad országaitokban e gyilkosságok ismeretében, melyek során vagy hatmillió zsidót öltek meg máig, és továbbra is ezreket ölnek meg nap mint nap! A meggyilkolt zsidók kétségbeesett szívvel kiáltanak hozzátok, és megátkoznak benneteket, kegyetleneket, gyilkosokat, kegyetlen hallgatásotok és tétlenül ölbe tett kezetek miatt, mert nektek módotokban állna nem megengedni - és megakadályozni - ezeket az eseményeket.⁴¹

Weissmandel rabbi a mentési munka élvonalába állt azóta, hogy 1942 márciusában a szlovák zsidók deportálása megkezdődött. Ez év júniusában kapcsolatba lépett Dieter Wislicenyvel, Eichmann munkatársával, aki a szlovákiai deportálásokért felelt, és busás pénzt ígért neki a zsidóellenes akciók megszüntetése fejében. A deportálásokat nem sokkal később, már korábban tárgyalt okokból, leállították, Weissmandel rabbi és pozsonyi kollégái ekkor arra a meggyőződésre jutottak, hogy Wisliceny „kulcsszerepet" játszik. Az utóbbi, miután „megalapozta szavahihetőségét", a továbbiakban igyekezett kihasználni az alkudozásokban rejlő lehetőségeket. 1942 októberére az alkudozást kiterjesztették, és az ún. Európa-terv keretében (lásd a 29. fejezetet) immár az Európából Lengyelországba történő deportálások felfüggesztéséről tárgyaltak; a magában Lengyelországban folyó megsemmisítő műveletek „nem estek Wisliceny hatáskörébe", ezért ezek nem is képezték megbeszélések tárgyát. A tervekről folytatott tárgyalások új lendületet vettek 1943. május 7-e után, amikor a pozsonyi Mentőbizottság képviseletét Gisi Fleischmann vette át.

Egy titkos kódrendszert használva, melyet egyébként a segélyezési és mentési munkában részt vevő összes zsidó szervezet használt a háború alatt,⁴² Fleischmann rendszeresen tájékoztatta a Jewish Agencyt, a Halu-cot és a svájci és törökországi Joint-irodákat a tervről.⁴³ Jelentései részletes és hitelesített információkat tartalmaztak a lengyel és a szlovák zsidók elpusztításáról.

1943. március 24-én például kijelentette, hogy a Lengyelországba küldött összes futártól kapott hír negatív, mert a Főkormányzóság egész területe judenrem lett. Megjelölte azt a három fő központot, ahol még éltek zsidók: Auschwitz, Birkenau és Lublin, hangsúlyozva, hogy a még életben lévők alapjában véve egészséges, munkaképes férfiak és nők.⁴⁴1943. május 9-én újabb jelentést küldött a lengyelországi tömeggyilkosságokról. Tájékoztatta a szabad világ zsidó vezetőit, hogy nemcsak a családokat pusztítják el teljesen, hanem a táborokban munkavégzésre kivá-logatottakat is legyilkolják. A táborok lakói fogolyként élnek, szögezte le. „Amíg az egyén képes dolgozni, igazolja az élethez való jogát. De ha legyengül vagy munkája elvégzésében betegség akadályozza, egyszerűen megszűnik létezni. "⁴⁵

Néhány nappal Wislicenyvel való 1943. május 10-i találkozója után Fleischmann fontos jelentést készített, melyre azt írta: „Szigorúan titkos; elolvasása után azonnal megsemmisítendő." Á jelentés, melynek egy példánya utasításai ellenére fennmaradt, tartalmazta nemcsak az Európaterv végrehajtásának Wisliceny és fölöttesei által kidolgozott feltételeit, hanem további részleteket is feltárt a lengyelországi zsidók megsemmisítéséről:

A futárok [schlichim] hatása alatt vagyunk, akik olyan jelentést hoztak nekünk, hogy megfagy tőlük a vér az ereinkben. Több mint egymillió testvérünket [chaverim] telepítettek már át Lengyelországba; nem tudni, hová. További száz- és százezrek vesztették életüket az éhezés, a betegség, a hideg következtében, és megszámlálhatatlanul sokan, tíz- és tízezrek estek áldozatul erőszaknak. A jelentések szerint a hullákat vegyipari nyersanyagként hasznosítják. A jelentések egybevágnak néhány menekült [plitim] híreivel, akiknek a legvakmerőbb úton-módon szerencsére sikerült megszökniük. Hasonló értelmű írott jelentéseket is kaptunk futároktól. 120 testvérünket zsúfolják be egy-egy marhavagonba, melyben rendes esetben 40 számára volna hely. Kb. 10 cm vastag oltatlanmész-réteg van a padlón, s mivel a vagonokba zárt emberek kénytelenek ott könnyíteni magukon, ahol állnak, amikor a szenny a mészre ér, gázok keletkeznek, melyek miatt rendkívül magas a halálozási arány. Feltételezzük, hogy a Lengyelországból áttelepítetteket a Búgon túli területekre vitték, de mind ez ideig semmi életjel nem jutott el hozzánk onnan.⁴⁶

Még konkrétabban fogalmazott 1943. szeptember 5-i keltezésű jelentésében, melynek egy példányát dr. Adolf Silberschein is megkapta Genfben:

Ma már tudjuk, hogy Sobibor, Malkyne-Treblinka, Belzec és Auschwitz: megsemmisítőtáborok. Magukban a táborokban is munkacsapatokat tartanak fenn, melyeknek az a feladatuk, hogy olyan benyomást keltsenek, mintha [közönséges] táborok lennének.⁴⁷

Fleischmann közlései, akárcsak a budapesti Mentőbizottságéi⁴⁸, a legmeggyőzőbb bizonyítékok közé tartoznak, melyek arról tanúskodnak, hogy a zsidó vezetők, köztük természetesen a magyarok is, pontosan ismerték a nácik tömeggyilkossági programját.

A magyarországi menekültek közül néhányan aktív szerepet játszottak a partizánmozgalomban, elfogatásuk után sikerült megszökniük, árja származásukat igazoló papírokat szereztek, és félillegalitásban ékek az országban. Egyikük Brace B. Teicholz volt, akit saját elbeszélése szerint partizánként ejtettek foglyul Munkácstól északra és hoztak Magyarországra 1942 márciusában.⁴⁹ Budapesten sikerült megszöknie, és „Glick" fedőnéven csatlakozott az ott működő lengyel-zsidó földalatti szervezethez. Ugyanakkor a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) nyilvántartásában lengyel keresztényként szerepelt Bronislaw Szczepipiorka néven. Ebben a hármas minőségében Teicholz szoros kapcsolatot tartott fenn magyarországi és külföldi lengyel szervezetekkel, a genfi dr. A. Silberscheinnel a Zsidó Világkongresszustól, a magyar zsidóság hivatalos vezetőivel (beleértve Stern Samut és Freudiger Fülöpöt), valamint a Mentőbizottság tagjaival (Komollyal, Kasztnerrel és Brand-dal). Valamikor 1943 áprilisában Teicholz tanácskozott a magyar zsidóság vezetőivel, többek közt Freudigerrel, Kasztnerrel, Krausz Moshéval (Miklóssal) a Palesztina Hivataltól és dr. Pásztor Józseffel az OMZSA-tól, a legnagyobb magyarországi zsidó adománygyűjtő szervezettől. Ezen a tanácskozáson részletesen ismertette a nácik lengyelországi módszereit. Sorra vette az általuk bevezetett konkrét intézkedéseket, és áttekintette, milyen fogásokat alkalmaznak, hogy rávegyék a zsidókat az engedelmességre és saját elpusztításukban való együttműködésre. Figyelmeztette a magyar zsidókat, hogy tegyenek meg minden elővigyázatossági intézkedést, és tartsák szem előtt a nácik népirtási módszereit. Ezek a vezetők azonban „biztosították" Teicholzot, hogy ami Lengyelországban történt, aligha történhet meg Magyarországon.⁵⁰

. Teicholz beszámolóját, a magyar zsidóság vezetőjének a megszállás előtti álláspontjáról adott értékelését megerősítik a Lengyelországból és Szlovákiából Magyarországra került cionista fiatalok (halucim)⁵¹ és Hermáim Adler, a német zsidó költő és író, aki 1943 októberében menekült Budapestre, miután az előző két évet a vilniusi, a bialystoki és a varsói gettó földalatti mozgalmában töltötte.⁵² Mint a lengyelországi ellenállás tagja, Adler kapcsolatban állt Anton Schmidttel, a legendás hírű Wehr-macht-őrmesterrel. Schmidtet, aki Vilniusban és Bialystokban együttműködött a zsidó földalatti mozgalommal, hamis iratokat és szállítóeszközöket bocsátva rendelkezésére, végül a Gestapo leleplezte és kivégezte.⁵³

Adler kapcsolatban állt az antifasiszta ellenállásban részt vevő több más némettel is.⁵⁴ Mire Budapestre érkezett, tökéletesen tisztában voltak a zsidók Treblinkában történő kiirtásával és általában a végleges megoldás programjának lengyelországi realitásaival. Mindent feltárt, amit csak tudott Valdemar Langlet professzornak, a Svéd Vöröskereszt budapesti képviselőjének, valamint a magyar zsidóság vezetőinek, köztük azoknak, akik a Mentőbizottsággal álltak kapcsolatban. Ezek a vezetők, állíja Adler, nem akarták elhinni Treblinkáról szóló beszámolóit. Kasztner például megkérdezte, járt-e Adler személyesen Treblinkában. „Nem volt könnyű meggyőzni a magyar zsidókat", panaszkodott Adler.

Teicholznak és Adlernak a táborokkal kapcsolatos leleplezéseit a magyar zsidó vezetők végül tudomásul vették. Stern Samu így jellemezte a körülményeket, amelyek közepette ő mága a budapesti Zsidó Tanács -az összes zsidó fölötti „hatalommal" felruházott szerv - vezetőjévé lépett elő:

A Gestapo jóakaratot színlelő, képmutató és álnok bemutatkozása nem tévesztett meg engem, de azt hiszem, mást sem, mert tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában, és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú-hosszú sorozata. Nálunk is már az első napokban megkezdődött a tömeges összefogdosás, leginkább pályaudvarokon, ahol a gyanútlan utasokat szedték össze, azon a címen, hogy szökni akarnak. Ez már szöges ellentétben állt színlelt kijelentéseikkel. Hallottam eleget a Gestapo hírhedt zsidóosztályának módszereiről, tudtam, hogy mindig elkerülték a feltűnést, nem szerettek ijedtséget, félelmet kelteni, csöndben, higgadtan és a legnagyobb titokban dolgoztak, hogy a mit sem sejtő, gyanútlan áldozatok még akkor se tudják, mi vár reájuk, ha már vagonokban indították őket útnak a halál felé. Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket, mégis elvállaltam a Tanács elnökségét, és a többiek is ebben a tudatban elvállalták a tanácstagságot. ⁵

Fábián Béla volt országgyűlési képviselő és a Zsidó Hadviseltek Bizottságának háború alatti elnöke (lásd a 10. fejezetet) szintén tisztában volt vele, miféle kampányt folytatnak a nácik a zsidók ellen a szomszédos országokban. Kitűnő kapcsolatai voltak nemcsak a kicsi és viszonylag tehetetlen magyar ellenállással, hanem a honvédelmi minisztérium néhány magas rangú tisztségviselőjével is. Az utóbbiak közé tartozott Nagy Vilmos és Hennyey Gusztáv altábornagy, a HM Munkaügyi Főcsoport főnöke, Honvédelmi Munkaszervezet vezetője. A háború után Fábián így nyilatkozott:

Sokan hallottunk Auschwitzról és a zsidók Lengyelországból, Csehszlovákiából és Szlovákiából történő deportálásáról, ahol barátaink éltek. Együtt jártunk egyetemre, együtt katonáskodtunk, és most mélyen átéreztük tragikus helyzetüket. Féltünk, hogy ugyanez történik majd velünk is.⁵⁶

Kasztner a háború után Sternhez hasonlóan elismerte, tudott róla, mit műveltek a németek Európa náci megszállás alá került részeiben, ha nem osztotta is Fábián balsejtelmeit a magyar zsidókat is utolérő katasztrófáról. Mint cionista, Kasztner talán Sternnél is kedvezőbb helyzetben volt ahhoz, hogy tájékozódjék a zsidóellenes intézkedésekről Európában, mert különféle illegális csatornákon állandó kapcsolatban állt külföldi zsidó szervezetek képviselőivel (lásd a 3. fejezetet).

Nem sokkal a felszabadulás után Kasztner részletes beszámolót tett közzé a budapesti Mentőbizottság háború alatti tevékenységéről.⁵⁷ Ebben mind közvetlenül, mind közvetve bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy ő és kollégái a Mentőbizottságban tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen drákói intézkedéseket foganatosítottak a zsidókkal szemben a nácik Európa általuk megszállt részeiben. Lényegében hallgat róla, miért nem tájékoztatták a magyar zsidóságot minderről, ám annál harciasabb és keserűbb a szabad világ zsidó és nem zsidó vezetőinek passzivitása és kényelmessége miatt. Arra irányuló törekvésében, hogy megkérdőjelezze a szövetségesek számos vezetőjének mind a háború alatt, mind a háború után vallott álláspontját, miszerint nem voltak tisztában „Hitler zsidóellenes intézkedéseinek apokaliptikus dimenzióival^, nyomatékosan leszögezte, hogy rendelkezésükre állt az erre vonatkozó információ. Csak Budapestről, érvelt, számtalan jelentést juttattak ki illegális csatornákon keresztül 1942 közepe óta arról, mi folyik Lengyelországban.⁵⁸ Tulajdonképpen a Mentőbizottság egyik fő feladata volt, hogy figyelemmel kísérje a zsidóellenes intézkedéseket a nácik által megszállt Európában, és tájékoztassa a szabad világ zsidó és nem zsidó vezetőit.⁵⁹ Titkos futárszolgálatot látott el a Mentőbizottság számára többek közt Josef Winninger és dr. Schmidt - Canaris tengernagy budapesti hírszerző (Abwehr) egységétől, valamint dr. Rudolf Sedlaczek az SS-től. A megszállás után elsősorban ezeken az ügynökökön keresztül jött létre kapcsolat Kasztner és az Eichmann-féle Sonderkommando között.

A háború után Kasztner két fontos bírósági tárgyaláson is tanúságot tett arról, hogy már Magyarország 1944. március 19-i megszállása előtt is tudott az európai zsidóság elpusztításáról. A vád tanújaként lépett fel Veesenmayer tárgyalásán 1948. március 19-én, s amikor Caming, az egyik ügyész megkérdezte: „Olyan pozícióban volt-e, hogy világos áttekintést nyerhettek a zsidók helyzetéről Magyarországon?"⁶⁰, Kasztner így felelt:

Én voltam a magyarországi cionista szervezet elnöke és miután Szlovákiából megérkeztek az első zsidó menekültek, felhatalmazást kaptam, hozzak létre egy bizottságot ezeknek a menekülteknek a mentésére és megsegítésére. Ebben a minőségemben, azt hiszem, én voltam az egyik legtájékozottabb ember Magyarországon, ami a zsidók akkori helyzetét illeti... Ráadásul a menekültekkel való beszélgetések során megtudtam, hogy néhányuk Auschwitz-ból szökött meg. Már 1942-ben teljes képet alkottunk róla, mi történt keleten az Auschwitzba és más megsemmisítőtáborokba deportált zsidókkal. (Kiemelés R. L. B.)

Amikor azonban dr. Doetzer, Veesenmayer védőügyvédje keresztkérdéseket tett fel neki arra vonatkozólag, miért nem sikerült Kasztner-nak vagy szervezetének tájékoztatni Horthyt arról, amit a megsemmisítőtáborokról 1942 óta tudtak, Kasztner taktikázni kezdett, és kitérő választ adott:

Kétségkívül meg kellett volna próbálnunk ezt. Meg kellett volna próbálnunk, és meg is próbáltuk, de el kell képzelnie a helyzetet Magyarországon közvetlenül a megszállás után. A rettegés állapota volt. Sok barátunk és ismerősünk, akin keresztül tájékoztathattuk volna Horthy kormányzót, már eltűnt. Mások féltek kapcsolatba lépni velünk. Elég sok idő eltelt, míg megtaláltuk a megfelelő embereket és az alkalmat Horthy informálására.⁶

Míg Kasztnernak részben igaza volt a német megszállás utáni helyzet jellemzésében, válaszai nem vetnek fényt arra, miért nem tudták a magyar zsidók vezetői még a német megszállás előtt tájékoztatni Horthyt és az ország politikai vezetőit, valamint a vidéki zsidó közösségek vezetőit, ha nem is a zsidó tömegeket, mindarról, amit 1942-ben tudtak. Ez különösen fontos Horthy hatalmának ismeretében, melyet 1944 júliusában a deportálások leállításával demonstrált. Az ember természetesen csak találgathatja, vajon korábban fellépett volna-e Horthy, ha tájékoztatják a végleges megoldás programjának realitásairól a német megszállás előtt vagy legalább közvetlenül utána. Hozzá kell tennünk, a bizonyítékok arra vallanak, hogy Horthy és néhány legfelsőbb magyar vezető voltaképpen tisztában volt a végleges megoldás programjának legalább néhány aspektusával. Sőt Horthy nem annyira a népirtás miatti aggodalomtól vezetve állította le a deportálásokat, mint inkább katonai okokból, ideértve a normandiai partraszállást (lásd a 25. fejezetet).

A híres Grünwald-Kasztner-ügy tárgyalása során Izraelben 1954-55-ben, amikor Benjámin Halevi bíró bűnösnek mondta ki Kasztnert abban, hogy „eladta lelkét az ördögnek", Kasztner azt is elismerte, hogy tudott a lengyel zsidók kiirtásáról. Amikor Shmuel Tamir, Grünwald védőügyvédje kérdéseket tett fel neki az SS-szel folytatott alkudozásairól, Kasztner a következőket mondta:

1944 áprilisának vége felé a német katonai szervek arról tájékoztattak, hogy végül is eldöntötték a magyar zsidók teljes deportálását... Egyezmény született Magyarország és Szlovákia között a Magyarországból Auschwitzba tartó deportálóvonatok áthaladásáról.

Auschwitzból is tájékoztatást kaptam, hogy ott készülnek a magyar zsidók fogadására... Engedélyt kaptam... Krumeytől, hogy Klujba (Cluj - Kolozsvár) utazzam, és beszéljekWislicenyvel. Ez kb. 1944. március 30-án történt... Pár nappal később meglátogattam Wislicenyt budapesti otthonában. Közölte velem, hogy végül is döntöttek - teljes deportálás.⁶³

Kasztner kolozsvári látogatása az észak-erdélyi zsidók gettósítása idején, 1944 kora májusában, a zsidó vezetők akkori magatartásáról kibontakozott egyik leghevesebb vita forrásává vált. Addigra Kasztner természetesen töviről hegyire ismerte a nácik emberirtó programját,⁶⁴ de állítólag elmulasztotta tájékoztatni a helyi Zsidó Tanácsot vagy a Mentőbizottság vezetőségét a fenyegető katasztrófáról. Kasztner legjobb barátai, köztük Danzig Hillel és Hermann Dezső (Dávid), akik vezető szerepet játszottak a cionista mozgalomban, tagadták, hogy bármit is mondott volna nekik Auschwitzról.⁶⁵

A részletektől függetlenül logikus feltevés, hogy Kasztner nyilván tájékoztatta ezeket a vezetőket a deportálások bizonyos realitásairól, amelyeket a tömegek elől eltitkoltak. Halevi bíró egyik kérdésére válaszolva Kasztner elismerte, hogy apósának tett bizonyos célzásokat, hogy „tudnia kellett, hogy az embereket deportálják, azután elpusztítják". Amikor megkérdezték tőle, hogy a kolozsvári zsidókat miért nem tájékoztatták, bevallotta, hogy kolozsvári kollégái, beleértve apósát, „nem tettek meg mindent, amit meg lehetett volna tenni- mindent, amit meg kellett volna tenniük"⁶⁶. És csakugyan, ha Kasztner jól emlékezett, kollégái sokat tudhattak, mert május 3-i kolozsvári látogatása idején Kasztnernak már szilárd „belső" bizonyítékok voltak birtokában a zsidók Auschwitzban történő megsemmisítéséről.

Ha a pozsonyi és budapesti Mentőbizottságok által összegyűjtött és terjesztett szemtanúi beszámolók első kézből származó tapasztalatokat tartalmaztak a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás folyamatairól és meggyőző, bár nem személyes megfigyelésen alapuló részleteket a táborokban folyó megsemmisítő programról, öt auschwitzi szökevény leleplezései 1944 áprilisában, hetekkel a magyar zsidók deportálása előtt, minden kétséget eloszlathattak azzal kapcsolatban, mi történik.

Sok egyéntől eltérően, akik csak azért próbáltak megszökni a táborból, hogy mentsék a saját életüket, az az öt zsidó fogoly, aki áprilisban szökött meg az ellenállási mozgalom segítségével, azzal a szándékkal menekült, hogy tájékoztassa a világot arról, mi történik, és figyelmeztesse a zsidó közösségeket, különösen a magyart, a fenyegető katasztrófára.⁶⁷

Elsőként Siegfried Lederer szökött meg 1944. április 5-én, akinek az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a theresienstadti gettóban senyvedő zsidókat és a genfi Nemzetközi Vöröskereszt központját. Lederer SS-egyenruhában szökött meg egy román-német származású SS-őr, Viktor Pestek segítségével és társaságában, aki szerelmes volt egy Renée Neumann nevű cseh zsidó lányába. Lederernek sikerült eljuttatnia az információt a theresienstadti zsidó vezetőknek és Genfbe, a Nemzetközi Vöröskereszthez. A hír továbbítása Therésienstadtba különösen fontos volt, mert a legtöbb zsidó fogoly abban a hiszemben élt ott, hogy az Auschwitzba vitt zsidóknak viszonylag jó dolguk van. Ezt a benyomást megerősítette az a tény, hogy a 9971 zsidót, akit 1943. szeptember 6-7-én, illetve december 16-20-án helyeztek át Theresienstadtból Auschwitzba, a többi fogolytól elkülönítve, viszonylag tisztességes körülmények közt őrizték, úgy, hogy a családok együtt maradhatták. Náci propagandatrükk volt, „hogy megmutassák az odalátogató német és nemzetközi vöröskeresztes csoportoknak, hogy az ellenséges propagandától eltérően, a zsidókkal nem bánnak rosszul Auschwitzban". (A Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit természetesen soha nem engedték be Auschwitzba vagy a többi haláltáborba.) A theresienstadti zsidó vezetők a jelentések szerint csak Le-derer szökése után tudták meg, hogy 1944. március 7-én ezeket az embereket meggyilkolták, miután bebizonyították hasznosságukat mint „kiállítási tárgyak"⁶⁸.

Messze a legnagyobb jelentőségű Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfréd Wetzler (Josef Lanik) április 7-i szökése volt.⁶⁹

Mind Rosenberg, mind Wetzler olyan beosztásban dolgozott a táborban, mely lehetővé tette számukra, hogy viszonylag szabadon mozogjanak egész Auschwitzban, és pontos információkat gyűjtsenek a beérkező szállítmányokról, az áldozatok kiválogatásáról és elpusztításáról: Rosenberg írnok volt a karanténblokkban, Wetzler pedig ugyanezt a posztot töltötte be Birkenau főtáborában.

Drámai szökés és tíznapos kalandos utazás után április 21-én jutottak biztonságba szlovák földön. Négy nappal később elmondták élményeiket a Zsidó Tanács zsolnai irodáján dr. Oscar (Yermiyahu) Neumann-nak, Oskar (Karmii) Krasznyanskynak, Ervin Steinernek és Hexnernek. A szökevényeket alaposan kifaggatták, történeteiket gondosan összevetették és ellenőrizték, és 26-án újra kikérdezték őket. Ugyanazon a napon Krasznyansky a szökevények segítségével részletes beszámolót készített német nyelven, melyet Steinerné legépelt.⁷⁰

A beszámoló részletesen leírta a tábor létesítményeit, beleértve a barakkokat, ahol a foglyok laktak, a konyhákat, a kórházakat, a beérkező deportáltak elirányítását, ideértve „szelektálásukat", a tetoválásuk, elgázo-sításuk és elhamvasztásuk során alkalmazott módszereket. Leírta a táborban működő irányítási rendszert, és statisztikai adatokat tartalmazóit a Birkenauban 1942 áprilisa és 1944 áprilisa között elgázosított zsidók számára és származására vonatkozólag. A jelentés tartalmazta az épületek vázlatos tervrajzait, melyeket egy hivatásos építész készített el. A jelentéshez írt bevezetőjében Krasznyansky ismertette a szökevények életrajzi adatait, és garantálta beszámolójuk pontosságát és hitelességét.⁷¹ Csatolt egy függeléket is, melyben sürgette a szövetségeseket, hogy pusztítsák el a krematóriumokat és az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.⁷²

A szlovákiai Zsidó Tanács munkacsoportja (Pracovná Skupina), melynek tagja volt Gisi Fleischmann, Oscar Neumann, Leo Rosenthal, Tibor Kovacz, A. Frieder rabbi, Weissmandel rabbi és természetesen

Krasznyansky, úgy döntött, hogy továbbítja a jelentés példányait a Jewish Agency isztambuli részlegéhez; Nathan Schwalbhoz, a genfi Haluchoz, Giuseppe Burzióhoz, a pozsonyi pápai nunciushoz (akitől azt várták, hogy eljuttatja a Vatikánba); Kasztnerhez (akinek el kellett juttatnia a példányokat Horthyhoz és Serédi Jusztinián bíboroshoz),⁷³

Vrba és Wetzler megrázó, de tényszerű beszámolóit néhány héttel később teljes mértékben megerősítette két másik auschwitzi szökevény -Arbost Rosin a szlovákiai Sninából és CzeslawMordowicz a lengyelországi Mlawából -, akik április 27-én szöktek meg. Beszámolójukat szintén Krasznyansky foglalta írásba június első felében liptószentmiklóson Boby Reichnek, a helyi zsidó közösség tagjának otthonában. A jegyzőkönyvek új és fontos adatokat tartalmaztak az európai zsidók deportálásáról és kiirtásáról a szökés időpontjáig.⁷⁴

A bizonyítékok homályosak arra vonatkozólag, pontosan mikor továbbították az auschwitzi jegyzőkönyvek első példányait. Vrba azt állítja, hogy Krasznyansky és Neumann április 26-án arról biztosították őt, hogy a beszámolót már elküldték a magyarokhoz. Emlékiratában bizonytalan a dátumok kérdésében, és azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket „nem sokkal" legépelésük után továbbították. Krasznyansky viszont azt állítja, hogy Kasztner, aki azokban a napokban Pozsonyban járt látogatóban, ott olvasta az eredeti német szöveget, és lefordíttatta vele a jegyzőkönyvet magyarra is. Úgy emlékszik, hogy a magyar fordítást két héten belül eljuttatták Budapestre.⁷⁵

A budapesti Mentőbizottság tevékenységéről szóló beszámolójában Kasztner lényegében hallgat az auschwitzi jegyzőkönyvekről. Csupán utal rájuk azoknak az elővigyázatossági intézkedéseknek kapcsán, melyeket a németeknek a magyar fővárosba való bevonulása alkalmával foganatosítottak, megemlítve, hogy Josef Winninger, az egyik Abwehr-ügy-nök, akivel a Mentőbizottság vezetői jó kapcsolatot tartottak fenn, megőrzésre elvitte néhány bőröndjüket, melyben értékes dolgok voltak: a Pozsonnyal, Isztambullal és Svájccal folytatott levelezés, valamint „auschwitzi, treblinkai és lembergi jegyzőkönyvek"⁷⁶.

A jegyzőkönyveket Stern Samu is figyelmen kívül hagyta, csak annyit ismer el, hogy „április közepén" kapta meg a hírt a „vasúti konferenciáról", s hogy annak eredményeként vagonokat bocsátottak rendelkezésre „ismeretlen célra"⁷⁷. Pető Ernő, a budapesti Zsidó Tanács egyik vezető tagja csak utal rájuk, amikor beszámol róla, hogyan próbált érintkezésbe lépni valamikor júniusban Jaross Andor belügyminiszterrel, Baky László és Endre László államtitkárokkal, „hogy személyesen tájékoztassa őket Ausehwitz már ismert szörnyűségeiről". Miután egyikükkel sem tudott beszélni, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszternek és a nunciatúrá-nak sikérült feltárnia, amit Auschwitzról tudott.⁷⁸ A Jelentés Magyarországról c. írásában, melyet más szerzőkkel együtt néhány hónappal Bukarestbe való augusztus 10-i megérkezése után Freudiger Fülöp készített, hallgat a jegyzőkönyvekről.⁷⁹ Egy 1972 végén magnetofonszalagra vett interjúban Freudiger úgy nyilatkozott, hogy valamikor június 5. és 10. között kapott példányt a jegyzőkönyvekből Weissmandel rabbitól.⁸⁰ Ezt a nyilatkozatát megerősítve, Freudiger egy más alkalommal azt állította, hogy „mire megtudták az igazságot Auschwitzról, a deportálások első szakasza, mely vagy 310 000 zsidót érintett, már le is zárult"⁸¹. Ez az állítás azonban mintha ellentmondana az Eichmann-tárgyaláson 1961-ben tett nyilatkozatának. Gábriel Bach helyettes államügyész arra vonatkozó kérdésére válaszolva, hogy mikor vált világossá számára, hogy a szállítmányok Auschwitzba mennek, Freudiger kijelentette:

Hogy az embereket Auschwitzba küldik, azt talán már azelőtt tudtam, hogy a vonatok Auschwitzba értek, mert leveleket kaptam Weissmandel rabbitól. Pár nappal május 15. előtt, 10-én vagy 11-én levelet kaptam, melyben megírta, hogy legnagyobb sajnálatukra és szomorúságukra azt a sorsot és végzetet szánták azoknak a zsidóknak.⁸²

A jegyzőkönyveknek azon a példányán kívül, melyet Kasztner állítólag április végén hozott magával Magyarországra, az eredeti német szövegnek egy másik példánya is eljutott Budapestre kb. ugyanebben az időben a Magyar Függetlenségi Mozgalom, a dr. Soós Géza vezette, szárnyait bontogató ellenállási szervezet csatornáin (lásd a 29. fejezetet). Ezt a példányt „április végén vagy május elején" Éliás József református lelkésznek, a Jó Pásztor Bizottság elnökének adták át, aki Soós barátja volt, és tagja az ellenállás vezető csoportjának. Éliás azt a feladatot kapta, hogy fordíttassa le magyarra a dokumentumot, és juttassa el a fordítás öt példányát a Soós által megnevezett magyar vezető személyiségekhez. A fordítást Székely Mária, Éliás titkárnője készítette el „hét vagy nyolc napon belül". Éliás beszámolója szerint Soós kifejezetten utasította, hogyne adjon egy példányt sem a kormány tagjainak, mert a „kormányzótól lefelé a legtöbb miniszter tud Auschwitzról és szerepéről". A jegyzőkönyveket a következők kapták: Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása, akinek Cavallier József, a Magyar Szent Kereszt Egyesület világi vezetője juttatta el a példányt; Ravasz József püspök, a Református Egyház Országos Zsinatának lelkész-elnöke, aki Bereczky Albert református lelkésztől kapott egy példányt; Raffay Sándor püspök, az evangélikus egyház vezetője, az ő példányát Kemény Lajos budapesti evangélikus esperes juttatta el; Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, aki Kárpáti Géza bíró közvetítésével jutott egy példányhoz; és özvegy Horthy

Istvánné született Gyulai Edelsheim Ilona, Horthy menye, akinek példányát Török Sándor író juttatta el. A hatodik példányt és a német eredetit visszaadták Soósnak.⁸³

Éliás azt állítja, hogy mire a jegyzőkönyvet megkapta, már tisztában volt Auschwitz valóságával. Néhány nappal az 1944. március 19-i német megszállás után tájékoztatta őt róla Cavallier József és Kemény Lajos esperes az evangélikus egyháztól. Éliás állítólag figyelmeztette egyházának püspökeit, hogy a megszállás a zsidók kiirtását vonhatja maga után, de mindhiába.⁸⁴

Miközben Krasznyansky és Kulka szerint Kasztner már április végén magával vitte Pozsonyból a jegyzőkönyvnek egy példányát,⁸⁵ a magyar zsidóság „hivatalos vezetői" állítólag csak Freudiger példányából szereztek tudomást azok tartalmáról. Freudiger vallomása szerint (lásd fenn) ez június 5. és 10. közé eshetett. Ekkor már a zsidótlanítási szakértők éppen befejezték az Észak-Erdélyből való deportálásokat, és megkezdték a zsidók koncentrálását Észak-Magyarországon. De míg a német és a magyar nácik energikusan munkálkodtak a végleges megoldás programjának kivitelezésén, a zsidó vezetők a jegyzőkönyveket „bizalmasan" kezelték, „hogy ne keltsenek pánikot"⁸⁶, és értékes időt veszítettek el lefordításukkal. Június közepén Herskovits Fábián rabbi, aki Rómában tanult, szorgalmasan fordította a jegyzőkönyveket németről olaszra dr. Friedlánder Sára és Komoly Fürst Lea, Komoly Ottó lánya segítségével, „hogy eljuttassanak egy példányt a nunciushoz és a pápához" - mintha az utóbbi nem tudott volna németül.⁸⁷

A magyar zsidó vezetők csak június második felében kezdték osztogatni a jegyzőkönyvek példányait befolyásos magyar kormányzati és egyházi vezetők körében és külföldi barátaik között. Pető ¿5. Horthy Miklósnak is adott egy példányt, hogy juttassa el apjához. Krausz (Moshe) Miklós a budapesti Palesztina Hivatalból 1944. június 19-én a jegyzőkönyvek rövidített, angol nyelvű változatát eljuttatta Svájcba, azI-M. zónában lezajlott gettósításról, koncentrálásról és deportálásról szóló jelentéssel együtt. Azt állította, hogy az anyagot csak egy nappal korábban kapta Reisner Józseftől, a budapesti török követség zsidó alkalmazottjától.⁸⁸Az anyagot Flórian Manoliu, a berni román követség tagja vitte Svájcba, aki szoros és közismerten jól jövedelmező kapcsolatban állt George (Mandel) Mantellóval, az erdélyi Beszterce városából származó zsidó üzletemberrel, aki akkoriban El Salvador genfi főkonzulátusán szolgált mint első titkár. Manoliu a küldetést Chaim Poznernak, a Palesztina Hivatal svájci tisztviselőjének kérésére vállalta, akinek sorait Manoliu mint „megbízólevelet" vitte magával Budapestre.

A Krausztól kapott anyagot Mantello jóvoltából sokszorosították és terjesztették Svájcban.⁸⁹ Egy 1944. július 4-i keltezésű kísérőlevéllel együtt küldték szét, melyet a baseli D. Kari Barth professzor, a zürichi D. Emil Brunner professzor, a genfi dr. W. A. Visser t'Hooft és a zürichi Paul Vogt lelkész írtak alá.⁹⁰ A jegyzőkönyvnek egy teljesebb változatát kb. ugyanekkor (június 19-20-án) juttatta el Svájcba a cseh ellenállási mozgalom futárja. Dr. Jaromir Kopeczkynek, a csehszlovák követnek adta át, aki azonnal eljuttatta a Zsidó Világkongresszushoz és más nemzetközi zsidó szervezetekhez.

Svájcban a helyi zsidó közösség vezetői ugyanolyan jól ismerték a végleges megoldás programját, mint az ott működő nemzetközi zsidó szervezetek képviselői. Mint említettük, dr. Sagelowitz, a Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete sajtóirodájának igazgatója az elsők között szerzett tudomást Hitlernek a zsidó nép elpusztítására vonatkozó elhatározásáról. A Haluc, a Jewish Agency és a Joint vezetői, akiket szinte bombáztak a mészárlásokról szóló pontos beszámolókkal Pozsonyból, Budapestről és Isztambulból, ideértve az auschwitzi jegyzőkönyveket, pontosan tájékoztatták a zsidó vezetőket. Az utóbbiakat folyamatosan informálta Mantel-lo és dr. Bányai Mihály is, a Schweizerisches Hilfskomitee für die Juden in Ungarn (Svájci Segélybizottság a Magyar Zsidókért) vezetője. Az utóbbi egyebek között két jelentést juttatott el a magyar zsidók elpusztításáról a zürichi hitközség (Israelitische Kultusgemeinde Zürich) elnökéhez 1944. június 24-én. Ezek átvételét csak június 30-án igazolták vissza „az elnök katonai szemleútja miatt"⁹¹.

A hazai és nemzetközi zsidó szervezetek Svájcban naponként információval láttákéi a szövetségeseket. Bernből folyamatosan áramlottak az információk Londonba és Washingtonba. Az egyik fő hírvivő Roswell McClelland volt, a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Hivatal) amerikai kormányhivatal svájci képviselője. Ezeknek az értesüléseknek a zömét megosztották a brit és az amerikai zsidósággal.

A nyugati világ vezetői nemcsak jelentésekből értesültek a nácik zsidóellenes hadjáratának részleteiről, hanem az ellenállás képviselőitől közvetlenül is. Egyikük Jan Karski volt, a lengyel földalatti hadsereg hadnagya, aki kétszer látogatott Londonba. Második útja során Washingtonba is eljutott, ahol 1943. július 28-án fogadta őt Roosevelt elnök Jan Cie-chanowsky, az akkori lengyel nagykövet társaságában. Tájékoztatta az elnököt arról, hogy a nácik már több mint 1,8 millió zsidót öltek meg Lengyelországban, és arról, hogy „a németek ki akarják irtani Európa egész zsidó lakosságát". Továbbította a lengyel zsidó ellenállási mozgalomtól kapott, az amerikai zsidóságnak és a szövetséges kormányoknak szóló instrukciókat, melyek szerint „csakis közvetlen megtorlások révén lehetne a tömeggyilkosságot megállítani vagy legalábbis korlátozni, például a német városok nagyarányú bombázásával, miután sok millió röp-cédulát szórnak le, melyen közlik a németekkel, hogy megtorlásképpen bombázzák őket a zsidók kiirtása miatt"⁹².

A nyugati zsidó és politikai vezetőkhöz hasonlóan a Vatikán is tudott az európai zsidók kiirtásáról. Az auschwitzi jegyzőkönyvek Vrba-Wetz-ler-féle változatából Burzio nuncius révén szintén kapott egy példányt, nem sokkal azután, hogy a pozsonyi Mentőbizottság 1944 áprilisának végén elkészítette a dokumentumot.⁹³ Mindamellett a Vatikán - a többi politikai és nem politikai vezetőhöz hasonlóan, beleértve a magyar zsidóság és a világ zsidóságának vezetőit is - sokáig a hallgatás mellett döntött, mialatt a vidéki zsidókat deportálták Magyarországról. A Vatikán először június 20-a körül reagált nyíltan, feltehetően azután, hogy megkapta a Ro-sin és Mordowicz szökésén alapuló újabb jegyzőkönyveket. Monsignore Mario, a Vatikán legátusa Pozsonyba utazott, hogy személyesen beszéljen az auschwitzi szökevényekkel, és ellenőrizze beszámolóik hitelét. Krasz-nyansky, akivel e célból kapcsolatba lépett Mikulás (Miklós) Stemfelddel a pozsonyi Mentőbizottságtól, a Pozsony közelében fekvő Svaty Jur-ko-lostorba kísérte a két szökevény, Vrbát és Mordowiczot, itt egy francia tolmács segítségével öt órán át igen alaposan elbeszélgettek velük.⁹⁴

A pápai legátus nyilván igen alaposan meggyőződött a beszámolók hitelességéről, és röviddel később Horthy admirálist kérésekkel kezdte ostromolni a világ számos vezetője, hogy vessen véget a zsidóellenes intézkedéseknek és deportálásoknak. A pápa június 25-én intézett személyes kérést Horthyhoz, melyet június 26-án követett Roosevelt elnök figyelmeztetése, majd június 30-án Gusztáv svéd királyé.⁹⁵

Nem kétséges, hogy ezek az üzenetek fontos, ha nem döntő szerepet játszottak Horthy július 7-i döntésében, mellyel megtiltotta a további deportálásokat Magyarországról.

Lehetetlen pontosan megállapítani, hogy ezekre az üzenetekre a Monsignore Mario folytatta beszélgetések és a Vatikán ezt követő pozitív reagálása eredményeként vagy pedig a Rrausz által június 19-én küldött anyaggal kapcsolatos hírverés jóvoltából került sor. Ha Horthyt csakugyan részben a Vatikánnak, a nyugati és a semleges vezetőknek és sajtójuknak a jegyzőkönyvekre való reagálása késztette a deportálások leállítására, részben pedig a saját reagálása, miután 1944 júniusának végén kézhez kapta őket (lásd alább), a gyötrelmes kérdés továbbra is fennáll: Miért nem terjesztették és tették közzé a zsidó vezetők a jegyzőkönyveket közvetlenül azután, hogy 1944. április végén vagy május elején megkapták a példányokat? Miért nem csatolták a jegyzőkönyvek példányait a magyarországi helyzetről és az SS-szel folytatott tárgyalásaikról szóló hosszú jelentéseikhez a budapesti Mentőbizottság vezetői, akik a német meg-

szállás után is folyamatos kapcsolatban álltak a Svájcban élő zsidó vezetőkkel, többek közt Saly Mayerrel? Miért mulasztották el például a Joint, a Jewish Agency és a Haluc vezetői azoknak a jelentéseknek a közzétételét, melyeket a pozsonyi és a budapesti Mentőbizottság vezetőitől kaptak, köztük Weissmandel jelentését? Miért kezelték szigorúan titkos diplomáciai értesülésként Hitlernek a végleges megoldás kivitelezésére vonatkozó elhatározását? Joggal feltételezhetjük, hogy a szövetséges és a semleges országok sajtója már korábban is beszámolt volna a mészárlásról. A kezdeményezés azonban még június 19-e után is egy olyan zsidó férfiútól indult ki, aki nem volt vezetője semmiféle zsidó szervezetnek, de kapcsolatai révén olyan szerencsés helyzetben volt, hogy közvetlenül betekinthetett a Krausz által küldött anyagba.⁹⁶ Ez a férfiú George Mantel-lo volt.

Összehangolt tájékoztatáspolitika híján a BBC által sugárzott jegyzőkönyvrészleteket a világközvélemény alapjában véve rémhírnek tartotta, melyeket diszkreditálás céljából terjesztenek egy hadviselő hatalom halálos ellenségéről. Ha a semleges országok, köztük Svédország és Svájc, valamint a Vatikán energikus sajtó- és rádiókampányt indított volna, amikor Pozsonyból megkapták a jegyzőkönyveket, a világ alighanem másképp reagált volna, és Horthy valószínűleg előbb kényszerült vokia |, cselekvésre. A Vatikán és a semleges országok azonban inkább törődtek

szigorú semlegességük megőrzésével, mint azzal, hogy nyüvánosan hangot adjanak a magyar zsidókkal kapcsolatos aggodalmuknak. Még a pápa és Gusztáv király kéréseit is mindennemű hírverés nélkül, titkos diplomáciai üzenetként továbbították június végén. Az Egyesült Államok kormányzata csak 1944 novemberében talált módot a jegyzőkönyvek közzétételére⁹⁷, amikor a Vörös Hadsereg kérlelhetetlen előrenyomulása miatt a nácik már igyekeztek lerombolni a megsemmisítő létesítményeket és eltüntetni bűneik minden nyomát.

Úgy látszik, a jegyzőkönyveket a palesztinai sajtó - ezen belül mind a héber, mind a jiddis nyelvű - is figyelmen kívül hagyta, vagy talán nem is szerzett róluk tudomást.⁹⁹ Londonban, 1944. július 10-i keltezéssel a Jewish Telegraphic Agency QTA - Zsidó Távirati Iroda) nyilvánosságra hozott egy beszámolót az auschwitzi és a birkenaui táborokról, mely a jegyzőkönyveken alapult és valószínűleg Montellótól származott." A Jewish Agency vezetői számos forrásból folyamatosan tájékozódtak a nácik magyarországi zsidóellenes programjáról, egyebek közt a Mentőbizottságok pozsonyi, budapesti, isztambuli és svájci fiókirodáitól, valamint diplomáciai csatornákon. 1944. június közepén Joel Brand személyesen informálta őket (lásd a 29. fejezetet). 1944. június 24-én például Ignacy j . Schwarzbart tájékoztatta az Agencyt Jeruzsálemben a lengyel emigráns

kormányhoz eljuttatott hivatalos közlésről, miszerint Auschwitzban már 100 000 magyar zsidót elgázosítottak, és „azonnali világméretű tiltakozást" sürgetett.¹⁰⁰ Egy nappal korábban Chaim Weizmann tájékoztatta G. H. Hallt, a brit külügyminisztérium képviselőjét arról a lengyel emigráns kormánytól kapott hírről (ezt az információt a brit külügyminisztérium nyilván közvetlenül is megkapta), hogy a magyar zsidókat tömegesen deportálják „a lengyelországi haláltáborokba"¹⁰¹.

1944. július 10-én Moshe (Sharett) Shertokot, aki ekkor már természetesen jól ismerte a náci végleges megoldás programját, dr. O. Gorka, a lengyel emigráns kormány belügyminisztere tájékoztatta egy kódolt távirat szövegéről, melyet „valahonnan Lengyelországból" küldtek június 27-én a magyar zsidók deportálásáról és elgázosításáról.¹⁰² A magyar zsidóság elpusztításáról szóló sok korábbi közléshez hasonlóan ez sem jutott el a palesztinai sajtóhoz, és a „világméretű tiltakozás" sose bontakozott ki. A hallgatásban jelentős szerepet játszott a brit mandátumi hatóságok cenzúrapolitikája Palesztinában (lásd a 29. és a 31. fejezetet). A hallgatás néhány megfigyelő szerint a cionista vezetők által elkövetett hibáknak is tulajdonítható.¹⁰³

Számos bizonyíték van arra, hogy Horthy és Magyarország sok más vezetője jóval az ország német megszállása előtt ugyanolyan jól ismerte a nácik zsidóellenes programját, mint sok zsidó vezető. Ezt világosan bizonyítják az auschwitzi jegyzőkönyvek terjesztése kapcsán Soós Gézának tulajdonított nézetek. A bizonyítékok arra vallanak, hogy Horthy ennek a dokumentumnak valószínűleg két példányát is látta: az egyiket a menye mutatta meg neki, a másikat a fia, ifj. Horthy Miklós, aki Petőtől kapott egy példányt 1944 júniusának második felében.¹⁰⁴

Hitlerrel való első klessheimi találkozóján például, 1943 áprilisában, Horthy azt a tanácsot kapta a Führertől, hogy Magyarország kövesse Lengyelország példáját: „Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlövik őket." Ezt a tanácsot Ribbentrop megtoldotta azzal, hogy a zsidókat „vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani"¹⁰⁵. Magyarországra visszatérve Horthy úgy döntött, hogy védekezik a Füh-rerrel szemben, aki szemrehányást tett neki, mert állítólag „kesztyűs kézzel bánik a zsidókkal Magyarországon". A Führerhez intézett 1943. május 7-i levelének eredeti tervezetében Horthy megpróbálta mentegetni magát és a Kállay-kormányt.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül

hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. e miatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és áz ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt. A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani.¹⁰⁶

A zsidókérdéssel kapcsolatban elmondottakat a külügyminisztériumi feljegyzés a következő mondattal vezette be:

Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.¹⁰⁶

Sztójay Döme nyilván már 1942-ben, amikor még Magyarország berlini követe volt, tudott a nácik arra irányuló elképzeléseiről, hogy „radikális módon megoldják a zsidókérdést a háború alatt". Amit tudott, elmondta Ottlik Györgynek, a magyar országgyűlés befolyásos külügyi bizottsága tagjának és a német nyelvű budapesti Pester Lloyd, a magyar kormány félhivatalos orgánuma főszerkesztőjének. Ottlik, aki 1942. augusztus-szeptemberi nyugat-európai körutazása során látogatott Németországba, október 10-én továbbította ezt az információt a magyar külügyminisztériumnak.¹⁰⁷ Dieter Wisliceny szerint „mind Endre, mind Baky pontosan informálódott, mit jelentenek a deportálások"¹⁰⁸. 1944. május 29-i jelentésében Ferenczy László ezredes, aki a deportálásokat irányította, nyíltan olyan helyként hivatkozik Auschwitzra, ahol a deportált zsidókat „szelektálásnak" vetik alá.¹⁰⁹

Ama rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy nemcsak a németbarát és a szélsőjobboldali elemek, de Magyarország néhány antifasiszta vezetője is ismerte a nácik megsemmisítő programját. Kasztner azt állítja, noha nem kínál megfelelő bizonyítékokat, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetői, köztük Kéthly Anna, Bán Antal, Mónus Illés, Büchler József, Kertész Miklós és Buchinger Manó rendszeres tájékoztatást kaptak az európai zsidók elpusztításáról és a náci módszerekről.¹¹⁰Angelo Rótta, a budapesti nuncius szintén ismerte a deportálások realitásait. 1944. május 15-i levelében, melyben tiltakozott a magyar kormány által a zsidók ellen hozott vagy tervezett intézkedések miatt, Rótta azt állította, hogy „mindenki tudja, mit jelent a deportálás a gyakorlatban"¹¹¹. Gennaro Verolino, a nunciatúra titkára (uditore) rámutatott ennek a leleplező nyilatkozatnak a jelentőségére. Egy tanulságos, a háború után adott interjúban kijelentette: „Addigra már tudtuk, hogy a zsidókat Auschwitzba viszik. Tudtunk a gázkamrákról. Tudtuk, hogy azokat, akiket munkaképtelennek találnak, megérkezésük után azonnal meggyilkolják."¹¹²

A történelmi bizonyítékok világosak: jóllehet a világ sok zsidó és keresztény vezetője, köztük természetesen a magyarok is, jól megalapozott ismeretekkel rendelkeztek az 1942 tavaszán kezdődött megsemmisítő programról, 1944 áprilisában pedig már megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, a május 15-én kezdődött deportálásokat csak július 7-én állították le, amikor már csak a budapesti zsidók és néhány munkaszolgá-latos-alakulat zsidói maradtak az országban.

Általánosan elfogadott, hogy Horthy a rosszabbodó katonai helyzet miatt döntött úgy, hogy leállítja a deportálásokat, és a külföldi állami és egyházi vezetők közbenjárására, akiket egyebek között az auschwitzi jegyzőkönyvek motiváltak. Ezek a közbelépések feltételezhetően megerősítették Horthy saját reagálását a jegyzőkönyvekre, melyeket családtagjai tártak elé június második felében.

Ezek a premisszák egy sor nyugtalanító kérdéshez vezetnek. Miért nem juttatták el a világ szóban forgó vezetőihez a jegyzőkönyveket közvetlenül április 26-a után, amikor elkészültek? Miért nem hívták fel a magyar zsidó tömegek figyelmét a tartalmukra? Milyen következményekkel járt volna, ha figyelmeztetik őket a deportálások előtt?

Ezek a kérdések nyilvánvalóan vitathatók, és megkövetelik, hogy a tényeket, az állításokat és feltevéseket gondosan különböztessük meg egymástól. A tények a következők:

- az auschwitzi szökevények 1944. április 25-én és 26-án mondták el történetüket;

- Freudiger elismerte, hogy június 5. és 10. között kapta meg a jegyzőkönyveket;

- Kasztner elismerte, hogy már Magyarország német megszállása előtt tudott a zsidók tömeges elpusztításáról a náci uralom alá került Európában;

- a zsidók deportálása Kárpátaljáról és Észak-Erdélyből május 15-én kezdődött, és június 7-én fejeződött be, az észak-magyarországi zsidók deportálása csak június 11-én kezdődött;

- a magyar zsidó vezetők június 14-16-án még mindig buzgón fordították és sokszorosították, és csak június második felében terjesztették a jegyzőkönyveket;

a magyar zsidó vezetők a háború utáni emlékirataikban és nyilatkozataikban hallgattak a jegyzőkönyvekről.

Noha a jegyzőkönyvekkel kapcsolatos állítások valószínűek és bizonyos mértékig meggyőzőek, nincs rájuk százszázalékosan megbízható bizonyíték. Ilyen állítások például a következők:

- Krasznyansky 1964-ben úgy nyilatkozott, hogy átadta a jegyzőkönyvek egy példányát Kasztnernak, az utóbbi pozsonyi látogatása idején, 1944 áprilisában;

- Neumann leszögezte, hogy a jegyzőkönyveket „röviddel" elkészültük után elküldték Magyarországra, Svájcba és a Vatikánba;

- Vrba azt állította, Neumann és Krasznyansky április 26-án biztosították őt, hogy a jegyzőkönyvek már Kasztner kezében vannak;

- Munkácsi kijelentette, hogy a jegyzőkönyveket Magyarországon „bizalmas" módon kezelték, hogy „ne keltsenek pánikot" a megmaradt zsidók körében;

- Kasztnert azzal vádolták, hogy szándékosan hallgatott az Eich-mann-nal kötött egyezséggel összhangban, mely lehetővé tette számára, hogy megmentsen néhány „prominens" zsidót, köztük saját családját és barátait.

Kasztner és az auschwitzi jegyzőkönyvek. Nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogyKrasznyansky pontosan emlékszik Kasztner 1944. április végi pozsonyi látogatására s arra, hogy ott kapott egy eredeti német szövegű példányt. Krasznyanskynak az az állítása is elfogadható, hogy maga fordította le magyarra és „két héten belül" eljuttatta a jegyzőkönyveket Magyarországra, ami május 10-15. közé esik. Elvégre Krasznyansky központi szerepet játszott a jegyzőkönyvek elkészítésében és terjesztésében. Azonkívül Kasztner gyakran látogatott Pozsonyba, különösen miután április elején kapcsolatot létesített az SS-szel. Nyilván súlyt helyezett rá, hogy konzultáljon a pozsonyi Mentőbizottság vezetőivel, akik jelentős tapasztalatot szereztek a Wislicenyvel és az Eichmann-féle Sonderkom-mando más tagj aival való tárgyalásokban.

Ha igaz, hogy Magyarország német megszállása idején mind Kasztner, mind a magyar zsidóság vezetői tisztában voltak a nácik megsemmisítő programjával, mivel magyarázhatjuk hallgatásukat?

Kasztner ellen és közvetve néhány legközelebbi vidéki és budapesti munkatársa ellen a háború után zsidók és nem zsidók részéről is elhangzottak vádak különféle politikai-ideológiai, történelmi-morális és jogi elvek alapján.

A háború utáni emlékirataiban Eichmann úgy érvel, hogy ő és Kasztner „idealisták" voltak, akik bár eltérő és ellentétes célokat követtek, mégis gentlemen's agreementet kötöttek. E szerint Kasztner állítólag felajánlotta, hogy hallgatni fog, és „segít visszatartani a zsidókat attól, hogy ellenálljanak a deportálásnak, sőt segít rendet tartani a gyűjtőtáborokban", cserében azért a lehetőségért, hogy megmentsen 15 000-20 000 „biológiailag értékes" zsidót. Eichmann számára ez jó üzlet volt, mert bevallottan nem törődött kis zsidó csoportok megmenekülésével.¹¹³ Fő gondja, tekintettel a rendelkezésére álló korlátozott erőkre, a csaknem 800 000 magyar zsidó zökkenőmentes, hatékony és rendezett deportálása volt egy újabb varsói felkelés kockázatának felkeltése nélkül.

Ugyanerre a következtetésre jutott több anticionista vagy Mapai-elle-nes cionista személyiség, köztük Vrba és Ben Hecht. Szerintük Kasztner és munkatársai quislingek voltak, akik eladták a magyar zsidóságot, hogy mentsék magukat, a barátaikat és néhány gazdag zsidót. Elutasítják néhány történész, többek között a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának, J. L. Talmonnak a véleményét, hogy amikorra a Zsidó Tanácshoz csatlakozott személyek „rádöbbentek a nácik igazi céljaira, már csak tehetetlen és béna túszok voltak"¹¹⁴. Vrba szerint a Kasztnerhoz hasonló férfiak egyáltalán nem voltak „tehetetlenek. Sőt ügyes diplomaták voltak, akik tudták, mennyit ér a hallgatásuk."¹¹⁵ Hecht, aki saját „revizionista" csatabárdját köszörülte a hivatalos cionista vezetőség ellen, kiterjesztette vádaskodását gyakorlatilag mindenkire, aki kapcsolatban állt a Mapaival vagy a Jewish Agencyvel.¹¹⁶

A kommunista történészek és propagandisták - különösen a Szovjetunióban - szintén elítélték a zsidó vezetők hallgatását. Miután 1948 szeptemberében a szovjet tömbben a zsidóellenes kampányt beindították (a „cionizmus és kozmopolitizmus" elleni kampány címén), a szovjet propagandavonal a cionizmus és a nácizmus azonosítását írta elő. A kampány keretében, mely még ádázabb lett a hatnapos háború után, Kasztner tevékenységét úgy állították be, hogy szoros összhangban állt az ártatlan emberek millióinak elpusztítására törekvő Gestapóéval.¹¹⁷

Jogi téren Kasztnerről messze a leginkább elítélő következtetésre Benjámin Halevi bíró jutott a jeruzsálemi Kerületi Bíróságon 1955-ben, Úgy ítélte meg, hogy Kasztner „eladta lelkét az ördögnek", mikor együttműködött a nácikkal a magyar zsidók kárára, azért a lehetőségért, hogy megmentsen néhány ezer „prominens" zsidót. 1958 januárjában az Izraeli Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Halevi döntését. Moshe Silberg bíró azonban, aki egyet nem értését nyilvánította a Legfelsőbb Bíróság ítéletével kapcsolatban, a Haleviéhez hasonló következtetésre jutott. Különvéleményében hangsúlyozta, hogy a náciknak a zsidók könnyű és békés kiirtásában aratott megdöbbentő sikere „közvetlen eredménye volt annak, hogy a borzalmas igazságot eltitkolták az áldozatok előtt"¹¹⁸.

Ami a budapesti Zsidó Tanács vezetőinek hallgatását illeti, a háború után adott magyarázatok természetesen sokfélék. Benoschofsky Ilona¹¹⁹például úgy érvel, „feltehetően a Zsidó Tanács elgondolása az volt, hogy a magyar zsidóság menthetetlen, és így jobb, ha nem tudja, milyen sors vár rá. S minthogy amúgy is a németek kivégzéssel fenyegették azt, aki deportálásról beszél, a Tanács nem segített abban, hogy nyilvánosságra kerüljön a deportálás igazi célja, a gázkamra és a krematórium."¹²⁰ Fejtegetését azzal folytatja, némiképp neomarxista modorban, hogy ha „a Zsidó Tanács azt hitte, a tömegek számára nincs semmiféle kiút, viszont titokban remélte, hogy a saját maga számára mégiscsak van". Tételét azzal az állítással próbálja alátámasztani, hogy: „Az ellenforradalmi rendszer első két évtizedében, sőt a zsidótörvények idején is - előző fejezetünkben kifejtettük - a zsidóellenes intézkedések főként a kis-zsi-dókat érintették. Az első zsidótörvény a kis-értelmiségieket sújtotta leginkább, a területek iparengedély-revíziója a kiskereskedőket, kisiparosokat, a napról napra tengődő házalókat. A földbirtokok kisajátítását kiszabó rendelkezésen túl a végtelen sok törvény, rendelet és végrehajtási utasítás újra meg újra a szegényebb réteget sújtotta, és a gazdaságilag vezető réteg a sújtó rendeletek hatása alól csaknem kimaradt. így a Zsidó. Tanács tagjai 4 akik eddig is nagyrészt csak hírből ismerték a megszorító intézkedéseket - nyilván most is azt remélték, hogy mentességet kapnak."¹²¹

Hasonló következtetésre jutott Chaim Cohen akkori izraeli főállam-ügyész, amikor védelmébe vette Kasztnert az SS-szel való kollaboráció vádjával szemben. Kasztner kényes helyzetét és hallgatását így magyarázta:

Kasztner meg volt győződve róla és hitte, hogy a magyar zsidók számára nincs reménysugár, szinte egyikük számára sem, s mivel személyes keserűségében nem árulta el a kiirtás titkát, hogy ne veszélyeztesse vagy ne futtassa zátonyra a kevesek megmentését, ezért jóhiszeműen járt el, és nem kellene vádolni őt, hogy együttműködött a nácikkal, és elősegítette a zsidók kiirtását, habár csakugyan közrejátszott annak eredményében.¹²²

Shlomo Chesin, a Legfelsőbb Bíróság bírája egyetértett ezzel a gondolatmenettel, úgy érvelve, hogy Kasztner „nem figyelmeztette a magyar zsidóságot a fenyegető veszélyre, mert ezt nem tartotta hasznosnak, és

mert azt hitte, hogy a tájékoztatás által kiváltott minden cselekedet többet ártana, mint használna"¹²³,

Cohen és Chesin okfejtése szerint Kasztner Leo Baeck rabbinak, a Németországi Zsidók Birodalmi Egyesülete (Reichsvereinigung derjuden in Deutschland) elnökének nyomdokain haladt. Baeck Theresienstadtban raboskodott, ahová 1943. január 27-én szállították Berlinből, tökéletesen tisztában volt a nácik megsemmisítő programjának realitásaival. Mégis

a hallgatás politikáját követte, mert úgy ítélte meg, hogy semmit sem lehet tenni az események menetének megváltoztatására. Szerinte tanácsosabb, ha az áldozatok rtem ismerik az igazságot, mert ezáltal megkímélődnek a szenvedéstől és a végső kétségbeeséstől, mely abból a tudatból fakad, hogy közel a vég, és egyáltalán nincs kiút.¹²⁴

Baeck rabbi valamikor 1943 augusztusában értesült Auschwitz realitásairól egy Grünberg nevű fogolytársától. „Szóval nemcsak rémhír volt - jegyezte meg Baeck— vagy, mint reméltem, egy beteg elme agyszüleménye." A következőképpen magyarázta döntését, hogy néma maradt:

Kemény harcot vívtam önmagammal, latolgatva, kötelességem-e meggyőzni Grünberget, hogy el kell ismételnie, amit hallott a Vezetők Tanácsa előtt, melynek tiszteletbeli tagja voltam. Végül arra a belátásra jutottam, hogy senkinek sem szabad tudni róla. Ha a Vezetők Tanácsát tájékoztatják, néhány órán belül az egész tábor tudni fogja. A várható elgázosítás tudatában élni még nehezebb lenne, és a halál egyáltalán nem volt biztos: kiválaszthatták az embert rabszolgamunkára; talán nem minden transzport ment Auschwitzba, így aztán arra a komoly következtetésre jutottam, hogy nem szólok senkinek.¹²⁵

Kasztner, akárcsak Leo Baeck, nyilván szintén rájött, hogy az összes magyar zsidót lehetetlen megmenteni. A következő okfejtéssel támasztotta alá, hogy „együttműködött" a Molochhal, kétségbeesetten próbálkozva, hogy megmentse a közösség általa legértékesebbeknek tartott elemeit:

Ismét igen komoly dilemma elé kerültünk, mely egész munkánkat végigkísérte: bízzuk a kiválasztást a vak sorsra, vagy próbáljuk meg befolyásolni?... Az utóbbit tettük, megpróbáltuk. Meggyőztük magunkat arról, hogy - akármennyire szent minden emberi lény a zsidók számára - mégis meg kell kísérelnünk legalább azokat megmenteni, akik egész életükben a közösségért dolgoztak (Osekim be-corche cibur), továbbá azokat az asszonyokat, akiknek férjei munkatáborokban voltak; gondoskodnunk kellett attól is, hogy gyerekeket, különösen árvákat, ne hagyjunk elpusztulni. Röviden: valóban szent elveket kellett alkalmaznunk a gyarló emberi kéz bátorítására és vezetésére, mely, midőn leírta egy ismeretlen személy nevét a papírra, döntött életről vagy halálról. A sors kegye volt-e (Gnade des Schicksals) , ha ilyen körülmények között nem mindig sikerültek törekvéseink?¹²⁶

Kasztnernak ezek a nézetei egyértelműen ellentmondanak a nagy héber tudós és zsidó jogalkotó Moses Maimonides elveinek. Maimonides hasonló problémával viaskodott, melyet ezer évvel korábban vetett fel a Talmudban Joshua ben Levi, Lydda 3. században élt rabbija. A rabbi azt tanácsolta egy politikai szökevénynek, adja fel magát, hogy megmentse a várost a pusztulástól. Maimonides így érvelt:

Ha a pogányok azt mondanák az izraelitáknak, „adjatok ki egyvalakit közületek, hogy kivégezhessük, különben mindnyájatokkal végzünk", valamennyiüknek inkább meg kell halniuk, mint hogy kiadjanak egyetlen izraelitát is. Ám ha megneveznek egy személyt, és azt mondják: „adjátok ki nékünk ezt a bizonyos személyt, különben mindnyájatokkal végzünk", kiadhatják őt, feltéve, hogy főbenjáró bűnben vétkes... Ha a megnevezett személy nem szolgál rá a halálbüntetésre, valamennyiüknek inkább meg kell halniuk, mint hogy kiadj anak egyetlen izraelitát is.^{1 7}

Kasztner érvelését mint „morálisan katasztrofálisai" elítélte Hannah Arendt, az ismert filozófus is. Szerinte a „kivételek" gondolatának elfogadása - a „prominens" zsidók kategóriájáé, melyet a nácik 1942-ben vezettek be - a náci játékszabályok hallgatólagos elfogadását jelenti. Annak a nézetnek a hirdetése, hogy egy „híres zsidónak több joga van életben maradni, mint egy közönségesnek", és annak a felelősségnek a vállalása, hogy részt vesznek „a »híres« embereknek a névtelen tömegből" való kiválogatásában, „akaratlan bűnrészességgel" ér fel, mert annak a rendelkezésnek hallgatólagos elismerése, mely halálba küldi az egyszerű zsidók tömegeit. A nácik nyilván úgy érezték, érvelt Arendt, hogy „ha felkérik őket arra, hogy tegyenek kivételeket, amit néha meg is tesznek, és ezzel hálát váltanak ki, akkor meggyőzik ellenfeleiket tetteik törvényességéről" ¹²⁸.

Kasztner álláspontja és cselekedetei másfelől, úgy tűnik, összhangban állnak egy olyan tettel, mely megnyilvánul a Talmudban és Abraham Du-ber Cahana Shapiro, a kaunasi (Kovno) bölcs rabbi 1940-es években hirdetett teológiai nézeteiben.

A Talmud arra tanít: „Aki megment egyeden életet, egy egész világot ment meg."¹²⁹ Shapiro rabbi — valószínűleg e tétel ihletésére - hasonló álláspontra helyezkedett. Alikor a nácik 1941 októberének végén azt követelték a kaunasi Zsidó Tanácstól, hogy jelöljön ki bizonyos számú zsidót, akiket deportálnak, és sorsuk a biztos halál lesz, Shapiro rabbi a következő tanácsot adta: „Ha egy zsidó közösséget... fizikai pusztulásra ítélnek, de egy részének megmentésére mód van, a közösség vezetőinek bátran vállalniuk kell a döntés felelősségét, menteniük kell, ami menthető."¹³⁰E találó, bár gyakran egymásnak ellentmondó erkölcsi-etikai érvek, illetve gyakorlati-stratégiai megfontolások, amelyeket most elősoroltunk, jórészt érvényesek, ha a magyar zsidóság megszállás utáni, kétségbeejtő helyzetére vonatkoztatjuk őket, ám aligha adhatnak teljes magyarázatot,

s még kevésbé felmentést a zsidó vezetők némaságára a megszállás előtti hónapokban.

A magyar zsidó vezetők, mint hitsorsosaik másutt és általában a világ vezetői, nem akarták vagy nem tudták megérteni a náci Európában zajló pusztítás méreteit és gyorsaságát. Hamis optimizmusuk azon alapult, hogy a magyar zsidó közösségnek sikerült megmaradnia akkor is, amikor a szomszédos országokban élő zsidó közösségeket, a dél-erdélyi és kisebb részben a szlovákiai zsidók kivételével már elnyelte a kataklizma. Noha jó néhányan továbbra is a múlttal kapcsolatos illúziókat dédelgették, a német megszállás után sokan ráébredtek a valóságra. Addigra azonban már késő volt. A magyar zsidóság sorsa megpecsételődött.

1. Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára szerint a magyar zsidó vezetők „többé-kevésbé tisztában voltak a német zsidóság sorsával és azzal a ténnyel, hogy a németek által megszállt országokban a zsidó lakosságot deportálják". Mindamellett, folytatta, csak „bizonytalan és homályos hírek terjednek mindezekről". Munkácsi, Hogyan történt?, 11. o.

2. A wannseei konferenciáról beszámol Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle Books, Chicago, 1961, 264-266. o. A „pusztító központok" tevékenységéről lásd 555-635. o.

4. Randolph L. Braham: The Kamenets-Podolsk and Délvidék Massacres: Prelude to the Holocaust in Hungary. In: YVS, 9:135-156. o. Lásd még a 6. fejezetet.

5. Lásd például Springmann Sámuelnek - a magyar cionista mozgalom egykori tagjának - 1958. január 28-i nyilatkozatát a Yad Vashemban, levéltári dossziészáma 500/41-1; Arthur D. Morse: While Six Million Died. A Chronicle of American Apathy. Random House, New York, 1967, 304-305. o. Lásd még a Pro Memoria c., Ravasz László püspök által 1945 elején készített dokumentumot; kézirat a szerző birtokában.

6. Lásd Springmann Sámuel fenti nyilatkozatát, továbbá Alex Weissberg: Advocate for the Dead. The story of Joel Brand. André Deutsch, London, 1958, 21-23. o.

9. Henry L. Feingold: The Politics of Rescue. The Roosevelt Administration and the Holocaust, 1938-1945. New Brunswick, N.J., Rutgers University Press, 1970,168. o.

10. Livia Rothkirchen: The Destruction of Slovak Jewry. Jerusalem, Yad Vashem, 1961,XXni-XXIV. o.

11. NG-4407 és NG-4553; RAH, 6.; Rothkirchen, i. m., XXXII. Lásd még Der Kastner-Bericht, 15-16. o. A Vatikánnak Tuka miniszterelnökhöz intézett jegyzékeit, melyek szerint az „áttelepített" szlovák zsidókat valóban elpusztítják, Hans Gmelin, a pozsonyi német követség egykori tanácsosa megerősítette. NO-5921.

12. „Allies Are Urged to Execute Nazis.'" The New York Times, 1942. július 1. 6. o.

13. Andrew Scharf: „The British Press and the Holocaust." In: YVS, 5:186-187. o.

14. Yehuda Bauer: „When Did They Know?" Midstream. New York, 1968. április, 51-58. o. A cikk tartalmazza a Bund jelentését lengyel eredetiben és angol fordításban is. Tömör összefoglalást ad arról, hogyan vált ismertté a végleges megoldás híre, és hogyan fogadta a világ zsidósága és általában a világ: Walter Laquéur: „Jewish Denial and the Holocaust." Commentary, New York, 68, 6. sz., 1979. december, 44-45.0.

15. Lásd például „Himmler Program Kills Polish Jews." The New York Times, 1942. november 25., 10. o. „Slain Polish Jews Put at a Million", no., 1942. november 26., 16. o. Az idő múlásával a riportok egyre konkrétabbak és részletesebbek lettek. Lásd például „Report Bares Fate of 8 000 000 Jews and Deliberate Nazi Murder Policy Is Bared by Allied Official Body", ou. 1943. augusztus 27.

16. A leveleket Ziviah és Yitzhak (Ziviah Lubetkin és Yitzhak Zuckerman) írták alá, a varsói gettófelkelés két hőse, akik csodálatosképpen életben maradtak, és a háború után Izraelben telepedtek le, ahol megalapították a Gettóharcosok Kibucát (Beit Lohamei Hagetaot). A levelekre hivatkozik Herbert Druks: The Failure to Rescue. Robert Speller and Sons, New York, 1977, 29-31. o.

17. Lucy S. Davidowicz: The War Against the Jews, 1933-1945. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1975, 316. o.

18. Hadigazdálkodási vezetőként (Wehrwirtschaftsfuhrer) dr. Eduárd Schulte többször látogatott hivatalosan Svájcba. 1942. júliusi útja során állítólag elmondta Kopelmann-nak, egy befolyásos svájci gyáros jogi képviselőjének, amit Hitler zsidókkal kapcsolatos terveiről hallott. Kopelmann továbbította az információt dr. Benjamin Segalowitznak, ő pedig tájékoztatta dr. Riegnert. A részleteket lásd Walter Laqueur és Richard Beitmann: Breaking the Silence. Simon and Schuster, New York, 1986,320. o. és Elenore Lester: „Identy Revealed of »Final Solution« Mystery Man." The Jewish Week, New York, 1983. augusztus 19. Vesd össze ezt a verziót a dr. Chaim Pozner által előadottal, 773. o.

19. Dr. Pozner szerepét e drámai információ továbbításában Shlomo Derech is elemzi, a Ha'Kibbutz Ha'Meuchad ideológiai szakértője Izraelben, Morse munkájának héber nyelvű kiadásához írt bevezetőjében: Vehaolam shetak. Et nispu shisha mili-onim. Beit Lehamei Hagetaot al shem Yitzhak Katzenelson, 1972.

20. A Sommer múltjára vonatkozó részleteket és leleplezéseinek elemzését lásd Edgar Salin: „Über Artúr Sommer, der Menschen und List-Forscher." Mitteüungen der List Gesellschaft, Basel, 4-5. sz. 1967. november 30., 81-90. o.

22. A háború után dr. Pozner (Pazner) Izraelben telepedett le, ahol a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben dolgozott. A szövetségeseknek tett szolgálatait jegyzékben ismerte el V. C. Farrell 1945. július 27-én. Dr. Poznernak a háború alatt játszott szerepéről további részleteket tartalmaz a 29. és a 31. fejezet.

23. Riegner elismerte egy levélben, melyet a zürichi Das Neue Israel szerkesztőihez írt, hogy Segalowitz volt a forrása. „Brief von dr. Gerhart Riegner an die Redak-tion zu Arthur D. Morse: While Six Million Died." Das Neue Israel, 21, 5. sz., 1968. november, 359- -361. o.

24. Több forrás szerint az amerikai külügyminisztérium kérte fel Wise rabbit, hogy tartsa vissza a jelentésről szóló hírt, amíg a State Department nem ellenőrzi. Kissé negatív értékelést ad Wise rabbi és néhány más zsidó vezető szerepéről az európai zsidóság kiirtásáról szólók beszámolók kezelésében: Druks, The Failure to Rescue, i. m., 29^44. o.

25. Arthur D. Morse; „How the Indifference of the U. S. State Department Aided the Nazi Murder Plot." Look, 31., 23. sz., 1967. november 14. 67. sk.

Lásd még Morse: While Six Million Died. További részleteket a szövetségeseknek és a nemzetközi közösségnek a magyarországi zsidók elpusztítása iránt tanúsított magatartásáról lásd a 29. és a 31. fejezetben.

26. A jelentés azt állította, hogy a nácik naponta 6000 lengyel zsidót ölnek meg. 1943. február 10-én Welles óvatlanságból aláírt és elküldött Harrisonnak egy üzenetet, melyben kérte, hogy ne fogadjon el többé beszámolókat az Egyesült Államokban élő magánszemélyekhez való eljuttatás végett, „hacsak ez az eljárás rendkívüli körülmények miatt nem tanácsos". Amikor az amerikai pénzügyminisztérium felhívta figyelmét arra, hogy óvatlanságból milyen üzenetet írt alá, Welles visszavonta az utasítást és további beszámolókat kért Riegnertől. További részleteket arról, hogy a szövetségesek tudtak Auschwitzról, lásd Martin Gilbert: Auschwitz and the Atties. Holt, Rinehart és Winston, New York, 1982, 368. o. és Walter Laqueur: The Terrible Secret. Little Braun, Boston, 1980,262. o. Lásd még Deborah E. Lipstadt: BeyondBe-lief. The American Press and the Corning of the Holocaust, 1933-1945. The Free Press, New York, 1986.

27. A budapesti Mentőbizottság és az isztambuli iroda közötti terjedelmes levelezés megtalálható a Gettóharcosok Kibuca (Beit Lohamei Hagetaot) levéltárában, az Izraeli Állami Levéltárban Jeruzsálemben és a Moresetben, Izraelben. E dossziék katalógusát lásd a Yishuv Mentési Bizottság Levéltára (Arkhivon lishkat hakesher be'Kushta) Isztambulban. Összeállította: Frieda Laster, Haifa, The University of Haifa and The Ghetto Fighters' House, 1977. november, 117. o. Lásd még Weissberg: Advocate for the Dead. 30-31. o.; és Andre Biss: A millión Jews to Save. Hutchinson, London, 1973, 74-75. o.

29. Beszélgetés Hansi Branddal, hangszalag, felvéve 1972. október 10-én. Az el-gázosításra és a krematóriumokra vonatkozó információ zöme Hermann Adler szlovák zsidó menekülttől származott. További részleteket Adlerről lásd alább.

30. Ehhez hasonló beszámolók példányai megtalálhatók az Izraeli Állami Levéltárban Jeruzsálemben, dosszié: 31:124/53.

31. Aryeh L. Kubovy: „The Silence of Pope XII and the Beginning of the »Jewish Document«." In: YVS, 6:13. o.

33. Fleischmann negyvenes éveinek közepén járt ebben a katasztrofális időszakban. A Mentőbizottságban kifejtett munkája és ezzel összefüggő szlovákiai ellenállási tevékenysége miatt a szlovákiai deportálások utolsó szakaszában, 1944 őszén kijelölték likvidálásra. 1944. október 17-én deportálták a szeredi táborból, és SS-Sturm-bannführer An ton Brunner a transzportját R. U.-nak minősítette (Rückkehr unerwünscht - visszatérése nem kívánatos). Auschwitzba való megérkezésekor a nevét kiáltották a kiszállórámpán, és egyenesen a gázkamrába vitték. Yermiyahu Oscar Neumann: Gisi Fleischmann. The World WIZO Department of Organization and Education, Tel-Aviv, 1970.

34. Kasztner elismerte, hogy Fleischmann hiteles személyes beszámolókat küldött „a tömeges kivégzésekről és elgázosításokról külföldre". Der Kästner-Bericht, 28. o. Lásd még Rothkirchen, i. m., XXVIII.

35. 1944. január 14-í keltezésű levél. Yad Vashem Archives, M-20/93. Lásd még a 3. és a 29. fejezetet.

36. Aron Grünhut: Katastrophenzeit des slow akiseken Judentums. A szerző kiadása, Tel-Aviv, 1972, 76-84. o.

37. Lásd Komoly 1943. augusztus 25-i keltezésű levelét, melyet Chaim Barlashoz küldött Isztambulba, a Központi Cionista Levéltárban Izraelben, dosszié S26/1190 a/b.

38. Rafi (Friedl) Ben-Shalom: „...weil wir leben wolten." Moreshet Archives, D. 2:88, 6. dok.

39. Weissmandel rabbi valamikor 1944 áprilisában figyelmeztette Freudigert és a magyar zsidóság vezetőit, hogy Németország, Magyarország és Szlovákia vasúti igazgatóságai egyezményt kötöttek nagyszámú tehervagonnak Magyarországra való küldéséről deportálási célokra. Weissmandel ezt az információt a szlovák vasutak egyik náciellenes tisztviselőjétől kapta. Weissmandel az ún. auschwitzi jegyzőkönyvek egy példányát is elküldte Freudigernek. Fleischmannhoz hasonlóan Weissman-delt is deportálták 1944 őszén, egész családjával együtt, de Ő leugrott a deportálóvonatról. A háború után Brooklynban telepedett le, ahol 1957-ben halt meg szívrohamban. A szlovák és a magyar zsidóság katasztrófájáról, a magyar zsidó vezetőkkel folytatott tárgyalásairól szóló beszámolóját és felhívásait a szabad világ zsidó vezetőihez, lásd még A mélységből (Min Hametzar) c. munkáját, Emunah, New York, 1960, 252. o. Lásd még Rothkirchen, /, m., XXVI. és XLI.

41. A levél teljes szövegét, melyet egy barlangban írtak Lvov közelében 1944-ben, a 39. napon pészah (a zsidó húsvét) után, lásd Rothkirchen, i. m., 237-243. o. Egy hasonló, 1944. július 16-i levél német szövegét lásd Yad Vashem Archives, M-20/47.

42. Ebben a kódrendszerben például „Ella" jelentette Fleischmannt vagy Szlovákiát; „Miklós" és „Hagar" - Magyarországot; „Willy" - Wislicenyt; „Roshe" - Hitlert; „Kuschta" - Törökországot és „Ziwiah" - Lengyelországot.

43. Fleischmann németül írta jelentéseit és leveleit. Sok megtalálható a Yad Vashem levéltárában Jeruzsálemben az M-20/93. dossziészám alatt.

47. Yad Vashem Levéltár, dossziészám M-20, idézi Documents of Destruction. Ger-many and Jewry, 1933-1945. Szerk.: Raul Hilberg. Quadrangle Books, Chicago, 1971, 192. o.

48. Lásd például a következő, „Budapest, 1943. augusztus 23." és „1943. szeptember" keltezésű jelentéseket a Gettóhatcosok Kibucában (Beit Lohamei Hagetaotban), Yitzhak Katsnelson Institute, Izrael, dossziészám Gl054/5, Gl054/3. A zsidó körökből származó értesüléseken kívül is tudniuk kellett a magyar hivatalnokoknak - magyar rendőri jelentésekből - a Szlovákiában folyó zsidó üldözésről. Lásd Maria Schmidt: „The Destruction of Slovakian Jews as Reflected in Hungárián Police Reports." In: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City Uni-versity of New York, New York, 1990. 164-174. o.

49. Mr. Teicholz Lengyelország Lvovi (Lemberg) körzetéből származik. Túlélte a háborút, és végül New Yorkban telepedett le.

51. Lásd például Ben-Shalom: jj... weil wir leben wollten." Kibővített, héber nyelvű változata ugyanettől a szerzőtől, Neevaknu le' Maan he' Haim (Harcoltunk az életünkért.) Givat Haviva, Moreshet, 1977,223. o. Lásd még Zvi Goldfarb: „On»He-halutz« Resistance in Hungary." In: Extermination and Resistance. Kibbutz Lohamei Hagetaot, 1958, 1:162-172. o. További részleteket a haluc tevékenységéről lásd a 29. fejezetben.

52. Adler 1911. október 2-án született Pozsony mellett, ahol anyja látogatóban járt Nürnbergből. A nácizmus uralomra jutásával 1933-ban Csehszlovákiába menekültvés amikor 1939 elején ezt az országot is feldarabolták, Lengyelországba szökött. Lengyelország meghódítása után Adler egy évet az oroszok által megszállt Lvovban töltött, aztán a következő két és fél évet Vilna, Bialystok és Varsó gettóiban, illetve illegalitásban, árja papírokkal. Ő a szerzője a Gesänge aus der Stadt des Todes c. Vilnában és Varsóban írt versgyűjteménynek. Bevették az ún. Kasztner-csoportba, mely 1944. június 30-án hagyta el Budapestet, és túlélte a háborút. Személyes közlés, 1975. február 10.

54. Egyikük Franz Fritsch volt, egy egyenruhagyártó vállalat igazgatója. Miután a Gestapo elbocsátotta állásából a zsidók iránt tanúsított jóindulatú magatartása miatt, Fritsch illegalitásba vonult, holland igazolványokat használva. Egyike volt a Budapestre vezető szökési útvonalak fő szervezőinek. Adler fent idézett személyes közlése.

55. Stern Samu visszaemlékezését közli: Schmidt Mária: KoUaboráció vagy kooperáció (Minerva, Bp., 1990. idézett rész: 59-60. o.) Kiemelés tőlem ¡*R. L. B.

56. The Reminiscences of Béla Fábián. Columbia University, Oral History Research Office, 79. sz., New York, 1950. november-1951. január, 439. o.

57. Rudolph (Rezső) Kasztner: Der Bericht des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest,-1942-1945. Va'ath Ezra Ve'Hazalah be Budapest, Basel, 1946, XIII: 191.0. (sokszorosítás). E jelentés megszerkesztett változatát adták ki A Kasztner-jelentés (Der Kastner-Bericht) címmel.

60. Ministries Case. 4. bíróság, II. eset, 1948. március 19-iülés, 3622. sz. átirat.

61. A Magyar Cionista Szövetség és a Mentőbizottság de jure feje 1942 és 1945 között Komoly Ottó volt. Komolyt azonban meglehetősen háttérbe szorította Kasztner, aki átvette a Mentőbizottság de facto vezetését. Bővebben lásd a 29. fejezetben.

63. Ben Hecht: Petfidy. Julian Messner, New York, 1961, 59-60. o. Hecht verziója Kasztner vallomásáról erősen tömörített. Kasztner 1954. február 18-i teljes vallomását lásd Jeruzsálem Körzeti Bíróság, 124/53. bűnügy, YIVO Institute for Jewish Research, New York, 221 M film 2, 9. tekercs (héber nyelven).

64. Amikor Tamir megkérdezte Kasztnertől, hogy kolozsvári tartózkodása idején tisztában volt-e „az Auschwitzba való deportálás igazi jelentőségével", lakonikusan azt felelte, „tisztában voltam". Hecht, i. m., 112. o. Kasztner Tamir által történt 1954. március 1-jei kihallgatásának eredeti jegyzőkönyvét lásd Jeruzsálemi Körzeti Bíróság, 124/53. bűnügy, YIVO, film 221, tekercs 2,44.

65. Danzignak és Hermann-nak a Grünwald-Kasztner-ügy 1954-es jeruzsálemi tárgyalásán elfoglalt álláspontjáról néhány részlet megtalálható a 29. fejezetben.

66. Hecht, i. m., 117-118. o. A Kasztner-transzportról szóló, 1946. február 104 keltezésű beszámolójában Glatz Zoltán azt állította, Fischer József tudta, hogy a magyar transzportok nem Kenyérmezőre mennek, ahogy a zsidó tömegekkel megpróbálták elhitetni. A veje tájékoztatta a transzportok valódi úti céljáról. Yad Vashem Levéltár, M-20/95.

67. Erich Kulka szerint, akit 1942 októberében vittek Auschwitzba, miután 1940 óta Dachauban és Neuengamméban sínylődött, és aki tagja volt az auschwitzi földalatti mozgalomnak, 280 szökési kísérletet jegyeztek fel Auschwitz fennállása alatt, és kb. 80 fogolynak sikerült megszöknie. Erich Kulka: Five Escapes from Auschwitz. In: They Fought Back. The Story of the Jewish Resistance in Nazi Europe. Szerk.: Yuri Suhl. Crown, New York, 196 7,201. o. Lásd még Laqueur, Jewish Denial and, the Holocaust, i. m., 47. o.

68. A családi tábor sorsát és Lederer szökését bővebben lásd Kulka, i. m., 196-205. o.

69. Szlovákiába való visszatérése után Rosenberg Rudolf Vrba névre kiállított hamis igazolványokat kapott, s ezt a nevet a későbbiekben megtartotta. Letartóztatását, auschwitzi élményeit, kalandos szökését és afeletti csalódottságát, hogy „a cionista vezetők nem vették figyelembe a magyar zsidókkal kapcsolatos intelmeit", megírta I Cannot Forgive c. művében. Grove Press, New York, 1964, 281. o., melynek Alan Bestie volt a társszerzője. Wetzler, aki a Josef Lanik nevet kapta, írói álnévként tovább használta ezt a nevet. Ezen a néven tette közzé Oswiecim, hrobka styroch müionov ludi (Auschwitz, négymillió ember sírja.) c. könyvét, Poverenictve SNR, Kosice, 1946,73. o., valamint Co Dante nevidel (Amit Dante nem látott.) c. könyvét. Osveta-SC SPB, Pozsony, 1964, 269. o. Vrba egyike volt a magyar zsidó vezetők legszigorúbb bírálóinak, amiért elmulasztották figyelmeztetni a tömegeket a rájuk váró veszélyekre. Lásd például „Footnote to Auschwitz Report" c. tanulmányát. Jewish Currents, New York, 1966. március 22-27.

70. Krasznyansky nyilatkozata, The Hebrew University, The Institute of Contemporary Jewry, Oral History Division, 3. sz. katalógus, 1970, 120., 410. sz. S. E., cseh nyelvű jegyzőkönyv 10. és 13. o.

71. Az auschwitzi jegyzőkönyvek megtalálhatók a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet Levéltárában az M-20/149. sz. alatt. Magyar változatukat lásd Munkácsi, Hogyan történt?, 88-110. o. Nürnbergben bizonyítékként terjesztettékelő NG-2061. sz. alatt.

74. Rosin és Mordowicz múltjáról és meneküléséről bővebben lásd uo., 207-211.0.

75. Vrba és Bestie, i. m., 250. o.; Oscar Neumann: Im Schatten des Todes. Olame-nu, Tel-Aviv, 1956,178-182. o.: Neumann, személyes közlés 1972. november 19-én; Krasznyansky, személyes közlés 1973. február 7-én. Jeruzsálemben 1964-ben adott interjújában Krasznyansky azt állította, hogy „a jegyzőkönyvek egy példányát átadtuk dr. Kasztnernak" („Weiter wurde ein Protokol dem Dr. Kastner überreicht"). Oral History Division, 3. sz. katalógus, 1970, 117., 398. sz. jegyzőkönyv német nyelven, 5-6. o.

80. A szerző által készített, magnetofonszalagra vett interjú, színhelye B'nei B'rak, Izrael, időpont: 1972. október 10. A körülményeket, melyek között megkapta a jegyzőkönyvek egy példányát, leírja már említett munkájában: „Five Months." In: The Tragedy of Hungarian Jewry. Essays, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1986, 262-264. o. Gergely György, aki egy ideig a Zsidó Tanács összekötője volt az SS-hez, azt állítja, hogy Freudiger a jegyzőkönyveket „május elején" kapta meg. Lásd Gergely György: „Beszámoló a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intéző Bizottsága munkájáról." Kézirat, 1945, 24. o.

81. HJS, 3:143-146. o. Freudiger itt Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóságának deportálására hivatkozik. Bővebben lásd a 17. és a 18. fejezetben.

82. Az Eichmann-tárgyalás kijavítatlan angol nyelvű jegyzőkönyve, 1961. május 25., 52. ülés, Ll-01 (sokszorosítás).

83. Lásd Éliás József református lelkésszel készült hosszú és igen tartalmas interjút in: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Szerző kiadása, Bp., 1986, 53-62. o. Lásd még a Küllői-Rhorer Lászlóné Székely Máriával készült interjúkat is, aki megvilágítja az auschwitzi jegyzőkönyvek magyar és angol nyelvre való lefordításával kapcsolatos bonyodalmakat, valamint a Török Sándorral készült interjút, aki saját szerepéről vall a jegyzőkönyek terjesztésében és arról, hogyan reagált a neves magyar személyiségek, köztük Serédi bíboros állásfoglalására. Uo109-126., 189-217. o.

85. Erich Kulka: Auschwitz Gondoned. The Wiener Library Bulletin, London, 23, 1. sz., n. s. 14, tél, 1968-69,3. o. Kulka azt állítja, hogy „habár dr. Kasztner figyelembe vette ezeket a jegyzőkönyveket, és gyakran idézett belőlük, sose árulta el egyik jelentésében sem információjának forrását". Vrba szerint az egyik ok, amiért a nácik bármi áron el akarták őt fogni, az volt, hogy Kasztner állítólag megmutatta a jegyzőkönyvek nála lévő példányát Eichmann-nak, aki következésképp attól tartott, hogy a magyar zsidósággal kapcsolatos egész tevékenysége veszélyben forog, amíg Vrba és Wetzler életben vannak és szabadok. Vrba és Bestic, i. m., 252. o.

87. Herskovits Fábiánnal 1972. október 9-én Tel-Avivban készült, magnetofonszalagra vett interjú és Fürst Lea személyes közlése 1972. október 13-án Ramat Gan-ban, Izraelben. Akármilyen hiányosságai voltak is a követett eljárásnak, el kell ismernünk a fordítók bátorságát és hősiességét, akik vállalkoztak erre az illegális és igen veszélyes földalatti tevékenységre.

88. A szerző által 1972. október 16-án, Jeruzsálemben készített interjú. Krausz, Kasztner régi ellensége, azt is állította, anélkül hogy bizonyítékkal szolgált volna, hogy Kasztner valamikor 1944 áprilisában kapta meg a jegyzőkönyvek egy példányát.

89. Krausz azt állítja, hogy az anyagot dr. Chaim Poznernak címezték, jóllehet a Svájcban terjesztett példányok szerint Mantello volt a címzett. Poznerhoz intézett 1971. július 19-i levelében Krausz megerősítette, hogy valóban neki küldte az anyagot és nem Mantellónak, akit „akkoriban nem ismert, és nem is hallott róla". Azt állította, hogy a több könyvben és a sajtóban közölt, Mantellóhoz címzett változat „szemérmetlen hamisítás". Sőt tagadta az aláírást és a kézírásos jiddis nyelvű szöveget a dokumentum végén, azt állítva, hogy az „valaki képzeletének a terméke". A Krausz által megadott másolat reprodukcióját lásd Lévai Jenő: Zsidósors Európában. Magyar Téka, Bp., 1948,48. o. Ez a könyv igen rokonszenvesen ábrázolja Mantello svájci tevékenységét. Krausz levelének és 1944. június 19-i jelentéseinek szövegét lásd az M-20/95. sz. dossziéban. Yad Vashem Levéltár, Jeruzsálem. További részleteket Krausz, Mantello és Pozner tevékenységéről a 29. és a 31. fejezet tartalmaz. Mantello tevékenységére vonatkozó dokumentumanyagok forrása: Guide No. 1. The Georges Mandel Mantello Collection. Haifa, University of Haifa, 1987.

90. Yad Vashem Levéltár, M-20/47. A zürichi Flüchtlingshilfe (Menekültsegély) vezetője, Vogt tisztelendő által körözött jelentés egyik példánya szolgált alapul egy rövid cikkhez, mely 1944. július 6-án jelent meg a The New York Times 6. oldalán („Two Death Camp Places of Horror"). Montellónak a Holocaust idején végzett munkájáról pozitív értékelést ad David Kanzler: Thy Brother's Blood. The Orthodox Jewish Response During the Holocaust. Mesorah Publications, New York, 1987, 203-215. o.

92. Jan Ciechanowski: Defeat in Victory. Doubleday, New York, 1947,179., 182-183. o. A zsidó vezetők magatartásához lásd bővebben Jewish Leadership During the Nazi Era. Patterns of Behavior in the Free World. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, 1985, 154. o. A nyugati szövetségesek álláspontját lásd még David S. Wyman: The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust, 1941-1945. Pantheon Books, New York, 1984, továbbá Bernard Wasserstein: Britain and the Jews of Europe, 1939-1945. Oxford University Press, New York, 1979.

93. XII. Pius pápának és más egyházi vezetőknek általában az európai zsidóság elpusztításával kapcsolatos magatartásához részletesebben lásd a 31. fejezetet.

94. Vrba csak néhány bekezdést szentel a Svaty Jur-i tanácskozásnak, és teljesen figyelmen kívül hagyja Morodowitz jelenlétét és szerepét (i. m., 256-257. o.). Ez nem az egyetlen kérdéses részlet beszámolójában. A 257. oldalon például azt írja, hogy a pápa közbenjárása azért gyakorolhatott hatást Horthyra, mert „ő is római katolikus volt, és a fia zsidó nőt vett feleségül". Egyik állítás sem igaz. Horthy protestáns volt, és egyik fiának - sem Miklósnak, sem Istvánnak ~ sem volt soha zsidó nő a felesége. Krasznyansky verzióját a Svaty Jur-i találkozóról lásd Kulka, Five Escapes from Auschwitz, i. m., 210. o.

95. A pápai jegyzék szövegét lásd Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., (1946), 21. o. Roosevelt figyelmeztetését lásd Lévai: Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946, 56-57. o. V. Gusztáv király június 30-i táviratát és Horthy július 1-jei válaszát lásd uo., 72-73. o. Lásd még a 31. fejezetet.

96. Egy Vrbához írt, 1964. május 18-i levélben Mantello a következőket jegyezte meg a Budapestről kapott beszámolókról: „Ezek a beszámolók... rövidek voltak, és meglehetősen későn érkeztek meg Svájcba... Hogyha hat héttel korábban kaptuk volna meg a maguk teljes jelentését, mondjuk, ugyanakkor, amikor Budapestre küldték, talán leállíthattuk volna a deportálásokat, mert nagy sajtókampányt kezdeményezhettünk volna Svájcban és külföldön." Kulka, Five Escapes from Auschwitz, i. m., 217-218.0.

97. A jegyzőkönyvekről és tartalmukról rövid hír jelent meg a The New York Timesbzm (Inquiry Confirms Nazi Death Camps - Vizsgálat megerősíti a náci haláltáborok létezését) 1944. július 3-án.

98. Raphael Vágó: „The Destruction of Hungarian Jewry as Reflected in the Palestine Press." In: HJS, 3:291-324. o. Lásd még ugyanettől a szerzőtől „The Palestine Yishuv and the Holocaust in Hungary." In: The Holocaust in Hungary. Forty Years Later. Randolph L. Braham és Béla Vago. New York Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, 1985, 129-138. o.

99. A JTA beszámolóját („Mass Murderers of Oswiecim and Birkenau Indicted in Report of Allied Governments: Poison Gas Manufactured in Hamburg Used for Execution") lásd a Weizmann-dossziékban, Izraeli Állami Levéltár, Jeruzsálem.

103. ShabetaiB. Beit-Zvi: Ha'Tsiyonuthapost Uganditba'shoa. (Uganda utáni cionizmus a Holocaust tűzpróbájában.) Bronfmann, Tel-Aviv, 1977,495. o. Szélsőségesebb nézetet képvisel Réb Moshe Shonfeld: The Holocaust Victims Accuse. N. Y.,

Neturei Karta of USA, Brooklyn, 1977,124. o. Lásd még Béla Vago: „Some Aspects of the Yishuv Leadership's Activities During the Holocaust." In: Jewish Leadership During the Nazi Bra, i. m., 45-6 5.0.

104. Horthy tévesen azt állította, hogy a megsemmisítőtáborokra vonatkozó titkos információ csak augusztusban jutott el hozzá. Admiral Nicholas Horthy: Memoirs. Speller and Sons, New York, 1957, 219.0.

106. Horthy Miklós títkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós és Szűcs László. Corvina, Bp., 1965,391-400. o.

107. Randolph L. Braham: The Holocaust in Hungary: An Historical Interpretation of the Role of the Hungarian Radical Right. Societas, 2., 3. sz. (1972. nyár), 202. o. Lásd még Randolph L. Braham: „The Rightists, Horthy, and the Germans: Factors Underlying the Desctruction of Hungarian Jewry." In: Jews and Non-Jews in Eastern Eurpoe, 1918-1945. Szerk.: Béla Vago és George L. Mosse. John Wiley, New York, 1974, 137-156. o.

110. Der Kästner-Bericht, 49. o. Lásd még a magyar ellenállásról szóló részt a 29. fejezetben.

112. Lásd Bokor Péter interjúját Verolinóval. In: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 118. o.

113. „Eichmann Tells His Own Damning Story." Life, 49. 23. sz. (1960. december 5.), 146. o.

114. Lásd például Talmon levelét a The Observerben, London, 1963. szeptember 15.

117. A szocialista Kelet-Európa sok részében és a Szovjetunióban közölt efféle propagandisztikus cikkek példáit lásd & Jewish in Eastern Europe c., Emanuel Litvinoff által szerkesztett és a londoni European Jewish Publications által kiadott hírbulletin-ban.

118. Hecht, L m., 272. o. Silberg bíró véleményének teljes szövegét lásd Arar plili 232/55. Beirur shel hamerarer: Hayoets hamishpati lememshala neged hamegir: Mal-kiel Grünwald (Fellebbezés, polgári per, ügyiratszám 232/55. A fellebbező: a kormány ügyésze a vádlott terhére, vádlott: Malkiel Grünwald). Jeruzsálem, Mifal Hashichpul shel Histadrut ha'Studentim shel ha'Universita Haivrit 1957, 130-163. o. Lásd még a 29. fejezetet.

119. Benoschofsky Ilona, a Magyar Zsidó Múzeum háború utáni igazgatója volt az egyik szerkesztője a Vádirat első két kötetének.

122. Ahogy Moshe Silberg bíró idézi in: Hecht, i. m., 273. o. Silberg bíró eredeti véleményét lásd Ararplili, 232/55.

123. Hecht, i m., 270. o. Chesin bíró eredeti véleményét lásd Ararplili, 232/55,174-197. o.

124. Jacob Robinson: „Introduction: Some Basic Issues That Faced the Jewish Councils." In: Isaiah Trunk: Judenrat. Macmillan, New York, 1972, XXXI. o.

125. Erich H. Boehm, szerk.: We SurvivedThe Stories of Fourteen of the Hidden and the Hunted of Nazi Germany. Yale University Press, New Haven, 1949, 293. o.

127. Maimonides, Mishneh Torah: The Book of Knowledge. Ford.: Moses Hyam-son, Jeruzsálem, 1965, 5. fejezet; Bölcsességek, 40b., idézi Dawidowicz: The War Againts the Jews, i. m., 285. o. Lásd még Robinson, i. m., XXXI. o.

128. Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. A report on the Banality of Evil. Viking, New York, 1963, 117-118. o. Hannah Arendtnek a zsidó tanácsokkal kapcsolatos nézeteit sokan, elsősorban izraeli és amerikai Holocaust-szakértő történészek bírálták.

129. „V'chol ham'kayam nefesh achas mi'Yisrael maaleh olov hakasuv k'ilu kayahm olam molah" (Aki megment egy lelket, olyannak számít, mintha egy egész világot mentett volna meg), Sanhedrin, 4. fejezet, 37. o.

A BUDAPESTI ZSIDÓK számára létesítendő egy vagy több gettóra vonatkozó konkrét terveket röviddel a magyar főváros nagyarányú és módszeres bombázásának kezdete, 1944. április 2. után dolgozták ki. A tervek többsége azonban hevenyészett és egymásnak ellentmondó volt. Az egyik legkorábbi a varsóihoz hasonló nagy gettó létesítését irányozta elő. Ennek a tervnek a kidolgozói — az SS Sonderkommando és Hain Péter irodája - egy nagy, összefüggő gettó létrehozásával számoltak, mely kiterjedt volna a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre, ahol nagyszámú zsidó lakott. E terv főbb vonalairól nyilván részleges megegyezés született nem sokkal a német megszállás után, mert a Zsidó Tanácsot április elején utasították, rendelje el, hogy az ekkortájt kilakoltatott zsidók költözzenek át az említett körzetbe.¹ Noha a Szálasi-rezsim az év vége felé csakugyan létrehozott egy, a tervben vázolthoz hasonló gettót, a javaslatot áprilisban még elutasították. A körzetben viszonylag nagyszámú keresztény lakott, akiknek érzékenységét a német és magyar rendőri hatóságok nem akarták megsérteni; ami a legfontosabb, a hatóságok tartottak attól, hogy ha a zsidókat elkülönítik, a szövetségesek kizárólag a keresztények lakta területekre összpontosítják bombázásaikat.

A német és a magyar zsidótlanítási szakértők egyetértettek számos más elgondolásban, amelyeket ésszerűnek és büntető jellegűnek tartottak, jóllehet kisebb horderejűek voltak. Az egyik több száz zsidó lakás azonnali kiürítését indítványozta a szövetséges bombázások keresztény áldozatainak javára. A zsidókat az érintett lakásokból a Zsidó Tanácsnak kellett máshová költöztetnie az illetékes fővárosi lakásügyi hatóságoknak és a belügyminisztérium illetékeseinek egyetértésével (lásd a 15. fejezetet). Egy másik terv nagyszámú túsz letartóztatását irányozta elő - menekülteket, más „hontalan" zsidókat, újságírókat, ügyvédeket és más sza-badfoglalkozásúakat hogy a légitámadásoktól különösen fenyegetett katonai és ipari létesítmények közvetlen közelébe internálják őket. Sok ilyen internálást és lakáskiürítést a Zsidó Tanács kényszerű közreiíiikö-désével végre is hajtottak (lásd a 17. fejezetet). Az internálótáborokat a Weiss Manfréd Művek, a Dunai Repülőgépgyár (a német Messerschmitt Művek leányvállalata), valamint a Tsuk Szőrmegyár leromlott állagú, kibombázott részlegeiben rendezték be a Csepel-szigeten és Horthyligeten, Budapesttől délre. A legtöbb internáltat azután szállították ezekbe a táborokba, hogy bizonyos időt a Rökk Szilárd utca 26.-ban berendezett kisegítő toloncházban töltöttek.²

Ezek az intézkedések és az április 16-án megkezdődött kárpátaljai gettósítási kampány új, gyorsan terjedő híreknek adtak tápot arról, hogy immár a budapesti zsidók összegyűjtése is küszöbön áll. Ezek a hírek ezer és ezer keresztény mohóságát is szították, akik alig várták, hogy megszerezzék a zsidók lakásait - ingóságaikkal együtt.

A zsidók által lakott lakások és épületek bejelentésére és összeírására vonatkozó rendeletet május 3-án adták ki. Endre Lászlónak a zsidók kijelölt épületekben való koncentrálására vonatkozó terveit Szentmiklóssy József tanácsnok, a főváros szociális politikai ügyosztályának vezetője nem hivatalosan közölte a Zsidó Tanáccsal. Szentmiklóssy, aki rendkívül tisztességes ember volt és sokat segített az áprilisi áttelepítéseknél, elárulta Endre terveit Kurzweil Istvánnak - aki a Zsidó Tanács lakásügyi osztályának vezető munkatársa volt -, egy május 17-én tartott hosszú, nem hivatalos tanácskozáson. Szentmiklóssy elmondta, hogy rá hárul a terv végrehajtásának általános irányítása, de a tervet személy szerint felháborítónak tartja, és elítéli mint embertelent és törvénytelent. Nem sokkal később néhány megbízható munkatársának kíséretében titkos megbeszélést tartott a Zsidó Tanács vezetőivel, akik - meggyőződve őszinteségéről és emberségéről - azt tanácsolták neki, hogy maradjon hivatalában, különben a terv végrehajtását kevésbé megértő személyre bízhatják. Szentmiklóssy megígérte, hogy kezdetben a terv elvetéséért fog síkraszállni, majd, ha kudarcot vall, az elhalasztásáért, és végül tessék-lássék megvalósításáért. A folötteseivel és a törvénytervezet megalkotóival folytatott megbeszélései során csakugyan számos ellenvetést tett, és körvonalazta, milyen problémákkal és nehézségekkel jár a terv a keresztény lakosságra nézve. De minden közbenjárása eredménytelen maradt. Folyamatosan tájékoztatta a Zsidó Tanácsot a hivatalában és a belügyminisztériumban kialakult fejleményekről, lehetővé téve, hogy a zsidók felkészüljenek a váratlan eshetőségekre, és elővigyázatossági intézkedéseket hozzanak.³

A zsidók által lakott lakások és épületek bejelentésével és összeírásával Szentmiklóssy hivatala májusban vagy június elején végzett az Országos Statisztikai Hivataltól kapott adatok alapján. A leltár eredményeit az antiszemita sajtó a szokásos vitriolos kommentárral közölte. A propagandaorgánumok szüntelenül hangsúlyozták, hogy a zsidók, akik a lakosságnak kb. 20%-át tették ki, 47 978 szobát foglaltak el 21 250 lakásban, míg a lakosság többi része csak 70 197 szobával rendelkezett 32 224 lakásban.

Miután elvetették a központosított, egybefüggő területű gettó tervét, a zsidótlanító hatóságok úgy döntöttek, hogy városszerte külön e célra kiválasztott épületekbe, ún. csillagos házakba telepítik át a zsidókat. Az épületeket számos ismérv alapján választották ki, melyek közül a legfontosabb a bennük lakó zsidók százalékos aránya volt: ha az épület bérlőinek csaknem 50%-a zsidó volt, akkor a házat csillagos háznak jelölték ki. Más fontos kritériumok is voltak, például az épületek állapota és helye, keresztény bérlőinek szociális háttere és befolyása. E kritériumok alapján a Budapesten lévő csaknem 36 000 bérház közül kezdetben 2681-et jelöltek ki csillagos háznak. Ezekben kizárólag zsidók lakhattak.⁴

Nem sokkal a fenyegető tömeges áttelepítési tervek kiszivárogtatása után, és különösen miután az erre vonatkozó hivatalos bejelentést közzétették, Szentmiklóssy hivatalát megrohanták a kérvényezők, akik a számukra eredetileg kijelölt lakóhely megváltoztatását kívánták. A folyamodók túlnyomó többsége keresztény volt, akik kérték, hogy házukat ne nyilvánítsák csillagos háznak; a zsidók rendszerint ennek ellenkezőjét kívánták.⁵ A legtöbb panasszal Székely-Molnár Zsigmond, a belügyminisztérium XXI/b. alosztály vezetője - akinek feladata volt a zsidók kitelepítésével és táborokban való elhelyezésével kapcsolatos ügyek intézése - és Endre bizalmasa foglalkozott. Legközelebbi segítőtársa ebben a munkában Kiss Károly fővárosi tisztiügyész és Puskás István, a BM XXI/a. lakásügyi alosztály vezetője volt. Egyedi esetekre vonatkozó döntéseik eredményeképpen a sárga csillagos minősítést 700-800 épülettől megvonták, ami tovább súlyosbította a zsidók helyzetét, mert ismét drasztikusan csökkent a számukra kijelölt lakótér. Nagy nehézségeket okozott azoknak a zsidóknak is, akik frissen költöztek ezekbe az épületekbe, mivel ezeknek a szerencsétleneknek azután kellett más lakóhelyet keresniük, hogy gyakorlatilag már az összes szobát elfoglalták, és néhány napon belül másodszor kellett költözködniük.

A módosítások persze nem orvosolták és nem orvosolhatták a keresztények által előterjesztett panaszok mindegyikét. Végül csaknem 12 000 kereszténynek kellett csillagos házban maradnia. Míg néhányan visszaéltek privilegizált helyzetükkel, sokan nagy segítségükre voltak az üldözött zsidóknak. Különösen azzal segítettek, hogy a kijárási tilalom idején bevásároltak vagy megbízásokat láttak el a zsidók számára, és elrejtették vagy megőrizték értéktárgyaikat.⁶

A „ törvényes" rendelkezések. A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket június 16-án adták ki Doroghi Farkas Ákos, az újonnan beiktatott polgármester aláírásával⁷, és másnap tették közzé. A 14 kerület mindegyikére külön rendelet vonatkozott, mely utca és házszám szerint sorolta fel a csillagos házakat. A zsidók átköltöztetésére vonatkozó általános előírásokat és konkrét végrehajtási utasításokat a főváros I. kerületére vonatkozó 147 501/1944. IX. sz. rendelet foglalta magában.⁸

A rendelet kibocsátásának napján külön rádióüzenetben értesítették az ország valamennyi csendőrőrsét a fővárosban folyó akcióról, hogy készüljenek fel esetleges fővárosi zsidókra, akik vidéken keresnek menedéket. Le kellett tartóztatniuk és a legközelebbi rendőrőrsre kellett vinniük őket.⁹

Hogy a csillagos házakat könnyen föl lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján. A jelvény egy 30 cm átmérőjű, kanárisárga Dávid-csillag volt, 51 X 36 cm-es fekete alapon. E jelvények beszerzését és elhelyezését a háztulajdonosok feladatává tették. A rendelet eredetileg kikötötte, hogy az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni; ezt később meghosszabbították nyolc napra. E határidő után zsidó tulajdonos, bérlő, vendég vagy albérlő nem lakhatott másutt, mint csillagos házban. A rendelet előírta, hogy ahol csak lehet, az áthelyezett zsidók egy épületbe, utcába vagy körzetbe költözzenek; a csillagos házakból kiköltöző keresztények lakóterületét foglalják el, valamint a már zsidók által lakott házak lakásainak fölös szobáit. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga, kivéve, ha a szoba 25 m²-nél kisebb, a család négynél több tagú, vagy ha a lakóhelyiséget irodának vagy üzletnek is használták; ilyen esetekben családonként még egy szobát lehetett engedélyezni. Zsidó család - akármilyen nagyságú vagy foglalkozású volt is - semmilyen körülmények között nem rendelkezhetett kettőnél több szobával.

A rendélet nem érintette a csillagos házakon kívül zsidó tulajdonban lévő, kereskedelmi vagy ipari célra használt épületeket, de a zsidóknak megtiltották, hogy ilyen helyeken lakjanak. Elméletileg a zsidók minden holmijukat magukkal vihették, kivéve a háztartási gépeket; ha ez helyhiány miatt vagy más okból lehetetlennek bizonyult, megengedték nekik, hogy égy szobában elraktározzák a holmijukat, az összes többi szobát ki kellett üríteniük. Amint a korábbi zsidó lakó kiürítette a lakást, azt lezárták és lepecsételték, és senki sem léphetett be a lakásügyi hatóságok, az épület gondnoka és a tulajdonosok (vagy képviselőik) közös engedélye nélkül. A lakás lepecsételése előtt e három fél képviselői leltárba vettek minden berendezést és egyéb holmit, mely a kiürített szobákban hátramaradt, és feljegyezték a közművek fogyasztásmérőinek állását. A leltárkészítésért és az elraktározott holmik megőrzéséért a pénzügyminisztérium felelt. A formaságok lebonyolítása után a zsidóknak át kellett adniuk lakásuk összes kulcsát. A zsidó bérlők távozása után minden épület házfelügyelőjének listát kellett készítenie és kifüggesztenie az üres lakásokról, feltüntetve azok helyét, a szobák számát és az újonnan felszabadult lakások bérét. A zsidók átköltöztetésének feladata a hatóságok felügyelete alatt a Zsidó Tanácsra hárult.¹⁰ A zsidókat, akik maguk meg tudták oldani a lakáscserét, sürgették, hogy ezt tegyék meg, és 24 órán belül jelentsék új címüket a Tanácsnak.

A Zsidó Tanácson belül az átköltöztetésért való általános felelősség Müller Rezsőre, a Tanács lakáshivatalának vezetőjére hárult,¹¹ Hála Szentmiklóssy együttműködésének, Müller hivatala kész végrehajtási tervekkel rendelkezett, mire a rendeletek megjelentek, és már beszerezte az összes statisztikai adatot arra vonatkozólag, hány üres lakás és hány zsidó van a csillagos házakban. Müllernek, aki rendkívül tehetséges és energikus ember volt, sikérült mozgósítania a közösség által igénybe vehető költöztető- és szállítókapacitást is. Több tízezer ember néhány napon belül történő átköltöztetése így is emberfeletti feladat volt, számtalan, előre nem látható nehézséggel. A Tanács és közösség előtt álló munka nagyságát érzékelteti a következő részlet a Tanács egyik jelentéséből:

Kereken 2600 házat minősített csak zsidó háznak a rendelet. Minthogy csaknem 10 000 házban laknak zsidók, tehát több mint 7000 házból kellett 2600 kijelölt házba átköltözködni. Ez kb. 28 OOO lakásnak a kiürítését jelentette, és csaknem 200 000 lelket érintett az átköltözködési rendelet. A fenti számok képet adhatnak arról, hogy milyen hatalmas megmozdulást jelentett az átköl-tözködés. A lakáshivatal úgy látott az óriási feladat megoldásához, hogy először szabad megállapodást engedett arra, hogy ismerősök, rokonok és barátok összeköltözhessenek. Dy módon is tízezrével maradtak olyanok, akiknek nem jutott elhelyezkedés. Megnehezítette a költözködés lebonyolítását az a köztudomású tény, hogy hiány van a szállítási eszközökben, és a szállítómunkások részint katonai, részint munkaszolgálatra vonultak be, és távol vannak. A lakáshivatal a fővárost 216 körzetre osztotta fel, minden körzetben egy-egy körzeti irodát állítva fel, és a körzetek 23 főkörzethez tartoztak.

A zsidó közösség előtt tornyosuló nehézségeket a Központi Zsidó Tanács a belügyminiszternek címzett, hosszú memorandumban részletezte június 18-án. A beadvány összefoglalta a polgármesteri rendeletben előírt átköltöztetések okozta problémákat, kiemelve a szoros határidőt, a kijelölt lakások alacsony számát és gyatra állagát, valamint az ingóságok számbavételének problémáit. A 30 napos határidő-eltolásra vonatkozó kérés nem talált meghallgatásra.¹³

Az átköltöztetés utolsó napja június 24-re, szombatra esett. Budapest úgy festett, mint egy középkori város a zsidók kiűzésekor: ezer és ezer zsidó nyüzsgött a város minden részében, a kijelölt csillagos házakban számukra kiutalt szobák felé tartva, lovas kocsival, kézikocsival, talicskával fuvarozva vagy a hátukon cipelve holmijukat. A rendkívüli erőfeszítések ellenére, hogy betartsák az éjféli határidőt, néhány zsidó nem tudta lebonyolítani átköltözését az utolsó pillanatban adódó bonyodalmak miatt. Jaross Andor belügyminiszter egyetlen „engedménye" az volt, hogy megígérte: 25-én nem szerveznek razziákat a frissen kiürített házakban.

Az átköltözések befejeződése után rögtön új rendelet jelent meg, mely drasztikusan korlátozta a zsidók mozgásszabadságát. A június 25-én városszerte kifüggesztett rendelet szövege a következő volt:

1. Az 1240/1944. M. E. sz. rendelettel meghatározott megkülönböztető jelzés (sárga csillag) viselésére kötelezett zsidók (az alábbiakban zsidók), a Budapest székesfőváros polgármestere által részükre lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között, kizárólag gyógykezelés, tisztálkodás, illetve bevásárlás céljából hagyhatják el.

2. Zsidó lakásán látogatót nem fogadhat. Lakásának az utcára néző ablakán keresztül társalgást nem folytathat.

3. Minden zsidó házban a ház tulajdonosa vagy felügyelője a ház légoltalmi parancsnokával vagy helyettesével csoportosítva, 3 példányú névjegyzéket készít, és azokat mindkettő névaláírásával hitelesíti. A névjegyzéknek tartalmaznia kell személyenként a házban lakó zsidókat, lakás, név, nem és kor szerint feltüntetve. A névjegyzék egy példánya a ház kapuja alatt vagy más alkalmas és könnyen megtekinthető helyen kifüggesztendő, és a megrongálástól megóvandó. A többi példányt a háztulajdonos vagy a házfelügyelő megőrizni és a hatósági közegeknek felhívásra haladéktalanul felmutatni, illetve kiszolgáltatni köteles. A házfelügyelő a 4. §-ban említett lakásfelügyelők által a házban lakó zsidók létszámát a névjegyzék alapján naponként ellenőrizni és esetleges eltűnteket a legközelebbi rendőrőrszobán bejelenteni tartozik.

4. A zsidók lakásukat a közegészségügyi követelményeknek megfelelő módon tisztán tartani kötelesek. Az olyan lakásban, amelyben több zsidó lakik, az előző bekezdésben foglalt rendelkezés betartásának ellenőrzésére a lakásban lakók maguk közül egy lakásfelügyelőt kötelesek választani, aki a lakás tisztaságáéit és rendjének betartásáért személyesen felelős. A lakásfelügyelők névjegyzékét a házfelügyelő a ház kapujában kifüggeszteni, ha a névjegyzék megrongálódik vagy megsemmisül, azt pótolni köteles.

5. A zsidók részére kijelölt házakban a légoltalmi házőrség parancsnoka (helyettes parancsnoka) a ház nem zsidó lakói részére a légoltalmi óvóhelyen lehetőleg elkülönített részt kijelölni és biztosítani köteles. Az óvóhelyről esetleg kiszoruló zsidókat a ház legmélyebben fekvő egyéb helyiségeiben kell elhelyezni.

6. A több kocsiból áHó villamosvasúti szerelvényeken zsidók csak az utolsó pótkocsin utazhatnak.

8. A főkapitány hatósági területén sem keresztény házakban, sem zsidó házak keresztények által lakott részeiben zsidót rejtegetni vagy bármilyen rövid időre befogadni, internálás terhe alatt, szigorúan tilos.

Amennyiben a cselekmény súlyosabb rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és 100 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető az, aki a 1-8. szakaszokban foglalt rendelkezéseket megszegi. A büntetőjogi felelősségre vonáson felül rendőrhatósági őrizet alá helyezésnek (internálásnak) is van helye.¹⁴

Pár nappal később a zsidók mozgásszabadságának korlátozását enyhítették, amikor engedélyt kaptak, hogy de. 1 lés du. 5 óra között elhagyhatják csillagos házaikat. A budapesti zsidók balsejtelmei azonban napról napra erősödtek, nem csak az egyre gyakoribb rendőrségi razziák miatt, hanem azért is, mert attól tartottak, hogy a koncentrálás csak majdani deportálásuk előjátéka. Hogy védekezzenek a meglepetésszerű támadásokkal vagy razziákkal szemben, a csillagos házak férfi lakosai felváltva őrizték a főbejáratokat, és figyelmeztették zsidó társaikat a fenyegető veszedelmekre. A budapesti zsidók, akiket mind ez ideig csak közvetve érintettek a vidéken élő felebarátaikkal szemben foganatosított drákói zsidóellenes intézkedések, most saját bőrükön is érezni kezdték a náci program kegyetlenségét. Sokan annyira féltek, hogy felöltözve aludtak, és minden eshetőségre készen, bepakolva tartották bőröndjeiket vagy hátizsákjukat.

Röviddel az átköltöztetések befejeződése után¹⁵ a Zsidó Tanács felhívást bocsátott ki a csillagos házakban lakó zsidókhoz. Kérte őket, legyenek tapintatosak egymás iránt, és baráti módon oldják meg a túlzsúfoltságból adódó összes problémát. Tízpontos programban rögzítette a közös háztartások vezetésének, az árvák, a betegek és a nélkülözők megsegítésének szabályait. Megszabta a problémákkal és panaszokkal foglalkozó képviselők lakásonként, emeletenként és házanként történő megválasztásának módját is. Ezenkívül minden csillagos háznak meg kellett bíznia valakit, aki összekötőként szolgált a Zsidó Tanácshoz, melynek keretén belül a lakáshivatal békéltető bizottsága volt a végső döntőbíró minden vitás ügyben.¹⁶ A központi zsidó szervezetek kezelték továbbá az összes zsidóra vonatkozó, folyamatosan karbantartott címtárat, és szervezték a jóléti szolgáltatásokat. Az utóbbi cél elősegítése érdekében minden csillagos házban összekötőt kellett kijelölni, aki a Zsidó Tanács szociális osztályával tartotta a kapcsolatot.¹⁷

A keresztény egyházak és a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége vezetőinek közbenjárására tervet dolgoztak ki a megkeresztelkedett zsidóknak a zsidó hitűektől való különválasztására. E tervnek megfelelően Budapest polgármestere július 11-én felhívást bocsátott ki, melyben felszólított minden 16-60 év közötti zsidót, aki 1941. augusztus 1-je előtt kitért, hogy július 12. és 17. között vétesse magát nyilvántartásba a megfelelő felekezet helyileg illetékes hivatalánál. A felhívás leszögezte, hogy a nyilvántartásba vétel csak olyan személyekre vonatkozik, akik Magyarországon, de nem Budapesten tértek ki, és akik a fővárosban laktak a nyilvántartásba vétel idején.¹⁸ A belügyminiszter által jóváhagyott terv szerint mindazokat, akik 1941. augusztus 1-je előtt kitértek, külön csillagos házakba kellett átköltöztetni, melyeket kereszttel is megjelöltek. Az átköltöztetést augusztus 6-ra be kellett fejezni. Július 31-én és augusztus l-jén tanácskozásokat tartottak a tervről Auer György, Török Sándor és Stras-ser Dezső részvételével, akik a keresztény zsidókat képviselték a Zsidó Tanácsban. A Zsidó Tanács Pető Ernőt és Wilhelm Károlyt delegálta, a magyar hatóságok nevében pedig Székely-Molnár Zsigmond és Ferenczy László csendőr alezredes vitte a szót. A Zsidó Tanács képviselői a különválás ellen érveltek, mert az 40-50 000 ember ismételt átköltöztetésével járt volna, és új pánikot és új öngyilkossági hullámot váltott volna ki, Auer azonban szerette volna megvalósítani a tervet, csupán azt kérte, hogy a keresztény zsidóknak adjanak több időt az átköltözésre, és a családokat ne bontsák meg az áttérés időpontjával kapcsolatos törvényelőírások miatt. Töröknek fenntartásai voltak a tervvel kapcsolatban, és tudni szerette volna, hogy különválasztás mögött nem húzódik-e meg olyan szándék, hogy átmenetileg elhalasszák a kitért zsidók sorsának és a zsidó hiten maradottak deportálása kezdetének mérlegelését.¹⁹

Noha a zsidók és a kitértek egy része ismét lakóhelyet változtatott, a tömeges újraköltöztetésre nem került sor. A Zsidó Tanács, valamint a Keresztény Zsidók Szövetségének vezetői, különösen Torok, a Szálasi-puccs előtti hónapokban szerepet vállalt különféle mesterkedésekben, hogy megakadályozzák a budapesti zsidókat fenyegető deportálást. Összejátszottak Ferenczyvel, aki addigra szeretett volna - legalábbis átmenetileg - kiérdemelni némi jóindulatot a korábbi deportálásokban játszott szerepe ellensúlyozására, valamint a magyar náciellenes erők vezetőivel (lásd a 25. fejezetet).

A zsidó lakások kezelése. A megüresedett zsidó lakásokkal való gazdálkodás irányítására a kormány kinevezte Budapest és környéke lakásügyi kormánybiztosát, aki közvetlenül a belügyminiszter felügyelete alatt működött. A lakásokat keresztény bombakárosultaknak és más igénylőknek utalták ki.²⁰ Természetesen a lakások átruházására vonatkozó szabályokat sokszor megsértették, sőt gyakran ellopkodták a zsidók által hátrahagyott bútorokat, ágyneműt és értéktárgyakat. Néhány ilyen túlkapás még a zsidók leltárba vett vagyonáért névleg felelős pénzügyminisztériumi szervek haragját is kiváltotta. Az egyik ilyen szervnek Doroghi Farkashoz benyújtott panasza szerint sok állítólagos bombakárosult „egyszerű munkás", aki korábban igen szerény szoba-konyhás lakásban lakott, teljesen bebútorozott, 3 szobás összkomfortos lakást kapott, perzsaszőnyegekkel és kristály csillárokkal.²¹

A több száz épületen kívül, melyet eredetileg csillagos háznak jelöltek ki, de később nem zsidó háznak minősítettek át, a hatóságok időnként újabb épületek zsidótlanítását is elrendelték befolyásos magyarok kérésére vagy németek utasítására. így például szeptember 15-én - a mérsékeltebb Lakatos-éra alatt - a belügyminisztérium felkérte a polgármestert, hogy 14 konkrétan megjelölt csillagos házat ürítsen ki a főváros különbö- ^ ző kerületeiben, és bocsássa azokat a német katonai parancsnokság rendelkezésére.²²

Alig fejeződött be a zsidók átköltöztetése, máris szállongani kezdtek a hírek arról, hogy rövidesen deportálják a budapesti közösséget, mivel addigra nyílt titok volt, hogy a gettósítás és a koncentrálás után a deportálás következik. A szállingózó híreknek volt is bizonyos alapjuk, mert a német és magyar zsidótlanítási szakértők csakugyan július 10-re tervezték a deportálások megkezdését. Sötét tervüket csak Horthy kormányzó július 7-i utasítása hiúsította meg, mellyel véget vetett a deportálásoknak. A kormányzó döntését számos meggondolás motiválta, ideértve a szövetségesek sikeres normandiai partraszállását és a növekvő bel- és külföldi tiltakozást a zsidóellenes intézkedésekkel szemben.

2. Az e cím alatti kisegítő toloncház az Országos Rabbiképző Intézet épületeiből állt, melyeket a Gestapo e célból lefoglalt. A további részleteket lásd a 15. fejezetben.

3. Szentmiklóssy értékes szolgálatai elismeréseképpen a hálás Tanács július 1 -jén köszönőlevelet küldött neki, melyben kinyilvánították, hogy az összes engedményt, melyet a lakások áprilisi kisajátítása során kicsikartak, az ő megértésének, jóindulatának és fáradhatatlan erőfeszítésének köszönhették. Munkácsi, Hogyan történt?, 133-134.0.

4. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 166. o. Budapest zsidó lakossága 1944-ben csaknem 250 000 volt. Az 1930-as népszámlálás szerint az 1 006 184 budapesti lakos közül 204 371 (20,3%) volt zsidó. Stefan Barta: Die Judertfrage in Ungarn. Stádium, Bp., é. n., XIV. táblázat.

5. Az egyik legprominensebb nem zsidó kérvényező Rajniss Ferenc hírhedt antiszemita publicista és politikus volt, akit felháborított, hogy Kossuth Lajos tér 18. sz. alatti lakóépületét „zsidó háznak" nyilvánították.

7. Doroghi Farkast június 14-én iktatták be. A beiktatásán tartott beszédében Ja-ross Andor belügyminiszter érintette a zsidókérdést; baljós hangon utalt a budapesti zsidók lehetséges deportálására: „Gondoskodni fogunk róla, hogy az összes fertőző elemet, amely a kozmopolitizmus természetes propagátora volt a fővárosban, kiiktassuk a város életéből." Uo., 172. o.

8. „Budapest székesfőváros polgármestere 147 501/1944. IX. sz. rendelete zsidók által lakható épületek kijelölésére a székesfőváros I. közigazgatási területén." Budapesti Közlöny, 135. sz. 1944. június 17., 3-4. o. A Közlönynek ugyanez a száma (4-8.) tartalmazza a rendeleteket, melyek megjelölik a város más kerületeiben lévő utcákat és házakat, amelyekben zsidók lakhattak, azaz a 147 502/1944. IX.-től a 147 514/1944. IX. sz. rendeletig a Il.-tól a XTV. kerületre vonatkozólag. Az épületek eredeti minősítése után benyújtott panaszok nyomán két további rendeletet bocsátottak ki az épületekátminősítésére, többnyire a nem zsidóknak kedvezve. Lásd a 148 451/1944. IX. és a 148 452/1944. IX. sz. rendeleteket, uo., 1944. június 24., 6-9. o.

A polgármester hatásköre ezen a területen az 1610/1944. M. E. sz. minisztertanácsi rendeleten alapult, mely a gettók létesítésére, valamint a belügyminiszter 523 926/1944. XXI. sz. utasításán, mely ugyanarra a kérdésre vonatkozott.

¹ 9.10761/VII. Res. 1944. sz. rádióüzenet minden csendőregységnek 1944. június 16-án esti 04 órakor. MOL, 99. tekercs.

10. A háború alatt és után a Tanácsot szigorúan bírálták a zsidók koncentrálásában játszott szerepéért. Akiket kilakoltattak lakásukból, természetesen a Tanácsot hibáztatták- mintha kizárólagos hatalma lett volna az átköltöztetési program felett. Bár - elkerülhetetlenül - sok méltánytalanság történt, ha azonban figyelembe vesszük a rendelkezésre álló korlátozott időt, meg kell állapítanunk, hogy a Tanács igen ügyesen járt el az átköltöztetéseknek a körülményekhez képest a lehető legkisebb fájdalommal való lebonyolításában. Pénzt és szállítómunkásokat is rendelkezésre bocsátott a szükséges költözködések segítéséhez. A Tanács álláspontjáról lásd Stern Samu nyilatkozatát, HJS, 3:23-24. o.

11. A Zsidó Tanács funkcionális-végrehajtó egységeinek leírását és értékelését lásd a 14. fejezetben.

13. Jaross Andor 1945-46-os perében felhasznált memorandum egy példánya a szerző birtokában.

14. Lásd a 7200/fk. eln. 1944. sz., a rendőrkapitányság által június 23-án kiadott rendeletet, MOL, 15. tekercs. Lásd továbbá Lévai, Zsidósors Magyarországon, 170-171. o.

15. Az 1944. augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen Jaross úgy becsülte, hogy a budapesti zsidók száma 280 000, közülük 170 000 lakott csillagos házakban, a többi pedig „illegálisan" keresztények lakta épületekben. Vádirat, 3:329. o.

16. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 27. sz. (1944. július 3.), 3. o. Ugyanez a szám tanulságos írást tartalmaz (5. o.) a zsidók lakbérfizetési kötelezettségéről azokkal a lakásokkal kapcsolatban, ahonnan kilakoltatták őket. Bérlői kötelezettségeik ezek szerint a lakáskiürítés hónapjának utolsó napjáig terjedtek, vagyis június 30-ig kellett fizetniük a lakbért.

17. Lásd például a Budai Zsidó Hitközség felhívását, hogy jelentsékbe új címüket mindazok, akik március 1 -je óta „változtattak lakást". Jóllehet a felhívást valószínűleg a hatóságok kérésére bocsátották ki, nehéz elhinni, hogy a zsidó vezetők még nem tudtak arról, milyen fontos szerepet játszanak az efféle listák a nácik deportálási programjában Uo., 6. 28. sz. (1944. július 13.), 2., 4. o.

19. Uo., 3:305-310. o. A minisztertanács augusztus 24 ülésén Jaross 20 000 főre becsülte a kitértek számát Budapesten. Uo., 329. o.

20. Az 1944. június 54, 2510/1944. M. E. sz. rendelet. Magyarországi Rendeletek Tára, 1944,1465-1467. o. A kormánybiztos hatásköre Budapestre és a következő peremvárosokra és -községekre terjedt ki: Albertfalva, Békásmegyer, Budafok, Csepel, Kispest, Mátyásföld, Pesthidegkút, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Pestújhely, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákospalota, Rákosszentmihály, Sashalom és Újpest. A kormánybiztos tisztségét a hírhedten antiszemita Hajnal Alajos vezérezredes töltötte be. Lévai, Fekete könyv, 186. o.

1944 JÚNIUSÁNAK végére a vidéki deportálásokat gyakorlatilag befejezték. A zsidódanító osztagok figyelme ekkor a budapesti zsidóság felé fordult, mely a legnagyobb, viszonylag még mindig érintetlen zsidó közösség maradt a nácik uralta Európában. Az SS és magyar bérenceik, akik természetesen lelkesedtek a zsidókérdés végleges megoldásáéit Magyarországon, megkezdték az utolsó fennmaradt zsidó közösség felszámolására irányuló terveik végrehajtását. A zsidók átköltöztetése a külön e célra kijelölt sárga csillagos házakba az első lépés lett volna. Az elképzelés azonban meghiúsult, elsősorban a tengelyhatalmak gyorsan romló katonai helyzete és a deportálási programmal szemben ezzel egyidejűleg egyre erősödő belföldi és külföldi tiltakozás miatt. A tiltakozás, mely minden nap elmúltával egyre hangosabbá és szélesebb körűvé vált, arra kényszerítette a magyar minisztertanácsot, hogy folyamatosan napirendjén tartsa a zsidókérdést.

A németek egyik fő célja a megszállás egész időszaka alatt az volt, hogy fenntartsák a magyar szuverenitás látszatát - amire magyar támogatóik is törekedtek. Következésképp a zsidóellenes intézkedések elfogadásakor különös gonddal ügyeltek az ország alkotmányos szervei által megteremtett törvényes formaságok betartására. E rendszeren belül a legtöbb jelentős zsidóellenes törvény és rendelet kibocsátója - és a zsidókérdés különféle aspektusai megvitatásának fő fóruma - a minisztertanács volt. Ezekben a kérdésekben általában Jaross Andor belügyminiszter vitte a szót. Noha végső soron ő volt a felelős a minisztériuma által hozott minden intézkedésért, zsidóügyekben rendszerint Endre Lászlónak, a szélsőségesen antiszemita államtitkárnak javaslataival összhangban cselekedett.

Mint belügyminiszter, Jaross rendszeresen tájékoztatta a minisztertanácsot a zsidóellenes kampány előrehaladásáról, a deportálásokat rendszerint azzal álcázva, hogy „a zsidókat Németországba szállítják munkára". A minisztertanács hivatalosan elfogadta, jóváhagyta és jegyzőkönyvbe vette Jaross jelentéseit. A zsidókérdésben Jaross és minisztériumi kollégái szabad kezet kaptak a minisztertanácstól, mint ahogy a minisztertanács szabad kezet kapott Horthytól. A magyar államfő magatartása nyíltan megmutatkozott a minisztertanács 1944. március 29-i drámai ülésén, melyen az első „csomag" főbb zsidóellenes rendeletet elfogadták. Mint ismeretes, ennek az ülésnek a jegyzőkönyve (66. pont) a következőképpen rögzíti Horthy álláspontját: „A miniszterelnök úr szerint... a Kormányzó Ur Őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni."¹

Jaross és beosztottai jelentéseit a minisztertanács tagjai - ha nem is tapsolták meg mindig - rendszerint jóváhagyták, legalábbis a megszállás első három hónapja alatt. Június elején, a vidéki deportálások tetőpontján azonban firtatni kezdték a zsidóellenes kampány esetleges negatív hatásait.

A testület egyetlen tagja, aki a végleges megoldás programjának káros aspektusaira igyekezett ráirányítani a figyelmet, Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes volt.² A deportálások folytatásával szemben elfoglalt álláspontja a bel- és külföldi nyomás erősödésével egyre határozottabbá vált. Jungerth-Arnóthy álláspontját már május 17-én világossá tette, amikor Jaross rutinszerűen tájékoztatta a minisztertanácsot a deportálások két nappal korábbi megkezdéséről, „katonati meggondolásokból szükségessé vált" műveleteknek minősítve azokat. A külügyminiszter-helyettes felhívta a minisztertanács figyelmét a külföldi reagálásokra, rámutatott, hogy látott egy levelet, melyet XII. Pius pápa küldött Angelo Rótta magyarországi nunciusának, melyben a szentatya megjegyezte, hogy „Magyarország, Szűz Mária és Szent István országa becsületére örök szégyenfoltként tapad a zsidósággal szembeni bánásmód"³.

A minisztertanácsot nem sikerült meggyőznie. Június elsején a testület újabb jelentést hallgatott meg Jarosstól az északkelet-magyarországi kampány küszöbönálló befejezéséről, beleértve Észak-Erdélyt, és a MI. és IV. zónában szervezett akciókról. A jelentés célja egyebek között Sztójay tájékoztatása volt, akinek június 6-án Hitlerrel kellett találkoznia.

A Führerrel való találkozást nemcsak azért tervezték, hogy Sztójay be-mutatkozhassék mint miniszterelnök, hanem azért is, hogy közvetítse Horthy ldfejezett óhaját, hogy vonják vissza a német erőket és mindenekfölött a Gestapót és az SS-egységeket. A kérés szerepelt Horthy Hitlerhez intézett június 6-i levelében is, melyben emlékeztette a német vezetőt a klessheimi kastélyban tett ígéretére, miszerint fenntartják Magyarország szuverenitását, és „megfelelő" kormány létrehozása után visszavonják a megszálló erőket.⁴ Sztójayt a Hitlerrel való találkozásra elkísérte Vörös János vezérkari főnök. Bár a találkozás rövid és formális volt, a Führer világosan leszögezte: nem hajlandó visszarendelni a német erőket, amíg a zsidókérdést teljesen meg nem oldják Magyarországon.⁵

Horthy talán a Führer álláspontjára való reagálásként kezdte átgondolni a zsidókérdés kezelésével kapcsolatos magatartását. Ekkorra már kétségkívül tökéletesen és pontosan tájékozódott a zsidóellenes hadjárat realitásainak valamennyi dimenziójáról (lásd a 23. fejezetet). Sok jelentés volt a birtokában a zsidókkal szemben foganatosított rendszabályokról, köztük a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás folyamatáról, valamint a magyar hatóságok tevékeny részvételéről. E jelentések egy része a Zsidó Tanácstól származott. Köztük volt egy 1944. május 25-i keltezésű memorandum, mély megdöbbentő részleteket tartalmazott az ország északkeleti részein lebonyolított műveletekről. Hangsúlyozta, hogy a zsidókkal szemben Magyarországon bevezetett intézkedések messze túltesznek szigorúságuk, végrehajtásuk módja és gyorsasága tekintetében a más európai országok zsidó közösségeivel szemben alkalmazottakon.⁶ Horthy nyilván közvetve erre a memorandumra utalt, - amikor június elején leiratot intézett Sztójayhoz, ebben közölte azon kívánságát, hogy a ,zsidók bizonyos kategóriáit, köztük a kitérteket és a nemzetgazdaság számára hasznos szakembereket (mérnököket, orvosokat és technikusokat) mentesítsék a zsidóellenes intézkedések alól. A miniszterelnöknek írt levelében Horthy nyilvánvalóan igyekezett igazolni á megszállás óta tanúsított magatartását, és tagadni mindennemű felelősséget a zsidóellenes kampányért. Emlékeztette Sztójayt, hogy a zsidókérdést a magyar elképzelésekkel és érdekekkel ellentétes módon kezelték, és hogy „legújabb információi szerint" a magyar zsidók ellen bevezetett intézkedések túltettek még a Németországban foganatosítottakon is, végrehajtásuk kegyetlen és embertelen módját beleértve. Mindamellett, bár követelte a zsidók bizonyos kategóriáinak mentesítését, Baky leváltását és azt, hogy Endre kezéből vegyék ki a zsidóügyek intézését, mégsem volt hajlandó arra kérni Sztójayt, hogy szorgalmazza, s ő maga sem rendelte el a deportálások felfüggesztését.⁷ A nagyszabású deportálások vidékről még majdnem egy hónapig folytatódtak. Veesenmayer tudomást szerzett Horthy Sztójayhoz intézett leveléről, mint ahogy az gyakorlatilag minden más dologgal kapcsolatban is megtörtént. A német követ nem járt messze az igazságtól, amikor arról tájékoztatta külügyminisztériumát, hogy Horthyt valószínűleg az a szándék vezeti, hogy teljes egészében a kormányra hárítsa a zsidókérdés kezeléséért való felelősséget, és „behízelegje magát az angolok és az amerikaiak kegyeibe arra az esetre, ha a háború rosszul végződik"⁸.

Sztójay a minisztertanács június 10-i ülésén, melyet azért hívtak össze, hogy meghallgassa a Hitlernél tett látogatásról szóló beszámolóját, foglalkozott a Horthy által fölvetett kérdésekkel. A miniszterelnök, aki nyilvánvalóan éppúgy tisztában volt a zsidók ellen elkövetett atrocitásokkal mint Horthy, figyelmeztetett ezek lehetséges káros hatásaira. Hang-súlyozta, hogy ezek csak elősegítik egy zsidóbarát irányzat kialakulását. Horthyhoz hasonlóan Sztójay sem ment ei odáig, hogy a deportálások felfüggesztését irányozza elő, csupán azt javasolta, hogy emberségesebben hajtsák végre azokat.⁹

A kormányra a zsidókérdésben továbbra is erős nyomás nehezedett, különösen a semleges országok és a keresztény egyházak képviselői részéről. A minisztertanács június 21-i ülésén ismét foglalkozott az üggyel. Jungerth-Arnóthy tényekkel és adatokkal felfegyverkezve adott áttekintést a zsidók üldözésével és deportálásával kapcsolatos külföldi reagálásokról. Nemcsak a külföldön szolgálatot teljesítő magyar követek táviratai álltak rendelkezésére, hanem a Magyarországra vonatkozó külföldi rádióadások szövegei is, valamint a semleges országok budapesti képviselői által átnyújtott memorandumok. Közölte a minisztertanáccsal, hogy a birtokában lévő dokumentumok szerint a zsidókat zsúfolt tehervagonokban Lengyelországba szállítják, ahol állítólag elgázosítják és elhamvasztják őket. Hangsúlyozta, hogy Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában már 1942-ben megtörtént a zsidók deportálása és ezen országok zsidót-lanítása.¹⁰ Jaross ezzel szemben csak azt mondta, hogy a jelenlevő Baky és Endre rövidesen részletekbe menő tájékoztatást fog adni az eddig lefolyt és a jövőben folytatandó deportálások módjáról. Baky és Endre személyesen jelent meg a minisztertanács előtt, és felolvasta jelentését.

Baky és Endre „magyarázatai". Baky biztosította a testületet, hogy a deportálások minden szakaszát rendezett módon bonyolítják le, az Eich-mann-féle Sonderkommandóval kidolgozott előzetes tervek szerint.

Meglehet, hogy a nyomozócsoportok részéről történtek egyéni akciók, de különben a legkisebb zavar nélkül lettek lebonyolítva a deportálások. Munkácson, Nyíregyházán, Beregszászon és Kecskeméten voltak kilengések. A gyűjtőtáborokon belül a németek parancsoltak, és a berakodást is ők intézték. Kívül pedig a csendőrség és a rendőrség tartotta fenn a rendet. A határig a csendőrség és a MÁV személyzete kísérte a deportáltakat. A vonatokon is a németek voltak a parancsnokok. A csendőrség csak a kíséretet látta el. A németek állapították meg a berakást, szállítást. Vonatonként 2500 zsidót szállítottak ki. Egy teherkocsiban 50-60 zsidó lett elhelyezve. Mindenütt voltakzsidó orvosok. Vagononként l-l zsidó kocsiparancsnok. A deportálások folyamán a kiszállítás alatt csak 18-an haltak meg. Ezek is öregek és betegek

voltak. Ezek közül is egyik sem halt meg erőszakos halál következtében. Általános kifogásokat kaptunk. Konkrétakat nem.¹¹

Endre június 21-i írásos nyilatkozatában - melyet a minisztertanács ülésén olvasott fel - még arcátianabbul „magyarázta meg" az egész get-tósítási és deportálási folyamatot. Jóllehet a nyilatkozat célja a minisztertanács mérsékeltebb tagjainak megnyugtatása volt, egyúttal rávilágított a zsidóellenes hadjárat mechanizmusára és saját antiszemitizmusára is:

Az ország területének zsidóktól való megtisztítása folyó évi [olvashatatlan dátum] megkezdődött, és a mai napig folyamatban van. A vonatkozó kormányrendeletek értelmében az ország egész területén megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidóság részére elkülönített helyek (gettók) jelöltettek ki, és ezen elkülönített helyekre a zsidóság összeköltöztetésé - Budapest kivételével - folyó évi május hó 31 -ig befejezést nyert. A székesfőváros területén az elkülönítés jelenleg folyamatban van, s ezt folyó évi június hó 21-én, 24 óráig be kell fejezni.

Az elkülönítést közigazgatási hatóságaim hajtották végre közbiztonsági szerveim támogatásával. Általános irányelvként állapítottam meg, hogy az összeköltöztetést a keresztény érdekek lehető legkisebb sérelmével hajtsák végre. Főként vidéken azonban történtek kisebb sérelmek, melyek azóta már orvoslást nyertek. Ott, ahol teljesen elkülönített városrész a zsidóság részére kijelölhető nem volt, közigazgatási szerveim egyes házakat jelöltek meg, mint olyan lakásokat, ahova zsidók összeköltöztethetők. Ahol az elkülönítés végrehajtása különösebb akadályokba ütközött, ott részben magam, részben kiküldött szaktanácsadó szerveim a helyszínen adták meg a szükséges útbaigazításokat és felvilágosításokat. Általában gettóköteles minden olyan személy, aki sárga csillag viselésére kötelezve van. A legtöbb zavart, a legtöbb egyéni sérelmet a vegyes házasságok különböző bonyolult variációi okozták. E kérdésnél mutatkozott meg valójában a zsidóság óriási vérbeütése, és hogy a magyar társadalom milyen szörnyű módon van átitatva a zsidó vérrel. Ezen fenti oknál fogva elvileg fel kellett állítani azt a tételt, hogy a családok a lehetőséghez képest ne szakíttassanak szét. A vegyes házasságok miatt igen sok esetben kellett a törvény szellemével ellentétes intézkedéseket tenni; a vegyes házasságoknál, ott, ahol az egyik házastárs keresztény volt, a másik házastárs fajilag és hitfelekezetilég is zsidó, csak a csillagviselésre kötelezett fél kényszeríttetett a gettóba. Ilyen eseteknél azonban legtöbbször előfordult, hógy a keresztény házastárs önszántából bement a gettóba zsidó házastársa után.

Az összetömörítéssel kapcsolatban az egész országban mutatkozó lakásínség kérdése egyelőre megoldottnak látszik. Bár statisztikailag még nem mutatható ki, mennyi lakás szabadult fel, a már beérkezett jelentésekből ezen kérdés az összetömörítéssel megoldottnak látszik.

A gettóba kényszerített lakosság a magával viendő vagyontárgy tekintetében nem vonatott korlátozás alá. Gyakorlatilag azonban ez úgysem volt végrehajtható, így a zsidóság ingóságai legnagyobbrészt visszamaradtak eredeti lakásukban. Ezeknek az összegyűjtésére, leltározására, raktározására a Pénzügyminiszter Úr kapott felhatalmazást. A gyűjtés és leltározás az egész országban folyamatban van, és közbiztonsági szerveim utasításaim alapján a

Pénzügyminiszter Urat ebben a munkájában támogatják. Egyébként a zsidó vagyon likvidálására kormánybiztos neveztetett ki.

A gettóba való tömörítés elrendelése után a zsidóság mindent elkövetett, hogy onnan meneküljön. Minden összeköttetését, befolyását, anyagi erejét igyekezett latba vetni, hogy innen meneküljön. Közbiztonsági szerveim valóságos okmányhamisító gyárakat lepleztek le, ahol zsidók részére gyártottak hamis okmányokat. A zsidóság mentésében, sajnos - ezt őszintén meg kell mondani -, első helyen állnak a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészei. A protezsálás, a kijárás, a közbenjárás soha ilyen nagy méretet nem öltött, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény és felebaráti szeretetre hivatkozva [végzik] a zsidóság mentési akcióját.

Felállíttatott a Magyarországi Zsidók Szövetségének Intézőbizottsága, amely mint egyetlen központi szerv képviseli a zsidók érdekeit, és összekötő szervként működik a zsidóság és a kormánytényezők között. Megfelelő gondoskodás történt arról, hogy ezen bizottságban a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidók érdekei megfelelő módon képviseltessenek. A gettósítás elől megkezdődött a zsidóságnak külföldre, főként Romániába való átszökése. Szomszéd államaink közül Románia volt az, amely az enyhe határőrizet miatt lehetővé tette zsidóságunknak a beszivárgását. Ezzel, úgy látszik, az angolszászok felé való titkos külpolitikai céljait kívánta előmozdítani. E tárgyban a Külügyminiszter Urat fel is kértem, hogy külképviseleti szerveit utasítsa a szükségesnek mutatkozó diplomáciai lépések megtételére.

A zsidó vagyontárgyak bejelentési kötelezettségét, valamint ezeknek zár alá való vételét, mint természetes kísérőjelenség, követték a különböző visszaélések: a vagyontárgyak elrejtése, megvesztegetés, közhivatali visszaélés stb. stb. A tudomásomra jutott eseteknél azonnal megtettem a szükséges intézkedéseket, és minden értekezleten külön hangsúlyoztam a visszaéléseknek vaskézzel való irgalmatlan letörését. A gettósítás megkezdésekor a honvédelmi kormány 80 000 zsidót hívott be részben behívójeggyel, részben hirdetmények útján katonai munkaszolgálatra, akik jelenleg nem esnek bele a külföldre irányuló zsidó munkásszállítmányok csoportjába. A gettóban tömörített zsidókat, valamint a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidókat vallásfelekezetük papjai intézkedésemre akadálytalanul látogathatják, és őket valláserkölcsi oktatásokban részesíthetik.

A gettókban az egészségügyi szolgálatot az ottani zsidó orvosok látják el. Súlyt helyeztem arra, hogy a tisztálkodásra nem túlságosan hajlamos zsidóság a lehetőséghez képest állandó orvosi ellenőrzés alatt álljon, és a járványos betegségek elfojtassanak. A súlyosabb betegek, szülő nők kórházba való elhelyezését elősegítettem, élelmezésük a gettóban kielégítőnek volt mondható, mert az alsó fokú hatóságok által megállapított gettórend értelmében a nap bizonyos óráiban piacokra és üzletekbe bevásárlás céljából kijárhattak. A gettók rendjét és fegyelmét minden eszközzel biztosítottam, részben közbiztonsági szerveim útján, részben az általuk megszervezett zsidó rendőrség útján. Általában a gettó hangulata és rendje nyugodt és kielégítő volt. Öngyilkosság alig fordult elő, ez is inkább már az elszállítás előtt lévő táborokban történt. Mióta azonban a zsidóság körében mindjobban elterjedt a hír, hogy külföldre irányuló szállításuk angliai hadifogolycserével, valamint Amerikában kinn ragadt magyarok visszaszállításával áll kapcsolatban, magatartásuk mindinkább kezdi visszanyerni a zsidóság számára a teljes gondtalanságot jelentő liberális békeévek hangulatát.

A tisztogatási akció másik fázisa a gettókba tömörített zsidóságnak koncentrációs táborba való összegyűjtése, ahonnan a tulajdonképpeni elszállítás, be-vagonirozás megkezdődik.

A kassai VIII. és a kolozsvári IX. honvédhadtestek, valamint az ország déli határsávjában már a gettózás megkezdése, illetve befejezése előtt - tekintettel ezen területek hadműveleti jellegére - a zsidóknak az országból külföldi munkára való elszállítása már [május 14-én] megkezdődött. Az egyre növekvő partizánveszély, a háborúnak mindjobban az ország határai felé való áthúzódása feltétlenül szükségessé tették a gyors és halaszthatatlan intézkedéseket. Különösen a kárpátaljai és erdélyi részek voltak azok, ahol a zsidóság a szovjet ejtőernyősök és partizánok bújtatását és ezek működését elősegítette. Ezen területeknek azonnali megtisztítása tehát halaszthatatlan kötelesség volt. A két hadtest területén koncentrációs táborok állíttattak fel, a zsidóságot ide tömöríttettük, majd a menetrend szerinti elszállításuk megkezdődött. Ezen táborokba a zsidók csupán 50 kg útipoggyászt, valamint 14 napra szóló élelmet vihettek magukkal személyenként. A táborok őrzését, valamint a táborok élelmezését a német biztonsági rendőrség intézte, a magyar közigazgatási hatóságok közreműködésével. Fenti VIII. és IX. hadtest területéről a táborokba gyűjtött zsidóság elszállítása megtörtént június hó 7-ig, amikor is 275 416 zsidót szállítottak el. A déli határsávból 340 162 zsidó hagyta el eddig az országot. Tehát a fenti három hadműveleti területről kiszállítottunk 615 577 (sic!) zsidót.

Időrendi sorrendben a székesfehérvári II. és a miskolci VII. honvédhadtest területén gettóba tömörített zsidóknak táborokba való szállítása következett. Innen a kitelepítés június hó 15-én nyert befejezést és összesen 50 805 zsidót szállítottunk ki külföldi munkára. Tehát a II., VII., VIII., és IX. hadtestek, valamint a déli határsáv területéről összesen 666 382 (sic!) zsidót szállítottunk ki.¹²

Jelenleg folyamatban van a szegedi V. és a debreceni VI. hadtestek területén a gettózott zsidóság táborban való tömörítése, illetve elszállítása.

Az egyes hadtestek területéről történő elszállítást értekezletek előzték meg, melyen részt vettek az illetékes hadtestparancsnokok, a hadtestek területén levő főispánok, a rendőri és csendőri szervek. Az értekezleten részben Baky államtitkár úrtól, illetve tőlem kapták meg a részletes és szükséges utasításokat. Ezeken az értekezleteken mindig jelen volt a német biztonsági rendőrség képviselője is.

A berakodóállomásokról történő elszállítások általában nyugodtan és zavartalanul folytak. Egy esetben történt, hogy Kárpátalján az egyik ilyen szállítmányt kisebb csoport partizán támadta meg, ezeket azonban a kísérő karhatalmi erők szétszórták.¹³

Szökések természetesen úgy a táborból, mint a vagonokból a szigorú őrizet ellenére is előfordultak, a szökevények felkutatása folyamatban van.

Csendőri fegyverhasználat a tisztogatási akció folyamán, egy-két szórványesettől eltekintve, nem volt. A megtörtént fegyverhasználat jogosságának kivizsgálása folyamatban van. A táborokban a bevagonírozás előtt a zsidók szigorú csomagvizsgálaton és motozáson esnek át. Még így is a leglehetetlenebb helyről kerülnek elő értéktárgyak. A gettókból táborokba és a táborokból vagonokba való berakás után közigazgatási hatóságaim a lehetőséghez képest a fertőtlenítést azonnal elrendelik. A tábort és a gettót pedig az eredeti rendeltetésének azonnal visszaadják. A táborokból a nőtlen zsidó orvosok, mérnökök és állatorvosok kivétetnek és a hadtestek székhelyére szállíttatnak, ahol a honvédelmi orvosi, illetve hadiüzemi szolgálatra osztatnak be.

Az Igazságügyminiszter Űr rendelkezése alapján letartóztatási, valamint javítóintézetekből a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók ismét beszállíttatnak. Elmegyógyintézetek, kórházak, szanatóriumok, üdülők és más egyéb, a zsidók megbüvására alkalmas helyek is kiüríttetnek.

A táborokba való szállításoknál és az elszállításoknál általában az elv az, hogy az keresztényi szellemnek megfelelő, emberséges és humánus módon történjék. Ahol bármilyen visszaélést tapasztaltam, a legtüzetesebb kivizsgálást és a legkeményebb megtorlást tettem folyamatba, elrendeltem ún. „üdítőszolgálat" megszervezését, amely a pályaudvarokon és kilépő határállomásokon az elszállítandó zsidóságnak a lehetőség Szerinti kényelmét van hivatva biztosítani.¹⁴ Ennek megszervezését a Zsidó Tanácsra bíztam, akik csillagviselésre nem kötelezett zsidókból állítják össze ezt a karitatív szolgálatot. A tisztogatási akció jelenleg is folyik. A-megtisztított országrészekben a gazdasági, politikai, közbiztonsági, rendészeti és nemzetiségi vonatkozású kérdések teljesen más síkra tolódtak el. Mintha évezredes lidércnyomástól szabadult volna fel a megtisztított országrész, még a levegő is megváltozott.

Az első napok, esetleg hetek bizonytalansága megszűnt, megindult a vérte-tűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése. Gazdasági vonalon eltűnt a feketepiac, a fekete árak mélyen estek. A piacokon majdnem árubőség mutatkozik, a kínálat a maximális árakon mozog, sokszor még ezek alatt is keresik a vevőt. Az uzsora és ennek kísérőjelenségei megszűntek.

A vállalkozási kedv, dacára a megmutatkozott tőkehiánynak, igen élénk. Az ipar és kereskedelem feszült érdeklődéssel várja, hogy a lefoglalt zsidó üzemek és üzletek árukészlete az ország gazdasági, vérkeringésébe mielőbb bekapcsolódjék. Ezeken a helyeken nem kell már félni a zsidó nyomasztó gazdasági fölénytől, lassan megindult a bátor kezdeményezés. Nem látni az utcákon egymáshoz hajló, suttogó zsidó fejeket, sunyi pillantásokat, amint méregetik a feléjük közeledő nem zsidókat. Vendéglőkben, éttermekben, szórakozóhelyiségekben és mind ott, ahol az élet Javait két kézzel lehetett habzsolni és ahol eddig Ők domináltak, nem lehet látni zsidót. A rémhír, a suttogó propaganda, a destruálás, a polgári lakosság mételyezése, a zsidó ügyvédek szipolyozása, a polgári perek lavinája mind megszűnt. A hadműveleti területen partizán-utánpótlás, szovjet ejtőernyősök rejtegetése, a hírszerzés, szabotázsakciók kezdeményezése és a baloldali politikai szervezkedés megszűnt. A közbiztonsági állapotok megszilárdultak, a tipikus és jellemző intellektuális zsidó bűncselekmények megszűntek. A nemzetiségek részéről az eddig tapasztalt nyugtalanságot nincs, aki szítsa. Általában szembetűnő az a nyugalom, amellyel a keresztény lakosság a zsidók kitelepítése után igyekszik életét új relációkra beállítani, és mindenütt észrevehető az a felszaba-

dultsági érzés, amely évtizedek hosszú és nyomasztó félelme után most már

Miután végighallgatta Baky és Endre jelentéseit, Jungerth-Arnóthy, akit szemlátomást megdöbbentett a két belügyminisztériumi tisztviselő szemérmetlen hazudozása, keserű gúnnyal megjegyezte, hogy annak fényében, amit az imént hallott, „igazán sajnálhatja az ember, hogy nem zsidó, és így ezeken a kedves kirándulásokon nem vehet részt"¹⁶.

Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség parancsnoka arról számolt be, hogy 20 000 csendőr vett részt a zsidótlanítási műveletekben, és csak néhánnyal szemben kellett fegyelmi intézkedést foganatosítani.¹⁷Ezen a ponton Endre cinikusan megjegyezte, hogy senki sem zaklatja a zsidókat a gettókban működő zsidó rendőrség kivételével. Mester Miklós, a vallás- és közoktatási minisztérium politikai államtitkára a zsidóellenes intézkedések belföldi következményeit tekintette át. Mester korábban szélsőjobboldali volt, de 1944 nyarán a zsidókérdésben mérsékelt álláspontra helyezkedett, és egyre inkább németellenes magatartást vett fel. Áttekintést adott a keresztény egyházak petícióiról, és figyelmeztetett, a sok nemzetközileg ismert tudós és professzor deportálásának következményeire.¹⁸ Imrédy azt emelte ki, hogy a zsidók deportálására vonatkozóan a németekkel csakis szóbeli megállapodás jött létre, továbbá olyan atmoszféra teremtését sürgette, amely a háború utáni rendezés során Magyarország javára szól majd.

Jungerth-Arnóthy felhívta a minisztertanács figyelmét a következő tényekre:

- Németországot, Olaszországot, Horvátországot és Szlovákiát kivéve a deportálások iránt nagy érdeklődés mutatkozik.

- Románia most fellépett a zsidók mentorának. Palesztinába is kiengednek magyar zsidókat.

- Nagy idegesség mutatkozik tehát úgy az ellenséges országok, mint a semleges országok közvéleménye részéről Magyarországgal szemben.¹⁹

A minisztertanács június 21-i ülése azzal ért véget, hogy utasította Bakyt és Endrét, vessenek véget az atrocitásoknak. Sztójay állítólag azt is javasolta, hogy Zöldi Mártont ismét utasítsák ki az országból,²⁰ és a belügyminisztérium intézkedjék a hozzá beterjesztett mentesítési kérvényekről. A kormány azonban nem tett semmit a deportálások befejezése érdekében.²¹

Elképzelhetetlen, hogy az Jungerth-Arnóthyhoz hasonló emberek először csak külföldi híradásokból értesültek volna a zsidóellenes kampány realitásairól. Igaz, a magyar sajtó és a rádió hallgatott a deportálások jellegéről és méreteiről, és csupán a szövetséges országnak történő munkaerő-átadásról beszélt, Magyarország kormányzatának kulcsemberei azonban, akárcsak az ország zsidó vezetői, már jóval a német megszállás előtt tisztában voltak az Európa-szerte zajló végleges megoldási kampány realitásaival (lásd a 23. fejezetet).

Jungerth-Arnóthy a deportálások leállítását sürgette a minisztertanács június 21-i ülésén. A minisztertanács meghallgatta Jungerth-Ar-nóthy szenvedélytől fűtött eszmefuttatását, mely szerint a zsidókérdés radikális megoldása a háború után Magyarországot a legsúlyosabb következményekkel fogja sújtani. Megegyezte, hogy:

Németországot, Olaszországot, Horvátországot és Szlovákiát kivéve a deportálások iránt nagy érdeklődés mutatkozik. Súlyos kegyetlenkedéseket vernek szemünkre. A zsidók „kiirtásáról" beszélnek. Erős kritika tárgya az, hogy előfordult az, hogy 80 zsidót raknak be egy marhaszállító kocsiba, ahová csak egy vödör vizet tesznek be. A deportáltak közül sokan állva teszik meg a hosszú utat. Hírek vannak, hogy Lengyelországban elgázosítják és elégetik a legyengült szervezetű zsidókat. Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában már 1942-ben megtörtént a zsidók deportálása és ezen országok zsidótlanítása. Horvátországból és Szerbiából is a zsidók deportálása. Románia most fellépett a zsidók mentorának, Palesztinába is kiengednek magyar zsidókat. Most, 1944-ben az egész világ felfigyel, hogyan történik Magyarországból a zsidók deportálása. Annál súlyosabb most ez reánk nézve, mert a németek a megszállott országok területéről, Csehországból, Lengyelországból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból is már 1941 óta kivitték a zsidókat.²²

Noha Imrédy és Kunder a minisztertanács június 24-i ülésén azt javasolta, fogadják el ezt az indítványt, Kolosváry-Borcsa Mihály azt hozta fel, hogy a deportálások felfüggesztése súlyos morális következményekkel járna az ország belpolitikai életében. A legtöbb miniszter hajlott rá, hogy Jaross álláspontjára helyezkedjék. Jaross úgy tájékoztatta a minisztertanácsot, hogy a kegyetlenkedésekről szóló „rémhírek" igaztalanok, mert a „munkásokat" tervszerű és rendezett módon küldik Németországba. Az eredeti minisztertanácsi jegyzőkönyv szerint Jaross: „Sürgős döntést kért, mert különben nehézségek fognak előfordulni. A zsidóság munkakapacitás kérdése. Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel. Az ország érdeke, hogy a zsidók gyorsan legyenek eltávolíthatók. Kérdés sürgősen elintézendő, a németekkel lefolytatandó tárgyalások útján." Hasonló álláspontot foglalt el Imrédy, Jurcsek, Kunder és Szász. Ezen az ülésen jelentette ki először nyilvánosan Jurcsek, hogy „a gyermekeket és az időseket azért viszik el, mert tudják, a zsidó munkás akkor dolgozik a legjobban, ha tudja, hogy családja és rokonai mellette vannak". Sürgették Jungerth-Arnóthyt, hogy ilyen értelemben nyilatkozzék a semleges országoknak.²³ Állítólag azt felelte, „a semleges országok képviselői nem fogják megérteni ezt, mert tudják, hogy a zsidó akkor dolgozik a legjobban, ha tudja, hogy a családja és a rokonai otthon vannak"²⁴.

Nyomás Horthyra. A kegyetlen zsidóellenes intézkedések ellen tiltakozó belföldi és külföldi erőket nyilván bosszúsággal töltötte el és elkeserítette a minisztertanács tétovázása és felemás döntései. Horthyt továbbra is állandó nyomás alatt tartották, és sürgették, hogy most, amikor már ismeri a deportálási program és Auschwitz realitásait, állítsa le a deportálásokat. A szörnyűségekről fia, ifj. Horthy Miklós is beszámolt. Ifj. Horthy Pető Ernőtől, a Központi Zsidó Tanács egyik vezetőjétől értesült az igazságról. Petőnek Horthyékhoz a sógora révén volt kapcsolata, aki ugyan zsidó volt, de az 1930-as években titkárként szolgált a fiatal Horthynál. Valamikor 1944 júniusában vitte el Petőt ifj. Horthyhoz dr. Ónody Dezső, az akkori titkára. A Várban, ahová titokban látogatott el, Pető igen részletesen feltárta a vidékről való deportálások borzalmait és Auschwitz valóságát, ahogyan azt az auschwitzi jegyzőkönyvek leírták (egy példány az előző hónap óta a birtokában volt). A fiatal Horthy megígérte, hogy mindent elmond az apjának, amit hallott, és megadta Petőnek titkos telefonszámát. Pető egyike volt annak a néhány vezető zsidó személyiségnek, aki szoros kapcsolatot tartott fenn a kormányzó fiával egészen 1944. október 15-ig, amikor ifj. Horthy Miklós is a németek foglya lett.²⁵

Petőn és az egyházak vezetőin kívül cselekvésre ösztönözte Horthyt Esterházy Móric gróf²⁶ is, valamint bizalmasa és barátja, Bethlen István gróf, aki ebben az időben rejtőzködött. 1944 júniusának végén Bethlen hosszú memorandumot nyújtott át Horthynak, melyben a Sztójay-kor-mány leváltásának szükségességével és e cél megvalósításának módjával foglalkozott. Az új kormány egyik fő feladata Bethlen szerint az volt,

...hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává, és amelybe, sajnos, a magyar intelligenciának is tekintélyes része belesodródott. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.²⁷

Az egyre fokozódó hazai nyomással egyidejűleg Horthy külföldről is egyre hangosabb tiltakozásoknak volt kitéve: egyre többen emelték fel szavukat a deportálásokkal szemben, és követelték határozottan a zsidóellenes intézkedések beszüntetését. Ezek a tiltakozások és követelések júliusban új dimenziót öltöttek. Addig általában csak a külföldi államok vezetői ismerték meg a zsidóellenes hajsza realitásait magyarországi diplomáciai képviseleteiken keresztül. Júliusban azonban már a külföldi közvélemény is tudomást szerzett a gettósítással és a deportálással kapcsolatos barbárságokról. A világsajtó, ideértve a nyugati hatalmak és a semleges országok sajtóját, addig csak néha utalt a magyarországi üldöztetésekre. Tudjuk, hogy ezeknek az országoknak a vezetői és sok kormányszolgálatban álló és befolyásos személy eddigre már tökéletesen megismerkedett Auschwitz realitásaival (lásd a 23. fejezetet), a hírek széles körben való terjesztését mégis megakadályozták. Az áttörés június végén következett be, amikor az ún. auschwitzi jegyzőkönyvek rövidített változatát a vidéken lefolytatott gettósítási és deportálási akciókról szóló összefoglalóval együtt Rrausz (Moshe) Miklós, a budapesti Palesztina Hivatal vezetője elküldte Svájcba (lásd a 23. fejezetet).

Ezeknek az iratoknak a példányai számos befolyásos egyházi és politikai vezetőhöz jutottak el Svájcban, és megkapták a vezető lapok kiadói és szerkesztői is. Gyakorlatilag egyik napról a másikra sajtókampány szerveződött a barbár üldöztetések ellen, kigúnyolva a magyarok állítólagos „lovagiasságát". Az újságok megrázó részleteket közöltek a gettósítási és deportálási folyamatról, Auschwitzról és más koncentrációs táborokról. Hangsúlyozták, hogy a zsidóellenes intézkedések összeegyeztethetetlenek nemcsak Magyarország korábbi hírével, hanem az emberiesség és a kereszténység alapvető törvényeivel is.²⁸ A svájci sajtó által közölt részleteket átvették a szövetséges és a semleges országokban megjelenő újságok, további ösztönzést nyújtva a cselekvéshez.

A pápa végül indíttatva érezte magát, hogy fellépjen, és június 25-én személyes kérést intézett Horthyhoz. Példáját követte Roosevelt elnök június 26-án, a svéd király pedig június 30-án. Az Egyesült Államok elnöke a deportálások azonnali leállítását és minden zsidóellenes intézkedés megszüntetését követelte; ellenkező esetben további fegyveres megtorlást helyezett kilátásba. Roosevelt ultimátuma azt a fenyegetést tartalmazta, hogy „Magyarország sorsa nem olyan lesz, mint bármely más civilizált nemzeté..., hacsak nem állítják le a deportálásokat". Nem sokkal ezután, július 2-án az elnök üzenetét szokatlanul heves, Budapest elleni bombatámadás támasztotta alá.²⁹

Bár Horthyt nyilván komolyan nyugtalanították ezek a reagálások, talán a legfontosabb ok, mely közrejátszott abban a döntésében, hogy enyhítse, ha ne is szüntesse meg teljesen a zsidók üldözését, a gyorsan romló katonai helyzet volt, mely Magyarország és szövetségesei összeomlásával fenyegetett. A nyugati szövetségesek expedíciós erői június 6-i sikeres partraszállásuk után elfoglalták Cherbourgot; a szovjet erők, fenntartva könyörtelen offenzívájukat, már elfoglalták Vityebszket a Drina folyó mentén, és készültek átkelni a Dnyeperen. A japán flotta is vereséget szenvedett a Mariana-szigeteknél.

A koronatanács június 26-i ülése. Mindezekre válaszul, ideértve a június 21-i és 24-i minisztertanácsi ülések döntésképtelenségét is, Horthy saját elnöklete alatt június 26-ra összehívta a koronatanács ülését. Ambrózy Gyula, a kormányzói kabinetiroda vezetője nyilatkozattervezetet készített számára, amely a következő pontokat tartalmazta a zsidókérdésről:

- a zsidók üldözése elleni hazai és nemzetközi tiltakozások áttekintése Jungerth-Arnóthy összefoglalásában;

- kívánatos, hogy leállítsák a deportálásokat, vagy legalábbis, ha a németek ragaszkodnak a folytatásukhoz, intézzék az egészet a német egységek maguk, a csendőrség részvétele nélkül. Erről Faragho altábornagy referáljon;

- kérés, hogy a zsidó dolgozók, akikre szükség van Magyarországon, maradjanak az országban családjukkal együtt, erről Hennyey Gusztáv altábornagy, a honvédelmi minisztérium munkaszolgálati részlegének főnöke referáljon;

- kívánatos, hogy a mentesítést nyert zsidókat, valamint mindazokat, akiket a jövőben mentesítenek, ne hurcolják törvényellenesen a gettókba, és ne deportálják;

- Endrét mentsék fel a zsidókérdés kezelésétől, és Bakyt mentsék fel mint államtitkárt.³⁰

A június 26-i koronatanács ülésén Horthy áttekintette a zsidóüldözések elleni belföldi és külföldi tiltakozásokat, és konkrétan megemlített néhány, a deportálások során elkövetett túlkapást, például a komáromiakat és a kiskunhalasiakat. Ezekről később Jungerth-Arnóthy bővebben beszélt. Faragho azt állította, hogy az atrocitások német akciók eredményei. Sztójay, Imrédy és Reményi-Schneller a németek védelmében szólalt fel. Horthy, ahogyan Jungerth-Arnóthy visszaemlékezett az ülésre, nagyon dühös volt, és azzal zárta le a vitát, hogy kijelentette:

is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket!³¹

Mindamellett Sztójay aznap egyik első intézkedéseként kioktatta a baráti és a semleges fővárosokban tevékenykedő magyar képviselőket (Ankara, Bukarest, Szófia, Zágráb, Bern, Vichy, Madrid, Lisszabon, Koppenhága, Helsinki és Pozsony), hogyan reagáljanak „magyar zsidók Németországba való deportálásáról az ellenséges és a semleges sajtóban megjelent állításokra". Utasították őket, hogy a következő magyarázatot adják:

Hazai munkapiac helyzetére és háborúban való teljés részvételére való tekintettel kormány magyar munkások németországi kontingensét felemelni nem tudta, de német kívánságnak zsidók rendelkezésre bocsátásával kívánt eleget tenni. E megegyezés alapján küldetnek ki zsidók németországi munkára. Mivel tapasztalat azt mutatta, hogy zsidók munkakészsége idegenben kisebb, ha családjuktól el vannak vágva, családtagjaik is velük küldettek.³²

Ez a távirat az egyetlen rendelkezésünkre álló hivatalos dokumentum, mely arra vall, hogy a zsidók deportálására a németek és a magyarok közt kötött egyezmény keretében került sor.³³

Június 28-án a minisztertanács újra összeült, hogy kövesse a koronatanács irányvonalát, és döntsön a kormányzó javaslatairól. Jungerth-Arnóthy ismertette a június 26-i figyelmeztető amerikai jegyzéket (melyet Maximilian Jäger, Svájc budapesti követe útján juttattak el) és a Vatikántól érkezett petíciót. Kitért továbbá a Svéd Vöröskereszt 300-400 zsidó érdekében tett javaslatára, a svájciak javaslatára, hogy lebonyolítják mintegy 7000 zsidó Palesztinába való kivándorlását, valamint az Amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (War Refugee Board) ajánlatára, hogy segítséget nyújtanak a gettókban és táborokban lévő zsidóknak. A külügyminisztérium nevében szólva Jungerth-Arnóthy javasolta, hogy a kormány elvben fogadja el a külföldi javaslatokat, és szemrehányást tett a kormánynak, amiért a zsidókérdést túlzott sietséggel próbálják megoldani Magyarországon. Rámutatott, hogy jóllehet Szlovákiát, Romániát és Bulgáriát a németek már 1939-ben, 1940-ben, ü-letve 1941-ben megszállták, ezekben az országokban még mindig viszonylag nagyszámú zsidó maradt: Szlovákiában 18-20 000, Romániában 250-300 000, Bulgáriában 40 000.

Imrédy, Jaross, Jurcsek és Reményi-Schneller ellenkezése dacára a minisztertanács elfogadta a külügyminisztériumnak a svéd és a svájci kivándorlási tervekkel kapcsolatos javaslatát, de elutasította az Amerikai Háborús Menekültügyi Bizottság ajánlatát.³⁴ A minisztertanács azonban, akárcsak egy nappal korábban a koronatanács, nem intézkedett a deportálások leállításáról.

Ugyanezen a napon - a minisztertanács határozataival összhangban -Sztójay személyesen adott át egy jegyzéket Veesenmayernek, amely a svéd és a svájci ajánlatok részleteit tartalmazta; Sztójay tisztában volt vele, hogy a magyarok minden jó szándékuk ellenére sem tudnák teljesíteni vállalt kötelezettségüket a németek együttműködése nélkül. A június 27-i keltezésű jegyzék (322 res. pol. 1944) összefoglalja a magyar kormány ál-

láspontját a magyar zsidók mentésére vagy megsegítésére irányuló akkori külföldi tervekről:

Az utóbbi időben különböző nemzetközi jótékonysági és emberbaráti szervezetek fordultak a magyar kormányhoz, bizonyos jótékonysági akciók végrehajtása céljából.

Ámbár ezek a kezdeményezések általános emberbaráti célokat szolgálnak, szándékukban áll, hogy a zsidók megsegítését is tevékenységük körébe vonják.

1. A budapesti svéd követ 1944. június 11-én felkérte a magyar királyi külügyminisztériumot, hogy a magyar kormány foglaljon állást egy Svéd Vöröskereszt-akciót illetőleg. Ennek célja lenne:

(a) Árvák és elhagyott gyermekek elhelyezését, ellátását és ruházatát - a Magyar Vöröskereszt által felállítandó otthonok útján - biztosítani.

(c) Azoknak a zsidóknak Svédországba való kivándorlásának elősegítése, akik a svéd királytól svéd állampolgárságot nyertek.

(d) Azoknak a zsidóknak Svédországba vagy Palesztinába való kivándorlásának elősegítése, akiknek Svédországban rokonaik vannak, vagy hosszabb idő óta üzleti összeköttetésben állnak Svédországgal.

Az itt tekintetbe jöhető zsidók száma körülbelül 300-400 személyre tehető.

A Palesztinába való bevándorlást a palesztinai bevándorlóbizottság, kezdeményezte, amely a beutazási engedélyt a brit kormánytól kérvényezi. A megadott beutazási engedélyt a svájci kormány juttatja el a budapesti svájci követségre. Ez utóbbi 1944. április 26-án a következő, már palesztinai beutazási engedéllyel (certificate of immigration) rendelkező zsidók részére kérvényezett a magyar kormánytól kiutazási engedélyt:

Mindent összevéve tehát kb. 7000 személyről van szó. Ezen az úton eddig szabályszerűen folyt a zsidók kivándorlása Magyarországról, úgyhogy havonta mintegy 400-500 személy hagyta el az országot, és indult el Palesztinába. A svájci követség most felvetette a kérdést, hogy a magyar kormány továbbra is engedélyezi-e ezt az akciót.

A budapesti török követ közölte: felhatalmazást kapott, hogy Palesztina felé nagy számban átutazó zsidók részére átutazóvízumot adjon ki.

3. Egy harmadik hely közvetítése útján az amerikai „War Refugee Board" a berni magyar követséghez fordult, a következő ajánlat továbbítása végett:

(a) a Vöröskereszt útján ruházatot, élelmiszert és más cikkeket küldene a táborokban és gettókban levő zsidók és egyéb internáltak (angolok, amerikaiak), valamint politikai foglyok részére.

(b) Ajánlatot tesz a zsidók pénzbeli megsegítésére, kombinációba hozva ezt a magyar dolláradósság pengőben lehetséges rendezésével.

Megbízható értesülések szerint Románia a fenti vonatkozásban összeköttetést tart fenn Amerikával. 40 000 zsidó elszállítását helyezték kilátásba, akikből 5000-et máris elszállítottak Constantából Isztambulba. A budapesti török követ közlése szerint az említett zsidókat már ellátták a Palesztinába való utazáshoz szükséges török átutazóvízumokkal.

A magyar kormány a fenti 1., 2. és 3. pont alatt felsorolt akciókat a következő szempontból is megvizsgálta:

1. (a) A Svéd Vöröskereszt már az első világháború alatt is nagy szolgálatokat tett Magyarországnak a sebesültápolás és a hadifoglyok tekintetében.

(b) Ugyanez állott fenn az első világháború után a hadifoglyok kicserélése ügyében.

(c) A jelenlegi háború után a Svéd Vöröskeresztnek ezek a hasznos szolgálatai előreláthatólag szintén nagy jelentőségűek lesznek.

(d) Ezen cselekedetei alapján a Svéd Vöröskereszt nagy tekintélynek örvend Magyarországon.

_: (e) Majdnem valamennyi ellenséges államban Svédország látja el a magyar állampolgárok védelmét.

2. (a) A brit birodalomban és különösen az Egyesült Államokban nagy számban élnek magyar származású egyének.

(b) Sok olyan magyar állampolgár is él itt, akik jelentékeny vagyonnal rendelkeznek.

(c) Ezeknek az országoknak az internálótáboraiban is vannak magyar állampolgárok, és az ezekkel való bánásmódot a fent jelzett ajánlatok egyenes elutasítása hátrányosan befolyásolná.

Fentiek mérlegelése arra indította a magyar kormányt, hogy foglalkozzék ezekkel az akciókkal, és beható vizsgálat után pozitív irányban foglaljon állást, amennyiben ezek nem befolyásolják hátrányosan a munkaerő-kihasználást Magyarországon.

Arra való tekintettel, hogy ezekben a kérdésekben a magyar kormány a német Birodalmi Kormánnyal egyetértésben kíván eljárni, tisztelettel kérjük a Német Követséget, hogy sürgősen közölje, velünk a Birodalmi Kormány állásfoglalását a fenti akciókkal kapcsolatban. Tisztelettel kérjük továbbá, hogy az ügy megvizsgálásánál vegyék tekintetbe azokat az okokat is, amelyek a magyar kormányt arra indították, hogy ezekkel az ajánlatokkal foglalkozzék.

A svéd és a svájci ajánlatot június 28-i ülésén a minisztertanács újra megvitatta. Imrédy, a korábbi miniszterelnök a következő dilemmát ismertette: nem lehet engedményeket tenni a németek jóváhagyása nélkül, ez viszont kérdésessé teszi az ország szuverenitását. Javasolta, győzzék meg a németeket, hogy az ő érdekeikkel is egybevág, ha a semleges országok Magyarországot szuverén nemzetnek tekinthetik.³⁶

A koronatanács és a minisztertanács ülésének közvetlen következményeként Bakyt és Endrét névlegesen „fölmentették" a belügyminisztériumban betöltött bizonyos feladataiktól. Június 30-án Jaross felkérte őket, hogy adják fel a zsidókérdés kezelésével kapcsolatos funkcióikat, de szolgáljanak továbbra is mint minisztériumi államtitkárok.³⁷ Baky csak 1944. augusztus 9-én adta be lemondását, miután Jaross is felmentését kérte; hivatalosan csak szeptember 2-ával mentették föl. Endre felmentésének időpontját nem tették közzé a Budapesti Közlönyben.³⁸

Mialatt Horthy és a minisztertanács arról vitatkozott, hogy kívánatos véget vetni az atrocitásoknak és a deportálásoknak, a zsidódanító osztagok éppen befejezték a bevagonírozási és deportálási műveleteket a IV. zónában, és felkészültek a végleges megoldás beindítására az V. zónában.

Maga Horthy még nem döntött határozottan a deportálások leállításáról; a júniusi üléseken csak annak az óhajának adott hangot, hogy akadályozzák meg a budapesti zsidók deportálását. Horthy ingadozó magatartását Veesenmayer június 30-i táviratában jelezte a német külügyminisztériumnak. Veesenmayer szerint, aki mindig pontosan tájékozódott a kormány tárgyalásairól annak néhány szélsőjobboldali, nácibarát tagja révén, Jaross energikus kérésére Horthy visszavonta a deportálásokkal szembeni ellenvetéseit. Horthy álláspontját állítólag egy kompromisszum nyomán változtatta meg, melynek értelmében a budapesti zsidókat, legalábbis ideiglenesen, mentesítik a deportálások alól. A kormányzónak megígérték, hogy a budapesti akciót „nem hajtják végre azonnal, hanem kissé később, az utolsó vidéki zónában szervezett kampány lezárása után". Veesenmayer biztosította fölötteseit, hogy a manőverek eredményeképpen a magyar fővárosban végrehajtandó akció csak kb. tíznapos halasztást szenved, s elősegítése érdekében máris megkezdődött a közvetlenül Budapest környékén élő zsidók evakuálása.³⁹

A németek és magyar bűntársaik reményei pár nappal később szertefoszlottak, amikor Horthy végül is úgy döntött, hogy minden további deportálásnak véget vet. A szövetséges és a semleges hatalmak kérései, a Budapest ellen intézett nagyarányú bombatámadások és a romló katonai helyzet egyaránt közrejátszottak döntésében, mégis szinte egyöntetű a vélekedés, hogy az egyik döntő tényező Bakynak és társainak Horthy megdöntésére irányuló kísérlete volt.

A Baky-féle puccskísérlet és a budapesti zsidók deportálására szőtt terv

A német megszállás után az első három hónapban Horthy tartózkodott számos államfői kötelezettsége gyakorlásától. A németek és a magyar nácik teljes mértékben kihasználták a kormányzó passzivitását, és szuverenitásának tekintélye alatt sok mindent végrehajtottak közös programjukból, ideértve a végleges megoldást is. A kormányzó államügyektől való tartózkodása következtében fellépő hatalmi űrt - e tartózkodás a passzív ellenállás látványos, de történeti távlatból tekintve meddő, sőt káros megnyilvánulása volt - nagymértékben a belügyminisztériumot irányító szélsőjobboldali elemek, Baky, Endre és Jaross töltötték be, akik a fonto-sabb erőszakszervezetek felett rendelkeztek (hivatalnoki kar, rendőrség, csendőrség). Június végére ez a hármas, és különösen Baky, aki közvetlenül a csendőrséget irányította, elhatározta, hogy megkaparintja a hatalmat a nemzetiszocialisták számára.⁴⁰ Baky ambícióit nemcsak a korládan hatalom iránti vágy táplálta, hanem az az elhatározása is, hogy befejezi a magyar zsidóság likvidálását. Az utóbbi szempont különös jelentőséget kapott a minisztertanácsi ülések fényében, melyek felvetették az atrocitások és a deportálások befejezésének lehetőségét.

Baky forgatókönyve. mindkét cél egyidejű elérését irányózta elő. Egyik első terve, mely kudarcot vallott, majdnem olyan bizarr volt, mint amennyire sikertelen. Arról volt szó, hogy behatolnak Horthy magánrezidenciájába a királyi palotában, és letartóztatják. E terv kivitelezése érdekében június 29-én éjjel Görgey Vince, Baky egyik közeli munkatársa az Új Magyarság c. nyüas napilapnál, a Rátz Jenő miniszterelnök-helyettes által újonnan létrehozott Nemzetmentő Szervezet vezetője, megpróbálta meggyilkolni Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárt. Összejátszva egy nyilas repülőszázadossal, Láng Kornéllal, Görgey ezután megpróbálta megszerezni a kapukulcsot ahhoz az alagúthoz, mely a kormány hivatali épületét a kormányzó palotabeli magánlakosztályával kötötte össze,⁴¹

Ennek a bizarr tervnek a kudarca után Baky realisztikusabb elképzelést dolgozott ki, melynek főbb vonalait június végén vitatták meg a Budapest környéki zsidók deportálásáról tartott tanácskozás keretében. Fe-renczy szerint a tanácskozáson a szokott zsidódanító szakértők vettek részt, köztük Eichmann és Endre, valamint Faragho Gábor, a csendőrség főparancsnoka.⁴² A tanácskozás résztvevői titkos tervet dolgoztak ki, mély számításba vette nemcsak a különleges budapesti körülményeket, hanem a változóban lévő politikai légkört is. Számoltak azzal a ténnyel, hogy a budapesti zsidók nem összefüggő gettóban laktak, hanem szétszórva mind a 14 kerületben. Azt is szem előtt tartották, hogy a kormányzó és a kormány több tagja egyre nyíltabban ellenzi a deportálások folytatását.

A terv szerint több ezer tapasztalt csendőrt kellett összevonni Budapesten és környékén gyanú keltése nélkül, azzal az ürüggyel, hogy részt vesznek a galántai csendőregység tiszteletére rendezett zászlóátadási ünnepségen. Az ünnepséget június 2-ára tűzték ki a Hősök terére; Horthyné lett volna a díszvendég. Az ünnepséget követő három napra a csendőrök „kimenőt" kaptak volna, melyet Budapesten töltve tanulmányozhatták volna a sárga csillagos házak nagyságát és fekvését, terveket dolgozva ki a zsidók szökésének megakadályozására. A deportálásokra való felkészülést néhány napon belül be kívánták fejezni, és úgy számítottak, hogy az első szerelvények július 10-én már útnak indulnak. A deportálási és bevago-nírozási műveletek részleteit Péterffy Jenő ezredes dolgozta ki Paksy-Kiss Tibor ezredes segítségével, valószínűleg Nagyváradon és más észak-erdélyi városokban szerzett tapasztalataik alapján. A fővárosból való deportálások általános irányítását Paksy-Kiss gyakorolta volna, és Tölgyesy Győző lett volna a parancsnok az elővárosokban. Mindkét területen a galántai zászlóalj csendőreit vetették volna be; a nagyváradi zászlóaljból egy különleges egység segédkezett volna magában a fővárosban. A végrehajtási utasítások részleteit június 28-án közölték Ferenczyvel.⁴³

Június utolsó napjaiban és július elsején csakugyan több ezer kakastollas, szuronypuskás csendőr jelent meg Budapest utcáin. Az egyik „hivatalos" magyarázat szerint a csendőröket azért hozták be, hogy felügyeljék a zsidók átköltöztetését a sárga csillagos házakba.

A csendőrök váratlan megjelenése, mely megerősítette a fenyegető puccskísérletről szóló hírszerzői jelentéseket, határozott ellenintézkedésekre sarkallta a kormányzót. Első lépésként lemondta a július 2-ára kitűzött ünnepségeket a légitámadások veszélyére hivatkozva. Három nappal később, a tervezett puccsról tudomást szerezve, magához hívatta Faraghót és a két csendőrzászlóalj vezető tisztjeit, és utasította őket, hogy térjenek vissza állomáshelyükre. Ugyanaznap éjjel⁴⁴ Tölgyessyt és Paksy-Kisst, akik a Pannónia Szállodában laktak, nem messze a Zsidó Tanács székházától, a Palotába vitték, ahol Lázár Károly vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka külön tájékoztatta őket arról, hogy a kormányzó utasítására átvette Budapest legfelsőbb katonai parancsnokságát. Lázár ugyanakkor Bakay Szilárd tábornokkal - a kormányzó bizalmát élvező másik főtiszttel -, valamint Lakatos Géza tábornokkal - akit később miniszterelnökké neveztek ki - együttműködve Budapestre vezényelt egy páncélozott ezredet Esztergomból és egy gyalogsági ezredet Szegedről, hogy kéznél legyenek a csendőrséggel szembeni fellépéshez.⁴⁵ Másnap egy hosszú „légiriadó" leple alatt a csendőregységek Baky-párti tisztjeit lecserélték, és a kb. 3000 csendőr közül sokat, köztük mindenkit, akit Lázár és Bakay hűtlennek ítélt, kiparancsoltak a városból.⁴⁶

A dokumentumok nem adnak egyértelmű képet arról, hogy vajon a csendőrök összpontosításának elsődleges célja a puccs volt-e vagy a budapesti zsidók összeszedése és deportálása. Baky erőfitogtatása, de mindenekfölött az állandóan romló katonai helyzet cselekvésre késztette a kormányzót. Nyilván már akkor döntött magában, amikor a csendőrök még a fővárosban tartózkodtak, mert bizalmasan közölte Vörös Jánossal, vezérkari főnökével, hogy szeretné „megakadályozni a zsidók további eltávolítását, hogy megtartsa legalább a Budapesten élőket"⁴⁷. Július 7-én nyilvánosságra hozta elhatározását, és elrendelte „a zsidók Németországba szállításának" leállítását. Ezzel a nyilatkozattal Horthy végre keresztülvitte a június 26-i koronatanácsi ülésen körvonalazott szándékát.

így tehát a puccs és a deportálások veszélye elmúlt, legalábbis egyelőre (nem tekintve persze a főváros környékén élő zsidókat, akiket Horthy döntésének nyilvánosságra hozatala után két nap alatt gyorsan bevagoníroztak és deportáltak; lásd a 22. fejezetet). Talán ugyanilyen fontos volt a budapesti zsidók számára, hogy a német megszállás óta először, a kormányzó ismét gyakorolni kezdte hatalmát, és igyekezett visz-szaállítam a magyar szuverenitást a belpolitikában. Döntő közbelépése megmutatta a németeknek és magyar bűntársaiknak, hogy nem folytathatják deportálási tervük végrehajtását a magyar hatóságok közreműködése nélkül.

Horthy végső döntését megelőzte a minisztertanács július 5-i ülése. Jungerth-Arnóthy újra ismertette a deportálások külföldi negatív visszhangját, különösen a semleges országokban, továbbá felhívta a figyelmet a magyar kormányhoz eljuttatott tiltakozások hangnemére és lényegükre. Sztójay kiemelte az angolszász országok reagálását és a tényt, hogy a svájci, brit és amerikai jelentések hangsúlyozták a magyarországi deportálások kegyetlenségét. Azt is kijelentette, hogy az angolszászok szerint a deportálások voltaképpen az emberek kiirtását és napi 6000 zsidó elgázosí-tását jelentik. Javasolta, hogy mivel Magyarországon nem öltek meg zsidókat, és a deportálások csak Németország munkaerővel való ellátását célozták, az atrocitásokról szóló „híresztelésekkel" energikusan szálljanak szembe, és a külföldi közvéleményt megfelelőképp világosítsák fel. Jaross jelentést tett a deportálások állásáról, és Jungerth-Arnóthy kéréseitől meg nem ingatva sürgette, hogy a folyamatot vigyék végig a budapesti zsidók deportálásával, „mert különben igen elromlana a hangulat a kormánnyal szemben"⁴⁸. .

Bakyval és Endrével, két belügyminisztériumi csatlósával együttműködve, Jaross határozott erőfeszítéseket tett, hogy meghiúsítsa a kormányzó deportálásellenes terveit. Ez részben sikerült is neki; majdnem kizárólag az ő erőfeszítéseinek tulajdonítható, hogy a zsidótlanító osztagok július 8-án folytatták a deportálást, befejezték a Budapest körüli településekről származó zsidók bevagonírozását a békásmegyeri és a mono-ri vasútállomáson (lásd a 22. fejezetet). Veesenmayerral folytatott július 9-i titkos tárgyalásán Jaross dicsekedett is azzal, hogy meg tudja szegni a kormányzó parancsát. Azt is megígérte a Birodalom teljhatalmú megbízottjának, hogy nyélbe üti a budapesti zsidók maradéktalan deportálását. Azt tervezte, hogy az V. zóna nemrég kiürített táboraiba koncentrálja és 30-40 000 főnként szakaszosan deportálja a budapesti zsidókat.⁴⁹

A németeket természetesen folyamatosan tájékoztatták a Jarosshoz és Reményi-Schnellerhez hasonlók a kormányzónak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjáról és más országos jelentőségű ügyekről. Hivatalosan azonban a magyar kormány kezdetben erősen köntörfalazott a deportálások leállítására vonatkozó döntés indoklásában. Sztójay úgy próbált manőverezni, hogy a magyar ipar sürgős munkaerő-szükségletére hivatkozott, mely főképp német érdekeket szolgál ki, s utalt rá, hogy nagy nyomást gyakoroltak Magyarországra a keresztény egyházak, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Vatikán és a semleges országok.

A németek - mint előre látható volt - dühöngtek, amiért a magyarországi deportálásokat leállították. Kénytelenek voltak azonban ideológiai törekvésüket a tengelyhatalmak állandóan romló katonai helyzetéből adódó konkrét követelményeknek alárendelni. Magyarországnak a szövetségben való megtartása, katonai és természeti erőforrásainak teljes kiaknázása létfontosságú volt a németek számára.

Az SS-nek és magyar cinkosainak tervei szerint a budapesti zsidók deportálása igen fontos kérdés volt. Eredetileg tulajdonképpen Budapesten akarták elkezdeni a deportálásokat; csak a vidékre való tömeges szökésektől és különösen a közeledő szovjet erőktől való félelem kényszerítette őket arra, hogy a főváros zsidótlanítását utoljára hagyják. A budapesti akció néhány részletéről május végén tájékoztatták Eberhard von Thad-dent, a német külügyminisztérium Inland II. osztályának zsidóügyi specialistáját. Budapesti útjáról írt, már említett jelentésében von Thadden megjegyezte, hogy a deportálásra egynapos átfogó kampány keretében kb. július közepén kerül majd sor, és szükség lesz az olyan közalkalmazottak együttműködésére is, mint a rendőrök, csendőrök, postások és kéményseprők; ezen a napon minden forgalmat leállítanak majd a fővárosban.⁵⁰ Paul K. Schmidt, az információs és sajtóosztály vezetője, május 27-én javasolta, hogy az akciót különböző furfangokkal próbálják igazolni a közvélemény megnyugtatására. Azt tanácsolta, hogy előzőleg „fedezzenek fel" kormányellenes összeesküvéseket és „robbanóanyagokat zsidó klubokban és zsinagógákban", „leplezzenek le szabotázscsoportokat". Ezeket a javaslatokat von Thadden haladéktalanul továbbította Veesen-mayernak.⁵¹

Június 6-án a német külügyminisztérium szakértői sürgették, hogy a budapesti deportálásokat azonnal kezdjék meg, kihasználva azt, hogy a világsajtó a normandiai partokon folyó hadműveletekre fordította figyelmét.⁵² Mi több, a budapesti akcióra vonatkozó tervek annyira ismertté váltak, hogy ugyanezen a napon a VölkischerBeobachter tájékoztató cikket közölt „a budapesti zsidók küszöbönálló eltávolításáról". Veesenmayert ez bosszantotta, mert a kiszivárogtatás sértette a deportálásokkal kapcsolatos alapvető titoktartást, és felizgatta a terv szerint eltávolítandó zsidókat. Schmidt és von Thadden javaslatait azzal utasította el, hogy a világ-közvéleményt nem fogják jobban megrázni a Budapesten hozott zsidóellenes lépések, mint a vidéken foganatosított „evakuálási intézkedések". Ráadásul az volt a véleménye, hogy a javasolt álcázó történeteket „hihe-tedennek" találnák, hiszen tudják, milyen szigorú felügyelet alatt tartják a zsidókat.⁵³

A budapesti zsidók deportálásával kapcsolatos német-magyar válság a Baky-féle puccskísérlet idején tetőzött. A kormányzót annyira felháborították az ellene irányuló mesterkedések, hogy július 5-én kétór ás megbeszélést folytatott Veesenmayerral, melynek során nemcsak a Gestapo visszarendelését követelte a magyar szuverenitás helyreállítása végett, de kifejezte Sztójayval való elégedetlenségét és Baky meg Endre iránti megvetését is. A zsidókérdésről azt mondta, hogy bár nem barátja a zsidóknak, külföldről állandóan kérésekkel ostromolják, hogy enyhítsen a rájuk nehezedő nyomáson. Politikai okokból ezért kész közbelépni a keresztény vallású zsidók érdekében, és azért, hogy az orvosok és a fontos védelmi munkálatokkal foglalkozó munkaszolgálatos-alakulatok Magyarországon maradjanak.⁵⁴ Jóllehet Horthy még nem állt készen rá, hogy bejelentse a deportálások teljes leállítására vonatkozó döntését, Veesen-mayernak alkalma nyílt megtudni ezt a döntést két nappal később, amikor hosszú beszélgetést folytatott Sztójayval.

A miniszterelnök végül is megerősítette a kormányzó és a kormány döntését, hogy leállítják a zsidók deportálását, az alábbi fő meggondolásokrahivatkozva:

- a szomszédos Romániában és Szlovákiában, mely egyaránt tengelybarát ország, elnézőbben bánnak a zsidókkal;⁵⁵

- megrökönyödést keltett a Weiss Manfréd család menekülését lehetővé tevő egyezmény;⁵⁶

- nagy nyomás nehezedik a kormányzóra és a magyar kormányra mind belföldről, mind külföldről a deportálások befejezése érdekében;

- leleplező anyagokat kaptak arról, mi történik valójában a deportált zsidókkal.

Az utolsó érv nyilvánvalóan az auschwitzi jegyzőkönyvek hatása volt. Ezt a dokumentumot a Zsidó Tanács vezetői már korábban eljuttatták a kormányzóhoz és a kormány néhány tagjához.

Sztójay megemlítette, hogy értesülései szerint az amerikai és a brit hatóságokhoz eljuttatott üzenetek megtorló intézkedések kezdeményezését követelték, többek közt a haláltáborok, minden oda vezető útvonal, a magyarországi német és magyar intézmények, valamint maga Budapest célpontbombázását. Sztójay hozzátette, hogy ő maga nem hisz ugyan a „rémtörténetekben", mi több, teljesen hidegen hagyják, mert ha a tengelyhatalmak győznek, a dolog nem számít majd, ellenkező esetben pedig az életének úgyis vége.⁵⁷

Horthy és Sztójay Veesenmayernak tett kijelentéseit Ottó Winkel-mann, az SS és a német rendőregységek magyarországi parancsnoka közvetítésével továbbították Himmlerhez is. Winkelmann, aki Veesenmayer riválisa volt, azt javasolta az SS birodalmi vezetőjének, hogy a Führer hívassa magához tanácskozásra Horthyt, „hogy világosan kifejtse neki nézeteit", és hogy Veesenmayer, aki szerinte tehetetlenné vált, kapjon új, határozott utasításokat.⁵⁸

Július 8-án Horthy hívatta Veesenmayert, és tájékoztatta a csendőrséggel szemben foganatosított intézkedésekről, tekintettel Baky puccskísérletére. A zsidókérdéssel kapcsolatban Horthy igyekezett tompítani a deportálások beszüntetésére vonatkozó korábbi álláspontjának hatását; tájékoztatta a Birodalom teljhatalmú megbízottját, hogy elrendelte a megkeresztelkedett zsidók különválasztását, és „nemsokára" engedélyezni fogja további zsidók deportálását Budapestről. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a zsidókkal jobban bánjanak, mert a velük való rossz bánásmód „elfogadhatatlan". Veesenmayer unszolta Horthyt, engedélyezze az akció azonnali folytatását a zsidók ellen, hangsúlyozva, mekkora „veszélyt jelent több százezer zsidó az ötödik éve hadban álló ország fővárosára".

Veesenmayer még aznap hasonló megbeszélést tartott Sztójayval, s ennek eredményeként döntött úgy, javasolja Ribbentropnak, hogy a svájciak, a svédek és az amerikaiak korlátozott számú zsidó érdekében előterjesztett, a magyarok által támogatott kérését teljesítsék, mert „azután az egész zsidókérdést gyorsan meg lehetne oldani"⁵⁹. Noha Horst Wagner, az Inland //. osztály vezetője azt tanácsolta Ribbentropnak, hogy utasítsa el a kéréseket, Hitler - Veesenmayer javaslatait követve - július 10-én úgy döntött, hogy teljesítsék azokat, „feltéve, hogy Horthy hajlandó engedélyezni a deportálások mielőbbi folytatását"⁶⁰.

Sztójay a minisztertanács július 12-i ülésén ismertette Hitler döntését, hangsúlyozva, hogy a Führer - mint a többi német vezető - csupán a zsidók Palesztinába való emigrálását ellenzi, „mivel ez sértené az arabok érdekeit"⁶¹. A deportálások javasolt folytatásával kapcsolatban a miniszterelnök fölvetette, hogy azokat „emberségesebben" kellene lebonyolítani, és minden deportáltnak ülőhelye legyen a vonaton. Jelentette továbbá, hogy felkérte Veesenmayert, hogy a németek sürgősen cáfolják meg azokat az állításokat, hogy a zsidókat elgázosítják és elégetik. Jungerth-Ar-nóthy megkérdezte, miért ne engedélyezze Magyarország a Palesztinába való kivándorlást, amikor a Romániában élő magyar zsidókat a román kormány segíti abban, hogy odavándorolhassanak. Azt is sürgette, hogy a minisztertanács zsidókra vonatkozó döntéseit hozzák nyilvánosságra, és közöljék a külföldön működő magyar képviseletekkel, hogy visszaverhessék az ország ellen intézett propagandatámadásokat.⁶²

Jungerth-Arnóthy javaslata nyomán július 14-én magyarázó jegyzékeket küldtek a tengely országaiban és a semleges országokban működő magyar követségekre, közölve Magyarország ama döntését, hogy nem küld több zsidót „külföldi munkára", amíg az amerikai, svéd és svájci kéréseket nem teljesítik.⁶³ Július 15-én részletesebb jegyzéket küldtek Hoff-mann Sándor berlini magyar követnek, mellékelve hozzá Sztójay Veesen-mayerhoz intézett június 27-i jegyzékének másolatát.⁶⁴

Július 18-án a kormány összefoglaló jegyzéket küldött külföldi képviselőinek, kifejtve a zsidókérdés aktuális állását:

A magyar kormánynak a zsidók tekintetében tett intézkedéseinek jelenlegi helyzete a következő:

1. Zsidók kiküldése munkavégzés céljából külföldre átmenetileg felfüggesztést nyert.

2. A Svéd Vöröskereszt, a War Refugee Board és a Jewish Agency javaslatai alapján engedélyeztük zsidóknak Svédországba, Svájcba, Palesztinába és más államokba való kivándorlását.

(a) A Svéd Vöröskereszt akciójának keretében kivándorolhatnak azok a zsidók, akik a svéd király által elnyerték a svéd állampolgárságot. Azok a zsidók, akiknek rokonaik élnek Svédországban, vagy akik bizonyos időn át kereskedelmi összeköttetésben álltak ezzel az országgal, Svédországba, vagy Palesztinába emigrálhatnak. Ebbe a csoportba kb. 400-500 személy tartozik.

(b) A svájci követség (Budapest) közvetítésével a Jewish Agency for Pa-lestine fel van jogosítva több ezer zsidónak Palesztinába való kivándorlását lehetővé tenni. Ezek a személyek, amennyiben angol hatóságok által kiállított kivándorlási certifikát birtokában vannak, kivándorolhatnak Palesztinába.

(c) A War Refugee Board fent említett javaslata alapján a magyar kormány felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy 10 éven aluli zsidó gyermekeket Palesztinába küldhessen ki. Ugyanez a bizottság (Board) felhatalmazást nyert arra is, hogy a Magyarországon internált zsidókat anyagilag támogassa.

A fent említett kedvezményeken kívül a zsidók kezelése tekintetében még a következő enyhítéseket engedélyezték:

1. A megkeresztelkedettzsidóknak külföldre való munkaszolgálati kiküldése a jövőben megszűnik.

2. Külön képviseletet, a Megkeresztelkedett Zsidók Tanácsát állítottuk fel július 6-án, s ez alá tartoznak a megkeresztelkedett zsidók.

(a) az 1941. augusztus 1-jéig megkeresztelkedett zsidók az országban maradnak, de külön lesznek választva a nem zsidóktól.

(b) Minden alkalmat megadunk nekik, hogy vallási kötelezettségeiknek szabadon tehessenek eleget.

3. Az elrendelt könnyítések a megkeresztelkedett zsidók számára nemcsak Budapestre szólnak, hanem a fővároson kívül élő megkeresztelkedett zsidókra is.

(a) A megkeresztelkedett zsidók tekintetében, akiket munkaszolgálatra Németországba küldtek ki, felülvizsgálatot helyeztek kilátásba.

4. A legrövidebb időn belül megállapítják, hogy ki tekintendő kitért zsidónak, éspedig nemcsak 16 és 60 év között, hanem minden korosztályra való tekintettel.

(a) a keresztény hitű papok családtagjainak (szülők, fivérek és nővérek), protestáns lelkipásztoroknál a gyermekek is;

1. (a) A kormányzónak biztosíttatott az a jog, hogy egy bizonyos számú zsidót ugyancsak mentesíthet. Továbbá mentesülnek:

2. A jövőben zsidóknak külföldi munkaszolgálatra való elszállítása az emberiesség követelményeinek megfelelően fog történni, és a Magyar Vöröskeresztnek ellenőrzési jogot biztosítanak.

3. A koncentrációs táborokba a Vöröskereszt közvetítésével élil^-szercsomagokat lehet az internáltak részére beküldeni, ⁶⁵

Horthy csalódott volt, amiért nem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a kormányt, és elérni Baky és Endre eltávolítását, de most mar elszánta magát egy túlnyomórészt katonai kormány létrehozására. Személyes bizalmasa, Bethlen hatására⁶⁶ és a világ magas méltóságai - köztük a svéd és a brit uralkodó - személyes kéréseitől ösztönözve azt is etttótóroz-ta, hogy személyes levelet ír Hitlerhez a Magyarország előtt tornyosuló különféle problémákról, ahogyan ő látja azokat. Egy július 17-i keltezésű levéltervezetben a megszálló erők és különösen az SS és a Gestapo visszarendelését követelte, és tájékoztatta Hitíert elhatározásáról, hogy feloszlat minden politikai pártot, és az ellentétektől gyötört Sztójay-kormány helyébe másikat nevez ki egy altábornagy vezetése alatt. A zsidókérdést illetően Horthy biztosította Hidert, hogy folytatják annak megoldását, de „a sokszor szükségtelenül brutális és embertelen módszerek nélkül". Ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy a Sztójay-kormány „olyan módszereket alkalmazott, amilyeneket egyetlen más nemzet sem használt, és az itteni német hatóságok rosszalló kritikáját is kiváltották"⁶⁷. Habár Horthy a jelek szerint nem küldte el a levelet, annak tartalmát még aznap közölte Veesenmayerral. Hitler azonnal és határozottan válaszolt, mint arra számítani lehetett. Veesenmayert utasították, akadályozza meg a Sztójay-kormány menesztését azzal, hogy figyelmezteti a megfelelő magyar hatóságókat: egy ilyen lépést azok ellen, akik a zsidóellenes intézkedéseket végrehajtották, árulásnak fognak tekinteni. Ezenfelül Horthyt tájékoztatni kellett a Führer ama óhajáról, hogy a budapesti zsidók ellen a kilátásba helyezett intézkedéseket további halogatás nélkül végre kell hajtani. Veesenmayert arra is utasították: figyelmeztesse a kormányzót, hogy ha az „áruló" tevékenységek folytatódnak Magyarországon, Hider aggályok nélkül cselekedni fog, és nem lesz tekintettel Horthy személyes biztonságára.⁶⁸

Veesenmayer július 17-én majdnem kétórás beszélgetést folytatott Horthyval. Ribbentropnak küldött aznapi távirata szerint Veesenmayer nemcsak híven teljesítette a kapott utasításokat, de arra is figyelmeztette a kormányzót, hogy bizalmas tanácsadói, köztük Bethlen, félrevezetik, s hogy Németország és a Führer elegendő támogatóval és hatalommal rendelkezik Magyarországon ahhoz, hogy biztosítsák a „helyes" vonalat az ország számára. Horthy közölte Veesenmayerral, hogy Miklós Béla tábornok majd kifejti Magyarország álláspontját a Führernél tett látogatása alkalmából.⁶⁸ Felpanaszolta továbbá, hogy Németország nem teljesíti a magyar fegyveres erők modernizálására vállalt kötelezettségeit.⁷⁰

Június 8-i álláspontjával ellentétben, amikor a zsidóellenes akciók álcázásának ötletét elvetette, Veesenmayer most, Sztójay kérésére reagálva, késznek mutatkozott a külföldi „propaganda" ellensúlyozására. Július 17-én javasolta, hogy adjanak ki egy külföldi használatra szánt nyilatkozatot, mely megmagyarázná a deportálások természetét. A magyar hatóságok szabványos magyarázatait követve, Veesenmayer nyilatkozattervezete hangsúlyozta, hogy a deportálások csak fölösleges magyar munkaerő Németországba való szállítását jelentik, és hogy a zsidók minden szükségeset megkapnak „utazásuk" alatt. Ribbentrop mindamellett makacsul ellenezte mindennemű nyilatkozat kiadását a zsidókérdésben.⁷¹

Ezalatt a német külügyminisztériumot egyre jobban idegesítette a magyarok halogató taktikája. Veesenmayert ismét felszólították, hogy tegyen jelentést a Sztójayval folytatott tárgyalásairól, már ami a Budapestről való deportálások időpontját és az érintett zsidók számát, valamint Bakyés Endre státusát illeti. Arról is tájékoztatták, hogy Himmler Rib-bentropnak szóló közlése szerint az elegendő munkaerő biztosításának elmaradása veszélyezteti a Jágerstab-terv előrehaladását.⁷² Az utóbbi érv összhangban állt az egyik „katonai megfontolással", mely Horthyt annak idején arra ösztönözte, hogy beleegyezzék a „zsidó munkások" deportálásába. Veesenmayer kissé nehéz helyzetbe került, Sztójay ugyanis megbetegedett, Jungerth-Arnóthy pedig nagyon lassan reagált. Mindamellett Veesenmayer ragaszkodott hozzá, hogy legalább 50 000 zsidót azonnal bocsássanak a Reich rendelkezésére, és Endrét meg Bakyt ne fosszák meg címeiktől vagy funkcióiktól.⁷³

Állandó és könyörtelen nyomásnak kitéve mind a németek részéről, akik a deportálások azonnali folytatását követelték, mind Magyarország néhány legbefolyásosabb politikai és egyházi vezetője részéről, akiket a Zsidó Tanács egy július 24-i keltezésű hosszas memorandumban⁷⁴ világosított fel a zsidó közösség gyászos helyzetéről, és akik a zsidók elleni drákói intézkedések végleges felfüggesztését követelték, a magyar minisztertanács augusztus 2-án ismét áttekintette a zsidókérdést. A Veesen-mayernak tett titkos fogadalmaival összhangban, Jaross - Horthy utasításaival szembeszegülve - a zsidókérdés megoldását szorgalmazta. Hivatkozott a nemzetbiztonságra és a katonai veszélyre, melyet a nagyszámú zsidó jelentett a fővárosban a front közeledésére való tekintettel, és javasolta, hogy azonnal folytassák a deportálásokat, mihelyt a mintegy 20 000 kitért zsidót különválasztották. Becslése szerint 280 000 zsidó volt a fővárosban, akik közül 170 000 fő lakott csillagos házakban és kb. 100 000 (sic!) keresztény otthonokban vagy másutt rejtőzködött. Jaross javasolta, hogy a deportálások a zsidók által legsűrűbben lakott VI., VII. és VÜL kerületben kezdődjenek. A miniszterelnök egyetértett vele, hogy a főváros nem tűrheti el ilyen nagyszámú zsidó jelenlétét, és úgy ítélte meg, hogy a deportálások egy-két héten belül folytatódnak. Hozzátette, hogy a deportálásokkal szemben nincs semmi elvi ellenvetése; csak azt akarja, hogy „humánusan" hajtsák végre.⁷⁵

Horthy a kabinetjében lévő nyíltan németbarát elemekkel szemben egyre türelmetlenebb lett. Elhatározta, hogy átalakítja a kormányt, megteszi az első lépéseket a neki jobban tetsző, katonák által meghatározott kabinet létrehozása felé. Augusztus 7-én „saját kérésükre" fölmentette Ja-rosst, Imrédyt és Kundért, kinevezte Bonczos Miklós igazságügy-minisztériumi államtitkárt belügyminiszterré, Szász Lajos iparügyi minisztert pedig felhatalmazta, hogy ideiglenesen vegye át a kereskedelmi és szállítási minisztériumot.⁷⁶

JarosS leváltása természetesen nem vetett véget azonnal a budapesti zsidók deportálására szőtt terveknek. Ezek a tervek azonban most új dimenziót öltöttek, mivel kialakult egy furcsa koalíció, mely immár a zsidók „megmentésének" lehetséges eszközeként igyekezett felhasználni a koncentrálásukra vonatkozó különféle elképzeléseket. Ebbe a koalícióba egy ideig Ferenczy László alezredes is beletartozott, a vidéki deportálásokért felelős csendőrtiszt, aki mindenáron szeretett volna néhány jó pontot szerezni a gyorsan változó hazai és nemzetközi légkörben.

Horthy eltökéltségét, hogy leváltja Jarosst, nagymértékben az arra valló bizonyítékok motiválták, hogy a miniszter összejátszik mind Veesen-mayerral, mind az Eichmann-féle Sonderkommandóval. Endre személyesen tájékoztatta Eichmánnt a deportálások felfüggesztéséről. A magyar csendőrség további együttműködése nélkül Eichmann tehetetlen volt. Himmler tanácsára egyre lejjebb szállította igényeit, és már csak a budapesti zsidók „részleges" eltávolítását követelte. Nagyjából visszatérve Jarossnak az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen előterjesztett de-portálási programjára, Eichmann csak a VII., VIII. és IX. kerület zsidóinak deportálására kért engedélyt. Amikor ezt a kérését elutasították, „mindössze" 10 000 főt" kért.⁷⁷

Miután a magyar hatóságok együttműködésének megnyerésére irányuló törekvései kudarcot vallottak, Eichmann elhatározta, hogy továbbra is ellenszegül a magyaroknak. Néhány héttel korábban ugyanis, kihívóan sértő gesztussal, mely személyesen Horthy ellen irányult, már megszervezte a kiszolgáltatott zsidók deportálását a kistarcsai koncentrációs táborból.

Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók fogva tartására. A leghírhedtebbek a csörgői, garanyi, kistarcsai, nagykanizsai és ricsei táborok voltak. A kistarcsai tábor, kb. 15 km-re Budapesttől északkeletre, volt talán a legnagyobb, de kétségtelenül a legismertebb. A tábor zsidó foglyait a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) segélyezte az Ortodox Népasztal szolgáltatásai révén.

A megszállás után a táborokat kibővítették, hogy helyet adjanak a nagyszámú túsznak és azoknak a zsidóknak, akiket az ún. „egyedi akciók" (Einzelaktionen) keretében tartóztattak le a német és a magyar hatóságok. Kistarcsán az internáltak száma rendszerint 1500 és 2000 között mozgott. Öt többszintes épületben laktak. Ezek egyikét a Wehrmacht és az SS különféle vétségekért elítélt katonái számára tartották fenn, akiket németek őriztek megfelelő katonai egységek alárendeltségében. Külön épületben helyezték el a politikai foglyokat, túlnyomórészt szocialistákat és kommunistákat, valamint néhány csavargót és prostituáltat. A központi épületet, a „B pavilont" a túszként fogva tartott mintegy 280 prominens személyiség - gyáriparosok, politikusok, orvosok és ügyvédek - számára tartották fenn, akiket 1944 márciusában hoztak ide Budapestről, a Rökk Szilárd utca 26. sz. alatti Országos Rabbiképző Intézetből, melyet akkoriban internálótáborként használtak. A túszok bizonyos kedvezményeket élveztek, melyeket más táborlakók nem: nem kellett dolgozniuk, szalmazsákokon aludtak, és a rabbiképző tíz növendéke inaskodott körülöttük, akiket az intézet bízott meg ezzel a feladattal.

A fennmaradó épületek adtak otthont a többi, jóval népesebb kategóriába tartozó fogolynak. A legnagyobb, általában 800-1000 fős csoport a „gestapósokból" állt, vagyis azokból, akiket a Gestapo tartóztatott le. Ezek a szerencsétlenek rendszerint először a Pest megyei börtönben töltöttek némi időt, aztán egy Lemke nevű SS-altiszt vezetése alatt álló Ges-tapo-egység hozta őket Kistarcsára. E zsidók közül számosat összeesküvéssel vagy szabotázzsal vádoltak.⁷⁸ A foglyok utolsó csoportja azokból állt, akiket a magyar hatóságok tartóztattak le a megszállás utáni első néhány napon, különböző vasútállomásokon és villamosmegállókban, vagy mert „tiltott" telefonbeszélgetéseket bonyolítottak le.

Kistarcsáról indították Auschwitzba április 28-án az első transzportot, 1800 zsidó „munkást"⁷⁹. E transzport távozása után a zsidó foglyok létszáma átmenetileg 350-400 főre csökkent. A tábort azonban hamarosan újra feltöltötték új áldozatokkal, akiket a legkülönfélébb csip-csup vádakkal tartóztattak le, például nem viselték a sárga csillagot, vagy nem előírás szerint tűzték ki azt.

A kistarcsai zsidók szerencséjére a tábor egy nagyon emberséges rendőrfelügyelő, Vasdényei István parancsnoksága alatt állt. Több beosztottja is készségesen együttműködött a zsidó jótékonysági szervezet képviselőjével. ⁸⁰

A kistarcsai internáltak számára azonban tragikus epizód kezdődött július 12-én, amikor Vasdényei bizalmasan közölte Bródy Sándorral, a MIPI képviselőjével,⁸¹ hogy a zsidótlanító osztag Horthy tilalma ellenére újabb transzportot tervez. A terv 1500 zsidó deportálását írta elő - 1000 főt Kistarcsáról és 500-at az Országos Rabbiképző Intézetből -, akiket a budapesti Gyűjtőfogháznál kellett vonatra tenni. Kb. 1450 zsidót be is hoztak a két táborból, s hogy kitöltsék a tervezett létszámot, további ötven főt - köztük több újságírót és ügyvédet - Horthyligetről vittek a Gyűjtőfogházba. A Zsidó Tanács azonban, melyet Bródy tájékoztatott a tervezett transzportról, értesítette a kormányzót, és informálta Serédi Jusztinián bíborost, Magyarország hercegprímását, Apor Vilmos győri püspököt, továbbá a semleges országok diplomáciai képviselőit, akik valamennyien szintén érintkezésbe léptek a kormányzóval az ügyben. A hathatós közbenjárás eredményeként Horthy kérdőre vonta Jarosst, és utasította, hogy akadályozza meg a deportálást. Utasítása értelmében LulayLeó százados, Ferenczy helyettese, Hatvan körül Utolérte a vonatot, és visszairányította Kistarcsára.

Eichmann valósággal őrjöngött. Hogy fenntartsa tekintélyét és hírét, s hogy kijátssza a kormányzót és a Zsidó Tanács tagjait, akik meghiúsították egyik tervét, ravasz húzást eszelt ki a kistarcsai csoport deportálásának keresztülvitelére. Tisztában lévén a Tanács tevékenységével és kapcsolataival, elrendelte, hogy a Zsidó Tanács minden tagja jelenjék meg hivatalában, a budai Sváb-hegyen lévő Majestic Szállóban július 19-én reggel 8 órakor. Ott egész nap a külvilágtól elszigetelve tartották őket; néhány órás várakozás után Ottó Hunsche SS-Hauptsturmfuhrer, Eichmann egyik helyettese foglalkozott velük: olyan kérdésekről csevegett, hogy miképp lehetne megjavítani a zsidó közösség hangulatát, meg hogy miért nem járnak a zsidók mozikba. Mindez természetesen azt célozta, hogy megakadályozzák a Tanács vezetőit abban, hogy a nap folyamán magyar tisztségviselőkkel lépjenek kapcsolatba. Közben egy Gestapo-egység Franz Novak SS-Hauptsturmfuhrer vezetésével kiment Kistarcsára, és a magyar zsidótlanító osztaggal, különösen Bakyval és Ubrizsi Pállal, a Rökk Szilárd utcai kisegítő börtön rendőrparancsnokával együttműködve összeszedte a korábbi transzport megmaradt 1220 tagját,⁸² és még aznap megkezdték lóhalálában történő deportálásukat. Az áldozatokat először teherautón Rákoscsabára vitték; ott kisméretű tehervagonokba zsúfolták őket, 80-90 íoTTegy^ ütlegelese közepette, hogy felgyorsítsák a dolgokat, és megkezdődött a deportálás. Este fél nyolcra, amikor a Zsidó Tanács tagjait végre hazaengedték, a vonat már messze járt Auschwitz felé.

A MIPI képviselőjét, Bródyt, aki szokás szerint azon a napon is kiment Kistarcsára, a Gestapo szintén letartóztatta, és deportálni akarta a többiekkel együtt. Neki azonban Vasdényei táborparancsnok segítségével sikerült elmenekülnie. Vasdényeit a Gestapo a razzia idejére semlegesítette. Amint a Tanács tagjait elengedték, Bródy tájékoztatta őket az akcióról; a részleteket néhány náciellenes magyar hivatalos személy is megerősítette, valamint Polláck Sámuel, akinek csodával határos módon sikerült megszöknie a deportálószerelvényről.

A zsidók Kistarcsáról való illegális deportálása haragra gerjesztette a kormányzót. Heves reagálást váltott ki külföldön is. A magyar diplomatákat, különösen a semleges országokban, elárasztották szemrehányásokkal a nyilvánvaló szószegés miatt. Bothmer Károly báró berni magyar követ például jelentette, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt aggodalmát fejezte ki, és figyelmeztetett, hogy az „incidenssel" kapcsolatos számos kommentár közt személyesen Horthyra vonatkozó megjegyzések is akadtak. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, aki Sztójay betegsége alatt a miniszterelnöki teendőket is ellátta, biztosította Bothmert és rajta keresztül a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy a kistarcsai deportálásokat alacsonyabb szintű német hatóságok intézték, a magyar kormány tudomása és beleegyezése nélkül. Kijelentette továbbá, hogy a magyarok tiltakoztak a német kormánynál, és az incidens nem ismétlődhet meg, mert „a zsidókérdés kezelése és intézése a jövőben a magyar kormány és szervei kizárólagos felelőssége lesz"⁸³.

Reményi-Schneller biztosítékai ellenére július 24-én hasonló „incidens" zajlott le Sárváron, amikor az ottani táborból mintegy 1500 internáltat deportáltak a kistarcsaihoz hasonló módon.⁸⁴

Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó július eleji döntése enyhítette, de teljesen nem oszlatta el a budapesti zsidók aggodalmát. A deportálás közvetlen veszélye elhárult, ez bizonyos fokú megkönnyebbülést jelentett, de tovább szenvedtek a vidéki deportálások lezárulása Után is egyre-másra kibocsátott megkülönböztető intézkedésektől. Tudták azt is, hogy a zsidótlanító osztagok a Budapestet övező településeket a kormányzó döntése ellenére is „zsidómentessé" tették. Nyugtalanságukat csak fokozták Eichmann kistarcsai akciói.

Horthy döntése mégis újjáélesztette bennük azokat az illúziókat, amelyeket a német csapatok bevonulása előtt, sőt a vidékről való deportálások idején is tápláltak. Mint általában a magyar zsidók, nem voltak jól tájékozottak a nácik által ellenőrzött Európában másutt lezajlott zsidóellenes hajszákról. Alapjában véve becsületes, dolgos, de anticionista és asszimilációpárti vezetőik irányítása alatt a hozzájuk eljutó információkat az antifasiszta propaganda által terjesztett rémhíreknek tartották. Következésképp struccpolitikát követtek a vezetőik által diktált rövidlátó taktika szellemében; nem tiltakoztak nyilvánosan a Lengyelországban és másutt hozott brutális zsidóellenes intézkedésekkel szemben; nem nyújtottak érdemleges támogatást külföldi testvéreiknek,⁸⁵ semmiféle elővigyázatossági intézkedést nem hoztak, nem számoltak a lehetséges tragédiával. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a Horthy-rezsim megvédi őket, hajlottak „speciális" státusuk túlértékelésére, s úgy okoskodtak, hogy ami megtörtént Lengyelországban, semmiképp sem történhet meg Magyarországon. Amikor Magyarország északkeleti részeiben megkezdődtek a deportálások, az „asszimilált" nyugati országrészekben és Budapesten élők úgy érveltek, hogy csak a „galíciai" zsidókat telepítik át a „hadműveleti övezetekből"; végül, amikor a dunántúli zsidókat deportálták, a budapesti zsidók úgy érveltek, hogy ami vidéken történt, az semmiképp sem történhet meg a civilizáltnak vélt fővárosban, a külföldi diplomaták szeme láttára. Csak akkor ébredtek rá a valóságra, amikor már az elővárosi közösségek zsidóit is deportálták, és amikor július elején Budapest utcáin feltűntek az első kakastollas csendőrök.

A budapesti zsidók félelmei Baky puccskísérlete idején elmélyültek. Horthy július 7-i bejelentése után enyhültek, de újra fokozódtak közvetlenül augusztus 5., illetve augusztus 25-26., a deportálásokra kitűzött két újabb határidő előtt, míg a Horthy-rezsim uralma tartott.

Amellett, hogy a deportálások DamoMesz-kardja állandóan a fejük fölött lebegett, a budapesti zsidók az életük minden mozzanatát befolyásoló diszkriminatív „törvényes" rendelkezések állandó pergőtüzének is ki voltak téve. A budapesti zsidóság még ezeknek a rendeleteknek a bevezetését is megmagyarázta magának: annak bizonyságául fogta fel, hogy meg akarják kímélni az életüket. „Különben miért hozná meg ezeket a kormány?" — okoskodtak.

Kulturális és oktatási helyzet. A kulturális-oktatási szférában a zsidók

rosszindulatú kampánynak voltak kitéve, mely megalázásukat és lealacso-nyításukat célozta. Az április végén indított „kulturális tisztogatási" kampány nyomán, melynek tetőpontján a könyvtárakból kivonták az összes magyar és nem magyar zsidó szerző által írt könyvet,⁸⁶ számos város közterein tömegévél semmisítették meg a zsidók írta könyveket, színpadiasan megrendezett politikai gyűlések keretében. A szónokok egyre-másra hangsúlyozták: a könyvek bezúzása azt jelenti, hogy a hagyományos magyar nemzeti kultúrát megtisztítják a zsidók gyökértelen kozmopolitizmu-sa és dekadenciája által fémjelzett elnyomástól és felforgatástól.

A zsidó diákok amúgy is szánalmas sorsa teljességgel elviselhetedenné vált. A zsidó egyetemi hallgatókat, akiket addig is szigorú megkülönböztetések sújtottak, most kizárták a felsőoktatási intézményekből. Az állami és a különféle nem zsidó felekezeti iskolák szigorúan korlátozták a zsidó gyermekek felvételét. A német megszállás után a zsidó tanulókat több rendelettel fokozatosan eltávolították az iskolákból,⁸⁷ A zsidó gyermekek oktatásának feladata így kizárólag a zsidó közösségekre hárult. 1944 nyarára az oktatás kérdése a Budapesten még életben lévő 18 év alatti fiatalokra korlátozódott, mivel a legtöbb egyetemista korú fiatal férfit behívták munkaszolgálatra.

1944 augusztusának második felében - és különösen miután az augusztus 15-16-i válság elmúlt - a zsidó vüági és vallási vezetők jelentős figyelmet fordítottak a csillagos házakba zsúfolt gyermekek oktatási szükségleteire. Lakatos reformintézkedései ellenére a felsőoktatási intézmények, köztük a tekintélyes Pázmány Péter Tudományegyetem, továbbra is elzárkózott a zsidók felvétele elől.⁸⁸ Az államilag fenntartott és a nem zsidó felekezetek által működtetett elemi és polgári iskolák hasonló elzárkózó gyakorlatot követtek, de hajlandók voltak fölvenni a kitért és a mentesítést nyert zsidók gyermekeit, mert az utóbbiak maguk is kitértnek számítottak vagy a mentesítési rendelet hatálya alá estek.⁸⁹

A rabbinátus (mely gyakran erősen bírálta a Zsidó Tanács politikáját, és különösen zokon vette, hogy a Tanács nem konzultált vele) és a Tanács oktatási és kulturális osztálya szükségintézkedéseket hozott az életben maradt gyermekek oktatására.⁹⁰ A beiratkozásra vonatkozó döntéseiket és azon intézmények felsorolását, ahol oktatásban részesülhettek, rendszeresen közölte a Magyarországi Zsidók Lapja c. sajtóorgánum, melyet a hatóságok cenzúráztak ugyan, mégis a kulturális osztály egyetlen kommunikációs eszköze volt. Az elemi fokú oktatáson kívül a rabbinátus vallásoktatási tanfolyamokat is szervezett. Az érdeklődő gyerekeknek továbbképző vagy rendes tanfolyamokat is indítottak középiskolás fokon. A vezetőknek az oktatás és a tanulás iránti elkötelezettségét jelezte az a döntés, hogy újra megnyitottak néhány szakiskolát az érdeklődő diákok szakmai irányú képzésének előmozdítására. Ezek közé tartozott a Goldmark Károly Zeneiskola, az Országos Rabbiképző Intézet és az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet.⁹¹

Jóllehet a budapesti zsidókat foglalkoztatta kulturális örökségük megőrzése. gyorsan csökkenő vagyonuk és tulajdonaik megvédése, legfőbb gondjuk az életben maradás volt az állandóan fenyegető veszélyek közepette. Bár Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntése, hacsak átmenetileg is, de az egész zsidó közösséget megmentette, a zsidók két kategóriájának különleges védelmet is sikerült szereznie, és így mentesülnie a további üldöztetésektől. Ezek a kitért és a mentesített zsidók voltak.

A kitérések és a kitértek. 1867. évi emancipációja után a magyar zsidóság Közép-Európa egyik legasszimiláltabb zsidó népcsoportjává vált. Mégis, noha az első világháborúig terjedő fél évszázadban a magyar zsidók politikai és törvényi jogai rohamléptekkel bővültek, és nagy sikereket értek el az értelmiségi pályákon, az üzleti és ipari életben, nem tudták teljes mértékben lerázni magukról a vallásuk és szokásaik miatt rájuk tapadó szégyenbélyeget. Hiába próbáltak integrálódni a nemzet szélesebb közösségébe, a magyar társadalom még nem volt felkészülve arra, hogy változtasson hagyományos előítéletein. A zsidók törvényi és politikai emancipációja tehát nem járt együtt társadalmi emancipációjukkal. A kiegyezés korszakában számos zsidó úgy döntött, hogy az asszimiláció és az akkul-turáció folyamatát, amely az elmagyarosodással kezdődött, elviszi annak logikus végpontjáig: a kitérésig. E korszakban a kitértek elsősorban Nyugat-Magyarország, különösen Budapest felső középosztályának asszimilált családjaiból származtak.

A világháború utáni ellenforradalmi korszakban, amikor a liberális elveket fokozatosan protofasiszta és klerikális-antiszemita elvek váltották fel, ha nem is valamennyi, de igen sok kitérés opportunizmusból történt. Sok kiváló író, művész, a gazdasági és politikai élet számos vezető alakja fordított hátat hitének. Jóllehet a kitérések száma jelentősen csökkent a bethleni konszolidáció éveiben (lásd a 2. fejezetet), ismét növekedésnek indult a Gömbös-korszak kezdetétől, és meredeken felszökött az első jelentősebb zsidóellenes törvényjavaslatok 1938. és 1939. évi törvényerőre emelkedésétől. A rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt sorban álló, kitérésüket bejelenteni kívánó zsidók száma évről évre gyarapodott, annak ellenére, hogy a zsidó közösség vezetői szívós erőfeszítésekikel próbálták lebeszélni a hitüket elhagyni szándékozókat. E korszak egyik tragikusan ironikus vonása volt, hogy bár a zsidóellenes törvények célja az volt, hogy a zsidók befolyását visszaszorítsák és csökkentsék számarányukat a szabad szellemi pályákon, az üzleti életben és az iparban, mégis főképp a „kis zsidókat" sújtották. Sokan azok közül, akik ellen a zsidótörvények állítólag irányultak, valójában már kitértek, s így mentesültek a megkülönböztető intézkedések alól. A keresztény egyházak vezetőinek magatartása, akik általában helyeselték az első két fontosabb zsidótörvényt, és elsősorban a kitértek érdekében jártak közben, megerősítette a kitérni vágyókat szándékaikban (lásd a 30. fejezetet).

Például míg 1936-ban, Gömbös utolsó hivatali évében, a Pesti Izraelita Hitközség csak 871 kitért zsidót tartott számon, addig 1938 első öt hónapjában a hitközség 1170 hívét vesztette el. 1938-ban éves viszonylatban 2716 zsidó keresztelkedett meg a fővárosban és mintegy 8000 fő vidéken, vagyis az ország zsidó lakosságának kb. 2%-a. Az ország legnagyobb hitközségében, a Pesti Izraelita Hitközségben a keresztény hitre való áttérésüket bejelentett zsidók száma 1940-ben 2260 volt, 1941-ben 1463, 1942-ben 1858 és 1943-ban szeptember végéig 994.⁹²

A kitértek száma az 1940-es évek elején olyan magas volt, hogy úgy érezték, saját szervezeteket kell alapítaniuk a különböző egyházak védnöksége alatt. Egyik fő céljuk a szociális gondoskodás növelése volt a kitértek körében. 1942 nyarán Éliás József vezetésével megalakult a Jó Pásztor Misszió a protestáns hitre áttért zsidók gyámolítására. Cavallier József vezetésével pedig megalakult a Szent Kereszt Egyesület a katolikus hitre áttértek számára.⁹³

A megkeresztelkedettek által élvezett, némiképp privilegizált helyzet élet-halál kérdéssé vált Magyarország 1941. júniusi hadba lépése után. Ettől az időtől az 1944. márciusi német megszállásig a legtöbb új kitértet is sújtották a katonai szolgálattal összefüggő munkaszolgálati törvények. A kitérteket rendszerint különleges munkaszolgálatos-századokba osztották be (habár néhányan vegyes századokban szolgáltak, zsidókkal együtt), és fehér karszalagot viseltek, nem sárgát, mint a zsidók. Mint e fehér karszalagos különleges alakulatok tagjai, nemigen kellett tartaniuk attól, hogy a galíciai és ukrajnai frontvonalakra küldik őket, ami sok esetben a biztos halált jelentette (lásd a 10. fejezetet).

A német megszállás után a kitérés új lendületet kapott. Mivel a keresztény egyházak szervezett kampányt indítottak annak érdekében, hogy fölmentessék a kitérteket a zsidókkal szemben foganatosított brutális intézkedések hatása alól, sokan úgy döntöttek, hogy a kereszténység védőpajzsa mögött keresnek oltalmat, és hajlandók voltak megtérni akármelyik keresztény egyház kebelébe, mely hajlandó volt befogadni őket.⁹⁴ Vidéken, ahol a tömegeknek sejtelmük sem volt a fenyegető katasztrófáról, a gettósítási-deportálási folyamat olyan gyors volt, hogy kevés idő maradt - vagy egyáltalán nem maradt - a kitérés útján való menekülésre. Ráadásul a folyamatnak elsőként alávetett zsidók az ország északkeleti részében éltek, és a legvallásosabbak közé tartoztak. Aztán meg a magyarországi Holocaustnak ebben a szakaszában, amikor a magyar erőszakszervezetek készségesen együttműködtek a németekkel, Horthy pedig hallgatott, a kitérés nem volt hathatós eszköz a meneküléshez. A kitértekkel, mint mindenki mással, akit a nürnbergi típusú fajüldöző 1941-es harmadik törvény alapján zsidónak minősítettek (lásd a 6. fejezetet), ugyanúgy bántak, mint azokkal, akik ragaszkodtak ősi vallásukhoz. Általában csak azokkal a kitértekkel tettek kivételt, akiknek keresztény házastársuk volt. Gyakran a helyi hivatalnokok rosszindulata vagy egyéni gyűlölködés vette elejét, hogy a kitérés menedéket nyújtson.⁹⁵

A kitérés csak azután vált a további üldözés elől való menekülés eszközévé, hogy Horthy július 7-én a deportálások leállítása mellett döntött, illetve megalakult a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége. A keresztény egyházak hangos követelésére a kitértek számos kormánygaranciát kaptak, többek közt felfüggesztették „külföldi munkára való küldésüket", és különválasztották őket a zsidóktól. Ekkorra azonban már csak a budapesti és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévő zsidók maradtak az országban. Habár a kormány kikötötte, hogy a kedvezmények csak azokra vonatkoznak, akik 1941. augusztus L előtt tértek ki, a fővárosban sok zsidó döntött úgy, hogy a kereszténység fölvételével szabadul meg a zsidó lét terheitől. Az áttérni kívánók sorai, akik a rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt, illetve a Nagymező utcai és a Próféta utcai keresztény templomok előtt álltak, hosszabbak voltak, mint 1938-ban és 1939-ben.⁹⁶ Gyakran olyan hosszúak, hogy a németek érdeklődését is fölkeltették, akik megfelelő ellenintézkedésekkel fenyegetőztek.

Egyes jelentések szerint a „kitérési lázat" az a híresztelés váltotta ki, hogy a július 1 l-ig kitértek mentesülnek a további üldöztetésektől.⁹⁷ A hírnek volt némi valóságmagva, ugyanis, mint ahogy azt Veesenmayer is jelentette július 8-i táviratában (egy nappal a deportálások leállítása után), Horthy biztosította őt arról, hogy a kitértek különválasztása után „hamarosan" engedélyezni fogja a budapesti zsidók deportálását.⁹⁸ A távirat nyilván a Sztójay-kormány és Serédi bíboros közti egyezségen alapult. A keresztény egyházak által szervezett intenzív tiltakozó kampány hatására (sajnos a kampány a tisztségviselők köreiben folyt, nem nyilvánosan), melynek tetőpontján a bíboros azzal fenyegetőzött, hogy az ország minden templomában felolvasandó, pásztorlevelet bocsát ki, Sztójay végül is Horthy döntésével összhangban tisztázta a kormány álláspontját. A bíborosnak küldött július 7-i keltezésű jegyzékében Sztójay hangsúlyozta: a kitérteknek megengedik, hogy megalakítsák saját szervezeteiket, és hogy a deportálások folytatása esetén a kitérteket mentesítik.⁹⁹ (Lásd a

25.1. képet.) Amint ennek a kormányzati döntésnek a híre kiszivárgott, bármennyire eltorzítva is, a kitérni kívánó zsidók száma hirtelen megnőtt.

A német és a magyar zsidódanító szakértők ellenezték ezt a döntést, és kampányt indítottak a kitértek és a hitükhöz ragaszkodók faji azonosságát hirdető náci nézet terjesztésére. Szándékuk természetesen az volt, hogy a kitérteket is bevonják a végleges megoldás programjába. E kampány keretébe illett, hogy Bosnyák révén a Zsidó Tanács egyik tagja interjút adott a Harc c. antiszemita lap 1944. július 29-i számában (lásd a 14. fejezetet), és a kitérések ellen foglalt állást.

A zsidók részéről megnyilvánuló természetes hajlandóság, hogy tóté-réssel kerüljék el az üldöztetést, nagy vitát váltott ki mind a zsidó, mind a nem zsidó közösségben. A kitérni kívánó zsidók közül sokan tisztában voltak a vidéki deportálások realitásaival, és nem hittek abban, hogy világi és vallási vezetőik képesek lesznek megóvni életüket; Akárcsak a marra-nók a spanyol inkvizíció idején, a „kitért" zsidók közül is sokan ragaszkodtak etnikai identitásukhoz, ha vallásos hitükhöz nem is, és csak színleg vallották a kereszténység elfogadását, hogy elkerüljek az üldöztetést. Magatartásuk ugyanakkor zavarta a zsidó közösség vezetőit és a közösség hithű részét is. A zsidó vezetők figyelmeztették őket, hogy maradjanak hűek a zsidó valláshoz, és vegyék elejét a zavarnak, széthúzásnak, melyet kitérésükkel okozhatnak a közösségben.¹⁰⁰ A vallásosak gyávaságukért és opportunizmusukért ítélték el őket.

Ironikus módon a vallásos zsidók ugyanolyan harsányan ellenezték a kitérést, mint az antiszemiták, ha más okokból is. Míg az előbbiek szerették volna megőrizni a zsidó közösség egységét, az antiszemiták azért ágáltak a kitérések ellen, hogy biztosítsák a végleges megoldás programjának teljes sikerét. Hevesen elleneztek minden segítséget vagy minden eszközt, melyet az egyházak kínáltak a zsidók megmentésére. Bizonygatták, hogy a zsidók a kitérés után is zsidók maradnak, és ezért alkalmazni kell velük szemben is a drákói zsidóellenes intézkedéseket. A kitérés elleni kampány baljós hangjait hallva, sok egyszerű keresztény is elítélte a zsidókat, amiért „színlelt" áttéréssel próbálják megkerülni a zsidóellenes törvényeket.¹⁰¹

Július 9., a deportálási veszély enyhülése után, az egyházak merevebb álláspontra helyezkedtek. A különféle egyházak vezetősége figyelmeztette az irányításuk alá tartozó egyházközségeket, hogy ragaszkodjanak az áttérésre vonatkozó hagyományos szabályokhoz és előírásokhoz, ideértve a folyamodók magatartásának és őszinteségének elbírálását, valamint hitismereti tanulmányaik befejezését. A legtöbb esetben az egyházak egy kb. hat hónapos hittani és hitgyakorlati előkészítő programot kívántak _meg.l02

Az egyházak álláspontja és a zsidókra nehezedő nyomásnak a Lakatos-éra idején bekövetkezett enyhülése eredményeként a kitérések száma lényegesen csökkent. Az október 154 Szálasi-puccs után a garázdálkodó nyilasok nem tettek különbséget vallásos, megkeresztelkedett, mentesített Vagy védett zsidók között. A kereszténység fölvétele ekkor új, nem hivatalos formát öltött. Sok zsidónak sikerült hamisított keresztény (nem kitérési) bizonyítványokat vagy igazolványokat beszereznie, melyek segítségével túlélték a megpróbáltatásokat. Ez a végleges megoldással szembeni ellenállás egyik megnyilvánulási formája volt.

Szemben a nyüas bandákkal, amelyekben felfegyverzett sihederek randalíroztak, a hivatalos vezetőség jó része továbbra is különbséget tett a zsidók különféle kategóriái között. A „védett" kategóriákba azok tartoztak túlnyomórészt, akikre már a Horthy-rezsim különleges mentesítési szisztémája is vonatkozott.

A mentesítési rendszer. A rendszert, amely szerint a zsidónak minősülők bizonyos kategóriáit mentesítették az általános zsidóellenes intézkedések hatálya alól, eredetileg az 1930-as évek végén vezették be, mikor az első fontosabb zsidóellenes törvényeket fogadták el azzal a céllal, hogy drasztikusan csökkentsék a zsidók befolyását és arányát a szabad szellemi pályákon, az üzleti életben és az iparban. Ezek a törvények mentesítették például a hadirokkantakat és azokat, akik 1919. augusztus 1. előtt megkeresztelkedtek.

A német megszállás és a nagyszámú, egyre szigorúbb zsidóellenes intézkedések szinte azonnali bevezetése a mentesített zsidókat privilegizáltakká tette. A mentesített zsidóknak, köztük a háborús kitüntetéssel rendelkezők bizonyos kategóriáinak, nem kellett viselniük a sárga csillagot, és mentesültek a hivatalos üldözéstől és zaklatástól. E kivételezett zsidók közül sokan arra használták pozíciójukat, hogy nehézségekkel küzdő hit-sorsosaikon segítsenek. Közéjük tartozott például Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség vezetője. A magyar törvények értelmében men-tesítetteken kívül akadt néhány olyan zsidó, aki az SS-től kapott kedvezmények folytán de facto mentességet élvezett, mert tárgyalt az SS-szel. Közülük a legprominensebb Kasztner Rezső volt. Emellett néhány zsidó vezető is élvezett bizonyos kedvezményeket, ha hivatalos vagy teljes mentesítéssel nem is rendelkezett. A legvonzóbb e kedvezmények közül az SS által a megszállás korai szakaszában kiadott mentességi igazolvány volt, mely tulajdonosának nagyobb mozgásszabadságot biztosított. (A kedvezmények nyújtása a zsidó vezetőknek, különösen a Zsidó Tanácshoz tartozóknak, a nácik egyik taktikai húzása volt, mely a zsidóellenes programok hatékonyabb végrehajtását szolgálta.)

A Sztójay-kormány által kibocsátott fontosabb.-zsidóellenes rendelkezések többsége tartalmazott bizonyos előírásokat korlátozott számú zsidónak vagy a zsidók bizonyos kategóriáinak mentesítésére.¹⁰³ A leggyakrabban mentesített kategória a magas kitüntetésekkel rendelkező háborús hősöké volt. A mentesítő előírások többsége következetes volt, de adódtak köztük kisebb ellentmondások, és ez arra késztette Antal István igazságügy-minisztert, hogy a minisztertanács 1944. április 26-i ülésén egy általános rendelet elfogadását javasolja kifejezetten a mentesítésekről.¹⁰⁴ Május 10-én el is fogadtak egy ilyen rendeletet, mely a mentesí-tendők következő öt fő kategóriáját határozta meg:

- első világháborús hősök, akik vagy arany érdemrendet, vagy két első osztályú ezüst vitézségi érdemrendet, vagy velük egyenértékű érdemrendeket szereztek;

- 75%-os hadirokkantak, akik vagy az első világháborúban, vagy az 1939-es II. sz. törvény elfogadása óta lezajlott harci cselekmenyekben sérültek meg, kivéve azokat, akik a „kisegítő mun-kaszolgálatos-századokban" szolgáltak;

— mindazok, akik mentesültek az 1939-es IV. sz. törvény 2. paragrafusa szerint; a 7720/1939. M. E. sz. rendelet 66. paragrafusa szerint; a 2220/1941. M. E. sz. rendelet 3. paragrafusa szerint; és a 8550/1941. M. E. sz. rendelet 2. paragrafusa szerint;

J* a második világháború hősi halottainak, nem számítva azokat, akik „kisegítő munkaszolgálatos-századokban" szolgáltak, özvegyei és árvái;

- a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságoknál nyilvántartott külföldi zsidók, ha Magyarország kölcsönösségi viszonyban állt az érintett idegen országgal.¹⁰⁵

Azok a zsidók, különösen a háborús veteránok, akik úgy érezték, hogy vonatkoznak rájuk a különféle rendeletek mentesítési előírásai, státusuk igazolása végett rendszerint az Országos Vitézi Székhez folyamodtak.¹⁰⁶1944. április 30. után az igazolási jog és a mentesítések elbírálása átkerült a Baky-Endre-Jaross-csoport által dominált belügyminisztérium hatáskörébe,¹⁰⁷ ahol a legtöbb egyénileg vagy pártfogó helyi tisztviselők által benyújtott kérvényt elutasították.¹⁰⁸ 1944 márciusa és július 31. között Jaross csak 550 mentesítési kérvényt hagyott jóvá, melynek hatálya kb. 1000 zsidóra terjedt ki. A minisztériumban e kérvények ügyintézése közvetlenül Szilágyi László minisztériumi tanácsos hatáskörébe tartozott.¹⁰⁹

A viszonylag kisszámú, magas kitüntetésekkel rendelkező háborús hősök mellett a leggyakrabban mentesített zsidók azok voltak, akiket a törvényes rendelkezések értelmében bonafide keresztényeknek minősítettek. Nekik joguk volt ahhoz is, hogy visszakapják elkobzott lakásukat és vagyonukat.¹¹⁰

Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó július 7-i döntése után fölvetődött a kérdés, hogy a kormányzó adjon különleges mentesítést bizonyos zsidóknak, akikre nem vonatkoztak az érvényes rendelkezések. A minisztertanács július 12-i ülésén Kunder Antal kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter javasolta, hogy a kormányzó által mentesített zsidókat ne vigyék el az országból.¹¹¹ A németbarát minisztert valószínűleg nem annyira a mentesített zsidók védelme érdekelte, mint inkább alá szerette volna aknázni a kormányzónak a deportálások általános leállítására vonatkozó döntését. A különleges mentesítések ügyében azonban csak augusztus 21-én történt lépés, amikór Horthy - újra érvényesítve kormányzói hatalmát - kulcsszerepet játszott egy új rendelet elfogadásában, mely mentességet adott a korábbi törvényes előírások által nem érintett zsidók bizonyos csoportjainak. Az aügusztus 21-én Reményi-Schnel-ler Lajos akkori ügyvezető miniszterelnök aláírásával kibocsátott 2040/1944. sz. M. E. rendelet felhatalmazta a kormányzót, hogy a minisztertanács javaslatára különleges mentesítést adjon olyan személyeknek, akik a tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén, vagy egyébként az ország javára szerzett kimagasló érdemeik folytán, vagy egyéb különös méltánylást érdemlő okból ezt megérdemlik. A rendelet külön hangsúlyozta, hogy a mentesítés az 1941 :XV. tc.-ben foglalt fajvédelmi rendelkezések hatályát egyáltalán nem, a vagyonjogi rendelkezések hatályát pedig csak annyiban érinti, amennyiben a mentesítés arra külön rendelkezést tartalmaz.¹¹² A rendeletet a zsidók többsége örömmel fogadta, a szélsőjobboldal, különösen a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyes elemei azonban hevesen elítélték.¹¹³

A különleges mentesítések koncepcióját Mester Miklós, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára dolgozta ki Ambrózy Gyulával, a kormányzói kabinetiroda vezetőjével együtt. Elfogadását csak az augusztus 7-i kormányváltozások tették lehetővé, melyek következtében Imrédyt, Jarosst és Kundért a kormányzóhoz lojálisabb férfiak váltották fel. A 2040. sz. rendelet elfogadása előtt Ambrózy különleges, „ideiglenes" mentesítési bizonyítványokat adott ki, melyek feljogosították viselőiket, hogy lakásaikban marádhassanak, és levehessék ruházatukról a sárga csillagot. A Zsidó Tanács három vezető személyisége - Stern, Pető és Wilhelm - így, „megkülönböztető jelzéseik" nélkül jelentek meg a Tanács augusztus 17-i ülésén, több kollégájuk megdöbbenésére és megrökönyödésére.

Noha a zsidók különböző minisztériumokhoz nyújtották be mentesítési kérvényüket, ezeket általában a minisztertanács irodáihoz továbbították, ahol névsorokat készítettek, melyeket a kormányzónak nyújtottak be jóváhagyásra. A mentesítések továbbításának központja Mester irodája volt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, ahol több tisztviselő is rokonszenvezett Mesternek a mentesítésről vallott nézeteivel.¹¹⁴ Ambrózy és Mester tevékenysége révén a legkiválóbb zsidó írók, művészek, tudósok és akadémikusok közül többen különleges mentességi státust kaptak. ¹¹⁵ A mentesítésekkel összefüggő adminisztratív teendőket Balla István tanácsos irodája intézte az Úri utcában, közel a királyi palotához. A rendszer természetesen visszaélésekhez és korrupcióhoz vezetett. Habár sok ezer, a rendeletben megszabott kategóriákba tartozó zsidót csak azután mentesítettek, hogy rengeteg dokumentumot nyújtottak be, mások, akik összeköttetésekkel és pénzzel rendelkeztek, minden különösebb erőfeszítés nélkül megkapták a maguk bizonyítványát.¹¹⁶

Néhány zsidó, aki jogosult lett volna a mentesítésre, nem volt hajlandó elfogadni ezt a státust, inkább szolidaritását demonstrálta a zsidó tömegekkel (közéjük tartozott Stöckler Lajos, a Zsidó Tanács tagja és későbbi vezetője), de a legtöbben, akiknek lehetőségük nyílt rá, buzgón szorgalmazták a mentesítésüket. Nem voltak morális aggályaik azzal kapcsolatban, hogy elkülönülnek a bajba jutott közösségtől: a rendkívül feszült körülmények között kevés ember-vagy egyáltalán senki sem - kérdőjelezte meg azt a jogát, hogy életben maradjon, amikor oly sok „egyszerű" zsidót fenyegetett halál. Alighanem föl sem merült bennük, hogy a „mentesített" vagy „különleges" zsidók kategóriáinak elfogadásával voltaképpen erkölcsileg tragikus útra léptek: burkoltan elismerték, mint ahogy Hannah Arendt kimutatta, a nácik szabályát, mely „halált írt elő minden nem különleges esetre"¹¹⁷.

A mentesíthető zsidók zöme a mentesítést természetesen saját maga és családtagjai életben maradása eszközeként fogta fel; mások olyan eszköznek tekintették, melynek révén jobban segíthetik a közösség életben maradt tagjait. Az utóbbiak közt volt a zsidó közösség néhány legfelsőbb vezetője. A Zsidó Tanács mentesítési kérvényén 26 név szerepelt. Néhányan, köztük Stern, Pető és Wilhelm, vagyonérdekeltségeik mentesítését is kérvényezték - ami feszélyezte a magyar tisztviselőket és sok zsidó vezetőt, köztük Komoly Ottót is.¹¹⁸

A mentesített zsidókat gyakorlatilag kivonták a legtöbb szigorú zsidóellenes korlátozás alól. Levehették ruhájukról a sárga csillagot, visszakaphatták lakásukat (gyakran állásukat is), és gyermekeiket újra fölvették a nyilvános iskolákba.¹¹⁹ A nagy és vissza-visszatérő válságok idején sok mentesített zsidó, köztük a Tanács tagjai, teljes mértékben kihasználták mentességüket arra, hogy segítsék kevésbé szerencsés testvéreiket. Mindamellett néhányan komoly feszültséget is okoztak a közösségen belül, amikor megpróbálták visszaszerezni régi lakásukat, melyet nem mentesített zsidóknak utaltak ki a júniusi átköltöztetések alatt.¹²⁰ A mentesítések egyetlen kollektív visszautasítása a rabbinátustól érkezett, amely augusztus 30-án olyan értelmű határozatot hozott, hogy tagjai nem fogadják el a mentesített státust, amíg az összes zsidót nem mentesítik, kivéve azokat az alkalmakat, „amidőn valamely hittestvér vagy a közösség érdekében kell valamely külső hatóság előtt eljárniok"¹²¹.

A belügyminisztérium és a kormányzói iroda által alkalmazott mentesítési rendszer nagy mozgást váltott ki egyes zsidók érdekében. Sok magyar egyházi személyiség és értelmiségi kérvényezett mentesített státust zsidó barátai számára.¹²² De nem minden mentesített zsidó járt egyformán jól. Néhányukat már a mentességi bizonyítvány kézbesítése előtt deportálták. Ez történt például dr. Mansfeld Gézával, a híres orvossal, akit családjával együtt Pécsről deportáltak. A helyi rendőrség szándékosan késleltette a kibocsátott mentességi bizonyítvány továbbítását.¹²³ Másokat Németországba szállítottak sok más, „törvényellenesén" deportált személlyel együtt.¹²⁴ 1944 nyarán a külügyminisztérium több hivatalos jegyzéket juttatott el a németekhez, követelve mind a mentesített zsidók visszaszállítását, mind pedig azokét, akiket „törvényellenesen" vagy «tévedésből" vittek el a csendőrség vidéki túlbuzgósága eredményeként. Általában minden diplomáciai jegyzék tartalmazta az érintett személyek névsorát részletes személyi adataikkal. Mint várható volt, a minisztérium erőfeszítései meddők maradtak. A németek vagy nem válaszoltak, vagy halogató taktikához folyamodtak, egyik minisztériumi irodából a másikba küldözgették a magyar jegyzékeket.¹²⁵ A németek természetesen nem tudták teljesíteni a magyarok kérését, mert a legtöbb szóban forgó személyt már vagy megölték Auschwitzban, vagy nyomtalanul eldugták a sok német koncentrációs tábor egyikében. Theodor Horst Grell, a budapesti német követség zsidóügyekben illetékes referense megpróbálta „megmagyarázni" Németország dilemmáját a magyar külügyminisztérium képviselőjével, Nékám Sándorral folytatott július 21-i beszélgetésén. Grell rámutatott, hogy a németeknek korábban átadott zsidók visszaho-zatala leheteden, és megsértené „a zsidók németországi munkára való küldéséről" kötött német-magyar egyezményt. Grell emlékeztette rá Né-kámot, hogy az egyezmény szerint a magyarok döntik el, hogy mely zsidó csoportokat adják át a németeknek, de miután átadták őket, semmiféle joggal nem rendelkeznek fölöttük többet. Ráadásul ezeket a zsidókat - érvelt - már odaállították a német gazdasági élet különböző területeire, ahonnan nem mozdíthatók el, s ha elmozdíthatók lennének is, a szállításuk leküzdhetetlen technikai problémákba ütközne.*²⁶

Ezerszám állították ki a mentességi bizonyítványokat vagy készültek kikézbesítésükre, amikor Horthy rendszerét október 15-én a németek és a nyilasok által közösen szervezett puccs megbuktatta. Október 23-án az új Szálasi-kormány úgy döntött, felülvizsgálja a mentesítési rendszert: visszavonja a honvédelmi minisztérium által kiadott mentességi bizonyítványokat, és csaka Jaross által kibocsátottakat fogadja el érvényesnek. Azt is elhatározta, hogy újra megvizsgálja a Horthy által kiadott bizonyítványokat, és ennek a kategóriának a számát 800-ra csökkenti. A felülvizsgálatot november 15-ig kellett befejezni Vajna Gábor új belügyminiszter felügyeletével.¹²⁷ Az említett intézkedések folytán sok zsidó elvesztette mentesített státusát, és ismét vonatkozott rá az összes zsidóellenes rendelet. Vajna mindössze 582 mentességi bizonyítványt bocsátott ki, és ez a csekély szám arra indította Kemény Gábort, az új külügyminisztert, hogy panaszt emeljen Szálasinál, kérve a mentesítettek számának fölemelését. A „Horthy által mentesített" sok ezer zsidó közül csupán 70-nek sikerült mentességi bizonyítványt kapnia Szálasitól.¹²⁸

A nyilasok által mentesített zsidók névsorát egy Vajna Gábor¹²⁹ aláírásával ellátott, november 29-én kibocsátott rendelet tartalmazta.

Az új Szálasi-kormány vezetői és a nyilasok által felbujtott tömegek részéről megnyilvánuló, vadul ellenséges magatartással szemben a puccs előtti hónapokban a zsidókat sok kormányzati vezető és sok tisztességes, egyszerű magyar támogatta: közbenjártak érdekükben, gyakran támogatták a mentességi bizonyítványokért benyújtott kérvényeket. Ebben az időszakban a zsidók egy váratlan „szövetségesre" is szert tettek, aki felajánlotta közreműködését a megmaradt zsidó közösség megmentésében. A szóban forgó egyén nem volt más, mint Ferenczy csendőr alezredes, a vidéki deportálóosztagok parancsnoka.

Horthynak a deportálások befejezésére vonatkozó július eleji döntése és a mögötte meghúzódó hazai és külföldi diplomáciai és katonai nyomás óriási hatást gyakorolt a hivatalban lévőkre, köztük néhány olyanra is, aki tevékenyen részt vett a vidéki zsidók deportálásában. Levonva a logikus következtetést a tengely tarthatatlan katonai helyzetéből, kezdtek aggódni jövőjükért. A Vörös Hadsereg könyörtelenül tört a Kárpátok felé, a nyugati szövetségesek pedig legyezőszerűen rajzottak ki normandiai hídfőállásaikból, ami minden magyar tisztségviselőt arra a belátásra bírt, hogy Németország veresége elkerülhetetlen. Nem hittek mára Führernek a Birodalom végső győzelmére vonatkozó ígéreteiben vagy az új „csodafegyverek" hadrendbe állításával kapcsolatos német ígérgetésekben. így, opportunista módon németellenes álláspontra helyezkedve, szerették volna ellensúlyozni pár hónappal korábban elkövetett hitvány bűneiket.

Az egyik legprominensebb ilyen személy Ferenczy László csendőr alezredes volt, az Eichmann-féle Sonderkommando és a magyar hatóságok közötti összekötő, a vidéki deportálásokat irányító csendőrparancsnok. ¹³⁰ Nem sokkal a Budapest körüli településekről való deportálások befejezése után Ferenczy újraértékelte a hazai és a nemzetközi helyzetet, és úgy döntött, hogy elnyeri a kormányzó és a Zsidó Tanács bizalmát. Ferenczy arról szerette volna meggyőzni a kormányzót, hogy ő buzgó hazafi, aki a magyar nemzeti érdekeket védi a németek túlkapásaival szemben, a Zsidó Tanácsot pedig arról, hogy ő a budapesti zsidók megmentője, ezért kereste a találkozást a kormányzóval és a Tanács vezetőivel. Mivel a kormányzóval közvetlenül nem léphetett érintkezésbe, úgy döntött, hogy előbb közvetlen fölötteseit, a belügyminisztert és a miniszterelnököt tájékoztatja,¹³¹ hogy szerinte a németek, úgy tűnik, elszánták magukat arra, hogy fokozzák a megszállás intenzitását, ha a végleges megoldás programját nem viszik végbe. Ferenczy úgy látta: a németek a jelek szerint annyira ragaszkodtak a budapesti zsidók deportálásához, hogy készek voltak Magyarországot protektorátussá változtatni céljuk elérése érdekében. Ferenczy egy hosszú memorandumban vázolta az állítólagos német tervek részleteit, melyet először Jaross-nak terjesztett be. (Egyébként Ferenczy később azt állította, hogy kb. ebben az időben győződött meg arról, hogy a „munkára alkalmatlannak talált" zsidókat csakugyan megsemmisítik az auschwitzi krematóriumok-ban;¹³² új meggyőződését Eichmann válaszából merítette, melyet arra a kérésére adott, hogy ellátogathasson Auschwitzba, és „a saját szemével győződjön meg róla, hogyan szűrik meg és osztják be munkára a zsidókat". Eichmann beleegyezett, hogy teljesíti a kérését, de azzal a feltétellel, hogy a látogatásra csak 30 nappal az utolsó magyarországi zsidó transzport elindulása után kerülhet sor.)

Ferenczy Jarosshoz és Sztójayhoz intézett kérését, hogy beszélhessen Horthyval, nem vették figyelembe.¹³³ Ezért elhatározta, kihasználja a Zsidó Tanácsnak a Várhoz fűződő kapcsolatait, és megragadta az alkalmat, hogy meggyőzze a Tanács vezetőit, kész a budapesti zsidók megmentésére. Július közepe táján módot talált arra, hogy érintkezésbe lépjen a Tanács vezetőivel, kb. akkor, amikor Eichmann és SS-beli segítőtársai a kistarcsai táborban lévő zsidók deportálását tervezték. Raoul Wallenberg, a vészkorszak egyik hőse, Budapestre érkezésekor (lásd a 31. fejezetet) egy 630 magyar zsidó adatait tartalmazó listát hozott magával, akiknek Svédországba való bevándorlását ottani barátok, rokonok vagy üzletfelek támogatták, és akik számára a svédek már kiadták a szükséges vízumokat. Amikor neki ezt és a 2000 palesztinai kivándorlási engedélyre váró személy adatait átadták, jó ürügye volt a Tanáccsal való kapcsolatfelvételre. Ennek megfelelően valamikor július közepén telefonált a Tanácsnak, és kérte, hogy annak egyik tagja keresse fel őt. A Tanács tagjai nem sejtették, mit forgat a fejében, de tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen szerepet játszott a korábbi deportálásokban, és így érthetően bizalmatlanok voltak Ferenczyvel szemben. Kurzweil István, a Tanács lakáshivatalának egyik vezetője önként vállalkozott, hogy elmegy hozzá.¹³⁴Ferenczy tájékoztatta a meglepett Kurzweilt arról a lehetőségről, hogy 2630 zsidó elhagyhatja az országot a német hatóságok engedélyével és a semleges országok együttműködésével. Ferenczy arról is biztosította őt, hogy hivatala már intézkedett a kivándorlásoknak az egészen közeli jövőben történő engedélyezéséről. Kérte, hogy „biztonsági okokból" a Tanács néhány modern csillagos házat bocsásson kizárólag ezeknek a zsidóknak a rendelkezésére.

A Tanács vegyes érzelmekkel fogadta Kurzweil jelentését. A tagok nem akarták kockáztatni viszonylag nagyszámú zsidó esetléges kivándorlását, mégis tartottak tőle, hogy Ferenczy terve csak trükk, mely a deportálások felújításához vezet. Úgy döntöttek, nagyon óvatosan fognak hozzá a dologhoz, hogy közben kipuhatolják Ferenczy kérésének igazi értelmét és következményeit. Ragaszkodtak ahhoz, hogy megkapják az érintett személyek listáját, mondván: a személyi adatok nélkül nem tudják megszervezni az átköltöztetést. Legnagyobb meglepetésükre Ferenczy tüstént átadta a svéd listát. Néhány nappal később Ferenczy hivatalának nyomására a Tanács vezetői szabaddá tettek néhány csillagos házat a Pozsonyi úton a svédországi bevándorlásra kiválasztott zsidók számára. Ezek lettek az első ún. védett házak, melyek később a nemzetközi gettó magjaiként szolgáltak a Szálasi-éra alatt (lásd a 26. fejezetet), s egyúttal konfliktusokat is előidéztek a zsidó vezetők körében.

Nem sokkal később Kurzweil és Ferenczy egy második megbeszélést tartott, ezúttal a Tanács több más tagjával és vezetőjével (köztük Pető Ernővel, Berend Bélával és Gábor Jánossal), valamint Lulay Leó századossal, Ferenczy helyettesével együtt. Ferenczy a megváltozott helyzetről beszélt a zsidó vezetőknek, a németeknek a deportálásokban játszott vezető szerepéről, valamint az „élet-halál küzdelemről", melyet ő és közeli munkatársai vívnak a Gestapóval. Hogy leplezze saját bűnös szerepét a végleges megoldás programjában, naivitást és ártadanságot színlelve érdeklődött Auschwitz realitásairól, mondván, nem tudott odautazni, hogy első kézből szerezzen be információkat.¹³⁵

A csoport nevében Pető felvilágosításokat adott neki a német megsemmisítőtáborokról, és emlékeztette őt a tengely kényes katonai helyzetére, közölve, hogy Magyarországnak a békekonferencián kára származhat abból, hogy kegyetlenül bánt a zsidókkal.

E megbeszélés után Ferenczy kapcsolatai jobbára a Tanács három vezető személyiségére (Pető, Stern és Wilhelm) korlátozódtak, jóllehet néhány alkalommal találkozott Kasztner Rezsővel, Stöckler Lajossal és a cionista vezetővel, Komoly Ottóval is.¹³⁶ A megbeszélések egy részét Stern otthonában tartották, a legnagyobb titokban. Ferenczy ismét megpróbálta meggyőzni a zsidó vezetőket saját ártadanságáról, igyekezett „bebizonyítani", hogy a deportálásokért és a velük összefüggő minden szörnyűségért kizárólag a németek a felelősek.¹³⁷ Kihasználva Ferenczy megváltozott helyzetét és azzal táplálva önérzetét, hogy őt a budapesti zsidók egyeden lehetséges megmentőjeként kezelik, a zsidó vezetők titkos tervet dolgoztak ki Ferenczyvel a további deportálások megakadályozására. A terv szerint a magyar hatóságok, ideértve természetesen a csendőrséget, továbbra is úgy tesznek, mintha együttműködnének a németekkel, de amikor csakugyan rákerül a sor a budapesti zsidók deportálására, Magyarország csendőri és katonai erői együttesen közbelépnek a zsidók elhurcolásánakmegakadályozására.

Mivel sem a zsidó tömegeknek, sem a Zsidó Tanács más tagjainak nem volt fogalmuk a Ferenczy és a legfelső zsidó vezetés közötti titkos egyezségről, a csendőrök megjelenése Budapest utcáin a küszöbön álló deportálásokról szóló rémhírekkel együtt pánikot váltott ki a főváros zsidó lakosságának körében. Stöckler Lajost, akit július 22-én neveztek ki a Tanácsba, különösen felháborította, hogy a vezetőség nem hívott össze végrehajtó bizottsági ülést a megmaradt zsidó közösség előtt álló problémák megvitatására. Több alkalommal nyilvánosan hangot is adott érzelmeinek.¹³⁸

Időközben Stern és közeli munkatársai folytatták a munkát a Fe-renczyvel kötött titkos egyezség részletein. Egy alkalommal arról a lehetőségről is beszéltek, hogy aktívan ellenállnak a németeknek és magyar bérenceiknek, a szervezett munkásság segítségével. A munkástámogatást két kiemelkedő magyar szakszervezeti vezető helyezte kilátásba - Kabók Lajos szociáldemokrata képviselő és Karácsonyi Sándor, a Vasas Szakszervezet vezetője -, akik a zsidó vezetők kérésére szintén találkoztak Fe-renczyvel. (A nyilasok 1944 őszén mindkettőjüket kivégezték.)

Ferenczy és Lulay óvatosságból ragaszkodott hozzá, hogy minden tervet tartsanak titokban még a Sztójay-kormány tagjai előtt is, különben mindnyájan veszélybe kerülhetnek. Pető, aki már szoros személyes kapcsolatot épített ki ifj. Horthyval, pontosan tájékoztatta a kormányzó fiát minden fejleményről.

A zsidó vezetőkkel tartott egyik megbeszélésén Ferenczy a segítségüket kérte ahhoz, hogy kihallgatást kapjon a kormányzótól. Ifj. Horthy jó szolgálatai révén augusztus elejére kitűzték a találkozót; Ferenczy ebben a hónapban még háromszor találkozott a kormányzóval. Ellátta őt a Gestapo magyarországi tevékenységére és az országban tartózkodó különböző német egységek erejére vonatkozó legfrissebb információkkal.¹³⁹ A kormányzóval folytatott első megbeszélésen Ferenczy egy tiltakozó jegyzék német nyelvű szövegét is átadta, melyet a Tanács közreműködésével készített, és át akart adni Veesenmayernak. A jegyzék célja az volt, hogy világosan leszögezze a magyar kormány álláspontját a zsidókérdésben, és öt főbb pontot tartalmazott:

- a magyar kormány kész átadni Németországnak azokat a munka-szolgálatosokat, akiknek családja már Németországban van (kb. 55-60 000 fő), valamint a.büntetett előéletű vagy közveszélyes zsidókat, azzal a feltétellel, hogy őket „kizárólag munkaszolgálatra" alkalmazza;

- a magyar kormány elszállítja a visszamaradó zsidókat Budapestről különféle vidéki táborokba, de nem adja át a németeknek, hogy kivigyék őket az országból;

- a német fogságban lévő összes politikai és közigazgatási vezetőt ki kell adni a magyar törvényes hatóságoknak;

- a németeknek vissza kell adniuk minden zsidó vagyont és áruraktárt, melyet a megszállás óta foglaltak le.

A jegyzéket Csopey Dénes, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője diplomáciailag elfogadhatóbb formába öntötte, de csak augusztus végén adták át Veesenmayernak.¹⁴⁰

Mindezt még egyszer megtárgyalta a minisztertanács augusztus 10-i ülése. Ugyanezen a napon küldték meg a külügyminisztérium állásfoglalását Bárczy István minisztertanácsi államtitkárnak. A Csopey aláírásával ellátott memorandum megoldást keresett a németek ajánlatára, miszerint beleegyeznek korlátozott számú zsidó kivándorlásába, ha Magyarország újrakezdi a deportálásokat.¹⁴¹

A Sztójay-kormány örökébe lépő új kormány a jelek szerint hitelt adott Ferenczy színeváltozásának. Augusztus 29-én Bonczos Miklós belügyminiszter hivatalosan megbízta a zsidóügyek intézésével.¹⁴² A zsidó vezetők egy részének Ferenczy kétszínűségével kapcsolatos gyanúja teljes mértékben megerősítést nyert a nyilaspuccs után. Amint Szálasi került hatalomra, Ferenczy ismét nyíltan aktív szerepet vállalt a zsidóellenes kampányban. A Zsidó Tanács vezető tagjainak, akik túl sokat tudtak Fe-renczynek a kormányzó előtt tett leleplezéseiről, menteniük kellett az életüket, mert a csendőrtiszt nem szerette volna, ha megzsarolják vagy potenciálisan „veszélyes" tanúk maradnak. A bizonyítékok túlnyomó része arra vall, hogy Ferenczy sosem szándékozott igazán átpártolni. Fő célja a kormányzóval való kapcsolatteremtéssel az volt, hogy információkat szerezzen a kormányzó gyökeres irányváltásra vonatkozó terveiről, és átadja azokat a németeknek, akiknek mindig is megbízható spiclijük volt.

A kistarcsai táborban fogva tartott zsidók Eichmann kezdeményezésére, Horthy utasításainak semmibevételével történt deportálása felbátorította a zsidótlanító szakértőket, hogy újrakezdjék előkészületeiket a budapesti zsidók deportálására. Az akciót augusztus 5-re ütemezték át.¹⁴³A kistarcsai incidens a Békásmegyeren zajló előkészítő munkával együtt (az itteni táborból deportálták július folyamán a Budapest körüli elővárosok zsidóit) nagyon nyomasztó hangulatot teremtett a fővárosi zsidók körében. Ahogy terjedtek a hírek a deportálás közeledtéről, úgy kerültek fizikailag és lelkileg is egyre feszültebb állapotba. Félelmeik ezúttal mégis alaptalanok voltak, mert a magyar csendőrség már nem állt oly készségesen a németek rendelkezésére, mint július 8-a előtt. Ráadásul Bakyt és Endrét időközben fölmentették a zsidóügyek intézésétől, Ferenczy pedig látszólag alibit keresett.

Az augusztus 5-i határidő lejártát és Jaross belügyminiszternek Bon-czos Miklóssal való, két nappal később bekövetkezett felváltását nagy megkönnyebbülés fogadta. Ez azonban ideiglenes volt; augusztus 9-én éjszaka Freudiger Fülöp családjával és jó néhány barátjával együtt Romániába szökött, és a hír már másnap elterjedt a zsidó közösségben. Freu-digernek Wisliceny segítségével sikerült megszöknie, akivel elég jó viszonyban állt szinte a német megszállás kezdete óta, hála a pozsonyi Wéissmandel rabbi közvetítésének (lásd a 14. fejezetet). A külföldi zsidó vezetőkkel és Wislicenyvel-fenntartott szoros kapcsolatai miatt Freudigen: tekintették a zsidó közösség egyik legjobban informált tagjának. Váratlan távozását a küszöbönálló deportálások előjeleként értelmezték. Freudiger menekülése nemcsak pánikot idézett elő a tájékozatlan zsidó tömegek körében, hanem a Tanács néhány vezetőjének letartóztatásához is vezetett. Gábor Jánost majdnem azonnal letartóztatták, miután Freudiger szökése ismertté vált; véletlenül éppen akkor ment be Eichmann hivatalába. Augusztus 18-án a Gestapo Petőt, Sternt és Wilhelmet is letartóztatta, akiket az előző napon mentesítettek a sárga csillag viselése alól. Sternt és Wilhelmet másnap Horthy kormányzó erélyes közbelépésére szabadon engedték, Petőt azonban bántalmazták, és augusztus 21-ig fogva tartották.

A Freudiger család távozása sok vitát váltott ki mind a háború alatt, mind a háború után. Freudiger ellenfelei úgy érveltek - és érvelnek ma is -, hogy csaló módon használta fel azokat az útleveleket, melyeket a román kormány bocsátott a Magyarországon élő román illetőségű zsidók rendelkezésére. Freudiger azonban következetesen azt állította, hogy az általa és a családtagjai által használt dokumentumokat egy akkoriban Bukarestben élő rokona, Meisner Jenő révén kapta.¹⁴⁴

Az augusztus 7-i kormányátalakítás ellenére a zsidókérdés továbbra is sokat foglalkoztatta a magyar hatóságokat mind belpolitikai szempontból, mind pedig a németekkel való alkudozásaik kapcsán. Az átszervezett minisztertanács augusztus 10-i ülésén Jungerth-Arnóthy ismét kezdeményezett: körvonalazta a külügyminisztérium által kidolgozott álláspontot.¹⁴⁵ Olyan politikai vonal elfogadását sürgette, mely nyugalmat teremt a zsidókérdés körül. Szerinte ezt indokolták a belpolitikai okok, a németmagyar viszonnyal összefüggő okok, és Magyarország csakis így teljesíthette a semleges országokkal és a Nemzetközi Vöröskereszttel szemben vállalt kötelezettségeit á svéd és a svájci listán szereplő zsidók kivándorlásával kapcsolatban.

Jungerth-Arnóthy kifejtette: a zsidókérdés körül nyugalmat lehetne teremteni, ha a kormányzó kibocsátana egy nyilatkozatot, melyben meghatározná, milyen intézkedéseket kész hozni cserében a németek által vállalt bizonyos kötelezettségekért. Jungerth-Arnóthy szerint 164 000 zsidót tartottak nyilván Budapest csillagos házaiban, közülük 20 000 volt a kikeresztelkedett, és 10 000 fő emigrálását engedélyezték. Javasolta, hogy a megmaradó 134 000 ember problémáját a következőképpen oldják meg:

- kb. 50-60 000 „galíciainak és beszivárgónak" minősített zsidót fel kell ajánlani a németeknek;

- a munkaszolgálatos-egységekben szolgáló zsidókat és családtagjaikat (feleség, gyerekek, esetleg szülők) meg kell tartani, az aktívan nem foglalkoztatottakat azonban vidéki gettókba kell zárni, „úgy mint a 45 000 zsidó a németországi Theresienstadtban";

- a zsidóellenes rendelkezések alól törvényesen mentesített zsidókat, valamint a Horthy különengedélyével mentesítetteket - bizonyos létszámkereten belül - meg kell tartani az országban.

, . - a fenti intézkedések eredményeként a zsidókérdést megoldottnak tekintik, és így legalább a zsidóügyekkel foglalkozó SD-szervek az országot elhagyják;

- a németek és a Zsidó Tanács között minden közvetlen kapcsolatot megszakítanak, és nem kerül sor a kistarcsaihoz és a sárvárihoz hasonló egyoldalú deportálásokra;

- a különféle emigrációs tervekről közvetlenül a zsidókkal, a magyar hatóságok bevonása nélkül folytatott tárgyalásokat beszüntetik;¹⁴⁶

- engedélyezik a Nemzetközi Vöröskereszt, a svájci kormány és a Svéd Vöröskereszt által kezdeményezett kivándorlási akciókban részt vevők ki-, illetve átutazását;

elkészítette a németeknek átnyújtandó levelek tervezetét is. Ezek szerint a „német hadigazdálkodáshoz szükséges zsidó munkaerőket" augusztus 28-tól kellett a németek rendelkezésére bocsátani,¹⁴⁷

Közben diplomáciai szinten a Ferenczy-terv keretében folytatódtak a német-magyar tárgyalások a deportálások lehetséges újrakezdéséről. Kétszeri halasztás után a budapesti zsidók deportálását augusztus 2.5-re tűzték ki.¹⁴⁸ Nem sokkal az augusztus 7-i kormányátalakítás után Sztójay biztosította Veesenmayert, hogy a deportálásokat „8-14 napon beiül" folytatni fogják. Bonczos augusztus 13-án hasonló ígéretet tett Eich-mann-nak. Az augusztus 25-i dátumot azon az alapon választották ki, hogy addigra elkészülnek a kiutazási engedélyek a svájci és a svédországi csoportszámára.

Megegyeztek, hogy a deportálásokból kihagynak minden idegen állampolgárságú zsidót (őket augusztus 26-án internálni kellett) és kb. 3000 „mentesített" zsidót, akikkel Horthy különösen törődött⁴⁴⁹

Még a Frenczyvel kötött titkos egyezségről tudomással bíró zsidó vezetők is azonnali katasztrófától tartottak, amikor a börtönből kiengedett Pető azt a parancsot kapta, hogy készítsen listát a Tanács vezetőiről, tisztségviselőiről és alkalmazottairól, és adja le az Eichmann-féle Sonder-kommando sváb-hegyi főhadiszállásán. Hogy húzza az időt, a Tanács elkészített egy listát, melyen több mint 1000 név szerepelt, de a lakcímeket nem tüntették fel. A hiányzó információkat a németek csak egy nappal a tervezett deportálások előtt kérték.

Úgy látszik, a magyarországi Sonderkommando bosszúálló hangulatban volt. Az SS a nácik uralta Európában mindenütt, ideértve a magyarországi megyéket is, igyekezett elnyerni a zsidó tanácsok tagjainak együttműködését. Az utolsók között vitték be őket a gettóba, és rendszerint az utolsó transzporttal deportálták őket. Budapesten azonban a zsidó vezetők állandóan erősíteni próbálták kapcsolataikat a magyar politikai, katonai és kormányzati vezetőkkel, és bíztak abban, hogy a háború végéig életben tartják közösségüket. Konkrét céljuk az volt, hogy megszerezzék a magyar hatóságok támogatását a megmaradt zsidók deportálásának megakadályozására. Az SS felismerte, hogy a zsidó vezetők befolyása növekszik, ami tükröződött Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntésében és a kistarcsai incidensben is. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy Budapesten a zsidók sikeres deportálása megköveteli a Zsidó Tanács előzetes felszámolását.

Ferenczy fölfedte a német tervek egyes részleteit, amikor augusztus 24-én találkozott Petővel és Wilhelmmel. Megerősítette, hogy az SS úgy döntött, előbb a Tanács tagjait és családjukat deportálják. A tervezett művelet más részleteit is elmondta nekik, beleértve a kerületek kiürítésének sorrendjét, s hogy Budapest környékén hol rendezik be a táborokat, ahonnan a deportáltakat útnak indítják. Úgy tervezték, hogy szeptember 18-ra az egész műveletet lebonyolítják.¹⁵⁰

A Zsidó Tanács vezetői rendkívül nyugtalanok lettek. Noha belátták, hogy Ferenczynek alapos oka van az együttműködésre, korábbi tevékenységét ismerve egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy teljesíti vállalását. Az a nyomasztó érzés is kísértette őket, hogy Ferenczy esetleg agent provocateur, az SS-nek dolgozik egy olyan bizarr cselszövésben, melynek célja Horthynak és híveinek a kijátszása. Aggodalmuk mélységével csak a többi zsidó vezető csalódottsága és dühe vetekedhetett, akiket nem avattak be a titkos egyezségekbe, valamint a zsidó tömegek pánikja, mely a deportálás időpontjának közeledtével napról napra erősödött.¹⁵¹így aztán a Zsidó Tanács vezetői elhatározták, hogy a Ferenczyvel kidolgozott titkos tervtől függetlenül minden lehetséges elővigyázatossági intézkedést megtesznek. Kérésekkel árasztották el barátaikat a magyar hivatalos körökben, a semleges országok és a Vatikán képviselőit, hogy lépjenek közbe az ujabb deportálások ellen. Az utóbbiak eleget tettek a kérésnek. A magyar kormány egy szokatlanul nyers hangú jegyzéket kapott, melyet Angelo Rótta apostoli nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos de liz-Texeira Branquinho portugál ügyvivő, Angel Sanz-Briz spanyol ügyvivő és Antoine J. Kilchmann svájci ügyvivő írt alá. A jegyzék hangsúlyozta, a világ tisztában van vele, mi rejlik a deportálások mögött, melyeket a magyarok szépítőleg úgy emlegetnek, hogy „munka-erő-biztosítás Németország számára". Az augusztus 21-i keltezésű jegyzékben a következőket olvashatjuk:

A semleges hatalmak Budapesten akkreditált, alulírott képviselői a fájdalmas meglepetés érzelmével értesültekarról, hogy hamarosan meg akarják kezdeni a magyarországi összes zsidók deportálását. Arról is tudomásuk van, mégpedig abszolút biztos forrásból, hogy a deportálás a legtöbb esetben mit jelent, még ha külföldön végzendő munkaszolgálat néven álcázzák is.

Eltekintve attól a sajnálatos ténytől, hogy az új deportálások az Önök hazájában mintegy halálos csapás volna Magyarország jó hírnevére, mely máris komolyan érintve van az eddig végrehajtott deportálásokkal, a semleges hatalmak képviselői az emberi szolidaritás és a keresztény szeretet érzelmeitől vezettetve kötelességüknek érzik, hogy erélyes tiltakozást jelentsenek be ez ellen az indítékaiban is már igazságtalan és kivitelében embertelen eljárás ellen - abszolút megengedhetetlen lévén az, hogy faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embereket. És kérik a királyi magyar kormányt, hogy végérvényesen vessen véget ennek az eljárásnak, amelynek az emberiesség becsületére sohasem lett volna szabad elkezdődnie. Azon reményüknek adnak kifejezést, hogy Magyarország régi hagyományait folytatva, visszatér azokhoz a lovagias és mélyen keresztény szellemű elvekhez és módszerekhez, amelyek olyan kimagasló helyet biztosítottak számára a művelt népek között.¹⁵²

A zsidók nyugtalanságát fokozták azok a tervek, amelyek a „védett" zsidók egy részének a Pozsonyi úton lévő különleges csillagos házakba való átköltöztetését írták elő. Ezt a cserét a fenyegető tragédia újabb baljós jelének tekintették. Az átköltöztetésekről heves vita robbant ki a Tanács tagjai között. Stöckler Lajost különösen felháborította a Pozsonyi úti épületek kiválasztása. A „nem védett" zsidók valóságos szószólójává lépve elő, Stöckler úgy ítélte meg, nagy igazságtalanság lenne az érintett házak lakóival szemben, akiket csak pár héttel korábban helyeztek oda, ha ismét átköltöztetnék őket viszonylag kisszámú, privilegizált zsidó kedvéért, akik közül sokan személyes jó viszonyban voltak a Tanács vezető tagjaival.

A Zsidó Tanács azonban Ferenczy figyelmeztetésére hallgatott, és hozzálátott az átköltöztetési tervek végrehajtásához. Augusztus 23-i határozatának megfelelően az átköltöztetés általános irányítását Bleier Jenőre bízták. Szálkái Ernő és Vasadi Vilmos összekötőként segített neki a svéd követséggel való kapcsolattartásban. A Pozsonyi úti „védett házakért" való általános adminisztratív felelősséget Bognár Györgyre ruházták. Csak a Tanács átköltözési igazolásával és a svéd követség által kibocsátott menlevéllel (Schutzpass) rendelkezőknek volt szabad belépniük a kijelölt házakba.¹⁵³

Közben a budapesti zsidók tervezett deportálására vonatkozó németmagyar megbeszélések a kölcsönös gyanakvás légkörében folytatódtak. Míg a németek a Führer utasításaival összhangban ragaszkodtak ahhoz, hogy mielőtt ők kiadnák a kiutazási engedélyeket a svájci és a svéd listán szereplő néhány ezer zsidónak, a budapesti zsidók zömét deportálják (vagy legalábbis a két dolog egyszerre történjék), a magyarok mindenáron szerették volna biztosítani a fenti néhány ezer zsidó kivándorlását, hogy némi nemzetközi jóindulatot vívjanak ki, de halogatni akarták a tömeges deportálások megindítását. Az egyik ok, amiért Magyarország határozottan elutasította a deportálások terv szerinti, augusztus 25-i újrakezdését, az volt, hogy Románia két nappal korábban kilépett a tengelyhatalmak szövetségéből. Sőt Magyarország riválisa nem csupán fegyverszünetet kért, hanem ténylegesen csatlakozott is a szövetséges hatalmakhoz, és nem sokkal később hadat üzent mind Németországnak, mind Magyarországnak.

Horthy augusztus 24-én hosszas beszélgetést folytatott Veesenrnayer-ral, melynek során rámutatott: gyakran figyelmeztette a Führert a románok megbízhatatlanságára. Egy kormányátszervezés lehetőségét is megpendítette. ¹⁵⁴ A budapesti zsidókkal kapcsolatban a kormányzó azt mondta, hogy „rövidesen" elviteti őket a fővárosból az ország belsejébe, de a lelkiismerete nem engedi, hogy hozzájáruljon Németországba való deportálásukhoz. A magyar kormány más képviselői ugyanezt az álláspontot vallották. A külügyminisztérium is úgy tájékoztatta minden külföldi képviselőjét, hogy „zsidódeportálás többet nem lesz"¹⁵⁵. Bonczos augusztus 24-én tájékoztatta Eichmannt, hogy Horthy utasításainak megfelelően és „az ő korábbi álláspontjával ellentétben", a budapesti zsidókat öt nagy táborba telepítik át, melyeket még fel kell építeni valahol a fővároson kívül, de nem fogják Németországba deportálni őket. Eichmann nyilvánvalóan megütközött, és kérte a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, az RSHA-t, hogy rendelje vissza a Sonderkommandót, mivel fölöslegessé vált.¹⁵⁶

Himmler válasza egy Ottó Winkelmann-nak, az SS és a német rendőrség magyarországi főparancsnokának küldött távirat volt - melyet augusztus 24-én hajnali 3 órakor kézbesítettek-, és melyben megtiltotta a Magyarországról való további deportálásokat.¹⁵⁷ A román átállás után az SS birodalmi vezetője semmiképp sem akarta megsérteni a magyarokat, és Hitlernek a zsidókérdésben elfoglalt ideologikusabb álláspontja ellenére úgy döntött, még a végleges megoldás részleges kudarca árán is megőrzi Magyarországot a tengely táborában. Himmler döntése természetesen nem jelzett alapvető változást a zsidókérdésben, csak taktikai visszavonulást tükrözött, mely katonai meggondolásokon alapult, és azt célozta, hogy biztosítsa a Romániában és a Balkánon lévő német csapatok helyzetét, garantálja, hogy a „Magyarországon át vezető utánpótlási vonalakat és menekülési útjukat ne vágják el". A végleges megoldás programját a katonai helyzet remélt stabilizálódása után kívánta folytatni.

A magyar kormány döntését további zsidódeportálások megakadályozásáról augusztus 25-én közölte hivatalosan Veesenmayerral Remé-nyi-Schneller Lajos, aki egy ideje ügyvezető miniszterelnökként tevékenykedett.¹⁵⁸ Ezzel csaknem egyidejűleg Ferenczy szinte teljhatalmat kapott a zsidókérdés kezelésében. Erről egy augusztus 28-i keltezésű üzenetében tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hangsúlyozva, hogy ettől a naptól fogva semmiféle más magyar vagy „szövetséges" (azaz német) szerv vagy szervezet képviselője nem tárgyalhat a Tanáccsal, nem adhat parancsokat vagy utasításokat neki. Ezeket a funkciókat ezentúl kizárólag ő gyakorolja majd a belügyminisztérium képviseletében.¹⁵⁹ Másnap Bonczos értesítette az összes főispánt Ferenczy megbízatásáról, és kérte, hogy teljes mértékben működjenek együtt vele feladatai teljesítésében.¹⁶⁰ Reményi-Schneller, Ferenczy és Bonczos fellépései már világosan tükrözték annak az új kormánynak a szellemét és politikáját, melynek hivatalos kinevezésére Horthy készülődött.

Amikor Horthy 1944 márciusában a Sztójay-kormány létrehozásába beleegyezett, feltehetőleg azt hitte, hogy tagjai, ha ideológiailag ultrareakciósok és tengelybarátók is, olyan politikai lépéseket tesznek majd, melyek az ő felfogása szerint Magyarország nemzeti érdekeit szolgálják. A nyíltan nácibarát elemek ellenőrzése és irányítása alatt azonban a kormány igen hamar a németek engedelmes eszközévé vált, akik következésképp de facto a hatalom birtokosává váltak a megszállás első hónapjaiban. Ez nagymértékben Horthy mulasztásából is adódott, abból, hogy nem élt hatalmával, és nem érvényesítette vezetői szerepét; úgy döntött, hogy „távol tartja magát bizonyos kétes ügyektől". Júniusra világosan láthatóvá váltak tartózkodásának és a kormány szolgai politikájának tragikus következményei. Hogy Horthyban tudatosodott országának szomorú helyzete, azt kétségkívül elősegítették a szövetségesek látványos sikerei mind a nyugati, mind a keleti fronton.

Június közepe táján Horthy, aki arra a meggyőződésre jutott, hogy a tengely gyakorlatilag már elvesztette a háborút, minden korábbinál komolyabban kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy kicseréli a kormányt, és így biztosít új irányt az ország politikája számára. Elhatározásában megerősítette az a hosszú memorandum, melyet bizalmas tanácsadójától, Bethlen István gróftól kapott a hónap folyamán. Bethlen áttekintette, milyen káros politikát követett a Sztójay-kormány, gyakran Imrédy, Jaross, Reményi-Schneller, Kunder vagy Endre kezdeményezésére. Javasolta, hogy a kormányt váltsa le, és „lelkiismeretes és szüárd jellemű férfiakat" nevezzen ki, vagyis

- „becsületes és energikus embereket" helyezzen vezető pozíciókba, „pártpolitikától függetlenül";

A memorandum foglalkozott a hatalomátadást nehezítő körülményekkel és a leküzdésükhöz szükséges intézkedésekkel is. Bethlen odáig ment, hogy konkrét javasiátokat tett a kormány különféle posztjaira kinevezendő személyekre is.¹⁶¹

Horthy először július elején akarta leváltani a Sztójay-kormányt, Baky puccskísérlete után; július 17-én ismét fontolóra vette a kérdést. Hider szigorú figyelmeztetései és az ország esedeges totális megszállásától való félelme azonban visszatartotta attól, hogy elképzeléseit valóra váltsa. Bethlen realisztikus tanácsainak hatására Horthy úgy döntött, hogy óvatosan közelíti meg célját, először részlegesen szervezte át a kormány a nyíltan nácibarát elemek leváltásával - Imrédy, Jaross és Kunder (augusztus 7.) -, Rátz Jenőt már július 19-ével menesztette, aztán elküldte Sztó-jayt kéthetes „egészségügyi szabadságra". A német reagálás ezekre a bevezető lépésekre váradanul egészen visszafogott volt. Hitlert feltehetően a belpolitikai problémák foglalkoztatták az ellene július 20-án elkövetett sikertelen merénylet után, és egyre jobban aggasztotta az állandóan romló katonai helyzet is. Augusztus 29-re Horthy úgy ítélte meg, hogy az idő kedvező Lakatos Géza tábornoknak, az első magyar hadsereg korábbi parancsnokának miniszterelnöki kinevezésére.

Tekintettel Magyarország kényes helyzetére, arra, hogy a tengely tagjaként keresett volna becsületes kiutat a háborúból, a Lakatos-kormány összetétele kiegyensúlyozott volt. Hogy megnyugtassa a németeket, Horthy megtartotta Reményi-Schnellert és Jurcseket; saját céljainak előmozdítására azonban néhány új, egyértelműen náciellenes beállítottságú tagot nevezett ki, például Rakovszky Ivánt és Hennyey Gusztávot.¹⁶²

Lakatos kinevezésének azonnali és messze ható következménye sok magas beosztású minisztériumi tisztviselő eltávolítása volt, akik korábban a nácik támogatói vagy ügynökei voltak. Többek között menesztették: Endrét és Kolosváry-Borcsa Mihályt. Az őket felváltó új kinevezettek közt megbízhatóbb emberek voltak, mint például Horváth Béla, Schell Péter báró és Hlatky Endre. Schell, Lakatos jó barátja, aki korábban több évig Kassán volt rendőrfőnök, belügyminisztériumi államtitkár lett.¹⁶³Hlatkyt, Bihar vármegye korábbi főispánját sajtóügyi államtitkárrá nevezték ki.¹⁶⁴ Ugyanilyen fontos, ha nem még fontosabb volt, hogy ezzel párhuzamosan a legtöbb jobboldali polgármestert és megyei főispánt lecserélték, akik szimpatizáltak vagy nyíltan támogatták Imrédyt, vagy a nyilasokat, vagy a MEP-ben tömörülő jobboldali szélsőségeseket.

Lakatos kijelentései nyilván elsősorban külföldi, különösen német fogyasztásra szolgáltak. A Horthy által valójában rábízott feladatokat nem lehetett nyilvánosságra hozni. Ezek közé tartozott:

A Lakatos-kormány beiktatásával Budapesten a zsidóellenes nyomás enyhült. Miután Bakyt és Endrét eltávolították, a zsidóügyek a belügyminisztériumban Perlaky Gyula minisztériumi osztálytanácsos hatáskörébe kerültek. Az új kormány politikájának megfelelően Perlaky intézkedett, hogy engedjék szabadon a Horthyligeten¹⁶⁷ fogva tartott zsidókat, valamint a Kistarcsán őrzött 220 túszt.¹⁰⁸ Stöckler Lajos vezetésével egy delegáció kereste fel Hennyey Gusztáv új külügyminisztert, kérve, hogy a kormány találjon módot a deportált zsidók megsegítésére.^1(,() Különféle vöröskeresztes szervezetekkel együttműködve, Hennyey kulcsszerepet játszott abban, hogy rávették a svéd hatóságokat, küldjenek csomagokat a különféle koncentrációs táborokba. Habár az ajándékokat megérkezésükkor a németek ellopták, a zsidók hálásak voltak: Hennyeynek tett nyilatkozatában Stöckler kijelentette, hogy „hosszú idő óta ez volt a magyar kormány első jóakaratú gesztusa a zsidók iránt, akik tudják ezt értékelni"¹⁷⁰.

A kormány zsidópolitikájának új irányát tükröző másik döntés az volt, hogy nagyobb mozgásszabadságot engedélyeztek a zsidóknak a soron következő zsidó ünnepek alatt és a munkájukkal kapcsolatban.¹⁷¹

Lakatos szeptember 21-én, a magyar felső- és alsóház együttes ülésén tartott bemutatkozó beszédében összefoglalta kormánya álláspontját a zsidókérdésről:

...A zsidókérdés rendezése tekintetében folyamatban van olyan eljárás végrehajtása, amely a törvényes lehetőségek szigorú alkalmazásával a legártalmasabb elemeknek és a munkanélkülieknek hasznos munkára való beállítását fokozatosan biztosítja.¹⁷²

A beszédet követő vitában Kóródy Tibor országgyűlési képviselő kért szót a zsidókérdésben. Koródy, akit eredetileg nyilas képviselőként választottak meg, a nyár folyamán megváltoztatta álláspontját, és szoros kapcsolatot tartott fenn Komoly Ottóval, könnyíteni igyekezve a budapesti zsidók sorsán.¹⁷³ Azzal döbbentette meg a képviselőházat, hogy a kormány által hozott „törvénytelen intézkedések" visszavonását és az egész zsidókérdés felülvizsgálatát követelte. A parlamenti jegyzőkönyv következő része tükrözi nyilatkozata és a reagálások jelentőségét:

...Olyan rendeletek tömegét láttuk ebben az elmúlt hat hónapban, amelyekből semmiféle haszna nem volt a nemzetnek (egy hang a szélsőbaloldalon: Magának igen!), hanem az egyedüli célzatuk az volt, hogy kárt okozzanak másoknak, a zsidóságnak. (Zajos ellentmondások a szélsőbaloldalon.)

Nagyon jól tudjuk, hogy a zsidórendeletek megszámlálhatatlan sora, amelyet ez alatt a hat hónap alatt kiadtak és keresztülvittek, semmiféle javulást nem hozott, még a háború kérdéseiben sem (folytonos zaj - elnök csenget), sőt a totális kiállás szabotálását is jelenti például az, hogy ebben az országban, itt Budapesten, a legnagyobb munkáshiány idején ma is 250 000 zsidó él, akinek a munkaerejét fel lehetne használni, s aki hat hónap óta kénytelen-kel-letlen csak fogyaszt, és a mozgási szabadság hiánya miatt nem termel semmit. (Zaj a szélsőbaloldalon. -Rajniss Ferenc: Vissza bankigazgatóknak őket! Az a legokosabb! - Csoór Lajos: Azt már nem!) Szükség van a mérleg felállítása alkalmával a jog és törvényes felhatalmazás nélkül kiadott, előbb említett rendeletek azonnali visszavonására, de feltétlenül szükség van azoknak legalábbis a parlament elé terjesztésére, felülbírálás végett. (Budinszky László: Ez a destrukció! - Rajniss Ferenc: Hol a zöld ing? - Egy hang a szélsőbaloldalon: Megsárgult! — Derültség.)

Ezért tisztelettel kérem indítványom elfogadását, hogy a parlament nyilat-kozhassék, egyetért-e a kormány programjával vagy sem. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Mit keresel a zsidókon? - Zaj.)¹⁷⁴

Mint várható volt, az alsóház elutasította Kóródy javaslatát. A zsidókérdés új dimenziót öltött a németek és a magyarok között augusztus végén kötött egyezménnyel. A magyarok határozott fellépése nyomán, mely az eredetileg augusztus 25-re kitűzött deportálások megakadályozására irányult, a németek kelletlenül beleegyeztek abba, hogy átengedjék a zsidóügyek kezelését a magyar hatóságoknak, és beszüntették a közvetlen kapcsolatot a Sicherheitspolizei és a Zsidó Tanács között, valamint fokozatosan felszámolták az internálótáborokat. A magyarok pedig beleegyeztek a zsidók Budapestről való kitelepítésébe és hasznos foglalkoztatásukba, i⁷⁵

Közvetlenül a Lakatos-kormány megalakulása előtt és után néhány hétig a zsidó közösség maradéka két ellentétes érzelem közt hányódott: félt, hogy a csendőrök és Ferenczy valójában összejátszanak a németekkel, és a budapesti zsidók vidéken történő koncentrálása csak előjáték későbbi deportálásukhoz; remélte, hogy a gyorsan változó katonai helyzetre való tekintettel Horthy kitart elhatározása mellett, és megakadályozza a további deportálásokat. Miután a deportálások leállításáról július elején hozott eredeti döntés nyomán a feszültség enyhült, a zsidó vezetők növekvő figyelmet fordítottak az általuk vezetettek életkörülményeinek javítására. Alivei a közösség anyagi és pénzügyi erőforrásai majdnem teljesen kimerültek, megpróbálták felhasználni a politikai, kormányzati és egyházi vezetők közbenjárását ahhoz, hogy a zsidók nagyobb mozgásszabadságot kapjanak, és engedélyezzék a fizikailag és szellemileg munkaképes zsidók hasznos foglalkoztatását. Ilyen értelmű kérést tartalmazott a kormányhoz intézett július 24-i memorandumuk.

A szövetségesek katonai sikerei és Budapest rendszeres bombázása kedvező légkört teremtett a zsidók érdekében közbenjáró politikai és egyházi vezetők számára. Július végén a minisztertanács utasította a honvédelmi minisztériumot, hogy a főváros hatóságai útján sorozzon be 2000 sárga csillag viselésére kötelezett segédmunkást és szakmunkást romeltakarítási munkálatokra.¹⁷⁶ A Zsidó Tanácson belül a munkaszolgálattal összefüggő sorozási és igazgatási feladatokat a Hadviseltek Bizottsága látta el. A besorozott zsidók napi egyszeri étkezést és napidíjat kaptak, és szolgálatuk általában egyenértékű volt azzal, amit a munkaszolgálatosszázadokban nyújtottak. Augusztus első hetére a Zsidó Tanács Síp utca 12. sz. alatti székháza hivatalos „munkaszolgálati sorozóközponttá" vált, mely a honvédelmi minisztérium XI. csoportfőnökségének fennhatósága alatt működött.¹⁷⁷ A hónap vége felé a romeltakarítási munkálatokat összekötötték a zsidó munkaerő általános mozgósításával védelmi és azokhoz kapcsolódó objektumokon való esetíeges alkalmazás céljából.

A németek persze továbbra sem mondtak le a végleges megoldásról, és egyre jobban idegesítette őket, hogy nincs haladás a budapesti zsidók kitelepítésére vonatkozó egyezmény végrehajtásában. Megpróbálták felhasználni a svéd és a svájci tervek szerint történő zsidókivándorlás kérdését arra, hogy nyomást gyakoroljanak a magyarokra, és rávegyék őket a kitelepítési program beindítására. Mivel azonban augusztus végére helyzetük jelentősen meggyengült, már nem voltak abban a helyzetben, hogy keresztülvigyék akaratukat. Mindamellett taktikai okokból először Budapestről 1000 zsidó legalább jelképes kitelepítéséhez ragaszkodtak.¹⁷⁸Taktikájuk nyilván arra irányult, hogy magát a kitelepítés elvét megalapozzák; arra számítottak, ha próbálkozásuk sikerül, folytatják a dolgot, először a vidékre történő tömeges kitelepítéssel, majd a deportálással.

A zsidó vezetők ismerték a kitelepítésre vonatkozó egyezményt, és tisztában voltak a terv lehetséges buktatóival is. Mivel a Ferenczyvel való együttműködés során kénytelenek voltak bizonyos kockázatokat vállalni, ugyanakkor szerettek volna elővigyázatossági intézkedéseket hozni, úgy döntöttek, szavakban támogatják az egyezményt, és úgy tesznek, mintha szorgalmasan dolgoznának a végrehajtásán. Az egyezménynek azt az előírását használták ki, mely „európai követelményeknek" megfelelő táborok létesítését írta elő, (A honvédelmi minisztérium, melynek köszönhetően sok ezer zsidó menekült meg a vidéki deportálások idején, készségesen együttműködött velük.) Úgy döntöttek hát, hogy először csak néhány zsidó munkabrigád kirendelését fogják előkészíteni a koncentrációs táborok felépítésére. E munkabrigádok tagjait ugyanazon az alapon választották ki, mint a romeltakarító különítményekéit. A budapesti zsidók koncentrálását csak azután lehetett volna megkezdeni, hogy felépülnek a táborok, és a Vöröskereszt meggyőződik róla, hogy megfelelnek az „európai követelményeknek".

Az első hitelt érdemlő értesülést a zsidók munkára való mozgósításának természetéről és méreteiről szeptember 7-én tették közzé. Az újságok hangsúlyozták Magyarország nehéz helyzetét, és a tényt, hogy sok ezer Zsidó hónapok óta tűrhetetlen helyzetben, munka és jövedelem nélkül él, míg az ország akut munkaerőhiánnyal küzd. Hírt adtak róla, hogy ezentúl az összes 14 és 70 év közötti zsidót, nemre és mentességi státusra való tekintet nélkül, igénybe veszik az országon belül végzendő „védelmi munkákra", alkalmassági vizsgálat után.¹⁷⁹

Másnap az újságok további részleteket közöltek a sorozási eljárásokról. Különleges vizsgálóbizottságoknak kellett minősíteniük a zsidókat, és beosztaniuk őket a képzettségüknek megfelelő különféle védelmi munkákra. A munkára kiválasztottak ugyanazokat az ellenszolgáltatásokat kapták, mint általában a munkaszolgálatosok. A védelmi munkákra alkalmatlanokat vidéki táborokban kellett koncentrálni a Vöröskereszt felügyelete alatt, és lehetőleg helyi vállalkozásoknál alkalmazni szakképzettséget nem igénylő munkákra. A szakmunkásokat honvédelemmel kapcsolatos ipari munkára kellett beosztani, és csillagos házakban kellett elhelyezni. A munkára nem fogható zsidók, így a gyermekek és az idősek elhelyezéséről a Vöröskereszt felügyelete mellett kellett gondoskodni.¹⁸⁰A zsidók munkamozgósítására vonatkozó terv kidolgozását és végrehajtását a honvédelmi minisztériumban Heinrich János ezredesre bízták. Ez a rendkívül becsületes és jó szándékú tiszt, akinek Horny Ernő vezérőrnagy volt a parancsnoka,¹⁸¹ szorosan együttműködött Gobbi Ede századossal. Az utóbbi dolgozta ki a mozgósítóprogram részleteit, köztük a sorozóközpontok tevékenységének előírásait. A jelöltek orvosi kivizsgálását dr. Doby József katonaorvos irányította. A Zsidó Tanácsot Schalk Ferenc képviselte a sorozásai bizottságban, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy elnyújtsa a sorozási eljárást.

Bár a program a honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozott, a Zsidó Tanács tisztségviselői szervezték a megvalósítását, köztük Adorján Antal, Faludi Ferenc, Müller Rezső, Ripper Frigyes és Stöckler Lajos. A magyar közigazgatásban tevékenykedő jobboldali elemek nehezményezték Heinrich ezredes „zsidóbarát" tevékenységét, és elintézték, hogy szeptember végén frontszolgálatra vezényeljék.¹⁸²

Az 1874 és 1930 között született valamennyi zsidó összeírását a légoltalmi parancsnokok feladatává tették. Az ő feladatuk volt az is, hogy a felügyeletük alá tartozó összeírt zsidókat elvigyék a sorozóállomásokra, és átadják őket a sorozótísztnek az elkészített listákkal együtt, A zsidók következő kategóriáitól nem kívánták meg a szolgálatot:

- a Zsidó Tanácsnak és a Magyarországi Keresztény Zsidók Egyesületének tagjai és alkalmazottai;

- a németek által alkalmazott munkások, ha rendelkeztek a Todt-szervezettől, Wilhelm Neyer által kibocsátott igazolványokkal;

- mérnökök, gyógyszerészek, orvosok, állatorvosok, rabbik, tanítók és tanárok;

A Heinrich ezredes felügyelete alatt folyó mozgósítási tevékenységgel egyidejűleg Ferenczy intenzív kampányt folytatott a koncentrálási program sikeres teljesítése érdekében. Különleges buzgóságot tanúsított a németek előtt vállalt magyar kötelezettség teljesítésében, erőltette a 10 évesnél fiatalabbak és a 70 évesnél idősebbek koncentrálásának megkezdését Budapesten kívüli táborokban. Őket a munkaképes korú, de „munkaképtelen" zsidóknak kellett volna követniük. Egy elhagyott uradalmat javasolt Tura mellett, Budapesttől északkeletre, az első néhány ezer budapesti zsidó lehetséges koncentrálási körzetéül. Ferenczy buzgósága arra késztette a zsidó vezetőket, hogy tőlük telhetően mindent megtegyenek a zsidók koncentrálásának késleltetésére, esetleg megakadályozására, okkal tartva tőle, hogy a már egyszer összegyűjtött zsidókat könnyebben deportálhatják. Mivel a német-magyar egyezményre vonatkozó magyar nyilatkozat leszögezte, hogy a Magyar Vöröskereszt fontos szerepet játszik majd, a zsidó vezetők úgy döntöttek, kapcsolatba lépnek dr. Langmár Lajossal, a szervezet főorvosával, hogy megértessék vele a koncentrálás hátterét és lehetséges következményeit, és hogy a koncentrálás elhalasztását vagy elkerülését célzó konkrét javaslatokat tegyenek. Memorandumukban kifejtették a következőket:

A budapesti zsidóság munkába állításával kapcsolatban munkaképtelenek vidéki táborba való elhelyezésének gondolata hosszabb történeti előzményből indult ki. Eredetileg a német csapatok bevonulása után a magyar kormány oly értelmű megállapodást kötött a németekkel, hogy a zsidókérdés rendezése teljesen azokhatáskörébe tartozik. Ennek alapján eszközölték azután a magyar és német hatóságok a vidéki zsidóság deportálását. Miután már csak a

szorosan vett budapesti zsidóság maradt meg, július 10-e után az intézményes deportálás leállott, és csak szórványosan fordult elő, a magyar hatóságoktudta és engedélye nélkül, sőt azok akarata ellenére újabb deportálás. így július végén a kistarcsai táborból 1400 embert, majd augusztus elején a sárvári táborból 1500 embert vittek el oly módon a németek, hogy váratlanul megjelentek, a tábort fegyveres erővel körülvették, a telefont elvágták, és a táborparancsnok tiltakozása ellenére a készenlétbe helyezett vagonokba terelték a foglyokat, és azokat az országból azonnal kivitték.

Belföldi vezető személyiségek és az egész külföld tiltakozására és nyomására a magyar kormány augusztus legvégén olyan értelmű újabb megállapodást kötött a németekkel, hogy a zsidókérdés a magyar kormány hatáskörébe megy át. Ezzel kapcsolatban kötelezte magát, hogy a zsidóság munkaerejét az ország érdekébe állítva Budapestről a zsidóságot elszállítja, és Őket vidéki táborokban helyezi el.

Szeptember 3-án még Ferenczy csendőr alezredes úr azt közölte hivatalosan, hogy a munkába állítás meglesz, de a vidéki koncentrálás elmarad. 4-én a sorozás megkezdésére adott utasítást, és 5-én közölte, hogy az alkalmatlanokat mégis vidéki táborokba fogják szállítani, és a sorozást 7-én megkezdik. A sorozás azóta folyik. Az ismert kommüniké alapján a vidéki koncentrálás munkájába a Magyar Vöröskereszt Egyletet is bekapcsolják. A kommünikéből kiolvashatóan á Vöröskereszt fogja „gondozni, felügyelni, élelmezéssel ellátni és egészségügyileg is gondozni" a munkaképes koron alul lévő gyermekeket. Ezekből tehát arra lehet következtetni, hogy a Vöröskereszt döntő szerepet nyer majd: 1. a telepek kiválasztásánál, 2. azok berendezésénél, 3. az odatelepítettek elhelyezésére vonatkozóan, 4. élelmezés terén, 5. egészségügyi szolgálat, 6. szociális gondozás terén.

Miután az egész akció az erősbödő német nyomás hatása alatt feltehetőleg nem éppen a magyar kormány szája íze szerint és az összmagyarság érdekeinek megfelelően jött létre, a végrehajtásban nagyfokú alaposság és az ezzel együtt járó időveszteség mindenesetre kívánatosnak látszik. A Vöröskereszt tevékenysége e téren a következő lehetőségeket nyújthatja: ad 1. A telepek kiválasztásánál tekintettel kell lenni arra, hogy azok lehetőleg nagyobb vidéki centrumokban feküdjenek, hogy egy esetleges kistarcsai eset meg ne ismétlődhessen. ad 2. A berendezéseknél fontos szempont, hogy az összes emberi és higiénikus követelményeknek a tábor megfeleljen, elegendő ivóvíz, megfelelő konyha, csatornázott mosdók és WC-k álljanak rendelkezésre. Ameny-nyiben ez nincsen, úgy a kiválasztott helyen mindezek a munkálatok megin-dítandók, és igen nagyarányú és hosszabb időt igénybe vevő átalakítástól sem szabad visszariadni, ad 3. Az elhelyezésnél a zsúfoltság elkerülésére kell nagy súlyt fektetni, továbbá arra, hogy a családok együtt maradjanak, ad 4. Az élelmezés ellenőrzése a Vöröskereszt legfontosabb feladatainak egyike, és itt a beszerzés megszervezése terén, továbbá annak elérésével, hogy a kitelepítettek maguk is beszerezhessenek élelmi cikkeket, nagyban lehet majd sorsukon javítani. ad 5. Az egészségügyi szolgálatot kitelepített orvosok közül lehetne megszervezni, és a Vöröskereszt annak csupán főfelügyeletét látná el. Kórház, megfelelő egészségügyi felszerelés mindenképpen szükséges, ad 6. A szociális gondozás alatt a telepítettek foglalkoztatottságára való felügyelésre gondolunk, tehát arra, hogy mindenkit munkaerejének megfelelő munkára használjanak fel. Ide tartozik a munkaidő ellenőrzése, tehát hogy a gyerekek, betegek és öregek ne dolgozzanak testi erejükön túl egészségükre káros módon. Ugyancsak ide tartozik a látogatás, továbbá a telepek egymás közti és munkán lévő hozzátartozói közötti postaszolgálat megszervezése is.¹

A Vöröskereszten kívül a zsidó vezetők sok politikai, egyházi és kormányzati vezetővel is kapcsolatba léptek, Horthyt is beleértve.¹⁸⁵ Mester Miklós és Ambrózy Gyula közvetítése révén Stern Samu - titokban -szeptember közepe táján ismét ellátogatott Horthyhoz, hogy figyelmeztesse, müyen nagy veszélyt jelentene a zsidók koncentrálása. Rámutatott, hogy ha a zsidókat már koncentrálták, a magyar kormány esedeg „minden jóindulata ellenére" sem lesz képes megakadályozni a deportálásukat. ¹⁸⁶ Az is elképzelhető, érvelt, hogy a németek bombázni fogják a táborokat hamis felségjelű repülőgépek bevetésével, mint Kassán tették 1941 júniusában.¹⁸⁷ A Stern által kifejtett érvek valószínűleg hatottak a kormányzóra, mert távozása előtt biztosította a Zsidó Tanács vezetőjét, hogy nem lesznek többé deportálások vagy koncentrálások.¹⁸⁸

Közben a németeket egyre jobban bosszantotta a magyar kormány nyilvánvaló halogató taktikája, és könyörtelenül erőltették az összes budapesti zsidó evakuálására vonatkozó követelésüket. A német külügyminisztériumhoz küldött szeptember 15-i táviratában Veesenmayer nemcsak amiatt panaszkodott, hogy a kormány nem teljesíti kötelezettségeit, hanem a semleges országok képviselőinek a zsidók érdekében kifejtett ténykedése miatt is.¹⁸⁹

A németek továbbra is támaszkodtak Ferenczy információira. Mialatt Horthyval és a zsidó vezetőkkel tárgyalt (akik előtt opportunista módon heves németellenes magatartást színlelt), Ferenczy valójában szoros kapcsolatban állt a németekkel. Szeptember 26-i memorandumában Theodor Horst Grell, a német követség zsidóügyekkel foglalkozó szakértője hangsúlyozta, Ferenczy biztosította őt arról, hogy most már maguk a zsidó vezetők is hajlandók együttműködni a budapesti zsidók kitelepítésében, mert félnek, hogy ellenkező esetben problémájukat a németek „oldják meg" az Eichmann-féle Sonderkommando visszatérése után.¹⁹⁰ Ferenczy arról is biztosította Grellt, hogy elszánta magát a zsidók kitelepítésére, és „jelképes német támogatást" kért erőfeszítéseihez.¹⁹¹

Egy szeptember 28-i keltezésű másik titkos memorandumban Grell még optimistább volt a dolog végső kimenetelét illetően, miután Ferenczy közölte vele, hogy új kampányt terveznek a budapesti zsidók ellen, melynek keretében 14 ún. „repülő bizottságok" (fliegende Kommissionen), melyek naponta egyenként 400-500 zsidó elfogására képesek, módszeresen átkutatnak majd minden házat. Az első, kb. 5000 zsidóból álló transzport indulása négy-öt nap múlva várható. A memorandum függeléke felsorolta a budapesti gyűjtőközpontokat, valamint a vidéki „evakuálási központokat", azaz koncentrációs táborokat.

A memorandum szerint a budapesti zsidókat nyolc stratégiai helyen kell összegyűjteni és nem sokkal később átvinni az Alsónémedi, Gyál-puszta, Maglód, Üllő, Dunaharaszti és Tura közelében lévő táborokba.¹⁹² Grell biztosította fölötteseit, hogy a művelet aznap már meg is kezdődött meghatározatlan számú zsidó teherautón történő elszállításával. Úgy becsülte, naponta 250-350 zsidót visznek majd el.¹⁹³ A Ferenczyvel tartott szeptember 30-i megbeszéléséről szóló jelentésében Grell valamivel borúlátóbbnak tűnt. Iránymutatást kért, mert az volt a benyomása, Ferenczy ürügyet keres, hogy elhalassza az ígért deportálásokat. Grell nyilván tévesen értelmezte Ferenczy szándékait, melyek alapjában véve megegyeztek az övéivel. Jóllehet Ferenczy először valóban panaszkodott, hogy képtelen megkezdeni a budapesti zsidók kitelepítését, mert a turai tábort átvette egy Wehrmacht-egység, egy héttel később, október 7-én azt javasolta, hogy a zsidókat inkább a varsóihoz hasonló gettóban helyezzék el.¹⁹⁴

Grell különféle memorandumait Veesenmayer október 10-én juttatta el a német külügyminisztériumhoz egy kísérőlevéllel, melyben arról panaszkodott, hogy a magyar hatóságok által adott különböző biztosítékok ellenére „egyetlen kerületet sem tisztítottak meg tisztességesen a zsidóktól". Megjegyezte, hogy legalábbis el lehetett volna kezdeni a zsidók Budapestről történő evakuálását, „ha nagyobb energia és kevesebb humanitárius meggondolás... érvényesül". Veesenmayer javasolta, hogy a német magatartást változtassák meg, és kezdeményezzenek új intézkedéseket, „hogy maguknak a német csapatoknak a segítségével vagy a magyar kormányra gyakorolt nyomás révén végrehajtassék a megmaradt zsidók evakuálása Magyarországról vagy Budapestről"¹⁹⁵. Horst Wagner, az In-land II. osztály vezetője azzal továbbította Veesenmayer üzeneteit Rib-bentropnak, hogy a magyarok azért vonakodnak végrehajtani a zsidóellenes programot, mert szeretnének „alibit biztosítani maguknak... jövőbeli eshetőségekre". Wagner úgy vélte, a zsidókérdés megoldása Magyarországon SS-csapatok bevetését igényli, és azt kérdezte, nem kellene-e Himmlerrel konzultálni ebben az ügyben.¹⁹⁶

A németek bosszúsak és csalódottak voltak, amiért nem sikerült tökéletesen végrehajtaniuk a végleges megoldást, de legalább ugyanannyira dühösek is a magyarok szinte nyílt próbálkozásai miatt, hogy kievickéljenek a háborúból. Pontosan tájékozódtak a kormányzó elnökletével e kérdésről folytatott összes tanácskozásról¹⁹⁷ és a minisztertanács erre vonatkozó összes döntéséről. A magyarok a nyár közepén kezdték fontolgatni, hogy mentik, ami menthető, amikor végleg meggyőződtek róla, hogy a tengely elvesztette a háborút. A törekvés nagy lendületet vett, miután a nagyobb titoktartással és határozottabban eljáró románok augusztus 23-i drámai lépésükkél megelőzték a magyarokat. Ez új és váratlan dimenzióval növelte a problémát, mert a magyaroknak most már nemcsak a háborúból való lehetséges kiugrással kellett foglalkozniuk, hanem Erdély sorsával is. Ez a két gond a Lakatos-kormány előtt tornyosuló legnehezebb problémák közé tartozott.

Német nyomásra és Saját nemzetbiztonsági érdekei védelmének óhajától vezetve (ideértve legalább Észak-Erdély megtartását, ha nem egész Erdély visszaszerzését) Magyarország szeptember elején úgy döntött, hogy benyomul Dél-Erdélybe. Kétségbeesett, kudarcra ítélt próbálkozás volt. A rosszul felszerelt magyar erők nem voltak komoly ellenfelei az egyesült szovjet-román hadaknak, melyek jól el voltak látva fegyverzettel és egyéb felszereléssel, ráadásul győzelmek hosszú sorozatának lendületét is élvezték.¹⁹⁸

Dél-Erdély egyes részeinek rövid ideig tartó megszállása alatt egyes magyar alakulatok szélsőjobboldali tisztek vezetésével zsidóellenes túlkapásokra ragadtatták magukat, melyek a Vasgárda időszakának barbárságait idézték/ Különösen Sármáson nyilvánult meg brutalitásuk, ezt a községet a magyar csapatok szeptember 5-én foglalták el. Három nappal később a helyi zsidókat felszólították, hogy helyezzenek el sárga csillagot a kapuikon. Szeptember 9-én egy csoport helyi antiszemita gyűlést tartott Iuliu (Gyula) és Ecaterina (Katalin) Vargánál, a városi patikusházban, és elhatározta, hogy felszámolja a zsidó közösséget. A zsidók gettósítására, kifosztására és lemészárlására vonatkozó döntések aktív résztvevője volt Lancz László százados, a várost megszálló zilahi csendőregység parancsnoka; Vekárdi hadnagy, a helyettese; Bíró József hadnagy, az újonnan kinevezett megyei vezető; Szallay Sándor (Alexandru) polgármester; és Cziraly József, a helyettese. A település 126 zsidóját - 31 férfit, 52 nőt és 43 gyermeket- először Ion Pop csűrjében gyűjtötték össze, ahol kb. nyolc napig raboskodtak; ez idő alatt Szallay, a város polgármestere nem zsidóknak utalta ki az otthonaikat. A szeptember 16-áról 17-ére virradó éjszaka a zsidókat kivitték a közeli Suscut-hegyre, ahol egy csendőregység Vekárdi hadnagy közvetlen parancsnoksága alatt legyilkolta őket.¹⁹⁹

A Vörös Hadsereg fenyegetően közeledett, Budapestet és más stratégiai fontosságú magyar városokat csaknem állandóan bombázták, így a magyar kormányzat gyakorlatilag az egész Lakatos-érát azzal töltötte, hogy „tisztességes kiutat keresett a háborúból". A németek, akik mindent tudtak az összes titkosnak vélt lépésről, megtettek minden szükséges előkészületet nemcsak „hátba döfésük" megelőzésére, hanem a Lakatos-kormánynak egy merőben nyilas kormánnyal váló felváltására is. Horthy

balsikerű október 15-i kiugrási kísérlete, mely politikailag naiv volt és katonailag nem eléggé előkészített (Horthy rosszul értelmezett becsületből közölte Veesenmayerral a szándékát anélkül, hogy bármi praktikus katonai szükségintézkedést tett volna), lezárta a magyar történelem egy fontos fejezetét. Nemcsak a Lakatos-kormány bukását²⁰⁰ és Magyarország hagyományos társadalmi és politikai rendszerének végét hozta, hanem egyben újabb tragikus fejezetet nyitott a magyar zsidóság történetében.²⁰¹

1. Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós és Szűcs László. Kossuth, Bp., 1962,450. o.

2. Sztójay miniszterelnök egyúttal dejure külügyminiszter is volt. Defacto azonban Jungerth-Arnóthy működött külügyminiszterként, miután a külügyminisztérium vezetésében szabad kezet kapott.

4. A levél teljes szövegét lásd Horthy Miklós titkos iratai, L m., 454-456. o.

5. A Hitler Sztójay-tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása (Vál. Ránki György, Magvető, Bp., 1983, 2:317-329. o.). Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 214. o.

6. Horthy Miklós titkos iratai, i. m., 444-449. o. A dokumentumot azonosító jelzet nélkül találták meg a kormányzói kabinetirodában.

9. Lásd a minisztertanács 1944. június 10-i ülésének jegyzőkönyvét, AÍOL-Mt.

10. Az ülés jegyzőkönyvét lásd uo., Jungerth-Arnóthy nyilatkozatának szövegét lásd Lévai Jenő: Fehérkönyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946, 48-49. o. Zsidósors Magyarországon, 214. o .

11. Az Endre-BakyJaross-per. Szerk. Karsai László és Molnár Juciit (Cserépfalvi, Bp., 1994,496. o.). Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 214. o.

12. Ezek a statisztikai adatok tévesek. A deportáltak száma a szövegben említett hadtestek területeiről 362 000 körül volt. A Magyarországról deportált zsidók összlétszáma j úlius 9-ig, amikor a deportálásokat leállították, nem sokkal 440 000 alatt volt. A gettósításra és deportálásra vonatkozó adatokat lásd a 19.1. táblázatban.

13. Nincs bizonyíték arra, hogy partizáncsoport valaha is megpróbálta közbelépésével akadályozni a gettósítási vagy deponálási folyamatot. Endre valószínűleg eltorzította a Sátoraljaújhelyen lezajlott incidenst, ahol néhány megzavarodott zsidó nem volt hajlandó beszállni a tehervagonokba, és lefeküdt a sínekre. Valamennyit agyonlőtték a bevagonírozást irányító csendőrök. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 142. o.

14. Ez az utalás Endre nyilatkozatában valószínűleg a Magyar Vöröskereszt részéről ez ügyben kifejtett nyomásnak tulajdonítható, amely 1944. június 20-án engedélyt kért Sztójay miniszterelnöktől, hogy pihenő- és elsősegélynyújtó állomásokat létesíthessen a főbb vasúti csomópontokon a deportálási útvonalakon. A levél, melyet Simon Elemér, a Magyar Vöröskereszt országos vezetője és Horthy Istvánné, a kormányzó menye írt alá mint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye önkéntes főápolónője, azt állította, hogy a Magyarországi Zsidók Szövetségének nincs megfelelő szervezete és felszerelése ilyen létesítmények felállítására, és hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság egy napon kérdőre vonhatja a Magyar Vöröskeresztet, megtett-e minden lehetségest az ilyen segítségért folyamodó szenvedő emberekért. A kérvényt a magyar külügyminisztérium is támogatta, de mire a miniszterelnök irodája július 14-én továbbította a kérést a külügyminisztériumhoz, a megyékből való deportálásokat már befejezték. Vádirat, 3:186-188. o.

16. Munkácsi, Hogyan történt?, 164. o. Jungerth-Arnóthy ezen állítását az eredeti minisztertanácsi jegyzőkönyvek nem tartalmazzák.

17. Faragho állítása szerint senki sem tett panaszt a csendőrség magatartására, de kénytelen volt kivizsgálni egy nagyváradi esetet, ahol „természetszerűleg" a majdnem ezer prominens keresztény körében, akik zsidó vagyont rejtegettek, „kedvezőtlen megjegyzés" hangzott el. Büszke volt csendőreinek fegyelmezettségére: „Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint 400 000 zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy ha a 20 000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek volna fel." MOL, 1. tekercs.

18. Mester állítólag nehezményezte, hogy sok zsidó mentesítését semmibe veszik a helyi hatóságok, mert erre vonatkozóan csakis Bakytól vagy Endrétől hajlandók utasításokat elfogadni. Mester állítólag indítványozta, hogy a zsidókérdés intézését vegyék el a belügyminisztériumtól, és bízzák más hatóságra. A minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve nem tartalmazza ezeket az állásfoglalásokat. Bővebben Mesterről lásd terjedelmes, 1977. február 28-án adott interjúját, Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 126-181. o.

20. Zöldi 1944. január 15-én megszökött Magyarországról, miután tizenegy évi börtönbüntetésre ítélték a délvidéki mészárlásokban játszott szerepe miatt. A német megszálló csapatokkal tért vissza Magyarországra mint a Waffen-SS tagja. Lásd a 6. fejezetet.

21.1946-ban lezajlott tárgyalásaikon Jaross és Sztójay egymásnak ellentmondóan adta elő a minisztertanács június 23-i döntését. Sztójay azt állította, hogy a minisztertanács elhatározta a további deportálások beszüntetését, és engedélyezte a zsidók semleges országokba történő kivándorlását, míg Jaross azt állította, hogy Sztójay ugyan kifejezésre juttatta ellenkezését a további deportálásokkal szemben ezen az ülésen, de ekkor nem született döntés a leállításukra. Munkácsi, Hogyan történt?, 166-167. o. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 219-221. o.

23. Lásd a minisztertanács 1944. június 24-i ülésének jegyzőkönyvét in: MOL, 1. tekercs. A további részleteket a minisztertanács üléséről, Valamint Jaross és Jurcsek állításaival kapcsolatban lásd Lévai, Fehér könyv, i. m., 50-51. o. és Munkácsi, Hogyan történt?, 163-164. o.

24. Munkácsi, Hogyan történt?, 164. o. Lásd még Karsai Elek: ítél a nép. Bp., Kossuth, 1977, 204-208. o.

26. Esterházy gróf több memorandumot készített a zsidóüldözésről, és személyesen adta át őket Horthynak. Jórészt az ő befolyására szánta rá magát a nuncius, aki Csákvár mellett élt egy birtokon, hogy mozgósítsa a semleges országok képviselőit, gyakoroljanak nyomást Horthyra és a magyar kormányra, és tájékoztassák a saját kormányukat meg a világot a magyarországi üldözésekről. Munkácsi, Hogyan történt?, 171-172. o. A nuncius, a budapesti diplomáciai kar doyenje, már 1941-től kezdve egyre kritikusabban szemlélte a magyarországi antiszemita politikát. 1944. március 19. után azonnal az élére állt a zsidómentő diplomáciai akcióknak.

28. Lásd például a következő cikkeket: Georges Rigassi: „Les Juifs persécutés." Gazette de Lausarme, 1944. július 8.; „Darfman schweigen?" Neue ZüricherNachrichten, 1944. július 5.; „Die Ritter." St. Gallener Tagblatt, 1944. július 20.

29. Az USA és a szövetségesek más tagjainak a magyar zsidóság üldözésével kapcsolatos magatartásáról lásd a 31. fejezetet.

32. Lévai: Eichmann in Hungary. Bp., Pannónia Press, 1961., 119. o. Lásd még Lévai_y Fehér könyv, ű m., 54-55. o. Június 27-én, egy nappal azután, hogy Sztójay elküldte táviratát, a Magyar Távirati Iroda Rádiófigyelő Szolgálata jelentette, hogy egy csoport külföldön tartózkodó korábbi magyar követ közös nyilatkozatot adott ki, melyben elítélték a zsidók és más antifasiszták ellen folyamatban lévő intézkedéseket. Á nyilatkozatot, melyet az Amerika Hangja július 17-i magyar nyelvű adásában olvastak fel, a következők támogatták: Barcza György, báró Ba-kách-Bessenyey György, báró Apor Gábor, Ullein-Reviczky Antal, Ambró Ferenc, Szabó György, Wodianer Andor, Velics László, a megszállás előtti Magyarország berni, vatikáni, stockholmi, madridi, helsinki, lisszaboni és athéni követei. A nyilatkozatot támogatta még Bogdán Iván, az athéni magyar követség tanácsosa. A nyilatkozat szövegét lásd Vádirat, 3:270. o.

33. Jóllehet Veesenmayer mint fölöslegest elutasította Paul Kari Schmidtnek, a német külügyminisztérium sajtó- és információs osztálya vezetőjének javaslatát, hogy produkáljon „külső okokat és indokokat" a deportálásokra (19. fejezet) június elején, július közepére már ő is kész volt „megmagyarázni" a deportálásokat, hogy ellensúlyozza „a Magyarország ellen irányuló rosszindulatú propagandát". Sztójayhoz hasonlóan Veesenmayer is azzal akart magyarázkodni, hogy a magyarországi zsidóellenes intézkedések nyomán keletkező „fölösleges munkaerőt" valamiféle „egyezmény" alapján szállítják Németországba. Veesenmayer tervezett kommünikéje kifejtette volna, milyen remekül ellátják a zsidókat, és milyen emberségesen bánnak velük Németországba való szállításuk alatt. Ribbentrop azonban megvétózta mindennemű kommüniké közzétételét erről a kérdésről. RLB, 200. és 202. dok.

34. Lévai, Fehér könyv, 56-71. o. A Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) ajánlatával kapcsolatos negatív magatartást később megváltoztatták. A magyar külképviseleteknek küldött július 18-i üzenetében Sztójay azt állította, a magyar kormány felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy valósítsa meg a bizottság által előterjesztett javaslatok egy részét, köztük a 10 éven aluli gyermekek Palesztinába való küldését. Bővebben lásd a továbbiakban és a 31. fejezetben.

35. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 222-224. o. Vádirat, 3:199-204. o. Veesenmayer június 29-én továbbította a közleményt a német külügyminisztériumnak. A német külügyminisztérium és a Führer reagálásáról lásd a továbbiakban. Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntéséről bővebben lásd a továbbiakban; a svéd és a svájci ajánlatokról lásd a 31. fejezetet.

. 36. Lásd a minisztertanács június 28-i ülésének jegyzőkönyvét, MOL, 1. tekercs,

37. Vádirat, 3:5. o. Endre azt állította, hogy eltávolítása után a zsidókérdést Szilágyi Lászlóra, a belügyminisztérium minisztériumi osztálytanácsosára bízták. Lásd Endre 1945. december 17-i nyilatkozatát Gyapay László, Vásárhelyi László és Csóka

Endre 1945. december 17-i nyilatkozatát Gyapai László, Vásárhelyi László és Csóka László, Nagyvárad, Kolozsvár és Szatmárnémeti polgármesterei Kolozsvárott zajló tárgyalásaival kapcsolatban. Más források szerint azonban a zsidókérdés kezelését Endre eltávolítása utári Perlaky Gyulára, a belügyminisztérium egy másik osztálytanácsosára bízták. Bővebben lásd a továbbiakban.

38. A Lakatos-kormány és Horthy 1944. október 15-i megbuktatásával mindkét államtitkár visszatért a hatalom berkeibe az új Szálasi-rezsim égisze alatt. Lásd a 26. fejezetet.

41. Számos történész azt tartja, hogy a csendőri egységeket nem államcsíny végett, hanem a zsidók tervbe vett összefogdosására rendelték fel a fővárosba. Ha az államcsíny komoly eshetőség, nem csupán mendemonda lett volna, miért maradhatott a helyén Baky a belügyminisztériumban augusztus végéig, a Lakatos-kormány kinevezéséig? Lásd egyebek között Baky vallomását: Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 454. o. Baky államcsínytervéről lásd Ferenczy vallomását uo., 227-228. o.

42. Ferenczy nyilatkozata a rendőrhatóságok előtt a háború után. Faragho tagadta, hogy részt vett a tanácskozáson, azt állítva, hogy sohasem tárgyalt sem Eichmann-nal, sem Endrével a zsidók deportálásáról. Az Endre-perben egyértelműen kiderült, hogy Ferenczy jelentéseinek egy példányát minden alkalommal megkapta; Endrével ő dolgozta ki a budapesti zsidók deportálásának tervét, és biztosan tudjuk, hogy a június 22-1 siófoki értekezleten is részt vett. Az Endre-Baky-Jaross-per, i.m., 541-543., 616. o. Faraghónak a puccskísérletben való tényleges részvételéről lásd C. A. Macart-ney, 2:304. o.

43. A további részletekre nézve lásd Ferenczy 1945. november 17-i, Péterffy Jenő büntetőperéhez fűzött nyilatkozatát. Ferenczy azt állította, hogy Budapest és a környező városok zsidóságának általános deportálás! tervét Endre, Eichmann és Faragho Gábor altábornagy dolgozta ki. A Politikai Rendészeti Osztálynak tett nyilatkozat megtalálható a DosarNr. 40029 2. kötetében is, a 182. oldalon.

44. Míg Munkácsi július 5-6-ra teszi ezeket az eseményeket {Hogyan történt?, 177. o.), Lévai azt állítja, hogy július 7-8-án zajlottak le (Zsidósors Magyarországon, 228. o.).

45. Azt a páncélosezredet, amelyet Lázár Károly vezérőrnagy és tábornoktársai rendeltek fel Budapestre, Koszorús Ferenc őrnagy irányította. A tervezett államcsíny meggátlásával a katonai egységek elhárították azt a közvetlen veszélyt is, amely a főváros zsidóságát a nagyszámú csendőri jelenlét miatt fenyegette.

46. Munkácsi, Hogyan történt?, 175-179. o.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 227-230. o.i Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb., Kossuth, Bp., 1975, 63-65. o.

49. RLB, 192. dok. Veesenmayer biztosította Jarosst, hogy nincsenek tervek újabb SS-csapatok Magyarországra való küldéséről, mivel a budapesti zsidók deportálása kizárólag a magyarok dolga.

50. Uo., 166. dok. Az időzítést Veesenmayer június 13-i távirata is megerősítette, melyben részletesen beszámolt az addig végrehajtott deportálásokról. Uo., 174. dok.

55. A zsidókkal való enyhébb bánásmód ezekben az országokban intenzív diplomáciai kampány tárgya lett 1944 nyarán. Uo., 194., 196-197. dok. Lásd még a 28. fejezetet.

56. Az SS és a Weiss Manfréd Művek közt kötött szerződésről bővebben szól a 16. fejezet.

61. Jeruzsálem főmuftija 1944. június 22-én felkérte a magyar kormányt, hogy akadályozza meg a zsidók kivándorlását Palesztinába. Július 14-én a magyarok Hoff-mann Sándor berlini magyar követ útján biztosították a muftit, hogy alaposan megfontolják kérését. Vádirat, 3:159. o.

66. A Horthynak június végén átnyújtott Bethlen-féle memorandumról részletesebben lásd a továbbiakban.

69. Hitler július 21-én fogadta Miklós Bélát, egy nappal azután, hogy megmenekült a sikertelen július 20-i merényletnél. Horthy szerint a tábornok tájékoztatta a németeket, hogy „ha Magyarország nem kapja meg a neki megígért segítséget, ki kell lépnie a háborúból". Horthy: Memoirs. Speller and Sons, New York, 1957, 222. o.

72. Lásd Schulenburg július 27-i táviratát. Uo., 203. dok. A Jágerstab-terv részleteiről lásd a 11. fejezetet.

74. Július 244 memorandumukban a zsidó vezetők körvonalazták, milyen kétségbeejtő fizikai és lelki állapotban vannak a budapesti zsidók a vidéki zsidóság deportálása után. Megemlítették, kívánatos lenne, hogy a jó erőben lévő zsidóknak megengedjék, hogy a társadalom és az ország javára dolgozzanak, s rámutattak arra, hogy készek kivándorolni, ha ezzel a deportálás veszélye elhárítható. A szöveget lásd Munkácsi, Hogyan tőrtént?, 203-206. o.

76. Budapesti Közlöny, 178. sz. (1944. augusztus 8.), 1. o. A németek természetesen mindent tudtak a küszöbönálló kormányváltozásokről. Veesenmayer különösen azon igyekezett, hogy Imrédyt bent tartsa a kormányban. Lásd Kaltenbrunner 1944. augusztus 4-i, Ribbentropnak címzett üzenetét. NA, T-120 mikrokópia, 4203. tekercs, K209118-120. sorozat.

77. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 236. o., Munkácsi, Hogyan történt?, 189. o.

78. Például a budapesti Szabolcs utcai zsidó kórház röntgenosztályának technikusait és orvosait azzal vádolták, hogy rádióadót rejtegettek felszereléseik közt, a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) több mérnökét és tisztviselőjét pedig azzal, hogy szabotázscselekményeket követtek el. -

80. A tábor tisztségviselői közül megértést mutattak a zsidók helyzete iránt Szemző Flórián, a tábor gondnoka, valamint a helyettese, Kenyér, továbbá a táborba kirendelt főnyomozó, Varga, aki szoros kapcsolatban állt Gál Miklóssal, a MI Pl képviselőjével, míg 1944 júniusában mindkettőjüket le nem tartóztatták. Jámborfy Béla, Vasdényei helyettese, kevésbé megértő magatartást tanúsított.

81. A MIPI képviseletét Kistarcsán elődje, Gál Miklós letartóztatása után Bródy vette át. Gált a nyár elején Sárvárról deportálták, és sose tért vissza.

82. A Kistarcsára július 14-én visszavitt 1500 zsidó közül 280-at július 17-én átszállítottak a sárvári táborba.

83. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 235-239. o.; Fekete könyv, 182-185. o.; Munkácsi, Hogyan történt?, 194-197. o.; Mementó. Magyarország 1944. 62-75. o.; Vádirat, 3:422-423. o.; Reiner Imre nyilatkozata, Israel Police, Bureau 06, Eichmann Trial 347., 23-27. dok. Freudiger Fülöpnek az incidensről följegyzett emlékeit lásd Freudiger: „Five Months." In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Essays, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, Institute for Holocaust Studies ofthe City University of New York, 1986, 271-273. o.

84. Friedrich Born: Bericht an das internationale Komiteevom Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 28. o. Lásd még „Notiz über die Situation der Judenin Ungarn." A Nemzetközi Vöröskereszt 1944. november 14-i keltezésű dokumentuma, a Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. alatt található.

85. Kivételt képezett természetesen a Magyarországra szökött menekültek támogatása és a Mentőbizottság tevékenysége. További részletek a magyar zsidóság magatartásáról a német megszállás előtt és után a 3. fejezetben.

86. Az 1944 tavaszán betiltott zsidó szerzők felsorolását lásd a 4. függelékben. Lásd még Vádirat, 1:276-281. o., valamint 2:102-105., 195-196. és 323-325. o.

91. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 34. sz. (1944. augusztus 24.), 3. o.; 35. sz. (1944. augusztus 31.), 3.'o.; 36. sz. (1944. szeptember 7.), 3. o.; 39. sz. (1944. szeptember 28.), 2. o.; 40. sz. (1944. október 5.), 1. o.; 41. sz. (1944. október 12.), 2. és 3.o.

92. Lévai, Fekete könyv, 33., 37., 74-75. o. A többi nagy neológ hitközségben a kitérés aránya nagyjából hasonló volt. A kitéréseken kívül a magyar zsidóság demográfiai helyzetét rontották a születések és az elhalálozások arányában bekövetkezett negatív változások és az első világháború utáni kivándorlás. Az ide vonatkozó demográfiai adatokat lásd uo., 74-75. o., Zsidó Világkongresszus, 10. sz., 1948. 10. o., és Zeev Rotics: „Beshule hanetunim hastatistiim al hamarot hadat bekerev yehudei Hungaria beshanim 1900-1941." (A zsidók kitérése Magyarországon. Megjegyzések az 1900-1941 közötti időszakra vonatkozó statisztikai adatokhoz.) In: Dapim lecheker tekufat hashoa. (Tanulmányok a Holocaust-időszakról), Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978., 1:222-228. o.

93. A Jó Pásztor Missziót gyakran Jó Pásztor Bizottságként említik. Bővebben ezekről a szervezetekről a 30. fejezetben.

94. Míg 1944 januárja és március 19. között csak 176 zsidó tért ki Budapesten, a megszállás utáni első hónapokban 788 fő hagyta el hitét. Lásd Groszmann Zsigmond főrabbi nyilatkozatát A Magyar Zsidók Lapjában, 6, 16. sz. (1944. április 20.), 5, o. Május 31-én Groszmann rabbi a náci korszakban felettébb szokatlan áttérést jegyezhetett fel: egy Szabó Teréz nevű r. kat. asszony tért át a zsidó hitre.

95. Lásd például a kitérésekkel való szegedi „visszaélésekre" vonatkozó levélváltásokat a rendőrség, a főispán és a belügyminiszter között. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

96. Hivatalosan 4770 kitérést regisztráltak Budapesten; mindamellett kb. 80 000 zsidó rendelkezett különféle típusú „kitérési bizonyítványokkal", melyeklegtöbbje hamisítvány volt. Lévai, Fekete könyv, 190. o.

97. „»Tauffieber« der Budapester Juden." NA, T-l 20 mikrokópia, 4664. tekercs, KI 509/350353. sorozat. Lásd még „Miért?", vezércikk a Magyarországi Zsidók Lapjában, 6, 28. sz. (1944. július 13.), 1. o.

99. Sztójay üzenetének szövegét lásd Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n., 52-53. o.

100. Lásd például a vezércikket a Magyarországi Zsidók Lapja fent idézett számából, valamint a 32. számban közölt vezércikket (1944. augusztus 10.), 1. o.

101. Ilyesféle vádaskodásokra példák találhatók: Vádirat, 3:215-218., 257-258. o.

102. Uo., 195-196., 211-214., 459., 593-597. o. Lásd még Lévai, Fekete könyv, 190-191. o. A kitérések sokoldalú, gondosan dokumentált áttekintése megtalálható: Zeev Rotics, Conversions in Hungary Before and During the Holocaust. Doktori disszertáció a haifai egyetemen, 1987. szeptember.

103. Lásd például az 1200/1944. M. E. sz. rendelet 4. paragrafusát; az 1210/1944. M. E. sz. rendelet 9. paragrafusát; az 1220/1944. M. E. sz. rendelet 5. paragrafusát; az 1240/1944. M. E. sz. rendelet 3. paragrafusát; az 1300/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1370/1944. M. E. sz. rendelet 9. paragrafusát; az 1450/1944. M. E. sz. rendeletet; az 1490/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1600/1944. M. E. sz. rendelet 14. paragrafusát; az 1530/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1540/1944. M. E. sz. rendelet 13. paragrafusát; az 1580/1944. M. E. sz. rendelet 7. paragrafusát; a 108 500/1944. K. M. sz. rendelet 7. paragrafusát. E rendeletek tárgyáról lásd a 3. függeléket.

105. 1730/1944. M. E. sz. rendelet. Budapesti Közlöny, 108. sz. (1944. május 13.); Vádirat, 1:250-253.

106. Néhány zsidó á törvényben megjelöltektől eltérő indokkal kérvényezte a mentesítését. Leggyakrabban idősebb zsidók, akik arra hivatkoztak, hogy fiaik a katonaságnál vagy a munkaszolgálati rendszerben szolgálnak. Lásd például Boskovitz Márkusz 1944 augusztusában Csatay I foshoz benyújtott kérvényét, Vádirat, 3:408-410. o.

107. A mentesítésre való jogosultság és a mentesített státus elbírálása a belügyminiszter által kinevezett bizottság feladata volt. Egy elnöke, négy állandó és négy póttagja volt. Csak egy állandó és egy póttagot neveztek ki a hadsereg által befolyásolt Országos Vitézi Szék javaslatára. Á mentesítés végérvényes megítélése előtt a belügyminiszter általában nyilatkozatot kért az illetékes megye vagy város elöljáróitól a kérvényezőnek a kitüntetések vagy érmék megszerzése óta tanúsított erkölcsi és hazafiúi magatartásáról. Lásd az 1530/1944. M. E. sz., április 26-i rendeletet, Budapesti Közlöny, 97. sz. (1944. április 30.) Lásd még Vádirat, 1:274-27 b., és 3:10-19., 42-49. o.

108. Sok városban a polgármesterek kihozatták a mentesített zsidókat a gettókból a belügyminisztérium döntéséig terjedő időre. Legtöbbször azonban a kérvényeket elutasították. Lásd például Baja polgármesterének 56 szám/res. 1944. sz., május 24-én kelt beadványát a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban, Kecskeméten. Lásd továbbá Székesfehérvár polgármesterének a helyi rendőrséghez 259 kt. 1944. sz. alatt, június 3-án intézett értesítését a székesfehérvári Fejér Megyei Levéltárban.

110. A mentesített zsidók névsorait lásd a MOL, 17. tekercsén. Lásd még Vádirat, 3:110-111.0.

112. A 2040/1944. sz. rendelet szövegét lásd Budapesti Közlöny, 189. sz. (1944. augusztus 22.) E rendelet hatálya nem terjedt ki külön vagy automatikusan a mentesített személyek közvetlen családtagjaira. Rájuk a 3670/1944. M. E. sz., október 11-i rendelet vonatkozott, mely négy nappal később, a Horthy-rezsim fennállásának utolsó napján lépett érvénybe. Uo., 235. sz. (1944. október 15.)

114. Mester leghűségesebb munkatársai közé tartoztak a mentesítési ügyek minisztériumi kezelésében Csomor Gusztáv, Molnár András, Lőrinczy Szabolcs, Giday Endre és Simon László. Lévai, Szürke könyv, i. m., 111. o.

115. Olyan akadémikusok és tudósok tartoztak közéjük, mint Goldzieher Károly, Oravecz Pál, Purjesz Béla, Riesz Frigyes és Rusznyák István. Az írók és művészek közt olyan jól ismert személyek akadtak, mint Boldizsár Iván, Heltai Jenő, Ligeti Ernő és Rózsahegyi Kálmán. Egyeseket, például Purjeszt és Rusznyákot Strasshofból hozták vissza Szegedről történt deportálásuk után. Másoknak, például Marót Károlynak és Rózsahegyinek azt is megengedték, hogy folytassák hivatásukat. További, 1944-ben mentesített művészek, írók és tudósok neveit lásd uo., 108-109. o.

116. 1944. október 15-ig, amikor a Horthy-rezsimet megbuktatta a Szála-si-puccs, 6998 mentességi bizonyítványt adtak ki. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 257. o.

118. Lásd például Komoly kommentárját erről a kérdésről, HJS, 3:209., 212. o.

120. Ezeket a zsidókat emlékeztették rá, hogy a mentesítési rendszer nem hatálytalanította a harmadik zsidóellenes törvény előírásait és a vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezéseket. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 36. sz. (1944. szeptember 7.), 2. o.

122. Lásd például Raffay Sándor püspök felhívását, melyet szeptember 8-án intézett Horthyhoz egy csoport kitért zsidó érdekében. Uo., 527. o.

124. Herczeg Ferenc jobboldali nacionalista beállítottságú író közbenjárt kiadója, Farkas István, a Singer és Wolfher Kiadó tulajdonosa érdekében. Megdöbbenve hallotta, amikor a német követségen közölték vele, megpróbálják visszaszállítani, ha „Farkas úr még nem került a krematóriumba". Uo., 270-271. o.

127. 3780/1944. M. E. sz., 1944. október 25-i rendelet. Budapesti Közlöny, 247. sz. (1944. október 29.), 1. o.

129. 577 600/1944. II. B. M. sz. rendelet a mentesítő okiratok megerősítése, illetőleg új mentesítések engedélyezése tárgyában. A rendelet egy másolata a szerző birtokában.

131. Sztójay voltaképpen kétszer fogadta Ferenczyt, egyszer Antal István társaságában, másodszor pedig Imrédy Béla, Hóman Bálint és Reményi-Schneller Lajos jelenlétében. Ferenczy mindkét alkalommái megpróbálta, hogy a deportálásokért és vélük összefüggő atrocitásokért minden felelősséget a németekre és fölőtteseire, Bakyra és Endrére hárítson, akiket akkorra már eltávolítottak a hatalomból. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 268. o.

132.1946. évi büntetőpere során Ferenczy azt állította, hogy először „1944. június 20. körül" hallott Auschwitzról egyRosenberg nevű munkaszolgálatostól, akinél „egy Auschwitzból érkezett levél" volt. Lásd Ferenczy tárgyalási jegyzőkönyvének 5-7. oldalát (XVIII.037/1946. számon a budapesti belügyminisztériumban).

133. Ez a beszámoló a háború után tartott tárgyalásán tett tanúvallomásán alapul, ahogyan azt Munkácsi Hogyan történt? c. könyvében összefoglalja, 190-191. o.

134. Uo., 191. o. Háború utáni emlékirataiban Pető azt állítja, hogy Ferenczyt egy bizottság látogatta meg, melynek ő maga, Kurzweil és Gábor János volt tagja. HJS, 3:60. o.

135. Lásd 1946. április 194 írásos vallomását, melyet közvetlenül kivégzése előtt adott, olyan időszakban, amikor a magyar hatóságok vádemelést terveztek a Zsidó Tanács és a Mentőbizottság tagjai ellen kollaboráció címén. Ferenczy azt állította, hogy ha Pető korábban érintkezésbe lépett volna a kormányzóval, a vidéki zsidókat Ugyanúgy meg lehetett volna menteni, mint a budapestieket. Megvádolta a Tanács vezetőit, hogy nem léptek kapcsolatba vele a deportálások megakadályozása vagy késleltetése végett, és hogy csak a gazdagok megmentése érdekelte őket. The Tragedy of Hungárián Jewry, 310-314. 0.

136. Komoly először augusztus 23-án találkozott Ferenczyvel Lulay közbenjárására. Komoly beszámolóját lásd HJS, 3:156. o. Komoly 1944-es szerepéről részletesebben lásd a 29. fejezetet. Stöckler is beszámolt Ferenczyvel folytatott tárgyalásairól, lásd „Gettó előtt - gettó alatt", Új Élet, Bp., 1947. január 22.-április 17.

137. Stern és Pető beszámolóit a Ferenczyvel folytatott tárgyalásairól lásd HJS, 3:33-41., 60-67. o.

138. Stöckler egy Sternhez címzett augusztus 14-i keltezésű levélben és több feljegyzésben és memorandumban, ideértve az augusztus 224 és 284 keletűeket, kifejezte csalódottságát, hangsúlyozva, hogy nem hajlandó kollektív felelősséget vállalni olyan döntésekért, amelyek meghozatalában nem vesz részt. Lásd Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt." Augusztus 284 memorandumának szövegét lásd Vádirat, 3:485-487. o.

139. 1944 nyarára a Magyarországon tartózkodó német haderő jelentősen csökkent, és már nem j elentett igazi fenyegetést. A nyár folyamán égy alkalommal a németek, akik szerették volna eltántorítani a magyarokat attól, hogy kilépjenek a háborúból, és szerették volna bizonyítani erejüket az egyoldalú deportálások esetére, hatásos katonai parádét rendeztek Budapesten, melyben tankok, páncélozott jármüvek és lövegek oszlopai vettek részt. A valóságban a németek blöfföltek, a parádé néhány egységből állt, melyek körbe-körbe haladtak, hogy komoly erő benyomását keltsék.

140. Munkácsi, Hogyan történt?, 180-194., 192-200., 216-218. o. Munkácsi szerint a jegyzéket a Tanácsnál hagyták. Én nem tudtam megtalálni a dokumentumot semmilyen forrásban vagy levéltárban. A kormány álláspontját a zsidókérdés kezelésével kapcsolatban valóban összegezte egy dokumentumtervezet, melyet a külügyminisztérium készített {Vádirat, 3:451-453. o.)- A Veesenmayer 1948-as tárgyalásán előterjesztett dokumentáció szerint hasonló Ötpontos követelést nyújtott be Veesenmayernak augusztus 24-én Reményi-Sehneller, akkori ügyvezető miniszterelnök. C. A. Macartney, 2:321. o.

142. Lásd Bonczos augusztus 29-én kiadott rendeletét (6255/1944. ein.) a MOL, 46. tekercsén. '

143. A zsidótlanító szakértők minden bizonnyal a minisztertanács augusztus 2-i határozataival összhangban tevékenykedtek. A minisztertanács meghallgatta Jaross jelentését a deportálások felújítására vonatkozó terveiről, Sztójay pedig kijelentette, hogy egy-két héten belül újraindulnak. MOL, 1. tekercs.

144. Lásd Freudiger: „Five Months." In: The Tragedy of Hungárián Jezvry. 266-267., 273., 276-285. o. Lásd továbbá Kasztner Rezsőhöz írt 1944. augusztus 20-i levelét. Uo., 289-294. o. Kasztner véleményét az útlevélkérdésben lásd Der Kastner-Bericht, 166-167. o. Nem sokkal a háború vége után Freudiger B'nei B'rak-ban telepedett le, Izraelben, és ott is halt meg 1976. március 15-én.

145. A külügyminisztérium álláspontját ismertető dokumentumokat a Csopey vezette politikai osztály készítette. A minisztertanácsi döntés után a részleteket a pénzügyminiszternek és a belügyminiszternek kellett közölnie a kormányzóval. Vádirat, 3:373-375. o.

146. Az utalás itt egyértelműen Kasztnernak az SS-szel folytatott tárgyalásaira vonatkozik, lásd a 29. fejezetet.

147. Vádirat, 3:375-380. o. Egy másik, augusztus 23. körül készült tervezet szerint a kormány felajánlott volna a németeknek 55-60 000 munkaszolgálatost, „akiknek a családja már Németországban volt", illetve büntetett előéletű zsidókat és olyanokat, akik a magyar hatóságok megítélése szerint veszélyeztették a közbiztonságot. Uo., 451-453. o.

148. A legtöbb hivatalos német és magyar forrás augusztus 25-ét jelölte meg a deportálások felújítása tervezett időpontjának. RLB, 20. dok.; zsidó források augusztus 26-át emlegetik.

151. A deportálások felújításának tervezett napján a pánik különösen erős volt. Egy híresztelés szerint, mely Bauer Jenőtől, a Tanács egyik tisztségviselőjétől származott, minden csillagos házhoz két csendőr szállt volna ki. Vádirat, 3: 485 -486. o. Stöckler azt állítja, hogy a deportálás tervét Ferenczy agyalta ki, hogy könnyebben elfogadtathassa a zsidókkal kedvenc vesszőparipáját, a budapesti zsidók külön e célra kijelölt vidéki táborokba való koncentrálását. Lásd Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt."

153. Vádirat, 3:427-431. o. Lásd még Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt." Bővebben lásd a 29. és a 31. fejezetben.

154. Horthy azt mondta Veesenmayernak - valószínűleg azért, hogy elterelje figyelmét arra irányuló terveiről, hogy katonai kormányt hozzon létre -, hogy a nyíltan németbarát Jurcseket szeretné kinevezni miniszterelnök-helyettesnek. Veesenmayer nyilván készpénznek vette Horthy kijelentését, mert ugyanazon a napon kapcsolatba lépett vele, hogy kidolgozzák a javasolt új kormány összetételét. RLB, 212. dok.

Günther, Eichmanri berlini helyettese biztosította a külügyminisztériumot, hogy „a kommandó egy része megfigyelőként mindenképp [Magyarországon] marad".

157. Uo., 214. dok. Áügusztus 25-i táviratában Veesenmayer arra kérte Ribben-tropot, hogy győződjön meg róla, milyen utasításokat adott Himmler Winkelmann-nak, és adjon ki utasításokat „a Führer más parancsaira vonatkozólag". Egy, az 1970-es évek végén készült interjúban Wilhelm Höttl azt állította, hogy voltaképpen Himmler és nem Horthy mentette meg a budapesti zsidókat! Lásd Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén, i. m., 129. o. Lásd még 356. o. Állítólag Sztójay Döme is azt bizonygatta, hogy ő mentette meg Budapest zsidóit. Lásd Kelemen István, Interjúk a rács mögött. Beszélgetés a háborús főbünösökkel. Müller Károly, Bp., 1946,45- 46. o.

158. A Sztójay-kormány felváltásának megkönnyítése érdekében a kormányzó kéthetes szabadságot engedélyezett a miniszterelnöknek, „hogy felgyógyulhasson betegségéből". Reményi-Schnellert augusztus 12-én nevezték ki. Budapesti Közlöny, 183. sz. (1944. augusztus 13.), 1. o.

162. A javasolt változtatásokat megbeszélték Veesenmayerral, aki ragaszkodott Bárdossy, Endre, Ruszkay bevételéhez, valamint Sztójay megtartásához valamilyen minőségben. Nem kapta meg, amit akart. A kormány, amelynek összetételéről a ma-gyarok döntöttek, a következőkből állt: Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Jurcsek Béla földművelésügyi és közellátásügyi miniszter, Bonczos Miklós belügyminiszter, Rakovszky Iván (a Közigazgatá&iBíróság korábbi bethlenista elnöke) vallás- és közoktatásügyi miniszter, Vladár Gábor igazságügy-miniszter, Hennyey Gusztáv vezérezredes, külügyminiszter, Markos Olivér kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter, Gyulay Tibor (a Budapesti Kereskedelmi Kamara volt főtitkára) iparügyi miniszter. Budapesti Közlöny, 197. sz. (1944. augusztus 30.), 1 -2. o.

167. Horthyligetről kiszabadítottak közt volt 11 az 55 újságíró és ügyvéd közül, akiket eredetileg Csepelen internáltak a Zsidó Tanács Önkéntelen közreműködésével. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 284. o,

168. A Zsidó Tanács július 28-án petíciót nyújtott be az Összes túsz és mindazok szabadon bocsátására, akiket a német megszállás óta „törvénytelenül" tartóztattak le és internáltak. A szöveget lásd I ,évai, Fekete könyv, 207-208. o.

169. A delegáció a következőkből állt: Balog Andor, Földes István, Geyer Albert, Groszmann Sándor, Sándor Dezső, Sebestyén József, Szegő Miklós és Vida Miklós. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 284. o.

171. A Ros Hasana (zsidó újév) két napja (szeptember 18. és 19.) és Jom Kippur (engesztelés napja) (szeptember 27.) alatt a budapesti zsidókat reggel 9 és este 7 óra között kiengedték otthonaikból, a szent napok előestéjén pedig du. 5-től 7 óráig. Vádirat, 3:545. o. A hasznosan foglalkoztatott zsidókat a rendőr-főkapitányság július 27. után különleges igazolványokkal látta el, melyek nagyobb mozgásszabadságot tettek lehetővé számukra. (Ugyanazon a napon bejelentették, hogy az 1944. március 20. után kibocsátott Összes személyi igazolvány augusztus-elsejével érvényét veszti.) Kul-tsár István, az Értelmiségi Munkanélküliség Ügyeinek kormánybiztosa hasonló intézkedéseket hozott a zsidó alkalmazottakra vonatkozólag a 188 358/1944. EMK. sz. rendelettel. Budapesti Közlöny, 174. sz. (1944. augusztus 3.), 15. o.

172. Vádirat, 3:563. 0. Addigra a parlamentet a rezsim engedelmes eszközévé alakították át, amennyiben a pártokat augusztus 24-én feloszlatták.

173. Koródy hivatásos újságíró, Szabolcs és Ung vármegye képviselője volt. Kó-ródy Komollyal folytatott tárgyalásainak néhány részletét lásd a 29. fejezetben.

175. A legtöbb forrás azt állítja, hogy az egyezményt a Lakatos-kormány írta alá röviddel beiktatása után. (Vö. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 277. o., és Munkácsi, Hogyan történt?, 224. o.) Másrészt Lakatos azt állítja, hogy az egyezményt a lelépő Sztójay-kormány írta alá (NG-1848). Eddig nem találtak német dokumentumot, amely alátámasztaná ezt az állítást. Augusztus 30-i táviratában Veesenmayer tájékoztatta Ribbentropot - valószínűleg Reményi-Schneller vagy Jurcsek közlése alapján -, hogy az új magyar kormány eldöntötte: szeptember elsején megkezdi a zsidók koncentrálását, és szeptember 2-án az elszállításukat. RLB, 215. dok. Lásd még C. A. Macartney, 2:327. o.

177. Uo., 32. sz. (1944. augusztus 10.), 3. o. Míg a zsidó munkabrigádokat eredetileg kizárólag budapesti romeltakarításokra állították be, fokozatosan más célokra és más településeken is kezdték felhasználni őket. Lásd például FÁA, 2:618-625. és 641-643. o.

178. Vádirat, 3:499. o. A következő hónapban a németek még többet követeltek. A minisztertanács 1944. szeptember 27-i ülésén a külügyminiszter egyebek között a következőket mondotta: „...a németek a budapesti zsidóság közül legalább 1500 zsidó azonnali kivitelét sürgetik. A budapesti Zsidó Tanács vállalkozott arra, hogy ezeket kikeresi." MOL, 1. tekercs.

179. Magyarországi Zsidók Lapja, 6., 36. sz. (1944. szeptember 7.), 3. o. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a 18 és 48 év közötti férfiak többsége már a reguláris munkaszolgálatos-századokban szolgált.

181. Bővebben Hornynak a munkaszolgálati rendszerben betöltött szerepéről lásd a 10. fejezetet. Heinrich Jánosról lásd: Ember Mária: „Egy mentési kísérlet története." Magyar Nemzet, 1986. május 17., 10. o.

182. „Aki rangját és életét kockáztatta." Új Élet, Bp., 1986. május 15.

184. Uo., 230-232. o. Egy másik memorandumban a zsidó vezetők tömör infor-mációkkal látták el dr. Langmárt a gettósítási és deponálási folyamatban részt vevő magyar és német hivatalos személyiségekről, köztük Ferenczyről, Lulayról, Eich-mannról és Krumeyről. Uo.

185. A magyar politikai, kormányzati és egyházi vezetők mozgósításának alapjait Komoly Ottó rakta le. A Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjeként tevékenykedve Komoly a „magyar vonalat" próbálta megdolgozni - az SS-vonalon működő Kaszt-nerral ellentétben -, ami sokkal eredményesebbnek bizonyult. Szoros és hatékony kapcsolatot tartott fenn Mester Miklóssal, Bereczky Albert református lelkésszel, Tildy Zoltánnéval és más vezetőkkel. Közeli munkatársai közé tartozott Török Sándor, a keresztény zsidók képviselője, továbbá a Mentőbizottság tagjai, melynek szintén elnöke volt. Stern Samu gyakran a Komoly által vezetett különféle csoportok által kidolgozott álláspontokat tárta a kormányzó elé. Lásd Komoly naplóját az 1944. augusztus 21-től szeptember 16-ig tartó időszakról, in: HJS, 3:147-250. o. Lásd még Béla Vágó: „Budapest Jewry in the Summer of 1944. Ottó Komoly's Diaries." in: YVS, 8:81-105. o. A további részleteket lásd a 29. fejezetben. Komoly Ottó naplóját lásd Ráday-évkönyv III., 1984.

186 . Sternnek a budapesti zsidók érdekében történt közbenjárása számos vitatott kérdést vet fel azzal kapcsolatban, miért nem lépett fel a vidéki zsidóság érdekében. Noha valószínű, hogy Horthy elérhetetlen volt a német megszállás első néhány hónapjában, miután kényelmesen úgy döntött, hogy távol tartja magát a kormány által hozott zsidóellenes intézkedésektől, a kérdés továbbra is fennáll, miért nem lépett vele kapcsolatba Stern június második felében, amikor Horthy már újra beleszólt a dolgokba, és a trianoni Magyarország zsidó közösségeinek egy része még az országban volt.

187. Utalás Kassa 1941. júniusi bombázására, melyet állítólag szovjet felségjelű repülőgépekkel a németek hajtottak végre, hogy ürügyet teremtsenek Magyarországnak a Szovjetunió elleni hadba lépésére. Bővebben lásd a 6. fejezetben.

188. Munkácsi, Hogyan történt?, 236. o. Lásd még Stern nyilatkozatát, HJS, 3:39—41. o.

190. Az Eichmann-Sonderkommandót visszahívták ugyan, de csak formálisan oszlatták fel, a valóságban nem. Wislicenyt visszaküldték eredeti állomáshelyére, Pozsonyba; Dannecker azt a parancsot kapta, hogy maradjon Budapesten közelebbről meg nem határozott feladatok ellátására; még azoknak is, akiket visszarendeltek az RSHA berlini főhadiszállására, azt az utasítást adták, hogy még egy hétig maradjanak Budapesten, „várva az esetleges politikai változást az országban". Lásd Grell 1944. szeptember 29-i memorandumát. Uo., 220. dok.

192. A nyolc gyűjtőközpont a következő volt: Csáky utca 5.; az Öntőház utcai zsinagóga; az Aréna út 55. sz. alatti zsinagóga; Jókai utca 4.; Akácfa utca 32.; a Bethlen tér 2. sz. alatti zsinagóga, a Páva utca 39. sz. alatti korábbi internálótábor; és Colum-bus utca 46. Úgy tervezték, hogy a turai tábort kiürítése után majd a honvédség használja. Uo., 219. dok.

197. Horthy sok titkos értekezletet tartott legbizalmasabb tanácsadói társaságában. Közéjük tartozott gróf Bethlen István, gróf Esterházy Móric, gróf Károlyi Gyula, báró Perényi Zsigmond és Kánya Kálmán. A katonatisztek közül különösen a következőkben bízott: Csatay, Hennyey, Lakatos, Bakay Szilárd, valamint Rőder Vilmos, Náday István és Sónyi Hugó nyugdíjas tábornokok.

198. A magyar csapatoknak szeptember 13-án sikerült elfoglalniuk és szeptember 22-éig tartaniuk Aradot. E kilenc nap során sárga csillag viselésére kötelezték a városbán maradt 10 000 zsidó 70%-át. Az Eichmann-féle Sonderkommando vezérkara, Abromeit, Dannecker, Eichmann, Hunsche, Novak és Wisliceny a magyar csapatok nyomában ugyancsak a régióba érkezett, állítólag azért, hogy „megszervezze 10 000 német fajú személy repatriálását". Gh. Kovács (Eichner), „Eichmann §i planuita deportare a evreilor din Arad §i Timi§oara" (Eichmann és Arad és Temesvár zsidóinak tervezett deportálása), Minimum (Tel-Aviv), 1993. szeptember-október, 40. o. Lásd továbbá Franz Novak 1961. január 22-én elhangzott vallomását a bécsi tartományi bíróságon. -

199. A sármási mészárlásokról részletesebben lásd Matatias Carp: Sarmas. Una din edé maioribile crime fasciste. (Sármás. Az egyik legszörnyűbb fasiszta bűntett.) So-cec, Bukarest, 1945, 47. o. és illusztrációk. Lásd még S. A. Bacher: „The Slaughter of Sarmas." Tricolorul, Toronto, 2. köt., 1. sz., 1982. szeptember 1., 6-7. o., valamint Nicholas M. Nagy-Talavera, „The Anatomy of a Massacre: Sarmas 1944", Simon Wiesenthcd Center Annual, 7. köt., 1990,41 -62. o.

200. Lakatos 1947. június 104 nyilatkozatában számolt be az eseményekről, melyet Veesenmayernak a Nürnbergi Katonai Törvényszék előtt tartott 1948-as tárgyalásával kapcsolatban adott (NG-1848). Miniszterelnöksége és hathetes kormányzása hátteréről adott nyilatkozatát, melyet nyilas fogvatartóinak írt Tihanyban 1944. október 28-án, lásd Gosztonyi Péter: „Lakatos Géza beszámolója miniszterelnöki tevékenységéről", Új Látóhatár, München, 5. sz., 1970, 440-458. o. Lakatos Ade-laide-ben halt meg, Ausztráliában, 1967. május 21-én, 77 éves korában.

201. Lenyűgöző és részletes beszámoló a tengelyhatalmak szövetségéből való magyar kiugrási kísérlettel összefüggő tárgyalásokról C. A. Macartney, 2:319-443. o. Lásd még Zvi Erez: „The Jews ofBudapest and the Plans of Admiral Horthy, August-October 1944." In: YVS, 16. köt. 1984, 177-203. o.

HORTHY DÖNTÉSÉ a deportálások felfüggesztéséről, majd Sztójay Döme miniszterelnök menesztéséről, meggyőzte a németeket arról, a magyar kormányzó valóban úgy döntött, hogy Magyarország kilép a tengelyhatalmak szövetségéből. A németek természetesen a kormányzó és a magyar kormány minden lépéséről pontosan tudtak, ügynökeik, akik között sok magas beosztású kormánytisztviselő is akadt, mindenről informálták őket. Következésképp nem vesztegették az időt, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket a Harmadik Birodalom érdekeinek védelmére.

Edmund Veesenmayer - az ideológiailag szilárd, de politikailag pragmatikus náci diplomata - tisztában volt a kormányzó „hitszegő" tevékenységével, azonban azt hitte, hogy most is, mint márciusban, Horthy felszínen maradását kívánják meg a Birodalom érdekei. Helyesen látta, hogy a kormányzó személye nemcsak a magyar nép szuverenitását képviseli, hanem egyúttal törvényességet is kölcsönöz a kormány lépéseinek, így aztán, nehogy még jobban elidegenítse Horthyt, Veesenmayer hajlandó volt eltűrni Lakatos Géza tábornok új, katonai kormányát. Sőt augusztus végén még fogadta is Lakatost a német követségen, jóllehet ő és beosztottja, Kurt Haller már intenzív tárgyalásokat folytatott a nyilasok képviselőivel egy Szálasi vezette kormány megalakításának lehetőségéről. A báró Kemény Gáborral, a nyilasok jövendő külügyminiszterével folytatott egyik megbeszélésen Haller odáig ment, hogy felvetette: letartóztatják Lakatost, és úgy gyakorolnak nyomást Horthyra, hogy megfenyegetik annak a hamis hírnek a közzétételével, hogy a felesége állítólag zsidó származású. Veesenmayer szerette volna összeötvözni a Horthy által kínált törvényesség látszatát a Szálasitól várt szolgai hűséggel, így aztán augusztus 29-én megszervezte e két magyar vezető újabb találkozását. Csakhogy a magyar jobboldal arisztokrata-konzervatív és ultraradikális szárnyai e két képviselőjének korábbi találkozójához hasonlóan, ez az ösz-szejövetel is eredménytelen maradt.

Röviddel a Lakatos-kormány augusztus 29-i beiktatása után Horthy megkezdte a Magyarország háborúból való „tisztességes" kivezetésére irányuló terveinek végrehajtását. Legfelsőbb Hadúrként a kormány valamennyi tagjának legalábbis látszólagos támogatását élvezve, Horthy úgy döntött, hogy szeptember 8-án fegyverszünetet kér.¹ A döntést végül azonban nem hajtották végre, mert Horthy a Hitlernek és Veesenmayer-nak tett korábbi fogadalmaival összhangban becsületbeli kötelességének érezte, hogy tájékoztassa a németeket a terveiről. Hogy megkerülje ezt a bizarr álláspontot, Csatay Lajos, Horthy megbízható hadügyminisztere korábban azt javasolta: figyelmeztessék a németeket, hogyha 24 órán belül nem küldenek öt páncéloshadosztályt Magyarország védelmére, a magyaroknak nem marad más választásuk, mint hogy megadják magukat.²Ez a látszólag ügyes terv kudarcot vallott. A magyarok nagy meglepetésére (akik persze arra számítottak, hogy a németek nem hajlandók vagy nem tudják teljesíteni a kérést), a németeknek sikerült az ultimátumban megszabott határidőn belül Magyarországra küldeni bizonyos erőket. Habár ezek kisebbek voltak, mint a magyarok által kértek, elég nagyok voltak ahhoz, hogy meghiúsítsák a kormányzó szándékait, és polgárháború lehetőségével fenyegessenek. A kormány szerint a németek feltétlenül támogatták volna a jobboldali szélsőségesek harcát az egyre nyíltabban megmutatkozó antifasiszta erőkkel szemben - potenciálisan közéjük tartoztak a zsidó munkaszolgálatos-alakulatok is melyekről feltételezték, hogy segítséget kapnak az előrenyomuló Vörös Hadseregtől.

Ahogy Horthy szándékai világossá váltak, a politikai-katonai frontvonalak a szélsőséges jobboldaliak (és német támogatóik), valamint a mérsékelt konzervatív erők (és új, baloldali szövetségeseik) között világosan kirajzolódtak. Mindkét tábor buzgón hozzálátott a várt végső leszámolás előkészítéséhez.

Horthy tisztában volt a nyilas vezetők mesterkedéseivel, és szeptember 16-án elrendelte letartóztatásukat. Királyi G. ezredes azonban, a Palotánál szolgálatot teljesítő csendőrök parancsnoka, akit az akcióval megbíztak, jelentette, hogy nem lehet letartóztatni őket, mert az SS védelme alatt állnak. Keményt Haller védte; Kovarcz Emil, akit Szálasi három nappal előbb az összes nyilaskeresztes erő főparancsnokává nevezett ki, Budán, a Pasaréti úton tartózkodott egy villában SS-védelem alatt, ahol a nyilas hatalomátvétel átfogó tervén dolgozott; Ney Károlyt és Bolhóy Imrét, a szélsőjobboldali veteránszervezet - A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége - KABSZ - vezetőit pártfogójuk, Ottó Winkelmann, az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnoka vette oltalmába, aki nyilván hatékonyabbnak és megbízhatóbbnak tartotta őket, mint Ko-varczot; Szálasi, al$it Veesenmayer Kari Pfeffer-Wildenbruch SS-Ober-gruppenfuhrer gondjaira bízott, aki az SS-erők és a Budapest védelmére kirendelt erők parancsnoka volt, idejét egy sor dokumentum elkészítésének szentelte, várva a hungarista rezsim hatalomátvételének beköszöntét.

Szálasi grandiózus tervei, melyek az akkori katonai helyzetben nem-csak irreálisak, de egyenesen bizarrak voltak, a zsidókérdés megoldását is magukban foglalták. A zsidókat, akik közül már csak a Budapesten és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévők maradtak életben, és akiket szigorúan faji alapon határoztak meg, belföldi közmunkákon kellett volna foglalkoztatni a háború végéig, amikor is nemzetközi egyezmény keretében át kellett volna szállítani őket egy egyelőre meghatározatlan helyre.³ Szálasi a zsidókérdés megoldására vonatkozó programját a következőképpen foglalta össze:

A zsidóknak munkaszolgálatot kelj teljesíteniük a Nemzet számára az országon belül; a vélük való bánásmód a magatartásuktól függ majd; jogi helyzetüket törvény szabályozza; semmiféle különbséget nem szabad tenni zsidó és zsidó között. Amikor a háború befejeződik, az összes zsidót el kell távolítani Magyarországról nemzetközi egyezmény által meghatározott helyre. A zsidóknak sose szabad megengedni, hogy visszatérjenek magyar földre. A vegyes házasságok megsemmisítendők, és mindenki érvényt szerezhet ennek a jognak. Akik nem élnek vele, ugyanabba a kategóriába esnek, mint a zsidó házastárs; ilyen esetekben a gyerekek is zsidóknak számítandók.⁴

Ezt a politikai nyilatkozatot tekintette irányadónak Budinszky László nyilas igazságügy-miniszter, akire később elsőként bízták rá a zsidóügyek kezelését.

Míg a nyilasok várakoztak, Horthy és bizalmas tanácsadói igyekeztek keresztülvinni a fegyverszünet megkötésére vonatkozó, ügyetlenül titkolt terveiket. A kormányzó most már tudta, az angolszászok nem tudják és nem is akarják megakadályozni, hogy Kelet-Európa szovjet befolyás alá kerüljön, Abban a meggyőződésben, hogy a nyugati szövetségesek nem foglalkoznak sem Európa Balkán felől történő inváziójával, sem légi úton szállított alakulatokat nem dobnak át Magyarországra, hogy „meggátolják a bolsevizmus előretörését" (ez korábban magyar ábránd volt), Horthy végül felhatalmazást adott, hogy kössenek fegyverszüneti egyezményt a Szovjetunióval.⁵ Szeptember 27-én megbízta Bakay Szilárd tábornokot, egyikét annak a kevés magas rangú katonatisztnek, akiben még megbízott, hogy vegye át azoknak az erőknek a parancsnokságát, melyeknek a főváros védelmét kellett ellátniuk az átállás alatt. Bakayt azonban október 8-án, miközben visszatérőben volt a Duna Palota Szállóban lévő főhadiszállására, a Gestapo elrabolta. Vele együtt a németek a Budapest védelmére vonatkozó titkos terveket is megkaparintották.⁶

A fegyverszünet tervét, akárcsak a katonai elővigyázatossági intézkedéseket, rosszul dolgozták ki és rosszul készítették elő.⁷ A németek nemcsak tudtak róluk, de hatékony ellenintézkedéseket is tettek meghiúsításukra. Szeptember 16-ra Hitier személyesen bízta meg Ottó Skorzeny őrnagyot, a Mussolinit ideiglenesen kiszabadító kommandó parancsnokát a Horthy terveinek meghiúsítását szolgáló feladatokkal. Skorzenytől azt várták, hogy Friesner tábornokkal, a Budapesten állomásozó néniét erők új parancsnokával és Winkelmann-nal együttműködve gondoskodjék a budai Várhegy elfoglalásáról, és tüntesse el a színről ifj. Horthy Miklóst, akí fontos náciellenes tevékenységet folytatott.⁸ Figyelmeztették a lehetséges katonai akcióra Erich von dem Bach-Zelewski Obergruppenführert is, a partizánellenes egységek parancsnokát, aki ekkor Varsóban állomásozott. Október 13-án érkezett Budapestre azzal a konkrét megbízatással, hogy vegye át az összes helyi rendőri és SS-egység parancsnokságát a Vasököl ¡Hadművelet (Operation Panzerfaust) végrehajtására, melyre abban az esetben kerül sor, ha Horthy „manőverei háborús bonyodalmakhoz" vezetnek.⁹ Veesenmayer erőfeszítéseihez politikai támogatást nyújtottak Rudolf Rahn, a Mussolini Olaszországában akkreditált német nagykövet Budapestre rendelésével. Rahn a Garda-tó partján fekvő Gargnanóból, ahol a Dúcéval üdült, érkezett Magyarországra.

Ezeken a Berlin kezdeményezésére hozott intézkedéseken kívül Veesenmayer és magyar szövetségesei számos további elővigyázatossági intézkedést foganatosítottak. Szeptember vége felé Veesenmayer egyezményt kötött Szálasival a hatalomátadás során követendő eljárásról,¹⁰ valamint a tervezett új, nyilas kormány összetételéről.¹¹ A Horthy terveit ellenző jobboldali képviselők a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége nevű külön parlamenti csoportba szerveződtek Rajniss Ferenc vezetésével. A Szövetséget, melyet azért hoztak létre, hogy „alkotmányos" alapot adjon a nyilas hatalomátvételnek, majd a fegyverszünet megakadályozásának, és amelyhez már 138 képviselő csatlakozott, október elején aktivizálták. Veesenmayer nagy reményeket fűzött a Szövetséghez és Végrehajtó Bizottságához,¹² mint olyan eszközökhöz, melyek segítségével nyomást gyakorolhat mind Horthyra, mind kormányára. A Szövetség által kezdeményezett gyakori interpellációk ellenére még mindig hitt abban, hogy a Birodalom érdekeit jobban szolgálná, ha Horthy hatalmon marad. Veesenmayer még október 12-én is úgy nyilatkozott, szívesebben venné a Lakatos-kormány megtartását, feltéve, hogy az kész Horthyval együtt nyilvános proklamációban vállalni, hogy folytatja a harcot Németország oldalán; véglegesen „megoldja" a zsidókérdést; és felhagy a jobboldal „üldözésével"¹³.

Lakatos nyilván nem ezt a választ várta szeptember 27-én eljuttatott jegyzékére, melyben kérte, hogy a Gestapo által fogva tartott összes politikai foglyot adják át a magyar hatóságoknak; hogy a magyar vezérkari főnököt előre tájékoztassák a Magyarországon végrehajtott minden német csapatmozdulatról; és hogy magyar egységeket ne helyezzenek át a magyarvezérkari főnök jóváhagyása nélkül.¹⁴

A két oldal egyre világosabban látta egymás szándékait, s megtették az utolsó előkészületeket a döntő játszmához, mely egyre közelibbnek és elkerülhetetlenebbnek látszott.¹⁵

Habár a fordulat terveit gondosan kimunkálták október első felében, október 15-i végrehajtásuk csupa tragikomikus vonást mutatott. A terveket eredetileg Horthy dolgozta ki közvetlen családtagjai, különösen fia, ifj. Horthy Miklós, és menye, Ilona közreműködésével; részt vett az előkészítésben Ambrózy Gyula, a kabinetiroda vezetője; Tost Gyula alezredes, a szárnysegédje; és Horthy néhány legmegbízhatóbb, tisztje, köztük Vattay Antal tábornok, a kormányzó Katonai Irodájának főnöke, és Lázár Károly tábornok, a testőrség parancsnoka.

A terv összehangolt akciót irányzott elő, melyben részt vettek volna mind a Budapesten és környékén állomásozó lojális egységek, mind pedig a fokozatosan kibontakozó ellenállási mozgalom rendelkezésére áüó állítólagos erők. Lázár tábornok több alkalommal tárgyalt Gergely Györggyel és Beér Jánossal, a Zsidó Tanács képviselőivel a zsidó munka-szolgálatos-alakulatok esetleges felfegyverzéséről és felvonulásáról. A terv néhány részletét Vattay tábornok közölte Miklós Béla vezérezredessel és Veress Lajos altábornaggyal, a fronton harcoló első, illetve második magyar hadsereg parancsnokaival, akik utasítást kaptak, hogy egy megbeszélt rejtjeles parancs kézhezvételekor álljanak át a szovjet erőkhöz.¹⁶Megfogalmazták a fegyverszüneti proklamáció szövegét, és előkészítettek egy példányt Hlatky Endre sajtóügyi államtitkár számára, akinek gondoskodnia kellett a rádióban való közzétételéről.

A részletesen kimunkált tervek összeomlottak. Ennek egyik fontos oka az volt, hogy a végrehajtás október 18-i dátumát hirtelen és meglepetésszerűen előrehozták október 15-re. Horthy több okból döntött az időpont előrehozása mellett, ezek közül a legfontosabbak a nyilasok és náci szövetségeseik, valamint a Szovjetunió által gyakorolt nyomás volt. Meg volt győződve arról, hogy a nyilasok, akiket Veesenmayer és a Budapesten állomásozó Wehrmacht- és SS-egységek most már nyíltan támogattak, közvetlenül Berlin irányítása alatt állnak, és felkészültek puccsuk beindítására. (A nyilasok valójában azt tervezték, hogy Esztergomban robbantják ki a puccsot.) Ugyanakkor Moszkvát bosszantotta a magyarok látszatra halogató taktikája, és az előzetes fegyverszüneti feltételeknek megfelelően azonnali lépéseket sürgetett, melyeket Horthy már október 11-én elfogadott.

Jóllehet Horthy október 14-i váratlan döntése, hogy másnap végrehajtja az átállást, kétségtelenül felborította a nyilasok terveit, elkerülhetetlenül aláaknázta saját terveinek sikerét is, mert legtöbb bizalmas politikai és katonai szövetségesét - és potenciális támogatóikat is- meglepetésként érte. A kormányzóhoz hűnek tartott csapatokat nem lehetett a fővárosba vinni, a zsidó munkaszolgálatosoknak nem volt fegyverük, és az ellenállási mozgalom által ígért munkásokat sem mozgósították. Horthy nyilván a meglepetés előnyeire játszott és arra, hogy a magyar hadsereg - a sok németbarát tiszt ellenére - várhatóan hű marad hozzá. Amikor meghozta a döntését, október 15-én délelőtt 10 órára összehívta a koronatanácsot, és ugyanaznap délre magához kérette Veesenmayert, hogy tájékoztatást adjon tervezett lépéséről.

1944. október 15. kétségtelenül Magyarország egyik legsötétebb napjaként fog bevonulni a történelembe. Ezzel a nappal letűnt a Horthy-kor-szak - és vele a „történelmi" Magyarország a maga vegyes, feudálkapita-lista társadalmi-gazdasági rendjével. A nap tragikus eseménnyel kezdődött, mely talán kulcsszerepet játszott Horthy későbbi döntésében, hogy átadja a hatalmat a nyilasoknak: ifj. Horthy Miklóst kora reggel, a koronatanács tervezett ülése előtt elfogta a Gestapo. Mint az antifasiszta ellenzék egyik vezetője - ő volt az ún. Kiugrási Iroda feje -, ifj. Horthy szoros kapcsolatot tartott fenn az ellenállás vezetőivel, a Zsidó Tanács több tagjával, és egyes források szerint a Tito-féle partizánmozgalom néhány képviselőjével is. A németek pontosan tudtak ilyen irányú tevékenységeiről. A kérdéses reggelre találkozót beszélt meg jugoszláviai futárokkal Bornemissza Félixnek, a Magyar Dunai Hajózási Társaság igazgatójának irodájában.

A házat körülvették Skorzeny emberei, és Bornemisszával együtt letartóztatták az ifjabb Horthyt. Szőnyegbe csavarva, titokban csempészték ki őket Budapestről; ifj. Horthy Miklós végül a mauthauseni koncentrációs táborban kötött ki. A rajtaütés egyik sérültje Ottó Klages SS-Haupt-sturmfuhrer, a német biztonsági szolgálat (SD) budapesti parancsnoka volt, aki gyomorlövést kapott, és nem sokkal később meghalt.¹⁷

A koronatanács ülése, mely csak 10.45-kor kezdődött, végighallgatta a szemlátomást megtört Horthyt, amint bejelentette döntését, hogy elfogadja a szovjet fegyverszüneti feltételeket. Döntését alátámasztotta Vörös János vezérezredes beszámolója a tarthatatlan katonai helyzetről. A magyarvezérkari főnök hangsúlyozta, hogy a Vörös Hadsereg már a Szeged-Csongrád vonalon harcol, kierőszakolja az átkelést a Tiszán, és hogy heves tankcsata dúl Debrecentől délre, melynek kimenetele nagy biztonsággal megjósolható. Figyelmeztetett, hogy a szovjet erők két nap alatt elérhetik Budapestet. A politikai és a katonai helyzet reménytelenségét Lakatos és Hennyey Gusztáv külügyminiszter is megerősítette.

Az ülést délben félbeszakították, hogy Horthy - Lakatos és Hennyey kíséretében - megtarthassa találkozóját Veesenmayerral. A személyes csapástól felindultan Horthy először azzal vádolta a német követet, hogy elraboltatta a fiát, és azzal fenyegetőzött, hogy túszként fogva tartja őt a fia biztonságos visszatéréséig. Aztán előadta döntését, hogy elfogadja a fegyverszünetet, s a proWamációjában szereplő érvekre hivatkozott. Vee-senmayer kérte, hogy konzultáljon a Führerrel, és Horthy nagy meglepetésére bejelentette, hogy éppen megérkezett Rudolf Rahn, Hider külön-megbízottja, azzal a különleges feladattal, hogy „csökkentse a feszültséget... és kompromisszumot találjon". Habár Horthy, alighanem udvariasságból, beleegyezett abba, hogy találkozzék Rahnnal, menye sürgetésére azt is eldöntötte, hogy igyekszik végrehajtani az eredeti tervet, és felolvastatja proWamációját a rádióban. Az utóbbi lépést a megállapodás szerint sikeresen végrehajtották, hála Hlatky Endre erőfeszítéseinek.¹⁸

13 óra körül, mialatt a proklamációt a magyar rádióban felolvasták, Horthy fogadta Rahnt. Habár mély benyomást tett rá a német különmegbízott „megértése", Horthy újra megerősítette döntését, és kifejezte reményét, hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra a korábbi fegyverbarátok között, és hogy a németeknek lehetővé teszik a békés visszavonulást. A megbeszélés barátságos hangnemben ért véget, noha félreértés történt a jövőbeli érintkezést illetően, Rahn nem tartott több megbeszélést Horthyval, de állandó kapcsolatban maradt a magyar kormány tagjaival, különösen Lakatossal, Szálasi másnapi hatalomátvételéig, amíg a helyzet nem tisztázódott.¹⁹

Proklamációjában a kormányzó tájékoztatta a nemzetet arról, hogy a háborút, melybe Magyarország földrajzi helyzete miatt és német nyomásra kényszerült bele, elvesztették, és hogy a Harmadik Birodalomra elkerülhetetlen vereség vár. Ezután felsorolta a bűnöket, melyeket Németország követett el Magyarországgal szemben, ideértve a magyar csapatoknak az ő kívánsága ellenére történt harctérre küldését és a Gestapo meg az SS által elkövetett számtalan túlkapást a megszállás után. Hangsúlyozta a németek cinkosságát Bakay tábornok elrablásában és a nyilaspuccs előkészületeiben. A zsidókérdésről Horthy a következőket mondta: „A német megszállás védehne alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését."

A proklamáció felolvasása után az adás Horthynak a magyar fegyveres erőkhöz szóló napiparancsával folytatódott. Felszólította a katonákat, hogy maradjanak hűek esküjükhöz, és hajtsák végre utasításait, „amitől a nemzet életben maradása függ"²⁰. A kora délután folyamán azonban a rejtjeles parancsot, melyet Vörösnek kellett volna a fronton lévő seregek parancsnokaihoz küldenie, egy másikkal helyettesítették. Vörös nevében és beleegyezésével az új parancs úgy szólt, hogy a kormányzó proklamá-ciója, ahogyan kibocsátották, nem vonatkozik a csapatokra, és rövidesen különleges utasításokat kapnak arra vonatkozólag, mit tegyenek. Addig folytassák a harcot.²¹ Később a délután folyamán, amikor az adóállomást német segítséggel nyilas elemek foglalták el, többször beolvasták Vörösnek a harc folytatására vonatkozó új parancsait egy felhívással együtt, mely Budapestre szólította Beregfy Károly nyilasbarát tábornokot.²²

Az éter hullámait aznap délután betöltő ellentmondásos hírek és utasítások megzavarták és tanácstalanná tették a fegyveres erőket és a polgári lakosságot. Mivel a lojális hadseregparancsnokok és az ellenállás vezetői három nappal későbbre várták a „nulla órát", nem voltak felkészülve a határozott cselekvésre. A munkások, mint általában a tömegek, passzívak maradtak, és rádiókészülékeiken csüggtek abban a reményben, hogy a helyzetet majd megmagyarázzák nekik. Mint március 19-én, a megszállás idején, az embereken egyfajta kollektív tehetetlenség lett úrrá, mely keveredett a küszöbönálló változásoktól való, a sokéves kommunistaellenes és zsidóellenes propaganda által táplált félelemmel. A passzivitást elmélyítette, hogy vasárnap lévén, az üzemek zárva maradtak.

Az egyetlen látható örömnyilvánítás, akármilyen rövid életű volt is, a zsidó közösségtől és néhány hagyományosan Horthy-ellenes és nyilasellenes elemtől származott. Egyes zsidók letépték sárga csillagjukat, és mámoros örömmel hagyták el a csillagos házakat. A zsidó munkaszolgálatosalakulatok sok tagja levette sárga karszalagját, és eldobta lapátját és csákányát. Késő délutánra azonban örömüket sötét balsejtelem váltotta fel. Midőn Vörös parancsa nyomán a fegyveres erők, a csendőrség és a rendőrség túlnyomó többsége azok oldalán állt, akik „a harc folytatását" hirdették „a bolsevizmus ellen", a zsidók kezdtek rádöbbenni, hogy örömük korai volt. Nem a szabadulásuk órája ütött, hanem a háború egyik legszörnyűbb szakaszának a küszöbére értek.

Miután elvesztették az ellenőrzést a hatalmi eszközök felett és a nyilasok szilárdan tartották a rádióállomást, Horthy és a köré csoportosuló politikai-katonai személyiségek készek voltak elismerni, hogy a játszmát elvesztették, és a radikális jobboldal hatalomátvétele befejezett ténnyé vált. Ezért igyekeztek „fölösleges vérontás nélkül" átadni a hatalmat. Ami azt illeti, Szálasi és előre összeállított kormánya -az egyetlen, amely még élvezte a németek bizalmát - türelmetlenül várt az SS védelme alatt, hogy lehetőleg Horthy áldásával átvegye a hatalmat. Másnap vérontás nélkül és olyan körülmények között, melyek nélkülöztek minden drámaiságot, megkapták Horthy kénytelen-kelletlen hozzájárulását.

A nyilaspuccs végül is lehetővé tette, hogy a radikális jobboldal kerüljön hatalomra, és ha állandó katonai nyomás alatt is, de majdnem a háború végéig élvezze a hungarista állam dicsőségét. A nyilasok sikerüket főképp ellenfeleik hibáinak és számos váratlan, kedvező fejleménynek köszönhették. Néhány magas rangú katonatiszt árulása,²³ a politikai vezetés ingadozása és tehetetlensége, a hiányos előzetes katonai intézkedések, a tömegek apátiája - mindez a nyilasok ügyét segítette, és számíthattak Veesenmayer és Rahn ügyes diplomáciájára, Skorzeny és az SS, valamint a Bach-Zelewski parancsnoksága alatt álló néhány tucat Tigris tank által rendezett erődemonstrációra.

Habár a nyilaspuccs október 15-én késő délután befejezett ténnyé vált, a diplomáciai manőverezés egész éjszaka folytatódott. A németeket és nyilas szövetségeseiket elsősorban a hatalom Szálasira való - lehetőleg békés - átruházása foglalkoztatta.²⁴ Lakatos²⁵ és Horthy szárnysegédjei, Vattay és Tost főképp a kormányzó és közvetlen családtagjai biztonságáért aggódtak. A helyzet másnap megoldódott, amikor Horthyt belesodorták két dokumentum aláírásába: az egyik érvénytelenítette prokla-mációját és megerősítette Vörös parancsát „a harc odaadó folytatására"; a másik megbízta nemezisét, Szálasi Ferencet a „nemzeti összefogás kormányának" megalakításával.²⁶ Másnap Horthynak és közvetlen családtagjainak megengedték, hogy Skorzeny kíséretében németországi száműzetésbe vonuljanak. A bajorországi Waldheim melletti Hirschberg-kas-télyba vitték, ahonnan végül is az amerikaiak szabadították ki őket. Veesenmayer határozott ígérete ellenére ifj. Horthynak nem engedték meg, hogy csatlakozzék hozzájuk; az amerikaiak végül Dachauban szabadították fel, ahova Mauthausenból került át. Lakatost, miután eleget tett a hatalomátadásban ráosztott szerepnek, a nyilasok letartóztatták és Tihanyba vitték.²⁷

Amint a rádióadó a szélsőjobboldaliak kezébe került, dühödt kampányt kezdett a „judeobolsevista veszély" ellen, zsidóellenes erőszakcselekményekre bujtogatva a csőcseléket. A vitriolos propagandát, mely egyúttal „a belső ellenség érdekszövetsége" ellen is irányult, csak katonazene és „hivatalos" nyüas közlemények szakították félbe. Ezek közé tartozott Szálasi napiparancsa, a Nyilaskeresztes Párt, a Hungarista Mozgalom és a KABSZ proklamációi. Az utóbbiak különösen harsány zsidóéilenes kirohanásokat tartalmaztak, továbbá az új rezsimnek tett hűségnyilatkozatokat a rendőrség, a csendőrség és a hadsereg részéről. A rádió-kampány Horthy-ellenes röpcédulák terjesztésével egészült ki, melyek „a zsidók bérencének és országa árulójának" bélyegezték a kormányzót.

A nyilaspuccs idejére a magyar zsidó közösség háború előtti létszámának egyharmadára zsugorodott. Mintegy 150 000 zsidó szolgált a különféle munkaszolgálatos-alakulatokban, és 150-160 000 fő élt Budapesten rejtekhelyen, vagy csillagos házakba koncentrálva, védett vagy mentesített státusukból adódóan viszonylag korlátozások nélkül.²⁸

A sokéves antiszemita propagandától megrészegülve, vezetőik bujto-gatására, nyilaskeresztes fiatalokból - köztük sok esetben 10-15 évesekből - álló, szinte mámoros nyilas bandák kezdtek közvedenül a puccs után garázdálkodni; gyilkoltak és fosztogattak. Az őrjöngésüknek kitett döbbent és teheteden zsidók csülagos házaikban vagy munkaszolgálatosegységeiknél húzták meg magukat. A nyilas bandák különböző típusú fegyverekkel, köztük géppisztolyokkal és kézigránátokkal több száz zsidót mészároltak le csillagos házakban és a munkaszolgálatos-alakulatoknál az október 15-ről 16-ra virradó éjjel. Egyik ürügyük az volt, hogy néhány fegyverhez jutott munkaszolgálatos néhány órával korábban a Népszínház utca 31 .-ben és a Teleki tér 4.-ben ellenállást tanúsított. A legtöbb áldozatot a csillagos házakból hurcolták el úgy, hogy a lakókat előbb a pincékbe terelték össze a benyomuló bandák. Egy másik, viszonylag nagyobb csoport áldozat Óbudán elfogott munkaszolgálatos volt. Barbár módon terelték őket Pest felé, és a Margit hídról meg a Lánchídról legép-fegyverezték őket a Dunába.

A budapesti atrocitásokhoz hasonlókat követtek el vidéken is, ahol sok munkaszolgálatos-század állomásozott. A fővárosi zsidókhoz hasonlóan a munkaszolgálatosokat még elbódították a gyorsan pergő események. Pár órával korábban legtöbbjük „a háború végét" ünnepelte, és a kevésbé óvatosak sárga vagy fehér karszalagjukat is letépték, és eldobták lapátjukat és csákányukat.

A nyilasok gyorsan bosszút álltak. Azon a bizonyos első éjszakán például a jolsvai munkaszolgálatos-századot - az alakulat 216 munkaszolgálatosból, majdnem kizárólag orvosokból, mérnökökből és más magas képzettségű emberekből állt, és úton volt nyugat-magyarországi új állomáshelyére - legyilkolták Pusztavámnál, egy kis településnél Székesfehérvártól északra.²⁹

A puccs és a zsidóellenes túlkapások hírei öngyilkossági hullámot váltottak ki a zsidók körében. Október 16-án a budapesti csillagos házakat kb. 10 napra lezárták. Zsidók nem hagyhatták el az épületeket a legnyomósabb indokkal sem. A szülő nők nem kaphattak segítséget; a halottakat nem lehetett eltemetni; a betegek és a rokkantak nem kaphattak kezelést, csak ha véletlenül orvos is lakott az épületben; és mindenkinek a meglévő élelemre kellett támaszkodnia, mert a bevásárlás lehetetlenné vált.

Ez alatt az idő alatt a Zsidó Tanács teljesen tehetetlen volt, hiszen tagjai osztoztak a közös bajban. Október 16-án a Tanács vezetői kivétel nélkül bujkáltak, vagy a nyilas bandák arra kényszerítették őket, hogy csillagos házukban maradjanak.

Az egyetlen, akinek október 16-án délelőtt sikerült eljutnia a Tanács székházába, Domonkos Miksa volt, a Zsidó Tanács egyik vezető tisztségviselője, a műszaki osztály vezetője. Amikor egy fegyveres nyilas egységgel került szembe, mely állítólag át akarta kutatni a Tanács irodahelyiségeit - valójában fosztogatni szerettek volna -, Domonkos felhívta Fe-renczy László alezredest. Hiába: a kétkulacsos csendőrtiszt ismét köpönyeget váltott. Miután megpróbált alibit biztosítani magának azzal, hogy a Lakatos-érában látszólag együttműködött a németellenes erőkkel, köztük néhány zsidó vezetővel, Ferenczy most ráállt a nyilasok vonalára, akik közé titokban mindvégig tartozott. Korábbi ígéreteinek teljesítése helyett Ferenczy közölte Domonkossal, hogy „a zsidók végre megkapják, amit megérdemelnek". Domonkos mindamellett megkockáztatott egy trükköt, és azt mondta az irodájában lévő nyilas huligánoknak, hogy Ferenczy megígérte, ha nem távoznak azonnal, átjön és maga állítja helyre a rendet. A csel bevált, és a székház - legalábbis átmenetileg - felszabadult.

A következő napokban több magyar és német „házkutató" csoport jelent meg a Tanács székházában, mind nagyon szerette volna megkaparintani a páncélszekrény kulcsait. Mikor Domonkos másodszor is felhívta Ferenczyt, az ugyanolyan hajlíthatatlan volt, de azt mondta, nagyon szeretne kapcsolatba lépni a Tanács három vezetőjével - Stern Samuval, Pető Ernővel és Wilhelm Károllyal -, akik tudtak a Lakatos-érában folytatott titkos tárgyalásairól.

Reiner Imrének, az ortodox iroda korábbi jogtanácsosának segítségével, akinek október 16-án délelőtt 11 óra körül sikerült eljutnia a Tanács székházába, és Gellérti Miklós titkárnak a segítségével, aki szintén megérkezett, Domonkos megpróbált intézkedni a Tanácsra zúduló sok válságos ügy közepette. Kétségbeesett zsidók telefonáltak - olyanok, akikre vadásztak, akik megsebesültek, a haldokló áldozatok vagy barátaik és rokonaik szerte Budapestről. Sok ilyen kétségbeesett hívás érkezett a mentőktől, a rendőrségtől, a város elsősegélynyújtó helyeiről, ahol tisztességes magyarok tartottak ügyeletet, akiket felháborítottak a zsidóellenes túlkapások. E nehéz napokban sokat segített Domonkosnak beosztottja, Rónai Zoltán is, aki „rendőrségi összekötőként" tevékenykedett. Ennek a vakmerő férfinak a határozott és magabiztos fellépése (nem volt hajlandó viselni a sárga csillagot sem) azt a tévhitet keltette a vele tárgyaló rendőrtisztekben és nyilas funkcionáriusokban, hogy az ő emberük.

A válságos problémák mellett Domonkosnak foglalkoznia kellett a Tanács rendes feladataival is, ideértve az internálótáborokban lévő zsidók élelmezését és a nyilvános konyhák ellátását. Ez alatt az idő alatt szinte csodákat művelt azzal, hogy törvényellenesen századosi egyenruhát viselt, és azt állította, hogy Ferenczy nevében ad ki utasításokat.³⁰ Megjelenése olyan tekintélyes, modora olyan tiszteletet parancsoló volt, hogy a nyilasok, akik időről időre megjelentek a Tanács székházában, elhitték, valóban a magyar fegyveres erők képviselője. Vakmerő trükkje folytán és a Tanács számos keresztény küldönce segítségével néhány napon belül sikerült kiszabadítania a Tanács több tagját, köztük Földes Istvánt, Nagy Józsefet és Stöckler Lajost. Küldöncei közé tartozott több őr a Tanács székházában állomásozó 101/359. sz. munkaszolgálatos-század legénységéből. Ez volt az ún. ruhagyűjtő század, melynek Ocskay László százados, egy különösen becsületes tiszt volt a parancsnoka.

Megtorlásul a fegyveres munkaszolgálatosoknak a puccs idején tanúsított ellenállásáért, a nyilasok összeszedtek több ezer zsidót, főképp Budapest VIH. kerületéből, és a Rumbach Sebestyén utcában, illetve a Dohány utcában lévő két nagy zsinagógába terelték őket, melyeket nem sokkal korábban választottak ki erre a célra helyi nyilas vezetők, köztük Homonnay Márton. A Dohány utcai nagy zsinagógába hurcolták többek között Hevesi Ferenc főrabbit és Bródy Ernő országgyűlési képviselőt, a zsidó közösség egyik vezető személyiségét. A semleges országok képviselőinek és sok felháborodott magyarnak erélyes közbelépésére azonban a zsinagógákat kiürítették, és a zsidókat a sötétség leple alatt visszavitték otthonaikba.

Az első néhány napon a Szálasi-kormány közönyösen szemlélte a nyilas bandák gyilkos garázdálkodását.³¹ Talán úgy ítélte meg, hogy az atrocitások kapóra jönnek, mert elterelik a tömegek figyelmét az ország tragikus helyzetéről, és figyelmeztetésül szolgálnak mindenki számára, aki a jövőben esetleg ellenállásra vetemedne a rezsimmel szemben.³² Amikor Angelo Rótta pápai nuncius október 21 -én fölkereste, Szálasi biztosította arról, hogy a zsidókat nem fogják sem deportálni, sem kiirtani, hanem „dolgoztatni fogják őket Magyarországért"³³. Nem említette, hogy Németországot nem törölték azoknak a helyeknek a sorából, ahol eseúeg „dolgoztatni fogják őket".

A kormány azonban hamarosan fölismerte, hogy a nyilas bandák fosztogatásai és gyilkosságai veszélyeztetik a nemzet biztonságát. Hogy elke-

rülje a törvény és a rend felbomlását, Vajna Gábor hírhedten antiszemita belügyminiszter szükségét érezte, hogy kiadjon egy nyilatkozatot, mely nemcsak tisztázta a Nyilaskeresztes Párt álláspontját a zsidókérdéssel kapcsolatban, de alig leplezett fenyegetést is tartalmazott az anarchiát keltő huligánokkal szemben. Vajna október 18-án kibocsátott nyilatkozata így szólt:

Lép éseket tettem annak biztosítására, hogy a közigazgatás, az állambiztonság és a közrend tisztségviselői és végrehajtói a jelenlegi követelmények ismeretében mindent megtegyenek a rend, a nyugalom és az állambiztonság megőrzésére. A plakátokon közzétett szabályrendeletek az élet parancsszavai, és szükséges intézkedéseket tartalmaznak. A zsidókérdés kapcsán, mely az elmúlt hónapokban annyi izgalmat keltett mind a zsidók, mind pedig bizonyos barátaik körében, kijelentem, hogy azt meg kell oldanunk. Ez a megoldás -ha kíméletlen is - az lesz, amit a zsidók megérdemelnek korábbi és jelenlegi magatartásuk miatt. A zsidókérdés megoldása céljából részletes rendszabályokat teszünk majd közzé és hajtunk végre. Senki se legyen a zsidók önkéntes vagy önjelölt bírája, mert ennek a kérdésnek a megoldása az állam feladata. És ezt a kérdést - efelől mindenki nyugodt lehet - meg fogjuk oldani. Haddfigyelmeztessem nyomatékosan a zsidókat és azokat, akik az ő érdekeiket szolgálják, hogy az államhatalom minden szerve éberen figyeli a tevékenységüket, és különös szigorral fogom végrehajtatni az érvényben lévő és a jövőben kibocsátandó rendszabályokat, tekintettel a háborúra. Ebben az összefüggésben nem ismerek a római katolikus* a lutheránus vagy az izraelita egyházhoz tartozó zsidókat, csak személyeket mint a zsidó faj tagjait. Nem ismerek el semmiféle oltalomlevelet, sem külföldi útlevelet, melyet magyar állampolgárságú zsidó kapott bármely forrásból vagy személytől. A Magyarországon élő zsidók jelenleg a magyar állam ellenőrzése és irányítása alatt állnak, és senki se próbáljon beavatkozni ebbe a kérdésbe se idehaza, se külföldről. A zsidó faj egyeden tagja se higgye hát, hogy idegenek segítségével kijátszhatja a magyar állam törvényes intézkedéseit. Ha valamennyi zsidó mégis megpróbálna botrányt kelteni vagy bármi más bűntettet elkövetni a magyar nemzet hadserege vagy civil lakossága vagy szövetségesei ellen, akkor kényszerintézkedéseket foganatosítunkaz itteni zsidóság ellen, mely kielégíti nemzetünket és szövetségeseinket.³⁴

Ezzel a nyilatkozattal és az új kormánypolitikával összhangban Vajna kiadott egy rendeletet, mely kiterjesztette a fennálló zsidóellenes törvények és rendeletek érvényét minden zsidóra - azokra is, akiket korábban mentesítettek és akik külföldi védelem alatt álltak. Sőt, Szálasi egy állítólagos titkos utasítása nyomán a Nyilaskeresztes Párt tagjait mentesítették a céljaik érdekében elkövetett tettekért való mindennemű büntetőjogi felelősségtől, ideértve természetesen a zsidóellenes kampányokat.³⁵ Vajna rendelkezését pár nappal később mégis visszavonták, miután a Vatikán, a Nemzetközi Vöröskereszt³⁶ és a semleges államok képviselői erélyes hangú tiltakozó jegyzéket nyújtottak be Kemény Gábor külügyminiszterhez, azzal fenyegetőzve, hogy teljesen megszakítják a kapcsolatokat Magyarországgal.

A németek felismerték, hogy az új kormány lehetőséget kínál nekik a végjeges megoldás befejezésére. A Budapesten tartózkodó Winkel-mann sürgetésére és a Kaltenbrunnertól Berlinben kapott parancsnak engedelmeskedve, Eichmann október 17-én visszatért Magyarországra. Tüstént kapcsolatba lépett korábbi magyar segítőtársaival, és követelte, hogy 50 000 egészséges zsidót gyalogmenetben hajtsanak Németországba munkára; a többi zsidót gettószerű táborokban kell koncentrálni a főváros közelében; a munkaszolgálatos-századok zsidóit helyezzék szigorúbb felügyelet alá, vidéken pedig indítsanak kampányt a bujkáló és a korábban védett zsidók kézre kerítésére.³⁷

Október 18-án Eichmann hosszas tanácskozást folytatott Vajnával, és a feljegyzések szerint megegyeztek a következőkben:

- a magyar belügyminiszter Szálasi korábbi elvi döntésével ellentétben, miszerint nem engedik meg többé a magyar zsidóknak a Harmadik Birodalomba való áttelepítését, beleegyezett 50 000 magyar zsidó átadásába, hogy azok „felváltsák a kimerült orosz és más hadifoglyokat" a német gyárakban;

r- a zsidókat gyalogmenetbén kell útnak indítani német kommandók felügyelete alatt;

- a megmaradt egészséges zsidókat négy táborban fogják elhelyezni a főváros közelében, és különféle hazai létesítményeken fognak dolgozni;

- az Eichmann-Sonderkommando kíséri majd a gyalogmeneteket és tanácsadóként szolgál, magát az akciót azonban a magyar csendőrség hajtja végre Ferenczy parancsnoksága alatt.³⁸

Mint ahogy Veesenmayer Ribbentropot tájékoztatta, Eichmann szándékai túlmentek ezeken a tompított követeléseken. Az új zsidóellenes kampány első szakaszának sikeres befejeződése után Eichmann ismételten 50-50 000 zsidóból álló kontingenseket kért volna, míg egyetlen zsidó sem marad.

Másnap Theodor Grell, a budapesti német követség zsidóügyi szakértője terjedelmes memorandumot készített a zsidókérdés állásáról Magyarországon, melyet október 20-án nyújtottak be a magyar külügyminisztériumba. A részletes jegyzék értékelte az egyezményt, melynek alapján a vidéki zsidókat „németországi munkára" vitték. Hangsúlyozta Németország elégedetlenségét a zsidókérdés július eleje óta történő kezelésével, amikor is Horthy úgy döntött, hogy leállítja a deportálásokat. Emlékeztette a magyar hatóságokat arra, hogy kötelezettséget vállaltak a végleges megoldással kapcsolatban, és megismételte, hogy Németország a maga részéről kész végrehajtani kötelezettségét, és megadni a kiutazási engedélyt 8412 idegen állampolgárságú, illetve bevándorlási vízummal rendelkező zsidónak. Ezek közül 400 fő Svédországba mehet; a Palesztinába szóló bevándorlási engedéllyel rendelkező 7000 zsidót Svájcba fogják kiengedni, mivel a Harmadik Birodalom elvből ellenzi a zsidók Palesztinába történő kivándorlását. Ezenfelül kilenc fő mehet Portugáliába, három Spanyolországba, 1000 gyereknek pedig esetleg megengedik, hogy Palesztinába vagy más ellenséges területre menjenek, ha a tárgyalások sikeresen végződnek.³⁹ A j egyzék célja természetesen az volt, hogy rávegye a Szálasi-kormányt: sürgősen járuljon hozzá az egyezmény eredetileg Hitler által javasolt másik részéhez - hogy a végleges megoldást terjesz-szék ki minden más zsidóra.⁴⁰

Ugyanaznap Veesenmayer jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy hosszasan tárgyalt az új magyar külügyminiszterrel a zsidókérdésről, és újból hangsúlyozta, hogy Németország megengedi bizonyos számú magyar zsidó kivándorlását, ha a többieket deportálják. Hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a magyarok hamarosan intézkedéseket tesznek a fentiekérvényesítésére,⁴¹ Ribbentrop megerősítette ezt a véleményt, leszögezve, hogy a megmaradt zsidókkal szemben alkalmazott szigorú módszerek a Birodalom legfőbb érdekeit szolgálják.⁴²

Az Eichmann-Vajna-egyezmény előírásaival összhangban október 20-án reggel 5 órakor megkezdődött a módszeres kampány a zsidók ellen. Rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzék az udvaron. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön fel arra, hogy egy órán belül útnak indul, s vigyen magával háromnapi élelmet. Később a délelőtt folyamán a nyilasokból és rendőrökből álló vegyes rohamosztagok által kiválasztott zsidókat kivitték a Kerepesi úti ügetőver-seny-pályára vagy a KISOK sportpályára.⁴³ A „sorozótisztek" gyakran hagyták figyelmen kívül a hatóságok által előírt egészségi és alkalmassági kritériumokat és korhatárokat: az összeszedett zsidók közt sok volt a testi fogyatékos vagy az olyan, aki jóval túlhaladta már az előírt maximális korhatárt. Akadtak, akik nyolcvan félé jártak, sőt néhány idősebb is. A külföldi menlevéllel, mentesítési vagy orvosi bizonyítvánnyal rendelkezők nem feltétlenül jártak jobban a többieknél: sokukat egyszerűen hozzácsapták a többi zsidóhoz, dokumentumaikat pedig megsemmisítették. Másrészt jó néhány „alkalmas" zsidónak sikerült megúsznia a sorozást, akik lepénzelték a nyilasokat vagy a rendőröket, a korrupció ugyanis virult.

Koncentrálásuk után a sok ezer zsidó férfit sietve munkaszázadokba szervezték. A lóversenytéren megalakított századokat először a Ferihegyi repülőtérre vezényelték; a KISOK sportpályán szervezetteket először az újpesti sportstadionba szállították át. Ezekből a gyűjtőközpontokból az újonnan alakult rabszolgamunkás-csapatokat árokásásra és védelmi erődítmények építésére vezényelték Budapest déli és délkeleti peremére.

Alivei a mozgósítást és a sorozási kampányt oly hirtelen bonyolították, sok zsidó rendkívül hiányosan felkészülve indult a megpróbáltatásokkal teli útnak. Sokan már a munkahelyre menet meghaltak; másokat halálra kínoztak a nyilasok; ismét mások néhány nap múlva a kimerültségtől és az éhezéstől haltak meg. A megmaradt zsidóknak naponta hosszú ideig szinte élelem nélkül kellett dolgozniuk nyilas kínzóik állandó zaklatása közepette. Sokan a szabad ég alatt háltak, semmi sem védte őket a késő őszi éjszakák hidegétől.

Október 22-én új hirdetmény jelent meg a főváros utcáin, felszólított minden 16 és 60 év közötti zsidó férfit, akit nem soroztak be két nappal korábban, és minden 18 és 40 év közötti zsidó nőt, hogy jelentkezzenek „sorozásra". Október 22-ig becslések szerint 25 000 zsidó férfit és 10 000 zsidó nőt vittek el. (Lásd a 26.1. képet.) A mentesítettek közé kerültek, már ahol a nyilasok belátóak voltak, a keresztények házastársai, az aktív szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok közvetlen hozzátartozói, a hadiüzemekben dolgozók és a sokgyermekes anyák.⁴⁴

A Zsidó Tanácsot⁴⁵ megostromolták a mozgósított férfiak és nők kétségbeesett hozzátartozói. Sürgető segélykérések érkeztek a könyörületesebb keresztény századparancsnokoktól is, akik ruhát és élelmet kértek. Sőt, amikor a nyilas őrök nem lábatlankodtak, néhány parancsnok megengedte számos idős és munkaképtelen zsidónak, hogy visszatérjen otthonába. Habár a Zsidó Tanács vezetői nehezen boldogultak a hivatalos személyekkel, akikkel kapcsolatba léptek, sikerült nekik - a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok képviselőivel együtt - kieszközölniük sok, munkára teljesen alkalmatlan, illetve külföldi menlevéllel rendelkező zsidó elengedését.⁴⁶ A testi fogyatékos zsidók elengedésében nagy szerepet játszottak a keresztény egyházak vezetői; köztük a pápai nunci-

us, aki tiltakozások egész sorát nyújtotta be a hatóságokhoz (lásd a 30. fejezetet). Sajnos a közbenjárás több érintett idős zsidó számára késü volt. Sokan haltak meg visszatérőben Budapestre, vagy röviddel a Tanács székházába való megérkezésük után.

A zsidó árokásó századok helyzete jelentősen rosszabbodott, miután a szovjet erők november 2-án új offenzívát indítottak a magyar főváros ellen. Röviddel ezután a szovjet páncélososzlopok elérték Gyálpusztát és Kispestet, mindössze 13 km-re voltak Budapesttől, a német és a magyar csapatok pedig megkezdték pánikszerű visszavonulásukat Budapest és a Dunántúl felé. A zsidó alakulatok már két hete szenvedtek a nélkülözéstől, a gyilkosságoktól és az atrocitásoktól, miközben a védővonalakat ásták; az őket kísérő nyilasok és csendőrök az út menti árkokban terelgették őket, és kíméledenül agyonlőtték azokat, akik nem tudtak lépést tartani. Néhány századnak különösen kegyetlen bánásmódban volt része, mialatt áthaladt Budapesten vagy ideiglenesen szomszédos településeken szállásolták el. A zsidókat állandóan bántalmazták a nyilas őrök, s gyakran csekély élelmüket is ellopták. Sok zsidót, köztük zsidó „munkavezetőket" lőttek agyon puszta szeszélyből, légből kapott ürügyekkel; ez történt például Dunaharasztiban, Pécelen, Pestszentimrén és Domonyban. A zsidó halottak száma különösen magas volt, amikor az alakulatokat át-masíroztatták a budapesti Horthy Miklós hídon: mert a nyilas katonák és őrök azzal szórakoztak, hogy a lemaradó zsidókat belelőtték a Dunába. A mészárlás olyan méreteket öltött, hogy különleges rendőri egységeket kellett kirendelni, hogy megvédjék a zsidókat az őrjöngő nyilasoktól.⁴⁷

A zsidó árokásó századok sorsát súlyosbította a zsidó közösség teljes elszegényedése. November 3-án a Szálasi-kormány átfogó rendeletet bocsátott ki, mely szerint a zsidó vagyont elkobozták „az állam javára". Elméletileg ez a hadikiadások finanszírozását és a zsidóellenes törvények végrehajtását szolgálta. Az elkobzás alól csak a szigorú értelemben vett személyes holmik mentesültek, mint például az imakönyvek, vallási ereklyék, továbbá gyógyszerek, meg két hétre való élelmiszer, valamint minimális készpénz.⁴⁸;

Később, novemberben, miután a szovjet offenzíva rövid időre leállt, sok árokásó századot visszavittek a Duna bal partjára, hogy újabb védelmi létesítményeket építsenek. Mikor az offenzíva folytatódott, az életben maradt árokásók többségét Óbudára vitték, és az újlaki téglagyárban szállásolták el. Néhány nappal később gyalog elhajtották őket a „halál országútján" Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek a Bécs védelmét szolgáló „Keleti fal" építésére.

Néhány nappal az Eichmann-Vajna-egyezmény után Szálasi visz-szalépett attól az ígéretétől, hogy megtiltja a magyar zsidóknak a Harmadik Birodalomba való áttelepítését. Október 23-án Veesenmayer örömmel tájékoztatta főnökeit, sikerült rábeszélnie Szálasit, hogy engedélyezze 25 000 egészséges zsidó átadását „a Birodalomban végzendő munkára fél évig". Az egyezmény részleteit Winkelmann-nak és Ko-varcznak kellett kidolgoznia.⁴⁹ Veesenmayer buzgóságát, amellyel Szálasi beleegyezését kicsikarta, több tényező motiválta, köztük igyekezete, hogy befejezze a végleges megoldás programját Magyarországon, hogy „zsidómentessé" (judenrein) tegye Budapestet (állítólag hogy védje a német erőket a kiábrándult zsidók hatásától a fővárost közvetlenül fenyegető szovjet előrenyomulás alatt), és hogy munkaerőt biztosítson a Bécs védelmét szolgáló „Keleti fal" építéséhez. Az eredeti megállapodástól eltérően a mozgósításra és a zsidók átadására vonatkozó konkrét részleteket Kovarcz és Juiy, Nyugat-Ausztria gauleitere dolgozta ki.'⁵⁰

Október 26-án Beregfy kiadta a 975/M.42-1944. sz. rendeletet, mely 70 munkaszolgálatos-század átadását engedélyezte a németeknek október 27. és november 11. között.⁵¹ A századok azt a parancsot kapták, hogy Tatán és Győrön át vonuljanak Mosonmagyaróvárra; onnan Hegyeshalomba irányították őket.⁵² Az átadás november 2-án kezdődött.

A zsidó nők november 2-án, illetve 3-án kibocsátott két különleges behívóparancsot kaptak. Az előbbi a 16 és 50 év közötti, varrni tudó nőket mozgósította,⁵³ a másik megismételte az október 26-i rendelkezést, és előírta a 16 és 40 év közötti összes zsidó nő összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra"⁵⁴.

E rendelkezések végrehajtása érdekében a honvédelmi minisztérium szorosan együttműködött a budapesti rendőrhatóságokkal. November 7-én a budapesti rendőrfőnök utasította az összes épület házfelügyelőjét és légoltalmi parancsnokát, együttesen ellenőrizzék, hogy a gondjaikra bízott épületben nem rejtőznek-e zsidók. A házfelügyelőket és a légoltalmi felelősöket utasították, kutassák át a „keresztény házakat" is, hogy kiderítsék, nem rejtőznek-e ott sárga csillagot viselő zsidók, és azonnal jelentsenek minden bujkálással gyanúsítható személyt a körzeti rendőrőrszo-bákon.⁵⁵

A Budapesten letartóztatott zsidó férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók". A külföldre küldésükre vonatkozó döntésnek részese volt gróf Serényi Miklós, a Nyilaskeresztes

Párt zsidótlanító osztályának vezetője. A döntést Serényi utóda, Kele-csényi István közölte Rettmann Kurttal, Budapest és környéke zsidótlanító osztályának vezetőjével, a fővárosban folyó zsidóellenes kampányokban közveüenül részt vevő pártkülönítmény vezetőjével.⁵⁶

A Hegyeshalomba - a „kölcsönadott" zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való meneteltetések november 8-án kezdődtek (legalábbis hivatalosan; néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést). Mindennap 2000 zsidót indítottak útnak. A Vörös Hadsereg Budapest felé történő előnyomulása után a zsidókat először sok szörnyűség és atrocitás közepette elvitték azokról a helyekről, ahol árkokat ástak, és különféle dunántúli tranzitközpontokba helyezték el őket: például Albertfalván, Budafokon és Pünkösdfürdőn. A zsidók többségét ezekből a központokból, valamint közvetlenül Budapesttől is, először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba, mely Szentandrássy András parancsnoksága alatt állt.

A zsidókat két-három napig tartották a téglagyárban, olyan körülmények között, melyek a vidéki deportálások tetőpontján uralkodó állapotokra emlékeztettek. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük), és így sokan kényszerültek arra, hogy esőben is az udvaron tartózkodjanak. Nem kaptak semmi ennivalót, és noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.⁵⁷

A téglagyárban uralkodó szörnyű állapotok következtében sok zsidó megbetegedett. Vajmi kevés reményük volt arra, hogy megfelelő orvosi kezelést vagy gyógyszereket kapjanak. Miután a zsidó közösség erőforrásai majdnem teljesen kimerültek, csak a Nemzetközi Vöröskereszt tudott némi segítséget adni néhány keresztény orvos nagylelkű közreműködésével, akik önként felajánlották szolgálataikat. Ezek az orvosok, köztük Fe-renczy, Horváth Boldizsár és Verebély Tibor, naponta ellátogattak a téglagyári udvarokba, és ha lehetett, magukkal hozták az égetően szükséges gyógyszereket.

Az udvarokban érvényesülő szigorú őrizet ellenére több száz zsidót sikerült kiszabadítani innen. Sokuk „törvényesen" menekült meg a semleges államok közbenjárása révén: Raoul Wallenberg a svéd követség, Carl Lutz pedig a svájci képviselet nevében látogatott a téglagyárakba, hogy kihozza a gondjaikra bízottakat, és menleveleket osztogasson. Sok más zsidót vakmerő mentőakciók keretében csempésztek ki a haluc ellenállás SS- vagy nyilas egyenruhába öltözött tagjai. Megint másokat úgy mentettek meg, hogy keresztény igazolványokat adtak nekik, gyakran rokonszenvező rendőrtisztek együttműködésével.

Az óbudai téglagyárba vitt zsidók többsége azonban sokkal szerencsétlenebbül járt. Néhány napos ott-tartózkodás után a zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül gyalogmenetben útnak indították Hegyeshalom felé. Az útvonal a Birodalom felé Piliscsaba, Dorog, Süttő, Szőny, Gönyű, Dunaszeg és Mosonmagyaróvár érintésével vezetett.

A zsidók kíséréséről, útközben történő táplálásáról és elszállásolásáról a honvédelmi minisztériumnak kellett gondoskodnia a belügyminisztériummal együtt, mely a rendőri és csendőri erőket felügyelte. Elméletileg a zsidókat a belügyminisztérium által kidolgozott terv szerint kellett volna útközben élelmezni és elszállásolni.⁵⁸ A valóságban azonban a gyalogmenetek, melyekben férfiak, nők és gyermekek tízezrei vettek részt, oly iszonyúan kegyetlenek voltak, hogy az útvonal a halál országútjává vált.⁵⁹ (Lásd a 26.2. képet.)

A szenvedésről érzékletes beszámolót adott Batizfalvy Nándor a budapesti svéd követségen november 22-én tartott tanácskozáson. A tanácskozást, melyen részt vett Raoul Wallenberg, Krausz Miklós,⁶⁰ dr. Koerner és dr. Farkas (a svéd, a svájci, a portugál, illetve a spanyol követség képviselői), azért hívták össze, hogy egyeztessék a semleges országoknak az üldözött zsidók támogatására indított akcióit. Batizfalvy a KEOKH rendőrtisztje volt, 1941-ben ő teremtette meg a törvényes kereteket a „hontalan" zsidók Magyarországról való kiutasításához (lásd a 6. fejezetet). Nemrég tért vissza egy szemleútról, melynek során megtekintette a hegyeshalmi tábort és az előírt nagyobb éjszakai táborhelyeket a Budapestről kiinduló útvonal mentén. Batizfalvy komor képet festett a menetelők állapotáról, és statisztikai adatokat közölt azokról, akik már Hegyeshalomba értek, akik úton voltak, és azokról, akiket megöltek, vagy akik öngyilkosságot követtek el. Krausznak és Carl Lutznak, a svájci konzulnak sürgetésére Batizfalvy Ferenczytől négy „nyílt parancs" (offene Befehle) formulát szerzett. Mind a négy semleges követség azt tervezte, hogy két-két delegátust küld a német határra ezekkel a nyomtatványokkal, ahol menleveleket adnak annyi „külföld által védett" zsidónak, amennyinek csak lehet. A semleges országok kezdeményezését magukévá tették a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői is.

Másnap reggel Leopold Breszlauer és Ladislaus Kluger, a svájci követség képviselői elindultak Hegyeshalomba. A november 23. és 27. között tett szemleútjukról szóló, november 28-i jelentésük teljes mértékben megerősítette Batizfalvy komor beszámolóját. Az áldozatokkal és jó néhány tiszttel folytatott alapos beszélgetések révén a svájci képviselők jelentésükben rekonstruálni tudták a gyalogmenetek borzalmait és a különféle megállóhelyeken uralkodó állapotokat:

Az első csoportok a fő szállítási útvonalakon (országutakon) haladtak, a későbbiek azonban a mellékutakat (alternatív útvonalak) vették igénybej 7-8 nap alatt rendszerint 200-220 km-t gyalogoltak Hegyeshalomig. Azokat, akik útközben megbetegedtek, gyakran agyonlőtte a kísérőszemélyzet, vagy hátrahagyták őket elhagyott csűrökben, ahol orvosi segítség nélkül tengődtek; csak ritkán intézkedtek az élelmezésükről, és akkor is legfeljebb egy adag híg levest kaptak naponta. A menetelő csoportok indulását mindig úgy időzítették, hogy délelőtt 11 és déli 12 óra között érkezzenek meg Hegyeshalomba. Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit sem kaptak enni.

A Nemzetközi Vöröskereszt hasonló jelentést terjesztett elő. A pápai nuncius közreműködésével is létrehoztak egy delegációt, melynek tagja voltÚjváry Sándor író, Kiss Géza textilkereskedő és Bíró István erdélyi parlamenti képviselő. A jelentés megerősítette a Batizfalvy, illetve Bresz-lauer és Kluger által festett képet, és beszámolt egy Köhler nevű lazarista pap hősies tevékenységéről, aki felszólította a nyilasokat, lőjék agyon „bűnéért", hogy segítette a zsidókat.⁶¹

A gyaloglókkal szemben tanúsított embertelen bánásmód még az SS néhány sokat próbált tisztjét is megdöbbentette. Hans Jüttner SS-Ober-

1944 novemberében hivatalos körút során megszemléltem a Magyarország körzetében harcoló Waffen-SS-hadosztályokat. A körút előkészítéseként úgy rendelkeztem, hogy (Kurt) Becher Obersturmbanníuhrer Bécsben találkozzék velem... Megjelenésem estéjen Becher elmondta nekem, hogy Budapestről Bécsbe utaztában a Birodalom határa felé gyalogló zsidó menetoszlopokkal találkozott. A menet erős hatást tett rá, mert az emberek rettenetes kimerültsége első pillantásra feltűnt. Először nem akartam hinni a leírásának, mert ezek a dolgok számomra szinte hihetetlennek tűntek.

Másnap Becher és a segédtisztem kíséretében kocsival Budapestre indultam. Kb. félúton Budapest felé vagy valamivel később találkoztunk az első oszlopokkal. Amennyire emlékszem, főképp nőkből álltak. Ha nem csal az emlékezetem, minden korosztály képviselve volt őO-ig. Az oszlopokat honvédek kísérték. Az első oszlopok, melyek már több napja meneteltek, szörnyű benyomást keltettek, és megerősítették Becher előző napi állításait. A csoportok között rábukkantunk a lemarad ottakra, akik nem tudtak tovább gyalogolni, és az út menti árokban hevertek. Tüstént látszott, hogy sose fognak tudni elgyalogolni a határig. Ezek a jelenetek annyira felizgattak, hogy rögtön azt mondtam Bechernek, Budapestre való megérkezésünk után azonnal elmegyek az SS és a rendőrség főparancsnokához (Ottó Winkelmannhoz), hogy élesen tiltakozzam az ellen, amit az úton láttam...⁶²

Hegyeshalomba való megérkezésükkor a zsidók szedett-vedett oszlopainak életben lévő maradékát Péterfy százados vette át, akinek legközelebbi munkatársai Kalotay és Csepelka századosok voltak. Breszlauer és Kluger így írták le a Hegyeshalomban uralkodó állapotokat:

Hegyeshalomnál a deportáltakat az elképzelhető legrosszabb állapotban találtuk. A végteleijiül kimerítő gyalogmenet, a táplálék majdnem teljes hiánya, megtetézve az állandóan kínzó félelemmel, hogy a németországi megsemmisítőkamrákba viszik őket, olyan állapotba juttatta ezeket a szánalmas deportáltakat, hogy minden emberi külsőségüket és minden emberi méltóságukat tökéletesen elveszítették. Állapotukat nem is lehet összehasonlítani másokéval, akiket szintén tönkretett a fizikai nélkülözés és szenvedés. A legelemibb emberi jogok megtagadása, a tény, hogy rendszerint teljesen ki voltak szolgáltatva a brutálisan viselkedő kísérőknek, akik gyakorlatilag azt tehettek velük, amit akartak - az arcukba köpéstől kezdve a pofozáson és verésen át az agyonlövésig -, rajtahagyta e borzalmak nyomait a szerencsétlen áldozatokon. Az emberi méltóság megőrizhető a nyomorgók és a szenvedők körében mindaddig, amíg vannak törvényes jogaik; de ez a méltóság elvész, ha valakit teljesen megfosztanak jogaitól, és kiszolgáltatnak más kényére-kedvére. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert érezhető, hogy ilyen körülmények között az emberek irtózni kezdenek a szerencsétlen áldozatoktól, még az egyébként jóindulatú személyek is. Ezek között az emberek között tökéletesen megszűnik minden társadalmi konvenció, a civilizáció és a haladás minden eredménye. Az emberek - a nők éppúgy, mint a férfiak - egymás és az idegenek szeme láttára elégítik ki testi szükségleteiket, a szégyenérzet teljesen kiveszett belőlük. A deportáltak élelmezése Hegyeshalomban kielégítőbb volt. Naponta kétszer kaptak enni, és látogatásunk és közbenjárásunk eredményeképpen az ellátásuk nyilván még javult. Elhelyezésük viszont Hegyeshalomban is nagyon rossz volt, mert az embereket még itt is pajtákban szállásolják el, szalmán. A szalmát azonban már annyira letaposták a korábbi transzportok, hogy mocskos volt és kétségkívül fertőzött.⁶

A zsidókat rendszerint Hegyeshalomba való megérkezésük után egy nappal kivitték a német határra, és átadták egy német bizottságnak, melyet Dieter Wislíceny vezetett, az az ember, aki korábban a vidéki gettósítási és deportálási kampányt irányította. Az átadásért felelős magyar bizottságot Bartha László alezredes vezette. Az átadások rendszerint reggel 7 és 9 óra között zajlottak le. A jegyzőkönyvek csak az átadott zsidók számát rögzítették; akárcsak a tömeges deportálások idején, meg sem kísérelték név szerint azonosítani a zsidókat, vagy megadni nemük vagy koruk szerinti összetételüket. A német bizottság valamennyire igényes volt, mert elsősorban az volt az érdeke, hogy viszonylag épkézláb zsidókat kapjon; néha elutasította a teljesen megnyomorodott embereket vagy az előrehaladott terhes nőket.⁶⁴ A magyar hivatalos személyek viszont rendszerint nagyon szerették volna megtisztítani Magyarországot minden zsidótól, fizikai állapotra való tekintet nélkül.⁶⁵

A magyarok buzgósága tükröződött annak a rendeletnek a hangnemében és tartalmában, amelyet a belügyminisztérium november 13-án, 18 016/1944. res. sz. alatt bocsátott ki. Ez arra utasított minden karhatalmi szervet, de különösen a rendőrséget és a csendőrséget, hogy éberen keresse az erőltetett menetekből esetleg megszökő zsidókat.⁶⁶

A semleges országok képviselőinek sikerült elintézniük, hogy Hegyeshalomból és az útvonal menti szálláshelyekről visszatérjen több száz zsidó, akik eredeti vagy nemrég kibocsátott menlevéllel rendelkeztek.

A zsidó férfiak és nők október második felében elrendelt „mozgósításán" kívül a magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a megmaradt munkaszolgálatos-századokat nyugat-magyarországi erődítmények építésére vezénylik a Hegyeshalom-Sopron-Kőszeg vonalra.⁶⁷ Ezek közt sok frissen alakult „védett" század volt - melyek a semleges országok védelmét élvezték. (Azután alakították meg őket, hogy a semleges országok erélyesen tiltakoztak, amiért a nyilas hatóságok nem vették figyelembe a menleveleket, amikor az árokásási műveletekre mozgósították a zsidókat.) Szálasi nagyon szerette volna, ha ezek az országok elismerik kormányát, így november 2-án ismét beleegyezett a menlevelek tiszteletben tartásába és abba, hogy területen kívüli státust kapjanak azok az épületek, ahol a menlevelek birtokosai laknak. Ennek az egyezménynek eredményeként a katonai hatóságok visszahozták Budapestre a menlevéllel rendelkező mozgósított zsidókat, és egy külön „idegengyűjtő" századba helyezték őket, amely a Benczúr utcában állomásozott. Ez a század nemsokára több ezer „újoncot" számlált, és alegységekre kellett bontani. Azokban az egységekben, melyeket nem adtak át a németeknek, az embereknek tűrhető soruk volt, mert Stella Adorján írónak, a magas kitüntetésekkel rendelkező tartalékos tisztnek, aki összekötőként tevékenykedett a Zsidó Tanács és a katonai hatóságok között, sikerült szoros kooperatív kapcsolatokat kiépítenie Herbeck József ezredes, a honvédelmi minisztérium illetékese és a Zsidó Tanács akkori két vezető tagja, Földes és Stöckler között.⁶⁸

Néhány munkaszolgálatos-század, különösen a védettek, kaptak némi segítséget Gobbi Ede századostól is, aki ekkor a Budapesten állomásozó összes munkaszolgálatos-század parancsnokaként tevékenykedett. Gobbi figyelmeztette például a semleges országok képviselőit a védett századokat fenyegető közvetlen veszélyre. A svédek által védett századok valamivel kedvezőbb helyzetben voltak, mint a többiek, Wallenberg nagyobb erőfeszítéseinek köszönhetően.

Sok munkaszolgálatost gyalogmenetben hajtottak a határ felé, többségüket azonban Budapesten, a Józsefvárosi pályaudvaron vagonírozták be, a vidéki deportálásokra emlékeztető körülmények között. A németeknek végül átadott zsidó munkaszolgálatosok létszámát 50 000főre becsülik.⁶⁹ Sorsuk alig különbözött a leghírhedtebb koncentrációs táborokba zárt zsidókétól.⁷⁰

A Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és SS-beli szövetségeseik garázdálkodni kezdtek, és a munkaszolgálatosok százait gyilkolták meg hidegvérrel.⁷¹ Az életben maradtakat elhajtották a Harmadik Birodalom felé. Sokan közülük végül a mauthauseni és később a günskircheni táborban kötöttek ki.

A munkaszolgálatosok sorsában osztozott az a sok ezer zsidó férfi és nő is, akiket erőltetett gyalogmenetben hajtottak el az óbudai téglagyárból. Sokan elpusztultak a „Keleti fal" építése közben; sokukat különféle koncentrációs táborokba szállították át 1945 tavaszán, mikor a szovjet csapatok az osztrák határhoz közeledtek.⁷² A szerencsésebbeket, főképp azokat, akik igazi vagy hamisított menlevéllel rendelkeztek, visszavitték Budapestre, és az ún. nemzetközi gettóban helyezték el.

Az életben maradt zsidókkal szemben tanúsított barbár bánásmód nagyszámú, egyre élesebb hangú tiltakozó jegyzékre késztette a semleges országok és a Vatikán képviselőit. A Hegyeshalomban és az odáig vezető úton elkövetett atrocitások, melyekhez az az aggodalom társult, hogy a magyar kormány voltaképpen elszánta magát az összes megmaradt zsidó deportálására, arra ösztönözte ezeknek az országoknak a képviselőit, hogy erélyes közös tiltakozó jegyzéket adjanak át november 17-én. Ebben szemére vetették a kormánynak, hogy nem teljesítette a további deportálások elkerülésére vállalt kötelezettségeit, és értésére adták, hogy tisztában vannak a végleges megoldás programjának realitásaival. Felszólították a magyar kormányt, hogy vonja vissza ) a deportálásokra vonatkozó döntését.⁷^

Válaszul a magyar keresztény egyházak hasonló, korábbi nyomására és kéréseire, november 17-én Szálasi egy új], „végleges tervet" bocsátott ki a magyarországi zsidókérdés megoldására. Röviddel később Kemény Gábor tájékoztatta a tervről az összes érdekélt felet, a németeket is beleértve. Szálasi Magyarország megmaradt zsidóit hat csoportra osztotta:

1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. jEzeket a zsidókat az ún. Palatínus-épületekbe kellett átköltöztetni a budapesti Szent István park környékén november 20-án délután 4 óráig. Reggelenként egy órára, 8 és 9 óra között kimehettek a házukból. Magyarországról való távozásuk attól függött, hogyan alakulnak a diplomáciai kapjcsolatok Magyarország és az érintett semleges államok között, és hogyan oldják meg a szállítási problémákat ezen országok és Németország között.

2. A német kormánynak kölcsönadandó zsidók. Ezeket a „kölcsönzsidó-kat" „a német kormány foglalkoztatja majd a közös háborús erőfeszítés előmozdítására". Külföldön kellett dolgozniuk a magyar nemzetért, a belügyminisztérium által kinevezendő magyar bizottság felügyelete alatt. A bizottságnak, melybe a Nemzetközi Vöröskereszt és az érdekelt külföldi követségek képviselőjének is részt kellett venfriie, feladatául szabták, hogy kísérje figyelemmel a Németországnak október 16-a után átadott összes zsidó sorsát. Úgy volt, hogy ezeknek a zsidóknak a sorsáról majd az összes többi európai zsidóéval együtt döntenek; addig a velük szemben alkalmazott bánásmód magatartásuktól függ.

3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók. Ezeket a zsidókat gettókban kellett elhelyezni. A következők tartoztak ide:

(b) gyermekek, idős korúak, terhes nők, betegek és mások, akik nem tudtak gyalogolni vagy nem szállíthatók;

(d) keresztény zsidók, akiket külön épületekben kellett elhelyezni a keresztekkel megjelölt gettóban.

4.ilMentességi bizonyítványokkal rendelkező zsidók. Ezek három kategóriába tartoztak:

(a) Horthy által kiadott, a belügyminisztérium által felülbírált és elfogadott mentességi bizonyítvánnyal rendelkező zsidók;

(b) azok a zsidók, akiknek mentességi bizonyítványa a korábbi belügyminisztertől származik, de a jelenlegi belügyminiszter jóváhagyását bírja;

(c) néhány magas kitüntetéssel rendelkező vagy hadirokkant zsidó, akit a belügyminisztérium méltónak tartott a különleges elbánásra.

Ezeket a zsidókat továbbra is sok korlátozó jellegű faji törvény sújtotta.

5. Egyházi személyek. Ez a pont zsidó származású papokra és apácákra vonatkozott, akiket különleges épületekben kellett elhelyezni és végül külföldre telepíteni.

6. Idegen állampolgárságú zsidók. Ezektől a zsidóktól, valamint az érvényes kiutazási engedéllyel rendelkező magyar állampolgárságú zsidóktól, akik november 17-ig regisztráltatták az útlevelüket a KEOKH hatóságainál, elvárták, hogy 1944. december 1-jéig elhagyják az országot.⁷⁴

Grell november 20-án továbbította a memorandumot a német külügyminisztériumnak, kísérőlevelében hangsúlyozva, hogy a dokumentumot elsősorban külföldi használatra szánták.⁷⁵

Szálasi rendelete kétségkívül azt a célt szolgálta, hogy ellensúlyozza a semleges államok tiltakozó jegyzékeit; igyekezett megteremteni a politikai kereteket a Budapesten maradt zsidók ellen tervezett vagy már beindított olyan akciókhoz, mint például a kivándorlásra váró „védett zsidók" átköltöztetése a Szent István park környéki „nemzetközi gettóba".

A kormánynak a „védett" zsidókra vonatkozó döntését Ferenczy november 7-én közölte hivatalosan a Zsidó Tanáccsal. Hangsúlyozta, hogy az érvényes külföldi menlevéllel rendelkező zsidókat, akik november 15-ig nem költöznek át a védett épületekbe, letartóztatják, és munkatáborba viszik. A semleges államok, a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit Kemény Gábor egy november 10-i tanácskozáson tájékoztatta erről a döntésről. A magyar külügyminiszter felhasználta az alkalmat, hogy ismertesse kormányának és a német hatóságoknak az álláspontját azokkal a zsidókkal kapcsolatban, akiknek megengedték, hogy különböző idegen államok égisze alatt elhagyhassák az országot.

A „védett" zsidók áthelyezésére vonatkozó hivatalos utasításokat 1944. november 12-én adták ki Solymossy János rendőrfőparancsnokhelyettes aláírásával. A sárga csillagos házak felügyelőinek és légoltalmi felelőseinek szóltak:

A m. kir. kormány és a semleges államok követségei között létrej ött megállapodás értelmében mindazok a zsidó személyek, akik valamely semleges állam követségének védelme alatt állanak és ezt a követség körbélyegzőjével ellátott ideiglenes útlevéllel, oltalomlevéllel vagy védőútlevéllel igazolják, 1944. évi november hó 15-éig a részükre az V. kerület, Pozsonyi út és Szent István park környékén kijelölt sárga csillagos házakba költözhetnek be. Az egyes követségek védelme, illetőleg oltalma alatt álló zsidó személyek a részükre kijelölt új lakások felől közvetlenül a Zsidó Tanácsnál, VII., Síp utca 12. sz., telefon: 423-930, nyerhetnek tájékoztatást.

A m. kir. kormány rendelkezései alapján felhívom a házak légoltalmi parancsnokait és házfelügyelőit, hogy a különböző semleges államok ideiglenes útlevelével, oltalomlevelével vagy védőútlevelével rendelkező zsidó személyeket abból a célból, hogy a részükre kijelölt lakásukat elfoglalhassák, házaikból bocsássák kL Ezen zsidó személyek részére az átköltözködés idejére, 1944. november hó 13., 14. és 15-én a Főkapitány úr a főváros utcáin a mozgásszabadság-korlátozásokat visszavonta. Ezek a személyek tehát a fent említett napokon reggel 8 órától délután 4 óráig az utcán szabadon közlekedhetnek/⁶

Augusztus végén Ferenczy hasonló tervet dolgozott ki (lásd a 25. fejezetet), de azt a Lakatos-éra liberálisabb körülményei között a Zsidó Tanács vezetőinek, különösen Stöcklernek, sikerült meghiúsítaniuk. Ezek a vezetők a „kis zsidók" ügyét pártolták, akiknek ki kellett üríteniük a Szent István park környékén lévő épületeket a „kivételezett", védett zsidók javára. Ezúttal azonban nem volt más választás. A nem védett zsidókat egyszerűen kilakoltatták a védett házakká nyilvánított épületekből. A 16 és 60 év közötti férfiakat, valamint a 18 és 40 év közötti nőket az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan legtöbbjüket rövidesen elhajtották Hegyeshalomba; a többieket más csillagos épületekbe költöztették át, túlnyomórészt abba a körzetbe, ahol később a budapesti gettót alakították ki.

A magyar kormány, illetve a semleges államok követségei és a pápai nuncius közötti egyezmény alapján valamivel több mint 15 000 zsidónak engedélyezték hivatalosan az átköltözést a védett házakba. Ezek közül 7800 fő Svájc, 4500 Svédország, 2500 a Vatikán, 698 Portugália és 100 Spanyolország védelme alatt állt.⁷⁷

Habár az átköltöztetés határidejét 48 órával meghosszabbították, a „kilakoltatott" és a „védett" zsidók ellentétes irányú tömeges mozgása -mindnyájan cipelték még megmaradt kevés holmijukat - a júniusi jeleneteket idézte fel, amikor a budapesti zsidók tízezrei költöztek a csillagos házakba. Sőt ha lehet, a körülmények most még rosszabbak voltak, tekintettel a nyilasok garázdálkodására, fosztogatására, a tehetetlen zsidók öldöklésére. A „védett" zsidókat sok esetben inkább bántalmazták, mint a „védteleneket", mert a nyilas bandák gazdagabbnak tartották őket. Sok védett zsidót letartóztattak és az Andrássy út 41. vagy a Szent István körút 2. sz. alatti nyilas pártházba vittek, ahol a nyilas vallatok kirabolták őket, és gyakran menlevelüket is összetépték, amikor „védett" státusukra hivatkoztak.⁷⁸

A Zsidó Tanács képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. November 31 -én táviratozott Szálasinak és összes miniszterének, alkalmat kérve tőlük a zsidó közösség szomorú helyzetének megtárgyalására. Azok a miniszterek, akik egyáltalán válaszra méltatták a Tanácsot, cinikusan és elítélően nyilatkoztak. Például Budinszky László igazságügy-miniszter azt állította, hogy a zsidók tervezett eltávolítása Budapestről maguknak a zsidóknak az érdekeit szolgálja, megkíméli őket a főváros csatatérré alakulásával járó esetleges veszélyektől. Figyelmeztette őket, hogy a velük való bánásmód magatartásuktól függ, mert a magyar nemzet érdekeit feltétlenül meg kell védeni a zsidók áruló tevékenységétől. Követelte, hogy a zsidók használják fel befolyásukat barátaiknál - a semleges és ellenséges államoknál -annak érdekében, hogy szűnjenek meg a magyar nemzet elleni támadások. Kemény Gábor báró elítélte a zsidó vezetőket, amiért állítólag nem készítették el a megmaradt budapesti zsidók névsorát „a belügyminiszter kérése szerint" — a belügyminiszter ezt sose kérte -, de megígérte, hogy kivizsgálja a táviratban fölvetett kérdéseket. A zsidók helyzete azonban egyre romlott.⁷⁹

Habár a „védett" zsidók talán személyesen nagyobb fizikai biztonságban érezték magukat, mint a „nem védettek", a két csoport helyzete alapjában véve azonos volt. Ez visszatükröződött a „nemzetközi gettó" életkörülményeiben, ahol valódi menlevelekkel rendelkező, csaknem 15 600 zsidót irányítottak annyi lakásba, ahányban azelőtt csak 3969 személy lakott. Még ezeket a lakásokat sem lehetett mind igénybe venni, mert sokukban hamisított menlevelekkel rendelkező zsidók laktak. A svájci menlevéllel rendelkező 7800 zsidót például először mindössze 60 épületbe irányították. A svájci követség közbelépésére még 12 épületet kaptak. Mivel jó néhány már teljesen vagy részben foglalt volt, az újonnan jötteknek sok esetben a nekik szánt lakások helyett más épületrészekben kellett szállást keresniük (padláson, pincében, lépcsőházban). Nemritkán egy kétszobás lakásban 50-60 személy lakott.⁸⁰

Miután az átköltöztetéseket befejezték, a „kis" vagy nemzetközi gettó sok épületében különféle ürügyekkel rendszeresen tartottak razziákat a nyilasok, figyelmen kívül hagyva Tarpataky Zoltánnak, a törvény és a rend védelméért felelős körzeti rendőrtisztnek a hatáskörét.⁸¹ A leggyakrabban felhozott ok a menlevelek ellenőrzése volt.⁸² Az Abonyi utca 8.-ban a nyilasok november 16-án kifosztottak 260 zsidót, akiket Carl Lutz svájci konzul nemrég mentett ki az óbudai téglagyárból. Tíz nappal később a Pozsonyi út 35.-ben tartottak razziát, állítólag mert lövéseket adtak le onnan. Akiket csak kiraboltak, viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat; sok zsidót kivittek a Duna-partra, és belelőttek a Dunába. Azok többségét, akiket hamis papírokkal tartóztattak le az egyik ellenőrző razzia során, csillagos házakba parancsolták, abba a körzetbe, amely később a „nagy gettó" lett.⁸³

A nemzetközi gettó csak rövid ideig állt fenn. December elején, amikor a Vörös Hadsereg közeledett Budapest felé, és a Szálasi-kor-mány feladott minden reményt, hogy normális kapcsolatokat építsen ki a semleges államokkal, a gettó lakossága különösen nagy nyomásnak volt kitéve. A nyilasok „védett" zsidók százait önkényesen elvitték túlzsúfolt szállásaikról, és erőszakkal a Duna-partra hurcolták, ahol szétválogatták őket. A fizikailag alkalmasnak ítélteket - és erről teljesen szeszélyesen döntöttek - menetoszlopokba állították, és útnak indították a Reich felé; a gyerekek és az idősebb zsidók többségét beparancsolták az éppen létrehozott nagy gettóba. Ezek közül a szerencsésebbeknek megengedték, hogy a semleges országok tulajdonában lévő vagy igazgatása alatt álló épületekben keressenek menedéket. Különösen a Vadász utca 29. sz. alatti svájci ház, az ún. „üvegház", amely de facto a cionisták ellenőrzése alatt állt, nyújtott menedéket sok ezer üldözött zsidónak. Szőllősi szerint kb. 18 000 zsidót vittek át a nemzetközi gettóból a budapesti gettóba (a „nagy gettóba").⁸⁴

A védett zsidók sorsa, mint a gettólakóké általában, különösen nehézzé vált a felszabadulás előtti utolsó hetekben. A helyzet 1945 január elején olyan kritikussá vált, hogy Raoul Wallenberg úgy döntött, a svédek által védett zsidókat átköltözteti a nagy gettóba, ahol - úgy gondolta - több esélyük volt az életben maradásra. Január 4-én ilyen értelmű utasítást kaptak az e zsidóknak otthont adó épületek parancsnokai.⁸⁵ Másnap a svédek által védett zsidók a Pozsonyi út páros számú házaiból átköltöztek a nagy gettóba. A mintegy 5000 zsidót, aki részt vett ebben a költözésben, a rákövetkező napon megközelítőleg ugyanennyi zsidó követte, akik Portugália, Svájc és a Vatikán védelme alatt álltak.

A nyilasok azt tervezték, hogy felszámolják a nemzetközi gettót, mert állítólag a semleges államok megszegték a Szálasi-kormány elismerésére vonatkozó ígéretüket. Wallenberg ügyes diplomáciája azonban elhárította ezt a veszélyt. A január 5-6-i átköltöztetések idején Wallenberg üzletet kötött a nyilasokkal, miszerint az utóbbiak megkapták a védett zsidóknak szánt élelem egy részét. Ennek eredményeképpen a Pozsonyi út páratlan oldalán lakó, svédek által védett zsidók megmaradhattak a lakásaikban.

Azoktól, akiket átvezényeltek a nagy gettóba, minden holmijukat elvették útközben vagy benn a gettóban, a Klauzál téren.⁸⁶

November 18-án, egy nappal a „védett" zsidók átköltöztetésének befejezése előtt, a kormány tájékoztatta a Zsidó Tanácsot arról a döntéséről, hogy gettót létesít a megmaradt budapesti zsidók számára. A zsidó vezetőket beidézték a Mosonyi utca 5. sz. alatti rendőr-főkapitányságra, ahol a Vajna Gábor által a zsidók összeköltöztetésére kirendelt, miniszteri biztossá kinevezett Solymossy János rendőrfőparancs-nok-helyettes fogadta őket. A miniszteri biztos, aki korábban az óbudai téglagyárban tanúsított kemény magatartásával szerzett hímevet, tájékoztatta őket, hogy a gettót a főváros VII. („zsidó") kerületében alakítják ki. Megbeszélte velük a zsidók tervezett koncentrálásával összefüggő főbb problémákat is.⁸⁷

A következő néhány nap folyamán a Tanács vezetői, különösen Stöckler, Földes, Nagy és Szegő, szinte naponta tárgyaltak Soly-mossyval a tervezett gettóval kapcsolatos különféle kérdésekről. A zsidóknak juttatandó épületekről és az átköltöztetések által érintett zsidók és keresztények számáról november 23-án tárgyaltak. Solymossy szerint a gettónak kijelölt körzetben 162 csillagos ház volt, közülük 18-ban kizárólag zsidók laktak, a többiben zsidók és keresztények vegyesen. Ezekben 2393 zsidó lakás volt 4725 szobával, melyekben 3556 ember lakott; 974 keresztény lakás 1997 szobával, melyben 4019 ember lakott; a 133 keresztény házban 2346 lakás volt 3162 szobával, melyben 7916 ember lakott. A központi terv 11 935 keresztény átköltöztetését irányozta elő a gettónak kijelölt körzetből másutt lévő csillagos házakba. Ezeket a zsidóknak ki kellett üríteniük, hogy áttelepítsék őket a gettóba. Kb. 63 000 zsidót kellett a gettóban elhelyezni—átlagosan 14 zsidó jutott egy szobára.⁸⁸

A zsidóknak azonnal ki kellett üríteniük 6000 lakást a gettó körzetén kívül, hogy lakóhelyet nyújtsanak az átköltöztetések által érintett keresztényeknek. Solymossy tervei szerint engedélyt kaptak rá, hogy minden mozgatható holmijukat magukkal vigyék, a bútorokon kívül. A Klauzál téren kellett gyülekezniük, a tervezett gettó közepén. Onnan csak annyi holmit vihettek magukkal kijelölt gettóbeli lakásaikba, amennyit maguk elbírtak. (Lásd a 26.3. képet.)

A gettó létrehozása előtti néhány napon a zsidó vezetők igyekeztek megoldást találni a gettó lakosságának táplálásával és elhelyezésével összefüggő számos! problémára, valamint a megfelelő higiéniai feltételek és az egészségügyi ellátás biztosítására. Legfontosabb tárgyalópartnerük természetesen Solymossy volt, akihez gyakran intéztek különféle petíciókat. Solymossy távollétében gyakran tárgyaltak helyettesével, Szinyei-Mersével. Rutinszerűen tárgyaltak továbbá Rosta Jánossal, Kállai Alberttel és Hegedűssel, a]Z élelmiszer-ellátásért, a tüzelőanyag-ellátásért, illetve a közegészségügyéig felelős városi tisztségviselőkkel. A külföldi képviselők, akiket ilyen ügyekben a leggyakrabban megkerestek, a semleges államok és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői voltak.⁸⁹ A Tanács mozgósította a zsidó orvosokat az egészségügyi problémák megoldására, egyebek között tábori kórházakat állítottak fel. A legaktívabban az alábbi orvosok tevékenykedtek: dr. Acél Dezső, dr. Benedek László, dr. Grosz-mann Ferenc és dr. Tauber László. November 27-én a Tanács hivatalosan felkérte Solymossyt, hogy biztosítsa a megfelelő villany-, gáz- és vízellátást, valamint szállítóeszközöket, fürdőket, fertőtlenítőberendezéseket és gyógyszerekejt.

A gettó létrehozásáról szóló rendeletet (8935/1944. BM) Vajna aláírásával november 29-én tették közzé. A gettó térképét (26.1. térkép) is tartalmazó rendeleti legfontosabb szakaszai a következők voltak:

A m. kir. kormány a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII., Dohány, Nagyatádi Szabó István, Király, Csányi (3-6. sz.) és Rumbach Sebestyén (17-19. sz.) utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út által határolt területre való összeköltöztetését és a zsidók részére kijelölt területnek (gettónak) a nem zsidók által lakott területtől való elkülönítését elrendeli. A határként felsorolt utakra és utcákra néző házak nem tartoznak a zsidók részére kijelölt területhez.

A zsidók részére kijelölt területen nem zsidók nem lakhatnak. Foglalkozásukat ott nem gyakorolhatják, hatóságok és közintézmények e területen nem székelhetnek.

A magyarság sorsát évszázadokra eldöntő élethalálharcban mindannyiunknak áldozatot kell hozni. A kormány tudatában van azoknak a rendkívüli nehézségeknek, amelyek a kérdés megoldásával kapcsolatban a kitelepítendő nem zsidó lakosságra hárulnak, de a jobb jövőbe vetett szilárd hittel a győzelem zálogaként vállalniuk kell ezt az áldozatot is.

Gondoskodom arról, hogy a kitelepített nem zsidó lakáshasználók (tulajdonos, haszonélvező, pérlő, keresztény házfelügyelő stb.), a székesfőváros pes-

ti oldalán legalább olyan lakáshoz jussanak, mint amilyeneket elhagyni kényszerülnek.

A kitelepített lakáshasználók nem zsidó albérlői lehetőleg azokkal együtt egy lakásba költözzenek. A kiköltöző zsidók lakásaiban lakó albérlők egyelőre albérletükben megmaradhatnak, de a fennálló jogszabályok értelmében az új bérlővel új megállapodást tartoznak kötni. Joga van azonban az új bérlőnek 15 napos határidővel felmondani. A bérletekre jogosult albérlők bérleti lakásba helyezésére a kitelepítés végrehajtása után kerül sor...

A nem zsidók folyó évi december hó 2-től folyó évi december hó 7-ig tartoznak a zsidók részére kijelölt területről kiköltözni...

Az előírások többsége a gettó körzetéből kiköltöztetendő keresztény lakosság jogaival és kedvezményeivel foglalkozott. A keresztények átköltöztetése azután kezdődött, hogy a zsidók többségét már behozták a gettóba. Az átköltöztetett zsidók által hátrahagyott vagyontárgyakat elméletileg leltárba vették és elraktározták a keresztény bérlők beköltözése előtt. A valóságban azonban alig tettek rá kísérletet, hogy betartsák a rendeletnek ezt az előírását. Hat napig, mialatt a keresztényeknek el kellett hagyniuk a gettó körzetét, a zsidókat csak naponta két órára engedték ki a sza-

badba, délelőtt 9-től 11 óráig.⁹¹ A Zsidó Tanács tagjai reggel 8-tól este 6-ig korlátozás [nélkül mozoghattak. A Zsidó Tanáccsal kapcsolatban álló vagy annak dolgozó mentesített zsidók minden időben teljes mozgásszabadságot élveztek. Ezenkívül a Tanács jó néhány tisztségviselője különleges „közlekedési engedélyeket" kapott, melyek lehetővé tették, hogy kapcsolatot tartsanak a hatóságokkal, a semleges államok és a Nemzetközi Vöröskereszti képviselőivel, valamint a nemzetközi gettóban lévő „védett" zsidókkali⁹²

A zsidók átköltöztetése november vége felé kezdődött, és gyakorlatilag december 2t-ig befejeződött. A keresztény zsidókat, ideértve a pápai védelem alatt sjíllókat - összesen mintegy 3000 főt -, eredetileg külön épületekben akarták elhelyezni a Csányi, a Dob és a Nagyatádi Szabó utcák által határojt körzetben.⁹³ Az átköltöztetési időszak utolsó napjaiban érkező sok száz j zsidót ideiglenesen a Tanács székházában szállásolták el. Sok egyedülálló idős vagy beteg, családtalan zsidót ideiglenes menedékhelyeken és zsinagógákban szállásoltak el a Rumbach Sebestyén és a Wesselényi utcában.

Az Önkéntes Mentőegyesület keresztény hivatásos és kisegítő személyzete nagyon sokat segített az idősek és a betegek áthelyezésében, gyakran a nyilajsok beavatkozása vagy támadásai ellenére is teljesítették humanitárius kötelezettségüket. A szervezet egyik vezetője, dr. Bisits László különösen sokat segített a zsidókon. Szorosan együttműködve Raoul Wallenberggel, dr. Bisits számos deportált „védett" zsidót visszahozott Budapestre Hegyeshalomból és Balfról.⁹⁴

Akárcsak a 1,védett" zsidók átköltöztetésekor, a gettó felé keservesen igyekvő zsidókat is fosztogatták a nyilasok. Sokukat megtámadták, kirabolták és legyilkolták, például a Feld Színház közelében, a Városligetben. Mint a nyilasok által október 15-e után elkövetett sok más bűntényt, ezeket is az a szélsőjobboldali banda követte el, melynek Zuglóban, a város XIV. kerületében, a Thököly út 80.-ban volt a főhadiszállása.⁹⁵ December 3-án például megtámadták a Columbus utcai különleges tábort (Son-derlager), ahol nagyszámú zsidó várt „emigrálásra". A tábor a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alatt állt, a nyilasok ennek ellenére behatoltak, és több zsidót megöltek, köztük a tábor orvosát, dr. Rafaelt, és Moskovits táborparancsnokot és családtagjait.⁹⁶ Az egyik beszámoló szerint az idős zsidókat elhurcolták a táborból a gettóba, a többieket végül bevagonírozták a Józsefvárosi pályaudvaron, és Bergen-Belsenbe deportálták.⁹⁷

A budapesti gettó 0,3 km²-es területen feküdt (a 207 km² kiterjedésű főváros töredékén). Mint a varsói gettót, magas fakerítés vette körül, melyben minden irányban kapuk nyíltak, ezeken át kellett - Szálasi

szavaival — behozni a zsidókat és többé ki nem engedni őket. A kerítés felállítását az Auguszt József vezette építkezési vállalatra bízták; akárcsak Varsóban, a kerítést a zsidók költségén és zsidó munkaerővel építették meg.⁹⁸

Miután a gettót december 10-én hivatalosan lezárták, a négy főbejárat a Wesselényi és a Nagyatádi Szabó utca kereszteződésénél, valamint a Nagydiófa utca végén, a Dohány utca közelében és a Kisdiófa utcában a Király utca közelében volt (lásd a 26.1. térképet). Minden kaput állig felfegyverzett nyilas káderek és egyenruhás rendőrök őriztek.

A gettó lakossága egész december hónap folyamán gyorsan növekedett. A hónap elején, az átköltöztetések határidejének lejárta előtt, a körzetben kb. 33 000 zsidó volt. A hónap végére a gettó lakossága 55 000-re nőtt, és amikor 1945 januárjában elérte a csúcsot, csaknem 70 000 zsidó tartózkodott itt. Többségük 16 éven aluli gyermek, beteg, illetve 50 éven felüli férfi és nő volt. (Lásd a 26.4. képet.)

A gettó lakosságának gyors növekedését több tényező okozta. Nagyszámú zsidót telepítettek át a nemzetközi gettóból, sok gyermeket a különféle vallási és jótékonysági szervezetek, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt által védett otthonokból.

Szálasinak a zsidók kategorizálására vonatkozó, november 17-i döntésével összhangban azt a 6000 gyermeket, akit szüleik a Vöröskereszt gondoskodására és védelmére bíztak, december 6-tól kezdődően szintén a gettóban kellett elhelyezni. A Zsidó Tanács konzultált Friedrich Born-nal és Hans Weyermann-nal, és kijelentette, hajlandó befogadni a gyermekeket, ha a kormány a rendelkezésére bocsátja a város tulajdonában lévő oktatási intézményeket a gettóban. A Tanács halogató taktikához folyamodott, először az épületek átadását kérte, aztán rámutatott, hogy kívánatos lenne kitakarítani, fertőtleníteni és berendezni azokat. A cél természetesen az időnyerés volt, a Tanács tagjai ugyanis meg voltak győződve róla, hogy a gyerekeknek jobb dolguk van a Vöröskereszt védelme alatt, a gettón kívül. A Vöröskereszt gyermekvédelmi részlegét ebben az időben a cionista Komoly Ottó irányította, aki mentesített státust élvezett. Decemberben hat gyermekotthon tartozott a Vöröskereszt fennhatósága alá, mindegyikben kb. 500 gyermekkel. Az ostrom alatt és a nyilas túlkapások miatt némelyik otthonból elmenekült a felügyelő és a személyzet, a gyerekeket sorsukra hagyva. A Teleki Pál, a Perczel Mór és a Nagyfuvaros utcában lévő gyermekotthonok helyzete különösen nyomasztó volt.

A Tanács időhúzásra irányuló törekvései ellenére egy rendőri egység, melyet Szinyei-Merse és Koppány rendőrparancsnokok vezettek, december 12-én behozta az első, 500 gyermekből álló kontingenst a gettóba. A Klauzál téri, nem működő vásárcsarnokban helyezték el őket. Egy másik gyermekcsoportot a Síp utca 23.-ban szállásoltak el, miután a ház lakóit - a belföldi illetékhivatal helyi kirendeltségét - a Zsidó Tanács költségén máshová költöztették át. A gyermekeknek a gettóba való áthelyezése folytatódott az egész hónapban, a Vöröskereszt nagy megdöbbenésére. December 24-ig a 6000 gyermek zömét elvitték az otthonokból és menedékhelyekről a Vöröskereszttel együttműködő evangélikus lelkész, dr. Sztehló Gábor bátor erőfeszítései ellenére, aki különösen aktívan védte a gyermekek érdekeit;⁹⁹ Ezen a napon a semleges országok képviselői CarI Lutz és Raoul Wallenberg ösztönzésére éles hangú tiltakozó jegyzéket nyújtottak át, melyben a gyermekek gettóba hurcolásának felfüggesztését követelték, és annak engedélyezését kérték, hogy hagyják meg a gyermekeket otthonaikban édesanyjukkal együtt.¹⁰⁰ Ekkorra azonban már 6000 gyermeket áthelyeztek, és a magyar hatóságok semmi hajlandóságot nem mutattak az iránt, hogy megmásítsák döntésüket.

A gyermekek áthelyezésén kívül a gettó lakosságának növekedéséhez az is hozzájárult, hogy a nyilasok a letartóztatott, bujkáló zsidókat is a gettóba vitték. Néhány zsidó önként vonult be a gettóba, mert már nem bírták a bujkálást, és mert mindenük elfogyott. Sokuk számára a gettó utolsó menedéknek látszott. Akármilyen nyomorúságos állapotok uralkodtak is odabenn, legalább volt kivel megosztani aggodalmaikat és félelmeiket, néha ingyenes étkezéshez lehetett jutni, ha szegényeshez is. Azonkívül sok zsidó remélte, hogy az oroszok majd a főváros többi részén töltik ki dühüket, és biztosítják a gettó sértetlenségét.

Habár a budapesti gettó csak kb. hét hétig állt fenn, fejlett közigazgatási apparátust és közszolgáltatási hálózatot épített ki. Igazgatásának általános kötelezettsége a Zsidó Tanács kezében összpontosult, mely természetesen felelősséggel tartozott a hatóságoknak minden lépéséért. A belügyminiszter 800 fős hivatali személyzetet engedélyezett a Tanácsnak, de a Tanács különféle tevékenységeibe hivatalosan vagy nem hivatalosan bekapcsolódó személyek száma sokkal magasabb volt.¹⁰¹

A gettót tíz körzetre osztották, mindegyik élén körzeti elöljáró állt, akit két helyettese segített; minden körzethez számos épület tartozott.

A körzeti elöljárókat a Tanács nevezte ki, és közvetlenül a Tanácsnak voltak felelősek. A Tanács végrehajtó szerveiként működtek, feladatuk a hatóságok összes, a Tanács által közvetített utasításának teljesítése volt. A körzeti elöljárók szoros kapcsolatot tartottak fenn a Tanáccsal, melynek direktívái általános irányelvekként szolgáltak számukra. Mindamellett bizonyos autonómiát élveztek (mely különösen hasznosnak bizonyult az ostrom alatt, amikor a Tanács vezetőivel való kapcsolattartás lehetetlenné vált.) Autonómiájukat gyakorolva a körzeti vezetők valamelyest megkönnyíthették a Tanács tagjainak dolgát, akiket tömegesen ostromoltak a sürgős segítségre szoruló zsidók.

A körzeti elöljárók feladatai és kötelességei sokfélék és életbevágóan fontosak voltak. Ok gondoskodtak a közművek működéséről, az élelmiszer-ellátásról, a tűzoltószolgálatról, nyilvántartást kellett vezetniük a felügyeletük alá tartozó összes lakosról, kiterjedt bíráskodási jogkört gyakoroltak körzetükben, és felelősek voltak a gyermekekért. Egy ideig a magyar hatóságok megengedték, hogy a körzeti elöljárók hivatalából belső gettóposta-szolgáltatást működtessenek. Ezt a postai szolgáltatást azonban nem sikerült jól megszervezni, és ezért a gettó egész fennállása alatt csak néhány postazsáknyi levelet kézbesítettek ki.

A gettó tíz körzetét úgy határozták meg, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassák a lakosoknak, és a leghatékonyabb kapcsolattartást és érintkezést biztosítsák a Tanács székházával (26.1. táblázat). A körzeteken belül minden épületnek házparancsnoka volt, akiket szintén a Tanács nevezett ki. A házparancsnokok feleltek az épületek rendjéért, listát vezettek az épület összes lakásparancsnokáról, és nekik kellett továbbítaniuk a hatóságoktól vagy a Tanácstól kapott összes utasítást.

A lakók minden lakásban a lakásparancsnoknak tartoztak engedelmeskedni. Habár az utóbbiakat a házparancsnokok nevezték ki, a körzeti elöljáróknak tartoztak felelősséggel, akik a házparancsnokok javaslatára leválthatták őket. Közvetlenül feleltek a lakások tisztaságáért, a gyermekek és az idős korúak gondozásáért, s jelenteniük kellett minden lakó változást mind a körzeti elöljárónak, mind a Tanácsnak.

1. A lakás, a ház és a ház előtti járda tisztaságára ügyeljünk! Ne szemeteljünk! A lakás tisztaságáért a lakásparancsnok, a ház és a járda tisztaságáért a házparancsnok felelős. Ezek utasítását mindenki követni tartozik.

2. A gyermekek tisztán tartásáról fokozottan gondoskodjunk. Minden fertőző betegség a házparancsnoknak jelentendő.

3. A házban, lakásban csendesen és szerényen viselkedjünk Fogadjuk engedelmesen a közegek utasításait.

4. Az utcán csoportosulni szigorúan tilos. Feltétlenül kerüljük a hatósági beavatkozást. A rendészeti közegek utasításait vita nélkül tartsuk be.

5. Az elsötétítési rendelkezéseket pontosan kövessük a ház légoltalmi parancsnokának utasítása szerint, a lakás parancsnokának ellenőrzése mellett.

6. Tűzre, vízvezetékre, gázra stb. fokozottan ügyeljünk, mert a túlsűrítettség folytán ezek tömegbaleseteket idézhetnek elő.

7. A legnagyobb megértéssel viseltessünk lakótársaink iránt, kerüljünk minden civakodást, mert abból mindannyiunkra nézve hátrány származik.

8. Az élelmezés egyik legnagyobb problémánk. Segítsük fegyelmezett viselkedésünkkel, igényeink leszállításával a közösséget.

9. Ügyes-bajos dolgainkkal a körzeti megbízottnál jelentkezzünk, ahol ügyünket a lehetőség korlátai között orvosolják és elintézik.

10. Segítsük és támogassuk az öregeket, betegeket és gyermekeket, valamint a terhes anyákat. Segítsünk mindenkin, aki rászorul, ez emberi kötelességünk.¹⁰³

A lakásparancsnokok, házparancsnokok és körzeti elöljárók szorosan együttműködtek a zsidó „gettórendészettel". Ez a rendfenntartó szervezet - melynek persze semmi köze sem volt a budapesti rendőrséghez -Domonkos Miksa általános parancsnoksága alatt állt. A rendőrök (átlagéletkoruk 60 év volt) közvetlen irányítását kezdetben Szirt Miklós, később Szalkay Ernő gyakorolta. Minden gettókörzetnek saját rendőrőrse volt.¹⁰⁴

A rendőrök saját polgári ruhájukat viselték a sárga csillaggal. Egyenruhájuk a Tanács által kiadott fekete sapka volt, és valamennyien gumibottal jártak. A gumibotokat azonban sokszor elkobozták a nyilasok vagy az SS emberei, akik gyakran „látogatták" a gettót.

A gettónak majdnem minden utcasarkán egy-egy zsidó rendőr teljesített szolgálatot. Tömeges lázadások vagy zavargások a gettó fennállásának ideje alatt nem törtek ki - ami ékesen bizonyítja a zsidók fegyelmezettségét történelmük talán legmostohább időszakában -, sor került azonban szórványos fosztogatásokra, különösen a Vörös Hadsereg tüzérségi támadásai után, melyek decemberben egyre gyakoribbak lettek. Akárcsak a náci koncentrációs táborokban, a zsidók által zsidók ellen elkövetett bűnök többsége élelmiszerlopás volt; a gettóban töltött kemény téli hetekben a csonttá-bőrré fogyott és fagyoskodó zsidók ezenkívül igyekeztek megszerezni bármit, amit fel lehetett használni fűtésre (szenet, fát, épületfát, bútorokat) . Külön problémát jelentettek a budapesti börtönök zsidó foglyai, akiket behoztak a gettóba, ahol nem volt külön létesítmény a fogva tartásukra.

A gettórendészetet egyre gyakrabban kellett bevetni annak érdekében, hogy rábírja a zsidókat az elemi szociális és közösségi szolgáltatásokban való közreműködésre. Az éhezés és az utcai harcok körülményei közepette egyre kevesebb zsidó vállalta önként, hogy segít a közösségi szerveknek, vizet és fát hord a konyhákra, gondoskodik a gyerekekről vagy a betegekről, és eltemeti a halottakat.¹⁰⁵

Az ostrom rendkívüli körülményei között a gettó gyakran ki vok téve különféle egyenruhás csoportok látogatásainak - Wehrmacht, SS, nyilasok, honvédség -, melyek elrejtett értékeket reméltek találni a gettóban vagy a zsidóknál, vagy egyszerűen ki akarták élni gyilkos ösztöneiket a védteleneken.

A budapesti és a többi magyar gettó rendőrségének - a nácik által megszállt Európa számos gettójától eltérő módon - sohasem kellett szembenéznie azzal a feladattal, hogy hittestvéreik közül kiválassza a deportálásra és megsemmisítésre szántakat. Alivei a magyarországi gettók rövid ideig álltak fenn, és a nácik nagy sietve cselekedtek (a magyar hatóságok teljes és gyakran odaadó együttműködésével), a zsidó tanácsok megmenekültek ettől a gyötrelemtől.

A gettórendészet elsődleges célja - és azt igen sikeresen látta el - a törvény es a rend fenntartása, valamint a létfontosságú szolgáltatások folyamatosságának biztosítása volt a gettóban. Természetesen a fegyveres kívülállókkal szemben tehetetlenek voltak, és kénytelenek voltak a Zsidó Tanácsra támaszkodni a fosztogató bandák leszerelésében.¹⁰⁶ A Tanács vezetői persze maguk sem rendelkeztek hatalommal, de legalább hivatalosan kapcsolatba léphettek a hatóságokkal. A gettóbetörések miatt gyakran tettek panaszt a megfelelő hatóságoknál, illetve kértek segítséget tőlük. December 15-e után, miután Mohay (Mohaupt) Gyula, Budapest új polgármestere (elődje, Forgács ¡Vogel] József elmenekült) Solymossyt rendőrfőnökké nevezte ki, legfontosabb partnerük Lőcsey István rendőr őrnagy, a zsidóügyekért felelős, újonnan kinevezett miniszteri tanácsos lett. Lőcsey számos intézkedést tett annak érdekében, hogy megakadályozza illetéktelen személyek belépését a gettó területére. Egyebek között új, kék színű engedélyeket adott ki a gettóba való belépésre jogosult keresztényeknek. Rendelkezését azonban figyelmen kívül hagyták a zsidóknak mindenáron ártani akaró nyilasok.

A gettón belüli rend fenntartása egyúttal a rendes városi rendőrség Nyár utcai őrsének feladata is volt. Hogy a nyilas túlkapásokat megakadályozza, de legalábbis csökkentse, Lőcsey december 17-én úgy döntött, hogy a gettó körzetét rendőrökből és nyilasokból álló vegyes járőrök ellenőrizzék.¹⁰⁷ 1945 januárjának közepére 15 nyilas őrszem és/vagy 100 egyenruhás rendőr volt a gettóban. És bár a rend fenntartását többé-kevésbé biztosították, gondokat is okoztak, mert a zsidó közösségnek kellett élelmeznie őket. Nagy kenyér- és húsadagokat kaptak, így kevesebb élelem maradt a zsidóknak.

A gettó lakosságának élelmezése különösen nehéz problémát jelentett a zsidó vezetők számára. November vége felé hozta létre a Zsidó Tanács a népélelmezési osztályt Stöckler Lajos vezetése alatt. A közvetlen irányítás Feldman Szidóniára és helyettesére, Halpern Józsefre hárult. Feladataik közé tartozott a nyilvános konyhák létrehozása, a tüzelő és élelem beszerzése, a vízellátás biztosítása. A gettó lakosságának bővülésével a problémák természetesen növekedtek.

A legnagyobb közkonyhát eredetileg az Ortodox Zsidó Hitközség létesítette, hogy segítse a főváros szegényeinek élelmezését. A második világháború első szakaszában az ún. Ortodox Népasztal kiterjesztette szolgáltatásait sok osztrák, lengyel, szlovák menekültre, valamint a Kistar-csán, Garanyban és Csepelen internált zsidókra. A gettó létrehozása után a népkonyha berendezését tovább bővítették öt darab 700 literes üsttel.¹⁰⁸

Kapacitását tekintve a második az ún. Stern-konyha volt, amely a korábbi Stern-étterem berendezéseit használta a Rumbach Sebestyén utca 10.-ben. Ezután a Skreck-konyha következett és több kisebb szegénykonyha a Síp utca 5., 12. és 22. sz. alatt. Elméletileg a gettó lakosainak fejenként napi 100-150 g kenyeret kellett kapniuk. A kenyeret először a Községi Élelmiszerüzem szállította; később kisebb pékségekben sütötték a gettón belül (Holló utca 1., Síp utca 9., Nagydiófa u. 25.), már amikor a Nemzetközi Vöröskereszt a szükséges lisztet biztosítani tudta.

Mivel kokszhoz és szénhez szinte lehetetlen volt hozzájutni, a tüzelőproblémát jórészt a szovjet bombázások „oldották meg"¹⁰⁹: a támadások során elpusztult épületek faanyagát elhordták. A konyhai alkalmazottaknak természetesen versenyezniük kellett a gettó más lakosaival, akik ugyanolyan buzgón keresték a tűzifát.

Az ostrom alatt a közművek jó része megsérült vagy teljesen elpusztult. A főzéshez és a mosogatáshoz a vizet abból a viszonylag kevés házból hordták, ahol még működött a vízvezeték, vagy a gettóban lévő, rituális fürdőket tápláló természetes kutakból (Kazinczy utca 16.). Ismét üzembe helyeztek több artézi kutat, melyet a budapesti vízvezetékrendszer kiépítése után lezártak. Ezek sok házat láttak el, így azokat is, ahol közkonyhák működtek.

Messze a legnagyobb problémát az élelmiszerhiány okozta. Az élelem beszerzését a városi tanács és a Nemzetközi Vöröskereszt fedezte, valamint a közösség a maga belső erőforrásaiból.

December 2-án Rosta tájékoztatta a zsidó vezetőket, hogy a zsidók számára előírt napi fejadag 150 g kenyér, 40 g liszt, 10 g olaj és 30 g zöldségféle. A zsidóknak havonta 600 g sót is kellett kapniuk, továbbá hetenként 100 g húst, „amennyiben beszerezhető" volt. A zsidóknak juttatott ennivaló 690-790 kalóriát tartalmazott - a börtönök foglyai 1500 kalóriát kaptak. (Ezt a kalóriaszintet állítólag Vajna szabta meg.) Ám még ez a korlátozott mennyiségű élelem sem állt mindig a gettólakók rendelkezésére, akik éhen haltak volna a semleges országok képviselői által megszervezett élelmiszer-adományok nélkül.¹¹⁰ A Nemzetközi Vöröskeresztet különösen azoknak a gyermekeknek az élelmezése foglalkoztatta, akiket a védett gyermekotthonokból költöztettek át a gettóba. A Vöröskereszt legfontosabb raktárai is gyakran nyilas támadások célpontjaivá váltak.

A készletek egy részét mentesített zsidók vagy olyan zsidók szerezték be, akiknek különleges engedélyük volt a gettó területének elhagyására. A Vöröskereszt együttműködésével december 8-án különleges bizottság alakult, hogy felügyelje a beszerzéseket és a Vöröskereszt raktárából való elosztást. Tagjai közé tartozott Komoly Ottó (aki ekkor a Vöröskereszt vezető tisztségviselőjeként tevékenykedett), Joel Brand felesége, Hansi, Wilhelm, továbbá Bauer, Vas, Stöckler és Faragó. Aktív szerepet játszott ezeknek a feladatoknak az ellátásában Graber Pál, Kurzweil István, Pásztor József, Váradi Jenő és Vida Miklós. December 18-án a Vöröskereszt úgy döntött, hogy irodát nyit a gettóban (a Wesselényi utca 17. sz. alatt) vagy 50 alkalmazottal.

Az élelmiszer-szállításokat gyakran megakadályozták a gettó főkapuinál szolgálatot teljesítő nyilasok. Amikor Lőcsey felszólította őket, hogy hagyjanak fel ezzel a beavatkozással, Bata János, a helyi nyilas vezető felháborodottan ostorozta a zsidók „lázító" magatartását. Batát különösen bosszantotta, hogy a Vöröskereszt sajtot és tojást szállított a gettóbeli gyermekeknek, pedig ezeket a cikkeket már egész Budapesten nem lehetett kapni. Olykor az élelmiszer egy része eljutott a feketepiaara, mind a gettón belül, mind azon kívül, de az ár a zsidók túlnyomó többsége számára megfizethetetlen volt. A kenyér hivatalos ára például kilónként 1,5 pengő volt. A feketepiacon a gettón kívül 10-12 pengő, míg a gettóban 500.

Miután a szovjetek december 27-én bekerítették Budapestet, a gettó ellátása, akárcsak az egész fővárosé, lehetetlenné vált. A helyi tartalékok csökkentek, az étkezések száma ritkult, az adagok kisebbek, a levesek hígabbak lettek. A táplálkozási problémákat súlyosbította a tény, hogy sok gettólakó diétát igénylő, idősebb ember volt. Ráadásul csaknem 6000 gyermek és kb. ugyanannyi beteg zsidó volt ideiglenes szeretetotthonokban vagy kórházakban, akik szintén különleges figyelmet és sokszor különleges étrendet igényeltek.¹¹¹ Az ételt rendszerint a házakban osztották szét nagy kondérokból, melyekben elvileg mindig annyi adag volt, ahány zsidó lakott a megfelelő házban.¹¹² Az elosztás azonban nem volt mindig igazságos, mert a konyhai alkalmazottakat néha megtámadták más éhes gettólakók, akik szerettek volna többet kapni, mint ami nekik jogosan kijárt. A közkonyháknak persze nem voltak erőforrásaik a veszteségek pótlására, következésképp sok zsidó néha hosszabb időszakokra ennivaló nélkül maradt.

A felszabadulás előtti néhány héten a gettón belül egyre kritikusabbá vált a helyzet. Az éhen halt zsidók száma napról napra nőtt.

Az éhség csak egyike volt a gettó lakosságára nehezedő számos súlyos problémának. A túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt komoly egészségügyi gondokhoz vezetett, melyekkel a zsidó vezetők nemigen tudtak megbirkózni. Mindezt súlyosbították a nyilasok atrocitásai, akik egyre jobban nekivadultak, ahogy a város körül szorosabbá vált a szovjet gyíyrű és egyre hevesebbé váltak a gettót sem kímélő rakéta- és aknavető-támadások.

A gettó számos egészségügyi gonddal küszködött, melyek közül a legfontosabbak a szappan és a fertőtlenítőszerek hiánya, a nem megfelelő kórházi ellátás volt, és az, hogy nem tudták hol eltemetni a halottakat.

Fürödni gyakorlatilag nem lehetett. A fürdőszobás lakással rendelkező szerencsések nem álltak jobban, mint a fürdőszobával nem rendelkezők: nem volt elég víz és tüzelő. Amellett a fürdőkádakat rendszerint víztárolásra használták. Solymossy közbenjárására a Zsidó Tanács megszerzett egy nagy mosodát a Kazinczy utca 9.-ben és a Hungária tisztasági fürdő használatát heti két napra. Mire azonban ezeket a létesítményeket működtetni kezdték, a gettó felszabadítása küszöbön állt.

Hatalmas szeméthegyek halmozódtak fel a gettó fennállásának egész ideje alatt; a Tanács gyakran megismételt felhívásai ellenére a köztisztasági hivatal nem szállította el a hulladékot. (Az igazsághoz tartozik: az ostrom alatt a hivatalnál ahhoz sem volt felszerelés és munkaerő, hogy elszállítsa a szemetet magából a városból, nemhogy a gettóból.) A felszabadulás idejére a gettó életének hét hete alatt összegyűlt szemét hegyekben éktelenkedett tereken, utcasarkokon és a gettó házainak kapui és kerítései mögött. A szemét felhalmozódása csak a kemény tél miatt nem vezetett járványveszélyhez.

A gettólakók egészségügyi és kórházi ellátása kétségbeejtő volt. A Szabolcs utcai jól felszerelt, modern zsidó kórházat röviddel a megszállás után elvették a németek; ezután a Zsidó Tanács az elbocsátott orvosok és ápolónők együttműködésével két szükségkórházat létesített - az egyiket a Wesselényi utca 44. sz. alatti zsidó hitközségi iskolában, a másikat a Bethlen tér 2.-ben (az OMZSA-székház egy részében). Mivel mindkét intézmény kívül esett a gettó határain, különleges engedélyt kellett beszerezni, hogy a gettó lakossága igénybe vehesse ezeket. Hogy a kórházakat a nyilasoktól megvédjék, a Nemzetközi Vöröskereszt Központi Szükség-kórházának nevezték őket. A gettón belül működő kisebb kisegítő egységeket is Vöröskeresztes kórháznak nevezték. Am ez sem tartotta vissza a nyilas támadókat.

A központi kórházak kapacitását, akárcsak a gettóban működő kisegítő egységekét, a végsőkig megterhelték. Nemcsak azért voltak túlzsúfoltak, mert nagyon sok valóban rászoruló pácienst kellett befogadniuk, hanem azért is, mert sok más zsidó is itt keresett menedéket. A probléma fennmaradt azután is, hogy az „illetéktelen" zsidókat Szegő határozott intézkedései eredményeképpen december 21-én a gettóba toloncolták. Sőt, a következő időszakban még súlyosabbá vált a helyzet az egyre hevesebb szovjet támadások és a nyilasok fokozódó brutalitása miatt.

A szükségkórházak nyújtotta kép Dante Infernójának jeleneteit idézte. A súlyos esetek száma napról napra nőtt, és a kórházi ágyak csakhamar megteltek. A pácienseket már a padlón kellett elhelyezni mindenütt. Hamarosan az ápolónők és az orvosok szobái is megteltek betegekkel. Gyógyszer, mosdóhelyiség és vécé alig volt. Akadozott a víz- és az élelmiszer-ellátás. És az ostrom utolsó heteiben nem lehetett eltemetni a halottakat.

A betegek többsége kritikus állapotban került be. Több száz öngyü-kosság történt, főképp a kitért és erősen asszimilálódott zsidók körében, akik egyszerre úgy találták, hogy világuk összeomlott; másokat súlyos sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után; néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába, vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán; megint mások az öregséggel, hiányos táplálkozással vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegségben szenvedtek; sürgős műtéteket gyakran lepedőkkel letakart konyhaasztalon végeztek el, sokszor érzéstelenítés nélkül. A sebészcsoport, mely dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László orvosokból állt, szinte csodákat művelt. Karácsony napja után megszűnt az áramszolgáltatás; sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák fényében vagy zseblámpák mellett kellett elvégezni. A kórházaknak volt szülészeti részlegük, valamint más specializált szolgáltatásuk számos önfeláldozó orvos és asszisztens szakavatott közreműködésével és felügyelete mellett.¹¹³

A közösség számára komoly egészségügyi problémát jelentett, hogy nemigen tudtak mit kezdeni az egyre több halottal. A Zsidó Tanács feladata volt a gettóban elpusztult és a gettón kívül megölt zsidók eltemettetése. Eredetileg a Zsidó Tanács megegyezett a Budapesti Temetkezési Vállalattal, hogy a zsidó halottakat továbbra is a közösség nagy temetőiben temetik el. Am bonyodalmak támadtak, mikor mindkét nagy temető zsidó alkalmazottait hirtelen letartóztatták, és még a nyilaspuccs előtt deportálták Auschwitzba. A puccs után a pesti hitközség Chevra Kadisha (Szent Egylet) vezetőit és legtöbb alkalmazottját szintén letartóztatták, ami nehezítette a problémát. A válságot figyelemre méltó hatékonysággal oldották meg, hála Trebitsch Márkus, a Chevra főtitkára odaadó fáradozásainak. ¹¹⁴ Solymossy és az illetékes városi hatóságok segítsége révén a Chevra engedélyt kapott, hogy a Községi Temetkezési Egylet létesítményeinek igénybevételével folytathassa működését. Trebitsch erőfeszítései eredményeképpen mindkét gettóban nyilvántartó iroda létesült, bár munkájukat gyakran lehetetlenné tette, hogy a nyilasok az áldozatok személyi papírjait is megsemmisítették.

Mielőtt a szovjet csapatok december 27-én bekerítették Budapestet, a temetkezés viszonylag rendezetten folyt. A rituális szertartásokat a gettóban tartották meg a Kazinczy utca 44. sz. alatti szükségravatalozóban. A koporsókat a gettó kapujáig kísérték, ott átadták a keresztény sofőröknek, akik elszállították azokat a nagy Rákoskeresztúri temetőbe. A szertartásokat rendszerint dr. Berend Béla, a gettó rabbija, a Tanács tagja vezette. A nemzetközi gettóban elhunytak számára a szertartásokat rendszerint a Pozsonyi út 32.-ben tartották.

A gettókon kívül meghalt zsidók tetemeit a Bonctani Intézet épületében gyűjtötték össze. Dr. Juhász József rendőrtanácsos együttműködésének köszönhetően a holttesteken nem végeztek boncolást, mivel ezt a zsidó törvények tiltják.

A temetőbe szállított összes holttestet nem letetett rögtön eltemetni az állandó munkaerőhiány miatt. A zsidó sírásók elhurcolása után csak 10-12 keresztény sírásó maradt a napi 80-120 holttest eltemetéséhez. A temetést Nyiri János, a temető keresztény főkertésze irányította, aki nemcsak továbbra is ellátta hagyományos feladatkörét, de átvette a hagyományos Chevra Kadisha-képviselő legtöbb kötelességét is. Pontos nyilvántartást vezetett a sírokról, feltüntetve a mintegy 100 kettős sír esetében az alulra, illetve fölülre eltemetettek neveit.

December 24-e után a heves harcok miatt a holttesteket már nem lehetett kiszállítani a Rákoskeresztúri temetőbe. Egy ideig a holttesteket a

Kerepesi úti régi temetőben gyűjtötték, ezeket ott is temették el végül a felszabadulás után. 1945. január 3. után a holttesteket már nem lehetett kivinni a gettóból. Néhányat a Klauzál téren és a gettó más részein temettek el, de a holttestek többségét a hitközség a Kazinczy utca 40. sz. alatti rituális fürdőépületébe gyűjtötték. Miután a kádak és a csarnokok megteltek, a holttesteket az épületek udvarain tárolták, továbbá a kórházak és a Zsidó Tanács székházának udvarain. A holttesteket fahasábokhoz hasonló rakásba halmozták több kiürített üzlethelyiségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó január 18-án felszabadult, kb. 3000 temetetlen holttest volt az elkülönített területen. Mivel nem voltak szállítóeszközök, amelyekkel a holttesteket a zsidó temetőkbe lehetett volna vinni rituális temetésre, 2218 holttest több tömegsírba került a Dohány utcai nagy zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. A Budapesten 1944-ben és 1945-ben a nyilasok túlkapásai következtében meghalt zsidók száma elérte a 17 000-et.¹¹⁵

Ezekben a sötét napokban a vallás némi vigaszt nyújtott az üldözött budapesti zsidóknak. A vallási élet viszonylag normális maradt a fővárosban 1944 júniusáig, amikor a zsidókat a csillagos házakba parancsolták. Később a vallási szertartásokat a szomszédos zsinagógákban és a csillagos házak óvóhelyein rendezték meg. A nem hívők is részt vettek a szertartásokon, hogy minél népesebb legyen a gyülekezet. Önkéntes rabbik és tanítók vallásoktatásban részesítették a gyerekeket, különösen a Bar Micvó-korúakat. Azonkívül előadásokat tartottak a Bibliából vagy a zsidó történelemből merített különféle témákról.

A gettó létrehozása nyomán a vallásos élet még intenzívebbé vált, részben a zsidók nagyobb lelki szükségletei, részben összezártságuk miatt. December 4-én a Zsidó Tanács néhány vezetője és néhány érdeklődő rabbi és tanár, köztük Kálmán Ödön rabbi, tanácskozást tartott, amelynek eredményeképpen rendszeressé tették a vallásos szertartásokat és oktatást. A gettóban lévő három zsinagóga közül az egyiket - a Kazinczy utcai ortodox zsinagógát - a németek bezárták. A másik kettőt - a Dohány utcai nagy zsinagógát és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát - a nyilasok letartóztatott zsidók internáló táboraként használták. Ezeket fokozatosan kitakarították, és megnyitották az istentiszteletek számára, melyeket azokra az órákra tűztek ki, amikor a zsidók elhagyhatták otthonaikat. A részvétel természetesen péntek estéken és szombat reggelenként volt a legnagyobb. Máskor a zsidók többsége háza óvóhelyein tartotta meg közös imáját. ,

A különböző felekezetekhez tartozó kitért zsidóknak különleges szertartásokat és segélyprogramokat szerveztek. E téren különösen aktív volt Raüe Jakab a katolikus egyháztól, Nagy Gyula¹¹⁶ és Borsos Sándor a református egyháztól, valamint Sréter Ferenc a lutheránus egyháztól. Sok misszionárius és pap üdvözülést kínált azoknak, akik áttérnek. Sokan mások, köztük Raile atya, részt vettek a mentési és segélyezési munkában is.¹¹⁷

A gettólakók lelki szükségleteivel való törődés mellett sok rabbi vigasztalta a betegeket és a nyomorékokat.

A gyerekek vallásos nevelése azoknak a tanítóknak és rabbiknak a feladata volt, akik hallgattak a Zsidó Tanács felhívására. A foglalkozásokat általában légópincék közelében, kiürített kereskedelmi létesítményekben tartották, a gyerekek ott is étkeztek. Akárcsak a csillagos épületekben korábban az év folyamán, a hangsúly a gyerekek Bar Micvóra való felkészítésére helyeződött.¹¹⁸ A hitközség vezetői különösen igyekeztek megünnepelni Hanuka ünnepét. A templom i. e. 165-ben történt újrafelszente-lése emlékére történt gyertyagyújtás üdvös, bár múlékony fölemelő hatást gyakorolt a gettó csüggedt lakosságára.

A Vörös Hadsereg 1944. december 9-én, miután áttörte a „Friesner-vonalat", erőteljes offenzívába lendült, mely Vácnál, Budapesttől északra elérte a Dunát. December 22-én a Fjodor I. Tolbuhin marsall vezette erők nagy támadást indítottak a Balaton és a Duna között; két nappal később elérték Budát. A Budáról kivezető két utolsó utat - Esztergom, illetve Szentendre felé - december 26-án elvágták.¹¹⁹ December 27-én a szovjetek bekerítették Budapestet.¹²⁰ A Szálasi-rezsim összeomlása és az ország náci iga alóli, rég várt felszabadulása immár elkerülhetetlenné vált. A nyilas kormány, a nyilas parlamenti képviselők és pártvezetők azonban, akik már korábban a nyugat-magyarországi Sopronba (és részben Kőszegre) menekültek, továbbra is úgy tevékenykedtek, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Fittyet hányva a szovjet ostrom realitásainak, a kormány tovább ontotta a rendeleteket és tartotta az értelmetlen parlamenti üléseket; ez így ment egészen az ország 1945. április 4-én bekövetkezettfelszabadulásáig. ¹²¹ A szemfényvesztés részeként Szálasi, Kemény és Beregfy december 4-én látogatást tett Hitlernél. Magyar kérésre Budapest lehetséges feladásáról tárgyaltak. A németek sziklaszilárdan ragaszkodtak döntésükhöz, hogy mindenáron védik a magyar fővárost.¹²²

Budapestről való elmenekülése előtt néhány nappal Vajna Gábor még talált időt arra, hogy elrendelje: minden magyar utcát, utat és teret, melyet zsidókról neveztek el, vagy bármiről, ami zsidókkal kapcsolatos, haladéktalanul át kell keresztelni.¹²³ December 23-án Vajna tetézte törvényhozási mániáját azzal, hogy kiadott egy rendeletet, mely felszólított minden bujkáló zsidót, hogy 24 órán belül jelentkezzék a Zsidó Tanácsnál a gettóba való toloncoltatása végett. A rendelet szövege a következő volt:

A Budapest székesfőváros területén élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidókat f. évi december hó 2-án falragaszok útján közzétett rendeletemben utasítottam, hogy a részükre kijelölt térületté (gettóba) záros határidőn belül költözzenek be.

Tudomásom van arról, hogy a gettóba való beköltözésre kötelezett zsidók közül nagy számban vannak olyanok, akik bujkálnak a főváros területén, és a beköltözési kötelezettség alól - sok esetben hamis személyi okmányokkal -kivonják magukat a vonatkozó rendelkezések alól.

Tekintettel a fontos közrendészeti és közbiztonsági okokra, felhívom azokat a zsidó személyeket, akik a kiadott rendelkezéseknek eleget nem tettek és a gettóba mind ez ideig nem költöztek be, e rendeletem közzétételétől számított 24 órán belül jelentkezzenek a Síp utca 12. sz. alatt működő Zsidó Tanácsnál elhelyezésük céljából.

A jelentkezési kötelezettség kiterjed azokra a zsidó személyekre is, akik eddig mint hadiüzemi alkalmazottak vagy munkaszolgálatosok mentességet élveztek.

e) összes pénzüket és más kisebb értéktárgyaikat (gyűrűk, ékszerek síb.). A megszabott 24 órás határidő alól mentesítve vannak:

1. Bármely kórházban menetképtelen, súlyos beteg állapotban ápolás alatt álló zsidók, tekintet nélkül arra, hogy a kórház élvez-e valamiféle mentességet vagy sem.

3. Az előbbi pontban meghatározott zsidó személyek ápolására vagy gon-. dozására hivatott zsidó személyzet (orvosok, ápolónők, gondozónők, kiszolgálók, takarítók stb.). Ezek létszáma azonban nem lehet több, mint az ápolásukra, gondozásukra bízottak számának 10%-a. A most felsorolt ki-

vételezettek is kötelesek legkésőbb folyó évi december hó 31-én déli 12

Minden zsidó beteget, ápoltat, bár akár keresztény, akár zsidó (zsidók által fenntartott) kórházban, a gettóban felállított ideiglenes, illetőleg a gettón kívül zsidó betegek ellátására ideiglenesen meghagyott Wesselényi utca 44. és Bethlen tér 2. sz. kórházba kell szállítani. A beszállításról annak a kórháznak igazgató főorvosa köteles gondoskodni, amelyben a beteg e rendelet közzétételének időpontjában feküdt. Az ún. Nemzetközi Gettó zsidó házainak házfelügyelői kötelesek az eddig bennlakott védettekről pontos jegyzéket felfektetni, s internálás terhe mellett megakadályozni azt, hogy a házban oda nem tartozó zsidó személyek megbú jhassanak.

A házfelügyelők és légóházparancsnokok, a hadiüzemek, a vállalatok, üzemek és intézmények (kórházak, szanatóriumok, jóléti intézmények, iskolák stb.) vezetői tartoznak a házban lakó, illetőleg az üzemben, vállalatban stb. foglalkoztatott, sárga csillag viselésére kötelezett zsidókat a gettóba való haladéktalan beköltözésre utasítani, s amennyiben felszólításuk eredménytelen maradna, az illető zsidót e rendelet közzétételétől számított 48 órán belül az illetékes kerületi rendőrkapitányságnál beadott és elismcrvénnyel nyugtázott írásbeli feljelentéssel bejelenteni.

Minden zsidóbújtatóra, valamint az előbbi bekezdésben felsoroltakra, ha fent megszabott kötelezettségüknek nem tesznek eleget, sőt azokra is, akik hivatásuk, beosztásuk vagy körülményeik folytán (pl. üzemvezető, személyzeti főnök, háztartási vagy üzemi takarító alkalmazott, szomszédos lakó stb.) tudtak vagy tudhattak zsidóbujkálásról, vagy zsidóbújtatásról, s jelentést tenni elmulasztottak, folyó évi december hó 2-án közzétett 8935/1944. BM eln. sz. rendeletem 18. pontjában megszabott büntetés (családfő munkatáborba szállítása, az összes közvetlen családtagok internálása) vár.

A rendelet ellen vétő katonai személyek a statáriális rendelkezések értele mében mint katonaszökevények lesznek elbírálva, és megbüntetésük végett a m. kir. honvédségnek átadva.¹²⁴

A bujkáló zsidók elleni embervadászat, mely lázasan folyt a gettó létrehozása óta, még hevesebbé vált Vajna rendeletének kibocsátása után. Buzgalmukban, hogy teljesítsék vélt hazafias kötelességüket, a nyilasok a gettóba hurcolták nemcsak a rejtekhelyeken elfogott vagy a szomszédijaik által följelentett zsidókat, hanem a külföldi állampolgárságú zsidókat, a „védett" zsidókat, sőt néhány nem zsidót is. A rendelet kibocsátása utáni napon például a nyilasok behoztak 19 svéd állampolgárságú személyt. Köztük volt Asta Nielson, Gusztáv király unokatestvére, valamint Bauer kisasszony, a svéd nagykövet titkárnője.¹²⁵

1945 elején a nyilas parlament felhatalmazta a zsidókkal összeházasodott keresztényeket, hogy elválhatnak házastársuktól mindennemű kötelezettséggel járó következmények nélkül. A törvény azt is előírta, hogy a vegyes házasságokban élő keresztények, akik nem hajlandók elválni hitvesüktől, gyakorlatilag a zsidóellenes rendelkezések hatálya alá esnek.¹²⁶

A háború utolsó néhány hónapjában, amikor Magyarország felszabadított részében aZ élet fokozatosan visszatért a rendes kerékvágásba a Debrecenben székelő, szovjetek által támogatott új magyar kormány vezetése alatt,¹²⁷ a nyilasok kihasználták a még ellenőrzésük alatt álló területeken uralkodó zűrzavart és anarchikus viszonyokat arra, hogy zsidóellenes túlkapásaikat folytassák. Fosztogatásaik és gyilkosságaik pusztító hatást gyakoroltak a zsidókra, sőt negatívan befolyásolták Magyarország hozzájárulását a háborús erőfeszítéshez. Míg a németeket az előbbi természetesen nem érdekelte, az utóbbi komolyan bosszantotta. Minden magyarországi német szervezet, az SS-t is beleértve, állandóan igyekezett nyomást gyakorolni a nyilasokra a Birodalom érdekeinek védelmében.¹²⁸A nyilasok többsége azonban fütyült erre, és továbbra is saját gyilkos ösztöneit követte, így aztán kialakult a féktelen terror légköre.

Az október 15-én, Szálasi hatalomra jutásával kezdődött rémuralom majdnem teljesen féktelenné vált a szovjet ostrom kezdete után. Fegyveres nyilas bandák kóboroltak Budapesten és az ellenőrzésük alatt álló más területeken, védtelen áldozatokat fosztogatva és gyilkolva, mindenekelőtt zsidókat. A helyzetet találóan jellemezte Fiala Ferenc, az ismert antiszemita újságíró és Szálasi sajtófőnöke, a háború után készült emlékirataiban: „A rend felbomlott a fővárosban, és bárki, akinek géppisztolya volt,... bíróként és hóhérként léphetett fel."¹²⁹

A túlnyomórészt tizenéves suhancokból álló bandák találomra kóboroltak a városban, bujkáló zsidókra vadászva. Megtámadták az óvóhelyeiken, pincéikben, a gettón kívüli otthonaikban, a nemzetközi gettóban és a nagy gettóban meghúzódó zsidókat. Támadásaik egyre vakmerőbbek és egyre nagyobb szabásúak lettek.

A nyilasok, akik gyakran megkínozták áldozataikat, rendszerint 50-60 zsidót lőttek agyon éjszakánként. Az áldozatok közt volt számos mentesített zsidó, akinek kivételezett státusát a nyilasok figyelmen kívül hagyták. A gettón kívül meggyilkolt zsidók holttesteit rendszerint a Törvényszéki Orvostani Intézet halottasházába vitték.

A gettóban elhalálozott vagy meggyilkolt zsidók közül nagyon sokat a Dohány utcai zsinagóga kertjében ásott tömegsírokba temettek (26.5.-26.7. képek).

A felszabadulás előtti utolsó néhány héten a nyilas bandák betörtek egy sor zsidók lakta épületbe, így például a Pozsonyi út 30.-ba, a Légrády Károly utca 39.-be és 48/b.-be, az Eötvös utca 30.-ba, a Sziget utca 45.-be, a Damjanich utca 49.-be, a Visegrádi utca 36.-ba, a Jókai utca 1 .-be, a Katona József utca 21.-be és a Wesselényi utca 27.-be.¹³⁰ A zsidókat

általában először megfosztották utolsó megmaradt értékeiktől. Sokat a helyszínen agyonlőttek; másokat kivittek a Duna-partra, és belelőtték őket a Dunába. A kivégzés módszere abból állt, hogy három embert egymáshoz kötöztek, kiállították őket a rakpart szélére, és a középsőt közvetlen közelről tarkón lőtték, hogy testének súlya berántsa a két másik élő áldozatot a folyóba. A legszörnyűbb atrocitásokat a Kun András - antiszemita katolikus pap - által vezetett banda követte el. A szerencsésebb zsidókat, főképp a nőket és a gyerekeket, életben hagyták, és átszállították a nagy gettóba.

December 28-án egy nyilasokból és sváb SS-legényekből álló vegyes banda megtámadta a Bethlen téri zsidó kórházat. A pácienseket és a kórházi személyzetet 24 órán át terrorizálták, és kirabolták. Távozásuk előtt a behatolók kiválogattak 28 fiatalabb külsejű férfit, akiket elhurcoltak a Wesselényi utcai kereskedelmi iskola épületébe, ahol két nappal később legyilkolták őket. December 31-én késő délután egy 40-50 nyilasból álló másik banda behatolt a Vadász utca 29. sz. alatti ún. üvegházba, amely a svájciak védelme alatt állt. Kézigránáttal robbantották be a kaput, és géppisztolyaikkal lövöldözve törtek be, azonnal megöltek három zsidót, köztük Scheiber Lajos rabbi feleségét, és 20 üldözöttet megsebesítettek. Eredeti céljuk nyilván az volt, hogy kifosszák az épületet, melyben svájci rak-

tárakat gyanítottak, ehelyett több ezer védett és nem védett zsidó búvóhelyére bukkantak. Krausz Miklós, a svájci mentőakció egyik vezetője kétségbeesetten kért segítséget a hatóságoktól. A Szabadság téri svájci követség útján Szalai Páltól,¹³¹ a nyilas párt rendőrségi összekötőjétől, Csipkés ezredestől, a város katonai parancsnokától és Kubissy Béla rendőrfőnöktől próbált segítséget kapni. Weisz Arthur, az épület korábbi tulajdonosa és parancsnoka megpróbált időt nyerni azzal, hogy figyelemelterelő tárgyalásokba bocsátkozott a nyilas banda vezetőivel. Közben a nyilasok vagy 800 zsidót kihajtottak az utcára „átköltöztetés" céljából. Ezek a zsidók elkerülték sok szerencsétlenül járt társuk sorsát, hála két rendőrségi riadóautó és egy katonai egység határozott közbelépésének, melyeket Fábry Pál főhadnagy és Horváth Attila zászlós vezetett. Szalay rendelte ki őket a helyszínre. Másnap azonban egy csapat nyilas visszajött, és csapdába csalta Weisz Arthurt. Elhívták, hogy tárgyaljon a kerületi

nyilas vezetővel „közös érdekű kérdésekről", s erről a tárgyalási fordulóról sose tért vissza.

Ugyanezen a napon egy másik nyilas banda betört a Ritz Szállodába, és ott találta Komoly Ottót, az ismert cionista vezetőt, a Zsidó Tanács tagját, aki nem sokkal korábban biztonsági okokból költözött oda otthonából. A Városház utca 14. sz. alatti Nyilas Házba vitték, ahol a hírhedten vad nyilas vezetők, Rettmann Kurt, Balog Mihály és Nidossy Imre vezetése alatt álló csoport meggyilkolta. Január 5-én a Zsidó Tanács másik tagját, Szegő Miklóst, a székesfehérvári hitközség korábbi vezetőjét fogták el a nyilasok a Pannónia utca közelében, őt is megölték. így ő lett a Tanács harmadik tagja (Gábor János volt az első), aki erőszakos halállal halt meg a nyilasok kezei között. A Tanács elnöke, Stöckler Lajos szerencsésebb volt. Január 8-án őt és családtagjait 154 más zsidóval együtt a nyilasok elhurcolták az Üllői út 4.-ben lévő óvóhelyükről. Először a Mária Terézia laktanyába vitték őket, majd röviddel később a Ferenc körút 41. sz. alatti Nyilas Házba. Szalai és Gyulai réndőr százados mentette meg őket Lőcsey parancsára, akinek figyelmét dr. Nagy József tanácstag hívta fel letartóztatásukra.

A pesti oldalon elkövetett atrocitásokhoz hasonlókra került sor Budán is. Itt is sok volt az egyéni akció.¹³² Am messze a legmegdöbbentőbb bűnöket a Maros és a Városmajor utcai zsidó kórházak ápoltjai és személyzete ellen követték el.

A Maros utcai kórházat a Budai Szent Egylet alapította. A német megszállás alatt a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete és védelme alatt működött. A kórházat 1945. január 11-én egy csapat nyüas vette körül, akik a főváros XII. és XIH. kerületének pártszervezeteihez tartoztak. Lezárták a kórházhoz vezető utcákat, majd behatoltak az épületbe, és megkezdték a beren<jlezés értelmetlen pusztítását és az ott tartózkodó 92 páciens, orvos és ápolónő kínzását és legyilkolását. Kirángatták a betegeket az ágyaikból, a földön taposták őket, és agyonlőtték azokat, akik nem tudtak járni. A járóképeseknek megparancsolták, hogy vigyék ki a holttesteket, és temessek el egy nagy gödörben, melyet előbb megásattak velük. Amikor ezt a feladatot végrehajtották, őket is belelőtték a tömegsírba. Egyetlen ápolónőnek, Jolinak sikerült megmenekülnie; ő túlélte a kivégzést, és az éjszaka leple alatt kimászott a tömegsírból.¹³³

Január 14-én a Városmajor utcai Ortodox Kórházat támadták meg. A támadás idején csaknem 150 ápolt, orvos és ápolónő tartózkodott itt, köztük sok olyan zsidó beteg, akiket hat nappal korábban a János Szanatóriumból hoztak át ide a szanatórium gondnoka, Rady Dénes által készített névsor alapján. Január 19-én egy másik nyilas csoport megtámadta

a Budai Szent Egylet Alma utca 2.-ben lévő szeretetházát. A 90 bennlakót elhurcolták és röviddel később lemészárolták a Városmajorban.¹³⁴

Az embervadászatok, razziák, kivégzések, gyilkosságok és mészárlások megszakítás nélkül folytatódtak a főváros felszabadulásáig.¹³⁵

A nyilasok és az SS dühe nem kerülte el a nagy gettóba szorult zsidókat sem. Naponta sor került fosztogatásokra és tömeggyilkosságokra. Ezek egy részét Stöckler és Domonkos felsorolta a nyilas hatóságokhoz, különösen Lőcseyhez intézett segélykéréseiben. 1945. január 8-i folyamodványukra reagálva, melyben részletezték, hogy törnek be a gettóba különféle egyenruhás és fegyveres egységek tagjai, Lőcsey rábeszélte Vájná Ernőt, a Budapest védelmére rendelt nyilas pártmegbízottat, adjon ki egy parancsot, mely megtiltja illetéktelen személyek behatolását a gettóba.¹³⁶ A január 10-i keltezésű parancs leszögezte, hogy a gettóba csak a Wesselényi utca két végében felállított kapukon szabad belépni, és kizárólag olyan engedélyekkel rendelkező személyeknek, melyeket Rettmann Kürt, a Nyilaskeresztes Párt, Hungarista Mozgalom körzeti vezetője, vagy Nidossy Imre alezredes, december végétől a budapesti fegyveres nyilas pártszolgálatosok parancsnoka, vagy Lőcsey, Solymossy utóda adott ki.

A parancs ellenére a nyilasok még legalább néhány napig be-betörtek a gettóba, és a legvisszataszítóbb rémtetteket követték el, köztük a Wesselényi utca 43.-bán és 27.-ben végrehajtott mészárlást. E bűntény nyomán Szalai január 12-én 100 rendőrt vezényelt a gettóba, két tiszt parancsnoksága alatt. A Zsidó Tanács székházának légópincéiben szállásolták el őket. Egy külön e célból válogatott 15 fős nyilas egységet is a gettóba vezényeltek, mely együttműködött a rendőrökkel a gettó utcáin való járőrszolgálatban és a kapuk őrzésében. Szalai személyesen vállalta ezeknek a rendőri és nyilas erőknek a felügyeletét, és megbízta helyettesét, Perjésit, akit a nyilasok is tiszteltek, hogy szorosan működjön együtt a Tanáccsal. Ettől az időtől kezdve az erőszakos incidensek száma látványosan csökkent.

A gettóra boruló nyugalom azonban vihar előtti csend volt. Hírek kezdtek terjengeni arról, hogy az SS és a nyilasok állítólag el akarják pusztítani a gettót egy közös villámakció keretében a szovjet csapatok bevonulása előtt. Néhány ilyen hír szerint a németek azt tervezték, hogy repülőgépekről szétbombázzák a gettót. Egy másik forrás szerint a Royal Szállodában lévő németek és nyilasok azt tervezték, hogy a gettót megszállja egy 500 fős SS-különítmény Mummi százados vezetésével, egy nyilas kü-

lönítmény Lucska Vilmos vezetésével és 200 rendőr Kubissy rendőrfőnök vezetésével. A híreszteléseket megerősítette, hogy a Királyi Palotában - az erődben - huzamosabb ideje ott tartózkodott Hitschler SS-rend-őrtábornok és Go^tstein SS-őrnagy, a politikai szekció vezetője.

Stöckler és Domonkos minderről részletesen tájékoztatta Szalait. Szalay megpróbálta rábeszélni Vajna Ernőt, hogy vesse el a sötét tervet, de eredménytelenül. Ekkor kapcsolatba lépett Schmidthuber tábornokkal, az SS-Feldheerenhalle páncéloshadosztály parancsnokával, akinek politikai nézetei a jelek szerint különböztek a Magyarországon állomásozó német tábornokok nézeteitől. Szalai így írta le a budapesti gettó megmentésére irányuló erőfeszítéseit a háború után a népbíróság előtt tett vallomásában:

Két nappal a gettó felszabadulása előtt, a késő délutáni órákban az egyik rendőrtiszt a Városháza óvóhelyén lévő hivatali helyiségembe sietett, és közölte, hogy a Royal Szálló épületében készen áll kb. 500 német katona, 22 pártszolgálatos, és be akarnak vonni 200 rendőrt még aznap éjjel elkövetendő géppisztolyos tömeggyilkosságra. Egyben azt is közölte, hogy ha perceken belül nem intézkedem, úgy az akciót a szállodában felsorakozott alakulatok elkezdik.

Ugyancsak a Városháza óvóhelyén tartózkodott Szabó Károly, aki Wallenberg svéd követségi titkár és énközöttem összekötő volt. Vele is megtárgyaltam a tervezett aljas tömeggyilkosság megakadályozásának tervét. Elmentem dr. Vajna Ernőhöz, aki közölte velem, hogy tudomással bír az akcióról - de nem akadályozza meg.

A Városháza óvóhelyén tartózkodott Schmidthuber német tábornok, az SS-Feldheerenhalle nevű hadosztálynak a parancsnoka, aki az én benyomásom szerint távol tartotta magát az itt lévő német politikai tábornokoktól.

Fritz nevű német főhadnagy útján, aki a tolmácsa volt, azonnal kihallgatást kértem tőle. Megkérdeztem, hogy van-e tudomása a gettóban készülő akcióról, és egyben azt is közöltem vele, hogy az ő alakulatainak tagjai is fel vannak sorakozva a Royal Szállóban. Figyelmeztettem, hogy Wallenberg közlése szerint, amennyiben ezt a gonosztettet nem akadályozza meg, rajta a felelősség, és nem mint katonát, hanem mint gyilkost vonják felelősségre. Erre magához rendelte Lucska Vilmos borbélysegéd pártszolgálatost, aki mint a VII. kerület nyilas irányítója vezette volna az egész akciót. Úgyszintén magához rendelt egy Mummi nevezetű német századost, aki a Royal Szállóban székelt, és a németeket irányította volna. Ugyancsak behívatta dr. Vajna Ernőt és Kubissy rendőrfelügyelőt, akiket az én személyes tiltakozásom következtében kényszerített e gonosztett megakadályozására.

Mummi helyett Lucska Vilmossal egy német őrmester jelent meg. Schmidthuber a német őrmestert azonnal letartóztatta, ellenben dr. Vajna Ernő Lucska Vilmost futni hagyta. Életem legboldogabb pillanata következett be, amikor sikerült ezt a rettenetes gonosztettet megakadályoznom. Úgy gondolom, a történelmi igazság kedvéért el kell mondanom, hogy kb. 120 000 ember, akik a budapesti izraelita hitfelekezetnek tagjai, életben maradásukat kö-

szönhetik azoknak, akik vissza nem riadva az aknatűztől, állandóan a saját

Végső soron a szovjet erők gyors előnyomulása volt a döntő tényező a gettó és a főváros többi részében bujkáló zsidók felszabadításában. Az utolsó percben harcba vetett erősítések ellenére a Pfeffer-Wildenbruch tábornok főparancsnoksága alatt álló német és SS-csapatok, valamint a magyar hadseregnek a Hindy Iván tábornok közvetlen parancsnoksága alatt álló maradványai nem tudtak ellenállni a győzelmes Vörös Hadseregnek.¹³⁸ A szovjet erők 1945. január 17-18-án felszabadították Pestet, és elkeseredett harcok után, február 13-án Budát is.¹³⁹

A budapesti zsidók felszabadulása nem vetett véget a náci és nyilas kezekben lévő zsidók szenvedéseinek. Még mindig sok ezer árokásó és munkaszolgálatos zsidó dolgozott Nyugat-Magyarországon, és építette a Bécs védelmét szolgáló Keleti falat.

A menekülésben lévő Szálasi-kormány még mindig a zsidókérdés „megoldásával" volt elfoglalva. A belügyminisztériumban, amely Szombathelyre való átköltözése után, 1945 januárjában átszerveződött, még mindig fenntartották a zsidóügyi osztályt, amelynek élén Toldi Árpád Fejér megyei főispán működött, helyettese pedig az addigi zentai polgármester, Avar László lett.¹⁴⁰

Közülük sokan menekültek meg április 4-én, amikor végre egész Magyarország megszabadult a náci és nyilas csapatoktól. Másokat különféle német koncentrációs táborokba vittek, ahol osztoztak a nácizmus többi áldozatának sorsában, egészen május 9-ig, a háború végéig.'

1. Még Reményi-Schneller Lajos és Jurcsek Béla, a kormány két, legharsányabban németbarát tagja is megszavazta a megadást a szeptember 7-i koronatanácsi ülésen. C. A. Macartney, 2:338. o. Az egyöntetűséget nyilván azzal sikerült elérni, hogy a következő irreális fegyverszüneti feltételekben egyeztek meg: a szövetségesek csak a stratégiailag legfontosabb pontokat szállják meg; román vagy jugoszláv csapatok nem vesznek részt a megszállásban; a magyar rendőrség és köztisztviselők helyükön maradnak, és a szövetségesek megengedik a német erők visszavonulását Magyarországról. Rozsnyói Ágnes: A Szcdasi-puccs. Kossuth, Bp., 1962, 29. o.

2. A németek tájékozódtak erről a döntésről mind polgári, mind katonai szinten. Lakatos Veesenmayert tájékoztatta; Vörös János vezérkari főnök pedig Hans Greif-fenberget, a budapesti német katonai attasét. C. A. Macartney, 2:338. o.

4. Ekkmann in Hungary. Documents. Szerk.: Lévai Jenő. Pannónia, Bp., $#61, 146. o.

5. A magyar fegyverszüneti delegációt Faragho Gábor tábornok vezette, aki a csendőrség felügyelője volt, és mint ilyen közvetlenül, de legalábbis közvetve felelős volt a deportálásokért. Feltehetőleg azért esett rá a választás, mert „jó kapcsolatai" voltak Moszkvában, ahol katonai attaséként szolgált 1940-4l-ben.

E tárgyalások részleteit lásd C. A. Macartney, 2:319-443. o. Lásd még Cvi Erez:„The Jews of Budapest and the Plans of Admiral Horthy, August-October 1944." In: YVS, 16. köt., 177-203. o. Erez hangsúlyozza Horthynak és különösen Fa-ragho Gábor tábornoknak a zsidókérdésben kifejtett meggondolásait, aki állítólag nagyonszerette volna jóvátenni a vidéki zsidók elpusztításában játszott szerepét. Érdekes részletek találhatók Bokor Péternek a balsikerű kiugrási kísérlet több szereplőjével készített interjúiban - például Vita Sándor, gróf Zichy Ladomér, Simó Gyula, Hardy Kálmán altábornagy, Utassy Lóránd, Lengyel Béla altábornagy és Aggteleky Béla tábornok. Lásd Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 202-271 ., 296-311., 334-350. o.

7. A főváros védelmére kijelölt egységek felsorolását és értékelését lásd uo., 362.

8. Skorzeny szeptember 21-én érkezett Magyarországra, fölszerelkezve a Királyi Palota negyede alatt húzódó alagutak labirintusának térképével. Skorzeny beszámolóját lásd könyvében. Skorzeny's Secret Mission. Dutton, New York, 1950, 193-218. o. A beszámoló kissé más verzióban jelent meg a brit kiadásban: Skorzeny's Special Mission. Róbert Hale, 1957, 126-146. o.

Egy izraeli forrás szerint Skorzenyt a háború után a Mossad, Izrael titkosszolgálata vette alkalmazásába. Catherine Gerson: „Nazi Said to Have Aided Israeli Spy Unit." Thejewish Week, New York, 1989. szeptember 29.

9. Bővebben Skorzeny és Bach-Zelewski szerepéről lásd Gnminals az Large. Szerk.: Pintér László és Szabó László. Pannónia, Bp., 1961, 242-270. o.

10. Horthyval való augusztus 29-i sikertelen találkozója ellenére Szálasi továbbra is törekedett a hatalom megszerzésére, lehetőleg Horthy áldásával és a németek jóváhagyásával. Ezt a mozzanatot hangsúlyozta például Gottlob Berger SS-Obergruppen-führer 1944. szeptember 11 -i, Kari Brandt útján Himmlerhez eljuttatott üzenete. NA, T-175 mikrofilm, 59. tekercs. (Az SS birodalmi vezetőjének levéltára.)

11. Az egyezség előírta, hogy a Szálasi-kormány nyolc nyilaskeresztes és három MEP-képviselőből álljon, egy nemzetiszocialistából, egy volt imrédystából és két tábornokból. A nyilasokat a következőknek kellett képviselniük: Szálasi (miniszterelnök és ügyvezető államfő), Szőllőssi Jenő (miniszterelnök-helyettes), Kemény Gábor (külügy), Vajna Gábor (belügy), Budinszky László (igazságügy), Szakváry Emil (ipar), Kassai Ferenc (nemzetvédelem és propaganda), valamint Kovarcz Emil (a nemzet totális mozgósítása és harcba állítása); a MÉP-et Reményi-Schneller Lajos (pénzügy), Jurcsek Béla (közellátás) és Szász Lajos (kereskedelem és közlekedés) képviselte; Pálőy Fidélt a nemzetiszocialistáktól mezőgazdasági miniszternek jelölték, Rajniss Ferencet pedig, Imrédy korábbi munkatársát a Magyar Megújulás Pártjából, kultusz- és közoktatási miniszternek. A két tábornok, mindkettő a magyar tábornoki kar tagja, Beregfy Károly volt, akit honvédelmi miniszternek szemeltek ki, és Helleb-ronth Vilmos, aki „a termelés folyamatos vezetéséért" lett felelős. G. A. Macartney, 2:370. o. Mikor a Szálasi-kormányt október 16-án beiktatták, összetétele pontosan megfelelt az egyezségnek. Az egyetlen kiegészítés Csia Sándor volt, Szálasi régi barátja és nyilas pártvezető, akit tárca nélküli miniszterré neveztek ki. Budapesti Közlöny, 236. sz., 1944. október 17., 1. o.

12. A Végrehajtó Bizottság a következőkből állt: Szász Lajos elnök, Rajniss és Szőllősi Jenő alelnökök, Andréka Ödön, Baky László, Bárdossy László, Bocsáry Kálmán, Hamm Ferenc, Hóman Bálint, Huszovszky Lajos, Jaross Andor, Kolosváry-Borcsa Mihály, Marton Béla, Milotay István, Nyírő József, Rátz Jenő, gróf Teleki Mihály és Vajna Gábor tagok. Nagy Iván délvidéki képviselőt később vették be. C. A. Macartney, 2:386. o.

15. A nyilasok hatalmi harcának jól dokumentált összefoglalását lásd Teleki: Nyilas uralom Magyarországon. Kossuth, Bp., 1974, 9-27. o.

16. Heszlényi József vezérezredest, a harmadik hadsereg németbarát parancsnokát nem tájékoztatták a tervről. A Vörös Hadsereghez való átállásra a jelszó a következő volt: „Az 1920. március elsejei parancs végrehajtandó." Bővebben Heszlényiről lásd a 9. fejezetet.

17. A „Miki egér-hadművelet" részleteit, ahogyan az ifjabb Horthy elleni akcióra gyakran utalnak, lásd C. A. Macartney, 2:355., 399-401. o. Az akció hátterének német verzióját lásd Wilhelm Hoettl: The Secret Front. Praeger, New York, 1954, 211-214.0. Cvi Erez azt állítja - mindennemű bizonyíték nélkül -, hogy Skorzeny emberei „zsidóknak álcázták magukat, és sárga Dávid-csillagot viseltek". Lásd „The Jews of Budapest and the Plans of Admiral Horthy," 202. o.

18. Hlatkyt visszacsalták a Királyi Palotába, mialatt a proklamációt beolvasták, és letartóztatták. Később deportálták.

19. Rahn beszámolóját a magyarokkal való találkozásáról lásd könyvében: Ruhe-loses Leben. Aufzeichnungen und Erinnerungen. Düsseldorf, Diederichs Verlag, 1949, 262-274. o. Lásd még C. A. Macartney, 2:406-407. o.

20. A proklamáció és a napiparancs teljes szövegét lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 295-296. o. Az angol nyelvű változatot lásd The New York Times, 1944. október 17.

21. A Macartney által összegyűjtött bizonyítékok szerint Vörös beleegyezett a megváltoztatott parancs továbbításába. Az eredeti egy szélsőségesen németbarát főtiszt, László Dezső tábornok Rezébe került. Lászlónak Kapitánffy Albin százados mutatta meg az eredetit, Vörös segédtisztje, aki Vattaytól kapta, hogy továbbítsa a fronton lévő parancsnokoknak. Egy rövid megbeszélésen, melyen László, Kapitánffy, Major Jenő tábornok, Nádas Lajos ezredes (a honvédelmi minisztérium hadműveleti osztályának vezetője) és Veesenmayer vett részt, Vörös - akit Macartney „megvetendő alaknak", „gyávának és kétkulacsosnak" jellemez - elvesztette a fejét, és beleegyezett a parancsok kicserélésébe. C. A. Macartney, 2í413-418. o. Két nappal később Vörös átszökött a szovjetekhez, miután rövid ideig fogva tartotta őt a Gestapo. Váltig állította, hogy az eredeti parancsot hűtlen beosztottai hamisították meg, mielőtt hozzá eljutott.

22. Himmlernek szóló, 1944. október 25-én kelt memorandumában Winkel-mann részletesen leírta, milyen szerepük volt az SS tagjainak és a nyilas vezetőknek, köztük Szálasinak, Bakynak és Beregfynek a Horthy-rendszer megbuktatásában. Win-kelmann váltig állította, hogy Horthy „kapitulációját saját személye miatti, alantas félelme motiválta". Szövetségi Archívum, Koblenz.

23. Nagy Vilmos korábbi honvédelmi miniszter azt állítja, hogy a nyilasok győzelménekbiztosításában fontos szerepet játszó főtisztek közül sokan német-sváb származásúak voltak. A következő tiszteket sorolja ebbe a kategóriába (eredeti német nevük zárójelben): Abonyi (Nareddi) őrnagy; Bán (Friebert) Mihály ezredes; Darnóy (Danzinger) Pál százados; Demjén (Kirchlechner) Károly őrnagy, Dénes (Dotzauer) Jenő százados; Dienes (Turcsin) őrnagy; Hajdú (Rösler) Lajos százados; Henkey (Hering) János ezredes; Ijjas (Freiler) József százados; Kapitánffy (Kratzner) Albin őrnagy; Nádas (Nadler) ezredes, Németh (Popovics) Jenő alezredes; Porzezsinszky Valér alezredes; Radnóczy (Riedl) Antal százados; Rády-Péntek (Freitag) Artúr százados; Szávay (Szlávits) Sándor vezérőrnagy és Szörényi (Reischl) Emil százados. Majdnem az Összes felsorolt tiszt a vezérkarnál szolgált. Nagy Vilmos: Végzetes esztendők 1938-1945. Körmendy, Bp., é. n., 258. o.

24. A puccsnak és előzményeinek német verzióját részletezi Winkelmann Himm-lerhez intézett 1944. október 25—i memoranduma. Ebben az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnoka fölfedi nemcsak az SS-tisztek által játszott konkrét szerepeket, ideértve Skorzeny és Ottó Klages SS-Hauptsturmführer szerepét ifj. Horthy elrablásában, Kernmayr SS-Untersturmführer szerepét a rádióállomás elfoglalásában, Bach-Zelewski és Zehender SS-Standartenführer szerepét az erőd megrohamozásában, hanem a külügyminisztériummal és képviselőjével, Veesenmayerral való rivalizálást is. A memorandumra, melyet Kurt Becher személyesen adott át, Himmler október 30-án azt írta, „köszönettel a jól végzett munkáért". NA, T-175 mikrokópia, 59. tekercs.

26. Horthy beszámolója a puccsról: Horthy: Memoirs. Róbert Speller and Sons, New York, 1957, 227-241. o.

27. Bővebben a puccsról lásd C. A. Macartney, 2:391-443. o.; Teleki, Nyüas uralom Magyarországon, i. m., 28-51. o.; Nagy_y Végzetes esztendők, L m., 229-272. o. Lásd még Rozsnyói, A Szálasi-puccs, i. m., 105. o.

28. Teleki, i. m., 134—135. o. A német külügyminisztériumnak küldött 1944. Október 28-i táviratában Veesenmayer a következő statisztikai adatokat sorolta fel: 1944. március 19-én 800 000 zsidó volt. Közülük 430 000 főt átszállítottak a Reich területére; 150 000 fő a munkaszolgálatos-századokban szolgált, és 200 000 zsidó maradt Budapesten. A Wühelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Szerk.: Ránki György stb., Kossuth, Bp., 1968, 907. o. Lásd még RLB, 236. dok.

29. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 301. o. és Zsadányi Oszkár: „Kiskunhalas-Pusztavám," Menóra, Torontó, 1983. október 21.

30. Ilyen, október 17-én kiadott utasítás tette például lehetővé, hogy Boros Sándor folytassa munkálkodását a Kistarcsán és másutt lévő zsidó foglyok érdekében. Az utasítások szövegét lásd Lévai: A pesti gettó. Officina, Bp., é. n., 21. o.

31. Az október 16-án hivatalba lépő kormány összetétele megfelelt a korábbi Veesenmayer-Szálasi-egyezségnek (lásd feljebb). A belügyminisztérium vezető tisztségviselői közé tartozott Láday István csendőr ezredes, akit kineveztek a politikai rendőrségért felelős államtitkárrá; Hain Péter, a magyar titkosrendőrség hírhedt főnöke, akit újra kineveztek az Államvédelmi Központ vezetőjévé. A nyilas párt-és kormányzati intézmények szervezeti felépítéséről, struktúrájáról, kádereiről jól dokumentált, részletes áttekintést ad Teleki, i. m., 112-123., 221-248. o.

32. 1945-^6-ban lezajlott tárgyalásán Szálasi megpróbálta az atrocitásokért való összes felelősséget a KABSZ-tagokra és a németekre hárítani. Uo., 136-137. o.

33. A Szálasi-Rotta-tárgyalásról részletesen lásd: Karsai László: „A pápai nun-cius és Szálasi Ferenc." Európai Utas, 1991/2. sz. 72-76. o. Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 319. o.

34. Lévai, Eichmann in Hungary, i. m., 145-146. o. Vajna véleményének összegezését a zsidókérdés magyarországi kezelésére vonatkozó memorandummal együtt, melyet a budapesti német követség 1944. október 19-én küldött el a svájci követségnek, november 29-én eljuttatták Nagy-Britannia berni követségéhez. PRO, Fo. 371/42824,87-92.0.

35. Ezt à részletet Ferenczy tárta fel Vajna 1946-os tárgyalásán tett vallomásában. Karsai Elek: hél a nép. Kossuth, Bp., 1977, 263-265. o.

36. Bővebben a Nemzetközi Vöröskeresztnek a Szálasi-éra első hónapjában kifejtett tevékenységéről és a zsidóüldözésekről szóló beszámolókat lásd Notiz über die Situation derjuden in Ungam... Genf, 1944. november 20.8. o. Komor részleteket tartalmaz a zsidók ellen elkövetett túlkapásokról F. Born jelentése: Bericht über die Lage derjuden seit Machtübemahme seitens der Szálasi Regierung, 1944. no vember 2 6. Mindkét dokumentum megtalálható a jeruzsálemi Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. o.

39. Uo., 234. dok. A feljegyzés egy példányát október 24-én juttatták el Ribben-trophoz.

40. Lásd a 25. fejezetet. Tekintettel a megváltozott magyarországi politikai légkörre, Horst Wagner, az InlandlI. főnöke azt javasolta Veesenmayernak, hogy ne tegyen további „engedményeket" azokon túl, melyeket a Führer jóváhagyott. RLB, 238. dok.

43. Az erre vonatkozó parancsokat csak másnap, október 21-én adták ki. A szöveget lásd FÁA, 2:643-644. o.

45. A Tanácsot röviddel a nyilaspuccs után átszervezték. Habár Ferenczy ellenezte Stern, Pető és Wilhelm bevonását - azét à három emberét, aki részletesen ismerte a Lakatos-érában viselt dolgait-, végül hozzájárult, hogy Stern maradjon az elnök. Az átszervezett Tanácsnak tagja lett Berend, Földes, Komoly Ottó, dr. Nagy, Stöckler, Szegő Miklós és Vas Lajos. Az átszervezett Tanács tényleges vezetését Stöckler gyakorolta anélkül, hogy ezt törvényesen valaha is megerősítették volna. A Tanács október 28-i ülése után megszűnt hatékony szervezetként működni, mert ekkor váratlanul megjelent az SS, és Sternt és Stöcklert az Apostol utca 13. sz. alatti Aschner-villába vitték, melyet az Eichmann-Sonderkommando tartott megszállva. Habár Sternt másfél óra múlva szabadon engedték, meg volt győződve róla, hogy Ferenczy az életére tör, s úgy döntött, hogy bujkálni fog. A többi tag is jobbnak látta, ha attól kezdve elkerüli a Tanács székházát. Félelmeik megalapozottak voltak: a zsidó közösség és a Tanács több vezető tisztségviselőjét, köztük Kohn Zoltánt, Csergő Hugót (Stern titkárát) és Müller Rezsőt letartóztatták, és sokukat később meggyilkolták.

46. Amikor például Stöckler Gömbös Ernő főhadnagy, Szálasi segédtisztje útján megpróbált kapcsolatba lépni Szálasival, tájékoztatták, hogy „a nemzetvezető nem fogad senkit zsidóügyekben". Amikor megpróbálta felkeresni Vajnát, az utóbbi titkára, Kutassy közölte vele, hogy a belügyminiszter csak Ferenczy, „a zsidó ügyekben illetékes személy" javaslatára hajlandó fogadni őt. Lévai, Zsidósors Magyarországon* 309. ö. Lásd még Stöckler vallomását Vajna és Ferenczy 1946-os tárgyalásán. In: Karsai, ítél a nép, i. m., 265-268. o.

47. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 318. o. További részletek a zsidók ellen elkövetett atrocitásokról in: Bericht über die Lage derjuden seit der Machtübemahme seitens der Szálasi Regierung.

48. 3840/1944. M. E. sz. rendelet. Budapesti Közlöny, 250. sz., 1944. november 3., 2-4. o.

49. Veesenmayer rámutatott, hogy Winkelmann-nal szemben, aki azonnal 50 000 zsidót követelt, ő „csak 25 000-et" kért. A mérsékelt kérés célja az volt, hogy azonnali jóváhagyáshoz vezessen, és további 25 000 fős kontingensekre irányuló kérések kövessék, míg a zsidókérdés végleges megoldását meg nem valósítják. Ribbentrop nevében Brenner október 29-én ösztönözte Veesen-mayert, hogy ezt az utat kövesse. A taktika sikeresnek bizonyult: Veesenmayer november l-jén azt jelenthette, hogy Szálasi jóváhagyta további 25 000 zsidó „kölcsönadását". Később a hónap folyamán alacsonyabb rangú tisztségviselők között nem hivatalos megegyezések jöttek létre további zsidók átadásáról. Például a budapesti Belvedere Szállóban Hans Geschke SS-Brigadeführer, helyi Gestapo-főnök megegyezett a honvédelmi minisztérium képviselőjével (Herbeck József ezredessel) és a belügyminisztérium képviselőivel (Láday István ezredessel és Ferenczy László alezredessel) további 17 000 munkaszolgálatos átadásáról. RLB, 232., 233., 237. és 239. dok. Lásd még Lévai, Zsidó sors Magyarországon, 358. o. és Lévai, A pesti gettó, i. m., 59. o.

50. A Hitler által jóváhagyott „Keleti falat" a Vág völgyétől Stájerországig a magyar-osztrák határ mentén kellett felépíteni. Szálasi kezdeti ellenkezését az igényelt zsidóknak az építkezés céljára történő „kölcsönadásával" kapcsolatban nyilván leküzdötték Hitler és Martin Bormann személyes közbenjárásával, Jury sürgetésére. C. A. Macartney, 2:450. o.

51. A parancs szövegét és az érintett munkaszolgálatos-századok listáját a századok számával, szolgálati helyével és átadásuk időpontjával lásd FAA, 2:651-657. o. Lásd még a 2. függeléket.

56. Kelecsényi szintén a Nyilaskeresztes Párt Gaál Csaba/által vezetett antropológiai szekciójához tartozott. A nyilas párt „embertani szakértője", a „fajnemesítő osztály vezetője". Lévai, Zsidósors Magyarországon, 331-332. o.

57. Protokoll einer Sitzung der Schwedischen Gesandschaft Budapest (Jegyzőkönyv a budapesti svéd követségen tartott tanácskozásról), Jeruzsálem, Israel Police, Bureau 06, Eichmann Trial dok.)

58. A belügyminisztérium 17 874/1944.VII. res. sz. rendelete, melyet Hajnács-kőy László, a BM VII. osztály vezetője írt alá. FAA, 2:660-661. o.

59. November 13-i táviratában, csak öt nappal a gyalogmenetek indulása után, Veesenmayer jelentette, hogy Eichmann szerint 27 000 zsidó már útban van Németország felé, és további 40 000 átadása várható napi 2000-4000 fős kontingensekben. RLB, 240. dok. A halálménetek jól dokumentált, részletes leírása megtalálható Szita Szabolcs Halálerőd (Kossuth, Bp., 1989) c. munkájának 59. skk. oldalán.

60. Krauszt, a budapesti Palesztina Hivatal képviselőjét 1944 nyarán kooptálták a svájci követség munkatársává. Bővebben tevékenységéről lásd a 29. és a 31. fejezetet.

61. Ujváry beszámolóját lásd Újváry Sándor: „Szabálytalan önéletrajz." Menóra, Torontó, 1979. február 17. A jelentés megtalálható in: Protokoll einer Sitzung in der Schwedischen Gesandschaft Budapest. A Breszlauer-Kluger-jelentés megtalálható a jeruzsálemi Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. Nők személyes beszámolói, akik túlélték a gyalogmeneteket és a későbbi deportálásokat: FÁA, 2:647-651. o.

64. Rudolf Franz Ferdinánd Hoss SS-Sturrabannführer, Auschwitz korábbi pa-• rancsnoka, aki ekkortájt az árokásási munkákkal foglalkoztatott zsidók parancsnoka volt az Alsó-Duna régióban, ragaszkodott hozzá, hogy csak jó erőben lévő zsidó férfiakat kapjon, lehetőleg 40 évesnél fiatalabbakat. RLB, 242. dok. (Veesenmayer 3353. sz., 1944. november 20-i távirata.)

65. A Hegyeshalomban szolgálatot teljesítő tisztek álláspontját gyakorlatilag a Szálasi-kormány minden tagja osztotta. Az egyetlen említésre méltó kivétel Kemény Gábor külügyminiszter volt, aki azt szerette volna, hogy a zsidók Magyarországon dolgozzanak a magyar nemzet érdekében álló munkákon. A kormány többi tagjának álláspontját jól tükrözte a magyarországi Wehrmacht-parancsnokság november 23-i jelentése, melynek egy példányát két nappal később küldték meg Himmlernek. E jelentés szerint a magyar kormány által október 30-án a zsidókérdés „megoldására" kinevezett csendőrtiszt (valószínűleg Ferenczy) felhatalmazást kapott, hogy a megmaradt összes zsidót adja át a németeknek. Hogy Magyarországot véglegesen zsidómentessé tegyék, a magyarok állítólag követelték, hogy a határra masíroztatott zsidókat kizárólag a Birodalom határain belül foglalkoztassák. E cél érdekében hajlandók voltak keresztény polgári személyeket alkalmazni a Magyarországon belül folyó erősítési munkálatokra. Áz Országos Munkaerő Bizottság el is fogadott egy ilyen értelmű határozatot, amikor egy német egység zsidókat akart kivezényelni néhány védelmi vonal építésére magyar területen. RLB, 245. dok. Lásd még Teleki: Nyilas uralom Magyarországon, i. m., 147-148. o.

66. MOL, 12. tekercs. Lásd még Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Metalon Manager Iroda, Bp., 1991134. skk. o. és Szita: „Die Todesmársche der Budapester Ju-den in November 1994 nach Hegyeshalom-Nickelsdorf." Zeitgeschichte (Bécs), 1995. március-április, 124-137. o.

67. Jól dokumentálja a magyar-német határvonal mentén épített erődítményeknél dolgoztatott munkásszázadok sorsát Szita Halálerőd c. könyvének 90. skk. oldala. Lásd még Szita Szabolcs: „The Forced Labor of Hungárián Jews at the Fortification of the Western Bordér Regions of Hungary" in: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1990, 175-193. o.

70. Harsányi László: ^ kőszegi zsidók. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 211-217. o. Bővebben lásd a 10. fejezetben.

71 . Statisztikai adatokkal szolgál az osztrák határnál dolgoztatott munkaszolgálatosok elleni atrocitásokról Lévai, Fekete könyv, 275-276. o.; Harsányi: A kőszegi zsidók, i. m. Lásd még a 10. fejezetet.

72. Részletesebben lásd Hiller István: „Adatok a magyar zsidók ausztriai mártí-riumához, 1944-1945." In: Évkönyv 1981182. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1982, 211-226. o. •

73. A közös memorandum szövegét lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 327-328. o. További részleteket lásd a 31. fejezetben.

75. Uo. A kísérőlevelet és a memorandumot Eberhand vonThadden továbbította Rolf Günthernek, Eichmann berlini helyettesének, azzal a kéréssel, hogy foglaljanak állást „a zsidók második kategóriájára vonatkozólag". NA, T-l 20. mikrokópia, 4664. tekercs. A Zsidó Tanácsot Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes tájékoztatta hivatalosan a zsidók új kategorizálásáról és a gettó küszöbönálló létrehozásáról. Lévai, A pesti gettó, i. m., 35-37. 0.

77. Uo. A védlevelekkel rendelkező zsidókat a következő házakban helyezték el: spanyol védlevelekkel: Szent István park 35.; vatikáni védlevelekkel: Pozsonyi út 20., 24., 30.,Wahrmannu. 32.; a Nemzetközi Vöröskereszt védleveleivel: Pozsonyi út 16. és 23.; svéd védlevelekkel: Pozsonyi út l.,3.,4., 5., 7., 10., 12., 14., 15-17., 22., Katona József u. 24.; portugál védlevelekkel: Újpesti rakpart 5.; svájci védlevelekkel: Pozsonyi út 32., 33/a, 33/b, 35., 36., 39., 40., 42., 49., 54., Katona József u. 26., 28., 39., 41., Máhr Jenő u. 6., Hollán u. 47., 49., Wahrmann u. 32., Szent István park 2., 3., 4., 6., 10., 14., 22., 23., 25., 33., Újpesti rakpart 7., Sziget u. 40., 43., 45. A kormányzó és a belügyminisztérium védleveleivel rendelkezőket a Pozsonyi út 28.-ban és a Sziget u. 41 .-ben helyezték el. Új Magyar Központi Levéltár, XXXIII-5-c.

78. A „védett" zsidókkal különösen kegyetlenül bántak a nyilasok a Szent István körút 2. sz. alatti székházában, ahol Győri Dénes, az V. kerület nyilas vezetője és Stra-ub Sándor nyilas bíró tevékenykedett. Lévai: „A pesti gettó végnapjai és felszabadulása." Új Élet, Bp., 1975. január 15.

79. Budinszky szövegét és Kemény válaszait lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., A0-A\. o.

82. A razziák egyre gyakoribbá és szigorúbbá váltak november 27-e után, amikor Vajna kijelentette, hogy kb. 27 000 hamisított védlevél van forgalomban. Számos razziát szerveztek egy SS-egységgel együtt, melyet Theódor Dannecker Hauptsturmfüh-rer vezetett. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 333. o.

83. Uo., 332-334., 357. o. A hamisított svájci menlevéllel rendelkezők különösen könnyen lebukhattak; sok menlevél pecsétjén a „Suisse" szó helyett „Süsse" állt. Részletesebben a nyilasok által a nemzetközi gettóban elkövetett atrocitásokról lásd Bericht über die Lage der Juden seit der Machtübernahme seitens der Szálasi Regierung. Bp., 1944. november 26., Yad Vashem Levéltár, M-2Q/47.

85. Amikor megkapta ezt a hírt, Milkó Endre, a svédek képviselője a Tátra utcában öngyilkosságot kísérelt meg családtagjaival együtt. Ő maga meghalt, feleségét és két gyermekét azonban megmentették.

88. Statisztikai adatokat közöl a gettó épületeiről, lakásairól és lakóiról, mielőtt még népessége elérte volna a csúcsot, az Új Magyar Központi Levéltár, XXXIII-5-c. sz. irata.

89. A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodájának vezetője ekkor Eriedrich Born volt; 1944. december 9-én Hans Weyermannt küldték Budapestre segítőtársának. Bővebben Magyarországon játszott szerepükről lásd a 31. fejezetet.

91. A tömeges átköltöztetések december 2-i befejeződése után a kimenőidőt a gettón belül négy órára meghosszabbították. A zsidók du. 2 és 4 óra között is elhagyhatták lakásaikat.

92. A zsidók engedélyei zöld színűek voltak. Elméletileg keresztények csak a zsidóügyekkel megbízott minisztériumi kormánybiztos által kibocsátott különleges kék engedélyekkel léphettek be a gettóba.

95. A „zuglói nyilasok" által elkövetett bűnöket részletesen feltárták az 1967 júniusában Budapesten tartott tárgyaláson. A tárgyalásról a részleteket lásd Sólyom József és Szabó László: A zuglói nyilasper. Kossuth, Bp., 1967,384. o. Lásd még Lévai: „The War Crimes Trials Relating to Hungary: A Follow-up" . In: HJS, 3:251-290. o. és a 32. fejezet.

96. A Pesti Izraelita Hitközség Siketnéma Intézetében lévő Sonderlager (különleges tábor) tranzittáborként szolgált az év folyamán korábban megkötött Kasztner-Eichmann-egyezmény értelmében emigrálásra váró zsidók számára. Eichmann-nak a Lakatos-érában bekövetkezett távozása előtt a tábor az SS védelme alatt állt. Menedékhely híre miatt sok zsidó itt keresett védelmet a Szálasi-puccs után; egy időben 3600 zsidónak adott otthont, köztük több száz szökött munkaszolgálatosnak. Bővebben az Eichmann-Kasztner-egyezményről és a táborról lásd a 29. fejezetben.

97. Lévai, A pesti gettó, i. m., 69 . o., Lévai, Zsidósors Magyarországon, 364. o.

98. Amikor a Vörös Hadsereg néhány nappal később megkezdte Budapest elleni támadását, Auguszt az elsők közt menekült el a fővárosból. Helyettesét, Novakot hagyta hátra a kerítés építésének befejezésére.

A gettó földrajzi sajátságairól lásd Tim Cole-Graham Smith: „Ghettoization and the Holocaust. Budapest 1944", Journal of Historical Geography, London, 21. köt., 3. sz. 1995. július, 300-316. o.

99. Dr. Sztehló hősiességét és emberiességét elismerte a jeruzsálemi Yad Vashem Különleges Jelölőbizottsága, amely a legmagasabb megtiszteltetésben részesítette: kitüntetést, díszoklevelet kapott, továbbá jogot, hogy fát ültethessen az Igazak Fasorában Yad Vashemben. Sztehló tevékenységéről részletesebben lásd A Jó Pásztor Bizottság c. részt a 30. fejezetben.

100. A jegyzéket a Vatikán nevében Angelo Rótta írta alá, a svéd, a svájci, a spanyol és a portugál kormány nevében pedig Carl Ivan Danielsson, Harald Feller, Jorge Perlasca és Pongrácz gróf. A szöveget lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 374-375. o. Lásd még 372-373. o.

101. Ezt Solymossy közölte a Tanács vezetőivel november 22-én. Lévai, A pesti gettó, i. m., 44. o.

102. Uo., 143-145. o. A forrás felsorolja az egyes körzetekbe tartozó épületeket is.

105. 1945 januárjában, a szovjet ostrom csúcspontján a helyzet annyira ellenőrizhetetlenné vált, hogy a Zsidó Tanács kénytelen volt utasítást kibocsátani, mely előírta a gettórendőrség minden parancsának teljesítését. Az utasítás szövegét lásd uo., 110. o.

106. December 16-án például fegyveres nyilas bandák hatoltak be a Rumbach Sebestyén utca 10., a Klauzál tér 5. és a Klauzál utca 30. sz. alatti épületekbe. A razziákat azzal „indokolták", hogy a zsidók állítólag fegyvereket rejtegettek. Uo., 84-85. o.

108. A megszállás idején a Népasztalt Weisz Mór vezette. Az, hogy a különféle táborok foglyait eredményesen tudták ellátni, nagyrészt Boros Sándor tevékenységénekvolt köszönhető. A nyilasérában a Népasztal továbbra is működött, hála olyan férfiak és nők hősies erőfeszítéseinek, mint Löwinger Mór és Sámuel, Friedmann József és Katz Aranka, a konyha vezetője. Boros, aki a háború után valamikor az izraeli Givat Mordechayban telepedett le, egy Domonkos Miksához küldött memorandumban körvonalazta a háború alatt kifejtett tevékenységét. A memorandum másolata a szerző birtokában van.

109. A Zsidó Tanács székházát december 10-én délután aknatalálat érte. December 20-án és 21-én több más épületet is lőttek, és jóval többet azután, hogy december 25-én a szovjet erők bekerítették Budapestet. A december 10-i halottak közt volt Sze-bényi Endréné, Ormai Klári és Müller Lici- valamennyien a Tanács alkalmazottai.

110. Stöcklernek az ügyben Vajna ellen tett 1946-os vallomása. Karsai, ítél a nép, i m., 267. o.

111. 1944. december 30-án, amikor a gettó lakossága kb. 50 000 fő volt, 5644 gyermeknek, 5957 betegnek és több mint 10 000 idős embernek volt szüksége különleges étrendre.

112. A nyilvános konyhák létfontosságú szerepet játszottak a gettó életében. Hatékony működésük a rendkívül nehéz körülmények között nemcsak a vezetők, szakácsok és a konyhai személyzet odaadásának és kötelességérzetének tulajdonítható, hanem a Zsidó Tanács vezetői és tisztségviselői hősies erőfeszítéseinek is. A konyha kapacitása az idő múlásával nőtt. 1945. január 10-én például a közkonyhák 58 845 adagot osztottak ki. Ebből az Ortodox Népasztalra jutott 23 000, a Stern-konyhára 15 131, a Skreck-konyhára 12 757, a Síp utca 5. és 22. sz. alatti konyhákra pedig 2836, illetve 5121.

113. A gettóban tevékenykedő legkiválóbb orvosok közé tartoztak - az említett sebészcsoport tagjain kívül - a következők: dr. Acél Dezső, a gettó főorvosa, dr. Bársony Jenő, dr. Barta Zoltán, dr. Benedek László, dr. Glancz, dr. Groszmann Ferenc, dr. Lévy Lajos, dr. Német, valamint dr. Richter Hugó. Acél és Barta doktorok nem sokkal a felszabadulás után egy, a kórházat ért gránáttámadás során meghaltak. Az ápolónők és az adminisztratív személyzet köréből külön említést érdemel Clausius Magda, Gál Ibi, Grüngold Ilonka, Kolchner Vera, Löwenstein Samuné és ReinerTi-borné. Lévy Lajosról bővebben lásd Tószeghi Antal: Lévy Lajos arcképe. In: Évkönyv 1983/84. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1984,369-384.0.

114. A Budapesti Chevra Kadisa elnöke Lunzer Pál volt, akit röviddel a német megszállás után letartóztattak és Kistarcsán őriztek túszként. Innen 1944. július 19-én deportálták Auschwitzba, azzal a transzporttal, melyet Eichmann kicsempészett Magyarországról. Bővebben Lunzer letartóztatásának és deportálásának körülményeiről: Az Ember. New York, 1961. július 1. A Kistarcsáról való rendkívüli deportálásokról lásd a 25. fejezetet.

116. Az 1970-es években Nagy tiszteletes a New York-i Első Magyar Református Egyház pásztoraként dolgozott. A gettó időszakára vonatkozó visszaemlékezéseit lásd Nagy: „Képek a szomorú emlékű budapesti gettóból." Megújhodás, Bp., 1947. február 15., 4. o.

119. A magyar hivatalnokok pánikszerűen menekültek a Birodalom irányában, intézményük vagyonának minél nagyobb részét magukkal hurcolva. Á németek közt is fejetlenség uralkodott. „A Birodalom érdekeinek védelmében" Winkelmann titkos memorandumot küldött Himmlernek, felvetve, hogy Himmler őt, Winkelmannt bízza meg teljes jogú képviseletével „minden magyar érdekű birodalmi ügyben". Tgb. Nr. 2312/44g. sz. irat a koblenzi Szövetségi Archívumban.

121. A nyilasok Sopronban ülésező parlamentje Törvényhozók Nemzeti Szövetsége néven aprólékosan jegyzőkönyvezte valamennyi hajmeresztő vitáját. Ízelítőt közöl a jegyzőkönyvekből a MOL, K18,1944. december 1. és 1945. február 6. sz. irata.

122. A tanácskozáson részt vett Mecsér András, november 2. óta berlini magyar követ, továbbá Keitel, Guderian és Veesenmayer. C. A. Macartney, 2:461. o. Lásd még Teleki, £ m., 172-180. o. és Gosztonyi Péter: „Szálasi látogatása Hitlernél." Me-nóra, Torontó, 1974. december 14., 3. o. A Hitler-Szálasi-tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása. VáL: Ránki György, Magvető, Bp., 1983, II. k. 392^12.0.

123. 960/1944. BMsz., 1944. december 5-i rendelet. Budapesti Közlöny,279. sz., 1944. december 6., 5. o.

125. Ezt a két svéd nőt még aznap szabadon bocsátották Born erélyes közbenjárására. A többieket a gettóban lévő svéd kórházban helyezték el. Uo., 97. o. Lévai azt állítja {Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946,172—174. o.), hogy Nielsont (akinek a nevét Nilssonnak írja) és Bauert Raoul Wallenberg közbenjárására bocsátották szabadon.

126. A törvénytervezet mellett az alsóházban Haála Róbert nyilas képviselő kardoskodott. Lásd a nyilas parlament 1945. január 3-i, 10-i, 1 ó-i, 25-i és 30-i ülésének jegyzőkönyvét a MOL, K7. sz. iratában. A keresztény egyházak képviselői ellenezték a törvényt, mert egyebek közt az egyházi hatóságok jogait is sértette. C. A. Macartney, 2:468. o. Teleki, L m., 141-142. o.

127. 1944. december 23-án a szovjet kormány bejelentette, hogy Debrecenben megalakult Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya, élén Miklós Béla tábornokkal, valamint a 230 tagú Magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés, mely 72 kommunista, 57 független kisgazda, 35 szociáldemokrata, 12 nemzeti parasztpárti, 1 parasztszövetségi, 19 szakszervezeti képviselőből állt, további 8 tagja polgári pártokat, 26 küldött pedig különféle kisebb pártokat és szervezeteket képviselt. Másnap kiadott politikai nyilatkozatában Miklós tábornok az összes antidemokratikus törvény - köztük a zsidótörvények - visszavonását, az árulók és a háborús bűnösök megbüntetését ígérte. C. A. Macartney, 2:464. o.

128. Ottó Winkelmannt, az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnokát szintén foglalkoztatta a Birodalom hosszú távú gazdasági érdekeinek védelme. Himmlerhez december 26-án eljuttatott hosszú memorandumában kérte, hogy a magyarokkal bármilyen ügyben tárgyaló összes szervezetet - ideértve a magyar cégek és ipari létesítmények esetleges Németországba telepítésének kérdését- rendeljék alá neki. NA, T-l 75 mikrokópia, 59. tekercs.

130. A Wesselényi utca 27.-ben elkövetett mészárlás pontos részleteit Berend Béla rabbi, a Tanács tagja egy memorandumban foglalta össze. Január 11-én délelőtt 10 óra 40 perc körül egy hat-nyolc főből álló banda - német, nyilas és honvéd egyenruhákban - benyomult a pincébe, ahol kirabolt, majd meggyilkolt 26 nőt, 15 férfit és egy gyereket. Egy házaspárt is megöltek az egyik lakásban. Berend memorandumát lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., 129-130. o. A Wesselényi utcai gyilkosságról több nyilatkozat, ideértve Szalkay Ernőét, aki a gettórendőrség korábbi vezetője volt, megtalálható Berend háború utáni tárgyalásának dossziéiban. Fővárosi Bíróság, Bp., NB. 2600/1946,42-81.0.

131. Szalait, a nyilas párt régi tagját a zsidó vezetőség megnyerte a háború vége felé. Számos értékes szolgálatot tett a zsidóknak, ideértve alighanem a gettó megmentését. A háború után vádat emeltek ellene háborús bűnök elkövetése címén, de a budapesti Népbíróság, Nb. XVII.255/1945. sz. alatt, 1945 októberében felmentette. A zsidó közösség vezetői is a védelmére keltek, elismerve segítségnyújtását a budapesti gettó fennállása idején. A bírósági ítélet és több idevágó dokumentum a szerző birtokában. Szalai 1994-ben, Los Angelesben hunyt el, ahol a háború után Paul Sterling néven élt.

13 2. A különféle budai razziák során letartóztatott zsidókat általában a Kapás utca 46. sz. alatti nyilas házba vagy a Pálffy téri Radetzky-fegyverraktárba vitték. Á velük való bánásmód nem különbözött attól, amiben a zsidók a pesti nyilas házakban részesültek. A Kapás utcában halálra kínzottak között volt Steinhardt Géza neves komikus és Elek Béla, a svéd követség alkalmazottja, aki több száz zsidót mentett ki a hegyeshalmi halálmenetekből.

133. További részleteket tár fel a Maros utcai kórházban elkövetett nyilas öldöklésről Tamás Lászlóné, született Barrő Jolán 1947. december 21 -i vallomása, amelyet két nyilas gyanúsított, Czigány Ferenc és Szabó Jenő büntetőpere során tett meg. A vallomás kitér egy Pokornyik nevű nyilas feltehető bűnösségére is. A vallomás egyik másolata a szerző birtokában.

134. A Városmajor utcai Biró Dániel Szanatórium, az ortodox hitközség Alma utcai szanatóriuma és több más budapesti helyszín zsidó betegeinek legyilkolására nézve lásd a Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására Alakult Bizottság által, röviddel a felszabadulás után gyűjtött, nagyszámú személyes beszámolót. A Magyarországi Deportáltak Országos Szövetsége is igen sok hasonló beszámolót gyűjtött össze. Mindezek megtalálhatók a MOL, 13. tekercsén. Balog Ödön nyilatkozata, amelyet 1946. február 23-án tett a nyilas Fehérhegyi József büntetőperével kapcsolatban (Fehérhegyit három tömeggyilkosságban való részvétellel vádolták), a szerző birtokában.

135. A nyilasok és a náci elemek által Magyarországon a Szálasi-érában elkövetett bűnökről részletesebben lásd 'Lévai, A pesti gettó, i. m., 102-105., 112—113., 117-121. és 129. o.j Lévai, Zsidósors Magyarországon, 384-399. o.

138. A Budapesten harcoló német és magyar erők felsorolását lásd C. A. Macart-ney, 2:463. o. A Budapestért folyó csata leírását lásd uo., 465-470. o.

139. Részletesebben a gettó felszabadításáról lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., 123-125., 132-135. o.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 394-399. o. Lásd még Bramer Frigyes: „A budapesti gettó utolsó két hete." In: Évkönyv 1975/76. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1976, 9-17. o.

140. A belügyminisztérium 1945. január 25-i szervezeti felépítését a MOL 135. tekercse tartalmazza.

Külföldi állampolgárságú zsidók Magyarországon a német megszállás előtt

MAGYARORSZÁGON az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásig az országban élő külföldi állampolgárságú zsidók - lettek légyen menekültek, látogatók vagy letelepedettek - egyetlen tragikus kivételtől eltekintve folyamatosan élvezték azt a védelmet, amelyet a magyar állam hatékonyan, bár gyakorta kelletlenül nyújtott számukra, és élvezték a magyarországi zsidó közösség gondoskodását is. A külföldi zsidók egy része sikeresen bekapcsolódott az ország gazdasági életébe és a zsidó közösség társadalmi és hitéletébe.

A kivétel az „idegen" zsidók ellen 1941 nyarán foganatosított akció volt. Németbarát politikusok és katonatisztek indítványára a Bárdossy-kormány jóváhagyta a „lengyel és orosz zsidók", valamint a bizonytalan állampolgárságnak Kelet-Galíciába való kitelepítését. Az érintettek begyűjtésének és kitelepítésének végrehajtásával a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságot (KEOKH) bízták meg. E kampány eredményeként 16-18 000 „idegen" zsidót deportáltak Galícia akkor magyar megszállás alatt álló területeire. Akadt az áldozatok között számos magyar zsidó is, akik vagy útjukban álltak a helyi hatóságoknak, vagy nem tudták mindjárt igazolni állampolgárságukat. 1941 augusztusának végén Kame-nyec-Podolszkij közelében a deportáltak nagy részét lemészárolták: ez volt az első öt számjegyű tömeggyilkosság a végleges megoldás náci programjának keretében (lásd a 6. fejezetet).

A német megszállás időpontjában Magyarországon tartózkodott külföldi zsidók számát különböző források 15 000 és 35 000 közé teszik¹ -legnagyobb részük a Harmadik Birodalomból, Lengyelországból és Szlovákiából menekült. Közülük egyeseknek sikerült hamis papírokhoz jutniuk és így „árjákként" élni Magyarországon, mások hivatalos tartózkodási engedélyt kaptak, ismét másokat a budapesti Palesztina Hivatal erőfeszítései jóvoltából Palesztinába tartó átutazónak minősítettek.² Tekintélyes számú menekültet táborokba internáltak, ahol a magyarországi zsidó jóléti szervezetek gondoskodtak róluk.

A menekülteken kívül látogatóként és állandó lakosként is tartózkodott Magyarországon néhány száz külföldi zsidó a német megszállás idején. 1944 nyarán és őszén több semleges állam, mindenekelőtt Svédország és Svájc néhány ezer budapesti zsidót helyezett védelme alá, illetve fogadott állampolgárává (lásd a 31. fejezetet).

A röviddel a német megszállás után bevezetett drákói zsidóellenes intézkedések a külföldi zsidókkal szembeni bánásmódot illetően dilemma elé állították a német és magyar hatóságokat. Elsősorban az okozott gondot, hogy mi történjék az ellenséges és a semleges országok zsidó állampolgáraival. A hatóságok tartottak attól, hogy amennyiben a gettóba gyűjtésről és deportálásról szóló rendelkezéseket ezekre a zsidókra is kiterjesztenék, ez az ellenséges országok részéről megtorláshoz, a semleges országokkal való viszonyban pedig súlyos politikai bonyodalmaihoz vezetne. A probléma megoldását a németek kezdeményezték, rábírván a magyarokat a Harmadik Birodalomban követett eljárás átvételére. E szerint az ellenséges és a semleges országoknak tudomásukra kell hozni, hogy ha meghatározott időn belül nem telepítik haza zsidó állampolgáraikat, úgy azokat külön táborokba internálják.

A Harmadik Birodalom és a hatalmi övezetébe tartozó országok (Szerbia, Görögország, Norvégia^ Dánia, Hollandia, Belgium, a Cseh-Morva Protektorátus, a balti államok és a lengyelországi Főkormányzó-ság) zsidó állampolgárait a belföldi zsidókkal szembeni intézkedések hatálya alá vonták. A tengelybarát államok (így Horvátország, Szlovákia, Románia, Olaszország, Bulgária és Franciaország) zsidó állampolgárainak helyzete országonként különbözött (lásd a továbbiakban).

1944 áprilisának elején, amikor végleges megoldás foganatosítására került sor, a külföldi zsidókkal szembeni bánásmód kérdése akuttá vált. Eberhard von Thadden, a német külügyminisztérium Inland II. osztályának zsidóügyi szakértője különösen aggódott a gettóba gyűjtésnek és deportálásnak az ellenséges és semleges országok zsidóira való kiterjesztése esetén várható politikai és gazdasági következmények miatt. Hogy segítse Veesenmayert a probléma megoldásában, felajánlotta, hogy munkatársát, Adolf Hezingert³, valamint von Sauckent, a külügyminisztérium személyzeti osztályának tisztviselőjét 6-8 hétre Budapestre küldi.⁴

Veesenmayer kedvezően fogadta von Thadden ajánlatát, és április 12-én kérte, küldjék Hezingert négy hétre Budapestre azzal a feladattal, hogy közvetítsen közte és a zsidókérdés megoldásával megbízott német és magyar szervek között.⁵ Két nappal később von Thadden Ribbentrop hozzájárulását kérte a kiküldetéshez.⁶ Hezinger április vége felé érkezett meg, amikor a zsidók „illegális" gettóba gyűjtése Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon már javában folyt.⁷

A Sztójay-kormány Sebestyén Pált, a külügyminisztérium nemzetközi jogi és szerződési osztályának főnökét bízta meg azzal, hogy foglalkozzék a külföldi zsidó állampolgárokat és az ellenséges országok állampolgárait érintő kérdésekkel. A belügyminisztériumban Halász Károly - Ja-ross Andor megbízottja - és Király Gyula csendőr alezredes, a VII., közbiztonsági osztály vezetője látta el ugyanazt a feladatot.⁸

Veesenmayer és Sebestyén első találkozójára április 27-én került sor. Sebestyén rámutatott, hogy a Sztójay-kormány álláspontja a szóban forgó kérdésekben megfelel Ottó Hunsche SS-Sturmbannfuhrer, az Eich-mann-Sonderkommando egyik irányítója ajánlásainak.⁹ Sztójay tehát egyetértett azzal, hogy a semleges országok képviselőit kérjék fel zsidó állampolgáraik záros határidőn belüli hazatelepítésére, valamint azzal, hogy az ellenséges országok zsidó állampolgárait internálják, ugyanakkor a nem zsidókat a kölcsönösség elve szerinti elbánásban részesítsék.¹⁰

Veesenmayer a maga részéről kihasználta az alkalmat, hogy emlékeztesse Sebestyént az ellenségtől lefoglalt vagyon kezelésével kapcsolatos német álláspontra, továbbá arra, hogy a Birodalom rosszallással szemléli a zsidók szakadatlanul folyó kivándorlását Palesztinába - mint mondta, minden kivándorló zsidó a „rémhírterjesztők" számát szaporítja.¹¹

Két nappal később újabb találkozó jött létre Veesenmayer és a kíséretében lévő Hezinger, valamint Sebestyén között, melynek során a magyar kormány álláspontja még jobban kikristályosodott. Sebestyén közölte, hogy a magyarok készek:

— egy héten belül felszólítani a semleges országok (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc és Törökország) képviselőit zsidó állampolgáraik 4-6 héten belüli hazatelepítésére. A határidő lejárta után ezeknek az országoknak a zsidó állampolgáraira is kiterjesztenék a hatályos magyarországi zsidóellenes rendelkezéseket (Veesenmayer azt javasolta, hogy csak azoknak a zsidóknak a hazatelepítését engedélyezzék, akik már 1944. március 19. vagy 22. előtt valamelyik semleges ország állampolgárai voltak),

- ugyanezt az eljárást alkalmazni a francia zsidókkal szemben, tekintve, hogy Franciaország és Magyarország között sohasem szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok;

- Bulgária hozzájárulását kérni ahhoz, hogy zsidó állampolgárait a Harmadik Birodaloméhoz hasonló eljárásnak vessék alá;

- felkérni a szlovák hatóságokat, állítsák össze azoknak a legálisan Magyarországon tartózkodó zsidó állampolgároknak a listáját, akiknek hazatelepítése szándékukban áll;

- a jugoszláviai zsidókat hazájuknak - a korábbi jugoszláv királyság egyes tagállamainak - pillanatnyi státusától függő elbánásban részesíteni (ekkoriban Horvátország a németek szövetségese volt, Szerbia viszont megszállás alatt állt);

- bizonyos ellenséges államok zsidó és nem zsidó polgárait erre a célra kijelölt budapesti épületekbe internálni (az argentin állampolgárokat - zsidókat és nem zsidókat egyaránt - Veesenmayer tanácsára egyelőre minden zaklatástól meg akarták kímélni);¹²

- a semleges országokba hazatelepítendő zsidók vagyonának kezelésével az illető államok képviselőit vagy meghatalmazottait megbízni, az ellenséges országok zsidó állampolgárainak vagyonát pedig az általánosan elfogadott irányelveknek megfelelően kezelni.

Veesenmayer és Hezinger ismételten felhívták Sebestyén figyelmét arra, hogy országuk helyteleníti a zsidók Palesztinába való kivándorlását. Utaltak a németek arabokról vallott felfogására, és kérték a zsidók palesztinai kivándorlásának késleltetését, végső soron pedig teljes leállítását. Arra is felkérték Sebestyént, hasson oda, hogy a magyarok szüntessenek be mindenfajta közbenjárást a német befolyási övezetben élő magyar zsidókérdekében. ¹³ Ezzel nyüvánvalóan azt kívánták elérni, hogy a németek ellenőrizte különböző országokban is bevonhassák a náci hatóságok a magyar zsidókat a végleges megoldás akciójába.

A minisztertanács május 3-án - azon a napon, amikor Magyarország számos vidékén hivatalosan is megkezdődött a zsidók gettóba gyűjtése -külön ülésen foglalkozott az országban tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével. A probléma megoldása sürgőssé vált, mivel a zsidótlanító osztagokbuzgalmukban sok külföldi állampolgárt is elhurcoltak, és ez azonnali élénk tiltakozást váltott ki az érintett országok részéről. Sztójay miniszterelnöki és külügyminiszteri minőségben előterjesztette azokat a megoldási javaslatokat, amelyeket Hunsche adott elő április eleji belügyminisztériumi látogatásakor, és amelyeket Sebestyén a már ismert módon összegzett Veesenmayerral folytatott tárgyalásain. Emellett további részleteket közölt a vagyonügyekben követendő eljárásról. Előterjesztése értelmében a külföldiek tulajdonában lévő földeket magyar kezelésbe kell venni, minden más vagyontárgyat pedig a kölcsönösség alapján kell kezelni, aszerint tehát, hogy a megfelelő országok milyen elbánásban részesítik a zsidó és nem zsidó magyar állampolgárokat.¹⁴

A minisztertanács felhatalmazása alapján Jaross Andor még ezen a napon bizalmas rendeletben utasította Budapest rendőrfőnökét a határozat végrehajtására. A Magyarországon tartózkodó külföldi zsidókat Jaross öt csoportba sorolta:

2. a semleges államok (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc és Törökország) polgárai; _v

3. a tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó államok (Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Görögország, Bulgária, a fasiszta Olaszország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Lengyelország, Lettország, Észtország és Litvánia) polgárai;

4. a semleges országokéihoz hasonlóan kezelendő finn és román állampolgárok;

Az 1. kategóriába sorolt zsidóknak ugyanolyan bánásmód járt, mint az ellenséges országok nem zsidó állampolgárainak. Erre a célra kijelölt budapesti épületekbe kívánták internálni őket, meghagyva bizonyos személyes javaikat, így ruhaneműiket és ágyneműiket. Azok, akik nagy szolgálatot tettek Magyarországnak, vagy súlyosan rokkantak voltak, mentesülhettek az internálás alól. A semleges országok, valamint Finnország és Románia zsidó állampolgáraira a hazatelepítésükről való intézkedésig szintén budapesti internálás várt. A tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó államok zsidó polgárait a magyar zsidókhoz hasonlóan kellett kezelni, a magyaroktól elkülönítve, a rendőrség által ellenőrzött börtönökben elhelyezve. A hontalan zsidók a magyar zsidókéval megegyező elbírálás alá estek.¹⁵

Május 5-én a magyar külügyminisztérium - a belügyminisztériummal karöltve - felkérte a semleges államok budapesti diplomáciai képviseleteit zsidó állampolgáraik 4-6 héten belüli hazatelepítésére.¹⁶ A Jaross titkos parancsában körvonalazott intézkedéseket azonban több külügyminisztériumi tisztviselő, így a defacto külügyminiszter, Jungerth-Arnóthy Mihály is túlzottaknak ítélte. Elképzeléseiket a következő javaslatokban foglalták össze:

- a semleges országok zsidó állampolgárait ne internálják, és munkaszolgálatra se kényszerítsék;

- az ellenséges országok zsidó állampolgárai közül csak azokat internálják, akik veszélyt jelentenek a nemzet biztonságára;

- a semleges és ellenséges országok zsidó állampolgárainak vagyonára ne terjesszék ki a magyar zsidótörvényeket;

- a Magyarországon működő külföldi követségek és képviseletek magyar zsidó alkalmazottait vonják ki az érvényben lévő általános zsidótörvények hatálya alól.¹⁷

A külügyminisztérium nyomására Jaross kénytelen volt visszavonni május 3-án kiadott parancsát. Május 31-én újabb szigorúan titkos parancsot adott ki, követve a külügyminisztérium által vázolt általános irányelveket. E parancs értelmében az ellenséges országok nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek ítélt zsidó állampolgárait — a nem zsidókkal együtt - internálni kell. Ezen országok nem zsidó állampolgárai otthonukban maradhatnak, azzal a megkötéssel, hogy minden héten jelentkezniük kell a hatóságoknál. A semleges országok zsidó állampolgárai otthonukban maradhatnak, míg le nem jár a hazatelepítésükre kiszabott határidő. (Kivételt képeznek ez alól a nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek minősített személyek.)¹⁸ Addig minden héten jelentkezniük kell a hatóságoknál, és tilos pénzszerző tevékenységet folytatniuk. A határidő lejárta után internálják őket.

A tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó országok zsidóira ugyanaz vonatkozik, mint a semleges országokéira. A korábbi miniszteri utasításnak a hontalan, illetve bizonytalan állampolgárságú zsidókat érintő rendelkezései változatlanok maradtak.¹⁹ Jaross módosított parancsának kézhezvételekor a zsidók gettóba gyűjtése Budapest kivételével már mindenütt lezajlott, és a deportálások is javában folytak. A külföldi állampolgárságú zsidók közül is nem kevesen gettóban találták magukat. Röviddel május 15-e, a tömeges deportálások beindítása után Hezinger néhány nagyobb gettót keresett fel, és mintegy 50 külföldi állampolgárságú zsidót talált gettókba zárva.²⁰ Erről május 26-án adott tájékoztatást, amikor Franz Adamovicnak, a budapesti német követség zsidóügyi szakértőjének társaságában fölkereste Sebestyént.²¹ A gettókban fellelt külföldi állampolgárságú zsidókat Budapestre szállították, és a Süketnémák Intézetében helyezték el.²² Sebestyén beszámolt a semleges és szövetséges országoktól a külügyminisztériumnak a zsidó állampolgáraik hazatelepítésével kapcsolatos felhívására beérkezett reagálásokról.

Hezinger, Adamovic és Sebestyén megbeszélésére röviddel Eber-hard von Thadden budapesti látogatása után került sor. A látogatás célja a folyamatban lévő zsidóellenes akciók hatékonyságának felülvizsgálása volt, valamint hogy „a német és magyar: zsidók vagyonának kezelését összeurópai keretek között rendezze"²³.

A semleges és ellenséges államok, ha árnyalatnyi eltérésekkel is, de következetesen szembehelyezkedtek a zsidóellenes intézkedésekkel, különösen a külföldi zsidókkal szembeni bánásmóddal. A tengelyhatalmak szövetségeseinek állásfoglalása ezzel ellentétben az év folyamán nemcsak a Harmadik Birodalomhoz való viszonyuk alakulásával, hanem a nemzetközi politikai légkor és a katonai helyzet változásával összefüggésben is ingadozott.

Mindaddig, amíg a magyar szervek fenntartás nélkül együttműködtek az Eichmann-Sonderkommandóval a végleges megoldás programjának végrehajtásában, a legtöbb tengelybarát vagy a tengelyhatalmak megszállása alatt álló ország képviselői nem mutattak különösebb hajlandóságot zsidó állampolgáraik védelmezésére. Némelyik kormány közömbösségében odáig ment, hogy hozzájárult a magyar zsidókat sújtó általános rendelkezések állampolgáraira való kiterjesztéséhez. Mások hangoztatták, hogy szándékukban áll állampolgáraik érdekeit képviselni, azután mégis szó nélkül belenyugodtak gettóba zárásukba és deportálásukba. Ismét mások, a politikai és katonai helyzet alakulását szem előtt tartva, a döntés késleltetésére törekedtek.

A nyugati szövetségesek 1944. június 6-i normandiai partraszállása és a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlan nyári előrenyomulása után, különösen pedig Horthynak a deportálások leállításáról való július eleji döntése nyomán, az egyes országok módosítani kezdték álláspontjukat. Magyarországon őrizetbe vett zsidó állampolgáraik sorsa ennek megfelelően különbözőképpen alakult.

Bulgária. Magyarországon csak kevés bolgár zsidó tartózkodott. A bolgár rezsim, amely az otthon élő bolgár zsidók többségét védelmébe vette,²⁴ vonakodott a magyar külügyminisztérium hazatelepítési felhívására válaszolni. Semmiféle érdeklődést nem mutatott Magyarországon tartózkodó állampolgárai iránt, és hozzájárult, hogy a náci irányvonalaknak megfelelő elbírálás alá essenek.²⁵

Horvátország. A Jugoszlávia 1941-ben történt felosztása nyomán a Harmadik Birodalom által kreált Horvátország hivatalosan beleegyezett a kisszámú - többségében magyar ajkú - horvát állampolgárságú zsidó hazatelepítésébe, azzal a feltétellel, hogy „legálisan lépik át a határt, és vagyonukat magukkal viszik". Valójában azonban a bolgárokhoz hasonlóan a horvátok sem léptek föl az ellen, hogy zsidó állampolgáraik a magyar zsidók sorsára jussanak.²⁶

Finnország. Finnország - Bulgáriával együtt - azok közé a tengelybarát országok közé tartozott, amelyek visszautasították a határaikon belül élő néhány ezer zsidó kiirtásában való együttműködést. Az 1944-45-ben Magyarországon tartózkodó finn nemzetiségű zsidók pontos számát nem ismerjük: a magyar belügyminisztérium döntése értelmében a semleges országok zsidó állampolgárainak megfelelő bánásmódban részesültek.²⁷

Franciaország. A kisszámú, Magyarországon tartózkodó, francia nemzetiségű zsidó ügye problematikusabb volt, mint a többi, németek megszállta európai ország zsidóié: Magyarország és Franciaország hivatalosan nem álltak hadban egymással. Ugyanakkor a magyarországi német szerveket a Reichsführer-SS arra utasította, hogy egyetlen francia zsidót se engedjenek hazatérni. A Vichy-kormány kifejezte készségét azoknak a visszafogadására, akik önként alávetik magukat a hazatelepítésnek, valamint hozzájárult ahhoz, hogy a többieket hadifogolyként kezeljék. Ez az álláspont haraggal töltötte el von Thaddent és a végleges megoldás programjáért felelős többi tisztviselőt, annál is inkább, mivel Magyarország ekkorra már kinyilvánította, hogy nem kíván lépéseket tenni saját, külföldön élő zsidó állampolgárainak érdekében. Az RSHA természetesen kitartott amellett, hogy a magyarországi francia nemzetiségű zsidókat „munkavégzés céljából a Birodalom területére szállítsák".

A budapesti francia követ szerint egyetlen francia zsidó sem folyamodott hazatelepedési engedélyéit, csak a Libanonból és Szíriából érkezettek közül akartak visszatérni néhányan Levantéba. Kérelmüket azonban a németek elutasították, mert a kérdéses területet a szövetségesek ellenőrizték. A francia zsidók, akárcsak a semleges nyugat-európai országok zsidó állampolgárai, ebben az időben nem mertek hazatelepedni, mert a Harmadik Birodalmon keresztül vezetett az út.

Július 17-én még egy megbeszélés zajlott le Grell és Sebestyén között. Sebestyén közölte, hogy a magyarok elszánták magukat azoknak a külföldi állampolgárságú zsidóknak az internálására, akik július 31-ig nem települnek haza. Von Thadden, folytatva mesterkedéseit, azt szorgalmazta, hogy a francia zsidókat internálják Bergen-Belsenbe, „arra az időre, amíg ügyüket tisztázni nem tudják közvetlen német-francia tárgyalásokon". Ekkorra azonban Magyarországon leállították a deportálásokat, és maguk a németek is azzal voltak elfoglalva, hogy biztosítsák Magyarország további hozzájárulását a tengely háborús erőfeszítéseihez, nem akartak tehát ujjat húzni Horthyval néhány külföldi zsidó miatt. Végül az RSHA is beleegyezett a francia nemzetiségű zsidók magyarországi internálásába.²⁸

A kilenc francia nemzetiségű zsidó (egy férfi, négy nő és négy gyermek) sorsa volt a témája egy július 22-én, a magyar külügyminisztérium tisztviselői és a budapesti francia követség képviselői között létrejött megbeszélésnek. Megállapodás született arról, hogy mivel a kilenc zsidó (akik közül heten áttért zsidók voltak) a Harmadik Birodalmon való átutazás miatt félt a hazatelepítéstől, egy villaépületbe fogják internálni őket, és megadnak számukra bizonyos kiváltságokat, így például mentesülnek a sárga csillag viselése alól. A szír és libanoni állampolgárok ugyanezeket a kiváltságokat élvezhetik török átutazóvízumuk kézhezvételéig.²⁹A határidő július 31-én lejárt, és a magyar hatóságok augusztus végén úgy döntöttek, hogy csak a két nem áttért zsidót - név szerint Mme Remous-sint és leányát - internálják (a jelek szerint őket is elsősorban azért, mert villájukat lefoglalta a Gestapo) . A többiek otthonukban maradhattak.³⁰

A Harmadik Birodalom. Témánk szempontjából a tulajdonképpeni Harmadik Birodalom területein kívül a németek megszállta területek is ide tartozónak tekinthetők: a protektorátusok, Szerbia, Görögország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, a balti államok és Lengyelország (a Főkormányzóság). Nincsenek ugyan statisztikai kimutatások arról, hogy ilyen nemzetiségű zsidók hányan tartózkodtak Magyarországon a német megszállás idején, de azt tudjuk, hogy az 1943 őszutóján az országban tartózkodó 15-35 000 zsidó menekült legnagyobbrészt Németországból, Ausztriából, Lengyelországból és Szlovákiából érkezett.

Ezen országok legtöbb zsidó állampolgárával szemben a magyar zsidókra vonatkozó intézkedéseket érvényesítették: gettókba gyűjtötték és Auschwitzba deportálták őket. Deportálásukkal Magyarország menekültproblémájának egyik fő kérdése - különösen, ami a német és lengyel zsidókat illeti - „megoldódott"³¹.

Olaszország. Rövid tétovázás után Mussolini fasiszta kormányának képviselői ugyanarra az álláspontra helyezkedtek, mint Bulgária.³² Miközben az olaszok viszonylagos védettséget biztosítottak otthon élő zsidó állampolgáraiknak, közömbösek voltak a Magyarországon tartózkodó maroknyi olasz zsidó sorsa iránt. Ennek folytán rájuk is kiterjesztették a magyarokra érvényes általános zsidóellenes rendelkezéseket.³³

Románia. Románia még a németek oldalán állt, de a magyar zsidók tömeges deportálása idején már játszott az átállás gondolatával. A román vasgárdisták 1941 januárjában rémtettek egész sorát követték el, mindamellett Antonescu rendszere szembeszegült a végleges megoldás prog-ramjáiiak a román zsidókkal szembeni alkalmazására irányuló német nyomással. 1944-et a tulajdonképpeni Románia - és benne Dél-Erdély - zsidósága, beleértve a Transznisztriából hazatért túlélőket, viszonylag sértetlenül vészelte át.³⁴

Noha Románia Magyarországgal együtt a tengelyhatalmak csatlósa volt, politikai és katonai irányvonalát számos tekintetben úgy alakította ki, hogy közben fél szemével arra ügyelt, miként befolyásolhatja ez a hagyományosan feszült román-magyar viszonyt. Sem a Magyarországgal való szövetség, sem az Erdély-probléma 1940-es, Hitler-féle „megoldása" nem szüntette meg az Erdély hovatartozása miatti ősi ellenségeskedést a két ország között. E kapcsolatok törékenysége következtében a német és magyar hatóságok nem tudtak olyan könnyen eljárni a viszonylag nagyszámú, Magyarországon tartózkodó román zsidóval szemben, mint ahogy azt más csatlós ország zsidó állampolgáraival tették. Az a magyar döntés, amely - miután Románia nem tett eleget a felszólításnak, hogy mondjon le zsidó állampolgárainak érdekképviseletéről - egyenrangúak-ként kezeli a román zsidókat a semleges hatalmak zsidó állampolgáraival, e megfontolások egyenes következménye volt. Megkülönböztették azonban egymástól azokat a román nemzetiségű zsidókat, akik legálisan jöttek Magyarországra, és azokat, akik illegálisan lépték át a határt, amikor Magyarországon viszonylag kedvezőbb állapotok uralkodtak, mint Romániában. Az utóbbiakat hontalan zsidóknak tekintették.

Románia lehetőséget adott a zsidók több csoportjának hazatelepülésére, színleg mindvégig támogatva a zsidóellenes intézkedéseket. 1944. május 29-én például a románok olyan törvényt fogadtak el, amely az illegális határátlépést halállal bünteti. Ez a törvény, úgy látszik, pusztán a németek megnyugtatására szolgált, akik nyomást gyakoroltak Romániára, hogy léptessen életbe szigorúbb zsidóellenes intézkedéseket; nincs rá bizonyíték, hogy bárkivel szemben is alkalmazták volna.³⁵ A romén hatóságok az ottani zsidók életét elviselhetőbbé tették, s nagy megértést és jóindulatot tanúsítottak azok iránt a magyar zsidók iránt, akiknek sikerült az országba átszökniük. A nácik legnagyobb bosszúságára a románok az elé sem gördítettek akadályt, hogy kikötőikből Palesztinába tartó hajók fussanak ki Törökország felé, tele román, magyar és más nemzetiségű zsidó menekültekkel.³⁶ 1944. augusztus 23-án Románia kilépett a tengelyből.

Szlovákia. A budapesti Mentőbizottság szerint az 1943 őszén Magyarországon tartózkodó 15 000 külföldi állampolgárságú zsidónak mintegy a fele Szlovákiából jött.³⁷ A szlovák zsidók beáramlása Magyarországra 1942 tavaszán kezdődött, amikor Szlovákiában megindultak a törne.-ges deportálások. Fonák módon a magyar zsidók gettóba gyűjtésének és deportálásának idejére a szlovákiai helyzet többé-kevésbé stabilizálódott. A zsidó közösségnek az a töredéke, amely nem esett áldozatul az 1942-es deportálások hullámainak, munkatáborokba került ugyan, de 1944 őszéig életben maradt.³⁸ Mivel a helyzet a két Országban 1944 tavaszán és nyarán eltérően alakult, sok szlovákiai zsidó menekült megpróbált hazajutni. Nem tudni, hányan jártak szerencsével és lépték át a határt illegálisan a magyarországi tömeges deportálások kezdete előtt.

A németek tanácsára a magyar külügyminisztérium azzal a kéréssel fordult a budapesti szlovák követséghez, hogy az illetékes hatóságok állítsák össze azoknak a szlovák nemzetiségű zsidóknak a listáját, akiknek ha-zatelepedéséről gondoskodni kívánnak, és adják jóváhagyásukat, hogy a többiek a magyar zsidók sorsában osztozzanak.

Szlovákia kifejezte szándékát annak a néhány zsidó állampolgárának a hazatelepítésére, akik legálisan tartózkodtak Magyarországon, és akiket nemzetgazdasági szempontból kiemelkedően fontosnak ítéltek. Ha mérsékelt elszántsággal is, de általánosságban igényt tartott minden, Magyarországon még szabadlábon lévő szlovák zsidóra - köztük sok gyerekre, akiknek szüleit 1942-ben deportálták -, nem annyira azért, hogy védelmébe vehesse őket, mint inkább hogy demonstrálja Magyarországgal szembeni szuverenitását.

1944 májusának elején Ladislas Krno szlovák követségi titkár érintkezésbe lépett Fáy-Halász Gedeon külügyminisztériumi miniszteri titkárral, hogy tisztázza a Magyarországon tartózkodó szlovák zsidók státusát. Fáy-Halász május 11-i feljegyzése szerint Krno a következő két csoportba sorolta őket:

1. Olyan zsidók, akik illegálisan léptek át magyar területre. Az ő sorsuk nem foglalkoztatja a szlovák hatóságokat; ugyanolyan elbánásnak lehet őket alávetni, mint a magyar zsidókat.

2. Szlovák útlevéllel rendelkező zsidók. Közülük 15-en vannak letartóztatva, és mintegy 120-an vannak szabadlábon. Valamennyiüket vissza kell toloncolni Szlovákiába, és minden vagyonuk lefoglalható a magyar állam javára.³⁹

A kezdeti szlovák reagálás, amely arra engedett következtetni, hogy a szlovák hatóságok hátráltatni akarják a magyarok zsidóellenes akcióit, a német és magyar szerveket némiképp csalódással töltötte el. Június 13-án, amikor Magyarország egyes vidékeit már zsidómentesnek (judenrein) lehetett tekinteni, Veesenmayer megsürgette a külügyminisztériumot, gyakoroljon nyomást a szlovák kormányra, hogy az járuljon hozzá a végleges megoldás programjának a Magyarországon lévő szlovák nemzetiségű zsidókra való kiterjesztéséhez. A külügyminisztérium azonnali válaszlépése nyomán Hanns Elard Ludin pozsonyi német követ június 24-én kapcsolatba lépett Sano Mach szlovák miniszterelnök-helyettessel és belügyminiszterrel. Július l-jén Mach biztosította Ludint afelől, hogy országa csak a legálisan Magyarországon élő kisszámú szlovák zsidó iránt tanúsít érdeklődést. Emlékeztette Ludint saját antiszemita nézeteire, és arra a szlovák döntésre, amelynek értelmében - éppen a magyarországi zsidók szökésének megakadályozása érdekében — a német megszállás másnapján, március 20-án lezárták a szlovák-magyar határt. A szlovák álláspont július 17-én, Sebestyén és Grell megbeszélésén tisztázódott egyértelműen. Miközben folytak a diplomáciai üzenetváltások, a német és magyar zsidótlanító osztagok tétovázás nélkül érvényesítették a letartóztatott szlovák zsidókkal szemben az általános zsidóellenes rendelkezéseket.⁴⁰

A.— nagyobbrészt Svájc által képviselt - ellenséges országoknak és a semleges országoknak csak kevés zsidó állampolgára tartózkodott Magyarországon a német megszállás idején. A zsidó polgáraik hazatelepítésére szólító magyar felhívást ezek az országok tettre készen fogadták. Az utazásokat felügyelő német hatóságokhoz július 24-ig kérvényeket nyújtottak be meghatározott számú külföldi zsidó hazatelepítésének engedélyezése ügyében. Kilenc portugál, négy svájci, négy liechtensteini, négy svéd és egy spanyol zsidó hazatelepítéséről volt szó. A németek szigorú ellenőrzést gyakoroltak minden kiutazás fölött, az ország elhagyásához az ő engedélyükre volt szükség.

A németek sejthették, hogy Argentína a háború után az Európából odébbálló nácik mentsvára lehet, alkalmasint ezért bántak maguk is kesztyűs kézzel a Magyarországon tartózkodó argentin állampolgárokkal, zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt. Július 28-án Wagner megkérte Vee-senmayert, szerezze meg Eichmann hozzájárulását ahhoz, hogy argentin zsidók egy csoportja Magyarországról - „útjának a Birodalomban való megszakítása nélkül" - kiutazhasson Svédországba, ami módot adna diplomaták kicserélésére.⁴¹

Az angolok és amerikaiak nem voltak ilyen szerencsések. Közülük azokat, akiket az ország különböző gettóiból összegyűjtöttek, Budapestre szállították, és először a Süketnémák Intézetében helyezték el. Később innen kiköltöztették, és a város szélén, a Pálma utca 3. és 7. közötti házakban szállásolták el őket. 1944 nyarának kezdetén az öt épületnek 140 lakója volt. Jól épített óvóhely csak az egyik (az 5. sz.) házhoz tartozott, ezenkívül a 7. sz. ház pincéjében alakítottak még ki egy kisebb óvóhelyet. Annak ellenére, hogy a környék nem volt sem ipari, sem katonai stratégiai terület, a Pálma utca 4. és 5. sz. ház egy nagy budapesti bombázás sofén, július 2-án délelőtt 10 órakor közvetlen találatot kapott. A bombázás idején a Pálma utca 5. alatti óvóhelyen 110, a 7. sz. ház pincéjében 25 személy tartózkodott. A veszteséglista két nappal később készült el: 98 zsidó meghalt, 33 megsebesült, 8-nak a sorsa ismeretlen.⁴²

Az angolok és amerikaiak magyarországi képviseletét ellátó Svájc számos alkalommal közbenjárt a brit és amerikai zsidó és nem zsidó személyek vagyonának védelmében.⁴³

Svájc, valamint Svédország és - kisebb mértékben - a többi semleges állam diplomáciai képviselete komoly erőfeszítéseket tett annak érdiekében, hogy bizonyos korlátozott számú zsidónak állampolgárságot adományozzon, másokat védetté nyilvánítson (ebben a Vatikán is közreműködött). Megkezdték a különféle menlevelek kibocsátását, amelyek az azokat birtokló zsidóknak némi védelmet nyújtottak, ha teljes biztonságot nem is jelenthettek. A hazai ellenzék vezetőinek, valamint az ellenséges és semleges államok és a Vatikán vezetőinek erőteljes nyomására Horthy, miután július 7-én leállította a deportálásokat, ennek a néhány ezer zsidónak a kivándorlását is engedélyezte. Veesenmayer és Ribbentrop rávette Hitlert, hogy hunyjon szemet e kivándorlások fölött, „feltéve, hogy Horthy hajlandó a deportálásokat haladéktalanul újra megindítani" (lásd a 25. és a 31. fejezetet).

A Lakatos-kormány alatt mérséklődött a zsidókra nehezedő nyomás. Magyarország kétségbeesetten kezdte kutatni a háborúból való kilépés lehetőségét, és az emigrálások kérdése is másodlagos jelentőségűvé vált. Csak az október 15-i Szálasi-puccs után került előtérbe megint. A külföldi zsidók státusát (ekkor már jobbára csak az ellenséges és semleges országok állampolgárai voltak életben) Szálasi új rendelete szabályozta, amely egy nemzetközi gettó felállításáról intézkedett. Itt a viszonylag kisszámú bona fide külföldi zsidó továbbra is bizonyos védettséget élvezett, ugyanakkor a „védett" magyar zsidók közül sokan osztoztak a központi gettóba zárt testvéreik sorsában.

1. Háború utáni visszaemlékezésében az egykori magyar kormányhivatalnafcok egy része hajlamos eltúlozni azoknak a zsidó menekülteknek a számát, akik a háború idején a magyar állam védelmét élvezték. Ezt a számot némelyikük 70 000-re teszi. A budapesti Mentőbizottság azonban 1943. november 22-én kb. 15 000 főről beszél. Der Kästner-Bericht, 45. o. Lásd még a 3. és a 6. fejezetet.

2. Livia Rothkirchen: „Hungary - an Asylum for the Refugees ofEurope". YVS, 7:131.o.

3. Hezinger életrajzának részleteit és magyarországi működéséről szóló beszámolóját illetően lásd NG-4457.

7. Bár a zsidók gettóba zárásáról szóló rendeletet csak április végén bocsátották ki, a kárpátaljai és északkelet-magyarországi zsidók összegyűjtése és gettókba zárása már április 16-án megkezdődött. Részletesen lásd a 17. fejezetben.

9. Hunsche 1944 áprilisának elején, a belügyminisztériumban tett látogatása alkalmával fejtette ki a külföldi állampolgárok és különösen a külföldi állampolgárságú zsidók kérdésének megoldására vonatkozó német elképzelést.

10. Sebestyén egyebek mellett emlékeztette Veesenmayert arra, hogy az Egyesült Államokban - a német állampolgárokkal ellentétben - a közel 10 000 magyar állampolgár közül senkit sem internáltak. Mindössze pár száz amerikai tartózkodott Magyarországon, akiknek többsége hazatért amerikai magyar volt. RLB, 296. dok.

12. A németek két okból tartották tiszteletben az argentin állampolgárokat. Egyrészt sokan közülük majdani menedéküket látták Argentínában. A közvetlen ok a tervezett svédországi diplomatacsere volt. Ilyen cserére 1944. augusztus 15. és 20. között került sor. Ebből az alkalomból a németek engedélyezték hat, argentin nemzetiségűnekmondott magyar zsidó kiutazását Svédországba. A cserével és a hat zsidó kilétével kapcsolatos további háttér-információkat illetően lásd NA, T-l 20. mikrofilm, 4355. tekercs, K213530-536. kockák. Lásd még RLB, 297. és 312. dok.

13. Uo., 297. dok. Sebestyénnel folytatott két megbeszélésének jegyzőkönyvét Veesenmayer május 2-án juttatta el a külügyminisztériumhoz. Ezek egy-egy példányát von Thadden május 5-én továbbította Eichmann-nak. NA, T-120. mikrofilm 4665. tekercs, K1509/K350109 skk. kockák.

14. A minisztertanács május 3-i ülésének jegyzőkönyvét lásd Vádirat, 1:286-289. o.

15. Jaross titkos utasításának (1944/7233. sz. BM-rendelet, VII. záradék) szövegét lásd uo., 1:290-293. o.

16. Veesenmayer 1944. május 6-i 1241. sz. távirata. NA, T-120. mikrofilm, 4665. tekercs, KI 509/K350109. skk. kockák.

17. Lévai Jenő: Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946,37.0.

18. A határidő eredetileg július 1 . volt, de ezt meghosszabbították, előbb augusztus 1-jéig, majd augusztus 26-áig, a budapesti zsidók deportálására harmadikként kijelölt nap másnapjáig; ekkor azonban már küszöbön állt Sztójay felváltása Lakatossal. A Lakatos-kormány alatt a zsidóellenes rendelkezések szigora enyhült, és a határidőt ismét meghosszabbították, 1944. szeptember 30-ig. A külföldi zsidókkal szembeni bánásmód nem sokkal a Szálasi-puccs után függőben maradt. Lásd a 25. és 26. fejezetet, valamint RLB, 209. és 311. dok. és Vádirat, 3:343-344. o.

20. Hezinger azt állítja, hogy addig, amígTheodor Horst Grell 1944. június közepe táján fel nem váltotta őt, 100 és 200 közötti külföldi zsidót hoztak ki a gettókból, NG-4457. Lásd még RLB, 153. dok.

21. Adamovic jelentését Veesenmayer május 30-án továbbította a német külügyminisztériumnak. RLB, 299. dok.

22. Ez volt az a különtábor, ahova á magyaroknak ígéretük értelmében az ellenséges és semleges országok valamennyi zsidó állampolgárát vinniük kellett május 3-án, amikor „legálisan" is megkezdődött a zsidók gettóba zárása. Lásd Veesenmayer 150. sz. táviratát, amelyet Ritternek küldött május 3-án. Uo., 261. dok.

24. Frederick B. Chary: The Bulgárián Jew s and the Final Solution, 1940-1944. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1972, 246. o.

27. Lásd a fent említett 7233/1944. sz. BM VII. és 9999/1944. sz. BM VII. rendeleteket. Lásd még RLB, 311. dok.

29. A megbeszélés magyar résztvevői voltak: Sebestyén, Morlin Ervin és Miske-Gerstenberger Jenő (a külügyminisztérium két nemzetközi jogi szakértője), valamint a belügyminisztérium képviseletében Perlaky Gyula. A franciákat Christian de Charmasse követségi tanácsos és egy Adère nevű tisztviselő képviselte. Vádirat, 3:257. o.

30. Lásd Zay Miklós gróf (Külügyminisztérium, Nemzetközi Büntetőjogi és Rendészeti Osztály) 1944. augusztus 22-én kelt Pro domo ját. Uo., 424. o.

31. A magyarok már 1940 májusában meg akartak szabadulni 300 német zsidótól. A Sztójay által előterjesztett kérést illetően lásd Weizsäcker 1940. május 3-i feljegyzését: NG-2709. Gottlob Berger SS-Obergruppenführer 1947. november l-jén tett vallomása szerint Walter Schellenberg, az RSHA kémelhárító részlegének egykori parancsnoka ígéretet tett Jean-Mary Musy volt svájci elnöknek arra, hogy 5000 idősebb német zsidót kiengednek Magyarországról Svájcba. A tervet, amit állítólag Himmler is jóváhagyott, Martin Bormann vétózta meg: NO-5762. Lásd még : RLB, 311. dok. A magyarok különbséget tettek az országban lévő lengyel menekültek között aszerint, hogy zsidók voltak-e vagy sem. Különösen így volt ez a német megszállás után. A hatóságok a letartóztatott lengyel zsidókkal szemben ugyanúgy érvényesítették a gettóba gyűjtés és deportálás programját, mint a többi náci uralom alatt álló ország zsidó állampolgáraival szemben. RLB, 268. és 305. dok. Lásd még: NG-2709, valamint a 3. és 6. fejezetben.

32.1943. szeptember 3-a, az olaszok fegyverszüneti egyezményének aláírása után Magyarország a budapesti olasz követség Badoglio-párti tisztviselőit országuk hivatalosan akkreditált képviselőinek ismerte el. Később azonban, miután a Birodalom az Észak-Olaszországban újjáalakult Mussolini-kormányt ismerte el mint az „egyetlen törvényes olasz kormányt", az antifasiszta magyar külügyminiszter, Ghyczy Jenő erős német nyomásra ugyancsak elismerte Mussolinit. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után a Badoglio-kormány képviselőit - sok más antifasiszta politikai személyiséggel együtt - letartóztatták. Mussolini magyarországi képviselője ebben az időben Raffaello Casertano volt. További részletek: Stephen D. Kertész: Diplomacy in a Whirlpool. Hungary Between Nazi Germany and Soviet Russia. University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1953, 66-67. o.

34. Röviddel azután, hogy Románia a németek oldalán belépett a Szovjetunió elleni háborúba, a román egységek több zsidóellenes akcióban is részt vettek a „felszabadított" területeken-Bukovinában, Besszarábiában és Ukrajnában. Ezek a területek az Einsatzgruppe D fennhatósága alá tartoztak. Később az év folyamán a románok közel 185 000 zsidót deportáltak Transznisztriába - a Dnyeszter és a Bug közé eső megszállt területre többségüket Bukovinából és Besszarábiából. A deportáltaknak kb. egyharmada életben maradt, ezek a zsidók a Vörös Hadsereg előrenyomulásának és a román álláspont megváltozásának köszönhetően 1943 végén hazatérhettek. További részletek: Raul Hilberg: The Destructionof the European Jews. Quadrangle, Chicago, 1961,485-509. o.

35. RLB, 196. dok. A halálbüntetésre való utalásokat lásd a bukaresti Külügyi Archívum Probléma 30. (zsidókérdés) jelzetű anyagában, 10. kötet, 96. o. 1942-ben a románok amiatt is aggódtak, hogy szlovák zsidók szivároghatnak be Romániába. Lásd ehhez a budapesti román követség emberének, L Daianunak 1942. június 30-án Bukarestbe küldött „sürgős" feljegyzését, amely megfelelő elővigyázatossági rendszabályok meghozatalát sürgette. Uo., 35. kötet, 96. o.

38. A szlovák zsidóság tragédiájának részleteit illetően lásd Livia Rothkirchken: The Destruction of Slovakjewry. Yad Vashem, Jerusalem, 1961, LXXV. és 257. o. (héberül és angolul); Yeshayahu Jelinek: „The Final Solution - The Slovak Version." East European Quarterly, 4, 4. sz., 1971, 431-441. o. *

42. A magyar külügyminisztérium kezdeményezésére egy vizsgálóbizottság memorandumot készített a július 2-i támadás részleteiről és következményeiről. A július 4-i keltezésű memorandumot a következők írták alá: Carl Lutz és Hans Steiner a svájci követségtől; Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja; Per Anger, a svéd követség titkára; Kemal Sayit török követségi tanácsos; Perlaky Gyula a magyar belügyminisztérium, valamint Nékám Sándor és báró Rubidó-Zichy Iván a magyar külügyminisztérium képviseletében. A memorandum a támadás két túlélőjének (Ignácé Schiller és Eric S. Satan) a tanúvallomását is tartalmazta. NA, T-l 20. mikrofilm, 4664. tekercs, K1509/K350354. skk. kockák.

43. Lásd például Gombó István külügyminisztériumi tisztviselő visszaemlékezését augusztus 19-én Hans Steinerrel e tárgyban folytatott megbeszéléséről: Vádirat, 3:411-412. o.

A KÁLLAY-KORMÁNY alatt a külföldön tartózkodó magyar nemzetiségű zsidókat, ha nem is mindig nagy ügybuzgalommal, de hatékonyan védelmezte a magyar állam a két fő szövetséges tengelyhatalom befolyási övezetében is. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert sok más ország zsidó állampolgáraira minden további nélkül kiterjesztették a helyi zsidóságot sújtó intézkedéseket.

Európa nácik megszállta országaiban a német hatóságok nem mindig tartották tiszteletben a nemzetközi jog előírásait. Sok esetben egyszerűen nem vettek tudomást a magyar kormány hivatalos álláspontjáról, és - suba alatt - magyar zsidókat is elvittek a „kelet-európai munkára" indított szállítmányokkal. Különösen így volt ez 1942 szeptemberében és októberében, a nyugat-európai zsidó közösségek félszámolásakor. Ekkoriban (majdnem fél évvel a magyar és német hadsereg megsemmisítő voronyezsi és sztálingrádi veresége előtt) maguk a magyar hatóságok sem tettek még komolyabb erőfeszítéseket a külföldön élő magyar állampolgárságú zsidók védelmében.

Első ízben - meglehetősen félénken - akkor emelték fel szavukat a magyar zsidók érdekében, amikor Magyarországon híre ment, hogy az 1942 szeptember-októberében Nyugat-Európában lezajlott deportálásoknak magyar zsidók is áldozatul estek. A németeknek nem kevés bosszúságot okozó kampány mégis csak 1943-ban kezdődött meg. A szövetséges és semleges országok zsidó állampolgáraival szemben a németek úgy jártak el, hogy őket is az általános zsidóellenes rendelkezések hatálya alá vonták, hacsak hazájuk kormánya hozzá nem járult meghatározott időn belüli hazatelepítésükhöz. A határidőket számos alkalommal meghosszabbították. A magyarok, bizonyos cselekvőkészséget tanúsítva, beleegyeztek azon zsidók kisebb csoportjainak hazatelepítésébe, akiknek magyar állampolgársága egyértelműen megállapítható volt. A náci uralom alatt lévő nyugat-európai országokban az ottani magyar zsidók többsége gyűjtőtáborban várta útnak indítását vagy hazatelepítését; többek között a franciaországi Drancyban és a hollandiai We sterborkbam is volt ilyen tábor. 1943 októberében, amikor az utolsó határidő is lejárt, legnagyobb részüket Buchenwaldba vagy Ravensbrückbe szállították, de nem Strafjude, vagyis „büntetett zsidó" minősítéssel. Terv szerint addig kellett ezekben a táborokban maradniuk, amíg a náciknak alkalmuk nem nyílik „továbbszállítani őket keletre".

Olaszországban és az olaszok ellenőrizte területeken a magyar zsidók esélyei jobbak voltak, részben az olaszok emberségesebb magatartása, részben a német terjeszkedési politika okozta közös aggodalmakból táplálkozó, szorosabb olasz-magyar kapcsolatok miatt. Kállayt 1943. április 1-je és 3-a közötti római látogatása során Mussolini állítólag biztosította afelől, hogy a magyar zsidókat Olaszországban nem fogják hátrányos megkülönböztetéssel sújtani, ugyanolyan elbánásban lesz részük, mint a nem zsidó származású magyaroknak.

A helyzet Magyarország német megszállása nyomán gyökeresen megváltozott. Röviddel 1944. május 15-e, a tömeges deportálások kezdete után a Sztójay-kormány behódolt a németeknek, és kijelentette, hogy a náci irányítás alatti Nyugat-Európában élő magyar zsidók ügyeivel a továbbiakban nem foglalkozik. Miután ezeket a zsidókat „evakuálták kelet felé", a tengely övezetében már csak Romániában és Szlovákjában maradt jelentősebb számú magyar zsidó, továbbá Horvátországban, ahol azonban kevesebben voltak.¹A tömeges magyarországi deportálások idején a zsidók helyzete Romániában és Szlovákiában viszonylag elviselhető volt. Olyannyira, hogy sokan azok közül a zsidók közül, akik az 1940 és 1943 közötti zsidóüldözések során elmenekültek ezekből az országokból, most (többségük illegálisan) visszatértek hazájukba, és számos magyar zsidó is velük tartott.

Az a viszonylagos engedékenység, amellyel ezekben az országokban a zsidók ügyét kezelték, zavarba hozta a németeket. A magyarok, Horthy július eleji döntését indokolva, mely leállította a deportálásokat, többek között a zsidókkal szembeni romániai és szlovákiai bánásmódra hivatkoztak. Amikor Sztójay július 6-án, Veesenmayerral folytatott megbeszélésén megerősítette, hogy Horthy és a magyar kormány határozatot hozott a deportálások leállítására, kiemelte a románok és a szlovákok zsidóügyekben tanúsított engedékenységét, mint a lépés indítékainak egyikét.²Öt nappal később Veesenmayer sürgős táviratban emelt kifogást a külügyminisztériumnál azok miatt a nehézségek miatt, melyek a végleges megoldás programjának magyarországi végrehajtásában mutatkoztak. Különös keserűséggel bírálta azt a német irányvonalat, amely a románoknak és a szlovákoknak elnézte, hogy zsidóikkal szemben emberségesebben járjanak el, miközben a magyaroktól megkövetelte, hogy „a zsidókkal könyörület nélkül bánjanak". Válaszképpen az Inland IL osztály azonnal érintkezésbe lépett a bukaresti és pozsonyi német követséggel. A közbelépés azonban nem hozott eredményt. A románok - csöndben már az átállást készítették elő - egyre elnézőbbek voltak. A szlovákok szintén körültekintőbbek lettek, bár később mégis felújították a deportálást. Sok szlovák hazafi is erre a sorsra jutott, akiket az 1944 augusztusának végén Besztercebányán és Szlovákia már részein lezajlott felkelés leverésekor fogtak el.

A történelem fintora, hogy az a Románia, ahol oly nagy hagyományai voltak a törvényesített zsidóüldözésnek, most nemcsak a belföldi zsidóknak, hanem számos külföldinek is menedéke lett. A Balkánon a harmincas évek közepén megnövekedett náci befolyás hatására Románia élesen zsidóellenes programot tett magáévá, amelynek végrehajtása különösen nagy lendületet vett a rövid életű Goga-Cuza-rezsim idején. Emberéletet mindez alig követelt egészen 1940 szeptemberéig. Ekkor azonban Románia jelentős területi veszteségeket szenvedett a Szovjetunióval (Besszará-bia, Észak-Bukovina), Magyarországgal (Észak-Erdély) és Bulgáriával (Dél-Dobrudzsa) szembén, és a területveszteségek kiváltotta haragot és csalódottságot a szélsőjobboldal a zsidók ellen fordította, akiket a kor szokása szerint „a bolsevizmus ügynökeinek" bélyegeztek.

1940. szeptember 6-án II. Károly királyi diktatúráját az új berendezkedésű Nemzeti Légionárius Állam (Statu! National Legionär) váltotta fel Ion Antonescu tábornok (később marsall) vezetésével, aki hamarosan a vezér (Conducator) címet vette fel.³ A gazdaság románosítása és a zsidó vagyon árjásítása címén folytatott hadjáratot különböző országrészébe kisebb pogromok kísérték. Egy nagy pogromra is sor került, mégpedig 1941 januárjának végén, Románia hadba lépése előtt, amikor a Vasgárda (Garda de Fier), a román fasiszták Horia Sima vezette hordája felkelést robbantott ki az Antonescu-rendszer megdöntésére. Bukarestben, lakiban és másutt a legkegyetlenebb módon zsidók százait gyilkolták halomra.

A sikertelen puccs és Romániának a Szovjetunió elleni háborúba való belépése (1941. június 22.) között eltelt időszakbán a zsidóüldözés a gazdasági szférára korlátozódott. Az egyik leglényegesebb zsidóellenes intézkedés ebben az időben a zsidók ingatlanvagyonának kisajátítását előirányozó március 27-i rendelet volt. A zsidóellenes intézkedések nem kis részét a zsidóügyek általános biztosa, Radu Lecca kezdeményezte, aki szorosan együttműködött Gustav Richter SS-Sturmbannführerrel, az SS-nek a bukaresti német követségen működő zsidóügyi szakértőjével.

Amikor Románia a Harmadik Birodalom oldalán belépett a Szovjetunió elleni háborúba, a helyzet alapjaiban megváltozott. A kezdeti katonai sikerektől megrészegült, megtorlásra vágyó román csapatok sokszor a zsidókon töltötték ki bosszújukat, és brutalitásuk esetenként a németekét is felülmúlta. A visszafoglalt Észak-Bukovinában és Besszarábiában, valamint a meghódított ukrán területekén a zsidókkal barbár kegyetlenséggel bántak el. A románok - a német Einsatzgruppékhoz hasonlóan és olykor velük együttműködve - alaposan kivették a részüket az embervadász-akciókból, különösen kitüntetve magukat Báláiban, Cernaupban és Odesszában. Ez utóbbi városban a román egységek állítólag 60-80 000 zsidót mészároltak le.⁴ A háború kezdeti szakaszában a régi (ti. az 1918 előtti) Románia területének egyes zsidó közösségeiben is előfordultak atrocitások. Iafiban például zsidók ezreit ölték meg a június 29-30-i pogromok során. Különböző becslések 4000 és 8000 közé teszik az áldozatok számát.⁵ A német és román katonai egységek előrenyomulását mindenütt mészárlás kísérte, a „felszabadított" városok és falvak zsidó lakosságát megtizedelték, helyenként teljesen kiirtották.

Az Antonescu-kormány igyekezett megszabadulni az „idegen" zsidóktól, és deportálásuk fő célpontjául Transznisztriát - Ukrajnának a Dnyeszter és a Bug közé eső, románok megszállta területét - jelölte ki. Első csoportjaikat 1941 augusztusában szállították el. A gondosan előkészített és hatékonyan megszervezett tömeges deportálások ugyanennek az évnek az őszén kezdődtek, majd tovább folytak 1942 tavaszán és nyarán. Legnagyobb kihasználtságuk idején a különböző transznisztriai koncentrációs táborokban - amelyek többségét még a német haláltáborok üzembe helyezése előtt létesítették - mintegy 185 000 zsidót tartottak fogva.⁶Leszámítva azt a 10 000-nél valamivel több zsidót, akiket „tévedésből" gyűjtöttek össze a régi Romániához tartozó Dorohoi megyében, a deportáltak szinte mind Bukovinából, Besszarábiából és Hertából, vagyis a korábban a Szovjetuniónak átengedett, de most visszafoglalt területek zsidóságából kerültek ki.

A régi Románia (Munténia, Olténia és Moldva), Dél-Erdély, valamint Dél-Bukovina zsidó lakossága jóval könnyebb helyzetben volt. Igaz, súlyos gazdasági terhek nehezedtek rájuk, és a férfiakat sok helyütt kényszermunkára fogták speciális munkaszázadokban, de sárga csillagot szinte sohasem kellett, viselniük, és sohasem kényszerítették őket gettóba.⁷

Ezeken a területeken alig akadt olyan zsidó közösség, amely a háború végéig számottevő veszteségeket szenvedett volna.⁸

Az 1942. január 20-i wannseei konferencia után a németek magától értetődően szigorúbb intézkedések meghozatalára próbálták rábírni a románokat. Románia azonban - a német befolyási övezet legtöbb országától eltérő módon - arra a döntésre jutott, hogy a zsidókérdést is szuverén módon fogja kezelni, sajátos „román" szempontokat figyelembe véve. 1942 közepén a németek kis ideig úgy érezték, hogy a románok készek az ő irányvonalukat követni. Luther 1942. augusztus 17-i dátummal Rib-bentropnak, Weizsáckernek és Wormann-nak küldött jelentése értelmében a deportálások három erdélyi városban: Aradon, Temesvárott és Tordán kezdődtek volna. A román kormány azonban megváltoztatta álláspontját, méghozzá nem sokkal azután, hogy Lecca a hónap végén visszatért Berlinből, ahol német partnerei állítólag nyersen fogadták. Valójában lehetetlen kideríteni, hogy Lecca berlini fogadtatása mennyiben befolyásolta a romániai döntéshozatal folyamatát, de tény, hogy az Anto-nescu-kormány ekkor már nem lelkesedett a végleges megoldás programjának német változata iránt. Mi több, a románok eltökélték, hogy e tekintetben nem hagyják korlátozni önállóságukat. 1942 őszétől folytatták (sőt néhány esetben fel is gyorsították) a zsidók vagyonának kisajátítását, de ennél keményebb fellépésre többé nem gondoltak. 1942. december 12-én Manfréd von Killinger bukaresti német követ jelentést küldött a német külügyminisztériumnak arról, hogy Lecca szerint Antonescu marsall 75-80 000 zsidó palesztinai kivándorlásának engedélyezését határozta el, fejenként 200 000 lej (kb. 1336 dollár) lefizetése ellenében. Mint Killinger jelentette, a marsallt lelkesedéssel tölti el a lehetőség, hogy 16 milliárd lejjel (107 millió dollárral) gyarapíthatja az államkasszát, és „kényelmes úton" nagyszámú zsidótól is megszabadul.

A német külügyminisztérium és az RSHA megtett minden tőle telhetőt, hogy a románokat a zsidókérdésben elfoglalt új álláspontjuk feladására bírja, de eredményt nem értek el. 1943. január 14-én Heinrich Müller Gestapo-főnök igen borúlátóan értékelte a romániai helyzetet. Hat nappal később maga Himmler jutott arra a következtetésre, hogy Romániában semmit sem lehet tenni, és javasolta a bukaresti zsidóügyi szakértő visszahívását. A német külügyminisztérium ennek ellenére makacsul folytatta erőfeszítéseit, hogy a románokat rávegye elhatározásuk megmásítására, és megértesse velük „a zsidó fenyegetés komolyságát".⁹Amint a románok további lépései hamarosan megmutatták, Müller és Himmler értékelése helyes volt. Transznisztriában az életben maradt zsidók helyzete fokozatosan javult. 1943 vége felé, miután a Vörös Hadsereg átkelt a Dnyeperen, és folytatta előrenyomulását a Bug felé, a táborokat megnyitották, s azokat, akik túlélték a megpróbáltatásokat - a deportált zsidók egyharmadát -, hazatelepítették. A román hatóságok növekvő érdeklődést tanúsítottak a palesztinai kivándorlási akciók lebonyolítása iránt, és még több türelmet saját zsidóikkal szemben. 1944-ben, amikor különböző román politikai és katonai tényezők aktívan keresni kezdték a tengelyből való kilépés hathatós és kellően gyors módját, Románia otthont adott a szomszédos országok, köztük Magyarország több ezer zsidó menekültjének is.¹⁰

G. Bertrand Jacobsonnak, a HICEM-HIAS bukaresti képviselőjének 1944. december 28-i keltezésű jelentése szerint a tömeges magyarországi deportálások kezdetétől a jelentés időpontjáig 1500 magyar zsidó lépte át engedély nélkül a román határt. Legtöbbjük Bukarestben, Aradon vagy Temesvárott talált menedéket. Rajtuk kívül még 11 200 magyar zsidó élt Romániában: mintegy 3200 zsidó munkaszolgálatos, akik korábban a bori rézbányákban dolgoztak¹¹, és 1944 késő nyarán, kora őszén, amikor Tito csapatai felszabadították őket, átmehettek Romániába, valamint 8000 további munkaszolgálatos, akiket a szovjet-román csapatok szabadítottak fel. Jacobson említést tesz még arról, hogy a Romániában lévő 12 700 magyar zsidón kívül ugyanebben az időben 4000-8000, munkaszolgálat alól felszabadított magyar zsidó élt Észak-Erdélyben is. Ez utóbbiak száma a csapatok győzelmes előrenyomulásával tovább növekedett.

1944 márciusa után, amikor Magyarországon drákói zsidóellenes intézkedéseket léptettek életbe, önként adódott a gondolat, hogy Románia menedéket nyújthat az üldözötteknek. Ezzel természetesen a németek is tisztában voltak, és március 30-án valamennyi szervüket készültségbe helyezték, hogy megakadályozzák a magyar zsidók átszökését a szomszédos Bulgáriába, Romániába és Szlovákiába.¹² Emellett erőteljes nyomást gyakoroltak Romániára, hogy hatékony ellenintézkedések megtételére bírják.

A román kormány látszólag eleget tett a németek kívánságainak, és május 29-én szigorú törvényt hozott, mely az engedély nélkül Románia területére lépő zsidókat, és azokat, akik őket a tiltott határátlépésben segítették, halállal büntette.¹³ A románok ennek ellenére - néhány kivételtől eltekintve - a továbbiakban is meglehetős engedékenységet tanúsítottak az országba érkező menekültek iránt. Határőrszerveik titkos utasításokat kaptak arra nézve, hogy megkönnyítsék a határátlépést a Magyarországról menekülő zsidók számára.¹⁴ 1944. június 2-án Románia miniszterelnöke felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskereszthez kiküldött román delegátust, hogy az ezzel ellentétes román nyilatkozatoktól függetlenül, adjon formális biztosítékokat a magyarországi zsidó menekültek romániai bebocsáttatására, valamint arra, hogy „a románok gondoskodnak a menekültek biztonságáról"¹⁵. Az engedékenység Romániában augusztus 23-ig egyre nőtt, amikor az ország vezetése végül is elszánta magát a németektől való elszakadásra. Ezzel természetesen a zsidók státusa is - a külföldieké éppúgy, mint a belföldieké - gyökeresen megváltozott. Az új antifasiszta kormány Constantin Sánatescu tábornok vezetésével nemcsak a zsidóellenes rendelkezések eltörlését tűzte ki célul, hanem fellépett a német-magyar fennhatóság alatt élő észak-erdélyi román zsidók védelmében is.

Magyarország német megszállásától Romániának a tengelyből való kiszakadásáig a magyar zsidók mentésében Dél-Erdély magyar ajkú zsidó lakossága és a bukaresti magyar zsidó menekültek töltöttekbe kezdeményező szerepet. Az utóbbiak szorosan együttműködtek a Nemzetközi Vöröskereszttel és a romániai zsidó közösség cionista és hivatalos vezetőivel.

A magyarországi zsidóüldözések kezdeti szakaszában (1944. március-június) a mentés terhét elsősorban a Magyarországgal határos dél-erdélyi területek zsidó közösségeinek vezetői viselték. A magyar fennhatóság alatt álló Észak-Erdély legnagyobb gettóinak némelyike - így a nagyváradi, a kolozsvári, a marosvásárhelyi - egészen közel volt a román határhoz. Mégis mindössze néhány ezer zsidó használta ki az alkalmat és szökött át Romániába. Ennek több oka volt. Először is: a gettókban nemigen voltak egészséges férfiak (ők ugyanis munkaszolgálatot teljesítettek); másodszor: a jó erőben lévők nem szívesen hagyták magukra a családjukhoz tartozó gyermekeket és időseket; harmadszor: sok embert visszatartott a tiltott határátlépés kockázata; negyedszer: a magyar zsidóság vezetői nem tudták megfelelően tájékoztatni a tömegeket (lásd a 23. és 29. fejezetet).

Az a néhány ezer magyar zsidó, akinek sikerült Romániába átszöknie, különböző módszerekkel ért célt. A módosabbak megvesztegették az őröket, másoknak jó összeköttetéseik voltak román diplomatákkal, ismét másokat cionista kísérők (shlichim) vittek át a határon. Azoknak a zsidóknak, akik rászánták magukat az ülegális határátlépésre, nagy része délerdélyi származású volt.

A fő átkelőhelyek a romániai menekültközpontok felé Arad, Beiu§, Brassó, Ginta, Segesvár, Temesvár és Torda voltak. Ezek közül a legnagyobb forgalmat Arad és Torda bonyolította le. A menekítésben részt vevők számára különösen az jelentett gondot, hogy a menekülteknek a határátkelés helyén szállást és védelmet biztosítsanak, és baj nélkül továbbjuttassák őket Bukarestbe. Ezeket a nehézségeket nagyrészt sikerölt áthidalni.

Ebben szerepük volt a zsidó alkalmazottak és a helyi román hatóságok jól bejáratott kapcsolatainak éppúgy, mint az ügyesen megszervezett illegális tevékenységnek, beleértve hamis okmányok előállítását.¹⁶

A román parasztok, akik közül sokan ugyancsak a bőrükön érezték a magyar elnyomást, szívesen segítettek át zsidókat a határon. Komoly segítséget nyújtottak nekik a kolozsvári és a nagyváradi román konzulátus tisztviselői, akiknek jó barátaik voltak a román határőrtisztek között. Nemritkán román hivatalos személyek jóindulatán múlt, hogy a magyar zsidó szökevények meg tudták kerülni a határőröket. Mihai Marina nagyváradi román főkonzul és munkatársai szemmel tartották az észak-erdélyi zsidók gettóba gyűjtésének és deportálásának minden mozzanatát.¹⁷Amikor Románia svájci nagykövete, Vespasian V. Pella professzor Nagyváradon rövid időre megszakította útját, eljuttattak hozzá egy terjedelmes feljegyzést a magyarországi zsidóüldözésről. A feljegyzés a román tisztviselők megfigyeléseit tartalmazta, valamint a nagyváradi gettó egy orvos lakójának, dr. Kupfer Miksának a tudósítását a gettóban uralkodó embertelen állapotokról. Pella Bernbe visszatérve továbbította ezt a feljegyzést a Nemzetközi Vöröskeresztnek, amely a magyarokhoz intézett felhívásban fel is használta azt. Feltehető, hogy a feljegyzést Horthy is figyelembe vette a deportálások leállíttatásánál.

Az átkelés a határon a románok minden jóindulata ellenére kockázatos vállalkozás volt. Egyrészt, nem minden román hivatalos személy érzett együtt a zsidó menekültekkel. Másrészt Románia még a tengelyhez tartozott, s olykor előfordult, hogy a román illetékesek - saját elhatározásukból vagy a német különítmények követelésére - kiadták a zsidó menekülteket. Egyes zsidókat még magyar területen elfogtak. A határátlépés kockázata azonban ezzel együtt is eltörpült a deportálás veszélyei mellett. Csakhogy - mint már céloztunk rá - ezt a tömegek nem tudták.¹⁸

Miközben a határ mentén működő mentési bizottságok azzal voltak elfoglalva, hogy az első néhány napban segítsék a határon átszökötteket, és hamis papírokhoz juttassák őket, Bukarestben a cionista Alija (kivándorlási) iroda égisze alatt megalakult az Észak-erdélyi Zsidó Menekültek Segélyezési Bizottsága (Comitetul de asistenta a refugiatilor evrei din Ar-dealul de Nord). A bizottságot Marton Ernő vezette, aki korábban az Új Kelet c., a magyar hatóságok által betiltott kolozsvári magyar nyelvű zsidó napilap főszerkesztője, azelőtt romániai parlamenti képviselő volt. Maga Marton egy román konzulátusi alkalmazott segítségével 44 májusában szökött át Romániába, röviddel azután, hogy Kasztner Kolozsvárra látó-gatott, és tájékoztatta a város zsidóságának vezetőit a fasiszta zsidóellenes intézkedések valódi tartalmáról.

A bizottság szorosan együttműködött a román zsidóság vezetőivel, köztük A. L. Zissuval és W. Fildermann-nal.¹⁹ Tevékenysége a fegyverszünet előtti időszakban elsősorban arra terjedt ki, hogy gondoskodjék a menekültek személyes biztonságáról, sokuk számára lehetővé tegye a továbbutazást Palesztinába, s kapcsolatokat létesítsen és tartson fenn a nagy külföldi zsidó szervezetekkel, amelyektől pénzbeli és természetbeni támogatást remélt.

Mire a bizottság megalakult, a román kormány már hazatelepítette a transznisztriai túlélők többségét, és figyelemre méltó türelmet tanúsított a zsidók iránt, a bizottságnak mégis igen körültekintően kellett tevékenykednie. A németek erős nyomást gyakoroltak a kormányra, mert ha abba kénytelen-kelletlen bele is nyugodtak, hogy a marsall nem támogatja a végleges megoldás programját, a kormánynak a zsidók palesztinai kivándorlásával kapcsolatos tervei és a román politika kihatása a magyarországi deportálásokra módfelett nyugtalanították őket.

1944 késő tavaszára a román vezetők arra a meggyőződésre jutottak, hogy mind bel-, mind külpolitikai szempontból akkor járnak el a legoko-sabban, ha lehetővé teszik a zsidók kivándorlását. Ennek a nézetnek Mi-hai Antonescu miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter volt az egyik fő szószólója. Az ő kezdeményezésére és elnökletével június 9-én miniszteri tanácskozást tartottak a zsidókérdés - és ezen belül külön hangsúllyal a zsidók esetleges kivándorlása - megvitatásának céljából. A résztvevők között volt Dumitru Popescu tábornok belügyminiszter; Constantin Va-siliu tábornok rendfenntartási és közbiztonsági miniszterhelyettes; Sova tábornok tengerészeti miniszterhelyettes; valamint Radu Lecca. Mihai Antonescu a megbeszélés eredményét június 17-én kelt, Zissuhoz címzett levelében fedte föl:

- az Antonescu marsall utasítására megalakított Altalános Kivándorlást Szabályozó Miniszteri Bizottság a kivándorlás kérdésében pozitívan foglalt állást;

- kivándorlási hivatalt kell létesíteni Zissu elnökletével, tanácsadóit és a hivatal többi tisztviselőjét ő maga jelöli ki;²⁰

- a szállítási egyezmények megkötését a Román Hajózási Szolgálat (Serviciul Maritim Román - SMR) bonyolítja;

a bizottság elvben jóváhagyta, hogy négy, idegen zászló alatt közlekedő hajó kifusson a constantai kikötőből, ahol veszteg©!, feltéve hogy utasai a transznisztriai áldozatok árváiból, Romániából távozni kénytelen külföldi zsidó politikai menekültekből és más menekültekből kerülnek ki.²¹

A kivándorlásokkal kapcsolatos új román irányvonal nemcsak azért gerjesztette haragra a németeket, mert hátráltatta a végleges megoldás programját, hanem azért is, mert ellentétes volt arabbarát politikájukkal. Emellett nyugtalanította a németeket a románoknak a bel- és külföldi zsidók iránt tanúsított, viszonylag elnéző bánásmódja is, amit a magyarok ürügyként hoztak fel a deportálások július eleji leállítására. A német külügyminisztérium berlini és budapesti tisztviselői, akiket aggodalommal töltött el, hogy a román álláspont a zsidókérdésben megváltozott, júniusban és júliusban élénk kampányt folytattak, hogy javítsanak a helyzeten. ²²Lázas diplomáciai manővereiket tükrözték Andreas Schmidt Vottisgrup-pen-vo.zetőnek és társainak a romló romániai helyzetről és különösen Mi-hai Antonescu működéséről Berlinbe küldött jelentései is.²³

Június 30-án, Veesenmayer ismétlődő beszámolói nyomán, von Thadden érintkezésbe lépett Killingerrel, és kérte annak az állítólag a kolozsvári román főkonzulátusról származó hírnek a megerősítését, miszerint a határon átszökött magyar zsidókkal Romániában politikai menekültként bánnak, és lehetővé teszik továbbutazásukat Palesztinába.²⁴ A hírt Killinger július 14-én megerősítette.²⁵ Előző nap Wagner Killinger-nél is és Heinrich Müller SS-Gruppenführernél, a Gestapo főnökénél is panaszt tett amiatt, hogy a román kormány tétlenül nézi magyar zsidók kivándorlását Palesztinába.²⁶ Július 26-án Killinger kénytelen volt megerősíteni, hogy Antonescu marsall valóban kienged zsidókat Romániából, hogy a magyar zsidóknak szabad mozgásuk van az országban, és hogy a zsidók iránti türelem általában véve nő.²⁷ Augusztus 8-án Wagner azzal a javaslattal fordult Ribbentrophoz, hogy Killingeren keresztül kéljék fel a marsallt a Romániában érvényben lévő zsidóellenes törvények maradéktalan alkalmazására.²⁸ Ehhez Wagner augusztus 14-én meg is kapta Ribbentrop hozzájárulását²⁹, ám ekkor Románia már fél lábbal kívül volt a háborún.

Az Antonescu-kormánynak az átállás előtti néhány hónapban zsidóügyekben elfoglalt álláspontját összegzi az a nyüatkozat, amelyet Grigore Gafencu és Vespasian V. Pella juttatott el a genfi Román Bizottsághoz.³⁰A szigorúan titkos nyilatkozat szerint:

- a román kormány maximális jóindulatot tanúsított a Magyarországról elmenekült zsidók iránt, és az év folyamán közülük 2500 fő számára lehetővé tette az ország elhagyását;

- több ízben erélyesen felemelte szavát a magyar kormánynál a magyarországi és észak-erdélyi román nemzetiségű zsidók érdekében,

továbbá hazatelepített Franciaországból több ezer román nemzetiségű zsidót, akiket különben deportáltak volna Németországba;

- szívélyes fogadtatásban részesítette a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről érkezett zsidó menekülteket, és engedélyezte 3000 zsidó gyermek kiszállítását Törökországba;

- 1943 óta lehetőséget nyújtott arra, hogy a transznisztriai zsidók nagy mennyiségben kapjanak élelmiszert és gyógyszert;

- lépéseket tett annak érdekében, hogy a keleti front romániai részén semmiféle incidensre ne kerüljön sor a német katonák és a zsidók között;

- lehetővé tette, hogy a romániai zsidók a szakmájukban maradjanak, még állami alkalmazásban is dolgozhattak néhányan;

- a katonai szolgálat alól mentesített zsidóktól vagyonukkal arányos pénzbeli hozzájárulást kívánt. Azt a pénzt, amit a zsidó nemzetiségi szervezet ezen az alapon összegyűjtött, részben zsidók segélyezésére fordították. Azoknak a zsidóknak, akik nem tudtak fizetni, engedélyezte, hogy társadalmilag hasznos munkával róják le a hozzájárulást;

- bizonyos kényszerkörülmények hatása alatt megsértette a zsidók egyes vagyoni jogait, de a tőlük kisajátított értékeket nem más magánszemélyek tulajdonába adta, hanem állami tulajdonba vette;

- lehetővé tette, hogy maguk a zsidók szervezzék kivándorlásukat, és ehhez számos hajót bocsátott rendelkezésükre.

Ha a magyar vezetés - a Sztójay-kormány - magatartására gondolunk, a románoknak a zsidókérdésben követett irányvonala eléggé különösnek tetszik. A román álláspont viszonylagos emberségessége mellett természetesen bizonyos kétkulacsosságot is tükrözött. Miután a felelős román vezetők, köztük Mihai Antonescu aránylag hamar felismerték, hogy a tengely elvesztette a háborút³¹, érthető módon úgy döntöttek, hogy országuk helyzetét javítandó, szakítanak - egyebek mellett - korábbi zsidóellenes politikájukkal. Ebben aktív támogatókra leltek az ellenzék tekintélyes irányítóiban, Románia történelmi pártjainak vezetőiben. Közéjük tartoztak Iuliu Maniu, Dinu Brátianu és Emil Hapieganu.

Közvetlenül Románia átállása előtt Mihai Antonescu külön-külön közölte Zissuval és Fildermann-nal, hogy a román nemzet számít a szolgálataikra. Zissut Ovid Vladescu külügyminiszter-helyettes Antonescu nevében arra kérte, lépjen érintkezésbe a brit és amerikai zsidó szervezetekkel, és rajtuk keresztül ösztönözze a nyugati szövetségeseket, hogy gyakoroljanak nyomást a Szovjetunióra a fegyverszüneti feltételek enyhítése érdekében.³² Amikor ezt Zissu meg akarta beszélni Fildermann-nal, megtudta, hogy a Zsidó Közösség elnöke Antonescu külön felkérése alapján máris cselekedett, és a Joint isztambuli képviselőjéhez, Reuben B. Resnikhez címzett levelét reggel öt órakor el is vitte a kormányfutár. Levelében Fildermann hangoztatta, hogy Romániának a fegyverletétel utáni megszállásában és kormányzásában „a zsidó nép érdekében" a szovjeteken kívül az angoloknak és amerikaiaknak is részt kell venniük, „ahogy azt Olaszország esetében tették"³³.

Az augusztus 23-i németellenes fordulat után a Menekültügyi Bizottság legális státust nyert. Ettől kezdve arra összpontosította erőfeszítéseit* hogy törvényesítse a menekültek státusát, és a Jointon keresztül pénzügyi és egyéb anyagi támogatást nyújtson nekik. Október végén, amikor az egyesített szovjet-román haderők már csaknem egész Erdélyt felszabadították, a bizottság Észak-erdélyi Zsidó Kuratórium (Curatoriu general evreesc al Ardealului de Nord) néven konszolidálódott. A kuratórium az országrészben élő valamennyi zsidó képviseletére jött létre, tevékenységi köre kiterjedt a közigazgatásra, a jogszolgáltatásra és a gazdaságra. Feladatának tekintette a felszabadított zsidók társadalmi és politikai érdekeinek védelmét is.³⁴ A kuratóriumnak, amelyet ugyancsak Marton vezetett, egyik fő törekvése volt, hogy elősegítse a még német és magyar kézben lévő, nagyszámú észak-erdélyi zsidó felszabadítását vagy legalább helyzetük megkönnyítését. Evégből szorosan együttműködött Romulus Poppal, az új nemzetiségi miniszterrel és Ionel Poppal, akit szintén újonnan neveztek ki a felszabadított Erdély közigazgatási főbiztosává (ínak Comisar pentru administrarea Transilvaniei eliberate). 1944. november 4-én a főbiztos jóváhagyta egy új hivatal létesítését, a Felszabadított Területek Zsidókérdéseinek Speciális Ügyosztálya (Serviciu special pentru proble-mele evreesti din teritoriile eliberate) néven.

A speciális ügyosztálynak a főbiztos 5. sz. határozatában körülírt fő feladatai a következők voltak: megszervezni az észak-erdélyi zsidók segélyezését, leltárba venni a felszabadított területeken élő zsidók vagyonát (gondolva a lefoglalt javak megőrzésére és jogos tulajdonosaiknak való visszaszolgáltatására is), javaslatokat tenni a magyarországi zsidótörvények okozta jogsértések orvoslására, adatokat gyűjteni a magyar hatóságok által deportált zsidókról, és megvizsgálni a deportáltak hazahozatalának és felkarolásának lehetséges módjait.

A kuratóriumhoz hasonlóan a speciális ügyosztály vezetését is Martomra bízták, akit technikai tanácsadóvá (Consilier technic) neveztek ki.³⁵Az észak-erdélyi zsidóság e két új fóruma intenzív kampányt indított -például memorandumokat terjesztett elő — a még mindig német táborokban vagy a Szálasi-kormány ellenőrzése alatt léyő területeken élő északerdélyi származású zsidók megsegítésére. Az egyik memorandumban, ezeket a zsidókat román állampolgároknak tekintve, a zsidó deportáltaknak romániai svábokra vagy szászokra való kicserélését szorgalmazták, akik annak idején többségükben szimpatizáltak, sokszor aktívan kollaboráltak a nácikkal. Egy másik memorandumban indítványozták, hogy a romániai németeket a német és magyar kézben lévő zsidókkal együtt nyilvánítsák hadifogolynak; egy harmadikban fölvetették, hogy a romániai németek tússzá nyilvánításával engedményre lehetne bírni a németeket az észak-erdélyi zsidók ügyében. E memorandumokat Grigore Niculescu-Buzestinek, az új román külügyminiszternek nyújtották be. Felhívásokat intéztek a Vatikánhoz, a Nemzetközi Vöröskereszthez és a nagyhatalmakhoz is. Ez utóbbiakat felkérték, hozzanak megtorló intézkedéseket a németek és a magyarok ellen, és lehetőség szerint váltsanak ki az őrizetükben lévő német hadifoglyokkal észak-erdélyi zsidókat.

Ezek az erőfeszítések lényegében eredménytelenek maradtak, noha a Sanatescu-kormány Svájcon keresztül mind a német, mind a magyar vezetéssel érintkezésbe lépett az ügyben. A magyar kormányhoz intézett november 7-i jegyzékükben például a románok a következő megállapításokat tették:

- tudomásuk van arról, hogy a német és magyar kormány likvidálni akarja az Észak-Erdélyből deportált zsidókat, és hogy a németországi kényszermunkára elszállított románok életét súlyos veszély fenyegeti;

- felkérték a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy az ügyet sürgősen vizsgálja ki;

- felkérték Svájcot, szerezze meg a magyar kormány hozzájárulását az ügy kivizsgálásához;

- az első pontban érintettek sorsáért Románia német és magyar kisebbségeit is felelősnek tekintik, és készek velük szemben igazságos megtorló intézkedéseket foganatosítani.³⁶

A román jegyzékről a németek nem vettek tudomást, a magyarok viszont szinte azonnal válaszoltak rá. November 15-i válaszában a Szálasi-kormány cinikusan tagadta a románok állításait. Akkor, amikor Budapesten javában tombolt a nyilasterror, arcátlanul kijelentette, hogy az északerdélyi zsidókat nem deportálták, csupán munkavégzésre mozgósították; hogy életük - akárcsak a még Magyarországon lévő zsidók élete -- biztonságban van; és hogy valójában sokkal könnyebb a sorsuk, mint a magyaroké, mert a fronttól távol dolgoznak, miközben a magyarok vérüket ontják a harcmezőn. A nyilasok - mint állították - maguk indítványozták a Nemzetközi Vöröskeresztnek, hogy vizsgálja ki a Németországban lévő románok és zsidók helyzetét, és a románoktól is szívesen látnának ehhez hasonló kezdeményezést (feltehetőleg a romániai magyarok státusának kivizsgálását illetően). A megtorlásokkal való burkolt fenyegetőzés pedig szerintük pusztán azt a célt szolgálja, hogy a románoknak az ottani magyar kisebbséggel szemben tervbe vett akcióit előre igazolja.³⁷

A kuratórium ezeken a diplomáciai csatornákon nem ért el kézzelfogható eredményeket. Mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi zsidók sorsa - éppúgy, mint a nácik és nyilasok kezében lévő összes bajtársaiké - a szövetségesek katonai sikerein múlik. Ezért a kuratórium inkább a romániai menekültek és a felszabadított területeken talált zsidók megsegítésére összpontosította figyelmét. Munkájához támogatást kapott a Jointtól, a Nemzetközi Vöröskereszttől és a román kormánytól. Amikor az egyesített szovjet-román seregek Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország jelentős részét felszabadították már, a román kormány különvonatot bocsátott a kuratórium rendelkezésére a náci táborokból szabadultzsidók hazatelepítéséhez.³⁸ 1 945 tavaszán és nyarán a kuratórium támogatást nyújtott Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia felszabadított zsidó közösségeinek is.³⁹

Románián kívül, legalábbis egy ideig, a magyar zsidók egyetlen lehetséges menedéke Szlovákia volt. Szlovákia mint a Harmadik Birodalom kreálta lojális szövetséges az elsők között követte a zsidókérdésben a náci irányelveket.⁴⁰ Alighogy 1939 márciusában megalakult a „független" szlovák állam, az új külügyminiszter, dr. Ferdinánd Durcansky nyomban biztosította Hermann Göringet afelől, hogy a zsidókkal szemben ugyanolyan bánásmódot fognak alkalmazni, mint a németek. A „zsidókérdés megoldása" az új kormány egyik legfőbb feladata lett.⁴¹ A kormány politikájára ebben a tekintetben - egyébként minden már tekintetben is -befolyással, sőt meghatározó befolyással bírt a pozsonyi német követség, amely előbb Manfréd von Killinger (1939. március-1941. január), majd Hanns Elard Ludin vezetése alatt működött. A követség zsidóügyi szakértője Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer volt, aki 1940. szeptember l-jén érkezett Pozsonyba. Wisliceny az Eichmann-Sonderkommando egyik vezetőjeként fontos szerepet játszott Szlovákia, Görögország és Magyarország zsidóinak likvidálásában.

A zsidóellenes hadjárat Szlovákiában röviddel az új állam megalakulása után, a zsidónak tekintendő személyek körét meghatározó rendelet kibocsátásával kezdődött (1939. április 18.). Ez a definíció, amely dr. Bernhard Lösenernek az 1,935-ös nürnbergi törvényekbe beépített felfogását tükrözte, később része lett az ún. Zsidókódexnek (Zidovsky kódex;

Judenkodex), melyet az 1941/198. sz. törvényként léptettek életbe 1941. szeptember 9-én.⁴²

A zsidóellenes kampány első szakaszában a szlovákiai zsidókat kíméletlen árjásítási programmal sújtották, amelynek élharcosa a Központi Gazdasági Hivatal (Ústrendy Hospodársky Urad - UHÚ) volt.⁴³ 1941 októberében a 15 000 pozsonyi zsidónak mintegy kétharmadát eltávolították állásából, és több ezer sorstársukkal együtt, akik az árjásítási kampány sodrában munka nélkül maradtak, munkatáborokban fogták őket „termelőmunkára". A legnagyobb ilyen táborok az 1941 őszén, eredetileg deportálási-bevagonírozási központként létesített seredi, novakyi és vyhnei voltak. Kisebb munkatáborok működtek Hava, Zsolna, Deges, Nyitra, Svaty Jur, Láb és Zohor helységekben.

A kampány második, radikálisabb szakasza röviddel az 1942. január 20-i wannseei konferencia után vette kezdetét. Szlovákia ebben az időszakban élen járt a zsidóüldözésben, az első ország volt, ahonnan tömegesen deportálták a zsidókat Auschwitzba. 1942. március 26-tól júniusig a szlovák hatóságok kb. 52 000 zsidó deportálását hajtották végre.⁴⁴ A legtöbb, hazájában maradt zsidó végül is külön igazolást - „menlevelet" (Schutzbrief) - kapott, amely tanúsította, hogy személye a nemzetgazdaság számára nélkülözhetetlen. A német nyomás dacára június után már nem újították föl a deportálásokat. Később is „kicsempésztek" ugyan kisebb szállítmányokat, de a deportáltak száma 1942 júniusa és 1943 márciusa között 6000 alatt maradt.⁴⁵

1943-ra a zsidók deportálása bizonyos fokig népszerűtlenné vált Szlovákiában. A gazdaságra súlyos terhek nehezedtek, a háború a tengely szempontjából nem éppen kedvezően alakult, és 1942 júliusa után hírek kezdtek kiszivárogni arról, hogy a deportált zsidókat valójában nem áttelepítik, hanem likvidálják. E hírek, minthogy forrásuk nem más volt, mint a Vatikán, a túlnyomóan katolikus lakosságra óriási hatást gyakoroltak. A katolikus püspöki kar sürgetésére Tuka miniszterelnök kifejezte a németek előtt kormányának azt az óhaját, hogy egy német-szlovák vegyes vizsgálóbizottság tartson szemlét az egyik olyan táborban, ahova szlovák zsidókat „telepítettek át". A kérés zavarba hozta a németeket, és úgy döntöttek, hogy legalábbis egy időre enyhítik a Szlovákiára gyakorolt nyomást. 1943 decemberében azonban Edmund Veesenmayernak, Rib-bentrop Jolly Jokerének, a Birodalom későbbi teljhatalmú magyarországi megbízottjának sikerült rávennie Tisót, hogy a 16-18 000 zsidót 1944. április 1-jéig speciális táborokba küldje; a mintegy 10 000 áttért zsidót külön táborba kellett gyűjteni.

A szlovák történelem e viharos periódusában a zsidók helyzete a már érvényben lévő számos zsidóellenes rendelkezés ellenére Magyarországon aránylag elfogadható volt. Az árjásítási program elfogadását és különösen az 1942. márciusi első deportálásokat követően nagyszámú (többségében magyar ajkú) szlovák zsidó keresett és talált menedéket Magyarországon. 1943 novemberére számuk mintegy 8000-re nőtt (ami Szlovákia teljes zsidó lakosságának közel 10%-a).

Magyarország német megszállásáig a szlovák zsidók az országban elviselhető körülmények között éltek. Élvezték a magyar állam védelmét, a belügyminiszter Keresztes-Fischer Ferenc rokonszenvét és a magyar zsidó közösség támogatását. A megszállás után sorsuk összefonódott a magyar zsidókéval. Noha a szlovák kormány színleg a védelmükre kelt, valójában csak néhány „értékes" zsidóról kívánt gondoskodni (lásd a 27. fejezetet). Amikor viszont a deportálások felfüggesztése nyomán Szlovákiában stabilizálódott a helyzet, paradox módon éppen ez az ország nyújtott átmeneti menedéket nemcsak az onnan származó menekülteknek, hanem sok magyar zsidónak is.

Szem előtt tartva a két ország zsidókkal szembeni magatartásában beállott fordulatot, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Magyarország megszállása után haladéktalanul felhívta a pozsonyi hatóságok figyelmét arra a „veszélyre", hogy a zsidók megpróbálják illegálisan átlépni a magyarszlovák határt. Hasonló figyelmeztetést küldött Bukarestbe és Szófiába is.⁴⁶

Minthogy a szlovák kormány nem tanúsított érdeklődést külföldön élő zsidó állampolgárainak sorsa iránt, a végleges megoldás programjának sok, Magyarországra menekült szlovák zsidó esett áldozatul. Egyes menekülteknek azonban, számos magyar zsidóval együtt, sikerült illegálisan átlépniük a határt, elsősorban a kelet-szlovákiai szakaszon. Ez a tény aggodalommal töltötte el a magyarországi német hatóságokat. Június 14-én, a tömeges magyarországi deportálások csúcspontján Veesenmayer kapcsolatba lépett a német külügyminisztériummal, és kérte, hogy találkozhasson Ludinnal a két zsidó közösség likvidálásának összehangolása céljából.⁴⁷ Ribbentrop pozitív válasza még aznap megérkezett.⁴⁸ Mivel azonban a magyarországi zsidók deportálásával elfoglalt Wislicenyt és Eichmannt ezekben a napokban nem lehetett elérni, a javasolt találkozót el kellett halasztani. Aztán újra kitűzték a megbeszélést, de csak azért, hogy a nem várt magyarországi és szlovákiai fejlemények miatt megint elhalasszák. Magyarországon Horthy úgy döntött, hogy leállítja a deportálásokat. Szlovákiában pedig a tengely katonai helyzetének romlása, a szovjet csapatok gyors közeledése a szlovák partizánegységek egyre merészebb rajtaütéseivel párosult. Mindez rendkívül nyugtalanná tette a németeket.⁴⁹

Veesenmayernak azért volt Sürgős a találkozás Ludinnal, mert a zsidókérdés szlovákiai kezelése, különösen pedig a magyar zsidók egy részének szökése bosszúsággal töltötte el. A külügyminisztériumot folyamatosan bombázta panaszaival, melyekben a magyarországi zsidórendelkezések végrehajtásának állítólagos akadozását Romániának és Szlovákiának a zsidókkal szembeni elnéző magatartásával magyarázta.⁵⁰A szlovákok egyetlen komolyabb engedményt tettek a német külügyminisztériumnak. Nevezetesén: nem foglalkoztak a Magyarországon élő szlovák nemzetiségű zsidók nagy többségének sorsával, hagyták, hogy rájuk is kiterjesszék a deportálásokkal kapcsolatos általános rendelkezéseket.⁵¹ Ami a Szlovákiába átszökött magyar zsidókat illeti, Sano Mach miniszterelnök-helyettes biztosította Ludint afelől, hogy számuk csekély, minthogy a két ország határát szigorúan őrzik. További engedményként Ludin kérte, hogy Wislicenyt küldjék ismét Pozsonyba, és legyen segítségére a zsidókérdés megoldásában.⁵² Veesenmayer azonban hajthatatlan maradt, és továbbra is vitatta a szlovák zsidók magyarországi és a magyar zsidó menekültek szlovákiai helyzetével kapcsolatos állításokat. Változadanul kitartott amellett, hogy Szlovákiának és Romániának a zsidók iránti engedékenysége megnehezíti a magyarországi zsidóprogram végrehajtását.⁵³

A magyar kormány megváltozott irányvonalát hat héttel a deportálások leállítása után tükrözte többek között a külföldön lévő kisszámú hona fide magyar zsidó sorsa iránti megújult érdeklődése is. 1944. augusztus 23-án például a minisztertanács - élén a gyengélkedő Sztójayt helyettesítő Reményi-Schneller Lajossal - úgy döntött, hogy meghosszabbítja a Szlovákiában élő magyar zsidók útlevelének érvényességét.⁵⁴ Ekkor azonban újra fonák helyzet állt elő. Miközben Magyarországon Lakatos Géza tábornok kormányzása alatt a zsidók helyzete fokozatosan javult, Szlovákiában éles fordulattal ismét megromlottak a körülmények. A vá-radan fejlemények kapóra jöttek Ludinnak és Veesenmayernak, akik most megvalósulni láthatták dédelgetett céljukat: a szlovákiai zsidó közösség maradványainak, egyszersmind a magyar zsidó szökevények többségének a likvidálását.

A szlovák hatóságok halogató taktikájukat, amellyel a német követelésekre reagáltak, a fennálló katonai helyzet realista értékelésére alapozták. 1944 júniusában a Vörös Hadsereg már nagy léptekkel közeledett az ország keleti határai felé, és ez új életre keltette a szlovákiai földalatti mozgalmakat. Az ellenállók akciói és a szabotázscselekmények egyre gyakoribbak és vakmerőbbek lettek. A földalatti erők a legélénkebb ellenállás idején 12-15 000 főt számláltak. Szlovák hazafiakon kívül tekintélyes számban csatlakoztak hozzájuk franciák és szovjetek, akik különféle koncentrációs és hadifogolytáborokból szöktek meg, továbbá több más nemzetiségi csoport önkéntesei. A megmaradt szlovákiai közösségből pár ezer harcképes zsidó is közéjük állt, legnagyobb részük munkatáborból szökött meg.⁵⁵ Ahogy a mozgalom szélesedett, a szovjetek és a britek ejtőernyős különítményeket dobtak le szlovák területre azzal a feladattal, hogy segítsenek a harcosok kiképzésében. A zsidómentő akciók támogatására szeptember közepe táján ugyancsak szlovák földre ért egy brit egység négy palesztin ejtőernyőse.⁵⁶ Gyarapította a partizánosztagokat több ezer, a szlovák hadseregből dezertált sorkatona is.

A partizánharc önálló lendületet vett, és arra késztette az akkor Ste-phan Tiso vezetése alatt álló szlovák kormányt, hogy statáriumot hirdessen (augusztus 11.), és végül Hitlertől kérjen sürgős katonai segítséget a felkelés elfojtásához (augusztus 25.). Augusztus 29-én Gottlob Berger SS-Obergruppenfuhrer parancsnoksága alatt SS-egységek érkeztek Szlovákiába, hogy úrrá legyenek a helyzeten. A felkelés még ezen a napon általánossá vált, miután a felkelők az ellenállási mozgalom központjában, Besztercebányán működő rádióállomásuk útján felszólították a lakosságot, csatlakozzék a németek elleni harchoz. A szlovákiai Wehrmacht fő-parancsnoki tisztét is betöltő Gottlob Berger⁵⁷ mellett két, a zsidókérdés megoldásában különösképp járatos SS-tiszt is dolgozott: Vitezka (dr. Wi-tiska) SS-Obersturmbannführer, a szlovákiai SIPO és SD főnöke, és az Einsatzgruppe-H parancsnoka, valamint Anton Alois Brunner SS-Ha-uptsturmführer, az Eichmann-féle zsidótíanító osztag egyik vezetője.⁵⁸Miközben Vitezka egységei a partizánok ellen harcoltak, a két utóbbi elsősorban zsidók után kutatott az általuk ellenőrzött területeken.

Besztercebánya október 28-i eleste és a felkelés összeomlása nyomán a zsidóellenes intézkedések baljós fordulatot vettek. A még életben lévő zsidókat Brunner csapatai a Hlinka-gárdisták segítségével összegyűjtötték. Többségüket Seredre szállították, ahonnan több részletben Auschwitzba és más német koncentrációs táborokba szállították őket.⁵⁹ 1944 októbere és 1945 márciusa között kb. 13 500 zsidót deportáltak. Köztük volt az a több ezer zsidó is, akiket a németek a felkelés során fogtak el, és ismeretlen számú magyar zsidó menekült.⁶⁰

1. Azoknak a magyar zsidóknak a száma, akik 1944-ben Horvátországban tartózkodtak, ismeretlen. 1944. augusztus 23-i ülésén a magyar kormány ügy döntött, hogy megújítja a Horvátországban és Szlovákiában tartózkodó magyar zsidók útlevelének érvényességét. Vádirat, 3:477. o.

3. Antonescu hivatalosan az „államfő" (Seful de Stat) címet viselte. Rendszerére gyakran használják a „légionárius rezsim" (régimül legionarilor) megjelölést.

4. Az odesszai zsidók lemészárlásában való román részvétel részletes leírása: Dora Litani: The Destruction of the Jews of Odessa in the Light of Romanian Documents. YVS, 6:135-154. o.

5. A részleteket illetően lásd Matatías Carp: Pogromul déla Iasi (A ia^i pogrom). Bukarest, Söcec, 1947.162. o., valamint-ha torzítva is - Aurél Karetki és Maria Co-vaci: Züe Insingerate la lap. (Véres napok lakiban). Bukarest, Editura Política, 1978, 127.0.

7. Észak-Románia bizonyos vidékein, Bacau, Bojosani és Ia§i megyékben a katonai hatóságok és a rendőrség sárga csillag viselésére kötelezték a zsidókat. Alexandru Flórian: „Treatment of the Holocaust in Romanian Textbooks". In: Randolph L. Braham (szerk.), Anti-Semitism and the Treatment of the Holocaust in Postcommunist East Central Europe. The Rosenthal Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1994.

8. Egy statisztikai tanulmány szerint, amely a román zsidóság demográfiai adatainak alakulását vizsgálta, a régi Románia, Dél-Erdély és Dél-Bukovina területén (tehát Antonescu marsall Romániájában) az 1930-as népszámlálás szerinti 312972 zsidóból nem több mint kb. 15 000 pusztult el a háborúban. Lásd Sabin Manuila és W. Fil-dermann: Régiónál Development of the Jewish Population in Romania. Róma, Stabili-mento Tipográfico F. Failli, 1957, 15 o. A szerzők - Románia Központi Statisztikai Hivatalának volt főigazgatója, illetve a romániai Zsidó Közösség volt elnöke - azt a következtetést vonják le, elfeledkezve például Franciaországról és főleg Bulgáriáról, hogy „egyetlen náci irányítás alatt álló országban sem volt olyan nagy a túlélők aránya, mint Romániában".

9. Lásd például Fritz Gebhardt Hahnnak, a német külügyminisztérium követségi titkárának a bukaresti német követséghez címzett, 1943. február 10-i keltezésű táviratát. RLB, 95. dok.

10. A románok zsidókkal szembeni bánásmódjának részleteit illetően lásd Matatías Carp: Cartea neagra. Fapte si documente. Suferintele evreüor din Románia, 1940-1944. (Fekete könyv. Tények és dokumentumok. A romániai zsidók szenvedései, 1940-1944.) Socec, Bukarest, 1946,380. ó.j Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle, Chicago, 1961, 485-509. o.; Gerald Reitlinger: The Final Solution. The Beechhurst Press, New York, 1953, 394-411. o. Lásd még. Th. Lavi: The Background to the Rescue of Romanian Jewry During the Period of the Holocaust. Jews and Non-Jews in Eastern Europe. Szerk.: Vágó Béla és George L. Mosse. Wiley, New York, 1974, 177-186. o.

11. A Jacobsón-jelentést Burton Y. Berry, az Egyesült Államok romániai képviselője juttatta el a külügyminisztériumba. A németeknek a jelek szerint sikerült lehallgatniuk vagy lemásolniuk, mivel megtalálható a Richter-akták között (a szerző birtokában).

12. 1944. április 20-i keltezésű dokumentumok a Richter-aktákból (3. sorozat, 18. köt.), a szerző tulajdonában. Ebben az időben a kárpátaljai zsidók gettóba gyűjtése már javában folyt.

13. Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny), Bukarest, 1944. május 29. Június 6-án Richter tájékoztatta a SIPO és az SD berlini parancsnokát az új törvényről. Richter-akták. Az Antonescu-kormány zsidóügyi komisszárja, Radu Lecca szerint a marsall nem tudott arról, hogy magyar zsidó menekültek tartózkodnak Romániában, mert ha tudott volna, a további beáramlás meggátlására kivégeztette volna őket. L. uő., Eu i-am salvatpe evreiidin Romania (Én mentettem meg Románia zsidóit). Roza Vanturi-lor, Bukarest, 1994, 289. o.

14. Leland Harrison berni amerikai követ 1944. június 17-i, 3867. sz. távirata az Egyesült Államok Külügyminisztériumának.

15. Summary Report of the Activities of the War Refugee Board with Respect to the Jews of Hungary. Washington, 1944. október 9., 14. o. (kézirat). A jelentést Lawrence S. Lesser állította össze, aki a WRB élén álló John W. Pehle helyettese volt. A The New York Times rendszeresen tudósított a románok növekvő jóindulatáról a zsidók iránt. Lásdpéldául az 1944. április 1-jei (40 000 Refugees Escape to Romania) és április 11-i számot (Steirihardt Helps 245 More Exiles).

16. A tórdai Mentőbizottság működésének részletes, bár nem teljesen dokumentált bemutatása: Arnold Dávid Finkelstein: Fénysugár a borzalmak éjszakáján. P. Solar és J. Nadiv, Tel-Aviv, 1958,400. o. A szerző - a tordai zsidó hitközség egykori titkára - Hirsch Ariehval (Ernővel) és Moskovits Majsival (Károllyal) együtt a bizottság vezetője volt. Megvetéssel ír a kolozsvári Mentőbizottság vezetőiről, köztük Weinber-ger Mózes rabbiról, Hátszegi Ernőről és Marton Ernőről, akik szerinte „a rendelkezésre álló anyagi eszközöket és szökési lehetőségeket csaknem kizárólag a saját bőrük mentésére használták fel" (294. o.). A könyv leírja Paneth József nagyilondai rabbinak és családja kilenc tagjának csodával határos szökését a dési gettóból (302-323.0.).

17. A zsidók gettóba gyűjtésének és deportálásának megfigyelésére a különböző észak-erdélyi megyékbe ellátogató konzulátusi tisztviselők között volt Mihai Bologa, Vasile Hossu, Ion Isaiu, Alexandru Olteanu és Ion Romascan. Mihai Marina: Nu pu-teamramine impasibili! (Nem maradhatunk érzéketlenek!) Magazin Istoric (Történelmi Magazin), Bukarest, 1976. június, 6. sz., 39-41. o. Lásd még 37-38. o. Részt vett a zsidók mentésében Aurél Socol, Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártjának egyik északerdélyi vezető alakja. Leírja, hogyan csempészték át a zsidókat a magyar-román határon Furtuna asupra ArdeaMui (Vihar Erdély felett) c. könyvében (Revista „Tribuna", Kolozsvár, 1991). Lásd különösen a 61-68. oldalakat. A román mentőakciók más példáira vonatkozóan lásd: Remember. 40 de ani de la masacrarea evreűor din Ardealul de Nordsub ocupatia horthysta. (Emlékezzünk. 40 évvel a horthysták megszállta Észak-Erdély zsidóinak legyilkolása után.) Federatia Comunitatilor Evreiesti din Republica Socialista Románia, Bukarest, 1985,44-50. o., és a kissé torzító, kétes forrásokból merítő Adrián Riza: Fascism si antifascism pe meleaguri Transilvane. (Fasizmus és antifasizmus Erdély területén.) Almanahul „Luceafarul" („Luceafarul" Almanach), Bp., 1986, 64-92. o. A haluc fiatalok mentőakcióit lásd a következő fejezetben.

18. Az egyik zsidó menekültcsoport, amelyet elfogtak a román határőrök és átadtak az észak-erdélyi Gestapónak, Pamfil (született Semlyén) Évából és kolozsvári családjának több tagjából állt. A kolozsvári gettóba helyezték el, és rövidesen Auschwitzba deporálták őket. Lásd Pamfil Éva levelét Raoul Sorban kartotékjában a jeruzsálemi Yad Vashem Igazak részlegében. További ilyen incidenseket közöl: Finkels-tein, Fénysugár a borzalmak éjszakájában, i. m., 20-23. o. Lásd még RLB, 284. dok.

19. Tagjai közé tartozott Hirsch Márton, Schmetterer J., Goldenberg Leó, Benedek Pál és Lampel D. Vágó Béla: Political and Diplomatic Activities for the Rescue of thé Jews of Northern Transylvania. YVS» 6:155. o. Zissu és Fildermann - a cionista, illetve a közösségi szervezetek vezetői- mellett aktív szerepet játszott Jean Cohen és Leon Itzcar.

20. Az emigrációs program beindítása után rövid időn belül számos technikai és illetékességi probléma merült fel, elsősorban annak eldöntésével kapcsolatban, hogy kiket válasszanak ki a biztonságba vivő tengeri útra. Július 21 -én Zissut levélben megkereste A. Hirschmann, az Egyesült Államoknak a Háborús Menekültügyi Hivatalt képviselő rendkívüli megbízottja, aki szorgalmazta, hogy a hajókat a kormány hozzájárulásával gyorsan indítsák útnak. Lásd Hirschmann levelét: Zsidó Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, Jeruzsálem, Heb. 40 1253/30. A Háborús Menekültügyi Hivatalt közreműködésének további részleteit lásd a 31. fejezetben.

21. A németek jól ismerték a románok szerepét az emigrációs programban. Kil-linger a június 9-i ülésről egy sor dokumentumot továbbított a külügyminisztériumnakjúlius 17-én. NA, T-l 20. mikrofilm, 4203. tekercs, K789/K209065-099. kockák; RLB, 317. dok. A történtekről Wagner július 28-án értesítette Ribbentropot. NA, K789/K209100-101. kockák.

23. NA, T-l 20. mikrofilm, 4203. tekercs, K789/K209100-117. kockák. Románia augusztus 23-i átállása után a Volksgruppen-vezetőket hamarosan letartóztatták és speciális büntetőtáborokba vitték. Uo., K209217. kocka.

24. RLB, 316. dok. Közleményének egy példányát von Thadden ugyanezen a napon elküldte Eichmann-nak NA, T-l20. mikrofilm, 4355. tekercs, K213558. kocka.

29. NA, 4355. tekercs, K23510. kocka. Az értesítést Reinebeck, a külügyminiszteri iroda egyik vezető tisztviselője írta alá.

30. A nyilatkozat példányait Josef Mandl - az akkoriban El Salvador svájci diplomáciai képviseletét ellátó Georges Mandel - Mantello fivére - továbbította Zürichbe a Schweizer Hilfscomité für die ungarischen Judennek (Magyar zsidók svájci segítőbizottsága), valamint a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Yad Vashem, Jeruzsálem, Archívum, M-20/47.

31. A háború alatti Románia különféle vezetőinek értékelése: Alexandre Safran (korábban romániai főrabbi): The Rulers of Fascist Romania Whom I Had to Deal With. YVS, 6:175-180. o.

32. Zissu Antonescuval és Vladescuval folytatott megbeszélésének jegyzőkönyve, amit 1944. augusztus 23-án Marton Ernő és Leon Itzcar elfogadott és aláírt. Megtalálható a Zsidó Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban, Jeruzsálem, Heb. 40 1253/30.

34. RenastereaNoastra (Újjászületésünk). Bukarest, 1944. október 20. 1. o.

38. A koncentrációs táborok lakóinak hazatelepítésére kiküldött első vonat

Schmetterer Jacob parancsnoksága alatt 1945. április 12-én hagyta el Romániát, és nyolc nappal később 202 deportálttal érkezett meg Nagyváradra, A második vonat Birkenau-Auschwitzba és Katowicébe indult április 25-én, és 18 nappal később 405 deportálttal tért vissza; a harmadik vonat május 15-én indult el. Marton 1945. május 22-i jelentése a bizottság működéséről. Yad Vashem, Jeruzsálem, filmarchívum, JM/2625/1.

40. Az 1940. december 15-i népszámlálás adatai szerint a mintegy 2,5 millió lakosból 88 951 volt zsidó. Közülük kb. 12 300-an vállalkozónak vagy kereskedőnek, 22 000-en magánalkalmazottnak és néhány ezren állami alkalmazottnak vagy értelmiséginek minősültek. Hilberg, i. m., 460. o.

41. A zsidókérdéssel legtöbbet foglalkozó állami és kormánytisztviselők között volt Josef Tiso elnök, Vojtech (Béla) Tuka miniszterelnökés Ferdinánd Durcansky külügyminiszter. Különleges szerepet játszott ezen a téren Sano Mach belügyminiszter; dr. Geiza Konka és később dr. Anton Vasek, a belügyminisztérium zsidóügyi osztályának vezetői, valamint Augustin Morávek, a Központi Gazdasági Hivatal elnöke.

42. A Zsidókódex cikkelyeit részletezi: livia Rothkirchen: The Desiruction ofShvak Jewry. Yad Vashem, Jeruzsálem, 1961, XVIII-XIX. o. A magyar zsidó vezetők, akár a magyar hatóságok, tisztában voltak a szlovákiai zsidóüldözéssel. Lásd például Maria Schmidt: „The Destruction of Slovakian Jews as Reflected in Hungárián Poüce Re-ports". In: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Ins-titute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1990, 164-174. o.

43. Uo., XTV-XV. o. Az árjásítási program részleteit illetően lásd még: Hilberg, i. m., 460-^462. o.

45* Korherr, az SS statisztikusa szerint a Szlovákiából deportáltak száma 1942 végén 56 691 volt, 1943. március 31-ig 57 545-re nőtt. Uo., 468. o.

46. Az RSHA 1944. március 30-i keltezésű titkos levele (IV B 4b-2314/43g/82). Richter-akták.

49. A külügyminisztériumi képviselők tervbe vett találkozóival kapcsolatos levelezésre vonatkozó hivatkozásokat lásd: RLB, 1 :LXXIX. o.

51. Uo., 310. dok. (Ludin 1944. július 21-i levele). Lásd még a 27. fejezeten.

52. Uo., 322. dok. (Ludin 1944. augusztus 4-i távirata). Augusztus 8-án Wagner javasolta, hogy Ludin és Veesenmayer találkozzék Wislicenyvel a Szlovákiába szökött magyar zsidók ügyének rendezésére. Uo., 319. dok.

53. Uo., 323. dok. (Veesenmayer 1944. augusztus 10-i levele a külügyminisztériumnak).

54. Vonatkozott ez a döntés a Horvátországban élő magyar zsidókra is. Nincs adatunk arról, hogy hány magyar nemzetiségű, zsidó élt „legálisan" ezekben az országokban. A minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvét lásd Vádirat, 3:477. o.

56. A négy ejtőernyős Szlovákiából származó zsidó volt: Chaviva Reik, Zvi Ben Ya'acov, Rafael Reiss és Chaim Chermesh. Miután az ellenállást 1944 októberének végén elfojtották, helybéli zsidó harcosok egy csoportjával együtt hármukat kivégezték. Uo., XLIV-XLV. o. Lásd még: Hájim Hermes: Amszterdam hadművelet. Aura, Bp., 1994.

57. Bergert, aki döntő szerepet játszott a fölkelés leverésében, kb. 4 hetet töltött Szlovákiában, majd Hermann Höffle SS-tábornok váltotta fel.

58. Alois Brunnerről lásd Mary Felstiner: Alois Brunner: Eichmann's Best Tool. Simon Wiesenthal Center Annual, 3: Kraus International Publications, New York, 1986, 1-46. o.

59. A tábor 1945 januárjában történt evakuálásakor néhány ezer deportáltat Ra-vensbrückbe, Sachsenhausenba, Bergen-Belsenbe és Theresienstadtba vittek. Egyesek már 1944 novemberében átkerültek e táborok valamelyikébe, akkor, amikor az auschwitzi gázkamrákat megsemmisítették.

60. Vitezka 1944. december 9-i jelentése szerint a bebörtönzött 18 937 főből 4653-an voltak zsidók. Közülük 2257 főt azonnal „különleges kezelésnek" vetettek alá (Sonderbehandlung). Rothkirchen, i. m., XLVI-XLVII. o. Egy másik, Reitlinger-nél {The Final Solution, i. m., 392. o.) idézett forrás szerint a Vitezka jelentésében szereplő 18 937 bebörtönzött személyből 9653-at minősítettek zsidónak, közülük 8975 főt koncentrációs táborokba szállítottak, a többit pedig „különleges bánásmódban" részesítették.

a magyar zsidóság háború alatti vezetőségét gyakran éri az a vád, hogy érdemben nem tett semmit a katasztrófa megelőzése vagy legalább enyhítése érdekében. Noha tudatában volt a náci végső megoldási program méreteinek, képtelen volt bármiféle tervet készíteni a mentésre és az esetleges ellenállásra. Ezeknek a vezetőknek a magatartására és felfogására, akárcsak az egész magyar zsidóságéra, továbbra is rányomta bélyegét az a rövidlátás, amellyel a közösségnek az 1867 utáni Magyarországon kialakult helyzetét szemlélték. Következésképp akkor, amikor a magyar zsidó közösség még viszonylag sértetlen volt és jólétben élt, a szomszédos közösségek módszeres kiirtása viszont már részben befejeződött, a magyar zsidók hamis biztonságérzetbe ringatták magukat. Az utolsó percig tévhitben éltek, s mindenből érvet kovácsoltak amellett, hogy - meglehet, anyagi áldozatok árán - valami módon azonban mégis túl fogják élni a háborút.

1944. március 19-e után, amikor Magyarország német megszállásával elszabadult a pokol, a magyar zsidók hamar belátták, hogy ők sem védettebbek, mint a többi, náci kézre került európai országban élő testvéreik. Egymás után omlottak össze bizakodásuk fő tartópillérei. A magyar jobboldal konzervatív-arisztokrata hatalmi csoportja, melyben tartós védettségüknek oly szilárd biztosítékát látták, megsemmisült; a baloldali érzelmű és haladó ellenzék, amelytől azt várták, hogy szembeszegül a fasizmussal, tehetetlenül vergődött (még ha a háború utáni magyar marxista történetírás nem is osztja ezt a nézetet). Végül, keresztény felebarátaik, akikkel - így gondolták - sorsközösségben élnek több mint ezer éve, lényegében tétlenek maradtak. Különösen így volt ez vidéken, ahol a zsidók gettóba gyűjtése és deportálása rendkívül gyorsan lezajlott.

A keresztény lakosság általában tétlen, esetenként pedig kifejezetten ellenséges magatartása számos tényezőből fakadt. A több mint két évtized óta folyó dühödt antiszemita propagandakampány hatására a felvüá-gosulatlan lakosság nagy hányadában hamis kép alakult ki a zsidóságnak a magyar történelemben játszott szerepéről. Idővel sok keresztény a szélsőjobboldali felfogást tette magáévá, a zsidókat okolva az ország minden gondjáért és bajáért. Akárcsak a németek, a magyarok is egyszerre tekintették a zsidókat a kommunizmus szálláscsinálóinak és a plutokratikus kapitalizmus bajnokainak. Hajlamosak voltak arra, hogy az összes zsidót felelőssé tegyék Kun Béla proletárdiktatúrájáért, tekintet nélkül arra, hogy a magyar zsidóság túlnyomó része a magyarokkal együtt távol tartotta magát a bolsevik kalandtól.

Másfelől viszont, noha a zsidók nagy többsége a nélkülözés határán élt, a közvélemény a zsidókat többnyire azzal a szűk réteggel azonosította, amely a különböző szakmákban, valamint a bankéletben, az iparban és a kereskedelemben kiemelkedő szerepet játszott. E torz kép szerint a zsidók ódzkodnak a kétkezi munkától, szívesebben zsákmányolnak ki másokat.

A Holocaust előtti években a németektől pénzelt szélsőjobboldali sajtó uszító propaganda-hadjárata, a zsidókérdést állandóan napirenden tartó állami rádió, a szélsőséges pártok és mozgalmak szószólóinak izgató megnyüatkozásai még jobban felszították ezeket az előítéleteket. A zsidókérdés iránti figyelem, valamint hathatós megoldásának követelése tetőfokára hágott az Anschluss után, és még inkább azután, hogy 1941 júniusának végén Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország, mint a tengelyhatalmak szövetségese, behatóan tanulmányozta a náci Németországnak a zsidókérdés megoldásával kapcsolatos elképzeléseit, és eleinte buzgón átvenni látszott azoknak legalább néhány elemét. Abbéli igyekezetében, hogy bizonyságát adja készségének a Hitler-féle európai új rend elfogadására, beiktatott egy nürnbergi típusú törvényt (ún. harmadik zsidótörvényt), és számos „idegen" zsidót kitelepített. Ezeket a drákói rendelkezéseket, akárcsak a sok más korábbi, illetve későbbi intézkedést, a magyar nép hajlandó volt szükségesnek és a nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából kívánatosnak tekinteni.

Az egyre szigorúbb zsidórendeletek lavinája közvetlenül a német megszállás után nem érte a magyarokat teljesen váratlanul. Még a németek végső célja - a zsidók deportálása - sem volt egészen meglepő, hiszen a magyar parlamentben már évekkel előbb is követeltek hasonló lépéseket. ¹ A végső megoldás programjában közreműködők jelentései azt a közömbösséget is hangsúlyozták, amelyet a keresztény lakosság tanúsított a zsidók gettósítása és deportálása láttán.² Az ily módon pszichológiailag és politikailag egyaránt felkészített magyar lakosság számos rétege kifejezett várakozással tekintett bizonyos zsidóellenes intézkedések elé. A pénzéhesebbek lelkesen üdvözölték a gettóba gyűjtés és deportálás programját, abban a reményben, hogy ölükbe hullanak a zsidók otthonai, állásai és üzletei. Alighogy gettóba hajtották a zsidókat, valóságos versenyfutás kezdődött el lakásaik megszerzéséért. Különösen a szabadfoglalkozásúak fenték a fogukat a jól felszerelt irodákra, rendelőkre, luxuslakásokra.³ A keresztény üzletemberek padig nyakra-főre kérvényezték a zsidó cégek és raktárkészletek részükre történő kiutalását.⁴

A lakosság egy része a zsidók ellen életbe léptetett intézkedéseket leküzdhetetlen viszolygással szemlélte; mivel azonban a közbelépésre nem láttak reményt, rendszerint magukba fojtották felháborodásukat. Mindamellett akadtak állami tisztségviselők, köztük néhány főispán is, akik az intézkedésekkel szembeni tiltakozásul beadták lemondásukat.⁵ A többség passzivitása nem feltétlenül a zsidók sorsa iránti közömbösségből fakadt; a megszállókkal együttműködő kormány elég sok embert megfélemlített. A zsidóüldözés részeként a zsidók rejtegetésére vagy vagyonuk megőrzésére vállalkozó keresztényeknek súlyos bírságot, büntetést, sőt internálást helyeztek kilátásba. Amellett a keresztények többsége - a zsidók többségéhez hasonlóan - nem is sejtette, mire megy ki tulajdonképpen a végleges megoldás programja. A sajtó és a rádió hallgatott a deportálásokról. A zsidók gettóba költöztetésének, összegyűjtésének, bevagonírozásának szemtanúi többnyire meg voltak győződve arról, hogy az otthonuk elhagyására kényszerített emberekét kitelepítik „valahova messzire, ahol aztán végre kétkezi munkát végeztetnek velük".

Ellentétben az olyan, német megszállás alatt álló országokkal, mint amilyen Dánia volt (ahol a demokráciának, a pluralizmusnak és a toleranciának nagy hagyományai vannak), de ellentétben más, a tengelyhatalmakhoz tartozó országokkal, így Bulgáriával, Franciaországgal, Olaszországgal és Romániával is (ahol az üldözött zsidók nemcsak a lakosságtól, hanem a belföldi hatóságoktól is sok segítséget kaptak),⁶ Magyarországon a Sztójay-kormány buzgó és öntevékeny zsidóellenessége felülmúlta a németek minden várakozását. Groteszk módon a korábban oly rettegett munkaszolgálati rendszer kínált alkalmat a 20-48 éves zsidó férfiak megmentésére. Sokat közülük - sőt egyes helyeken fiatalabbakat és idősebbeket is - szolgálatra hívtak be a gettók létesítése idején, és ezzel megmentették őket a deportálástól.

A keresztény lakosság egy meglehetősen széles rétege nyíltan kollaborált a nácikkal. Csak viszonylag kevesen merték nyilvánosan bírálni a velük nemzedékek óta összhangban és barátságban együtt élő zsidó felebarátaik ellen hozott embertelen intézkedéseket. Szegeden, ahol a zsidók túlnyomó többsége erősen asszimilálódott, Pál József értékelése szerint a következőképpen reagáltak a keresztények:

Sajnos, Szeged polgárai közül csak kevésen vizsgáztak jól. Csupán a kisebbség részéről nyilvánult meg a rokonszenv, az együttérzés, még kisebbről a se-" gítőkészség. A többség közönyösen, saját bajaiba elmerülve nézte a zsidóellenes intézkedéseket, sőt egy kisebb rész egyenesen örült ezeknek az intézke-- déseknek. Akadtak, akik följelentésekkel segítettek a szolgai végrehajtásra törekvő hatósági szerveknek, hogy a zsidók kijátszási kísérleteit megakadályozhassák.⁷

A helyzet természetesen ennél is rosszabb volt azokon a településeken, ahol a zsidók kevésbé asszimilálódtak. Akadtak azonban, akik zsidókat bújtattak,⁸ vagy élelmet vittek korábbi szomszédaiknak, barátaiknak, munkatársaiknak a gettóba és gyűjtőtáborokba, kockára téve szabadságukat, olykor az életüket is. Ezeket a keresztényeket egyes esetekben brutálisan bántalmazták, és előfordult, hogy a zsidókkal együtt felrakták őket az Auschwitzba induló vonatra.⁹

Mindazonáltal a zsidókat ideológiai vagy álhazafias okokból, esetleg opportunizmusból feljelentgetők sokkal többen voltak, mint az irgalmas szamaritánusok. A feljelentésáradat még Csécsy Imrét, a polgári radikális politikust is kifakadásra késztette. 1944. április 10-i naplóbejegyzésében ezt írta:

Valakitől azt hallom, hogy két hét alatt 27 000 névtelen följelentés érkezett a Gestapóhoz. Magas rangú német tisztek, akik végigcsinálták a lengyelországi, hollandiai, belgiumi, norvégiai, dániai bevonulást, elképedve mondták, hogy ilyent még sehol sem tapasztaltak. Ó, szép magyar fajtám, tied a dicsőség, hogy denunciálásban túlszárnyaltad Európa mindegyik nemzetét!¹⁰

A megszállás idején a zsidótlanítással foglalkozó német és magyar hatóságokhoz 30-35 000 zsidó elleni följelentés érkezett az ország minden részéből. A magyar politikai rendőrség Hain Péter parancsnoksága alatt mintegy 7000 följelentést kivizsgálva 1950 zsidót tartóztatott le. A módosabbak közül 940-et átadott a Gestapónak, amely a vagyonukat nyomban lefoglalta.¹¹

A följelentések áradatát Baky László 1944. április 15-én elhangzott felhívása indította el:

...Nemzeti érdek, hogy a zsidórendeletek végrehajtása száz százalékban megtörténjék. Kérem tehát minden becsületes magyar közreműködését a rendeletek végrehajtásában. Akinek tudomására jut, hogy a zsidókérdésben kiadó® rendelkezéseket bárki is megszegi, kijátssza, tartsa hazafias kötelességének, hogy ezt a legközelebbi közbiztonsági szervnek (csendőrség, rendőrség) azonnal jelentse.¹²

A harácsoló természetűek, köztük sok népi német, további ösztönzést kaptak a Führertől, aki fölvetette, hogy a zsidók ellen tevékenyen fellépő magyarok jutalmul részesedjenek a lefoglalt zsidó vagyonból.¹³ A magyarok lelkesedése s fogékonysága az „együttműködésre" szóló felhívások iránt magukat a németeket is megdöbbentette. Azt állították, hogy a följelentések áradata egyetlen más országban sem öltött hasonló méreteket.¹⁴ Freudigerrel való egyik találkozása alkalmával Wisliceny állítólag megjegyezte: „Úgy látszik, a magyarok tényleg a hunok leszármazottai; soha nem jutottunk volna ilyen messzire nélkülük."¹

Hasonló véleményének adott hangot a német biztonsági rendőrség marosvásárhelyi képviselője. A székelyföldi lakosság hangulatáról szóló jelentésében hangsúlyozta, hogy a helybeli magyarok, tekintettel a front gyors közeledésére, követelik „a zsidókérdés mielőbbi radikális megoldását, mert jobban félnek a zsidók bosszújától, mint az oroszok brutalitásától"¹⁶.

A mind messzebb menő zsidóellenes intézkedések lakossági fogadtatását általában véve a magyar jobboldal radikális szárnya is kedvezően ítélte meg: „A magyar társadalom nagyobbik és jobbik része a felszabadulás örömével fogadta a rendeletek közlését, és úgy érzi, nem vok hiábavaló az az évek óta folyó küzdelem, amely a magyarországi zsidóság ellen társadalmi, szellemi és politikai téren folyt."¹⁷ Ez az értékelés a gettó-sítási kampány megindítása után még pozitívabbá vált. Az észak-erdélyi gettókban tett ellenőrző körútjáról visszatérve Endre László kijelentette: „...a lakosság minden városban és községben őszinte örömmel fogadja a zsidóüanítással járó intézkedéseket, és... megelégedéssel vették tudomásul a kormányintézkedések végrehajtását. A lakosság mindenhol előmozdítja a hatóságok munkáját. A legtöbb helyen ingyen bocsát rendelkezésre szállítóeszközöket is, csak hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlük."¹⁸

A zsidóüldözésbe tevékenyen bekapcsolódó magyarok többen voltak ugyan azoknál, akik aktívan vagy nyíltan felléptek a zsidók védelmében, vagy részt vettek a mentésükben, mégis a lakosság kisebbségét alkották csupán. Egyeseket nyilvánvalóan kapzsiság és irigység vezetett, másokat személyes bosszúvágy hajtott, ismét másokat megtévesztettek a kiforgatott hazafias és ideológiai szólamok.¹⁹

Az otthonukból erőszakkal elhurcolt zsidókat, amint a kora reggeli órákban a legszükségesebb ruhaneművel és élelemmel a hátukon a városi gettó vagy a legközelebbi gyűjtőtábor felé tartottak, az utcákon felsorakozott keresztények gyakran gúnyos megjegyzésekkel illették. Együttérzés viszonylag ritkán volt tapasztalható. A tisztességesebb magyarok egyszerűen elhúzták a függönyt az ablakukon.

A tömegek általános fásultsága és passzivitása, akárcsak az uszítók ellenséges megnyilatkozásai, végeredményben két tényezőből fakadtak: a szélsőjobboldali propagandagépezet hatékonyságából, illetve valamirevaló földalatti náciellenes vezető erő hiányából.

A szélsőjobboldali rádió és sajtó, amelyet eredetileg nagyrészt a németek pénzeltek, hozta létre azt az élesen antiszemita légkört, amelyet a nácik és magyar bűntársaik teljes mértékben kihasználtak. A megszállás után a propagandakampány előőrsét a Magyar Királyi Nemzetvédelmi Propagandahivatal foglalta el, amelyet Antal István igazságügy-miniszter irányított.²⁰

Nem volt említésre méltó aktív ellenállás Magyarországon. A kicsiny baloldali pártok vezetői maguk is letartóztatásban voltak vagy bujkáltak, és senki sem dolgozott ki, még kevésbé valósított meg hathatós náciellenes terveket. Ellenállás vagy mentés megszervezésére csak azután kezdődtek érdemleges tárgyalások, hogy Horthy 1944 júliusában leállította a deportálásokat. Még ezek a - többnyire cionista vezetők által kezdeményezett - tárgyalások is csak a kérdések szűk körére terjedtek ki, és elsősorban a zsidókkal együttérző egyházi vezetők, egyes kiábrándult jobboldali személyiségek és szociáldemokraták vettek részt bennük. Több politikus és egyházi vezető lépett fel a zsidóüldözések ellen. Ezek nagyobbik része, köztük Serédi Jusztinián bíboros és Bethlen István gróf, jobbnak látták csupán bizalmas feljegyzésben közölni tiltakozásukat Horthyval, illetve a Sztójay-kormánnyal. Csak néhányan, méghozzá rendszerint száműzetésben élő egyházi vezetők és politikusok (akiknek tehát túl nagy bátorságra nem volt ehhez szükségük) merték nyilvánosan is elítélni a zsidókkal való bánásmód embertelenségét.²¹

Miután a közvélemény ilyen módón semleges maradt a náci bábrezsim iránt vagy nyíltan rokonszenvezett vele, a Sztójay-kormánynak nem okozott gondot a hatalom eszközeit a német-magyar zsidótlanító különítmények rendelkezésére bocsátani. Ezek a különítmények a közigazgatás, a rendőrség és a csendőrség támogatását élvezve és velük együttműködve, minden nehézség nélkül, villámgyorsan végrehajtották a végleges megoldás programját. E nélkül a magyar részvétel nélkül az Eichmann-Sonderkommando nem tudta volna teljesíteni végzetes magyarországi küldetését.

Lévai, a magyarországi Holocaust egyik szakértője a következő összefoglalást adta ezeknek a tényezőknek a kölcsönhatásáról:

...A németek jelentéktelen létszámuk folytán még a deportálásokat is csak alig voltak képesek figyelemmel kísérni, nemhogy végrehajtani. A zsidók csillaggal való megjelölése, gettóba és gyűjtőtáborba való terelése még a helyzettel ismerős csendőrök 20 000-es létszáma mellett is csak úgy volt lehetséges, hogy mindenütt igénybe vették a helyi rendőrség segítségét. Még így sem lett volna az eljárás lebonyolítható, ha a keresztény lakosság részéről ellenállás mutatkozott volna. így érthető tehát az a megállapítás, hogy a kormányzón

és a Sztójay-kormányon kívül a magyar népnek az évtizedes antiszemita propagandával történt félrevezetése, s nem utolsósorban a söpredék „rabló ösztönének felkeltése" okozta a zsidóság teljes kiszolgáltatottságát.

Ezt az értékelést Ottó Winkelmann és Edmund Veesenmayer is megerősítette a háború után, a magyar háborús bűnösök perében tett tanúvallomásában. Winkelmann 1945. december 22-én, a Jaross-Endre-Baky trió perében tanúskodott:

A lehetőség természetesen erre nézve fennállott, meg vagyok azonban róla győződve, hogy kényszerintézkedésekre nem került volna sor, mert a helyzet akkor olyan volt, hogy Németországnak csak az állott érdekében, hogy Magyarországot átvonulási területnek használhassa, különös tekintettel az olajra.²³

Veesenmayer hasonló értelmű tanúvallomása előző nap hangzott el. Ennek lényege a következő:

Eichmann nyomban közölte a magyar kormánnyal a németeknek azt az óhaját, hogy a zsidókat távolítsák el Magyarországról. Nem tudnám megmondani, hogy magyar személyek befolyásának volt-e ebben szerepe, azt azonban megtudtam Winkelmanntól, hogy Endre már korábban ott volt Berlinben, mármint Eichmann táviratát megelőzően. Mindenesetre a koncentrációs táborok felállítása a németeknek nem követelése, hanem csupán kívánsága volt, és ha a magyarok ennek a kívánságnak nem tettek volna eleget, annak semminemű további következménye nem lett volna. Erre elegendő bizonyíték az a tény, hogy miután Horthy a sarkára állt, a budapesti zsidók deportálására nem került sor, amiből arra lehet következtetni, hogy ha a magyar kormány már korábban hasonló határozottsággal közbelép, a németek lemondanak a deportálásról. A zsidók deportálását a németek valóban megkövetelték ugyan, ám végrehajtásában a magyar csendőrség és a magyar hatóságok játszottak súlyponti szerepet, annál is inkább, mivel 1944 már kritikus év volt a németek számára, és Németország ekkor már gyengébb volt annál, semhogy követelésének érvényt is szerezzen. A németek bizonyosan továbbra is nyomást gyakoroltak volna a magyar kormányra, de ennek beleegyezése nélkül nem tehettek volna semmit. Vagy ha mégis lépésekre szánják el magukat, a beavatkozás semmi esetre sem ment volna olyan simán, és különösen nem olyan gyorsan, mert mint említettem, ehhez a németeknek nem állt rendelkezésükre megfelelő fegyveres erő. Ennek a magyarázata pedig az, hogy a deportálások végrehajtása nem katonai, hanem rendőri erőt igényel, amit a németek nem tudtak volna biztosítani. A zsidó lakosság eltávolítása a határövezetekből csakugyan német kívánságra történhetett, ez a kezdeményezés azonban csak a katonai szervektől származhatott.²⁴

Veesenmayernak a magyar közreműködésről adott értékelését maga Endre László is megerősítette. Amikor 1944. június 21-én beszámolt a minisztertanácsnak a zsidóellenes intézkedések állásáról, bőséges anyaggal szolgált arra nézve is, hogy milyen mértékben járultak hozzá a magyar hatóságok a vidék zsidókérdésének gyors ,;megoldásához".

sok szinte minden felelősségét a magyar hatóságokra, mert palástolni igyekeztek saját szerepüket a magyarországi eseményekben, mégis, a ma rendelkezésünkre álló bizonyítékok tanúsága szerint a kollaboráns Sztó-jay-kormány készséges támogatása és a keresztény lakosság passzivitása nélkül az Eichmann-Sonderkommando Magyarországon nem valósíthatta volna meg zsidóellenes céljait.²⁵

A zsidók igyekezete, hogy a túlélésért folytatott harcukban segítsék egymást, különféle - részint egyéni, részint közösségi - formákban öltött testet. Az egyéni kezdeményezések vidéken, a közösségiek a fővárosban voltak gyakoribbak. Budapesten a mentési akciókat - különböző okokból -viszonylag jobban szervezték és hatékonyabban irányították. Egyrészt a nagyvárosban sokkal könnyebb volt árja névre szóló hamis papírokkal átvészelni az eseményeket, mint vidéken, ahol mindenki ismerte a zsidókat. Másrészt, mire a fővárosban beindult a szervezett mentési kampány, Horthy már leállította a deportálásokat, és az országban, ha csak rövid időre is, látszólag visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba. Az 1944. október 15-i Szálasi-puccs után a mentési kampány kritikus szakaszába lépett. A haluc fiatalokra hárult a felelősség, hogy a zsidókat kimentsék a várost rettegésben tartó nyilas halálbrigádok karmaiból. Hőstetteik az ellenállás kimagasló momentumai.

A vidéki közösségekben sokkal korlátozottabbak voltak a mentés lehetőségei. Ennek egyik magyarázata az, hogy a nagy zsidó közösségek jelentős része az Alföldön élt, ahol a terepviszonyok nem kedveztek a buj-kálóknak. Amellett a zsidók gettóba költöztetése és begyűjtése vidéken már nem egészen egy hónappal a német megszállás után megkezdődött, amikor a legtöbb közösség vezetői nem voltak még tisztában a zsidóellenes rendelkezések valódi jelentésével és végső céljával. Még azok között is, akiket a bátor budapesti cionista fiatalok figyelmeztettek a rájuk váró veszélyre, a többség inkább a magyar zsidóság hagyományos központi vezetőségétől származó, megnyugtató értesüléseknek adott hitelt. A számukra idegen haluc fiatalok apokaliptikus vészjelzései helyett érthető módon szívesebben hittek a sok éve bizalmukat élvező vezetők reménykeltő híradásainak. Figyelmen kívül hagyták, hogy az a sajtóorgánum, amelyen keresztül a hivatalos közlések eljutottak hozzájuk, A Magyar Zsidók Lapja, valójában szigorúan cenzúrázott újság volt, és így elsődlegesen a náci érdekeket szolgálta.

Néhány vidéki zsidó, aki komolyan vette a cionista aktivisták figyelmeztetéseit, megszökött a gettókból vagy a bevagonírozási központokból.

A legtöbben - de távolról sem valamennyien - viszonylag fiatal falusi férfiak voltak, megbízható barátaik voltak a parasztok között, vagy jó terepismerettel rendelkeztek a környékbeli hegyekben; a legnagyobb számban a román és a szlovák határ melletti gettókból szöktek meg. Számos vidéki zsidó úgy próbált megmenekülni a deportálástól, hogy a gettón belül épített rejtekhelyet.²⁶ Ismeretien számú vidéki zsidónak sikerült Budapestre szöknie, és ott - rendszerint keresztények papírjaival - elvegyülnie a tömegben. Egy maroknyi vakmerő zsidó áruval megrakott tehervagonokban elrejtőzve egyenesen Svájcba szökött.²⁷

Összességében a szökevények száma csekély volt. A 20 és 48 év közötti férfiak legnagyobb része munkaszolgálatot teljesített az országon belül, az ukrán front mentén vagy a jugoszláviai Bor rézbányáiban. A gettókban a legtöbb család eltökélte, hogy együtt marad, történjék bármi. Nem egy családnak sikerült teljes létszámban átszöknie a határon,²⁸ de az ilyen családok száma kétségkívül nagyobb lehetett volna, ha a határ menti - köztük a kolozsvári - gettók zsidó vezetői világosan megmondják a tömegeknek, hogy a nácik milyen sorsot szánnak nekik. E gettók sok világi és vallási vezetője talált módot saját menekülésére. A gettólakók többségét azonban megnyugtatta az a szóbeszéd — amit részben a csendőrség terjesztett közöttük -, hogy vagy Mezőtúrra, vagy egy Kenyérmezőnek nevezett helyre fogják vinni őket, ahol mezőgazdasági munkát kell majd végezniük a háború végéig.

A rendkívüli körülmények között a zsidók többsége olyan lelkiállapotba került, hogy rezignáltán tudomásul vette a nácik hazug biztatásait. A zsidóüldözést már a saját bőrükön tapasztalt lengyel és szlovák menekültek közül sokan figyelmeztették a magyar zsidókat, hogy mi készül ellenük, de hiába. Ok maguk viszont elszántan mentették az életüket. Voltak, akik bunkert építettek Budapesten vagy környékén, és benne élelmet, fegyvert raktároztak el; mások visszatértek hazájukba, ahol a zsidóüldözés időközben elcsendesedett.

Számos jómódú zsidó az SS, illetve magas rangú magyar rendőr- vagy csendőrtisztek megvesztegetésével próbálta menteni magát. A messze leglátványosabb ilyen ügylet, amely eredménnyel járt, a Chorin, Mauth-ner, Kornfeld és Weiss család 47 tagjának, köztük sok áttért zsidónak a megváltása volt. Az ár a Weiss Manfréd Művek átengedése volt az SS-nek. (Lásd a 16. fejezetet.) Más gazdag zsidó családok kevésbé voltak szerencsések. Voltak, akik nagy összegeket fizettek azért, hogy a Gestapo repülőgépével szándékuk szerint Palermóba, majd onnan Egyiptomba jussanak, de a repülőtér felé vezető úton megállították és kifosztották, később pedig deportálták őket. Egy részük Auschwitzban pusztult el.²⁹

Az SS áltaf létrehozott és többnyire az SS és magyar bérencei eszközének tekintett Zsidó Tanács szintén jelentős központja volt a mentésnek és segélyezésnek. Különösen a budapesti zsidókért tett sokat, miután a vidékieket már deportálták.³⁰ A német megszállás első kritikus időszakában a Tanács tagjait a németek állandó és egyre túlhajtottabb követeléseinek teljesítése kötötte le. A magyar hatóságok kereken visszautasították a velük való tárgyalást, arra hivatkozva, hogy zsidóügyekben egyedül az SS illetékes. A tanácstagok, állampolgári jogaiktól megfosztva és az Eich-mann-Sonderkommandónak alárendelve, igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt. Kétségbeesett - s összességükben hiábavaló - kísérletekbe kezdtek, hogy megelőzzék, de legalább késleltessék vagy enyhítsék a szemük előtt lebegő végső katasztrófát. Mint az akkori Magyarországon rajtuk kívül még sokan, kezdetben a Tanács tagjai is úgy gondolták, hogy a feltartóztathatatlanul előrenyomuló Vörös Hadsereg felszabadíthatja az országot, még mielőtt a németek végrehajthatnák tervüket. Amikor látták, hogy a német és magyar zsidótlanító osztagok milyen lázas buzgalommal végzik munkájukat, megpróbálták menteni, akit még lehetett. Sziszifuszi munka volt: Horthy önkéntes elszigeteltségben, a jobboldal konzervatív-arisztokrata szárnya megsemmisült, az új magyar vezetés a németek bábja - a Tanács vezetői tehát csak a saját, egyre apadó erőforrásaikra hagyatkozhattak. Igyekezvén a németek kegyeibe férkőzni, szolgálatkészen teljesítették a náciknak a javakra és pénzre támasztott, szélsőséges követeléseit. Némely lengyelországi gettóhoz hasonlóan, ők is megpróbálták meggyőzni a németeket arról, hogy a zsidók gazdasági értéketképviselnek, és hasznot hajthatnak számukra, ha az ország területén maradhatnak. Emlékeztették a németeket arra is, hogy a zsidóság döntő szerepet tölt be annak a Magyarországnak a gazdasági életében, amelynek ipari és mezőgazdasági termelése jelentős részben a német háborús erőfeszítések szolgálatában áll.

A németek természetesen egyaránt lelkesedtek azért, hogy tovább mélyíthessék Magyarország gazdasági és katonai kizsákmányolását, és hogy megvalósíthassák rasszista célkitűzéseiket. A Tanács tagjainak helyzete egyre kevésbé volt irigylésre méltó: számos olyan utasítást kellett végrehajtaniuk, amely nyilvánvalóan összefüggött a nácik baljós terveivel. A deportálandó zsidók kijelölésének - halálos ítéletük megírásának - gyötrelmes feladatától, amit Lengyelországban és másutt a zsidó tanácsoknak el kellett végezniük, megkímélték őket, de azért közvetett módon gyakran felhasználták a Tanácsot erre is. Felhasználták arra, hogy a zsidó tömegeket hamis biztonságérzetbe ringassák, és hogy eljuttassák az idézést a

zsidótlanító osztagok által „különlegesen kezelendőnek" minősített zsidók százainak. Noha ezek a zsidók - ügyvédek, újságírók, üzletemberek - sok esetben Auschwitzban végezték, a Tanács tagjai saját kényszerű közreműködésüket viszonylagos jótéteményként racionalizálták. Azzal érveltek, hogy mivel a zsidó futárok azonnal kikézbesítik az idézéseket, az áldozatoknak marad egy kis idejük elintézni az ügyeiket, némi élelmet és ruhaneműt összekészíteni, esetleg előkészületeket tenni a szökésre. Ezzel szemben a zsidótlanító osztagok minden előzetes figyelmeztetés nélkül hurcolnák el őket.

Freudiger Fülöp, aki az ortodox zsidókat képviselte a Tanácsban, különösen tevékenyen vett részt a mentésben, a vidéki deportálások során. Nemcsak csatlakozott a cionista erőfeszítésekhez, hanem emellett, Die-ter Wislicenyvel való kapcsolata révén, kimentett a debreceni, kassai, nagyváradi, nyíregyházi, pápai, soproni és székesfehérvári gettókból közel 80, többségében ortodox zsidót, rabbikat és közösségi vezetőket, közvetlenül már tervbe vett deportálásuk előtt.³¹

A nyilasuralom idején a Tanács legfáradhatatlanabb tagjai Domonkos Miksa, Stöckler Lajos és Berend Béla voltak. Az utóbbi eléggé szokatlan utakon járt, és elsősorban a budapesti gettó területén illetékes helyi nyilas parancsnokot, Sarlósi Józsefet felhasználva fejtette ki működését. Pető Ernő, Stern Samu és Wilhelm Károly, akik a puccs előtt a Tanács irányítói voltak, ekkor már bujkálni kényszerültek.

Segélyezési és mentési tevékenységét a Tanács főként szakbizottságai révén folytatta. Ezek, noha elsősorban a különböző náci követelések megvalósulásáért tartoztak felelősséggel, igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt a zsidók szenvedéseinek enyhítése érdekében. Az idő múlásával munkájuk fontossága egyre nőtt. A zsidók csillagos házakba költöztetésekor és a Szálasi-uralom alatt, a budapesti gettó létrehozásakor gargantuai feladattal kellett szembenézniük. A MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája) tisztviselői mindenekelőtt a különféle táborokba internált zsidókat segítették, és a cionista fiatalokhoz hasonlóan nekik is sikerült számos zsidót hamis papírokkal ellátni és kiszabadítani.³² A Tanács által létesített ideiglenes kórházakban az orvosok fáradhatatlan munkával mentették a betegségektől kínzott, éhező gettólakókat, a nyüasok kegyetlenkedéseinek áldozatul esett számtalan zsidó sebesült életét.³³

Miközben a Központi Zsidó Tanács működése a vidéki zsidó közösségekre nézve kérdéses vagy talán káros hatású is volt,³⁴ a budapesti zsidó közösség érdekében tett erőfeszítéseit sokkal több siker koronázta. Több tagjának azt az állítását azonban, miszerint a Tanács ténykedése (így pl. a kormányzóval való újbóli kapcsolatfelvétel) döntő szerepet játszott a deportálások leállításában, a tények nem igazolják. Kétségtelen ugyan,

hogy az auschwitzi jegyzőkönyvek, amelyeket a Tanács tagjai - megbocsáthatatlan késedelemmel, de - átnyújtottak JHorthynak, befolyásolták döntését. Á Krausz Miklós által 1944. június 19-én Svájcba kiküldött példány, amelyre válasz jött a pápától, Roosevelt elnöktől és a svéd királytól, legalább olyan fontos tényező volt. Ezek a reagálások sokkal nagyobb súllyal estek latba Horthy döntésénél.

A Mentőbizottság (Vaadat ha'Ezra ve'ha'Hatzalah) - a Vaada - budapesti szervezete 1943 januárjában jött létre. Tevékenységének középpontjában a német megszállásig a szomszédos országok üldözött zsidóinak megsegítése állt (lásd a 3. fejezetet). Szoros kapcsolatot tartott fenn a pozsonyi Mentőbizottsággal (Pracovná Skupina), a pozsonyi Zsidó Tanács keretei között működő illegális testülettel, és a lengyel földalatti mozgalmak több zsidó vezetőjével, valamint különböző palesztinai, törökországi és svájci zsidó szervezetek képviselőivel. A nácik megszállta Európa zsidóságának felszámolásával foglalkozó dokumentumokat, szemtanúk beszámolóit, jelentéseket, memorandumokat cserélt és terjesztett. Közreműködött lengyel, szlovák és más nemzetiségű zsidó menekültek Magyarországra való átcsempészésében, és a menekülteknek élelmet, szállást adott, hamis papírokkal látta el őket. Magyarország haladó erőivel együtt felhasználta befolyását a magyar zsidók, köztük a munkaszolgálatot teljesítők sorsának könnyítésére. Ezenkívül kiterjedt hírközlő és futárhálózatot tartott fenn, többek között egyes német és magyar hírszerzők szolgálatait is igénybe vette.

A Mentőbizottság a külföldi zsidó szervezetekhez, valamint a különböző német és a magyar hírszerzőkhöz fűződő kapcsolatain keresztül a legjobban informáltak közé tartozott Budapesten. Tudomást szerzett a végleges megoldás programjának részleteiről és a belföldi és a nemzetközi politikai és katonai helyzet bonyodalmairól is. A nagy zsidó szervezetek isztambuli és svájci képviselőit folyamatosan tájékoztatta a fasiszták megszállta Európában történt minden fejleményről. Rendszeres jelentéseinek címzettjei voltak többek között a Jewish Agency isztambuli vezetői, Saly Mayer a Jointtól, és a Haluctól Nathan Schwalb Svájcban.³⁵

Jólértesültségük folytán a budapesti Mentőbizottság vezetőit a német megszállás egyáltalán nem érte váratlanul. Már öt nappal korábban felhívta rá a figyelmüket Josef Winninger, egy áttért zsidó, aki a budapesti Német Katonai Hírszerző Szolgálatnak (Abwehr) dolgozott.³⁶

1944 elején a Vaada vezetősége a következőkből állt: Komoly Ottó (elnök), Kasztner Rezső (ügyvezető), Weiss Dov (titkár), Frankéi

Jenő, Rosenberg Moshe, Roth Siegfried, Lichtenberg Uziel, Baumer Josko, Brand Joel (fenő), Schweiger Moshe és Springmann Sámuel.³⁷Ok a Magyarországon működő jelentősebb cionista pártokat képviselték, melyeknek, szerény taglétszámuk ellenére, megvoltak a maguk sajátos nézetei és taktikai elképzelései. Következésképp a Vaadán belüli, illetve a Vaada budapesti és isztambuli szervezete közötti együttműködés nem mindig volt felhőtlen.³⁸ A pártok politikai különbözőségéből származó konfliktusokat rendszerint a vezetők éles személyes ellentétei is súlyosbították. E nehézségek sokszor a budapesti Mentőbizottság hatékony működésének rovására mentek, ami Isztambulban kritikát és szemrehányást váltott ki.³⁹

A német megszállás rákényszerítette a Vaada vezetőit, hogy beMszá-lyaikat alárendeljék a magyar zsidóság mentésével kapcsolatos, halasztást nem tűrő problémák megoldásának. Egyik legelső ténykedésük egyfajta munkamegosztás kialakítása volt: minden vezetőre meghatározott feladatokat és felelősségeket róttak, részben szaktudásuk, részben belföldi és külföldi kapcsolataik szerint. Komolyt például a „magyar voa»r' kézben tartásával bízták meg - feladata a magyar kormányzati, politikai és egyházi vezetőkkel való kapcsolattartás és támogatásuk kieszközlése volt. Krausz Miklóst (Moshe), a Palesztina Hivatal, a Jewish Agency Alija (emigrációs) egységének budapesti szervezete ügyvivő titkárát, aki ugyan formálisan nem volt tagja a Vaada vezetőségének, Kasztner közlése szerint arra kérték, lépjen érintkezésbe a semleges országokkal.⁴⁰ A legellentmondásosabb feladatot, a kapcsolatfelvételt a megszállókkal Kasztner és Brand vállalta magára vagy talán tartotta fenn magának. A későbbiek során éhhez az SS- vagy Kasztner-vonalhoz csadakozott Brand Hansi és Biss Andor (Andreas, André vagy Bandi) is.

A megszállás után a Vaada működésére Kasztner és Brand tevékenysége nyomta rá a bélyegét. Ez a két középszerűnek mondható ember - barátok, de egyben vetélytársak is-, akiket a történelem ily végzetes szerepre kárhoztatott, neveltetésében és személyiségében igencsak különbözött egymástól. Képzettség, műveltség és politikai tapasztalat dolgában Kasztner fölötte állt Brandnak. 1906-ban született Kolozsvárott, ügyvéének és újságírónak tanult, 15 évig (1925-40) szülővárosának magyar zsidó napilapjánál, az Új Kdeinél dolgozott. Röviddel Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása után (1940. szeptember) Budapestre költözött. Meggyőződése szerint lelkes cionista, beállítottsága szerint idealista, de egyben opportunista politikus lévén, hamarosan döntő érdemeket szerzett a viszonylag lanyha cionista mozgalom felpezsdítésében. Tovább növelte tekintélyét a közösségen belül, hogy dr. Fischer Józsefnek, a kolozsvári zsidó hitközség elnökének, korábbi romániai parlamenti képviselőnek a lányát vette feleségül. Korlátlan politikai becsvágyával és kissé bohém életstílusával számos odaadó barátot szerzett, de sok ellene esküvő, elszánt ellenséget is. Diktátori hajlamaival és féltékeny természetével (képtelen volt méltányolni mások sikereit) Kasztner oktalan módon kisajátította magának az SS-szel való tárgyalás jogát. Lehet, hogy az SS titoktartásra vonatkozó utasítását tartotta szem előtt - „nem szabad kockáztatni az alku sikerét" -, mindenesetre a magyar zsidóság hagyományos vezetőségével csak akkor lépett kapcsolatba, amikor anyagi támogatásukra szüksége volt. Saját megdicsőülésének erős, tudat alatti vágyától fűtve valószínűleg abban reménykedett, hogy közel egymillió zsidó megmentőjévé lehet.

Brand - Kasztner egyik legközelebbi barátja és munkatársa a mentési akciókban - azt tartotta Kasztnerről, hogy nem könnyű együtt dolgozni vele, szeret könnyelműsködni, és sokan „a valóságtól elrugaszkodott, sznob intellektuel prototípusát" látják benne. Társaságban nehezen oldódott fel, és Brand szerint a haluc fiatalok körében is eléggé népszerűtlen maradt.⁴¹ Kasztner éles analitikus gondolkodású elme volt, de tehetsége nem párosult azzal az erős jellemmel, ami végső soron a nagy embert az átlagembertől megkülönbözteti. Mindazonáltal az SS-szel és főleg a Son-derkommandóval folytatott alkudozásai során sokszor nagy ügyességgel és bátorsággal képviselte a mentés ügyét.

Brand Joel az akkor magyar fennhatóság alá tartozó erdélyi Naszódon született 1907 áprilisában. Jó eszű gyerek létére félbehagyta tanulmányait; fiatal korában állítólag inkább a kalandok és a politika érdekelték. A wei-mari Németországban belekóstolt a baloldali mozgalomba, majd cionista eszméket tett magáévá. Még a náci hatalomátvétel előtt belépett a német kommunista pártba, és Türingiában vezető beosztásba került.⁴² Bizonyos forrás szerint a Kominternnek is ügynöke volt egy ideig.⁴³ Feltehetően ebben aminőségében jutott el a Föld legkülönbözőbb tájaira, így az Egyesült Államokba, a Szovjetunióba, Japánba és a déltengeri szigetekre. Nem sokkal a hitleri hatalomátvétel után tért haza Erdélybe. Biss szerint Brandot kommunista múltja miatt utasították ki Romániából. Budapestre költözött, és feleségével, született Hartmann Hajnallal (Hansival) egy közepes nagyságú kesztyűgyárat tartott fenn. Noha a vállalkozás sikere eltérítette a Brand házaspárt korábbi tervétől, a palesztinai emigrálástól, továbbra is aktív cionista tevékenységet folytattak.

Az Anschluss és Lengyelország lerohanása után kezdtek menekültügyekkel foglalkozni, mentési és segélyezési akciókat szervezni. 1941 nyarán, amikor a magyar hatóságok kb. 16-18 000 „idegen" zsidót Galícia akkor megszállás alatt álló területeire telepítettek, személyesen is érdekeltek lettek a menekültek sorsának alakulásában. A kitelepítettek között volt ugyanis Hansi nővére és sógora, akiket közvetlenül a kamenyec-po-dolszkiji tömegmészárlás előtt sikerült megmenekíteniük (lásd a 6. fejezetet).

Brand Joel ezt a mentést a Magyar Katonai Hírszerzés (VKF2) egyik tagjával, Krem Józseffel való összeköttetése révén bonyolította le, aki hajlandó volt embercsempész akciókban közreműködni, miután csinos összeget tett zsebre első vitézkedéseiért. Ez az illegális akció, melyet Brand kezdeményezett, összekapcsolódott egy másik, Springmann Sámuel szervezte akcióval, amelybe budapesti Abwehr-képviselőket vontak be. Ezért amikor 1943 januárjában megalakult a Vaada Tijul („utaztatási") csoportja, önként adódott a választás, hogy a vezetője Brand legyen.

A német megszállás előtt a Tijul elsődleges törekvése a lengyelországi és szlovákiai zsidók átcsempészése volt. A megszállás után azonban fő feladata az országon belüli zsidómentés lett. Menachem Klein magyar ajkú szlovákiai menekült irányítása alatt, aki Brandot követte a csoport élén, amikor az Isztambulba ment, az árja névre szóló hamis papírok - személyazonossági igazolványok, házassági bizonyítványok, katonai leszerelési okmányok - kiállításának és kiosztásának egyik központjaként folytatta működését. Részt vett az ún. Re-Tijul programban is, melynek jóvoltából számos szlovák és néhány lengyel menekült visszatérhetett hazájába, ahol a megmaradt zsidók - átmenetileg - sokkal könnyebb helyzetbe kerültek.

A Mentőbizottságnak az SS-szel folytatott tárgyalásairól eltérőek a vélemények. A mentési kísérleteknek ez a formája az adott időpontban tökéletesen logikusnak tekinthető föltevéseken alapult. A megszállás első időszakában, amikor a magyar hatóságok azon az alapon, hogy a zsidókérdés a németek hatáskörébe ment át, mereven visszautasítottak mindenfajta érintkezést és tárgyalást a zsidóság képviselőivel, a Vaada vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy többre mennek, ha közvetlenül azokhoz fordulnak, akik a tényleges hatalmat tartják a kezükben. Április 5-én, a tárgyalások kezdetén a Mentőbizottság vezetői még nem voltak teljes tudatában annak, hogy az Eichmann-Sonderkommando közvetlen ellenőrzése alá tartozó német erők még 200 főt sem számlálnak; hogy a magyar hatalmi tényezők támogatása nélkül az SS aligha tudná véghezvinni a zsidók gettóba gyűjtésének és deportálásának programját; hogy Wislicenynek, Eichmann-nak és a Himmler-hivatal többi képviselőjének nincs önálló döntéshozatali joga a zsidóüldözés kérdéseiben, hanem csupán a végleges megoldás programjának végső sikerét szolgáló apróbb engedmények megtételére van felhatalmazásuk.

Az első kapcsolatfelvételre az SS-szel két nappal a megszállás után került sor. Freudiger a Sonderkommando főhadiszállásán, az Astoria Szállóban fölkereste Wislicenyt, és szót emelt Sámuel bátyja érdekében, akit előző nap tartóztattak le. A merész lépésre Freudiger azért szánta el magát, mert tudomása volt arról, hogy a pozsonyi Mentőbizottság vezetőinek sikerült Wislicenyt megvesztegetniük.⁴⁴ Annak idején a Mentőbizottság részéről Gisi Fleischmann és Michael Beer-Dov Weissmandel rabbi tárgyalt Wislicenyvel, Weissmandel kezdeményezésére. Wisliceny akkor a szlovákiai deportálások irányításával volt megbízva, és arra kérték, hogy a még nem deportált zsidókat kímélje meg. Valamikor 1942 júniusában, amikor már mintegy 52 000 szlovák zsidót (a közösség kétharmadát) deportálták, Wisliceny j elezte Fleischmann-nak és Weissmandelnek, hogy a németek hajlandók leállítani a deportálásokat, ha bizonyos pénzbeli ellenszolgáltatást kapnak külföldről. Miután a kért összeg egy része eljutott hozzájuk, hamarosan be is szüntették a deportálásokat.

A zsidó vezetők ezek után meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság katasztrófája elkerülhető vagy legalább enyhíthető: nem tudták, hogy a szlovákiai deportálások leállításához Wisliceny megvesztegetésének nem sokköze volt. Valójában a következő történt. 1942 júniusára a szlovák állam vezetői különböző forrásokból, egyebek mellett Giuseppe Burzio pápai nunciustól értesülést szereztek arról, hogy a deportált zsidókat nem pusztán áttelepítették: likvidálják. A katolikus püspöki kar nyomására Vojtech Tuka miniszterelnök javasolta a németeknek, szemlélje meg egy vegyes bizottság valamelyik tábort, ahova, úgymond, szlovák zsidókat telepítettek át. Erre a németek, hogy a kellemetlen helyzetet elkerüljék, és mindenekelőtt hogy ne sodorják veszélybe Európában másutt is a végleges megoldási program sikerét, a szlovákiai deportálásokat alkalmasabb időpontra várva felfüggesztették. Az erről szóló közleményt június 26-án küldték Berlinbe, egy nappal Tuka, Wisliceny és Hanns Elard Ludin, a pozsonyi német követ találkozója után. A közlemény hangsúlyozza, hogy a deportálásokat a szlovák vezetők ellenállása miatt függesztik fel.⁴⁵

Weissmandel és Fleischmann — abban a meggyőződésben, hogy a deportálásokat Wisliceny megvesztegetése folytán állították le - 1942 októberében kiterjesztették tárgyalásaikat a többi üldözött európai zsidó közösségre is. Az „Európa-terv" - ahogy ezt az elképzelést emlegették - az Európa minden részéből Lengyelországba irányuló deportálások felfüggesztését irányozta elő 2 millió dollár kifizetése ellenében. A terv nem vonatkozott Lengyelországra, ahol a végleges megoldás programjának végrehajtása tovább folyt volna. A Mentőbizottság vezetői, köztük Fleischmann, 1942-43-ban többször is megfordultak Budapesten, hogy összegyűjtsék az első 200 000 dolláros részletet, és egyéb támogatást is kérjenek a szlovák zsidóság számára. A magyar zsidó vezetők azonban nem tanúsítottak olyan nagylelkűséget és megértést, mint amilyet a szlovákok reméltek (lásd a 23. fejezetet), viszont részletesen tájékozódhattak a zsidók helyzetéről a náci megszállás alatt lévő európai országokban, továbbá a Wisücenyvel folytatott tárgyalásokról.

A megszállás első hetében Wisüceny rövid időre visszatért Pozsonyba, hogy átvegyen egy „ajánlólevelet" Weissmandel rabbitól. Héber nyelven írt levelében Weissmandel keserűen nyugtázza, hogy a magyar zsidóságot is utolérte az a sors, ami sok más európai zsidó közösségnek már korábban osztályrészéül jutott. Mégis azt tanácsolta a magyar zsidók vezetőinek, hogy tárgyaljanak Wisücenyvel az „Európa-terv" keretei között, és hangsúlyozta Wisliceny megbízhatóságát. Weissmandel javaslattételekor az európai zsidó közösségek felszámolása változatlanul folyt.⁴⁶Weissmandel rabbit, mint becsületes és bátor embert, természetesen a legnemesebb szándék vezette. Akárcsak Wisliceny szlovákiai és magyarországi tárgyalópartnerei közül a legtöbben, ő is meg volt győződve Eich-mann agyafúrt munkatársának megbízhatóságáról, és arról, hogy a németek teljesíteni fogják az Európa-terv értelmében rájuk háruló kötelezettségeket, mihelyt a szabad világ zsidó vezetői rendelkezésükre bocsátják a kívánt pénzösszeget. Szívet tépő levelekkel ostromolta a Svájcban élő zsidó vezetőket, és gyakorlatilag bűnrészességgel vádolta őket, amiért semmibe vették kétségbeesett segélykéréseit.

1944. május 22-én Weissmandel rabbi levélben fordult a Haluc genfi irodájához - a levelet Gisi Fleischmann is aláírta -, amelyben részletesen ismertette a magyarországi zsidók deportálását és sorsukat, amely Ausch-witz-Birkenauba érkezésükkor várt rájuk. A levél szövege feltehetően az auschwitzi jelentésen (lásd a 23. fejezetet), illetve más szemtanúk beszámolóin alapult. A levél aláírói „a már meggyilkolt és a halálra ítéltetett emberek nevében" a szábad világ zsidó vezetőinek sürgős segítségét kérte a következőkben:

1. Minden hadviselő és nem hadviselő állam a legnyomatékosabban figyelmeztesse a német és a magyar népet, hogy hagyjon fel népirtási intézkedéseivel, valamint nyilvánítsa ki, hogy teljes tudomása van a történtekről és a történendőkről;

> 3. A világsajtó szakadatlanul tartsa napirenden - amiként azt a németek tették akatini hazugsággal kapcsolatban - a belzeci, malkini és auschwitzi tömeggyilkosságokat, és indítson erőteljes figyelmeztető propagandakampányt;

4. A Nemzetközi Vöröskereszt tanácsa közölje, hogy amennyiben nyolc napon belül át nem veheti az auschwitzi és birkenaui táborok felügyeleti jogát, kizárja Németország képviselőjét a testületből;

5. Bombázzák le a világosan felismerhető tömeggyilkossági színhelyeket Auschwitzban, mert ez, mint ahogy a rajzokból kitűnik, jelentősen , hátráltatná a további gyilkosságokat;

6. Folyamatosan és rendszeresen bombázzák a jelentősebb szállítási útvonalakat, különösen azokat, amelyek Kelet-Magyarországot Lengyelországgal kötik össze, és általában minden, Magyarországról Németországbavezető útvonalat, különösen a Csap-Kassa-Presow-Megylaborce fővasútvonalat;

7. Folyamatosan és rendszeren bombázzanak minden hidat és vasútállomást Kárpátalján, különösen Kassa, Csap, Presow és Megylaborce állomásait, hogy megakadályozzák katonák tízezreinek mindennapos közlekedését Lengyelország és Románia között.

Ismét rámutattak a dolog sürgősségére, mivel minden eltelt nap újabb 12 000 életet követel, és szenvedélyesen sürgették pénzeszközök előteremtését és a javasolt intézkedések meghozatalát.⁴⁷

Weissmandel rabbi és társai, látva a vérontást maguk körül, nagyon is érthető módon nem tudták megérteni, miért nem képesek a szabad világ zsidó vezetői titkos úton jelentős összegeket küldeni nekik, és mindenekelőtt miért nem tárják a nyilvánosság elé a nácik végleges megoldási programját, amelyről pedig folyamatosan részletes és pontos beszámolók ^jutottak el hozzájuk. Weissmandel rabbi és az Európa-terv többi bajnoka nem tudta, és nem is tudhatta, hogy Wisliceny csöppet sem megbízható: közönséges cinkosa az Eichmann-Sonderkommando többi tagjának és RSHA-beli feletteseinek gyalázatos tervük megvalósításában, melynek célja a zsidók félrevezetése, kihasználása és végeredményben likvidálása.⁴⁸

Wisliceny Budapestre érkezése izgalommal töltötte el a Mentőbizottság vezetőit is, akik éppoly jól ismerték a Wislicenyről keringő híréket

- és éppoly kevéssé a szlovákiai deportálások leállításának valódi hátterét -, mint Freudiger. Kasztner és munkatársai Schmidt és Winninger útján fölvették a kapcsolatot Wislicenyvel, hogy tudakozódjanak afelől, hajlandó volna-e a Sonderkommando gazdasági alapon tárgyalni az illegális Vaadával a zsidóellenes rendelkezések enyhítéséről.

A Sonderkommando vezetői nyomban megvitatták az ajánlatot; újabb alkalmat láttak benne, hogy egyengessék az utat a végleges megoldás programjának zavartalan és ellenszegülés nélküli megvalósítása előtt

- természetesen beleértve ebbe a zsidók anyagi erőforrásainak kiaknázását is. (Ez volt az egyik oka annak, hogy az SS minden igyekezetével titkolni próbálta a magyarok előtt a zsidó vezetőkkel való tárgyalásait.) Emellett a németek többre értékelték a cionisták nemzetközi kapcsolatait és devizaforrásait a belföldi összeköttetésekkel rendelkező Tanács vezetőinek korlátozott lehetőségeinél. így aztán örömest tárgyalásba bocsátkoztak velük.

Az SS és a cionisták között az első kapcsolatfelvételre április 5-én került sor, azon a napon, amikor a magyar zsidóknak ki kellett tűzniük a Dávid-csillagot. Kasztner és Brand találkozott Wislicenyvel, Schmidttel és Winningerrel, az utóbbi lakásán. Jelen volt Erich Klausnitzer SS-Haupt-sturmfuhrer is, a Gestapo ügynöke, feltehetőleg azzal a megbízással, hogy őrködjék az SS alapvető erdekeinek érvényesítése felett. Kasztner föltette a kérdést, müyen feltételek mellett állna el a Sonderkommando terveinek végrehajtásától. Wisliceny biztosította őt afelől, hogy a zsidók kénytelenek lesznek ugyan viselni a Dávid-csillagot, és befolyásukat fel kell számolni az élet qiinden területén, de sem gettóba gyűjteni, sem deportálni nem fogják őket, „hacsak a magyarok nem folyamodnak egyenesen Berlinhez a Sonderkommando feje fölött"⁴⁹.

Wisliceny, mint Pozsonyban is, jól játszotta aljas szerepét. Természetesen egyetlen szóval sem említette, hogy a magyar belügyminisztériumi szervek, amelyek összejátszottak vele és a Sonderkommando többi tagjával, már előző nap meghozták a kérdéses cél érdekében első konkrét intézkedésüket: utasították a helyi rendőri és csendőri egységetet a zsidók nyilvántartásba vételére, gettóba gyűjtésük előkészítésére. Ez utóbbira három nappal később adtak titkos utasítást (lásd a 17. fejezetet).

Az alku részeként Wisliceny 2 millió dollárt kért, ugyanannyit, mint amennyi az Európa-tervben szerepelt. Ebből 200 000 dollárt igen rövid időn belül, pengőben követelt, biztosítékul a cionisták szándékának komolyságára és fizetőképességükre. Schmidt és Winninger szintén az összeg 10%-át kérték a Wehrmacht, és külön jutalékot a maguk számára. Wisliceny ragaszkodott hozzá, hogy a cionisták a feketepiaci átváltás szerint fizessenek, így a végösszeg mintegy 6,5 millió pengőre rúgott. Röviddel a Wislicenyvel való első megbeszélése után Kasztner találkozott Stern Samuval, a Zsidó Tanács elnökével, valamint Wilhelm Károllyal és Szilágyi Ernővel (Cvi), hogy érdemben megvitassák az ajánlatot. Stern a pénz összegyűjtését magára vállalta, de több heti erőfeszítés árán is csak 5 millió pengőt tudott előteremteni, a hiányzó részt a Vaada biztosította saját forrásából. Az első, 3 millió pengős részletet Hermann A. Krumey-nak és Ottó Hunschénak, Eichmann közeli munkatársainak adták át Kasztner kérésével, hogy a Wislicenyvel kötött egyezséget a maguk részéről is méltányolják. Wisliceny ekkor már Munkácson tartózkodott, a kárpátaljai és északkelet-magyarországi zsidótlanítás központjában, és irányította a begyűjtési és internálási kampányt.

A tárgyalások egyik közvetlen eredménye az volt, hogy a Vaada veze- -tői, miként a Zsidó Tanács tagjai is, védettségi bizonyítványt (Immuni-táts-Ausweise) kaptak az SS-től. Ezek lényeges személyes kiváltságokat nyújtottak birtokosaiknak, ugyanakkor lehetővé tették,-hogy hatékonyan végezzék mentési és segélyező munkájukat, ami a védettségi bizonyítványok adta mozgási szabadság nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Április 21-én, amikor Kasztner harmadszor találkozott az SS képviselőivel, hogy átadja Krumeynak és Hunschénak a második, 2,5 millió pengős részletet,⁵⁰ a kárpátaljai zsidók gettóba gyűjtése, ami április 16-án kezdődött, már javában folyt. Maga Schmidt közölte Kasztnerrel - ha egyáltalán szükség volt erre a megerősítésre -, hogy a gettóba gyűjtés fait accompli.

Az SS nyilvánvalóan nem tudta vagy nem akarta tartani magát az alkuhoz. Hogy a gettók tényét Kasztner és társai számára elfogadhatóbbá tegye, kiszabadított néhány jeles zsidót, köztük Binet Rózát és Krausz Miklóst, a Palesztina Hivatal titkárát, illetve ügyvivőjét. Az április 21-i találkozón Krumey ugyanezen célból tolmácsolta a Sonderkommando ajánlatát, amely a Vaada és az SS további tárgyalásainak központi témája lett. Krumey kijelentette; a németek készek hozzájárulni ahhoz, hogy bizonyos számú zsidó kivándoroljon Amerikába vagy bármelyik semleges országba, amely hajlandó befogadni őket. Kasztner nyomban kész volt a válasszal, miután ismerte az isztambuli Vaada vezetőjének, Barlasnak 1944. március 16-án a budapesti Palesztina Hivatalhoz küldött táviratát, mely szerint Constantában egy hajó 600 palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkező utasra vár. (Erről a németeknek is tudomásuk volt, mivel Krausz kívánságára már korábban közbenjárt náluk a svájci követségtől Carl Lutz a szükséges kiutazási engedélyek ügyében.)⁵¹

Miközben a Sonderkommando némely vezetője alkudozott, mások lázasan munkálkodtak a gettósítási program megvalósításán és a deportálások menetrendjének véglegesítésén. Az első deportálóvonatok, tele egészséges zsidókkal, már április végén elindultak Kistarcsáról Auschwitz felé. Kevéssel az első deportálások után Krumey megkísérelte elvonni Kasztner figyelmét a katasztrófáról: diadalmasan közölte, hogy Berlin hozzájárul a 600 engedéllyel rendelkező zsidó kivándorlásához. Krumey felajánlotta, hogy engedélyezik további 100 zsidó kivándorlását, ameny-nyiben fejenként 100 000 pengőt fizetnek értük.

A 600 kivándorló nevét tartalmazó lista összeállítása éles vitát keltett a cionista közösségben. A paiesztin bevándorlási engedélyeket rendesen a Palesztina Hivatal vette kézhez és osztotta szét. Ezt a hivatalt Krausz, a Mizrahi Párt egyik vezetője igazgatta a főbb cionista pártok képviselőiből álló igazgatótanács ellenőrzése mellett.⁵² Kasztner - figyelmen kívül hagyva azt a kényelmetlen körülményt, hogy a Mentőbizottság vezetősége is hasonló összetételű - aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a pártok közötti viszálykodás a Palesztina Hivatalt cselekvésképtelenné teszi, és a mindkét szervezet vezetőségében szereplő Komolyt és Szilágyit bízta meg az engedélyek elosztásával. A Kasztner és Krausz kapcsolatát már korábban is jellemző ellenségeskedés, amit ütköző ambícióik és a cionista pártok közötti nézeteltérések tápláltak, most még jobban elmérgesedett, és mindenfajta összehangolt munkát lehetetlenné tett.⁵³ A lista összeállításánál Komolynak és Szilágyinak számos szempontot kellett érvényesítenie. Az engedélyeknek nagyjából a felét a vidékről még nem deportált zsidóknak kellett juttatni, és gondolni kellett a lengyel és szlovák menekültekre éppúgy, mint azokra a vallási és világi vezetőkre, tudósokra, művészekre, cionistákra, akik kiemelkedő szerepet játszottak a zsidó közösség életében.

Aliközben a cionista vezetők hajba kaptak a lista összeállításán, Eich-mann a berlini központ és Himttiler teljes támogatásával új, grandiózus tervvel állt elő, amely jól kivehető nemzetközi politikai és katonai felhangjaival túlmutatott a magyar zsidóság sorsán.

Minthogy Wisliceny vidéken irányította a gettóba gyűjtést, az SS részéről a tárgyalások vezetését Eichmann vette át. 1944. április 25-én (Winninger útján) üzent Brandért, és újabb egyezséget ajánlott neki, amelynek keretében a nácik bizonyos, Magyarországon kívülről megszerzendő javak fejében „eladnának" egymillió zsidót. Szándékában állt engedélyezni, hogy Brand külföldre utazzék, és kapcsolatot létesítsen a nemzetközi zsidó szervezetek és a szövetséges hatalmak képviselőivel.

Hogy miért éppen Brandot szemelték ki erre a feladatra, rejtély marad. Brand, mint ő maga állítja, Eichmann-nal folytatott megbeszélése után hamarosan találkozott a Mentőbizottság képviselőivel. Ezen a megbeszélésen Kasztner állítólag azt javasolta, hogy Vagy Fischer Józsefet (saját apósát, a jó nevű ügyvédet, korábbi parlamenti képviselőt), vagy Marton Ernőt (az akkorra betiltott kolozsvári cionista napilap, az Uj Kelet volt főszerkesztőjét) küldjék. Brand állítása szerint Komoly és a Mentőbizottságban tevékenykedő halucók, köztük Szilágyi és Révész, kitartottak az ő személye mellett, mondván, hogy a jelöltek között ő a legképzettebb és a legmegbízhatóbb, Kasztner viszont (akinek beszámolója számos részletben különbözik Brandétól)⁵⁴ azt hangoztatta, hogy a delegátus kiválasztásában sem a Vaadának, sem más zsidó fórumnak nem volt szava.

Brand unokatestvére, a szintén erdélyi Biss, aki Brand elutazása után aktívan bekapcsolódott a Mentőbizottság munkájába, egy harmadik változatotközöl. Szerinte az SS választása egy Grosz Andor (Bandi) nevezetű kétes egzisztenciájú egyén, aki egyébként különféle alkalmakkor And-reas vagy André György és Andreas Greiner fedőnéven is szerepek, tanácsára esett Brandra.

Grosz 1905-ben született Magyarországon; kitért zsidó volt. 1942-ben az Abwehr - a német kémelhárító szolgálat - alkalmazásába lépett, amelynek akkoriban Wilhelm Canaris admirális személyében Hitler-ellenes parancsnoka volt. Valószínűleg védelmet keresett az alvilági kapcsolatait és zugügyleteit átlátó magyar hatóságok elől. Ugyanez év szeptemberére Groszt a Magyar Katonai Hírszerzés (VKF2) is beszervezte, amelynek tisztjei közül sokan nemcsak náciellenes, hanem kifejezetten németellenes beállítottságúak voltak. Közéjük tartoztak például Merkly Antal és Bágyoni Ferenc alezredesek. Az utóbbi a Mentőbizottság ösz-szekötőjeként is működött, akárcsak Grosz, akit korábbi osztálpÉrsa, Springmann Sámuel szervezett be erre a munkára. Groszból tehát végeredményben rendkívül sikeres többkulacsos ügynök lett. Az Abwehr, a magyarok és a Mentőbizottság mellett együttműködött vagy szoros összeköttetésben volt a Balkán különböző városaiban, elsősorban Isztambulban tevékenykedő japán, lengyel, brit és amerikai ügynökökkel és katonatisztekkel is.

Utjain Grosz a Magyar Dunai Hajózási Társaság tisztviselőjeként lépett fel, magyar szolgálati útlevele volt. A budapesti Vaada megbízásából szoros kapcsolatot létesített az isztambuli Vaada képviselőivel, köztük Venya Pomerantzcal, Menachem Baderral és Teddy Kollekkel. Állítólag Kollek (a későbbi jeruzsálemi polgármester) hozta össze számos brit és amerikai hírszerző tiszttel. 1943 áprilisában, második isztambuli kiküldetése alkalmával az összekötő szerepét töltötte be német, magyar és angolamerikai ügynökök között, akik állítólag mind szemben álltak Hitlerrel.⁵⁵

A Vaada általában véve elégedett volt Grosz munkájával. Isztambulba menet rendszerint a végleges megoldással kapcsolatosan Budapesten ösz-szegyűlt leveleket, dokumentumokat, jelentéseket vitte magával, Isztambulból pedig általában Lengyelországba és Szlovákiába továbbítandó postát és üzeneteket, valamint pénzt hozott haza. Semmi esetre sem ideológiai megfontolások vezérelték, az átcsempészett pénzekből szokás szerint jutalékot kapott.

Magyarország német megszállásakor Grosz rögtön felismerte, hogy a hatalom az SS kezében van. Ebből a meggondolásból szakított tehát az Abwehrrel, és felajánlotta szolgálatait a biztonsági szolgálatnak (Sicherhe-itsdienst), amelynek budapesti csoportja (az F speciális különítmény) Ottó Klages (sok forrás szerint Clages) SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt állt. Grosz, miután tisztázta kilétét Klagesszal, aki feltehetően ismerte korábbi működését, nemcsak a Vaadával együttműködő Abwehr-ügynököket leplezte le, hanem egy különleges feladatot is elvállalt, amire állítólag Berlinből, az SS legfelső szerveitől kapott felhatalmazást. Kla-ges, valamint munkatársa, Fritz Laufer (alias Direktor Schroeder, alias Ludwig Mayer, alias Kari Heinz) állítólagos utasítása alapján Grosznak isztambuli kapcsolatait, mindenekelőtt az amerikai hírszerző tiszt, Schwartz ismeretségét felhasználva egy találkozót kellett megszerveznie számos német biztonsági tiszt - „Himmler nélkül, mivel ő nem hagyhatta el Németországot" - és ugyanannyi angol-amerikai tiszt között, a szövetségesek és a Sicherheitsdienst közti különbéke lehetőségének megtárgyalására. Célszerű volt először is Schwartzcal fölvennie a kapcsolatot, nemcsak azért, mert korábbi tárgyalásai során Grosz már megismerkedett vele, hanem azért is, mert Schwartz - a személyes baráti köréhez tartozó Lauferhez hasonlóan - cseh emigráns volt,⁵⁶ Több forrás szerint - maga Grosz is így nyilatkozott a briteknek - a kezdeményezésről Himmler is tudott, akinek a Hitler ellen készülő puccsról ekkor már állítólag tudomása volt.⁵⁷ Himmler tudatában volt annak, hogy a Harmadik Birodalom összeomlása elkerülhetetlen, és megpróbálta felhasználni a Nyugat nagy zsidó szervezeteit béketapogatózásai céljára, és szeretett volna nagyszámú zsidó kiszabadításának humánus gesztusával érdemeket szerezni a vüág szemében.⁵⁸ Mint a legtöbb nácinak, Himmlernek is meggyőződése volt, hogy az amerikai zsidóság és annak nemzetközi szervezetei erősen vagy akár meghatározóan befolyásolják Roosevelt elnök döntéseit. A Háborús Menekültügyi Hivatal 1944. január 22-i felállításában Himmler valószínűleg Amerika politikai irányváltásának jelét látta, arra az új amerikai elhatározásra következtetett belőle, hogy aktívabban kívánnak részt venni az európai zsidóság maradványainak megmentésében.⁵⁹ Himmler szerepét Veesenmayer is megerősíti táviratában, amelyet a külügyminisztériumnak küldött 1944. július 22-én, röviddel Winkelmann-nal folytatott megbeszélése után. A távirat leszögezi, hogy a Brand-Grosz-misszióra „a Reichsfuhrer-SS titkos parancsa nyomán" került sor.⁶⁰

A nácik részéről logikus döntés volt Groszt választani összekötőjükül. Ha a nyugati hatalmak kedvezően fogadják a kezdeményezést, akkor a tárgyalások minden valószínűség szerint magasabb szinten (Grosz nélkül) folytatódnak; ha ellenben az angolok és amerikaiak visszautasítják a béketapogatózásokat, akkor a nácik bármikor elhatárolhatják magukat Grosztól, a kétes egzisztenciájú, többkulacsos ügynöktől.

Grosznak megbízatása volt a magyaroktól is. Merkly alezredes tető alá akart hozni egy találkozót valahol Isztambulban saját maga, egy másik magyar tiszt és a britek között, és őt küldte ki ennek előkészítésére. Utasítása értelmében Grosznak arról kellett tájékoztatnia a briteket, hogy a magyar vezérkar a szövetségesekkel rokonszenvez, és hogy bizonyos magyar erők készek „átállni a szövetségesek oldalára, feltéve, hogy az oroszokat nem engedik magyar területre lépni"⁶¹.

Miután megkapta fontos megbízását, amelyet az SS állítólag az „emberéleteket áruért" ajánlatával igyekezett álcázni, Grosz bemutatta Bran-dot Klagesnak. Azt mondta neki, hogy Brand (aki közveden összekötője volt a Vaadához) „a Mentőbizottság legfontosabb embere"⁶². Feltehetően azért nyilatkozott így, mert nem tudta, hogy a Mentőbizottság tagjai - mint Biss állítja - „egyhangúan kijelentették, hogy Brand nem az az ember, akinek esélye van sikerrel végrehajtani egy ilyen nehéz feladatot"⁶³, de az is lehet, hogy azért, mert úgy gondolta, hogy Brandot tudja legegyszerűbben saját, gondosan titkolt személyes céljára felhasználni: arra, hogy megszökjön valamelyik szabad vagy semleges országba. (A felesége már Isztambulban volt.⁶⁴)

Végül, meg nem erősített szóbeli közlés szerint, Brandot tulajdonképpen Kasztner jelölte a feladatra, aki személyes okokból félre akarta őt állítani.

Bármi volt is az ok, a megbízást Brand kapta. Miután az SS Brand személye mellett döntött, biztos akart lenni abban, hogy terveiről sem az Abwehr, sem a magyarok nem szereznek tudomást. Május 10-én őrizetbe vették Kasztnert, és kikérdezték a magyar vezérkarral, kiváltképp Gar-zoly József alezredessel való kapcsolatairól.⁶⁵ Másnap letartóztatták azokat az Abwehr-ügynököket is, akikkel a Vaada általában dolgozott: köztük dr. Schmidtet, Winningert és Rudi Scholzot. Kasztnert két nap múlva kiengedték, egyik-másik Abwehr-ügynököt pedig beépítették az SS hírszerző hálózatába.⁶⁶

Branddal folytatott tárgyalásain Eichmann soha semmiféle célzást nem tett Grosz küldetésére. Az „emberéleteket áruéit" tervben (lásd a továbbiakban) vázolt elképzelések szerint a zsidók nem maradhattak Magyarországon, mert Eichmann megígérte Endrének és társainak, hogy segít az országot zsidómentessé (judenrein) tenni. Az egymillió zsidót Németországon keresztül szállították volna ki, meghatározott áruk átvétele ellenében. Kasztner szerint a következő tételekről volt szó: 200 tonna tea, 800 tonna kávé, 2 millió doboz szappan, meg nem határozott mennyiségű volfrám és egyéb katonai célú nyersanyag, valamint 10 000 teherautó. Az utóbbiakkal kapcsolatban a németek ígéretet tettek, hogy a teherautókat polgári célra vagy pedig kizárólag a keleti fronton fogják felhasználni.⁶⁷ A megállapodási javaslat kikötötte továbbá, hogy a szövetségesek pozitív válaszának megérkezése után rövid időn belül szabadon engednek 100 000 zsidót, és felrobbantják az auschwitzi gázkamrákat. A zsidók Németországból bármely, a szövetségesek ellenőrizte országba távozhattak volna, kivéve Palesztinát, ugyanis a nácik ígéretet tettek Amin el-Huszeininek, az arab nacionalista vezetőnek, hogy zsidók palesztinai kivándorlására nem adnak módot.

Az ajánlat kézhezvétele után a budapesti Mentőbizottság rejtjeles táviratban szinte azonnal továbbította annak tartalmát Isztambulba és Svájcba, többek között Pozner genfi irodájába.⁶⁸ Egy másik, május 2-i keltezésű táviratban a Mentőbizottság vezetői sürgősen török vízumot kértek Isztambultól Brand és Winninger számára - ekkor még úgy tudták, hogy az Abwehr-ügynök kíséri el Brandot.⁶⁹ A pozitív válasz Isztambulból hamar megérkezett: „Chaim" kész fogadni a magyar zsidók követét, Budapesten gyakorlatilag a teljes Vaada-vezetőség azt hitte, hogy a „Chaim" név magát Chaim Weizmannt, a Cionista Világszövetség vezetőjét jelenti, és Eichmannt is ebben az értelemben tájékoztatták. Ok és Brand csak később jöttek rá, nagyot csalódva, hogy az isztambuliak által említett Chaim - Chaim Barlas, a helybeli Vaada vezetője volt csupán.

Május 15-én, amikor megkezdődött a magyar zsidók tömeges deportálása, Eichmann még egyszer magához kérette Brandot. Elmondta neki, hogy az utazásra minden előkészület megtörtént, és hogy másnap indulhat. A Vaada vezetői tanácsokkal látták el Brandot a Weizmann-nal folytatandó tárgyalásaival kapcsolatosan, és biztatták, lépjen érintkezésbe az Egyesült Államok ankarai nagykövetével, a zsidó származású Laurence A. Steinhardttal. Kramey május 17-én vitte Brandot Bécsbe.

Brandot és Krumeyt Grosz is elkísérte. Grosz utazása nyugtalanította a Mentőbizottság vezetőit. Brand viszont azon a nézeten volt, hogy Grosz még mindig jobb, mint a másik alternatíva: az SS által kijelölt ismeretlen náci kísérő.

Az iratok közt, amelyeket Brand magával vitt, volt három ajánlólevél. Az egyik, 1944. május 16-án kelt levelet Stern Samu és Freudiger Fülöp, a neológ, illetve az ortodox zsidó hitközségek vezetői írták alá, mindketten a Zsidó Tanács tagjai.⁷⁰ A másik ajánlólevél a Vaadáé, a harmadik az Egyesült Ifjúsági (Haluc) Mozgalomé volt. Brand magával vitt ezenkívül 2-2,5 ezer dollárt, és volt német útlevele is. Az útlevelet, amelyen mint Eugen Band erfurti mérnök szerepel (lásd a 29.1. képet), Bécsben vette át, ahol két éjszakát töltött a Hotel Metropole-ban, a Gestapo főhadiszállásán. Brand és Grosz május 19-én hagyták el Bécset, és útjukat a Balkánon kétszer megszakítva, még aznap megérkeztek Isztambulba.

A szabad világ reagálása. Brand csalódásainak sorozata mindjárt a leszállás után megkezdődött. Kiábrándultan vette tudomásul, hogy az a Chaim, akire számított - nem várja őt. Mi több, mivel nem volt török vízuma, ki sem engedték a repülőtérről — úgy látszik, az isztambuli Vaada vezetői vagy megfeledkeztek róla, vagy nem sikerült megszerezniük. Mi-

után ez a konfliktus a török hatóságokkal Grosz és a Vaada összeköttetései révén átmenetileg elsimult, Brandot a Hotel Pérába, a Vaada isztambuli szervezetének főhadiszállására vitték. Itt találkozott a különböző cionista csoportok és pártok helybeli képviselőivel,⁷¹ és megismertette őket a magyar zsidókat sújtó rendelkezések részleteivel, valamint küldetésének közelebbi céljaival. Saját állítása szerint Brand egy Auschwitz-tér-képet is átadott partnereinek, sürgetve mind a gázkamráknak, mind a haláltáborhoz vezető vasútvonalak csomópontjainak a bombázását.⁷² A pusztulásra ítélt magyarországi zsidók szószólójaként és reménybeli meg-mentőjeként fellépő Brandot csalódással töltötte el a találkozás az isztambuli cionista vezetőkkel, akiket azon túl, hogy hadüábon álltak egymással politikai tekintetben, annyira lefoglalt Palesztina, hogy csak korlátozott figyelemre méltatták európai híveik tömeges legyilkolását.⁷³

A török hatóságok nem szűntek meg zaklatni Brandot, és azzal az indokkal, hogy nincs vízuma, május 25. és 31. között védőőrizetben tartották. Ennek folytán nem jelentkezhetett Ankarában Steinhardt nagykövetnél, missziójának ezt a részét Barlas vállalta át. Eichmann ajánlatának lényegéről Steinhardt május 25-én kelt táviratában értesítette az Egyesült Államok külügyminisztériumát.⁷⁴

Az isztambuli Vaada közreműködésének köszönhetően a jeruzsálemi és londoni zsidó vezetők, ha némi késéssel is, de részletes beszámolókat kaptak Brand és Grosz „bizarr" küldetéséről. Barlas csoportját nemcsak

Brand és a budapesti Mentőbizottság, hanem a pozsonyi is gyors és határozott cselekvésre buzdította. Nem sokkal Brand megérkezése után sür-gŐnyileg kétszer is megerősítették a magyarországi tömeges deportálások hírét, és nyomatékosan kérték az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázásának megindítását. Sürgették továbbá, hogy a Brand tarsolyában lévő javaslatokat tegyék komoly megfontolás tárgyává Isztambulban.⁷⁵

Eközben a jeruzsálemi és londoni zsidó vezetők is eldöntötték, mit tegyenek. Moshe Shertok (később Sharett), a Jewish Agency politikai osztályánakvezetője, valamint Dávid Ben-Gurion, akikVenya Pomerantztól kaptak útbaigazítást Brand küldetéséről Jeruzsálemben, május 25-én érintkezésbe léptek Sir Harold MacMichaellel, Palesztina brit főbiztosával. Sir Harold úgy tekintette a Brand-missziót, mint „náci cselszövést, melynek valódi indítékai messze esnek bevallott céljától", mindazonáltal késlekedés nélkül értesítette a külügyminisztériumot a zsidó vezetők közléséről. ⁷⁶ Shertok kísérletét a Branddal való azonnali találkozásra a britek meghiúsították, a találkozó azonban végül mégis létrejöhetett, mégpedig a szíriai Aleppóban, miután a britek vállalták, hogy nem fognak akadályt gördíteni Brand hazatérése elé. Egyébként a Brit Hírszerző Szolgálat figyelte Brand és Grosz minden lépését, és nyilvánvalóan türelmetlenül várta az alkalmat, hogy kivallathassa a két „SS-ügynököt".

Brandnak indulása előtt sikerült rávennie az isztambuli Vaada vezetőit, hogy állítsanak össze a megállapodással kapcsolatban valamiféle jegyzőkönyvet vagy memorandumot, amit mint „az előrelépés bizonyítékát" küldhetnének Budapestre a Sonderkommando félrevezetése érdekében. A jegyzőkönyvet 1944. május 29-én írták alá. Ez kimondja, hogy tárgyalások folynak az Eichmann ajánlatával összefüggő jogi és politikai nehézségek leküzdésére, de a németeknek az időközi megállapodás értelmében a tárgyalások időtartamára be kell szüntetniük a zsádóüldö-zést, és lehetővé kell tenniük a zsidók kivándorlását.⁷⁷ A „megállapodás" szövege - valószínűleg a futárposta akadozása miatt - csak július 5-én jutott el Budapestre.⁷⁸ Ugyanezeket az alapgondolatokat tartalmazta az a levél is, amelyet május 28-án küldtek el a Zsidó Tanácsnak.⁷⁹

Saját érdekeit és „diplomáciai" különmisszióját szem előtt tartva, Grosz június l-jén elhagyta Isztambult, és szíriai területre lépve mindjárt brit fogságba került,⁸⁰ Brand, brit vízummal a birtokában, négy nappal később indult Aleppóba; vele tartott Echud Avriel a Jewish Agencytől. Amikor a vonat megállt Ankarában, Brandot saját állítása szerint bizalmasan figyelmeztette Joseph Klarman és Yaakov Griffel, a revizionista, illetve az Agudath Yisrael cionista csoport képviselője, hogy csapdába akarják csalni őt. Aleppóba érkezésekor, június 7-én valóban őrizetbe vették Brandot. Nem is találkozhatott Shertokkal és a Jewish Agency két másik tisztviselőjével, csak június 10-én. Ezen a napon a zsidó tisztviselők a britek jelenlétében ugyanazt a beszámolót hallhatták tőle a magyar zsidóság sorsáról és saját küldetésének természetéről, mint az isztambuli Vaada vezetői az előző hónapban.

Brand rövidesen megtudta Shertoktól, hogy brit őrizetben kell maradnia, és Kairóba fogják vinni további kihallgatás céljából.⁸¹ (A britek a háborús körülményekre hivatkozva visszavonták Shertoknak tett korábbi ígéretüket.) Nem vigasztalta meg Shertok ígérete, hogy onnan azonnal továbbrepülhet Londonba, és a Nyugat zsidó szervezeteinek és kormányzatainak vezetőivel találkozva folytathatja erőfeszítéseit. Brand azonban kitartott amellett, hogy haza akar térni, részben családja kedvééit, részben, hogy legjobb meggyőződése szerint szolgálhassa a magyar zsidóság érdekeit.

Shertokra Brand kedvező benyomást tett: „nagyon megbízható ember... sugárzik belőle a becsületesség" - mondja róla Shertok. Groszt ezzel szemben úgy jellemzi, mint „felelőtlen alakot, aki tulajdon édesanyját is áruba bocsátaná". Shertok, miután elkészített egy jelentést Branddal folytatott tárgyalásairól, június 13-án visszatért Jeruzsálembe, és másnap ismertette az ügyet a Jewish Agency végrehajtó bizottsága előtt. Június 15-én Ben-Gurionnal ismét fölkereste a palesztinai főbiztost, és állást foglalt amellett, hogy lehetőség nyílna zsidók megmentésére, ha sikerülne a németekben azt a benyomást kelteni, hogy a fontos tárgyalások küszöbön állnak. Felismerve, hogy ehhez a kormányoktól független tárgyalópartnert kell találni, Shertok azt indítványozta, hogy a németek találkozzanak az egyesült államokbeli Háborús Menekültügyi Hivatalnak, a Kormányközi Bizottságnak vagy a Nemzetközi Vöröskeresztnek a képviselőivel. Shertok kérte továbbá, hogy Brandot engedjék hazautazni, őt magát pedig soron kívül Londonba repülni. Az utóbbira az engedélyt egy héttel később megkapta, így Shertok 25-én elhagyta Kairót, és 27-én megérkezett Londonba.⁸²

Eközben Magyarországról naponta 10-12 000 embert deportáltak. A budapesti Mentőbizottság vezetői kétségbe voltak esve amiatt, hogy a szabad vüág zsidó szervezeteinek és kormányainak vezetői láthatólag képtelenek gyorsan reagálni a németek - szerintük - „komoly" ajánlatára. Felettébb valószínű ugyan, hogy a németek azonnali és pozitív válasz esetén sem szüntették volna be a zsidóüldözést, de miután egyáltalán nem kaptak választ, és úgy tűnt, megbízottjaik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak visszatérni, semmi sem késztette őket akcióik leállítására. Hosszú hetek múltak el, mire a zsidó szervezetek és a Nyugat vezetői elszánták magukat egy olyan, őket lényegében semmire sem kötelező lépésre, amellyel időt lehetett volna nyerni, és meg lehetett volna menteni néhány zsidó életét. Átlátszó tervük lényegét azonban a németek rögtön felismerték.

Gyötrelmesen hosszú idő telt el véget nem érő levelezéssel. Üzenetek mentek Budapestről Genfbe a Haluchoz és a Palesztina Hivatalhoz, és Isztambulba, az ottani Vaadához, amely rendszerint a jeruzsálemi főhadiszállásra továbbította azokat. Fontos kérdésekben, így például Brand küldetése ügyében a Vaada központjának vezetője (Gruenbaum) a Jewish Agency végrehajtó bizottságára ruházta át a döntés felelősségét. Miután megállapodtak egy cselekvési programban, és megkapták a palesztinai főbiztos engedélyét, aki értesítette erről a londoni külügyminisztériumot, a külügyminisztérium, miután lebonyolította a szükséges konzultációkat más testületekkel, köztük a háborús kabinettel, tájékoztatta Chaim Weizmannt. Ha a csúcson végre megszületett a döntés, ugyanez a folyamat játszódott le fordított irányban. A Brand-ügyben ráadásul az amerikai zsidó vezetőkkel, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió kormányával is egyeztetni kellett a teendőket.

A budapesti Mentőbizottság vezetői, a zsidók pusztulásának megdöbbentő méreteit látva, természetesen nem tudatosították magukban teljes mértékben ezeket a bürokratikus és diplomáciai nehézségeket, amelyeket ráadásul a szövetségesek halogató taktikája is súlyosbított. Kasztner és Brand Hansi folyamatosan ostromolták az isztambuli Vaadát távirataikkal: kétségbeesetten sürgették a két küldött hazatérését, mondván, hogy „különben minden próbálkozás hiábavaló"⁸³. Vigasztalásukra Isztambul azt hangsúlyozta, hogy a Brand Joel által átadott üzeneteket és kérelmeket továbbították a szövetségeseknek, akik gondosan tanulmányozzák azokat.⁸⁴ Brandnak természetesen sejtelme sem volt arról, hogy a szabad világ zsidó vezetőinek figyelemre méltó, ha nem is mindig határozott erőfeszítései ellenére a szövetséges nagyhatalmak kormányzati vezetői elutasító álláspontra helyezkedtek az ügyben.⁸⁵ Kudarcaiért nem is annyira a briteket tette felelőssé, akik őrizetbe vették, mint inkább a Jewish Agency vezetőit.

Brand felfogása a Yishuv-vezetokről. Brand magától értetődően nem tudott ügyének világméretű visszhangjáról. A britek október elejéig őrizetben tartották, akkor végre kiengedték Palesztinába. Egy ideig azzal foglalta el magát, hogy beszámolókat írt,⁸⁶ és sorra látogatta a Yishuv és a nemzetközi cionista mozgalom vezetőit, köztük Teddy Kolleket, Eliyahu Dobkint, Yitzhak Gruenbaumot, Dávid Ben-Guriont és Chaim Weizmannt.⁸⁷ Keserű, csalódott emberré vált; majdnem 1964-ben bekövetkezett halálának pillanatáig⁸⁸ úgy érezte, hogy a zsidó vezetők kudarcai és gyengeségei, valamint a szövetségesek passzivitása és érzéketlensége miatt ment füstbe egymillió ember megmentésének reménye. Weissmandel rabbi is osztotta Brand nézeteit, az SS javaslata szerinte is őszinte és komoly volt.⁸⁹ Brand elsősorban a jeruzsálemi Vaadának a tevékenységében csalódott, valamint ennek vezetőjében, Yitzhak Gruenbaumban, aki korábban a lengyel Szejmnek volt tagja. Bántotta őt, hogy a magyar zsidóságra rászakadt halálos veszedelmek közepette Grünbaumot állítólag egyedül az foglalkoztatta és azt kérte számon, hogy a budapesti Mentőbizottságnak nem sikerül kimentenie a fiát Lengyelországból. Ebből a magatartásából Brand arra következtetett, hogy Grünbaum „valójában sohasem fogta fel, mi megy végbe Magyarországon"⁹⁰.

Brand némiképp igazságtalanul fordult éppen az ellen a Grünbaum ellen, aki - sok más zsidó vezetőtől eltérően - több alkalommal nyilvánosan nyilatkozott a magyar zsidóság sorsáról. így például nem sokkal május 15-e, a tömeges magyarországi deportálások kezdete után Grünbaum kijelentette, hogy a szövetségesek gyors közbelépése még megmenthetné kb. 1,5 millió magyarországi és romániai zsidó életét.⁹¹ A magyar zsidóság tragédiájával kapcsolatos, Isztambulból vagy Svájcból származó értesüléseket rendszeresen továbbította az egyesült államokbeli és a brit zsidóság vezetőinek, sürgette országaik beavatkozását, beleértve Auschwitz és az oda vezető vasútvonalak bombázását.⁹² Szorgalmazta, hogy Brandotés Groszt engedjék hazatérni Magyarországra.⁹³ A Szálasi-puccs után a nemzetközi zsidó szervezetek vezetőit megkerülve, egyenesen Churchillhez és Sztálinhoz folyamodott.⁹⁴

Mindazonáltal Brand a jeruzsálemi Vaada iránti gyanakvásával és a szervezet működésére vonatkozó következtetéseivel nem állt egyedül. Az a jó szándékú felületesség és rezignált fatalizmus, amellyel a Vaada a magyar zsidóságnak a német megszállás előtti és utáni helyzetével foglalkozott, a háború után dokumentálásra került.⁹⁵ A budapesti Mentőbizottság vezetői éppúgy nem tudták, mennyire rutinszerűen, bürokratikusán reagál a szabad világ a magyarországi eseményekre, mint ahogy nem ismerték fel az SS indítékait sem. Csalatkozniuk kellett a nemzetközi zsidó szervezetek hatalmába és befolyásába vetett hitükben (amit az SS is osztott), az SS Európa-tervével kapcsolatos föltevéseikben, és abban a meggyőződésükben, hogy a szövetségesek szívükön viselik a zsidók ügyét. Ezek a téves föltevések képezték az alapját azoknak a hibáknak, amelyek az Eichmann-Sonderkommando tagjaival és más SS-vezetőkkel való viszonyukat jellemezték a zsidók megmentésére irányuló, kétségbeesett erőfeszítéseik során.

Az a tény, hogy Brand nem jöhetett haza, továbbá az Isztambulból érkező rövid híradások árról győzték meg a budapesti Mentőbizottság vezetőit, hogy a misszió csaknem teljes kudarcba fulladt. Arra ugyan mindenképp alkalmat adott, hogy Brand első kézből tájékoztassa a szabad világot a magyar zsidóság pusztulásáról, alapvető célját azonban nem érte el. A szövetségesek, mivel érthető módon nem akartak az ellenségnek stratégiai jelentőségű cikkeket szállítani, és óvakodtak a nagyhatalmi szövetség meggyengülésének, sőt megbomlásának csapdájától, elmulasztották vagy visszautasították, hogy bármiféle érdemi diplomáciai manőverbe bocsátkozzanak az SS által „áruba bocsátott" zsidók megmentésére. Egészen június végéig sem ők, sem a szabad világ zsidó vezetői nem tettek semmi kézzelfoghatót, amivel fölkelthették volna a világ közvéleményének figyelmét. Ekkor is lényegében véve a svájci sajtó játszott irányító szerepet egy magányos erdélyi zsidó, Georges M. Mantello kezdeményezésére (lásd a 31. fejezetet).

Kasztnernek és Brand Hansinak jutott az a nem éppen irigylésre méltó feladat, hogy megpróbálják megmagyarázni Eichmann-nak a Brand Joel küldetésével kapcsolatban fölmerült „nehézségeket". Gondot okozott nekik a magyar rendőrség is, amely élénken érdeklődött a misszió részletei iránt, és mindenekelőtt a Mentőbizottság által a németeknek juttatott pénzösszegek és értékek eredete iránt; a zsidók vagyonát ugyanis a magyar állam már korábban lefoglalta. Május 27-én Kasztnert és Brand Hansit, valamint Kasztnernét, Offenbach Sholemet (Sándor) - a Mentőbizottság pénztárosát - és feleségét letartóztatták. A magyar rendőrség ügynökei Biss lakásán vették őket őrizetbe (aki Brand távozása után kezdett a szervezet munkájában aktívabb szerepet játszani). A lakás feltehetőleg német megfigyelés alatt állt. A magyarok ugyanezen a napon tartóztatták le Klein Menachemet, a Tijul részleg vezetőjét is. A rendőrség kezére kerültek a szükséges terhelő bizonyítékok: tekintélyes összegű külföldi valuta, amit Biss lakásán találtak, Klein szobájából pedig különféle kitöltetlen hamis papírokat vittek el. Az utóbbi fogás különösen fájdalmas volt, ugyanis néhány nappal korábban a magyarok elfogtak 18 lengyel és szlovák zsidót, akik hasonló papírokkal próbáltak átszökni a román határon. A gyakran „magyar Gestapo" néven emlegetett politikai nyomozó főcsoport, élén Hain Péterrel, mohón érdeklődött Brand küldetésének részletei iránt. Az ügy földerítésére irányuló igyekezetükben Brand Hansit oly durván bántalmazták, hogy hetekig nem tudott lábra állni. A letartóztatásuk utáni hatodik napon, amikor a rendőrség megkezdte Kasztner kihallgatását, hirtelenjében az egész csoportot szabadon engedték: az SS járt közben érdekükben, amely magától értetődően gondosan vigyázott azokra az emberekre, akik bizonyos „birodalmi titkok" birtokában voltak.⁹⁶

A Kasztner-sz állítmány. Kiszabadulásuk után Kasztner és Brand Hansi felújították tárgyalásaikat Eichmann-nal. Miután nem sikerük rávenniük Eichmannt, hogy az Isztambulból kapott homályos „biztosítékok" alapján felfüggessze a tömeges deportálásokat (s valószínűleg semmiképpen sem lehetett volna eltántorítani attól a céljától, hogy Magyarországot judenreinné tegye), a zsidó közösség legalább egy részének megmentése irányában folytatták erőfeszítéseiket. A tárgyalások a németek „vigaszdíja" körül folytak, amelynek értelmében, mint Krumey április 21-én rámutatott, 600 palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkező zsidót hajlandók lennének kiengedni bármelyik semleges vagy a szövetségesek ellenőrizte országba, kivéve Palesztinát. Az ajánlatot Eichmann május 22-én megismételte, illetőleg felfrissítette. Június 3-án bizonyos részletekben sikerült megállapodásra jutni, ekkor ugyanis Eichmann a Wisücenyvel korábban összeálÜtott forgatókönyvvel összhangban beleegyezett, hogy a palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkezők felét kitevő „prominens" vidéki zsidókat Budapestre szállítsák. Megígérte továbbá, hogy a kolozsvári zsidók egy csoportja külön is felutazhat a fővárosba.⁹⁷ Vajon ezzel vásárolta meg vagy talán ellentételezte Eichmann Kasztner „szolgálatait"? És vajon Kasztner nem látott bele Eichmann kártyáiba? Vagy pedig, miután sem a német megszállás előtt, sem azután nem tájékoztatták a zsidó tömegeket a végleges megoldás náci programjának valódi tartalmáról, felelősnek érezte magát azért, hogy legalább az a kevés zsidó megmeneküljön, akinek Eichmann hajlandó megkegyelmezni?

A zsidó közösségek folyamatos likvidálása miatti kétségbeesés közepette érthető, hogy Kasztner kapva kapott az alkalmon, hogy megmentsen legalább néhány zsidót, akik különben bizonyosan a többiek sorsára jutnának. És ki ítélhetné el azért a törekvéséért, hogy ebbe a csoportba saját családtagjai és barátai is bekerültek?

Az eredeti megállapodás „kb. kétszáz" kolozsvári zsidó elszállítását irányozta elő. Kasztner nyilvánvalóan felkészült erre az eshetőségre, mert nyomban átnyújtott Eichmann-nak egy üstát. A Scharführer, akit Eichmann az ügy lebonyoütásával megbízott, némi jutalmazás reményében fölvetette Kasztnernek, hogy mivel a megállapodás fogalmazása elég pontatlan, a 200-as szám növelhető.

Végeredményben a június 10-én útnak indított különvonat a kolozsvári gettó 18 000 zsidó lakója közül 388-at szállított Budapestre. Ezeket

az embereket a Columbus utcában, a Süketnémák Intézete udvarán és kertjében erre a célra felépített barakkokban helyezték el. A Columbus utcai tábor, vagy ahogy emlegették, a „kiváltságosok tábora'' az egyik legbiztonságosabb hely volt a zsidók számára Magyarországon, mivel öt SS-katona őrizte. Az eredeti listát a Vaada-vezetők állították össze az akkor Budapesten tartózkodó Léb Zsigmondnak, a kolozsvári ortodox hitközség korábbi elnökének és a kolozsvári Zsidó Tanács tagjának a közreműködésével. Állítólag azokat részesítették előnyben, akik kitüntetett szerepet játszottak a zsidó közéletben, a zsidó közösség szolgálatában tevékenykedtek, vagy áldozatokat hoztak a zsidóság nagyobb jóléte érdekében; elsőbbséget élveztek a munkaszolgálatosok özvegyei és árvái is. Az eredetileg Budapesten elkészített listát részben megváltoztatták és kibővítették a kolozsvári zsidó vezetők, valamint német és magyar tisztségviselők, akik különböző okokból (többnyire megvesztegetés ellenében) saját pártfogoltjaikat szerették volna kimenteni. A lista módosítását az is szükségessé tette, hogy sok, eredetileg rajta szereplő zsidót már előbb deportáltak. Ennélfogva azok, akiket végül is kiválasztottak, gyakran nem feleltek meg a jelölés kezdetben egyeztetett egyik kritériumának sem. Ez a tény kínos gyanúsítgatást, gyakorta vádaskodást szült a háború alatt éppúgy, mint a háború után. A legtöbbet hangoztatott panasz az volt, hogy a kolozsvári transzport összeválogatásával megbízott személyek akkor is előnyben részesítették barátaikat és családtagjaikat, ha azok sem cionista tevékenységet nem folytattak, sem kimagasló szerepet nem játszottak a zsidóság életében.⁰⁸

Nem sokkal a kolozsvári csoport Budapestre érkezése után Kasztner újabb tárgyalásokba kezdett, hogy további zsidókat menthessen meg a deportálás rémétől. 100 000 zsidó életéért cserébe 5 millió svájci frank értékű ékszert, külföldi valutát és pengőt ajánlott fel Eichmann-nak. (Mindent, amit akkor a Mentőbizottság elő tudott teremteni.) Eich-mann-nak, aki a Brand-kártyát már kijátszotta, volt még egy ütőkártya a kezében. Kaltenbrunner épp akkoriban kérte meg őt, hogy irányítson néhány ezer munkaszolgálatost mezőgazdasági és ipari feladatok megoldására Bécsbe és környékére, ahol aggasztó méreteket öltött a munkaerőhiány. ^q() Eichmann következésképp megragadta a Kasztner kínálta alkalmat. A Brand küldetésével és a felajánlott 5 millió svájci frankkal kapcsolatos „jó szándékának" jeleként június 14-én közölte Kasztnerrel, hogy engedélyezi 30 000 zsidó kiszállítását Ausztriába, ahol speciális családi munkatáborokban „jégre téve várhatják ki a tárgyalások végét". Június végén került sor mintegy 18-20 000 zsidó elszállítására - többségüket Debrecen, Szeged és Szolnok körzetéből - Strasshofba és más, Bécs

környéki helységekbe, ahol háromnegyedük, köztük a gyermekek és sokan az idősek közül is túlélték a háborút (lásd a 21. fejezetet).

Az Eichmann ajánlatának megtételét követő két hétben a Mentőbizottság vezetői a „prominens" zsidók szállítmányának összeállításán dolgoztak, és a szükséges anyagiak előteremtésén fáradoztak. Ez egyáltalán nem bizonyult könnyűnek: az 5 millió svájci frankon felül vállalták, hogy a különszállítmányért fejenként 1000 dollárt fizetnek. A pénzforrások kiegészítésére a Mentőbizottság egy csoportja, amely Komoly Ottóból, Of-fenbach Sholemből, Brand Hansiból és Reichard Ernő mérnökből állt, kb. 150 helyet eladott gazdag zsidóknak és köztük kitért zsidóknak is, akik értékeik egy részét a magyarok kisajátítási intézkedéseinek dacára is biztonságba tudták helyezni.

A felkínált néhány helyért sok gazdag zsidó vetélkedett. (A bizottság irodáiban uralkodó zűrzavar a magyar rendőrség figyelmét is fölkeltette, ezért sárga csillagos detektívekkel figyeltették az épületet.) Noha minden érintett nagy veszélynek volt kitéve, a kontingens betöltéséig folytak a tranzakciók. A szerencséseket a Columbus utcai táborba vitték, ahol más, a még nem likvidált vidéki gettókból kihozott, névleg prominens zsidók is csatlakoztak hozzájuk. Kiválasztásuk lényegében a Vaada és a Zsidó Tanács listái alapján történt, a deportálásokért felelős Wisliceny azonban olykor módosította ezeket a listákat. Freudiger kedvéért, aki megvesztegette őt, bevett a Budapestre szállítandó személyek közé mintegy 80 prominens ortodox zsidót különböző gettókból. Ezeken kívül a Zsidó Tanács több tagjának közeli rokonai is Budapesten találták magukat; az útra az SS adott melléjük biztonságos védőőrizetet. A transzportba bevenni kívánt személyek elszállásolására további két tábort állítottak föl, az egyiket az Aréna utcai, a másikat a Bocskai úti zsinagógában.

A Vaada által összegyűjtött értéktárgyakat június 20-án három bőröndben adták át az SS-nek. Az átvevők egyike Kurt Becher SS-Ober-sturmbannführer volt, akit Kasztner később Eichmann „engedményeinek" értelmi szerzőjeként nevezett meg.

Az SS-nek átadott kincsek értékét soha senki nem állapította meg. Biss, akinek a feladata volt, hogy rendezze a számlát Becherrel, megpróbálta rávenni az SS-t, hogy érje be a valutával és az ékszerekkel. Becher azonban ezen túlmenő ellentételezéshez is ragaszkodott. A zsidó vezetők külföldi megbízottjaiktól származó dokumentumokat mutattak Becher-nek arról, hogy Svájcból 30 traktort, Pozsonyból két Vagon birkabőrt tudnak az SS rendelkezésére bocsátani. Egyik tétel átadására sem került sor, kapott viszont Becher 15 tonna kávét, ami Budapesten volt raktáron.¹⁰⁰Ezeknek az értékeknek, illetve áruknak az átadása után Kasztner kölcsönösen előnyös kapcsolatot alakított ki Becherrel, amely egészen a háború

végéig tartott, és amelyet legfőképpen az tett gyümölcsözővé, hogy Be-cher közvetlen összeköttetésben állt Himmlerrel. Becherrel való kapcsolata végül mégis végzetessé vált Kasztner számára, amennyiben a háború után nem sokkal bukásának és tragikus halálának egyik fő előidézője lett.

A szállítmány, amely az eredeti megállapodás szerint 600 palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkező személyből állt volna, fokozatosan majdnem 1700 főre duzzadt. Eichmann először a kolozsvári csoport bevonását engedélyezte, azután hozzájárult ahhoz, hogy fölvegyenek a listára közel 200, más gettókból kihozott prominens zsidót. Június 30-án, amikorra a transzport elindítását kitűzték, hivatalosan kb. 1300 zsidó kiutazásával számoltak. Egy légiriadó okozta késlekedés következtében azonban a sötétség leple alatt a Bocskai úti zsinagógából 450 zsidónak sikerült felkapaszkodnia a vonatra (holott az ott lévők közül csak 150-nek volt engedélye rá), és néhány tucat más budapesti zsidó is szerencsével járt, akik hírét vették a különSzállítmány indulásának.

Végeredményben 1684 zsidó indult útnak Magyarországról a semleges és szövetséges országok felé. Minden „hivatalos" utas 50-80 kg pogy-gyászt vihetett magával. Nem számítva az ügyes „potyautasokat", akiknek sikerült elrejtőzniük, a mentővonaton a Freudiger listáján lévő ortodox zsidók, a Stern listáján szereplő neológ zsidók, külön listákon felvett lengyel, szlovák és más nemzetiségű menekültek, palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkezők, a saját szervezeteik által kijelölt ifjú cionisták, a transzportot nagyrészt finanszírozó „fizető vendégek", a vidéki gettókból kiszabadított zsidók - köztük a kolozsvári csoport -, a Komoly és Szilágyi listája alapján kiválasztott jeles értelmiségiek, tudósok, művészek, valamint árvák - köztük 17 lengyel - utaztak. A különféle listákon a Mentőbizottság és a Zsidó Tanács vezetőinek - így Bissnek, Brandnak, Kaszt-nemek, Komolynak, Offenbachnak és Stemnek-számos családtagja, rokona és barátja szerepelt. (Ugyanakkor a Tanács tagjai közül Eichmann senkinek sem engedélyezte, hogy csatlakozzék a csoporthoz.) Az országosan ismert személyiségek közül a vonaton volt Kahan Niszon, Polgár György és Teitelbaum Joel rabbi, a szatmári hászid zsidóság harcosan anticionista vezetője. Potyautasként két munkaszolgálatos is bekerült az utazók közé. A bori rézbányákhoz irányított tehervonatuk az indulási engedélyre várt, amikor a kínálkozó alkalmat kihasználva átugrottak a menekülés vonatára.¹⁰¹

A különvonat pontosan meg nem határozott úti célja és útvonala erősen nyugtalanította mind az utazókat, mind a szervezőket. A Mentőbizottság vezetői azt javasolták, hogy a csoportot Románián és Törökországon keresztül vigyék Palesztinába, de Eichmann a németeknek az arabok és a magyarok iránti kötelezettségeire hivatkozva elvetette ezt az indítványt. Hangsúlyozta, hogy a különvonatot deportálóvonatként kel feltüntetni. Ennek megfelelően kitartott amellett, hogy a szállítmányt Németországon, a megszállt Franciaországon, Spanyolországon és Portugálián keresztül Nyugat-Afrikába vigyék. E feltételek hallatán és mindenekelőtt a „deportálásnak álcázott alija" gondolatára többen, akik utazhattak volna (elsősorban a lengyel és szlovák menekültek közül), megváltoztatták elhatározásukat. Az ő helyüket azonban hamar betöltötték másokkal.

A szállítmányt június 30-án késő éjszaka indították útnak. Az osztrák határ közelében, Mosonmagyaróvárott három napra feltartóztatták, és parancs érkezett az útirány megváltoztatására. Úgy nézett ki, hogy az eredeti tervben szereplő Strasshof helyett a cseh-morva protektorátusbeli Auspitzot fogják érinteni, ahol szintén volt egy tábor prominens személyek számára (Bevorzugtenlager). Ez a hír jókora riadalmat keltett az utasok között, mivel Auspitzot összetévesztették Auschwitzcal.¹⁰² A kedélyek azonban hamar megnyugodtak, hiszen a németeknek is érdekükben állt gondoskodni a csoport biztonságáról és kényelméről. Végül is az eredeti útvonalat választották, és az utasok Bécsben főtt ételt kaptak, Linzben meleg fürdőt vehettek.¹⁰³ Július 8-án érkeztek Bergen-Belsenbe, ahol egy kivételezettek számára fenntartott lágerban helyezték el őket, nem messze az ottani hírhedt koncentrációs tábortól, amelyben nagyszámú magyar zsidót is fogva tartottak. Itt, legalábbis egy darabig, elég jól megvoltak. Egyes beszámolók szerint fizikai munkát egyáltalán nem kellett végezniük, ellátták őket cigarettával, naponta megkapták a fejadagjukat kenyérből, margarinból, lekvárból, néha kolbász is került. A gyermekek és a betegek tejet is kaptak, és megfelelő orvosi ellátásban részesültek. Bőséges alkalmuk nyílt kulturálódásra, de még szórakozásra is.¹⁰⁴ A tábor belső ügyeinek irányítása a táborlakók választotta tanács kezében volt, melynek élén Fischer József állt, aki elsősorban a kolozsvári csoport vezetőivel vette magát körül.¹⁰⁵

Kasztner tárgyalásai Becherrd. A bergen-belseni csoport sorsa egybefonódott Kasztner Becherrel folytatott további egyezkedésének alakulásával. Amikor a budapesti zsidókat is fenyegetni kezdte a deportálás veszélye - előbb röviddel azelőtt, hogy Horthy leállította volna a zsidók Németországba küldését, majd e döntés után -, Stern sürgetésére Kasztner fölkereste Bechert, és átadott neki 20 000 dollárt, kérve őt, járjon közben az érdekükben Himmlernél. Megmutatta továbbá Bechernek annak az „időközi megállapodásnak" a szövegét, amelyet július 7-én kapott meg Isztambulból, ugyanis az eredeti Európa-terv alapján szerette volna folytatni a tárgyalásokat. Az isztambuli és svájci zsidó vezetőket Kasztner folyamatosan tájékoztatta az új fejleményekről, és Weissmandellel együtt¹⁰⁶ könyörgött nekik, hogy sürgősen teremtsék elő a szükséges anyagiakat a terv „sikerének biztosításához"¹⁰⁷.

Mivel. Brand nem térhetett haza, a Mentőbizottság az isztambuli vezetőkkel egyetértésben kidolgozott egy tervet, melynek értelmében Becher és Kasztner Portugáliában folytattak volna tárgyalásokat az amerikai dr. Joseph J. Schwartzcal, a Joint európai képviselőjével és a palesztinai-brit Eliyahu Dobkinnal, aki a Jewish Agency végrehajtó bizottságában tevékenykedett. Július 18-án azonban Kasztnert ismét letartóztatták, és mintegy kilenc napra teljesen elzárták a külvilágtól. Ezúttal a magyar csendőrség deportálásügyi vezetőjének, Ferenczy László alezredesnek és segédtisztjének, Lulay Leó századosnak a foglya volt, akik egyrészt általában a németekkel való tárgyalásainak és különösen a „speciális transzportnak" a részleteire voltak kíváncsiak, másrészt meg akarták győzni őt arról, hogy kezdetben nem tudtak Auschwitzról, és hogy készek útját állni a németek további zsidóellenes akcióinak, akiket egyébként egyedül tettekfelelőssé a deportálásokért.¹⁰⁸

Kasztner hirtelen eltűnése és hosszas távolléte budapesti Zsidó munkatársait megdöbbentette, de nem vetette vissza teljesen a tevékenységüket. Komoly elhatározta, hogy ő viszi tovább a tárgyalásokat, és Lisszabonba készült Kasztner helyett;¹⁰⁹ Biss július 22-én hosszú memorandumot nyújtott át Klagesnak - feltehetőleg Himmlernek szánva -, melyben körvonalazta azokat az intézkedéseket, amelyeket az SS-nek a „tárgyalások sikerének" biztosítása érdekében feltétlenül meg kellene hoznia}¹¹⁰Freudiger pedig akaratlanul belekeveredett egy újabb áru-,¿ajánlatba", ami komoly súrlódást okozott a Vaada és a budapesti ortodox csoport között éppúgy, mint a HIJEF¹¹¹ és a Joint svájci képviselői között.

Ezt az új ügyletet Weissmandel rabbi kezdeményezte, aki szerette volna eloszlatni a németeknek a britek által július 20-án leleplezett „hatalmas üzlettel" kapcsolatos balsejtelmeit (lásd a 31. fejezetet). Weissmandel rabbi a Brand-Grosz-misszióra vonatkozó brit leleplező nyilatkozatokat úgy állította be Wisliceny előtt, mintha azok pusztán a közvéleménynek szóltak volna, és rámutatott, hogy a szövetségesek valójában hajlanak a megegyezésre, amit az a „tény" is alátámaszt, hogy Freudiger-nek Svájcban már rendelkezésére áll 250 teherautó, amelyek bármikor leszállíthatok. Freudiger úgy érezte, hogy az esetleges mentési akcióra való tekintettel kötelessége megerősíteni ezt az állítást, amire viszont Eichmann rögtön azzal a kéréssel válaszolt, hogy egyeztessék a teherautók átadását Becherrel. Freudiger és barátai, Link Gyula és Abeles Sándor úgy gondolták, be tudnak szerezni Svájcban 250 használt teherautót, s ehhez a HIJEF - nem pedig az AJDC - segítségét kívánták igénybe venni. Szívesebben dolgoztak ugyanis a Sternbuch fivérekkel, akik kevésbé törődtek a jogi formaságokkal, és jobban hittek a németekkel való megegyezés lehetőségében, mint Saly Mayer, a Joint svájci nemzetiségű helyi vezetője. A Sternbuch fivérek az ún. Freudiger-terv fő pontjait Roswell D. McClelland, a Háborús Menekültügyi Hivatal svájci képviselője elé terjesztették, indítványozva egyebek mellett egy 700 000 svájci frankos hitelkeret megnyitását is a Schweizerische Kreditanstalt útján. A terv merev ellenállásba ütközött, s nemcsak azért, mert az amerikaiak - a többi szövetségeshez hasonlóan - mindenfajta „váltságdíj "-alkutól elzárkóztak, hanem azért is, mert Saly Mayer nem volt hajlandó „megtenni a megfelelő lépéseket"¹¹².

Budapesten a Mentőbizottság vezetőiben gyanakvást keltettek Freudiger kezdeményezései. Attól féltek, hogy magához akarja ragadni a Be-cherrel folyó tárgyalások irányítását, és ragaszkodtak ahhoz, hogy kísérje őt Biss, vagy ha lehet, Biss egymaga kösse meg a megállapodást.¹¹³ A válságos helyzet úgy oldódott meg, hogy hirtelen előkerült Kasztner, aki ismét kézbe vette a tárgyalások irányítását.

Az eredeti tervek mégis változtatásra szorultak, mégpedig július végén, amikor a nyugati hatalmak megtiltották állampolgáraiknak, hogy bármilyen célból beszédbe elegyedjenek a németekkel. Az első számú tárgyalópartner most Saly Mayer lett, akit McClelland közreműködésével választottak ki erre a feladatra. Mayer cselekvési szabadságát nemcsak az amerikai befolyás alatt álló Joint korlátozta, de a Háborús Menekültügyi Hivatal is. Fő feladatául szabták, hogy lassítsa le a tárgyalások menetét, s az áruk vagy pénzösszegek átadását illetően ne kötelezze el magát egyértelműen. Ezzel a halogató taktikával Saly Mayer tökéletesen egyetértett, és megbízhatóan teljesítette is feladatát. Alkatilag zárkózott és igen gyanakvó ember volt. Nem nagyon jött ki a különböző svájci és nemzetközi zsidó szervezetek helyi képviselőivel, kivéve talán Nathan Schwalbot, a Haluc genfi képviselőjét. A Joint pénzeit aggályoskodóan és rendkívül óvatosan kezelte, ami a hatékony mentést sok zsidó vezető, elsősorban a nácizmus poklában élők szemében jóformán lehetetlenné tette. A nácik végleges megoldási programjának tartalmával ugyanúgy tisztában volt, és ugyanúgy hallgatott róla, mint a szabad világ többi vezetője.

Miután a tárgyalások ismét megindultak, Kasztner megsürgette Bechert, hogy az SS jó szándékának jeléül engedélyezzék a bergen-belseni csoport továbbutazását valamelyik semleges országba. Mayer helyeselte ezt a kérést, és próbatételnek fogta fel. Becher, aki augusztus 2-án tért visz-sza Berlinből, közölte Kasztnerrel, hogy Himmler bizonyos javadalmazás fejében hajlandó engedélyezni zsidók kivándorlását Európából, és hogy az első 500 fős csoport útnak indulhat Bergen-Belsenből valamelyik semleges országba. Erről a fejleményről értesülve, Mayer augusztus 8-án érintkezésbe lépett Heinrich Rothmunddal, a Külföldieket Ellenőrző Svájci Rendőrség parancsnokával, és svájci beutazási engedélyt kért tőle a csoport számára.¹¹⁴

Az első találkozót augusztus 21-ére tűzték ki, ez egybeesett az első bergen-belseni csoport érkezésével.¹¹⁵ Mivel Máyer nem tudta megszerezni a svájci vízumot Becher és társai számára, a tárgyalásra egy hídon került sor Ausztria és Svájc határán, Höchst és St. Margarethen között, St. Gallentől kb. 20 km-re keletre. Bechert elkísérte segédtisztje és bizalmi embere, Max Grüson SS-Hauptsturmführer, valamint Bülitz Vilmos (annak a Weiss Manfréd Műveknek az egyik igazgatója, amelyet Becher májusban szerzett meg az SS számára) és Kasztner. Becher Himmler személyes megbízottjaként beszélt a Brandnak átadott ajánlatról. Mayer viszont azt hangsúlyozta, hogy ő csupán a svájci menekültek támogatására létrehozott alapítványt (Schweizerische Unterstützungsfonds für Flüchtlinge) képviseli, amely a Svájcban lévő menekülteknek szánt pénzek elosztásáért felel. Legbefolyásosabb tanácsadói Pierre Bigar, a Svájci Zsidó Hitközségek Tanácsa (Schweizerischer Israelitischer Gemeindebund) egyik vezetője, továbbá ügyvédje, Marcus Wyler voltak. Saly Mayer, megbízatásával összhangban, nem kötelezte el magát a tárgyalás során, ehelyett Becher fejére olvasta a nácik rémtetteit, és követelte, hogy a „németek csukják be végre az istenverte gázkamráikat". Becher a Brandnak átadott ajánlat szellemében vázolta a német álláspontot, és javasolta, rakják hajóra Amerikában a 10 000 teherautót. Hozzátette, hogy a hajók a szabadon engedett zsidókkal a fedélzetükön térhetnének vissza. Mayer próbaképpen fölvetette Bechernek a pénzbeli ellenszolgáltatás lehetőségét. A találkozó lényegében közeledés nélkül zárult, és Billitznek kellen megmentenie a helyzetet azzal a javaslattal, hogy napolják el a megbeszélést, időt adva mindkét félnek álláspontja felülvizsgálására.

A Budapestre visszatérő Bechert bosszantotta a megaláztatás, hogy egy hídon kellett tárgyalnia. Feltette Kasztnernek a kérdést: miből gondolják „a zsidó világszervezetek vezetői", hogy képesek lehetnek bármilyen ellenszolgáltatásra, ha még egy svájci beutazóvízum kieszközlése is meghaladja a lehetőségeiket? Himmlernek küldött jelentésében azonban továbbra is derűlátását fejezte ki. Augusztus 25-én írt levelében rámutatott, hogy a zsidók első bergen-belseni csoportjának szabadon bocsátása eloszlatta a zsidó vezetőknek a német ajánlat komolysága felőli kételyeit. Javasolta, hogy mivel a teherautók megszerzése gyakorlatilag lehetetlennek látszik, vegyenek át helyettük semleges országok- Svédország, Svájc, Portugália - útján más olyan árucikkeket, amikre Németországnak szüksége van (krómot, nikkelt, alumíniumot, golyóscsapágyakat stb.). Tolmácsolta a zsidó vezetőknek azt a kijelentését, hogy az „evakuálás" folytatása esetén a tárgyalások elveszítenék komolyságukat, és értelmetlenné válnának. Másnap Himmler hozzájárulását adta Becher javaslataihoz.¹¹⁶

A megbeszélések második fordulójára szeptember 3. és 5. között került sor ugyanott. Becher ezen nem jelent meg, mert nem volt hajlandó kitenni magát még egy „megaláztatásnak". Mayerhez felváltva Wyler és Bigar csatlakozott a tárgyalásokon. Noha a zsidó vezetők alapállása ismét az volt, hogy nem tesznek engedményeket, két fejlemény arra késztette őket, hogy valamivel kevésbé legyenek hajthatatlanok. Egyrészt szeptember l-jén McClelland tudomására hozta Mayernek, hogy a Háborús Menekültügyi Hivatal kész átutalni 2 millió dollárt a tárgyalások céljára. (Az összeg tényleges felhasználására soha nem adtak engedélyt.) Másrészt az augusztus 28-i szlovákiai nemzeti felkelés nyomán a nácik- ürügyül használva a zsidók részvételét a lázadásban - felújították a szlovákiai zsidó közösség elleni irtó hadjáratukat. E tényezők ismeretében Mayer kijelentette, hogy elvben hajlandó svájci szervezetének bankszámlája terhére letétbe helyezni 5 millió svájci frankot, és igyekezni fog rábírni a svájci hatóságokat, tegyék lehetővé, hogy a pénzből az SS tetszőleges árut vásárolhasson Svájc területén. Bár alkut kötni nem sikerült, a németekben az a benyomás alakult ki, hogy a zsidó vezetők, feltehetőleg a mögöttük álló nyugati erőkkel együtt, érdeklődnek az ajánlatuk iránt, és készek folytatni a tárgyalásokat.

A harmadik találkozót Mayer kezdeményezte. Szeptember 26-án sür-gönyzött Budapestre, hogy számlát nyitna egy svájci bankban a nácik javára. Három nappal később találkozott a budapesti csoporttal^ amelyet ezúttal Herbert Kettlitz vezetett. (Grüsont időközben Budapestről máshová helyezték, állítólag azért, mert Pozsonyban szeptember 24-én a szlovák zsidók érdekében szót emelő Kasztnerhez csatlakozott.) Ez a találkozó már több eredményt ígért. Most legalább konkrét ajánlat hangzott el. Tudatták Becherrel, hogy rendelkezésére bocsátanának bizonyos összeget, melyet Svájcban árura válthatna, feltéve hogy a németek beszüntetik a szlovák zsidók deportálását, feladják a budapesti zsidók deportálásának tervét, és lehetővé teszik a bergen-belseni csoport hátramaradt részének távozását Svájcba.¹¹⁷

A megbeszélések és a magyarországi belső helyzet alakulása szülte optimizmust a nyilaspuccs természetesen semmivé foszlatta. Eichmann, akit augusztus végén visszahívtak Berlinbe, újra Budapestre utazott, hogy beteljesítse „küldetését". A szlovákiai és magyarországi események szorításában McClelland és Mayer kénytelen volt módosítani taktikáját, de nem végső céljait. Október 25-én Mayer táviratilag értesítette Kasztnert, hogy készen áll a tárgyalások újabb fordulójára, amelyre már svájci terű-leten kerülhetett sor. (Becher, Kettlitz, Billitz és Kasztner McClelland jóvoltából kapta meg a beutazóvízumot.) Billitz és Kasztner október 29-én, Becher és Kettlitz november 2-án érkezett Svájcba. Becher megint jó hírt hozott, akárcsak augusztus végén, amikor először találkozott Mayerrel: Himmler engedélyezte a b ergen-belseni csoport hátramaradt részének továbbutazását.

Az első megbeszéléseket november 4-én tartották meg Sí. Gallen-ben. Becher azt magyarázta, hogy a szlovák zsidókat „katonai okokból likvidálták", továbbá összefoglalta Himmler elképzeléseit a budapesti zsidók jövőjéről és egyes zsidók esetleges szabadon bocsátásáról bizonyos áruk ellenében. Himmlerhez írt augusztus 25-i feljegyzésével összhangban már nem beszélt kifejezetten teherautókról. Becher szempontjából egy ennél sokkal fontosabb megbeszélés zajlott le másnap Zürichben, ahol McClellanddal, „Roosevelt elnök személyes megbízottjával" és a kíséretében lévő Mayerrel találkozott. Becherre nagy lélektani nyomás nehezedett, amikor McClelland és Mayer a Harmadik Birodalom elkerülhetetlen bukására utalva hangsúlyozta, hogy a zsidók mentésében való közreműködéssel jóakarókra tehetne szert. Megerősítették abban a reményében is, hogy küldetése nincs kudarcra ítélve: Mayer elé tette Cordell Hull október 29-i táviratának szövegét, amelyben az amerikai külügyminiszter jelzi, hogy 20 millió svájci frankot fognak Mayer rendelkezésére bocsátani. Becher természetesen mit sem sejtett azokról a feltételekről, amelyekhez az amerikai kormány ennek az összegnek a tényleges felhasználását kötötte. McClelland és Mayer körvonalazták saját követeléseiket, kiemelve annak feltétlen szükségességét, hogy a németek származásra és vallásra való tekintet nélkül vessenek véget az emberek pusztításának és üldözésének. Becher ígéretet tett, hogy továbbítja ezeket a követeléseket Himmlernek, és Kasztnerrel együtt elhagyta Svájcot. Kettlitzet hátrahagyták, nézzen körül, mire költhetnék a pénzt. Rá kellett jönnie, hogy az az összeg, amiről Mayer és McClelland beszélt, valójában nem hozzáférhető. Válaszul McClelland november 16-i táviratára, melyben összegezte Becherrel folytatott megbeszéléseit, a kül-ügyminisztérium és a Háborús Menekültügyi Hivatal megvétózta a megállapodást (ez november 21-én történt), aláhúzva, hogy „semmiféle (és még egyszer: semmiféle) forrásból származó pénzt nem szabad felhasználni egy ilyen javaslat keresztülvitelére"¹¹⁸. Becher, aki még nem tudott ezekről a „nehézségekről", meglehetősen elégedett volt a megbeszélésekkel, és úgy gondolta, hogy ezek a zsidókérdésen túlmenő megállapodásokhoz vezethetnek. Kettlitz viszont, akit a svájciak hamarosan távozásra szólítottak fel, belátta küldetésének reménytelen voltát, és ebben az értelemben tájékoztatta Bechert.

Közben a szovjet csapatok gyorsan közeledtek Budapest felé, és Be-chert most már jobban izgatta saját szerepének majdani megítélése, mint a kívánt áruk megszerzése. Reálisan gondolkodó ember lévén, könnyen átlátta Mayer taktikáját, de felismerését-jó okkal - sohasem osztotta meg Himmlerrel. Szót emelt az SS-nél és a nyilas hatóságoknál a budapesti zsidók gyalogmeneteinek könnyítése, végső soron megszűntetése érdekében.¹¹⁹ November 26-án, Himmlernél tett látogatásáról visszatérve, diadalmasan bejelentette, hogy sikerült meggyőznie a Reichsführer-SS-t a végleges megoldási program felfüggesztésének szükségességéről. Elmondta Kasztnernek, hogy Himmler voltaképp engedélyt adott a gázkamrák lebontására.¹²⁰ Természetesen az SS ekkor már kétségbeesetten igyekezett eltüntetni kivégzőapparátusának minden nyomát, nemcsak Auschwitzban, hanem másutt is.¹²¹

Kettlitz távirata nyomán, melyben közölte Becherrel, hogy semmiféle pénzt nem kapott, de még Mayerral sem sikerült érintkezésbe lépnie, Kasztner és Billitz megpróbálta meggyőzni Bechert és a tárgyalásokba ismét aktívan bekapcsolódó Eichmannt arról, hogy a nehézségek alighanem „bizonyos félreértésekből" származnak, s ezek egy újabb svájci út során talán eloszlathatok volnának. Eichmann kijelentette, hogy december 2-ig vár, de ha addig nem kap pozitív választ, nem halogatja tovább a budapesti zsidókkal szembeni intézkedéseket. November 28-án Billitz és Kasztner - ez alkalommal Krell SS-Hauptsturmführer kíséretében - ismét Svájcba utazott. Kasztner többé nem is tért vissza Budapestre. Másnap érkeztek meg a svájci határra, ahol Kettlitz, valamint a HIJEF képviseletében Rubinfeld fogadta őket. (Saly Mayer kétórai várakozás után visszament St. Gallenbe.) Rubinfeldet állítólag Kettlitz vitte magával, nemcsak azért, mert Mayertől egy fillért sem látott, hanem azért is, mert úgy vélekedett, hogy az ortodox zsidókkal könnyebb lesz szót érteni; Rubinfeld legtöbbször egyetértett vele.¹²² Kasztner és Billitz ezután Mayerral, valamint Schwalbbal és a Sternbuch-csoport (vagy HIJEF), a svájci ortodox segélyezési és mentési bizottság néhány képviselőjével találkozott. Bár Mayer december l-jén tájékoztatta Kasztnert az ügyek valódi állásáról, Kasztner rávette Krellt és Kettlitzet, mondják azt Bechernek, hogy bizonyos pénzalapok valóban rendelkezésre állnak, és hogy a nehézségeket főleg a németek idézték elő, amennyiben nem teljesítették a megállapodás rájuk eső részét, többek között a bergen-belseni csoport to-vábbutaztatását.¹²³ Mayer ugyanezt üzente Krellnek december 5-én. A feszültség valamelyest oldódott, amikor a Kasztner-transzportból visszatartott zsidóknak december 7-én engedélyezték, hogy átlépjenek Svájcba, noha Kettlitz eredetileg ellenezte azt. Miután a németek ilyenformán ismét jelét adták „szándékaik komolyságának", a zsidó vezetők, köztük Jo-seph J. Schwartz,¹²⁴ a Joint európai igazgatója, aki ekkor Svájcban tartózkodott, McClellanddal új tárgyalási alapot fogadtatott el: a Joint a Vöröskereszt útján átutalna 5 millió dollárt a náci fennhatóság alatt lévő zsidók „ellátási és szállásköltségeinek" fedezésére. Erre vonatkozó kérelmére azonban McClelland csak 1945. január 7-én kapta meg a külügyminisztériumtól a pozitív választ. Válaszában a külügyminisztérium nem oldotta fel a korábban szabott korlátozásokat, és hangsúlyozta, hogy a Joint-pén-zek átutalásának engedélyezése „kizárólag azt célozza, hogy Saly Mayer felmutathasson valami kézzelfogható eredményt, és ilyen módon nyitva maradjon az út a tárgyalások folytatása és a további időnyerés előtt"¹²⁵. Mire Mayer is rájött e megszorításokra, a szovjet csapatok több mint egy hónapos ostrom után felszabadították Budapestet. Biss a Svájcból jövő halogató táviratok láttán szerette volna megnyugtatni Bechert és megnyerni jóindulatát a gettólakó zsidók számára. Evégből Szlovákiában, egy német—szlovák külkereskedőtől, bizonyos Alois Steigertől „vásárolt" a részére 30 teherautót. Ezek német teherautók voltak, amelyeket a németek adtak át Szlovákiának. Becher végül is nem jutott hozzájuk, mert időközben a visszavonuló Wehrmacht lefoglalta őket.¹²⁶

Kasztner a második bergen-belseni csoport megérkezése után akár Svájcban is maradhatott volna, mégis visszatért a náci övezetbe. A bergen-belseni csoportok szabadon bocsátása és Budapest felszabadítása után erőfeszítéseit a még a fasiszták kezében lévő zsidók, köztük a koncentrációs táborokban raboskodók megmentésére összpontosította. Először hosszabb időt töltött Bécsben, ahonnan többször átment Pozsonyba, segíteni a szlovák zsidóknak. 1945 januárjának végén visszautazott St. Margarethenbe egy újabb tárgyalássorozatra, amely Mayer, Krell és Becher részvételével majdnem február közepéig tartott.

1945. április 6-a után, amikor Himmler Bechert nevezte ki az összes koncentrációs tábor birodalmi különbiztosává (Reichssonderkomissar für sämtliche Konzentrationslager), a zsidó vezetők erőfeszítéseket tettek a táborok felszámolásának megakadályozására, hogy a táborlakók épségben várhassák be a szövetségeseket. Kasztner, akinek német útlevele volt - és a származása nem derült ki belőle -, e cél érdekében Becherrel együtt bejárta a náci táborokat. Április 8. és 18. között fölkeresték Berlint, Hamburgot, Bergen-Belsent, Neuengammét és Theresienstadtot. Becher megtette Kasztnernek azt a szívességet, hogy elment Mauthausenba, szabadlábra helyezni dr. Schweiger Moshét, a Mentőbizottság egyik vezetőjét, akit a megszállás után az elsők között tartóztatott le a Gestapo Hitler-ellenes politikai állásfoglalása miatt.

Becher szándéka az volt, hogy Schweigerrel és a Mentőbizottság vezetőitől kapott értékekkel Svájcba megy. Ezt az amerikaiak gyors előrenyomulása lehetetlenné tette. Végül a „több százezer dollárt érő" vagyontárgyakat Schweiger az amerikai OSS képviselőjének adta, át.¹²⁷

Mások is tettek kísérleteket a zsidók mentésére a HIJEF képviseletében. A Sternbuch fivérek, Curt Trümpy, a Messerschmidt egyik svájci képviselője; dr. Jean-Mary Musy volt svájci köztársasági elnök;¹²⁸ a német származású Félix Kersten, Himmler kezelőorvosa; a svéd Folke Ber-nadotte gróf- mindnyájan részt kértek a himmleri döntés kieszközlésének érdeméből, hogy ne pusztítsák el a koncentrációs táborok lakóit.¹²⁹

A Kasztner-transzport kiszabadulása. A második bergen-belseni csoport 1944. december 7-i Svájcba érkezésével az egész Kasztner-szállít-mány biztonságba került. Vége szakadt a Harmadik Birodalom és Svájc, illetve a Birodalmi Biztonsági Főhivatal és a német külügyminisztérium közötti diplomáciai jegyzékváltások hullámának, amit az első csoport érkezése indított el.

Bár Hitlernek (valószínűleg Kaltenbrunner jóvoltából) tudomására jutott ezeknek a zsidóknak az átszállítása Svájcba, a jelek szerint abban a hitben élt, hogy ez része az alkunak, amit július 10-én Horthynak ajánlott, s aminek értelmében közel 8000, Svédország, Svájc és más semleges országok védelme alatt álló zsidót kiengednének Magyarországról, cserébe pedig a magyarok felújítanák a három nappal korábban leállított deportálásokat.¹³⁰ Az RSHA a német külügyminisztériumot - ha csak átmenetileg is - teljes bizonytalanságban tartotta. Különös módon az első Kaszt-ner-csoport továbbszállításáról az első hivatalos értesítést Svájcból kapta a külügyminisztérium. Függetlenül attól, hogy Saly Mayer Heinrich Rothmund útján (augusztus 8-án) megszerezte a svájci hatóságok hozzájárulását mindkét csoport beutazásához, a svájciak - valószínűleg semleges státusukra való tekintettel - formálisan panaszt tettek a németeknél, amiért nem tájékoztatták őket előre a csoport érkezésének időpontjáról, nem gondoskodtak a menekültek személyi adatainak feltüntetéséről (személyazonossági igazolványuk nem volt), és nem közölték útjuk végső célját. A jegyzék a különböző hivatalok közötti tárgyalások egész sorát indította el, melyekben az RSHA tisztségviselői a transzportot az SS-nek szállítandó hadianyagok ellentételeként igyekeztek feltüntetni.¹³¹

Az első transzport nem 500 zsidóból állt, ahogy azt Becher eredetileg augusztus 2-án jelezte Kasztnernek, hanem csak 318-ból, mégpedig állítólag azért, mert Eichmann szabotálta Himmler utasításait. Az első csoport összeállításának szempontjaira augusztus 3-i levelében Kasztner tett javaslatot Fischernek.¹³² A második, 1368 fős csoport Krumey parancsnoksága alatt érkezett Svájcba.

A csoport bergen-belseni tartózkodása idején 3 fő halt meg természetes halállal, és 8 gyermek szülététt. Az eredetileg a transzporthoz tartozók közül csupán néhány főnek kellett a táborban maradnia. Eichmann neheztelt Brandra, amiért nem sikerült Isztambulból visszatérnie, ezért megparancsolta, hogy anyját és két nővérét tartsák vissza a táborban. Egy főt, dr. Andreas Kassowitzot azért tartották vissza, mert románnak vallotta magát, és a németek egy erdélyi népi németre akarták kicserélni. Két kolozsvári ügyvéd, Kertész Jenő, és Weiss Sándor sorsa rendkívül tragikusan alakult. Lányaikat, akik Budapesten éltek, az elsők között deportálták Kistarcsáról (1944. április 29.), és mindketten Ber-gen-Belsenben végezték.¹³³ A két ügyvéd megpróbálta átmenekíteni lányát a Bevorzugtenlageibe, mire büntetésül leányaiktól elkülönítve őket is a haláltáborba zárták. A háború vége előtt, illetve röviddel azután mind a ketten meghaltak.¹³⁴

Az első csoportot, benne dr. Fischer Tivadar egykori romániai parlamenti képviselővel, a montreux-i Belmont Szállóban kialakított katonai internálótáborba (Militärisches Internierungslager) vitték.¹³⁵ Amikor a második csoport megérkezett, a zsidókat a Montreux-höz közeli Caux-ban két táborban helyezték el. Az egyik „gyűjtőtábornak" (Auffangsla-ger) az Esplanade és a Regina Szálló adott helyet, ennek élén Hermann Dezső kolozsvári ügyvéd állt.¹³⁶ A másik Les Rochers néven ismert tábor vezetésével Klein Ignácot bízták meg. A csoport Svájcba érkezését követően vezetőinek egy része, köztük Danzig Hillel, kapcsolatba lépett a nagyobb zsidó szervezetek képviselőivel, és rajtuk keresztül az isztambuli Vaada vezetőivel. Chaim Poznertől hathatós segítséget kapva, Danzig újra összeköttetést tudott teremteni Branddal, és rendkívüli erőfeszítéseket tett 250 cionista elvbarátja - „az erdélyi és magyar cionisták színe-java" - érdekében.¹³⁷

1945 áprilisában a svájci hatóságok úgy döntöttek, hogy a Kasztner-csoportot továbbszállítják egy UNRRA-táborba, az algériai PM^peviüe-be, majd onnan az olaszországi Bariba. A céljuk ezzel az intézkedéssel állítólag az volt, hogy helyet csináljanak a reménybeli további menekültek számára. A döntést összehangolták az amerikaiakkal, akik a csoporttal kapcsolatos bizonyos kötelezettségeket magukra vállaltak. Hermann és Klein táboraik képviseletében bombázni kezdték a svájciakat és mindenekelőtt a helyi zsidó szervezeteket folyamodványaikkal és memorandumaikkal, érzékeltetve a javasolt intézkedés igazságtalanságát, éhségsztrájkkal és a svájci sajtó értesítésével fenyegetőzve.¹³⁸ Kampányuk eredménnyel járt, mert nem sokkal azután, hogy Európában befejeződött a háború, a csoport tagjai szabadon távozhattak. Sokan úgy döntöttek, hogy visszatérnek hazájukba; kb. 700 bevándorlási engedéllyel rendelkező zsidó Fischer József vezetésével 1945 augusztusában Barin keresztül Palesztinába indult.

Kasztner április 19-én visszament Svájcba, és másnap — élete egyik legboldogabb napján- bankettet adtak a tiszteletére, ahol mint megváltót ünnepelték.¹³⁹ A csoport elutazása után egy ideig még Európában maradt, és segítséget nyújtott a szövetségeseknek a háborús bűnösök elleni vádemelésben. 1945. szeptember 13-án terjedelmes írásbeli nyilatkozatot írt alá a magyar zsidóság megsemmisítéséről, melyben saját, a mentésben játszott szerepét hangsúlyozta.¹⁴⁰ A következő hónapokban idejének jó részét egy vitatható és érthetően elfogult beszámoló megírásának szentelte, amelyben részletesen ismertette tevékenységét.¹⁴¹

Vetélkedés a dicsőségért. Kasztner nemcsak a közel 1700 „prominens" zsidónak, valamint a kb. 18 000 strasshofi zsidó nagy részének a megmentését állította be saját maga és a budapesti Mentőbizottság fegyvertényeként, hanem a budapesti zsidóknak és a német koncentrációs táborok számos foglyának az életben maradását is . Az utóbbiak megmenekülését sok más zsidó és nem zsidó szervezet vezetője is saját sikereként könyvelte el. A Zsidó Világkongresszus vezetői például kijelentették, hogy „egyetlen más zsidó szervezet sem vállalt nagyobb részt a háború alatti mentőmunkából, mint a Zsidó Világkongresszus". Ezt a megállapítást indulatosan támadta Yitzhak Sternbuch, aki viszont azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a HlJEF-bizottság - benne Hugó Donnebaummal, dr. Ruben Hechttel és dr. Julius Kühllel- Musy közvetítésével rá tudta venni Himmlert, engedélyezze valamennyi koncentrációs táborban lévő zsidó kiutazását Svájcon keresztül Amerikába. Musy 1945. március 6-i nyilatkozatát idézve Sternbuch azt a következtetést vonja le, hogy az egyetlen ok, amiért a 750 000 főre becsült tömeg (kéthetenként 1800 fő) mégsem jutott ki Amerikába, az volt, hogy az AJDC, Saly Mayer, Nathan Schwalb, Kasztner és Becher szabotálták a tervet, s emiatt Hitler és Kal-tenbrunner is szembefordult vele.¹⁴²

A budapesti zsidók megmentésének dicsőségére nemcsak a zsidó szervezetek legtöbb említett vezetője tartott igényt, hanem Horthy, a Zsidó Tanács vezetői, sőt egyes náci vezetők és nyilas parancsnokok is.¹⁴³Egy további, szerfelett meglepő név ezen a listán Saly Mayeré. A Joint New York-i főhadiszállása által 1945. október 4-én kiadott sajtóközlemény egyebek mellett Mayer javára írja, hogy rávette Bechert, vonja vissza a parancsot 200 000 budapesti zsidó Auschwitzba deportálására és hogy kieszközölte a Kasztner-csoport közel 1700 tagjának bebocsátását Svájcba. Mayert egyenesen hősnek kiáltották ki: „A tárgyalások bizonyos pontján - így a közlemény - Mayer élete kockáztatása árán a náci Németország területére lépett, hogy folytassa megbeszéléseit.¹⁴⁴

Ehhez hasonló következtetésre jutott Yehuda Bauer, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora is. Szerinte mindazokban a sikerekben, amelyeket mások - így Kasztner, Kersten és Musy - sajátjukként könyvelnek el, oroszlánrésze volt annak a Mayernek, akit paradox módon sok háború alatti zsidó vezető a még életben maradt európai zsidók megmentésének fő kerékkötői között tart számon.¹⁴⁵

Noha túlzás volna Mayert „megváltónak" tekinteni, a neki szegezett éles bírálatok nyilvánvalóan igazságtalanok. Valószínűleg elsősorban nyers modora váltotta ki ezt a negatív ítéletet. Emellett bírálói nem voltak teljesen tisztában azokkal a korlátokkal és megkötésekkel, amelyeket Mayernek a háború alatt munkájában figyelembe kellett vennie, és utólag gyakran figyelmen kívül hagyták vagy alábecsülték ezeket.

Mayer mint egy semleges ország szabad állampolgára „kemény" álláspontot képviselt a vele tárgyaló SS-tisztekkel szemben. Arrogáns hangon osztogatta erkölcsi intelmeit, dorgáló és elítélő megjegyzések, amit Kasztner el a többi vezető, aki szemtanúja volt a Holocaustnak, és maga is szüntelenül a halál árnyékában dolgozott, nem tudott méltányolni. Több zsidót lehetett volna-e megmenteni, ha Mayer rugalmasabb és sok más zsidó vezetőhöz - a náci iga alatt tevékenykedőkhöz - hasonlóan ő is hajlandó különféle árukat és pénzeket „illegálisan" SS-beli tárgyalópartnereinekkezére juttatni? A kérdés megválaszolhatadan. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az üyenfajta magatartás a hivatalos, jogi formákhoz mereven ragaszkodó, régimódi német zsidó mentalitásával teljesen összeegyeztethetetlen lett volna.¹⁴⁶

1946-ban Kasztner családjával együtt Izraelbe költözött, és folytatta újságírói-politikusi pályafutását. Háború utáni politikai ambíciói ahhoz a Mapai párthoz kötötték, amely már akkor és még több évtizeden át uralkodó szerepet játszott az izraeli politikában. Paradox módon ez a kapcsolat közvetve Kasztner bukásához és tragikus halálához is hozzájárult.

Kasztner ünneplése nem tartott sokáig. Az elismerések, amiket Caux-ban és másutt Nyugat-Európában nyugtázott, fokozatosan kínos kérdéseknek adták át a helyüket azzal kapcsolatban, hogy helyeselhetők-e az SS-szel folytatott tárgyalásai. A koncentrációs és munkaszolgálatos-táborok túlélői kutatni kezdték, hogyan lehetséges az, hogy egyes „prominens" zsidók családjában és baráti körében szinte mindenki életben maradt, miközben ők elvesztették legtöbb rokonukat és barátjukat. Ahogy az irigység fokozatosan gyűlöletbe fordult, a sugdolózások egy feltételezett árulásról és kollaborációról egyre hangosabbá váltak.

Kasztner és a Zsidó Tanács korrektségét nemcsak Izraelben kérdőjelezték meg, hanem Magyarországon és az utódállamoknak azokon a vidékein is, ahonnan 1944-ben deportálták a zsidókat. A felszabadulást közvetlenül követő időszak fasizmusellenes légkörében a magyar hatóságok, amelyek lázas igyekezettel készítették elő a háborús bűnösök bíróság elé állítását, komolyan fontolóra vették, hogy vádat emeljenek a Mentőbizottság és a Zsidó Tanács vezetői ellen az ellenséggel való kollaborálás gyanúja miatt. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának politikai és rendészeti osztálya e célból 1945-46-ban számos tanúvallomást és egyéb terhelő bizonyítékot gyűjtött össze.¹⁴⁷ Hasonló előkészületeket tettek Erdélyben is, ahol - különösen a kolozsváriak— haragudtak Kasztnerre és társaira.¹⁴⁸

Izraelben Kasztner ismét aktívan bekapcsolódott a közéletbe. Tevékenyen részt vett a magyar zsidók szervezetének munkájában, a Jewish Agencyhez tartozó rádióállomás magyar osztályának vezetője lett, és ismétfölvette a kapcsolatot az Új Kelet c. magyar nyelvű napüappal, amelynek már Kolozsvárott is munkatársa volt. Politikai ambícióit elsősorban a Mapai párton keresztül remélte megvalósítani, bár a párt jelölése ellenére az általános választásokon nem választották be a Knesszetbe. Fő jövedelemforrása sajtófőnöki állása volt a kereskedelmi és ipari minisztériumban, melynek élén akkor a Kanadából Izraelbe települt dr. Dovjoseph állt.

Kasztner hatalma és befolyása ellenére az állítólagos kollaborációs tevékenységéről szóló sugdolózásoknak nem akart végük szakadni. Ezen láthatólag mit sem változtatott, hogy a cionista mozgalom és a Mapai becsületbírósága többször kivizsgálta a vádakat, és azokat valamennyi alkalommal alaptalannak vagy bizonyíthatatlannak találta. A hecckampány 1953-ban érte el tetőfokát, amikor Grünwald Malkiel (sok forrás szerint Greenwald), a Mizrahi cionista pártnak a terrorista Irgun Zvai Leumi szervezettel rokonszenvező tagja, közreadott egy Kasztnert súlyosan megbélyegző nyilatkozatot. Grünwald ekkor már elmúlt 70 éves. Még a háború előtt települt át Palesztinába. A legtöbb zsidóhoz hasonlóan ő is sok rokonát veszítette el a háborúban: többek között hat fivérét és azok teljes családját. Azzal próbálta tartani magában a lelket, hogy egy stenci-lezett héber nyelvű híradót adott ki Levelek a Mizrahi tagjainak címmel. Ennek 1953. évi 17. számában a következőket írta:

Szívbéli barátaim! Dögszagot érzek! Micsoda temetés lesz itt! Le kell számolni dr. Kastner Rudolffal! Három éve várom azt a pillanatot, amikor leleplezhetem ezt a karrieristát, aki Hitler fosztogatásai és mészárlásai árán szedte meg magát. Bűnös üzelmei és a nácikkal való együttműködése alapján felelőssé teszem szeretett testvéreink legyilkolásáért. ⁹

Mivel minisztere ragaszkodott ahhoz, hogy tisztázza magát e vádak alól, Kasztner 1953 májusában Chaim Cohen főállamügyészen keresztül becsületsértési pert indított Grünwald ellen. A tárgyalás 1954. január 1-jén kezdődött a Jeruzsálemi Kerületi Bíróságon, Benjámin Halevi bíró elnökletével, de szinte azonnal el is napolták, hogy Grünwald ügyvédet fogadhasson. A folytatásra a következő hónapban került sor, miután Grünwald megtalálta védőjét, egy jó eszű fiatal ügyvéd, Shmuel Tamir személyében, aki Menachem Begin revizionista pártjával, a Heruttal rokonszenvezett.

A tárgyalás során egyértelművé vált, hogy Tamir vádjai nem kizárólag Kasztner ellen irányulnak. Állhatatos érveléssel összefüggést próbált kimutatni Kasztnernek a nácikkal folytatott tárgyalásai, valamint a Mapai pártnak és a Jewish Agencynek a britekkel való állítólagos „kollaboráció-ja" között. Egyik célja annak bizonyítása volt, hogy Kasztner és a Mentőbizottság gyáván viselkedett, holott a varsói gettófelkelés vezetőinek példáját kellett volna követniük. A Mapai vezetőinek pedig a britekkel szemben kellett volna az Irgun taktikáját alkalmazniuk. Bírálói szerint Tamir végső célja a Sharett-kormány megdöntése és a Herut hatalomra segítése volt.

A tanúk közül elsőként Kasztnert szólították, aki legalább ugyanakkora hévvel igyekezett egyszer és mindenkorra megtisztítani a nevét a vádaktól, mint az ügyész. A kihallgatás «gső három napján áttekintette saját maga és a budapesti Mentőbizottság háború alatti tevékenységét. Amikor azonban Tamir kérdéseire kellett válaszolnia, egymás után követte el a baklövéseket. Egy értelmetlen hazugság és az annak leplezésére szolgáló további állításai éppoly sokat ártottak neki, mint az, hogy „barátai", akiket kimentett a kolozsvári gettóból, vonakodtak tanúvallomást tenni mellette (lásd a továbbiakban). Sorsát az a nyüvánvalóan hamis és megmagyarázhatatlan kijelentése pecsételte meg, hogy nem tett Nürnbergben tanúvallomást Becher érdekében. Tamirnak persze gyerekjáték volt beszerezni Kasztner eskü alatt tett vallomásának hiteles másolatát, amely 1947. augusztus 4-én hangzott el Nürnbergben ifj. Benno H. Selcke, a Nemzetközi Katonai Törvényszék Amerikai Bizonyítási Osztályának kérdezőbiztosa előtt. E vallomásában többek között kijelentette:

Nem férhet kétség ahhoz, hogy Becher ama kevés SS-vezető közé tartozik, akiknek volt bátorságuk szembeszállni a zsidók megsemmisítésének programjával, és akik kísérletet tettek emberi életek megmentésére... Soha egyetlen pillanatig sem kételkedtem Kurt Becher jó szándékában... Ügy vélem, Kurt Becher rászolgált arra, hogy ügyét a szövetséges és a német hatóságok a lehető legnagyobb körültekintéssel bírálják el... Ezt a nyilatkozatot nemcsak a magam nevében teszem, hanem a Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus megbízásából is.

Nyilatkozatát öntudatosan mint a magyarországi cionisták szervezetének volt (1943 és 1945 közötti) elnöke és a Joint budapesti képviselője irta alá - formailag egyik megjelölés sem fedte a valóságot. Az is kiderült, hogy sem a Jewish Agency, sem a Zsidó Világkongresszus nem hatalmazta fel őt arra, hogy kiálljon Becher mellett. Amit utóbb nagyon meg is bánt, 1948. július 26-án Eliezer Káplánhoz, Izrael első pénzügyminiszteréhez írt levelében azzal is eldicsekedett, hogy a szövetségesek megszálló erői Nürnbergben az ő személyes közbenjárására engedték ki Bechert a börtönből.¹⁵¹ Becher szabadulásában játszott döntő szerepét megerősítette Telford Taylor dandárparancsnok előtt Walter H. Rapp, a nürnbergi Háborús Bűnök Vizsgálóbizottsága bizonyítási osztályának korábbi vezetője, a Vizsgálóbizottság helyettes elnöke is. 1957. február 6-án Tel-Avivban adott írásbeli nyüatkozatában Rapp azt állította, hogy Kasztner önként tett tanúvallomást Becher mellett, és hangsúlyozta: „az, hogy Becher végül is kiszabadult... egyedül Kasztner közbenjárásának és a tanúvallomásában foglaltaknak tulajdonítható.¹⁵²

Noha Kasztner a Bechert támogató tanúvallomásán vérzett el, a védelem bebizonyította, hogy közbenjárt Krumey érdekében is. Egy másik, ugyancsak Selcke előtt tett írásbeli nyilatkozatában (1948. május 5.) eskü alatt vallotta, hogy Krumey „dicséretes jóakarattal végezte munkáját, midőn az ő kezében volt sok ember élete". Valamivel több mint egy évvel korábban Kasztner személyesen biztosította Krumeyt afelől, hogy a Cionista Kongresszus számára készített jelentésében „hivatalosan számot adott azoknak az embereknek a munkájáról, akik segítettek a zsidóknak...", s kifejezte reményét, hogy erőfeszítései nyomán Krumey visszanyeri szabadságát, és új életet kezdhet.¹⁵³

Hogy Kasztner Becher javára tanúskodott, azt a magas rangú SS-tisztről szerzett személyes tapasztalatait alapul véve többé-kevésbé meg lehet érteni. Mindazonáltal nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta mindazt, amit Becher a háború első négy évében a zsidók ellen tett, és ami alól 1944-45-ben alighanem fölmentést keresett.¹⁵⁴ Kasztner kísérlete vallomásának eltussolására végzetes hibának bizonyult, hiszen Tamir levonhatta belőle a következtetést, hogy ellenfele bármilyen aljasságra képes. A dicsekvéseinek és hazugságainak hálójába bonyolódott Kaszaiért ezek után Tamir „kollaboránsként", „a nácik összeurópai ügynökeként" és „háborús bűnösként" jellemezte. Megvádolták azzal is, hogy gátolta az ellenállási mozgalom kibontakozását, segített hamis biztonságérzetbe ringatni a tömegeket a gettók létesítése és a deportálások idején, visszatartotta a nácik végő megoldási programjával összefüggő híreket, rávette a palesztinai ejtőernyősöket, hogy adják meg magukat a Gestapónak (lásd a továbbiakban), és részesedett a zsákmányból, amit Becher váltságdíj címén kapott. Talán a legsúlyosabb vád Kasztner ellen az volt, hogy elhallgatva a nácik szándékait, segített halálba küldeni több százezer magyar zsidót csak azért, hogy cserébe pár ezer „prominens" zsidót, köztük saját családját és barátait megmenthesse.¹⁵⁵

A Kasztner által felvonultatott 18 tanú között volt Echud Avriel és Menachem Bader (akik korábban az isztambuli Vaadánál dolgoztak), Joel (Nussbecher) Palgi (a palesztinai ejtőernyősök egyike), Brand Joel, valamint Danzig Hillel és Hermann Dezső (Kasztner régi barátai Kolozsvárról).

A tárgyalás során a legtöbb vitát kiváltó kérdések közé tartozott, hogy vajon Kasztner, aki jól tudta, mit jelent a végső megoldás programja (lásd a 23. fejezetet), figyelmeztette-e a kolozsvári zsidó közösség vezetőit a küszöbönálló katasztrófára, amikor 1944 májusának elején (alig néhány héttel a tömeges deportálások kezdete előtt) a városban járt, és hogy azok eljuttatták-e a tömegekhez ezt az információt. Kasztner azt állította, hogy mindent elmondott, barátai azonban nem erősítették meg ezt az állítását. ¹⁵⁶

Amikor Tamir megkérdezte Danzigot, hallott-e valamit „Fischertől (Kasztner apósától) arról, hogy a vonatok a halálba visznek", Danzig válasza az volt, hogy az Auschwitzban történtekről Budapesten, a Colum-bus utcai táborban szerzett először tudomást, ahová másik 387 kolozsvári zsidóval együtt ő is került.¹⁵⁷ Hermann, aki a kolozsvári Zsidó Tanács titkára volt, azt mondta, a májusi látogatás során nem találkozott Kasztner-rel, és semmit sem tudott a mészárlásról, leszámítva a lengyel és szlovák menekültektől hallott „rémtörténeteket", és a legtöbb zsidóhoz hasonlóan biztosra vette, hogy a deportáltakra csupán kényszermunka vár.¹⁵⁸

Egyes tanúk (köztük a kolozsvári Jacob Freifeld és Yechiel Shmueli) szerint, akiket Tamir Grünwald védelmében felsorakoztatott, több erdélyi cionista vezető óvatlanul hitelt adott annak a nácik terjesztette híresztelésnek, miszerint a zsidókat Kenyérmezőre fogják szállítani, ahol a háború végéig kényszermunkát kell végezniük.¹⁵⁹ Ezek a vezetők talán éppúgy hittek ebben, mint a legtöbb Észak-Erdélyből deportált zsidó. Ám felmerül a kérdés: ez esetben miért hagyták magára a nyájat fenyegetett helyzetében? Hiszen ahelyett, hogy elkísérték volna a tömegeket Kenyérmezőre, s gondjuk lett volna rá, hogy ne maradjanak vezetőik nélkül, a legtöbben (így például Danzig, Hermann, Marton Lajos és Fischer) mohón. kaptak az alkalmon, és az SS segítségét élvező Kasztner-csoporttal Budapestre mentek. A kolozsvári közösség néhány más vüági és vallásivezetője egyéb úton-módon menekült meg a deportálás elől. Weinberger Moshe rabbi (később Carrnilly), a neológ hitközség főrabbija feleségével együtt „a magyar zsidóság megmentésének céljából" szökött át Romániába.¹⁶⁰ Marton Ernő, a neves cionista, volt romániai parlamenti képviselő és az Új Kelet egykori főszerkesztője, röviddel Kasztner látogatása után oly nagy sietség és titoktartás közepette szökött át Romániába, hogy - szemtanúk szerint - tervét tulajdon feleségének és gyermekének sem árulta el.¹⁶¹ A zsidóság tömegeihez eközben mindössze az a „hír" jutott el, hogy kényszermunkára viszik majd őket Kenyérmezőre vagy valahová a Dunántúlra.

Hogy müyen hatást váltott volna ki a tömegekből, ha ebben az időben megtudják az igazságot, csak találgathatjuk. Nagyon valószínű, hogy a gettókban elkülönített emberek, akik közül a 20-48 éves férfiak munkaszolgálatot teljesítettek, és akik oly sok éven át nem szereztek tudomást a szomszédos országokban folyó vérontásról, az igazságot egyszerűen nem hitték volna el, mint ahogy minden jel szerint valóban nagyon kevesen voltak hajlandók tényként elfogadni, hogy a zsidókkal és más „nemkívánatos" személyekkel szemben tömeges irtó hadjárat folyik. Sokatmondóan tükrözi ezt az alapállást egy olyan magyar zsidó visszaemlékezése, akit 1944-ben Auschwitzba vittek:

Ha akkor tudtam volna, mit jelent Auschwitz, nincs ember a földön, aki föltett volna arra a vonatra. De nincs ember a földön, aki akkor el tudta volna hitetni velem Auschwitz létezését. Megérkezésünkkor egy lengyel zsidó odajött hozzánk, és a magas kémények felé mutatva azt mondta, mindnyájan ott szállunk majd el hamarosan. Ekkor már ott voltam a táborban, és mégis biztosra vettem, hogy az az ember őrült.¹⁶²

A bírósági eljárás rövid megszakítással augusztus 9-ig tartott, amikor megkezdődhetett Kasztner utolsó kihallgatása. Ezután a kormány képviseletében Chaim Cohen emelkedett szólásra, aki Kasztner mellé állt, becsületes embernek mondta őt, és hangsúlyozta, hogy „elkövethetett ugyan hibákat... de semmi ok nincs bárminemű bűnös szándékot keresni ezek mögött"¹⁶³. 30 órás beszédében Tamir összefoglalta korábban elhangzott vádjait és a mellettük szóló bizonyítékokat. Kijelentette, hogy Kasztner lepaktált a nácikkal, és áruló lett, s kérte védencének felmentését a becsületsértés vádja alól, valamint a Kasztnerrel és társaival szemben felhozott vádak bírósági kivizsgálását.

Halevi bíró 9 hónapig dolgozott véleményének megírásán. Eközben heves csatározások kezdődtek az izraeli politikai pártok között. Az Irgun volt tagjai és szimpatizánsai a Herut körül csoportosultak, és ádáz dühvel igyekeztek megbuktatni a hatalmon lévő Mapait, Kasztner pártját. Halevi bíró, aki nemigen kötelezte el magát ezekben a politikai harcokban,

1955. június 22-én, mintegy négy héttel a kitűzött választások előtt olvasta föl 300 oldalas véleményét. A felolvasás drámai hatású volt. A bíró elfogadta Tamir érvelését, és Grűnwald vádjai közül hármat (Kasztner együttműködését a nácikkal, szerepét a magyar zsidók tömeges legyilko-lásának előkészítésében és Becher fölmentésében) bizonyítottnak nyilvánított. Nem találta viszont megalapozottnak Grünwaldnak azt az állítását, miszerint Kasztner részesedett volna a Bechernek átadott váltságdíjból. Ezért Grünwaldot 1 izraeli font jelképes bírság megfizetésére kötelezte. ítéletének indulatos indoklásában Halevi bíró leszögezte: Kasztner és társai, akik Kolozsvárott és másutt is élvezték a zsidó tömegek bizalmát, hagyták, hogy az SS felhasználja őket tervének megvalósítására, nevezetesen a Kenyérmezőről szóló álhírek terjesztésére; ezek a vezetők mindent megtettek a gettókba gyűjtött zsidók megnyugtatására és az ellenállás kibontakozásának megakadályozására, és így a zsidók tömegei abban a biztos tudatban szálltak föl a deportálóvonatokra, hogy Kenyérmezőre viszik őket; viszonzásul a nácik lehetővé tették, hogy Kasztner kimentsen közel 2000 prominens zsidót, és amikor a nácik megajándékozták ezzel a lehetőséggel, ő feláldozta érte a zsidók létérdekeit. Timeo dañaos et dona ferentes^ — fűzte hozzá Halevi bíró, majd levonta a következtetést: azzal, hogy elfogadta ezt az ajándékot, Kasztner „eladta a lelkét az ördögnek"¹⁶⁵. Nehogy kockáztassák a „kiválasztott kevesek" megmenekülését - állítja az indoklás -, Kasztner és társai a tömeges ellenállás vagy szökés megszervezésének gondolatát eleve elvetették, és a palesztin ejtőernyősöket is rábeszélték arra, hogy adják fel magukat a náci hatóságoknak (lásd a továbbiakban).

A megdöbbent Kasztner és az államügyész azonnal fellebbezett az Izraeli Legfelsőbb Bírósághoz, és kérte Halevi bíró határozatának érvénytelenítését. Az ítélet nemcsak Kasztnerre nézve volt megsemmisítő hatású, de zavarba ejtette a kormányt és a Mapai pártot is. Az ellenzék követelte, hogy emeljenek vádat Kasztner ellen a nácikkal való kollaboráció címén, mely vétségéit akkor még halálbüntetést is ki lehetett szabni. A követelést a kormány visszautasította, arra hivatkozva, hogy az ítéletet a Legfelsőbb Bíróságnál megfellebbezték, de ezt a lépést nem élte túl. Június 29-én Moshe Sharett miniszterelnök kabinetje megbukott, miután az egyik koalíciós partner, a négy minisztert adó Altalános Cionista Párt tartózkodott azon a bizalmi szavazáson, amelyet a kormánynak a Kaszt-ner-ügyben tett lépéseiről tartottak.

Tekintettel az ügy történelmi fontosságára, a Legfelsőbb Bíróság elnöke öt vezető törvényszéki bíróból bizottságot hozott létre a fellebbezés tanulmányozására. A bizottság megállapításai csak 1958 januárjában ke-. rültek nyüvánosságra. Időközben a felek két ellenkeresetet nyújtottak be.

Grünwald megbízásából Tamir magánvádat emelt Kasztner ellen, azon az alapon, hogy hamisan tanúskodott a Jeruzsálemi Kerületi Bíróságon, amikor letagadta, hogy bizonyítékot szolgáltatott vagy eskü alatti vallomást tett Becher mellett. Kasztner viszont polgári pert indított Grünwald ellen rágalmazásért, és 50 000 izraeli font (28 000 dollár) jóvátételt követelt. 1956. március 15-én Moshe Peretz főrendőrbíró elutasította a Kasztner ellen hamis tanúzás címén emelt vádat, elfogadva Kasztnernek azt az állítását, hogy Bechert támogató írásbeli nyilatkozatát egy német náatlanító bíróság számára tette. Ez volt az első lépés végső rehabilitálása felé. Kasztner azonban életében már nem kaphatott teljes elégtételt, 1957. március 15-én meghalt. Orgyilkos lövése terítette le 11 nappal előbb tel-avivi otthona előtt.¹⁶⁶

A Legfelsőbb Bíróság által kijelölt különbizottság öt bírájának véleményét 1958. január 15. és 17. között olvasták fel. A többségi véleményt Shimon Agranat foglalta írásba. Ebben letörölte Kasztnerről a „kollabo-ráció" bélyegét, elutasítva Halevi bíró megállapításait. Két másik bíró osztotta Agranat bírónak azt a nézetét, hogy Kasztner élete kockáztatása árán is megpróbált minél több zsidót megmenteni. Egy bíró csatlakozott a többségi határozathoz az elsőfokú ítélet megmásítását illetően, de ellenezte Kasztner fölmentését. Az ötödik bíró, Moshe Süberg, különvéleményt nyújtott be. A bírák bizottsága egyhangúlag elfogadta az elsőfokú bíróság ama megállapítását, hogy Kasztner tanúvallomást tett Becher mellett.¹⁶⁷

Különvéleményében Süberg bíró hangsúlyozta: az, hogy a nácik oly könnyen és ellenállás nélkül hajthatták végre Magyarországon a végleges megoldás programját, „közvetlen következménye volt annak, hogy a szörnyű igazságot eltitkolták az áldozatok elől". Kifejezetten a kolozsvári helyzetre utalva, Süberg bíró a következőképpen érvelt:¹⁶⁸

Az alapvető kérdés pedig az: közreműködött-e Kasztner ennek az igazságnak a leplezésében?... Ott-tartózkodása idején feltárta-e egyik vagy másik vezető előtt az általa ismert tényeket? Mint már láttuk, amikor a gettó lakói felszálltak a vonatra, nem tudták, hogy Auschwitz lesz a végállomás, ezért a két kérdés valamelyikére a válasz feltétlenül igen. Vagy Kasztner nem adta ki a helybeli vezetőknek Auschwitz titkát, vagy ezek nem árulták el a titkot a tömegeknek, holott ők maguk megkapták Kasztnertől a tájékoztatást. Harmadik lehetőség nincs...

Grünwaldot elmarasztalták rágalmazás miatt. Magas korára való tekintettel csak egy évet kapott, azt is felfüggesztették. Ezzel azonban még mindig nem ért véget a zsidó történelem e drámai fejezete, a perújrafelvételre még éveken át történtek kísérletek.¹⁶⁹ Az ügy politikailag megrázta Izraelt, és vitát szított a zsidó közösségen belül is vezetőinek háborús szerepét illetően. Különösen hevesen reagáltak rá az izraeli magyar zsidók vezetői, akik attól féltek, hogy csorba eshet tekintélyükön és az egész magyar zsidóság becsületén. Emiatt a magyar zsidóság és a Magyar Cionista Szövetség egykori vezetői nyilatkozatot tettek közzé, amelyben ismertették, milyen eredményeket ért el a közösség a német megszállás előtt és alatt.¹⁷⁰

Az az ellentmondásos szerep, amelyet Kasztner a háború utolsó szakaszában játszott, mindmáig vita tárgya történészek, teológusok és laikusok között egyaránt. Egyesek szemében Kasztner a háború igazi hőseinek egyike, megmentője több ezer zsidónak, akikre nélküle biztos pusztulás várt volna a fasiszták kezétől,¹⁷¹ mások, elsősorban baloldaliak - hatalomban lévők és hatalommal nem rendelkezők - lényegében gonosztevőnektekintik, tipikus kollaboránsnak, aki feláldozta a tömegek érdekét, hogy védelmezhesse a kevesekét. Voltak, akik - mint például Hannah Arendt, a német származású amerikai társadalomtudós - Kasztner és a hozzá hasonlók alapállását „morális szempontból romboló hatásúnak" bélyegezték: azzal, hogy elfogadták a „kiváltságos" vagy „híres" zsidók kategóriáját, s azt az elvet, hogy ezeket a zsidókat „kivételes" elbánásban kell részesíteni, „hallgatólagosan elismerték a [náci] törvényt... hogy mindenkinek, aki nem különleges eset, meg kell halnia". A különleges kategóriák elfogadásából - állítja Hannah Arendt - a náciknak arra a meggyőződésre kellett jutniuk, „hogy ha arra kérik őket, tegyenek kivételeket, és ők alkalmanként tesznek is, hálára kötelezve a kérelmezőt, akkor ezzel meggyőzték ellenfeleiket tetteik törvényességéről"¹⁷².

Bármelyik nézetnek adjunk is hitelt Kasztner jellemének megítélésében-a legtöbb jellemzés érthető módon túlzó -, Kasztner szerepét aligha lehet valamennyire is objektíven felmérni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk, milyen magatartást tanúsított a háború idején a zsidók iránt a két hadban álló fél: mérlegre kell tenni egyrészt a nácik elhatározását a zsidókérdés végleges megoldására és e cél megvalósítása érdekében tett erőfeszítéseiket, másrészt a szövetségeseknek a zsidók sorsa iránt mutatott passzivitását s azt, hogy nem tettek katonai ellenlépéseket a nácik szándékainak meghiúsítására (lásd a 31. fejezetet). Ebben az összefüggésben Kasztner ugyanúgy áldozat volt, mint a többi hatmillió zsidó.

A Kasztner-csoport június 30-i útnak indítása után egy héttel Horthy leállította a zsidók további deportálását. Noha Kasztner folytatta tárgyalásait Becherrel, az SS bevonásával tett mentési erőfeszítések jórészt hitelüket vesztették. A Brand-misszióhoz és a Kenyérmezőhöz fűzött remények aggodalomnak adták át a helyüket, amit az enyhített valamelyest, hogy Horthy újra megjelent a politika színpadán. A mentés új irányainak hívei egyre hangosabban és meggyőzőbben hallatták szavukat. Voltak, akik egyfajta „magyar vonal" követése mellett törtek lándzsát, ami vezető magyar egyházi, politikai és kormányzati személyiségek mozgósítását jelentette volna mentési feladatokra; mások a magyarokon kívül a Nemzetközi Vöröskeresztet és a semleges országokat is szerették volna bevonni a mentésbe; ismét mások a kibontakozó ellenállásba való bekapcsolódáshoz fűzték a legtöbb reményt. A Budapest felszabadulását megelőző hat hónapban - amely három hónapnyi viszonylagos nyugalom és három hónapnyi terror közel egyenlő periódusaira oszlott — ez a három törekvés nagymértékben összefonódott. Ebben az időszakban a legjelentékenyebb kísérleteket a mentésre és segélyezésre Krausz Miklós és Komoly Ottó kezdeményezték.

Krausz Miklós szerepe a mentésben. Krausz a Palesztina Hivatal budapesti szervezetének ügyvivője volt. A Palesztina Hivatal és a Mentőbizottság munkája kiegészítették egymást; a hivatalra elsősorban a palesztinai kivándorlási ügyek gyakorlati bonyolítása tartozott, így a jelöltek kiválasztása és nyilvántartásba vétele, az emigrációs csoportok megszervezése, a palesztinai bevándorlási engedélyek szétosztása, az útlevelek és vízumok beszerzése és az utaztatás megoldása. A hivatal működésének irányelveit a nagyobb cionista pártok 11 képviselőjéből álló bizottság határozta meg,¹⁷³ a végrehajtás felelősségét pedig a háromtagú elnökség viselte. 1937-ben a hivatal Osztern Lipót irányítása alá került, aki egyben a Magyar Cionista Szövetségnek is elnöke volt. Osztern betegeskedése miatt a hivatal napi ügyeinek intézését fokozatosan Krausz vette át. Miután Magyarország 1941 júniusában a tengely oldalán belépett a háborúba és ennek nyomán a brit diplomatákat visszahívták Budapestről, a hivatal a palesztinai bevándorlás kérdéseit nem tudta kivel megtárgyalni. Osztern formálisan „feloszlatta" a hivatalt, alkalmazottait Krausszal együtt elbocsátotta. Krausz és az elnökség azonban ezt a döntést nem volt hajlandó tudomásul venni, és a hivatal tovább működött. Az élén egy darabig Bisseliches Mózes, a Magyar Cionista Szövetség volt elnöke állt, akit Osztern jelölt ki a hivatal vezetésére. Minthogy azonban a kinevezés törvényessége körül kétségek merültek fel, Bisseliches nem kívánt aktív vezető szerepet betölteni. 1943 nyarán, amikor Krausz a palesztinai kivándorlás gondolatával foglalkozott, Brand azt javasolta Bar-lasnak, hogy Komolyt és Marton Ernőt bízzák meg a hivatal irányításával.¹⁷⁴ Krausz azonban meggondolta magát, és a nehézségek nem oldódtak meg. A hivatal újjászervezésére és elnökének megválasztására kidolgozott elképzeléseket a német megszállás meghiúsította.¹⁷⁵Ilyen módon a hivatalnak a háború kritikus időszakában nem volt kinevezett vezetője. A vezetésben támadt űrt ügyvivői minőségében Krausz töltötte be.

Krauszt legtöbb kortársa jó képességű embernek tartotta, aki szoros és hasznos kapcsolatokat ápolt a magyar hatóságokkal, köztük a KE-OKH-hal (különösen Batizfalvyval), és a brit konzulátus tisztviselőivel. A britek távozása után hasonlóan jó összeköttetéseket épített ki a svájciakkal is, akik átvették a szövetségesek budapesti érdekképviseletét. Krausz, a Mizrahi egyik vezetője, nem tudott kijönni sem a bizottság, sem az elnökség tagjaival, sem a Haluc képviselőivel, akik között sok Volt a fiatal lengyel és szlovák menekült. Az ellentét nem annyira ideológiai különbségekből származott - bár ilyenek is léteztek -, mint inkább személyiségbeli problémákból. Krausz alapjában véve zárkózott ember volt, és féltékenyen őrizte a hivatali titkokat. Igyekezett magához ragadni a Palesztina Hivatal minden tevékenységét, beleértve az utazások technikai lebonyolítását is. Munkatársait nem szívesen vonta be a döntések meghozatalába, és nem avatta be őket az emigrációs tervekben érintett magyar és külföldi hivatalos személyekkel folytatott megbeszéléseibe. Még bonyolultabb lett a helyzet a háború folyamán, amikor a budapesti Palesztina Hivatalra hárultak a németek megszállta közép-európai országokban lévő társintézmények kötelezettségei is, és amikor egyre több menekült érkezett Magyarországra. Növekvő számú külföldi menekült és magyar cionista vívott mind élesebb harcot a korlátozott mennyiségű palesztinai bevándorlási engedélyért. A nehézségeket Krausz kifogásolható munkastílusa tovább súlyosbította.¹⁷⁶

A megszállás után Krauszt megbízták, létesítsen kapcsolatot a semleges hatalmakkal. Mint sok más prominens zsidót, hamarosan őt is letartóztatta a Gestapo, titkárával, Binet Rózával együtt. Jóllehet a Mentőbizottság közbelépése nyomán rövid időn belül szabadlábra kerültek, Krausz és felesége úgy döntött, menedéket kér a svájci követségem. Krausz, mint a követség kivándorlási ügyekért felelős alkalmazottja, mentesítést kapott a magyar hatóságoktól a sárga csillag viselése alól. Felhasználva szoros összeköttetését Carl Lutz konzullal, akinek fő feladata az idegen érdekek képviselete volt (a svájci érdekek képviseletével a követ, Maximilian Jäger foglalkozott), Krausz két olyan akciót kezdeményezett, amely a budapesti zsidóságra nézve nagy jótéteménynek bizonyult. Bár Krausz kezdetben nem ellenezte Kasztner tárgyalásait az SS-szel, július elejére fölismerte, hogy ezek a tárgyalások nem hozzákmeg a remélt eredményeket. Egy június 8-i megbeszélésen,.amelyre vetélytársát, Kasztnert nem hívta meg, a cionista vezetőknek is ilyen értelmű tájékoztatást adott. Felhívta a figyelmet a mentés más lehetséges irányaira, nevezetesen a náci-ellenes és Sztójay-ellenes magyar politikusokkal és a semleges országok politikusaival való együttműködésre.¹⁷⁷

Első pozitív lépéséhez Svájcból kapott bátorítást. Válaszul egy Ghaim Pozner és Georges M. Mantello közvetítette svájci megkeresésre, 1944. június 19-én kijuttatta Svájcba az auschwitzi jegyzőkönyvek kivonatát, továbbá egy jelentést a magyar zsidóság ellen addig végrehajtott akciókról. Jóllehet Kasztner és a többi Vaada-vezető - a budapestiek és a pozsonyiak egyaránt - már hónapokkal korábban küldtek hasonló jelentéseket a Haluc, a Joint és a Zsidó Világkongresszus svájci vezetőinek, a svájci sajtóban mégis Krausz híradása kapott először nyüvánosságot. Ez nagyrészt Georges Mantello erőfeszítéseinek volt köszönhető (lásd a 23. fejezetet). Miközben Krausz nem ad magyarázatot arra, hogy kitűnő összeköttetéseit a budapesti svájci képviselettel vagy pedig a Vaada hírközlő csatornáit miért nem használta fel már áprilisban vagy májusban hasonló jelentések közzétételére, nem egészen alaptalanul mutat rá az összefüggésre június 19-i híradása és Roosevelt elnök, a Vatikán, a svájci, valamint a svéd kormány lépései között, amelyek Horthyt a deportálások leállítása irányában befolyásolták.¹⁷⁸

Krausz második jelentős fegyverténye összefüggött az elsővel. Külföldi nyomásra a magyar minisztertanács 1944. június 26-i ülésén úgy döntött, hogy hozzájárul mintegy 7800 zsidó kivándorlásához. A 7800-ból kb. 7000 főt Svájc, 300-400-at Svédország, a többit a Háborús Menekültügyi Bizottság (WRB) pártfogolta. A döntést Sztójay másnap közölte Veesenmayerral. Néhány nappal később Horthy leállította a deportálásokat. Július 10-én, Veesenmayer és Ribbentrop tanácsát megfogadva, Hitler úgy határozott, hogy támogatja a 7800 zsidó kivándorlását, amennyiben a magyarok haladéktalanul lehetővé teszik a deportálások folytatását.¹⁷⁹ Sztójay július 12-én tájékoztatta a minisztertanácsot Hitler döntéséről.

A magyar kormánytól kapott hivatalos jóváhagyás birtokában Lutz és Krausz tervet dolgoztak ki 7000 zsidó nyilvántartásba vételére.¹⁸⁰ Bár a megállapodás 7000 főt irányzott elő, Krausz és a többi zsidó vezető 7000 családfővel számolt, ami gyakorlatilag 7000 családot jelentett. Lutz azt tanácsolta, hogy a kivándorlók összeírására jelöljenek ki egy különálló épületet a svájci követség közelében. Ennek megfelelően - a tulajdonos Weisz Arthur hozzájárulásával, akinek az ügyek intézésében is vezető szerepet szántak - a Vadász utca 29. sz. házat vették birtokba erre a céka. Az épület „üvegház" néven vált ismertté, mivel Weisz azelőtt nagybani üvegkereskedésre használta. A hivatal július 24-én nyitotta meg kapuit, amikor Budapesten még mindig súlyos volt ugyan a helyzet, de érezhetőén enyhült. Az épület területenkívüliséget élvezett, és formailag mint a svájci követség idegen érdekek képviseletének kivándorlási osztálya működött Krausz vezetése és Weisz közvetlen irányítása mellett. Pár száz fős személyzete nagyrészt fiatal cionistákból állt, akik svájci és magyar személyazonossági iratokat kaptak. Mint „svájci alkalmazásban állók", mentesültek a sárga csillag viselése alól, ami számos kiváltságot biztosított számukra. Bármely napszakban szabadon közlekedhettek a városban, utazhattak, és szabad volt „nem zsidó házakban" lakniuk.

Amint elterjedt az új kivándorlási lehetőség híre, zsidók ezrei jelentek meg összeírásra az üvegház előtt. (Lásd a 29.2. és a 29.3. képet.) A hónap végére vagy augusztus elejére rendelkezésre állt egy kb. 2200 nevet tartalmazó csoportos svájci útlevél, a hozzá tartozó magyar kilépési engedélyekkel és román átutazóvízumokkai együtt. Krausz elképzelése szerint ezek tulajdonosai alkották volna az első csoportját annak a 7000 családnak (40 000 főnek), akiket a németek és a magyarok hajlandók kiengedni az országból. Ilyen értelemben tájékoztatta a genfi és isztambuli zsidó vezetőket, akik ennek nyomán koncentrált propagandakampányt indítottak annak érdekében, hogy a britek és az amerikaiak tegyék lehetővé e zsidók kivándorlását Palesztinába. Nem ismervén Hitler feltételeit, Krausz, a szabad világ zsidó vezetői és a szövetségesek hosszú és gyakorta fellángoló vitába bonyolódtak a magyar zsidók bizonyos csoportjainak kivándorlásával kapcsolatos „Horthy-ajánlat" fölött,¹⁸¹

Amikor a németek rájöttek, hogy a magyarok nem fognak beleegyezni a deportálások felújításába, a kivándorlási akcióhoz való hozzájárulásuk feltételéül szabták, hogy a budapesti zsidókat szállítsák vidéki táborokba. Ezt a tervet a magyarok komoly megfontolás tárgyává tették ugyan, de sohasem valósították meg. Ez idő tájt Ferenczy és Lulay igyekeztek meggyőzni Krauszt - akárcsak korábban Kasztnert és másokat - arról, hogy felfogásuk megváltozott, és ennek megfelelően meglehetős figyelmet szenteltek a kivándorlási programnak. Mi több, segítettek előkészíteni számos Pozsonyi úti épületet a majdani kivándorlók elszállásolása céljára, Csopey Dénesnek, a külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének július 23-i körlevelével összhangban.¹⁸² Tulajdonképpen innen eredt a külföldiek elszállásolására szolgáló védett épületek gondolata, amelyekből Szálasi alatt a nemzetközi gettó létrejött (lásd a 26. fejezetet).

Mivel az üvegház fedelet és védelmet nyújtott, a haluc fiatalok mentési akcióinak is központja lett. Az ifjú cionisták az épületben egy sor különböző illegális tevékenységet folytattak: többféle hamis papírt állítottak elő és osztottak szét, szervezték az internálótáborokban lévő társaik mentését és zsidók átszöktetését Romániába, Szlovákiába, Jugoszláviába. Ezeket a tevékenységeket az üvegház hivatalban lévő vezetői rossz szem-

Zsidók ezrei állnak sorban az „üvegház", a svájci követség Vadász u. 29. sz. alatti kirendeltsége előtt, „védőútieveleket" próbálnak szerezni

mel nézték, s így a halucok alkalmanként nyílt konfliktusba keveredtek mind Krausszal, mind Weisszel. Szembenállásuk még jobban elmérgesítette Krausz és a Vaada régi keletű ellentéteit, amelyeket erőfeszítéseik ellenére sem Barlas, sem Komoly nem tudott elsimítani.¹⁸³ A Haluc mentési és segélyezési akcióinak egyik központja mindezek ellenére továbbra is az üvegház maradt. Ezek az akciók Szálasi alatt tekintélyes méreteket öltöttek (lásd a továbbiakban).

Komoly Ottó szerepe a mentésben. Komoly, a magyar zsidóság kisszámú igazán kiemelkedő vezetőinek egyike, 1892-ben született Budapesten. A középosztálybeli családból származó mérnök a cionista eszméket apja hatására tette magáévá, aki részt vett az 1897-ben Baselban megrendezett

első Cionista Kongresszuson. Feddhetetlen jellemű ember volt, s a magyar zsidóság katasztrófája idején a mentésben figyelemre méltó, de sajnálatos módon nem meghatározó szerepet játszott. Mind a Magyar Cionista Szövetségben, mind a Mentőbizottságban Kasztner háttérbe szorította őt. Gyakorlatilag az egyetlen ember volt, aki iránt a cionista frakciók vezetői közül senki sem táplált haragot vagy rosszindulatot. Békítő, egységteremtő alkat lévén, mindent megtett azért, hogy megszűnjenek a különböző cionista csoportok és szervezetek belső és egymás közötti ellentétei. Mint tartalékos százados, az első világháború kitüntetettje, mentesült a zsidótörvények alól, és meghagyták mozgásszabadságát. Kasztnerrel szorosan együttműködve, minden energiáját a szorongatott zsidó közösség megsegítésének és megmentésének szentelte.

ben. (Egyetlen leánya is ott volt a csoportban.) A transzport útnak indítása és Horthy ezt követő döntése - a deportálások leállítása -után még többet vállalt magára. Ekkorra a normandiai partraszállás nyomán a katonai helyzetben döntő fordulat állott be a szövetségesek javára, és sok magyar egyre elszántabban kutatta a háborúból való mielőbbi kilépés lehetőségét. Nemcsak Horthy és katonai, valamint konzervatív politikai tanácsadói tartoztak ezek közé, hanem jeles egyházi vezetők és azok a jobboldali politikusok is, akik nem hittek többé a németek legyőzhetetlensé-gében. Hangjuk lassanként egybeolvadt a haladó értelmiségieknek és illegális ellenzéki erőknek, köztük a Kisgazda, a Szociáldemokrata és a Kommunista Pártnak a hangjával. A magyar nemzeti akarat eme erősödő megnyilatkozásai bátorítást jelentettek azoknak a zsidó vezetőknek a számára, akik a mentés új útjait keresték anélkül, hogy szembefordultak volna Kasztner és az SS egyezkedéseivel.

Amagyar vonalat Komoly vette kézbe. Neveltetése, vérmérséklete és presztízse folytán természetes és logikus választás volt, hogy ő tárgyaljon a magyar közélet vezető személyiségeivel, akik közül sokan nemcsak antifasiszták voltak, hanem németellenesek is. Némelyikük, mint például ifj. Horthy Miklós, Mester Miklós vagy Bereczky Albert református lelkész, közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba is került a kibontakozó ellenállási mozgalommal (lásd a továbbiakban). A zsidó közösség maradványainak cionista szószólójaként fellépő Komoly pozícióját tovább erősítette, hogy a Nemzetközi Vöröskeresztet és később az újjászervezett Zsidó Tanácsot is képviselte.

Közvetlenül a megszállás után a magyar közhivatalnokok nem álltak szóba a zsidó vezetőkkel, minden ügyben az SS-hez utasították őket. Amikor azonban Horthy leállíttatta a deportálásokat, ugyanezen hivatalnokok közül nem egy buzgón igyekezett tanújelét adni náciellenes érzelmeinek. Talán egyetlen más zsidó vezető sem látta olyan tisztán magatartásuk változását, mint Komoly. Imrédy például sem március végén, sem májusban nem volt hajlandó fogadni Komolyt, pedig több befolyásos politikus is közbenjárt az érdekében - például Károlyi Ferenc gróf, Kóródy Tibor vagy Mester Miklós. Július után ezzel szemben több vezető jobboldali politikus, köztük a zsidóellenes intézkedésekért felelős tisztségviselők is—például Ferenczy és Lulay- zsidómentő tervekről tárgyalt Komollyal, aki nehézség nélkül találkozhatott Rajniss-sal és Baky Bencével is.

Július-augusztusban Komoly minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a budapesti zsidókat a német követeléseknek megfelelően a fővároson kívül eső táborokba gyűjtsék, ahogy azt a magyar csendőrség is kívánatosnak tartotta „biztonságba helyezésük érdekében". Attól tartott, hogy a már táborokba gyűjtött zsidókat a terv egyes kidolgozóinak

minden jó szándéka ellenére könnyen deportálhatnák. Ezekben a hónapokban szinte nap mint nap tárgyalt Mesterrel, a vallás- és közoktatási minisztérium Imrédy-párti, jobboldali politikai államtitkárával, aki a megszállás után németellenes álláspontra helyezkedett; Bereczky Alberttel, a bátor református lelkésszel, aki kapcsolatban állt a kibontakozó nemzeti ellenállással;¹⁸⁴ az újságíró Kóródyval, az alsóház nyilaskeresztes tagjával, aki Mesterhez hasonlóan a németek ellen fordult 1944 nyarán. Komoly a magyar politikusokkal nemcsak a zsidókérdésről folytatott megbeszéléseket, hanem katonai és politikai témákról, így többek között a várható fegyverletétel utáni kormány lehetséges összetételéről és programjáról is. ¹⁸⁵

A deportálás nem szűnő veszélye, az élelmiszerkészletek állandó apadása és a gyors ütemben közeledő front fenyegetése aláhúzta annak fontosságát, hogy speciális intézkedések történjenek a gyermekek védelmében. Felvetődött, hogy a gyermekeket helyezzék a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. Friedrich Bornt, aki 1944. május közepe óta a Vöröskereszt magyarországi megbízottja volt, augusztus elején keresték meg ebben az ügyben. Mivel a nemzetközi megállapodások értelmében a Vöröskereszt elsősorban hadifogolyügyekben volt illetékes, meg kellett találni azokat a jogi kereteket, amelyek között a szervezet felvállalhatta a zsidó vezetők kérésének teljesítését. A megoldást a spanyol kormány szolgáltatta, amikor kmyüvánította készségét 500 gyermek befogadására, akiket Tangerbe telepítenének át. A svájci kormány ugyancsak hozzájárult 500 gyermek bebocsátásához. Ezek után felkérték a Vöröskeresztet, vegye pártfogásba ezeket a „külföldi" gyermekeket, és viselje gondjukat elutazásukig. Augusztus 29-én Born közölte Komollyal, hogy erre a célra kész a rendelkezésére bocsátani egy szobát a Vöröskereszt Mérleg utca 4. alatti hivatalában. Röviddel az ajánlat szeptember 7-i megismétlése¹⁸⁶után a gyermekek védelmére egy különálló hivatal („A osztály") létesült Komoly vezetésével. Az A osztály számos épületet vásárolt meg vagy bérelt ki a gyermekek elhelyezésére és árukészletek raktározására. Az épületek és a hivatal valamennyi alkalmazottja a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét élvezték. Komoly A osztályának költségeit a Zsidó Tanács viselte, amelyet a Joint pénzelt.¹⁸⁷

A gyermekotthonok haszna a nyilas korszakban vált nyilvánvalóvá, amikor ezek az intézmények több ezer gyermeknek, sőt felnőttnek is menedéket nyújtottak. Volt idő, amikor az A osztály 35 épületre, 550 alkalmazottra és 5-6000 gyermekre felügyelt. Biztosította továbbá a munkafeltételeket Sholem Offenbach és munkatársai számára, akik az országban maradt mintegy ezer zsidó menekültnek (700-800 lengyel, 70-80 jugoszláv és pár száz szlovák zsidónak) viselték gondját, és egy Lengyelországból menekült zsidó orvos, dr. Osterweü számára is, aki kb. száz, többségében lengyel árváról gondoskodott.¹⁸⁸

Az egyik legnagyobb gyermekotthon, amely a Vöröskereszt védelme alatt állt, a Zsidó Fiúárvaház volt, Roboz Ottó, Komoly közeli munkatársa igazgatásával. A Fiúárvaház otthont adott a németek által lefoglalt intézetekből hozzájuk szállított testi és szellemi fogyatékos gyermekeknek is.¹⁸⁹

Amikor Komolyt kooptálták a Zsidó Tanácsba, az A osztály működési köre nagymértékben kibővült, és szoros együttműködés alakult ki közte és a Zsidó Tanács között nagyszámú gyermekotthon, árvaház, kórház és népkonyha fenntartása és ellátása dolgában. Az intézmény feladatainak bővülése szükségessé tette annak decentralizálását. A központi hivatalt, amelynek irányítása Komoly kezében volt, személyzete pedig elsősorban cionistákból állt, át kellett költöztetni a Baross utca 52.-be. A gazdasági ügyek intézésével, így a gyermekotthonok és később a gettó ellátásának szervezésével a Perczel Mór utca 2.-ben, a Békés utca 3.-ban és a Mérleg utca 6.-ban foglalkoztak. Ugyancsak a hivatal gondnoksága alá tartozott 24 ideiglenes zsidó kórház is, melyek egy része a gettóban, másik része a gettón kívül működött.¹⁹⁰

A nyüasterror tetőpontján azok a háluc fiatalok, akik az A osztály alkalmazottjaiként védettséget élveztek, számos, a Vöröskereszt által védetté nyilvánított épületet vettek igénybe föld alatti mentési akcióik céljára. Menedékül szolgáltak ezek az épületek azok számára is, akiknek az internálótáborokból vagy a munkaszolgálatos-századoktól sikerült megszökniük.

Amikor a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, a zsidó vezetők többsége elrejtőzött. December 28-án Komoly beköltözött a Ritz Szállóba, ahol a Vöröskereszt megbízottja, Hans Weyermann lakott, hogy állandó összeköttetésben maradhasson vele, ugyanis ekkor már nem működtek a telefonok, és minden egyéb hírközlési és közlekedési lehetőség megszűnt. A felszabadulást Komoly nem érhette meg. 1945. január l-jén három nyilas detektív a Városház utcai nyilas házba hurcolta. Bár Weyer-mannt biztosították afelől, hogy Komolynak nem esik bántódása, többé senki nem látta élve. Személyében a nyilasok a magyar zsidóság egyik legkiemelkedőbb és leghősiesebben helytálló alakját gyilkolták meg.

Leszámítva a vidéki gettókba gyűjtött egy-egy zsidó kimentésére tett, viszonylag elszigetelt próbálkozásokat, a keresztények mentőakciói Budapestre korlátozódtak. Ez egyebek mellett annak tulajdonítható, hogy a zsidók gettóba gyűjtése és deportálása vidéken gyorsan zajlott le, s az emberek általában nem tudták, milyen sors vár a deportált zsidókra, valamint hogy mind a zsidó, mind a keresztény lakosság félt a zsidótörvényekkel való szembeszegülés súlyos következményeitől. A zsidótörvények súlyos büntetést - többek között internálást - helyeztek kilátásba zsidó személyek vagy vagyonuk rejtegetéséért. Ahhoz, hogy zsidókat bújtasson, nem sok keresztény magyarnak volt bátorsága, olyanok viszont elég szép számmal akadtak, akik közvetlen vagy közvetett módon bírálták a zsidóellenes intézkedéseket. Azok között a befolyásos magyarok között, akik hangot adtak ellenvéleményüknek vagy felléptek a zsidók védelmében, olyan országos hírű közéleti személyiségeket találunk, mint amüyen Bajcsy-Zsilinszky vagy Szekfű Gyula, továbbá művészeket és tudósokat, például Waldbauer Imrét a Zeneakadémiáról.¹⁹¹

Az intézményes erőfeszítések a zsidók mentésére szintén meglehetősen szűk körre korlátozódtak, de hatékonyabbak voltak. A kormányzati szervek közül részt vett ezekben a honvédelmi minisztérium, amely munkaszolgálatra hívta be az egészséges zsidó férfiakat,¹⁹² valamint a kormányzói kabinetiroda, amely mentességi bizonyítványokat bocsátott ki a művészetekben, a tudományokban és a gazdaságban érdemeket szerzett zsidók számára (lásd a 25. fejezetet).

Ahogy közeledtek a szovjet csapatok, úgy nőtt azoknak a száma is, akik felajánlották a zsidóknak szolgálataikat. Voltak köztük rendőrök, sőt nyüas parancsnokok is, akik üyen módon remélték feledtetni múltbéli tetteiket. Szalay Pál, a nyilasok rendőrségi összekötője például - amint azt a zsidó közösség és a háború utáni Népbíróság is elismerte - a budapesti gettó lakóinak pártfogójaként lépett fel.¹⁹³

Az egyik fővárosi szervezet, amely nemcsak megmentett sok zsidót a biztos haláltól, hanem maga is tekintélyes számban alkalmazott zsidókat, a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) volt. A BÖME nemritkán zsidó orvosokból és segédszemélyzetből álló mentőegységei különösen a nyüasuralom alatt végeztek nagy munkát, és számos, a fegyveres hordák által leterített, illetve a zsidóüldözés miatt öngyilkosságot megkísérelt zsidót sikerült megmenteniük. A BÖME mentőmunkájában kimagasló érdemeket szerzett dr. Bisits László, Harkány Károly és dr. Szennik László.¹⁹⁴

Több száz budapesti zsidó - nagyrészt gyermek - köszönhette megmenekülését a keresztény egyházak bátor tagjainak, akik különböző vallási felekezetek zárdáiban, kolostoraiban, missziós épületeiben, iskoláiban és intézeteiben bújtatták, élelmezték és őrizték őket. Említést érdemelnek ezek közül az intézmények közül a Collegium Marianum, a Collegium Theresianum, a Lazarista Atyák és az Irgalmas Nővérek

Rendje, a Sophianum Intézet és a Skót Misszió.¹⁹⁵ A papok, lelkészek és nővérek erőfeszítéseihez sok laikus keresztény is csatlakozott, akik úgy érezték, segíteniük kell az üldözött zsidókon. Többen nagy bátorságról tettek bizonyságot, a deportálásig terjedő veszedelmeknek tették ki magukat. Jane Hainingot, a Skót Misszió által fenntartott leányotthon főnöknőjét például április 25-én letartóztatták, majd deportálták, és Auschwitzban halt meg valamikor 1944 nyarán.¹⁹⁶ Nem egy alacsonyabb rangú egyházi személy is részt vett, életét kockáztatva, az ellenállásban és a mentésben. Különösen elismerésre méltó tevékenységet fejtett ki közülük Angyal Dezső, Egyed András, Izay Géza, Kálló Ferenc, Köhler Ferenc, Remete László és Salkaházi Sára. Raile Jakab atya, a budapesti mentés egyik első számú vezetője és irányítója közel 150 zsidót helyezett biztonságba a jezsuiták Mária utca 25. sz. alatti épületében.¹⁹⁷

Sajnos az egyedi mentőakciókban részt vett férfiak és nők hősiessége a szorongatott és üldözött zsidók megsegítésére hivatott kollektív ellenállást nem pótolhatta.

Azt, hogy a végleges megoldás programját vidéken oly gyorsan és hatékonyan végre tudták hajtani, és hogy a nyilasok büntetlenül követhették el gaztetteiket a budapesti zsidókkal szemben, nagyban elősegítette, hogy sem a zsidó, sem a keresztény lakosság körében nem bontakozott ki számottevő ellenállási mozgalom. Ez nem annyira a szervezők hiányából adódott - bár ők sem voltak elegen -, mint inkább a pszichológiai és fizikai felkészületlenségből, a lakosság fásultságából és általános passzivitásából. Bizonyos értelemben a zsidók túlságosan is szervezettek voltak: könnyű, volt azonosítani, különválasztani és összegyűjteni őket.

A nem zsidó magyarok magatartását - bár az ő cselekvési szabadságuk összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a zsidókénál - általános passzivitás jellemezte. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tengely elveszítette a háborút, egyre több magyar pártolt el mellőle, de még 1944-ben is a lakosság ijesztően nagy hányada osztotta a nácik dühödt antiszemitizmusát. Ellentétben például Lengyelországgal és Jugoszláviával, Magyarországon nem kedveztek a feltételek az ellenállási mozgalom kibontakozásának: a terep, legalábbis a szűken vett trianoni Magyarországon, kevésbé volt alkalmas a partizánharcra. Volt néhány kisebb partizánakció Kárpátalján és a Délvidéken, de ezeket magyarellenes rutén, illetve titoista erők indították.¹⁹⁸ Magyarországot a tengely részben kárpótolta a trianoni „igazságtalanságokért"; a demokratikus és baloldali erők gyengék, szervezetlenek, szétesők és megosztottak voltak. Ilyenformán a németek és magyar bérenceik jószerével azt tehették, amit akartak. Kifejezetten zsidómentési céllal egyetlen ellenállási akcióra sem került sor. A halucok végrehajtottak ugyan hősies cselekményeket a zsidók mentése érdekében, de kollektív fegyveres megmozdulásra, a zsidók gettókból vagy a bevagonírozás! központokból való kiszabadítására nem került sor, és nem szerveztek akciókat a bevagonírozáshoz használt létesítményeknek vagy az Auschwitzba vezető vasútvonalaknak a megrongálására sem.

A magyar eUenáUás. A háború utáni magyar történetírás azt bizonygatta, hogy - különösen 1944-45-ben - széles körű és hatékony ellenállási mozgalom működött az országban. Anélkül, hogy lebecsülnénk azoknak a bátor magyaroknak az érdemeit, akik kockára tették vagy akár feláldozták életüket az antifasiszta harcban, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ki kell mondanunk, hogy a magyar ellenállási mozgalom gyakorlatilag nem létezett, és ami létezett belőle, az elkésetten és lényegében eredménytelenül működött.¹⁹⁹

A Szociáldemokrata Párt, amely a német megszállásig legálisan működött, és saját lapja is volt - a Népszava -, éppoly tehetetlennek bizonyult, mint a törvényen kívül helyezett Kommunista Párt. Vezetőit - Sza-kasits Árpádot, Kéthly Annát, Peyer Károlyt, Mónus ülést és Buchinger Manót - a szocialista érzelmű cionista vezetők rendszeresen tájékoztatták az európai zsidóság helyzetéről. Konkrét együttműködési ajánlatokat is tettek nekik mind a háború alatti, mind a háború utáni időszakra vonatkozólag. 1941-ben a szociáldemokraták elé terjesztettek egy „memorandumot a zsidókérdésről", amelyben konkrét javaslatokat fogalmaztak meg az együttműködésre és az esetieges közös fellépésre a magyar reakció és az antiszemitizmus elleni harcban, valamint a zsidókérdés háború utáni, szociáldemokrata elvek szerinti megoldására.²⁰⁰

A német megszállásig az ország demokratikus és baloldali mozgalmi vezetőinek kicsiny csoportja kereste és élvezte a Kállay-kormány pártfogását, függetlenül attól, hogy eközben egyes kommunista aktivistákat -viszonylag csekély számban - bebörtönöztek vagy internálótáborba hurcoltak/Ezek a vezetők fenntartással bár, de hajlandók voltak támogatni a kormány politikáját, és álláspontjukat részint az ország súlyos helyzetével indokolták, részint azzal, hogy nem nagyon van más választásuk. Tulajdonképpen meglehetősen ésszerű álláspont volt ez, s nemcsak a demokratikus és baloldali erők szánalmas gyengesége miatt, hanem azért is, mert a Birodalommal (különösen a zsidókérdés kezelésével) és a nyilasokkal szembeni fellépés kísérletei jobbára Kállaytól és körétől - Bethlen István gróftól, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől - indultak ki.²⁰¹ Következésképp a baloldali erők megszállás előtti antifasiszta demonstrációi szórványosak, helyi jellegűek és kiábrándítóan hatástalanok voltak. A kormány pillanatnyi külpolitikai érdekeitől függően alkalmanként magának Kállaynak a beleegyezésével - már-már az ő kifejezett kérésére - szervezték ezeket a megmozdulásokat.²⁰²

A németek természetesen tudatában voltak a magyar ellenzéki erők tehetetlenségének, s ez bátorítást adott nekik az ország megszállásához. A sok háború utáni „hős" és „ellenálló" szóvirágai nem változtatnak azon a tényen, hogy a németek sehol semmilyen ellenállásba nem ütköztek az ország megszállása során. Mint Kádár Gyula, a Magyar Katonai Hírszerző Szolgálat egykori parancsnoka megállapítja: „Ha annyi »ellenálló« lett volna [Magyarországon] 1944. március 19-e előtt, mint 1945 májusában és később, Hitler nem kockáztatta volna meg az ország megszállását, mert tartott volna attól, hogy megbénul a termelés, a szállítás, és fegyveres harc bontakozik ki. "²⁰³

Komolyabb, de alig valamivel eredményesebb erőfeszítések történtek az ellenállási mozgalom megszervezésére a megszállás után. 1944 májusában az akkor illegalitásban lévő Független Kisgazda, Szociáldemokrata és Nemzeti Parasztpárt²⁰⁴ képviselői, valamint a különféle náciellenes legitimista, konzervatív és diákcsoportok küldöttei megalakították a Magyar Frontot. A Kommunista Párt, amely az év folyamán több szervezeti változáson ment keresztül,²⁰⁵ állítólag csak azután nyert bebocsátást, miután biztosította a Front vezetőit, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét arról, hogy küldöttei nem szovjet megbízást teljesítenek, és hogy Moszkva nem szándékszik bolsevizálni Magyarországot.²⁰⁶

A Magyar Front, élén a kisgazdapárti Tildy Zoltánnal, a nemzeti egység elvén alapuló antifasiszta programot fogadott el. Kapcsolatot tartott fenn és sűrűn egyeztette lépéseit az ifj. Horthy Miklós vezette, ún. Kiugrási Irodával. A kormányzó jóváhagyásával működő Kiugrási Iroda központi szerepet töltött be a háborúból való kiválás előkészületeiben. Szorosan együttműködött az irodával és a Magyar Fronttal Szentiványi Domokos és Soós Géza, Teleki Pál egykori bizalmi embere a külügyminisztériumban, akik a Magyar Függetlenségi Mozgalom nevű csoportosulás vezetői voltak.²⁰⁷

A Magyar Függetlenségi Mozgalmat 1944 márciusában szervezték meg az ún. Teleki-csoport, egy 1942-ben létrejött csekély hatású szervezet aktivistái. Vezetősége Szentiványin és Soóson kívül Köves Andrásból és Szent-Miklósy Istvánból állt.²⁰⁸

A Magyar Front alapjában véve jelentéktelen működést fejtett ki. Számos memorandumot készített és juttatott el a kormányzóhoz, azzal a javaslattal, tegyen határozott lépéseket az átállás irányában.²⁰⁹ 1944 szeptemberének elején a Kommunista Párt vezetősége hasonló meggondolásból Katonai Bizottságot hozott létre Pálffy György százados parancsnoksága alatt. A bizottságnak bevallott célja volt, hogy németellenes felkelést szervezzen, szoros együttműködésben az ország „haladó politikai erőivel". A terv nem hozott érdemleges eredményt.

Ugyanezt mondhatjuk azokról a katonai tervekről, amelyeket az ellenállók amorf csoportja - benne ifj. Horthy, Tildy, Szakasits Árpád, Kovács Imre - dolgozott ki Újszászy István tábornok, a katonai hírszerzés volt parancsnoka és Lázár Károly altábornagy, a kormányzó testőrségénekparancsnoka közreműködésével. Lázár - állítása szerint az összes csapatot az ő gondjaira bízták - megígérte, hogy 15 000 ember számára elegendő fegyvert és lőszert fog szétosztani. Beér Jánossal és Gergely Györggyel, a Zsidó Tanács tagjaival megvitatta továbbá 26 000 Budapesten és környékén állomásozó zsidó munkaszolgálatos fölfegyverzésé-nek lehetőségét. A tervek azonban operettbe illő félreértések és baklövések közepette összeomlottak.²¹⁰ A csapatokat, amelyekkel Lázár „kitette volna a németek szűrét Magyarországról", nemhogy nem fegyverezték föl, de még csak össze sem vonták, és a németek zavartalanul bitorolhatták az országot, míg csak a Vörös Hadsereg ki nem űzte őket. Veesenmayer megjegyzése, amelyet a háború után a németeknek az október 15-i puccs előtti és utáni magyarországi státusával kapcsolatban tett, jól jellemzi a helyzetet: „Több veszélyt rejtett egy nap Jugoszláviában, mint egy év Magyarországon."²¹¹ A hadsereg és a munkások, akárcsak a lakosság egésze, ugyanazzal a belenyugvással tértek napirendre a nyüaspuccs fölött, mint ahogyan a német megszállást fogadták hét hónappal korábban. Mint Macartney professzor rámutat, a megmaradt csepeli gyáregységek öntudatosnak mondott munkásai „szinte az utolsó óráig gyártották a fegyvereket és a hadianyagokat, mielőtt a Vörös Hadsereg elfoglalta az üzemeket"²¹².

Nem sokkal Horthy elhibázott kísérlete után, amellyel megpróbálta Magyarországot a tengelyből kiszakítani, új szervezet alakult, ugyanezzel a céllal, A kezdeményezés Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselőtől származott, aki október 11. óta, amikor kiszabadult a börtönből, bujkált. A szervezetnek külön politikai és katonai szárnya volt. Az általános politikai irányítás A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának kezébe került; a katonai szárnya Kiss János altábornagy parancsnoksága alatt működött, munkájában számos németellenes beállítottságú tiszt vett részt, többek között Tartsay Vilmos, Nagy Jenő és Révay Kálmán. Elképzelésük németellenes katonai felkelés kirobbantása volt, melynek bizonyos katonai alakulatok és felfegyverzett munkásosztagok álltak volna az élére. A felkelés kettős célja Budapest felszabadításának megkönnyítése és egy új, a Birodalommal szemben álló hadsereg magvának kialakítása lett volna. Pálffy Györgyéhez hasonlóan ez a terv is kudarcba fulladt. Az összeesküvés vezetőit elárulta egy agent provocateur, és november 23-án Tartsay lakásán, ahol stratégiai megbeszélést tartottak, a nyilasok letartóztatták őket. A nyilasok rendkívüli bírósága halálos ítéletet mondott ki rájuk.²¹³

Ugyanerre a sorsra jutott az egyházi szervezésű ellenállási csoportok több tagja is.²¹⁴

A magyarországi baloldali haladó erők jobbára csak jelképes ellenállást fejtettek ki. Felrobbantották a Gömbös-szobrot, egy-két kisebb összetűzéstől sem riadtak vissza, néhány üzemben szabotálták a termelést, repülőn kijuttatták egy képviselőjüket a szövetségesekhez Olaszországba,²¹⁵ közreműködtek hamis iratok előállításában és szétosztásában, támogattak - részvételükkel is - több, a jugoszlávok és szovjetek kezdeményezte partizánakciót, és a lakosságot a német betolakodókkal és magyar barátaikkal szembeni ellenállásra felszólító röplapokat terjesztettek.²¹⁶ Egyeden olyan megmozdulásuk sem volt viszont, amely a zsidók mentésére irányult volna. A Békepárt (azaz a Kommunista Párt) magatartását és a hívei által terjesztett röplapok tartalmát Gosztonyi Péter élesen bírálja:

A deportáció kérdése a Békepártot teljesen hidegen hagyta, az 1944-ből származó nem kevés kommunista röplap számára ez a kérdés - egyszerűen nem létezett. Sok mindenre felszólították, bátorították a nyomtatványokban a „magyar népet", de arról, hogy az üldözött zsidóknak menedéket adjanak, hogy szabotázscselekményekkel, a vasüti berendezéseket megrongálva megakadályozzák vagy késleltessék a deportálóvonatokat - arról sohasem volt szó!²

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Békepártnak szándékában állt egy röplap kibocsátásával fölemelni szavát az ország üldözött zsidó polgárainak védelmében, a terv azonban „konspirációs okokból'' meghiúsult. Az elhatározás a vidéki deportálások véghezvitele után született. A röplapok, melyeket június 30-ig akartak kiszórni - ugyanis az á hír terjedt el, hogy ekkorra tűzték ki a budapesti zsidók deportálását -, a Sztójay-kormány zsidóellenes intézkedéseinek borzalmairól tájékoztatták volna a lakosságot. A röplap szövegét Losonczy Géza fogalmazta meg, sokszorosításával pedig Fehér Lajost, a földalatti ellenállási mozgalom egyik vezetőjét bízták meg. Fehér hozzá is kezdett a munkához, de mivel nem talált hozzá kellően biztonságos helyet, a feladatot Gyenes Antalra ruházta át. Gyenesnek állítólag sikerült sokszorosítania a röplapot, de „felsőbb összekötőjének" utasítására valamennyi példányt el kellett égetnie.²¹⁸

A különböző illegálisan megjelenő újságokat, mint amilyen a Szabadságharc, a Magyar Front, a Szabad Nép vagy a Harcoló Bányász volt, szintén a zsidók helyzete iránti érdeklődés hiánya jellemezte. S miután a zsidók máshonnan nem kaptak érdemleges segítséget, saját csekély és egyre apadó erőforrásaikra kellett hagyatkozniuk.²¹⁹

A zsidó ellenállás. Mint több más, a nácik megszállta országban, a zsidó ellenállás Magyarországon is az egyéni és kollektív mentőakciókban merült ki. Ami a fegyveres felkeléseket, szabotázsakciókat, felforgató tevékenységetilleti, a zsidó ellenállásnak és a magyarországi baloldali és haladó erők ellenállási kísérleteinek krónikája között nincs alapvető különbség. Ez az összehasonlítás azonban némiképp igazságtalan a zsidókkal szemben: míg őket üldözték és sok vezetőjüket internálták, addig a tényleges és potenciális magyar antifasiszta erőkre sohasem nehezedett olyan súlyos elnyomás, mint amilyent a zsidóknak kellett átélniük. Sokan közülük gyakorlatilag egészen a felszabadulásig megőrizték mozgásszabadságukat, és viszonylag könnyen hozzájuthattak élelemhez és fegyverekhez.

A magyar zsidók ellenállási tevékenysége a német megszállás után úgyszólván lehetetlenné vált. A gettókba terelt, sárga csillag viselésére kényszerített, mozgási szabadságában korlátozott zsidóság az ellenállásra egyáltalán nem volt felkészülve sem fizikailag, sem pszichológiailag. Nem ismervén a végleges megoldás programját, illúziókat tápláltak fizikai biztonságukat illetően. A náluk tájékozottabb lengyel és szlovák menekültek figyelmeztetéseit és ajánlásait figyelembe sem vették» sőt nevetség tárgyává tették. A zsidó közösség vezetői bíztak abban, hogy Horthy kormánya képes lesz megőrizni az ország szuverenitását, és védelmet fog nyújtani a zsidó közösségnek, következésképp nem hoztak semmiféle óvintézkedést. A megszállás után pedig a tömeges ellenállás - különösen a vidéki közösségeket tekintve - elvesztette szinte minden realitását.

Az egymást gyors ütemben követő zsidóellenes intézkedések; a zsidó közösségek teljes elszigetelődése egymástól és a nem zsidó társadalomtól; a magyar keresztény ellenállás hiánya; a keresztény tömegek passzív, ha ugyan nem ellenséges viszonyulása; a magyar kollaboráns hatóságok buzgó támogatását élvező németek elsöprő túlereje; a szabad világ majdnem konspirativ hallgatása - íme néhány a sok tényező közül, amely a fegyveres zsidó ellenállás ellen hatott.

Mindehhez hozzá kell még venni a gettókban uralkodó körülményeket. A gettók falai között elkülönítve, hermetikusan elzárva a külvilágtól s fegyveres, géppisztolyos, gyakran vérebekkel ellátott csendőröktől és rendőröktől őrzötten, a zsidók teljesen tehetetlenek voltak. A legtöbb gettó lakosságának túlnyomó részét gyermekek, nők és idősek - jelentős részben betegek vagy rokkantak - alkották, a 20 és 48 év közötti férfiak többsége az ország különböző részein, az ukrán frontvonalak mentén és a szerbiai Bor rézbányáiban, munkaszolgálatos-századokban teljesített szolgálatot. A gettólakók nem voltak felkészítve az ellenállásra, és nem voltak közöttük céltudatos vezetők, akik az ellenállási mozgalmat megszervezhették volna. De még ha a körülmények kedvezőbbek lettek volna is, és ha létezett volna határozott és önfeláldozó vezetés, a tömegek megszervezését és fölfegyverzését akkor is szinte lehetedenné tette volna a zsidókkal szembeni barbár bánásmód s a gettók létesítésének és likvidálásának gyorsasága. Mire eljött a deportálás ideje, a zsidóknak nemesik erejük nem maradt ellenállni, hanem sokukból az élni akarás is kiveszett. Egyes fiataloknak, akik egyébként mertek volna hőstettekre vállalkozni, a rendszerint ártatlan túszokat sújtó barbár náci megtorlástól való félelem kötötte meg a kezét.

Minthogy a zsidók a megszállás előtti időszakban nem kaptak sem pszichológiai felkészítést, sem felvilágosítást a végleges megoldás programjával kapcsolatban, többségükben nem voltak hajlandók elhinni azokat a „rémtörténeteket", amelyeket a haluc fiataloktól legalábbis a gettók egy részében hallhattak.²²⁰ Mint már említettük, általában hajlottak arra, hogy hitelt adjanak a zsidóság központi vezetőségétől érkező megnyugtató híreknek és biztató üzeneteknek. Némelyik vidéki gettóban mégiscsak akadt egy-két vezető, aki komolyabban vette a cionista fiatalok figyelmeztetéseit. De amikor a bevagonírozás során ellenállást kifejtő zsidókat az SS-katonák lelőtték, ahogy Munkácson és Sátoraljaújhelyen történt, a többiek rendben beszálltak a vagonokba, és megadták magukat sorsuknak.

Az előtte tornyosuló nehézségek dacára a magyar zsidóság ki tudott fejteni bizonyos ellenállást - olykor sikerrel, máskor tragikus következményekkel. Szórványos ellenállási cselekményekre került sor számos vidéki városban - így például Kolozsvárott és Nagyváradon -, a legvakmerőbb akciók azonban Budapesten játszódtak le. Ezek közül a magyarországi zsidó származású brit-palesztin ejtőernyősök missziója, a magyar közvélemény felvilágosítására irányuló illegális erőfeszítések, a munkaszolgálatosok fölfegyverzésének kísérlete és a halucók mentési akciói érdemelnek külön említést.

Az ejtőernyősök. A Jewish Agency jeruzsálemi és isztambuli irodái már 1944 januárjában fontolóra vették egy kis létszámú egység Magyarországra küldésének lehetőségét. Elképzelésük szerint a különítménynek tanácsokkal kellett szolgálnia és vezetőket adnia valamiféle ellenállási és önsegítő mozgalom megszervezéséhez a német megszállás esetére, amit a Jewish Agency vezetősége feltehetőleg előre látott. A britek reagálása erre a tervre - akárcsak a Jewish Agency több más, ezzel összefüggő indítványára - legalábbis ellentmondásos volt. Sok magas rangú brit hivatalos személy, köztük Sir Harold MacMichael jeruzsálemi főbiztos, féltette Palesztinát egy kiképzett zsidó gerillacsapat színre lépésének esetleges háború utáni következményeitől. A britek végül is hozzájárultak néhány magyar ajkú palesztinai zsidó Magyarországra küldéséhez, de kikötötték, hogy „csak mint különleges akcióparancsot teljesítő egyénekkel, nem pedig mint palesztinai zsidó irányítás alatt álló csoporttal rendelkezhetnek velük"²²¹. Ezt a döntést a britek részben arra a várakozásukra alapozták, hogy az akciócsoport szolgálatot fog tenni a szövetségeseknek is. Nevezetesen arra számítottak, hogy az ejtőernyősök rádión olyan információkat továbbítanak majd a brit főhadiszállásra, amelyek a náciellenes harcban felhasználhatók. A tervekbe a budapesti Mentőbizottságot 1944 elején avatták be, amikor a Jewish Agency felkérte dr. Schweiger Moshét, a zsidó földalatti hadsereg, a Hagana helyi vezetőjét, jelöljön ki az ejtőernyősök számára alkalmas helyet a magyarországi kapcsolatteremtésre. Schweiger egyik cionista bizalmi emberét nevezte meg, aki a partizánok ellenőrizte jugoszláv területekhez közel eső Újvidék városában lakott.

A három tiszt, akit a britek a magyarországi szervező és hírszerző munkára kiválasztottak és kiképeztek, a harmincas évek végén vándorolt ki Palesztinába, és önként jelentkezett a feladat végrehajtására. Egyikük a Budapestről kivándorolt Szenes Hanna (Anikó) volt, egy 23 éves nő, aki szenvedélyes cionizmusával kirítt az asszimilációra törekvő polgári családból, amelyből származott. Apja, az ismert író és színpadi szerző, Szenes Béla volt. A romantikus és érzékeny lelkű leány erősen vonzódott az irodalomhoz és a költészethez. Palesztinában a Caesarea melletti S'dot Yam kibuc tagja lett.²²² Két útitársának, a kolozsvári Goldstein Peretz-nek (Ferenc) és Nussbecher Joelnek (Emil)²²³ szintén szülei és más közeli rokonai éltek még Magyarországon.

Egyiptomi kiképzés után az olaszországi Bariba vitték, majd 1944. március 13-án Jugoszlávia partizánok ellenőrizte területe fölött dobták le őket. Kb. három hónapot töltöttek Tito partizánjai között, várva az engedélyt brit feletteseiktől, hogy magyar területre léphessenek. Szenes, Reuben Dafni társaságában²²⁴ június 9-én lépte át a magyar határt. Azon nyomban letartóztatták, állítólag azért, mert az egyik hivatásos embercsempész, aki segítette a határátkelésben, elárulta őt. Nussbecher és Goldstein pár nappal később követte Szenest. Ok eljutottak Budapestre, ahol azonban nyomukba szegődött a politikai rendőrség. Első számú budapesti összekötőjük, Schweiger Moshe ekkor már régen a Gestapo kezében volt, újvidéki cionista bizalmasát pedig feltehetőleg deportálták, akárcsak a többi ottani zsidót.

Szenest Budapesten bebörtönözték, és a rendőrség megpróbálta rákényszeríteni, hogy nekik dolgozzon. Ennek érdekében megözvegyült édesanyját, Szenes Katót is letartóztatták. Kettejüket három hónapon át ugyanabban a börtönben, külön cellákban tartották fogva. Szenes Katót a Lakatos-korszak vége felé szabadon engedték, Hanna kiszabadítása ügyében azonban minden erőfeszítés eredménytelen maradt.²²⁵ A Szála-si-puccs után a nyilasok bíróság elé állították, és november 7-én kivégezték.²²⁶

Nussbecher és Goldstein hamis papírokkal a zsebükben június 20-a körül érkeztek Budapestre, sarkukban a német és a magyar kémelhárító szolgálat embereivel (akik eleinte feltehetőleg azért nem zaklatták őket, hogy felgöngyölíthessék kapcsolataikat), és egy szerény hotelben szálltak meg. Az egyik első ember, akivel találkoztak, Kasztner volt, egykori harcostársuk a kolozsvári cionisták között. Másnap átmentek a Zsidó Tanács Síp utcai főhadiszállására, ahol észrevették, hogy követik őket. Nussbecher elrejtőzött egy magánlakásban, de hiába: június 28-án letartóztatták. A 19 éves Goldsteint ugyanezen a napon - kétnapi bujkálás után - a „prominens" zsidók Columbus utcai táborába vitték, ahol a szülei is tartózkodtak, és a kolozsvári gettóból kihozott többi zsidóval együtt várták, hogy felszállhassanak szabadulásuk vonatára.

Az ejtőernyősök küldetése, amelynek célja egyebek mellett a magyar zsidó fiatalok ellenállásra való mozgósítása volt, végrehajtói számára valóságos rémálom, a Mentőbizottság vezetői számára súlyos aggodalmak forrása lett. Ez utóbbiak úgy érezték, hogy valamennyi mentési tervüket veszélybe sodorná — az Európa-tervet és a Strasshof-tervet éppúgy, mint a „prominens" zsidókkal kapcsolatos reményeket -, ha szándékuk ellenére belekeverednének egy kémkedési ügybe. Kasztnert és Brand Hansit újra letartóztatták, és Goldstein hollétéről faggatták őket. Állítólag, mihelyt Kasztnert és Brandot kiengedték, hogy „gondolkozzanak a dolgon", ők ismét kapcsolatba léptek Goldsteinnel, aki miután meghallotta, hogy Nussbechert letartóztatták, s hogy ez müyen következményekkel járhat a Mentőbizottság mentési kísérleteire nézve, alighanem saját elhatározásából feladta magát.

A három ejtőernyőst eleinte a Fő utcai börtönben tartották őrizetben, amelyet a Gestapo éppúgy igénybe vett, mint a magyar hatóságok. Prominens náciellenes magyar politikusokat tartottak fogva a szomszédos cellákban: Antall Józsefet, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Baranyai Lipótot.²²⁷

Az ejtőernyősöket a magyarok és a németek mind Budapesten, mind Pécsett alaposan kihallgatták. Az SS-t az ügy minden részletéről tájékoztatták, a német külügyminisztériumot szintén.²²⁸ A németek nyilván meggyőződtek arról, hogy Kasztner kőzvetienül nem vett részt a misszió előkészítésében, hiszen nem szakították meg a tárgyalásokat sem vele, sem a Vaadával.

Miután az ejtőernyősök három hónapot börtönben töltöttek, jó esély látszott arra, hogy az országnak a háborúból való kiugrásával őket is szabadon engedik. A Szálasi-puccs azonban meghiúsította ezeket a reményeket.²²⁹ Nagyjából két héttel Szenes Hanna kivégzése után Goldsteint és Nussbechert sok más rabtársukkal és hadifogollyal együtt vonatra rakták; állítólag Komáromba akarták vinni őket. Nussbechernek sikerült megszöknie, és később visszatért Budapestre, ahol más haluc fiatalok között túlélte a háborút. Goldsteint ellenben deportálták, és úgy tudjuk, hogy egy német koncentrációs táborban halt meg.²³⁰

Eredeti céljukat az ejtőernyősök nem érték el. Bizonyos értelemben fellépésük éppen ellentétes hatást váltott ki, amennyiben súlyosbította a Vaada vezetőinek aggodalmait és terheit. Mindazonáltal személyes bátorságuk és elszántságuk, hogy ha kell, életüket áldozzák hitsorsosaik megmentésééit, kétségkívül pozitív hatást gyakorolt sok cionista pionírra és szervezeten kívüli fiatal zsidó értelmiségire, akik kiábrándultak mind a Mentőbizottság, mind a Zsidó Tanács vezetőiből és politikájából.

A magyar közvélemény felvilágosításának kísérlete. A német megszállás mutatta meg, milyen következményekkel járt, hogy a zsidó vezetők nem tárták a széles közvélemény elé a nácik végleges megoldási programjának tényeit. A vezetők ragaszkodása a formaságokhoz és a paragrafusokhoz, a cenzúra előírásainak megszegésétől való elzárkózásuk, a szomszédos országokban folyó pusztításról szóló hírek terjesztésének elmulasztása, elutasító magatartásuk a lengyel és szlovák menekültek figyelmeztetéseivel szemben - mindez hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó közösség nem tett érdemleges megelőző óvintézkedéseket. Az ország megszállása után, amikor pedig minden jel a magyar zsidóság küszöbönálló katasztrófájára utalt, ugyanúgy bizalmasan kezelték azokat az auschwitzi jegyzőkönyveket, amelyeket egyes bizonyítékokból ítélve már hetekkel a deportálások kezdete előtt megkaptak (lásd a 23. fejezetet), mint éveken keresztül sok más beszámolót az európai zsidóság pusztulásáról.

A kárpátaljai, északkelet-magyarországi és észak-erdélyi deportálások lezajlásával, amikor a zsidótlanító osztagok mára szűkebben vett Magyarországon kezdték meg akcióikat, a Tanács ellen egy kisebbfajta lázadás tört ki. Egy fiatal orvos, dr. Varga Imre öngyilkossága nyomán, aki hiába próbálta a Tanácsot más irányba mozdítani, zsidó értelmiségiek — sokan a Tanács középszintű tisztviselői - elhatározták, hogy felhívást intéznek a magyar keresztény társadalomhoz. A felhívás szövegét megmutatták Sternnek, aki azzal a feltétellel lett volna hajlandó közreműködni a terjesztésben, ha a cenzúra átengedi. A Tanács többi tagja Stern mellé állt. Az értelmiségiek, köztük Herskovits Fábián és Láczer Dénes rabbik, Grünwald Fülöp, Grünwald Jenő professzorok, szembefordultak a Tanáccsal, és nagy kockázat árán 2000 példányban sokszorosították a felhívást (lásd a 20. fejezetet). Nem tudjuk, hogy ebből a 2000-ből ténylegesen hány példány jutott el a lakossághoz; sokat megtaláltak és megsemmisítettek a hatóságok. Július elejére elkészült egy hevenyészett, géppel írt röpcédula is, amelyen felszólították a budapesti zsidókat, ne hagyják magukat haláltáborokba hurcolni. Hasonló röpcédulát intéztek a keresztény magyarokhoz is, tájékoztatást adva a vidéki zsidók deportálásáról, és könyörögve kérték a keresztények segítségét a budapesti zsidó közösség kiirtásának megakadályozásához.²³¹ A fennmaradt bizonyítékok alapján nem dönthető el egyértelműen, hogy sor került-e ezeknek a röpcédulák-nak a sokszorosítására és terjesztésére.

A közreműködők vitathatatlan bátorsága, hősiessége ellenére a magyar és zsidó közvélemény felvilágosítására tett kísérletek nem hoztak jelentős eredményt. A résztvevők többségét letartóztatták, felhívásaik döntő részét elkobozták.

A munkaszolgálatosok felfegyverzésének terve. A Lakatos-korszak vége felé, amikor a magyar politikai vezetés az országnak a tengelyből való ki-szakítására szőtt terveket, egyes zsidó vezetőket, köztük a Zsidó Tanács volt tisztviselőit az ellenállás egy drámaibb formájának, nevezetesen a munkaszolgálatosok fölfegyverzésének és ezzel összhangban az antifasiszta ellenzék szervezett felkelésének gondolata kezdte foglalkoztatni.

Szeptember 18-án tették meg az első lépést a zsidó munkaszolgálatosok bevonására a németek és magyar szövetségeseik elleni általános fegyveres felkelésbe. Ezen a napon Gergely György, a Tanács vezető tisztviselője, aki ugyanakkor a Nemzetközi Vöröskereszt munkájában is részt vett, találkozott a legitimista ifj. Pallavicini György gróffal, a Magyar Front végrehajtó bizottságának tagjával. Megbeszélésükön azt próbálták kipuhatolni, hogyan lehetne a zsidó fiatalok és munkaszolgálatosok képviselte fizikai és politikai erőt a Front rendelkezésére bocsátani. A további tárgyalásokba bevonták Draksich Ottót (Pallavicini titkárát) és Pálffy József grófot is. Az utóbbi ajánlólevelével Gergely Szeptember 30-án fölkereste Lázár Károly tábornokot, a testőrség parancsnokát, akit a reménybeli ellenállási erők főparancsnokául szemeltek ki. Gergely emlékeztette a tábornokot, hogy mintegy 120 000 munkaszolgálatossal lehet számolni az országon belül, közülük 26 000-en állomásoznak Budapesten és környékén. Javasolta, hogy irányítsák a fővárosba és fegyverezzék fel a többieket is. Lázár kérésére összeállították a munkaszolgálatos-századok listáját.

Október 15-én Pallavicini közölte Gergellyel, hogy elérkezett a cselekvés pillanata, és hogy másnap reggel Lázár pararifcsa nyomán ki fogja hirdetni, mely laktanyák osztják szét a fegyvereket a munkaszolgálatosok között. Arra kérte továbbá Gergelyt, hogy írjon meg egy kiáltványt, amit majd felolvasnak a munkaszolgálatosoknak, és gondoskodjék másnap reggelre húsz futárról, akik eljuttatják a századokhoz a parancsot és a kiáltvány példányait. A kiáltvány rendben el is készült, a futárok is összegyűltek dr. Beér János lakásán, a tervek és az azokra alapozott remények mégis szertefoszlottak, miután a kormányzó a Magyar Front vezetőinek meglepetésére éppen ezen a napon - a tervezettnél három nappal korábban — jelentette be Magyarország fegyverszüneti kérelmét.²³²

Közvetlenül az október 15-16-i puccs után néhány fölfegyverzett munkaszolgálatos két épületben - a Népszínház utca 31 .-ben és a Teleki tér 4.-ben - elbarikádozta magát, és fölvette a harcot a nyilasokkal. Az elkerülhetetlenül tragikus kimenetelű küzdelemben a német csapatok támogatásátélvező nyüasok megsemmisítették a munkaszolgálatos ellenállókat. A zsidó ellenállásnak ezt az epizódját a nyilasok később ürügyül használták a fővárosi zsidóság elleni irtó hadjárat megindítására.

A munkaszolgálatosok egyéb ellenállási cselekményekben is részt vettek. A 101/359. század, az ún. Ruhagyűjtő Munkásszázad egy 25 fős egysége például rendkívüli szolgálatokat tett az üldözött zsidóknak. Az egység a Nemzetközi Vöröskereszt T-szekciója néven vált ismertté, és dr. Wilhelm György - Wühelm Károly fia - vezetésével sok hősies mentőakciót vitt véghez. Tagjai - Békeffi István, Komlós István, Rádi István, Stella Adorján és mások - többekközött kimentettek zsidókat a Hegyeshalom felé vonuló halálmenetekből, és eljuttatták a gyermekotthonokba és a gettóba a Nemzetközi Vöröskereszt által rendelkezésükre bocsátott élelmet. A sors iróniája, hogy őket magukat is meg kellett menteni - november 29-én, amikorra kitűzték deportálásukat. Megmenekülésüket egy zsidó származású újságíró, a Nemzetközi Vöröskereszttel és a pápai nunci-ussal is kapcsolatban lévő Újváry Sándor György csoportjának köszönhették.²³³ A T-szekció és az Újváry-csoport mentési tevékenysége párhuzamba állítható a halucók mentőakcióival.

A haluc fiatalok mentőakciói. Ellentétben a Zsidó Tanács (lásd a 14. fejezetet) és a Mentőbizottság álláspontjával, az ifjú cionista aktivisták (akik mindössze néhány százan voltak) fegyvert fogtak a zsidók mentésére. Tetteik a magyar zsidóság tragikus történetének kimagasló epizódjai. Nyílt harcba sohasem bocsátkoztak, és egyetlen Auschwitzba vezető vasútvonalat sem sikerült megrongálniuk (ilyen feladatokra ugyanis nem voltak felkészülve), hősies mentőakcióikat mégis egyértelműen ellenállási cselekményeknek kell minősítenünk.

A mozgalom élén fiatal baloldali cionisták álltak, főként a Hásómér Hácáir- és a Dror-csoportokhoz tartozó fiatalok. Meghatározó szerepet töltöttek be a mozgalomban a fiatal lengyel és szlovák menekültek, akik az 1942 és 1944 közötti időszakban jöttek Magyarországra, így Zvi Gold-farb Lengyelországból, Ráfi (Friedl) Ben-Shalom és Peretz Révész Szlovákiából.²³⁴ Hamarosan számos nem kevésbé bátor ifjú háluc is csatlakozott hozzájuk, akik szintén kitűntek a földalatti fegyveres mozgalomban. Külön meg kell emlékeznünk Grosz (Gur) Dávid, Groszmann (Alexander; Ben Eretz) Sándor, Horváth Yitzhak (Mimish), Mayer József, Pü Moshe (Alpan), Rosenberg Moshe és Teichmann Efra (Agmon) hősiességéről.²³⁵

A Budapesten kb. 500 tagot számláló halucok vezetői egyes emberek - nagyrészt elvtársaik és cionista szimpatizánsok - megmentésére összpontosították figyelmüket, mert meg voltak győződve arról, hogy a zsidó tömegek helyzete reménytelen.²³⁶ Tevékenységük jellege és köre a mindenkori körülményeknek megfelelően módosult. A megszállás előtt fő törekvésük a menekültek „legalizálása" volt - vagyis hogy ellássák őket a szükséges (rendszerint árja) papírokkal -, valamint zsidók kimentése a lengyelországi, szlovákiai és egyéb táborokból. E téren szorosan együttműködtek a Mentőbizottsággal, különösen annak Tijul-csoportjával.²³⁷

Az együttműködés a halucok és a magyarországi zsidó és cionista szervezetek vezetői között nem volt mindig zökkenőmentes. Kivált a szlovák és lengyel halucok nyilatkoztak megvetéssel a magyar zsidóság hivatalos vezetéséről. Ben-Shalom a magyar zsidóságot „ritka csúf ba-gázsnak" nevezte, mert hallani sem akart a szomszédos országokban történtekről, holott ő és menekülttársai minden tőlük telhetőt elkövettek felvilágosításuk érdekében.²³⁸

A haluc fiatalok általában véve nem tudtak szót érteni a magyar cionista vezetőkkel sem. Az ideológiai különbségek generációs ellentétekkel vegyültek. A gyenge magyar cionista mozgalom idősebb hagyományhű vezetői (Vatikim) nehezteltek a fiatalabb pionírokra, szerintük erőszakos, türelmetlen és harcias viselkedésükért. Ezek viszont egyre hangosabban és egyre kíméletlenebbül ócsárolták az intézményes vezetést önelégültségéért és bürokratikus hajlamaiért. Bár a Mentőbizottság irányítását is bírálták, haragjuk elsősorban a Mizrahi élén álló Krausz ellen irányult, akit a Palesztina Hivatal helytelen és szakszerűtlen irányításával vádoltak.²³⁹A vita a nyilasuralom idején nyílt ellenségeskedésbe torkollt (lásd a továbbiakban) .

A német megszállás küszöbén a Hásómér Hácáir-csoport úgy döntött, hogy „árjásítja" valamennyi tagját, és így biztosítja mozgásszabadságukat. Ezzel lehetővé vált, hogy hatékonyabban folytassák mentési akcióikat, bár továbbra is rendkívüli veszélyek közepette dolgoztak. Rosenberg Moshe vezetésével megalakították a Hagana Bizottságot (tagjai: Pil, Klein Menachem Menő, Blatt Leon és Avramcsik Dov), amely azonban rövid életűnek bizonyult.

Magyarország német megszállása a legtöbb haluc fiatalt készületlenül érte. Első teendőjük az volt, hogy gondoskodjanak saját és családtagjaik biztonságáról. Tekintve, hogy villámsebességgel léptették életbe a zsidóellenes intézkedéseket, és a cionista mozgalom vidéken igen gyenge lábakon állt, a halucok tevékenysége eleinte Budapestre korlátozódott. A megszállás első szakaszában a halucok hamis árja igazolványok - köztük a Gestapo-, SS- és nyilas párti tagsági igazolványok - előállítására és szétosztására összpontosították erőfeszítéseiket.²⁴⁰ A földalatti akcióknak ezért a részéért felelős vezetők, köztük Zimmermann Dan, Weil Sraga, Grosz és Teichmann, biztonsági okokból kénytelenek voltak váltogatni a munkahelyüket, amivel nagy kockázatot vállaltak. Természetesen sohasem viseltek sárga csillagot, s emiatt, legnagyobb megdöbbenésükre, egyes zsidó vezetők megvádolták őket azzal, hogy ki akarnak bújni a közös sors alól. (Ezek az emberek feltehetőleg nem voltak tisztában a jelkép baljós jelentésével, különben aligha buzdították volna zsidó hitsorsosai-kat, hogy viseljék dacos büszkeséggel a sárga csillagot.)²⁴¹

Ebben az időszakban a halucok másik fontos tevékenysége az volt, hogy fiatal férfiakból és nőkből - akik többnyire valamelyik cionista szervezet tagjai közül kerültek ki - kis csoportokat szerveztek, és átjuttatták őket Romániába vagy Szlovákiába, ahol a zsidóüldözés szünetelt. Különösen sokat tett a zsidók Romániába csempészéséért Arányi Asher és Ganz (Grünfeld) Hannah, a Dror-Habonim-csoport két tagja. Háború utáni beszámolóik szerint képtelenek voltak meggyőzni az általuk fölkeresett észak-erdélyi közösségek vaskalapos vezetőit a helyzet súlyosságáról. De sikerült szétosztaniuk nagyszámú okmányt, illetve átcsempésztek néhány embert, köztük Weinberger Mózest, Kolozsvár neológ főrabbiját, a magyar-román határon.²⁴² Néhány csoportot Tito Jugoszláviájába irányítottak, azonban egyik elvtársuk (Lisszauer Avri) elfogása után ez az útirány háttérbe szorult, annál is inkább, mivel a Mentőbizottság vezetői tiltakoztak a Jugoszláviába szöktetés ellen, mondván, hogy az veszélyezteti a németekkel folytatott tárgyalásaikat.²⁴³ Érdekes, hogy miközben a halucok vezetői megkérdőjelezték a Mentőbizottság bizonyos lépéseinek helyességét, maguk sem jeleskedtek nagyszámú auschwitzi jegyzőkönyv szétosztásában, pedig ezzel sokkal jobban hathattak volna a vidéki zsidó vezetőkre és tömegekre, mint a fiatal cionista kiküldöttek intő szavaival.²⁴⁴ Mi több, noha élesen össze-összetűztek a Mentőbizottsággal, maguk is azon voltak, hogy minél több emberük kerülhessen be a Kasztner-csoportba. Június 30-án éjjel, a transzport induláskor halucok százai kapaszkodtak föl engedély nélkül a vonatra.

A halucok illegális munkáját jelentős részben a Zsidó Tanács főhadiszállásárólirányították, ahol a segítségért folyamodó és a Kasztner-csoportba bekerülni kívánó emberek tömegei lehetővé tették, hogy feltűnés nélkül végezzék munkájukat. (Egyes elvtársaik, köztük Kolb Jenő és Weisz Yehuda, akik a Tanács információs részlegével álltak kapcsolatban, hamis tanácsi engedélyeket bocsátottak ki, amelyek révén számos zsidót hoztak fel Budapestre vidéki gettókból.

Ezen munkálkodott a Zsidó Tanács ún. vidéki osztálya is, amelynek élén főként rangidős cionisták tevékenykedtek, így például a Betarhoz tartozó Gottesmann Lajos és a Hásómér Hácáirhoz tartozó Rosenberg Moshe. A Kasztner-csoport elindítása és a deportálások leállítása után, a Tanács székházában visszaállott viszonylagos nyugalom körülményei közepette kiéleződött az ellentét a hivatalos Vezetők és a halucok között. Az utóbbiak akciói egyre merészebbek lettek, ami az intézményes vezetésből erős ellenérzéseket váltott ki. Különösen az a Zsidó Frontharcos Szövetség nyilatkozott róluk maró gúnnyal, amelynek tagjai közül sokan mentességet élveztek a zsidótörvények alól. Egy éles szóváltás után, amely végül verekedésbe torkollt, a halucok vezetői elhagyták a Tanács székházát.²⁴⁵

Július végétől, amikor az üvegházban svájci támogatással megkezdődött a mentőmunka, a halucok fokozatosan oda tették át székhelyüket. Vezetőik tagjai lettek az üvegház alkalmazotti gárdájának, és számottevő kiváltságokat, egyebek mellett gyakorlatilag teljes védettséget élveztek. Menedékhelyükön folytatták „illegális" mentési akcióikat - a Tijul-cso-portok szervezését éppúgy, mint a hamisított dokumentumok, mindenekelőtt a svájci menlevelek előállítását. Emiatt ellentétbe kerültek az üvegház cionista vezetőivel, főként Krausszal és Weisz Arthurral, az épület tulajdonosával és igazgatójával.²⁴⁶ Az utóbbiak nemcsak annak a kivándorlási tervnek a megvalósítása felett őrködtek éberen, amiért az üvegházakciót elindították, hanem kínos gonddal vigyáztak azoknak a feltételeknek a betartására is, amelyek mellett a svájciak az együttműködést elvállalták. Saját helyzetük miatt is nyugtalankodtak, annál is inkább, mivel a Magyar Sióban leleplező cikk jelent meg az üvegházról. A vita odáig fajult, hogy szeptember 5-én Krausz és Weisz állítólag azzal fenyegetőztek, rendőrt hívnak, és elvitetik Püt és Teichmannt. Hasonló összetűzés történt október 15-én, ezúttal Rafi Ben-Shalommal.²⁴⁷

Bár az ellentét nem simult el Krausz és a halucók vezetői között, a ka-, lucók akcióközpontja továbbra is az üvegház maradt. A viszony a nyilaspuccs után, amikor az üvegház közel 2000 zsidónak adott menedéket, tovább romlott.²⁴⁸ Ehhez bizonyos fokig az is hozzájárult, hogy a naponta ott tolongó tömegben akadtak besúgók, olykor detektívek is, és ezek tevékenysége is szaporította a félreértéseket, növelte a feszültséget.

A nyilas uralom idején a halucók fokozták vakmerő erőfeszítéseiket. Egyes ifjú pioníroknak a puccs napjának zűrzavaros körülményei közepette sikerült fegyverhez jutniuk. Mások, elsősorban a Goldfarb és a lengyel menekültek vezette Drorhoz tartozók,²⁴⁹ bunkereket építettek a főváros különböző pontjain. Hét vagy nyolc bunkert alakítottak ki, arról azonban nincs adat, hogy ezekben hány zsidó lelt menedékre. A Hungária körúti bunkert a nyilasok fölfedezték, és tűzharc alakult ki, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt.

A hamis papírok előállítása és terjesztése új dimenziókat öltőit. Az árja személyi iratok hamisításának folytatása mellett a halucok fokozták erőfeszítéseiket a védlevelek (Schutzpásse), valamint a Vatikán és a semleges országok képviseletében kibocsátott hasonló okmányok tömeges előállítására. Különösen a svájci és a svéd hatóságok által kibocsátott papírok voltak értékesek. (Lásd a 29.4.-29.11. képet.) Sokszorosították e hatóságok összes pecsétjét és bélyegzőjét, továbbá a magyarok és a németek által használt bélyegzőket is. (Az egyik bélyegző hibája miatt sok embert tartóztattak le, ugyanis figyelmetlenségből „Süsse" felirat szerepelt rajta „Suisse" helyett.)

A halucók talán leghősiesebb akciói azok voltak, amelyekkel a nyilasok keze közül mentettek ki zsidókat. Nyüas-, honvéd-, levente-, KISKA-(Kisegítő Katonai Alakulat), sőt SS-egyenruhában, puskával és géppisztollyal fölfegyverkezve, a szükséges parancsokkal és okmányokkal ellátva mentették a lelakatolt csillagos házak, az internálótáborok, az óbudai téglagyár zsidó lakóit, menekítették a börtönből a zsidó elítélteket. Voltak, akiket a nyüas hordák által kivégzésre a Duna-partra hurcolt emberek oszlopaiból ragadtak ki. Maga Goldfarb és Grosz is üyen módon menekült meg, miután decemberben elfogták őket.

A halucók a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve (elsősorban Komoly A osztályával, amellyel némelyik tagnak közvetlen kapcsolata volt), segítséget nyújtottak számos gyermekotthon, az ún. „védett házak" és a gettó élelmiszerrel való ellátásában és az élelmiszerkészletek őrzésében is. Egyik legnagyobb áruraktárak a Wekerle Sándor utca 17. sz., svájci épületben volt, amely Groszmann Sándor parancsnoksága alatt állt.²⁵⁰Az A osztály számára kijelölt épületeket a halucók mint további akcióközpontokat vették használatba. Munkájukat sok esetben megkönnyítették

im Auftrage des portugiesischen Gesandten: a magyarországi portugál követség védelme alatt állnak. *

LEGAGÂO DE PORTUGAL NA HUNGRIA A MAGYARORSZÁGI PORTUGÁL KÖVETS.ÉG DIE PORTUGIESISCHE GESANDSCHAFT

minden polgári és katonai hatóságot vegyék figyelembe, hogy személye és lakása ennek a követségnek a védelme alatt áll.

Ich bitte alle Zivil- und Militärbehörden vor Augen zu halten, dass -t—-:' Person und Wohnung unter dem Schutze dieser Gesandschaft stehen.

N°................

SIGNALEMENT:

TaiKe :_U_______

Cheveux_______________

Yeux ;„„ i__________

Visage_______.

Nez______

Bouche ..........

Barbe.____

Prions en conséquence toutes les autorités civiles et militaires, auxquelles ce passeport sera présenté, de laisser librement passer le porteur et de lui donner, en cas de besoin, tout aide et protection pour son voyage.

lm Halmuk — %tm á^m Schmv '41^1« A m^mmMnummm mjátwhk^m^ '«cl wsttóm <®átú*

- ¿fa É$rei$f $f$hf áer Ohtt'gmmnU mi y/y Ag^yg ¿fog iScfafe rfr^ fei ; St^mím&m m B&ádjmt *

sXowwownpiMa.......OtiiDiiiimnom<t<b»iD>8iii!>rti-im!iaiiii[üne^iftÍái........^WjiyjjglÁVY. y

_u ÍU kMjrt^'hzmwna m^v m , atlr ^MNkU^'j^ Hwrí**** 'fclíxl íi^ir lV? *h;m h«i!Mt*Íi{ti»<«sj

azok a kölcsönösen előnyös kapcsolatok, amelyeket a háború végének közeledtével mindinkább mentségeket kereső különböző magyar hivatalos személyekkel létesítettek. Ezek között volt Szentandrássy András, az óbudai téglagyári tábor parancsnoka és Lulay Leó László százados, Ferenczy munkatársa. Az utóbbival sokszor Görög Vera - Görög Frigyes lánya -útján érintkeztek, aki akkoriban ugyancsak kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszttel.

A főváros szovjet ostroma idején a nyilas hordák számos alkalommal próbáltak meg behatolni az üvegházba, részben élelemért, részben hogy kielégítsék öld öklési vágyukat. Néhányszor sikerült rábeszélni őket a békés távozásra, máskor viszont az udvaron várakozó tömegbe lőttek. Egyik ilyen betörésükkor négy zsidót öltek meg, köztük Scheiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet háború utáni igazgatójának az édesapját, Scheiber Lajos rabbit. A Vadász utcai üvegház áldozatai között volt Weisz Arthur is, akit állítólag csellel vitt magával Fábry Pál főhadnagy, és sohasem tért vissza, valamint Simcha Hunwald (Kühne János), akit 1945. január 6-án agyonlőttek.²⁵¹

Céljaik megvalósítása érdekében a Haluc tagjai kapcsolatot tartottak fenn a kicsiny és laza nem zsidó ellenállási szervezetekkel. Ellátták ezeket a szervezeteket mindenfajta hamis irattal, amire szükségük volt, azok pedig fegyvert adtak és alkalmi menedéket nyújtottak nekik. A Haluccal együttműködő egységek között volt egy Van der Walles (vagy Van-der-Vas) nevű holland katonatiszt vezette hadifogolycsapat, benne német táborokból megszökött, nagyobbrészt holland és brit tisztekkel. (Ennek a csoportnak a közreműködésével mentették meg a halucok. Nussbecher Joelt.) A halucok kapcsolatban álltak a Demény Pál parancsnoksága alatt működő kommunista ellenálló csoporttal, valamint a Kádár Iván főhadnagy, illetve Fábry Pál képviselte németellenes katonai és polgári csoportokkal is.²⁵² A nem zsidó ellenállási szervezetek működése sajnos nem volt igazán eredményes, ami a Aa/wcakciók körét és jellegét is behatárolta. Ugyancsak negatív tényezőként hatott a lakosság általános passzivitása, ami összefüggött a keresztény egyházak magatartásával.²⁵³

1. A képviselőházban 1940. november 26-án például az antiszemita Matolcsy Mátyás követelte a zsidók eltávolítását Magyarországról. Képviselőházi Napló, Bp., 8. 160. ülésszak, 851. o.; idézi PÁA, 1 :XXXVII. o.

2. Lásd Ferenczy László csendőr alezredes (19-22. fejezet), valamint Baky László és Endre László jelentéseit (25. fejezet). Tipikus példaként lásd Takács Ferenc csendőr őrmester Ferenczy Lászlónak küldött, 1944. június 25-i jelentését, amely a szolnoki deportálásokról szól. (A dokumentum másolata a szerző birtokában.)

3. Pál József: „Hamvas Endre a szegedi zsidóság deportálása ellen." Szegedi Könyvtári Műhely,Szeged, 1-2. sz. 1986, 19. o.

4. Lásd például a Zilahi Kereskedő Társulat 1944. június 20-án kelt javaslatát Szilágy vármegye főispánjához, mely szerint a zsidó cégek árukészletét így kellene elosztani: 44% jusson a frontszolgálatot végzett veteránoknak, 33% a hadkötelezettségüket jelenleg teljesítőknek, és 23% másoknak. DosarNr. 40029, 14. kötet, 81. o.

5. E lemondások egy részéről a deportálások lebonyolításával megbízott Ferenczy László alezredes is jelentést tett. Lásd Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről Officina, Bp., é. n. 101-106. o.

6. Lásd például RAH, 465-590. o. és 617-25. o. Lásd még Frederick B. Chary: The Bulgarian Jews and the Final Solution, 1940-1944. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1972, 246. o. Romániáról lásd a 28. fejezetet.

8. Vidéken csak kevés zsidót bujtattak el, azt a keveset is elsősorban a románok és szerbek lakta vidékeken; Budapestén viszonylag többet. A mentésben különösen aktív szerepet vállaltak a különböző rendházak és kolostorok bátor papjai és apácái, valamint más egyházi intézmények és emberbarát szervezetek.

9.1992. szeptember 15-ig a Yad Vashem mint Jeruzsálem Város Holocaust Mártírokat és Hősöket Elismerő Hatósága 201 magyart ismert el „Igaz Keresztényként", különféle kitüntetésekkel jutalmazva őket. Lásd Uri Asaf: „Christian Support for Jews During the Holocaust in Hungary". Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University ofNew York, New York, 1990, 65-112. o. és Magyarország 1944. Üldöztetés - embermentés. Szerk.: Szita Szabolcs. Nemzeti Tankönyvkiadó - Pro Homine - 1944 Emlékbizottság, 1994.

10. Csécsy Imre: „Napló, 1940-1949. (Részletek)." Kritika, 1983. 8. (augusztus).

11. Ránki György: 1944. március 19. 2. kiadás. Kossuth, Bp., 1978,244. o. Nagyszámú följelentés található a MOL, Pl434. sz. alatt. Endre László-akták, 16-18. Lásd még Lévai: „A magyar zsidóság tragédiája," Új Elet, Bp., 1979. május 1.

14. Stern Samu vallomása. HJS, 3:12. ö. Francia és holland Holocaust-szakértők saját országukról ugyanezt állítják.

15. Freudiger Fülöp: „Fivé Months." The Tragedy of Hungarian Jewry. Essays, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, Institute for Holocaust Studies of the City University ofNew York, 1986,257. o. Hasonló véleménynek adott hangot Wilhelm Höttl jóval a háború után. Höttl azt mondta, hogy „egyes magyarok fanatikusabb hívei voltak a deportálásoknak, mint akár maga Eichmann!" Lásd a hetvenes évek végén vele folytatott beszélgetés szövegét: Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Mineiya-Kossuth, Bp., 1982, 192. o.

19 . Ránki, i. m., 244. o. Hasonló incidensek leírása: Genocide and Retribution, 97-99., 109-112., 130-135., 161-162. o.

20. A Magyar Királyi Nemzetvédelmi Propagandahivatal felépítésére és tisztviselői karára nézve lásd Magyarország tiszti dm- és névtára, 1944, Pótfüzet. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1944. 76-77. o.

21. A zsidók ellen hozott intézkedéseket elítélő államférfiak egyike Károlyi Mihály gróf volt, aki ekkor száműzetésben élt Angliában. NA, T-120. mikrofilm, 4664/2. tekercs, Kl 509/K350854 skk. kockák.

22". Eugene (Jenő) Lévai: Black Book on the Martyrdom'of Hungárián Jewry. The Central European Times, Zürich, 1948,139. o.

23. Az Endre-Baky-Jaross-per. Szerk.: Karsai László és Molnár Judit (Cserépfalvi, Bp., 1994, 238. o.) Lásd még: Die Hauptverhandlung gegen das „Deportationstrio " Endre-Jaross-Baky vor dem ungarischen Volksgerichtshof. YIVO Institute for Jewish Research, New York, 778. sz. irattári akta, 157-158. o. Lásd még Karsai Elek: ítél a nép. Kossuth, Bp., 1977, 209-210. o.

24. Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 192-201. o. Lásd még: Die Hauptverhandlung gegen das „Deportationstrio" Endre-Jaross-Baky, i. m., 141-142. o. Lásd még Karsai i. m., 210. o.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 101. o.

25. Endre jelentését, amely eredetileg & Képes Figyelő 1946. március 30-i számában jelent meg, tárgyalásán is felhasználták. Újraközölve: Népszabadság, 1992. június 8. Nincs megegyezés abban, hogy kié a nagyobb felelősség a magyar Holocaustért. A német felelősséget hangsúlyozza gondosan dokumentált tanulmányában Ránki György: „The Germans and the Destruction of Hungárián Jewry", in The Holocaust in Hungary. Forty YearsLater. Szerk.: Randolph L. Braham. Id. kiad. 77-92. o. Éppily gondosan dokumentált tanulmányában Vágó Béla a magyarok felelősségét emeli ki: „The Hungarians and the Destruction of Hungárián Jews", a fent idézett gyűjteményben, 93-105. o.

26. 1944. július 19-i jelentésében Otto Winkelmann azt állította, hogy 15 zsidót fedeztek föl a nagyváradi gettóban és 11-et a munkácsiban. Kassán 30-40 zsidót tartóztattak le csaknem két hónappal azután, hogy elindult a városból az első deportáló-vonat. RLB, 289. dok.

28. Ezek közé tartozott például Paneth József nagyilondai rabbi kilenctagú családja, amely a dési gettóból szökött meg. Arnold David Finkelstein: Fénysugár a borzalmak éjszakájában. P. Solar és J. Nadiv, Tel-Aviv, 1958, 302-323. o. A rabbi családjának szökését - más szökések, mentőakciók és hőstettek sorában - ugyancsak ismerteti: Volt egyszer egy Dés... Szerk.: Singer Zoltán. A Dés és Vidékéről Elszármazottak Landsmannschaft!a, Tel-Aviv, é. n. 438-446. o.

29. így például Hirsch Albert, Ribáry Frigyes, Hercz Henrik, Bittner Helmuth és Erdős Ármin családja. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 248. o.

30. E helyt csak a budapesti Zsidó Tanács működésével foglalkozunk. A különböző vidéki közösségek zsidó tanácsai mindent megtettek annak érdekében, hogy az SS vagy a magyar rendőrség helyi tisztjeivel való tárgyalások útján enyhítsék a zsidók szenvedéseit, de ezek a tanácsok nem voltak hosszú életűek.

32. A MJPI tisztviselői közül kitűnt ebben a munkában Polgár György, Pásztor József, Földes István, Reiner Imre, Klein Lajos, Eichel Nándor, Gál Miklós és Bródy Sándor. Lévai, Szürke könyv, i. m., 185-186. o.

34. Lásd a 14. fejezetben, valamint Lévai, Zsidósors Magyarországon, 87-88. o.

35. E jelentések példányait a következő irattárak őrzik: Yad Vashem, Jeruzsálem; Beth Lohamei Hagetaot; Moreset; valamint a jeruzsálemi Központi Cionista Archívum.

37. A budapesti Mentőbizottság 1944, január 20-i levele az isztambuli Vaadának.

Központi Cionista Archívum, Jeruzsálem, S26/1190. A hónap végéig Weiss, Lichtenberg, Baumer és Springmann Budapestről Isztambulon keresztül Palesztinába utaztak.

38. Az isztambuli Vaada formailag a különböző cionista pártok képviselőiből álló Jewish Agency „bizottsága" volt. További részletek a 3. fejezetben.

39. A budapesti Mentőbizottságon belül kialakult konfliktust Komoly is elismerte. Lásd az 1943. augusztus 25-én Chaim Barlashoz írt levelét, amelyben hangsúlyozza a Brand és Baum er, illetve híveik közötti nézetkülönbségeket. Központi Cionista Archívum, Jeruzsálem, S26/1190a/b. Az isztambuli Vaada elsősorban a német megszállás előtti utolsó hónap eredménytelensége - kiváltképp a mentés sikertelensége -miatt bírálta élesen a budapesti Mentőbizottságot. Lásd például levélváltásukat a Beth Lohamei Hagetaot irattárában, Hungaria-akták, 2. és 3. kötet.

41. Alex Weissberg: Advocate for the Dead. The Story of Joel Brand. Andre Deutsch, London, 1958, 27. o.

45. NG-4407 és NG-4553. Lásd még RAH, 9. o., valamint Yeshayahu Jelinek: „Slovaks, Germans, the Satellites, and the Jews". Gross Currents. A Yearbook of Central European Culture, 9. 1990, 261-268. o.

46. Bár Wisliceny Weissmandel tanácsára Freudigen, Kahan Niszont és Weiss Edith bárónőt is magához kérette (mint a magyar zsidóság ortodox, cionista, illetve neológ csoportjának képviselőit), a levelet csak Freudiger olvasta el. A bárónő ekkor már bujkált, Kahant pedig, aki elkísérte Freudigert, Wisliceny nem hívta be. A levelet, miután Freudiger végigolvasta, megsemmisítették. Freudiger,/, m., 6-7. o.

47. Lásd Livia Rothkirchen: The Destruction of Slovak Jewry. Yad Vashem, Jeruzsálem, 1961, 237-242. o. A levél német nyelvű másolata a szerző birtokában. Lásd még az 1944. július 16-i levelet német fordításban: Yad Vashem, Jeruzsálem, M-20/47. sz. irattári akta. Lásd még Min Hametzar (Fölfelé a mélyből) c. könyvét, Amuna, New York, 1960, 252. o.

48. Az Európa-terv további részleteit lásd Dina Porát: The Blue and the YeUow Stars of David. The Zionist Leadership in Palestine and the Holocaust, 1939-1945. Harvard University Press, Cambridge, MA, 1990, 174-183. o.

49. Der Kästner-Bericht, 72-73. o. Brand, akinek a beszámolója nagyon regényes és tele van súlyos pontatlanságokkal, egészen másképpen írja le Wislicenyvel való első találkozását. Szerinte Wisliceny szavatolta, hogy Magyarországról nem fogják deportálni a zsidókat, mert lévén a németek Európa urai, nélkülük a magyarok nem indíthatják meg a deportálásókat. Weissberg, i. m., 72. skk. o. Ez a Brand-féle változat ellentmond Brand egyik jelentésének is, amit az isztambuli Vaada vezetői számára írt, s amiben megvilágította az ő és Kasztner németekkel folytatott tárgyalásainak hátterét elutazásának időpontjáig. A jelentés lelőhelye: Moreset, Beit Edut al shem Mordchay Anielevicz, D.I.721. sz. A jelentésen nincs keltezés és nincs cím, ezért nehéz eldönteni, hogy Brand közvetlenül indulás előtt vagy Isztambulba érkezése után írta-e.

50. A visszaemlékezésekből nem derül ki egyértelműen, hogy kik vettek részt az SS és a Sonderkommando vezetőivel folytatott különböző megbeszéléseken. Emlékirataiban Kasztner, Brand és a többi cionista vezető mind saját magát igyekezett a középpontba állítani, mások szerepét pedig vagy feketére festette, vagy szóra sem méltatta.

51. Krausz először Jean de Bavier-val, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjével vette föl a kapcsolatot, akinek sürgetésére a Sztójay-kormány beleegyezését adta aki-vándorláshoz, és kérte á németektől a szükséges kiutazási engedélyt. Lévai, i.'rn., 94-95.0.

52. Brand állítása szerint a Palesztina Hivatal vezető testületét ő maga, Komoly, Szilágyi és Salamon Mihály alkották. Weissberg, i. m., 46. o.

53. Brand beszámolója a Kasztner-Krausz vitáról: uo., 48-50. o. Krausz magatartásának értékelését lásd a továbbiakban.

54. Kasztner szerint például Eichmann május 8-án fogadta Brandot, és az egymillió zsidó mind magyar zsidó lett volna. Vö. Der Kästner-Bericht, 86-89. o. és Weissberg, i. m., 83-89. o.

55. Ezeket a részleteket Grosz közölte 1944 nyarán történt kihallgatásakor N. J. Strachan brit hírszerző tiszttel. Public Record Office, London, 371/42810. fo. S.I.M.E. 2. sz. okirat, kelt 1944. június 23-án. Grosz szerepének elemzése a dokumentum alapján: Vágó Béla: „The Intelligence Aspects of the Joel Brand Mission". YVS, 10:111-128. o.

56. Grosz kihallgatásának jegyzőkönyve. A kihallgatást N. J. Strachan hadnagy folytatta le Kairóban, 1944. június 24-én. S.I.M.E. 1. sz. okirat. Public Record Office, London, 371/42810. fo. 79-81. o.

57. Grosz csak Isztambulba érkezésük után tájékoztatta Brandot saját küldetésének lényegéről. Weissberg, i. m., 126-127. o.

58. Biss, mint állítja, több Klagesszel folytatott megbeszélése során meggyőződött arról, hogy Himmler megpróbált „biztosítékot szerezni Washingtontól saját személyének és múltbeli tetteinek fedezésére". Lásd Biss, i. m., 71. o.

59. Natan Eck: Shoat haam ha'yehudib'Europa. (A zsidó nép pusztulása Európában.) Yad Vashem, Jeruzsálem, 1977,313-314. o.

60. RLB, 291. dok. Ezt a tézist fejti ki bővebben Bauer, Yehuda: Jews far Sole? Nazi-Jewish Negotiations, 1939-1945. Yale University Press, New Häven, CT, 1994.

65. Biss - Klages nyomán - úgy vélte, hogy Kasztner letartóztatását Brand vetette föl, mert Kasztner „meg sem próbálta véka alá rejteni a Brand és Grosz kiküldésével kapcsolatos komoly ellenvetéseit". Biss megállapítja továbbá: „Brand és Grosz odáig ment, hogy Kasztnert kapcsolatba hozták az Újszászy tábornok irányította magyar katonai kémelhárító szolgálattal, s kijelentették, hogy jól ismerte Garzoly alezredest, tehát kétségkívül kiszolgáltatta neki az »államtitkot«". Biss, i. m., 46., 71., 122. o.

66. Kasztner szerint az Abwehr-ügynökök elleni eljáráshoz az SS segítségül hívta a Mentőbizottságot, de ennek vezetői Brand kivételével megtagadták a kérés teljesítését. Der Kästner-Bericht, 87. o.

70. Szövegét lásd Weissberg, i. m., 106-107. o. Grosz szerint a levél megírását Krumey rendelte el. S.I.M.E. 1. sz. irat, Public Record Office, London, 371/42810. fo. 79-81. o.

71. A különféle csoportokat az isztambuli Vaadában képviselő személyek származásának és politikai hovatartozásának részleteit illetően lásd Dalia Ofer: „The Activi-ties of the Jewish Agency Delegation in Istanbul in 1943". RAH, 435-450. o. Lásd még a 3. fejezetben.

72. Auschwitz térképét, valamint a haláltábor és a hozzá vezető vasútvonalak bombázására vonatkozó kérést eredetileg az auschwitzi jegyzőkönyvek tartalmazták, amelyeket a budapesti Vaada vezetői 1944 áprilisának végén kaptak meg.

74. Az amerikai külügyminisztériumot a brit külügyminisztérium is rendszeresen tájékoztatta a Brand-ügy fejleményeiről. Az így szerzett értesüléseket - az amerikai állásponttal együtt - Hull külügyminiszter továbbította Steinhardtnak.

75. „Szigorúan bizalmas" jelentés Steinhardt nagykövet számára 1944. június 4-én. Moreshet, irattár, D. 1. 721.

77. A jegyzőkönyv szövegét lásd Beth Lohamei Hagetaot, irattár, Hungaria-Slo-vakia, 2. U278. dok. Valamelyest rövidítve angolul: Weissberg 131-132. o.

Vannak történészek, akik szerint az SS igen nagy becsben tartotta a megállapodásról készült jegyzőkönyvet, és ennek hatására szüntette volna be a deportálásokat. Összefüggést vélnek fölfedezni a jegyzőkönyv, illetve Horthy július 7-i, a deportálásokat leállító döntése között. Ilyen alapon azonban megmagyarázhatatlan, miért deportálta Eichmann Sonderkommandója oly mohón a kistarcsai és a sárvári internálótábor több ezer zsidó lakóját, illetve hogy miért reagáltak oly elutasítóan a nácik arra a svájci és svéd ajánlatra, hogy kíméljenek meg egy bizonyos, korlátozott számú magyar zsidót (lásd a 25. fejezetet). Lásd például Paul L. Rose: „Joel Brand's Interim Agreement and the Course of Nazi-Jewish Negotiations 1944-1945." The Historical Journal, 34. 4. (1991), 209-229. o.

78. Lásd az isztambuli Vaadának a budapesti Mentőbizottsághoz címzett, 1944. július 5-i levelét: Moreset, irattár, D. 1. 748. dok. A levelet Budapesten július 7-én kézbesítették- azon a napon, amikor Horthy leállította a deportálásokat. Der Kastner-Bericht, 148. o.

80. Röviddel Isztambulba érkezése után Grosz kérte a brit hatóságokat, hogy engedjék továbbutazni a Közel-Keletre, „mivel félt az ellenséges területre való visszatérés következményeitől". A britek, miután Aleppóban letartóztatták, kétes múltja miatt úgy döntöttek, hogy a háború végéig őrizetben tartják. Public Record Office, London, 371/42807-812. köteg, 79., 81. o.

81. Shertok előzetes értesítése, kelt 1944. június 27-én. Weizmann-Archívum, Rehovot, Izrael.

83. Moreshet, irattár, D. 1. 713. dok. Ezeket a kétségbeesett budapesti kéréseket Jeruzsálembe továbbították, majd Shertok a brit külügyminisztérium útján eljuttatta Weizmannhoz. Ő úgy foglalt állást, hogy Brand visszatérése „nem tűr halasztást", és követelte, szólítsák fel a németeket arra, hogy egy találkozó létrejöttéig szüntessék be a zsidók pusztítását. Lásd Randall június 23-i, Weizmann-nak írt levelét. Weizmann-Archívum.

85. A szövetséges nagyhatalmak vezetőinek és tisztségviselőinek a Brand-üggyel kapcsolatos magatartását a 31. fejezetben értékeljük. A Brand-ügy további tanulmányozásához: Gustav Warburg: „Rescuing Hungárián Jews". The Jewish Monthly, London /. 1947. október, 26-37. o.; „The Strange Case of Joel Brand". Jewish Ob-serverandMidcUeEastReview, London,3. 1954, április9., 3-4. o.; június í 1., 5-6. o.;

június 18., 11-13. o.; június 15., 11 -13. o.; július 2., 7. o.; július 9., 5. o.; augusztus 20., 5. o.; Leon Poliakov: „Juils contra camions: l'histoire de Joel Brand". I.x Monde Juif, Párizs, //, 11. sz. 1957. október, 3-7. o.

86. Tel-avivi tartózkodása idején írt egy 46 oldalas jelentést a magyarországi zsidók helyzetéről: Memorandum über die jetztige Lage der Juden Ungarns, amely minden jel szerint Weissberg Advocate for the Dead c. könyvének szolgált alapjául. Az 1945. január 25-én kelt memorandum másolatát lásd Központi Cionista Archívum, Jeruzsálem, S26/1190a/b.

88. 1964. májusi, frankfurti tartózkodása során, Eichmann egykori legközelebbi munkatársainak, Krumeynek és Hunschénak a perén tanúskodva, Brand beismerte, hogy „szörnyű hibát" követett el, amikor Eichmann ajánlatát az angoloknak továbbította. Csak később jött rá, hangsúlyozta, hogy „Himmler azért próbálta elhinteni a bizalmatlanság magvait a szövetségesek között, hogy előkészítse az általa hőn óhajtott Moszkva-ellenes náci-nyugati koalíciót". The New York Times, 1964. május 21.

92. Néhány ilyen értelmű távirata megtalálható a Weizmann-Archívumban és a londoni Public Record Office-ban. Lásd például 371/42807. fo. 75. o.

94. Lásd az 1944. október 17-én ezekhez a vezetőkhöz küldött táviratainak másolatát: Központi Cionista Archívum, Jeruzsálem, S26/1190a/b.

95. Lásd például Aryeh Morgenstern: „Va'ad hatzala ha'meuchad shelid ha' Sochnut ha'yehudit upheulotov beshanim 1943-1945. (A Jewish Agency Egyesült Mentőbizottsága és működése 1943-1945-ben.) Yalkut Moreshet, Izrael, 1971. 13. sz. 60-103. o. Magyarországról lásd elsősorban 84-92. o. Lásd még Shabetai B. Be-it-Zvi: Ha'tsiyonut hapost Ugandit ba'mishvar ha'shoa. (Az Uganda utáni cionizmus a Holocaust olvasztótégelyében.) Bronfman, Tel-Aviv, 1977,495. o.

A Yishuv-vezetőknek a Brand-féle misszióra vonatkozó álláspontját rokonszen-vezőbben tárgyalja Dina Porát, i. m., 188-211. o.

96. Endre később tagadta, hogy tudomása lett volna a Kasztner- vagy a Brand-ügyről. Baky azt állította, hogy hallott róluk, és hogy Hans Geschke, az SD magyarországi parancsnoka kérésére utasította Haint, engedje szabadon Kasztnert és barátait. Endre és Baky eskü alatt tett vallomása dr. Pollák Endre ügyész előtt az erdélyi háborús bűnösök perében 1945. december 17-én és 18-án. Mindkét vallomás eredetije a szerző birtokában.

98. 1946. február 10-i keltezéssel Genfből küldött bizalmas jelentésében Glatz Zoltán úgy nyilatkozik, hogy Kolozsvárott az utazók listájának összeállításában Fischer József (Kasztner apósa), Danzig Hille], Marton Lajos, Kertész Jenő és Weiss Sándor vettek részt. A nepotizmus példáit sorolva megjegyzi, hogy Fischer családjából 32-en, Léb Zsigmondéból kb. 20-an, Balázs Endrééből kb. 14-en kerültek be a transzportba. Yad Vashem, irattár, M-20/95. Azon személyek listáját, akik végül elutaztak Budapestre, majd onnan tovább Bergen-Belsenbe, lásd a Yad Vashem irattárában: M-20/59. és M-20/68.

99. Lásd Kaltenbrunn er 1944. június 30-i válaszlevelét Bécs polgármestere, Blaschke SS-Brigadeführer június 7-i kérelmére, amely a „Bécs városában feltétlenül elvégzendő háborús munkálatokhoz szükséges munkaerő biztosítására" vonatkozott.

RLB, 184. (3803-PS) dok. Nürnbergben Kaltenbrunner tagadni próbálta, hogy ő írta ezt a levelet Blaschkénak. IMI] 11:344-346. ,o.

100. Lévai - az adatok forrásának megjelölése nélkül - felsorolja az SS-nek átadott különféle tételeket, amelyek értékét különböző becslések 3,2 és 11 millió svájci frank közé teszik. Lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 356. o. Lásd még Der Kästner-Bericht, 150-151. o,

102. Egyes utasoknak sikerült géppel írt tudósításokat visszajuttatni Budapestre. Lásd például J. D. Bl. 1944 júliusában kelt levelét a Yad Vashem irattárában: M-20/47.

103. Marton Lajos és más szemtanúk szerint az Auschwitz tényeivel tisztában lévő zsidók között akadtak néhányan, így például Fischer József, akik vagy vonakodtak* vagy nem is voltak hajlandók megfürödni.

104. Der Kastner-Bericht, 252. o. Lásd még a csoport egyik tagjának, Elek Siegfriednek A. Silberscheinhez címzett, 1944. november 21-i beszámolóját: Yad Vashem, irattár, M-20/95.

Georges Amseinek a visszaemlékezése szerint, aki 11 éves korában volt a tábor lakója, a Bergen-Belsenben fogva tartottakkal korántsem bántak olyan nagyvonalúan, mint ahogy azt Kasztner a háború után leírta. Személyes közlés, Párizs, 1992. május 20.

105. Glatz Zoltán korábban már idézett jelentése szerint a csoport Zsidó Tanácsát Léb Zsigmond, László Jenő, Fischer József, Moskowicz József, Balázs Endre, Weiss Sándor, Kertész Jenő és Krémer Endre alkották. A jelentés említést tesz e vezetők egy részének több gazdasági természetű visszaéléséről is.

106. Lásd például Weissmandel már idézett, 1944. július 16-i szenvedélyes hangú levelét.

107. Kasztner rendszeresen tájékoztatta Schwalbot és Saly Mayert a magyarországi fejleményekről, beleértve az SS-szel folytatott tárgyalásait is. Saly Mayerhez írt leveleinek másolata az,Izraeli Állami Levéltárban, Jeruzsálem, aktaszám: 31.124/53.

109. Lásd Komoly 1944. július 24-én kelt, Schwalbhoz írt levelét. Moreshet, irattár, D. 1. 976. dok.

11!. Lásd a Glosszáriumot a jelen kötet végén. Noha a szervezetet Eli és Yitzhak Sternbuch hozta létre, voltaképpen Yitzhak felesége, Recha volt a motorja. Az ő hátteréről és ténykedéséről lásd David Kranzler, Thy Brother's Blood, i. m., 189-190., 195-203. o.

112. A terv körüli diplomáciai levelezésből nem tűnik ki egészen egyértelműen, hogy a Freudiger-féle javaslatok a Sternbuch fivérek értelmezésében a Kasztner-transzport biztonságba helyezésére vagy pedig egy új, „1200 prominens ortodox zsidóból álló" csoport kiszállításának megszervezésére irányultak-e. Lásd például Harrison 4802. sz. táviratát, melyet 1944. július 26-án küldött az amerikai külügyminiszternek. A Sternbuch fivérek, valamint Mayer és a Vaada között felmerült nehézségek további részleteit lásd a továbbiakban. Lásd még Kranzler, i. m., 107-108. o.

113. Freudigert igen érzékenyen érintette a Komoly, Brand Hansi és Offenbach részéről rá nehezedő nyomás. Állítása szerint ez a közjáték késztette őt arra, hogy csatlakozva a családjához, 1944. augusztus 9-én Romániába szökjön. Lásd Freudiger: „Five Months," i. m., 277. o. Freudiger abban a levélben fejtette ki álláspontját, amelyet 1944. augusztus 20-án - röviddel megérkezése után — Romániából írt Kasztner-nek. Kasztner csak a 200 teherautó kérdését említi, anélkül hogy megvilágítaná Freudiger „ajánlatának" hátterét. Der Kastner-Bericht, 155-156. o. Freudiger levelének szövege: The Tragedyof Hungárián Jewry, i. m., 289-294. o.

115. A találkozó létrejöttét az isztambuli Vaada is szorgalmazta, miután Budapest állandó nyomást gyakorolt az isztambuliakra. Lásd például Isztambul 1944. augusztus 14-i táviratát, mely Londonba ment, Shertoknak. Weizmann-Archívum.

117. Kasztner azt állítja, hogy a németeknek 15 millió svájci frankot ajánlottak fel, amit három hónap alatt, havi részletekben fizettek volna ki, továbbá hogy 5 maga szövegezte meg a három kikötést. Der Kästner-Bericht, 187. o. Ezzel szemben Yehuda Bauer a jeruzsálemi Héber Egyetemről, aki nagy jóindulattal értékeli Mayer háborús szerepét, amellett foglal állást, hogy Mayer nem ajánlott fel meghatározott összeget, és a három feltételt ő szabta meg. Lásd Yehuda Bauer: „The Negotiations between Saly Mayer and the Represéntatives of the SS in 1944-1945". RAH, 5-45. (elsősorban a 23.) o.

119. A meneteket természetesen nem csupán emberiességi okokból állították le. A németek nem nélkülözhették az egészséges zsidókat a Bécs védelmét szolgáló lövészárkok és egyéb védelmi vonalak kiépítésében.

121. A háború után tett számos nyilatkozata közül az egyikben Becher azt állítja, hogy „valamikor 1944 őszén, szeptember és október közepe között" vette rá Himm-lert, adja ki Kaltenbrunnernak és Pohlnak a következő parancsot: „Azonnali hatállyal megtiltom a zsidók likvidálását, és megparancsolom, hogy a legyengült vagy beteg személyeket részesítsék kórházi ápolásban. Személy szerint önöket... teszem felelőssé azért, hogy ennek a parancsnak alacsonyabb szinten is szigorúan érvényt szerezzenek." Kaltenbrunner magyarázata a nyilatkozat hátteréről: IMT, 11:334-336. o. A HIJEF-ről és tisztjeiről lásd Kranzler, i. m.

124. Schwartz 1899-ben született Oroszországban, és gyermekkorában került ki Amerikába. A Yale Egyetemen doktorált, majd a kairói amerikai egyetemen és a Long Island-i egyetemen adott elő. 1938-ban az AJDC európai igazgatója lett. 1975. január l-jén halt meg New Yorkban.

128. Musynak a különféle mentőakciókban való részvételéről közöl részleteket a Hecht Archive. University of Haifa. Szerk.: Paul Lawrence Rose-Herbert Druks. Garland Publishing, New York, 1990. (Megjelent az Archives of the Holocaust 12. köteteként.) Lásd különösen P. L. Rose bevezetőjének ix-xxv. oldalát.

129. Az Agudath Yisrael és a (Sternbuch fivérek által képviselt) egyesült államokbeli ortodox rabbik testülete nevében Musy rábírta Himmlert, hogy engedélyezze 1200 zsidó elszállítását Theresienstadtból Svájcba 1945. február 3-án. Kerstennek komoly beleszólása volt Himmler döntéseibe. Kieszközölte például, hogy Norbert Masur, a Zsidó Világkongresszus stockholmi szervezetének választmányi tagja 1944. április 21-én bebocsátást nyerjen Himmlerhez. Kersten beszámolója az eseményekről: The Kersten Memoirs, 1940-1945. Macmillan, New York, 19 57,314. o. Masur beszámolója: En jude talar med Himmler. (Egy zsidó Himmlernél.) Albert Bonniersfor-lag, Stockholm, 1945,36. o.; Bernadotte változata: The Curtain Falls. Last Days of the Third Reich. Knopf, New York, 1945. További részletek: RAH, 24-28. és 37-41. o.

130. RLB, 326. dok. Lásd még Lévai Jenő: Eichmann in Hungary. Pannónia, Bp., 1961, 200-201. o., valamint a 25. fejezetben.

131. Lásd Vischernek, Svájc berlini követségi titkárának feljegyzését: NA, T-l 20. mikrofilm, 4203. tekercs, K789/K209226-227, K789/K209228-247, 253-257. kockák.

133. Kertész Ullyt és Weisz Júliát a német megszállás első napján fogták le. Éppen vasúti jegyet akartak venni, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy hazamennek Kolozsvárra. Marton Lajos: A Svájcba 1944 augusztusban és decemberben érkezett ber-gen-bebeni csoport eseményeinek rövid kronográfiája. Genf, 1945, 2. o. (kézirat).

134. Der Kästner-Bericht, 253-254. o. A két leányt mintegy 320 magyar zsidó nővel együtt 1944 őszén vitték át Bergen-Belsenbe Auschwitz-Birkenauból, miután a nácik úgy döntöttek, hogy az ottani tábort megsemmisítik a szovjet csapatok megérkezése előtt. A magyarok elhelyezésére szolgáló Bevorzugtenlager mellett hasonló táborok voltak Bergen-Belsenben más, külföldi útlevéllel rendelkező „prominens" zsidók, így 593 lengyel és 660 holland zsidó számára is. Yad Vashem, irattár, M-20/168. Háttér-információk a bergen-belseni Bevorzugtenlagerről egy német holland zsidó, bizonyos Rudolf Martin Cheim naplójában, aki feleségével és leányával együtt túlélte a háborút: YTVO, irattár, 804. iratköteg.

135. A Svájcban élő zsidó vezetők közül néhányan rendkívüli erőfeszítéseket tettek, hogy Fischert és családját kiszabadítsák a táborból. Lásd például Mandl József A. Silberscheinhez írt 1944. szeptember 2-i levelét: Yad Vashem, irattár, M-20/46.

137. Lásd az 1945 január-februárban lezajlott táviratváltást közte és Pozner között, wo. Lásd még Marton, u m.

138. Lásd például a genfi Relico-Komitee zur Hilfeleistung für die kriegsbetroffene jüdische Bevölkerung (Bizottság a háború sújtotta zsidó népesség megsegítésére) tagjához, dr. Haqs Kkehez címzett, 1945. április 18-i, 19-i és május 27-i memorandumot. Uo. '

139. 1945. május 9-én, amikor a Harmadik Birodalom feltétel nélkül megadta magát, „a küldetés teljesítve" címszó alatt Kasztner táviratot küldött Tel-Aviv-Neu-stadtba, kiemelve benne főbb tetteit. Pozner-akták, Yad Vashem.

140. RLB, 439. (2605/PS) dok. A nyilatkozatot az Egyesült Államok 242. bizonyítékaként használták fel a nürnbergi perben.

141. Der Bericht des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest, 1942-1945. Va'a Ezre ve'Hazalah, be Budapest, Basel, 1946, xiii+191. o. Készült a Cionista Világszövetség első, háború utáni kongresszusára, Der Kästner-Bericht címen. Kasztner jelentésének egy példányát megkapta Wisliceny, aki a kivégzésére várt egy pozsonyi börtönben. Összegzése a jelentésről: Izraeli Rendőrség, 06. iroda, 901. dok. Ezt felhasználták Eichmann perének előkészítésében. Lásd még Schmidt Mária: „Mentés vagy árulás? Magyar zsidó önmentési akciók a második világháború alatt." Medvetánc, Bp., 1985, 2-3. sz. 111-125. o. Kasztner működésének rokonszenvről tanúskodó áttekintését találjuk Dov Din urnák a Kasztner-jelentés héber nyelvű kiadásához (Din ve-cheshbon shel va'adat ha-hatzala ha-yehudit be-Budapest 1942-1945. Haguda le'Hantzachat Zichro shel dr. Yisrael Kasztner,. Izrael, é. n. 228. o.) írt bevezetőjében: 3-42. o.

142. Sternbuch terjedelmes cáfolatban fejtette ki nézeteit (1945. július 5.), melyet a Zsidó Világkongresszusnak, név szerint dr. Kubowitzkinak küldött meg. A KáSztner és Mayer elleni vádak élesebben fogalmazódtak meg abban a 16 oldalas memorandumban, amit Sternbuch 1954. február 5-én nyújtott be Chaim Cohennak, Izrael főállamügyészének, összefüggésben a küszöbönálló Grünwald-Kasztner becsületsértési perrel. A memorandum súlyos vádakkal illeti Kasztnert. További részleteket közöl Dávid Kranzler, Thy Brother's Blood, i. m.,

143. Szálasi Ferenc 1946. február 11-4 naplójegyzetében egyebek közt ez áll: „Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, akik az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek vagy élve maradhattak." A Szcdasi-per. Szerk.: Karsai Elek-Karsai László. Reform, Bp., 1988, 255. o.

Wilhelm Höttl szerint a budapesti zsidók tulajdonképpen Himmlernek köszönhetik megmenekülésüket. Lásd a vele készített interjú szövegét Bokor Péter, Végjáték a Duna mentén, i. m., 192. o.

Mások viszont azt állítják, hogy Budapest zsidóit Wallenberg, ez a már-már mitológiai alakká átváltoztatott diplomata mentette meg. Igen kevesen mutatnak rá a Vörös Hadsereg meghatározó szerepére, amennyiben 1945 elején felszabadította a magyar fővárost.

144. Mayer „hőstetteit" dr. Joseph C. Hyman és Moses A. Leavitt, az AJDC ügyvezető elnökhelyettese, illetve titkára ismertették. Megállapításaikat Kasztner Mayer-nak címzett terjedelmes levelében 1945. október 29-én indulatosan tagadta és pontról pontra cáfolta. A kérdéses sajtóközlemény és Kasztner levele a szerző birtokában.

145. RAH, 44^15. o. Lásd még Bauer: „»Onkel Saly.« Die Verhandlungen des Saly Mayer zur Rettung der Juden 1944/45" VierteljahrsheftefürZeitgeschichte. München, 25. 2. sz. 1977. április, 188-219. o. Népszerű írása a náciknak a magyar zsidóság „eladására" tett kísérletéről és Saly Mayer pozitív szerepéről: Maariv, Tel-Aviv, 1978. május 3. (Magyar fordításban: Új Kelet, Tel-Aviv, 1978. május 5.) Emlékirataikban (amelyek szokás szerint tendenciózusak és önigazoló célzatúak) Kasztner, Brand és Biss élesen bírálják Mayert, akárcsak a pozsonyi Vaada több vezetője, köztük Weissmandel rabbi. Mayer „németes" fellépését és titkolódzását a háború alatt a nagy svájci zsidó szervezetek számos vezetője is rossz szemmel nézte. Az ultraortodox zsidó csoportok különösen kíméletlenül fogalmazzák meg vádjaikat. Lásd például Reb Moshe Shonfeld: The Holocaust Victims Accuse. Neturei Karta of U.S.A., Brooklyn, New York, 1977, 73-82. o. Kasztner véleménye kiderül Stegernek írt leveléből is (1947. március 9.), amelyben Mayerről mint „filantróp gengszterről" tesz említést. RAH, 42. o.

146. Mayer 1950-ben halt meg, 68 évesen. Életrajzi részletek: Bauer, i. m., 42-45.o.

147. Több vallomás, amit a rendőrség a Mentőbizottság és a Zsidó Tanács vezetői elleni vádemeléshez vett fel, ismeretlen okból dr. Berend Béla budapesti perének (1945-1947) aktái közé került. NB. 2600/1946.

148. Lewinger Béla (Adalbert) 1954-es tanúvallomása Kasztner perében, Izraelben. W. Z. Laqueur: „The Kastner Case. Aftermath of the Catastrophe." Commen-tary, 20_} 6. sz. 1955. december, 507. o.

150. Ben Hecht: Perfidy. Julián Messner, New York, 1961, 78. o. Kasztner vallomását Nürnbergben, a Háborús Bűnök í télőszékének aktáiban találta meg Uri Si-egel tel-avivi ügyész. The New York Times, 1956. február 6. Lásd még Laqueur, i. m., 504. o.

151. A levelet, amelyben Kasztner részletesen elszámolt a háború alatt a mentésre összegyűlt pénzekkel, a védelem 22. bizonyítékként használta fel. Hecht, i. m., 72-73. és 259. o.

154. A zsidók mentésében betöltött szerepét Becher az 1946. február 7-én aláírt hosszú vallomásában körvonalazta. Ebben különleges figyelmet szentelt a magyarországi Holocaust kérdéseinek, részletezve az abban szerepet vállalt vezető német és magyar tisztviselők előéletét és működését. RLB, 438. (NG-2972.) dok. Részletek Becher életútjáról és háborús tevékenységéről: Criminals atLarge Szerk.: Pintér István és Szabó László. Pannónia, Bp., 1961,150-164. o.; valamint Lévai Jenő: A fekete SS ,fehér bárányaKossuth, Bp., 1966,191. o. A háború után Biss Andor hangosan hirdette Becher mentésben szerzett érdemeit.

155. A Kasztner kezdeményezte perről értesülve Sternbuch elküldött egy 16 oldalas memorandumot Chaim Cohennak, Izrael főállamügyészének. Az 1954. február 8-án kelt memorandum, amelyet a HIJEF-nek és az amerikai egyesült államokbeli ortodox rabbik szövetsége európai szekciójának számos egykori munkatársa írt alá, lajstromba veszi Kasztner „kifogásolható" tetteit. A memorandum szerzői Musy 1945. március 5-i nyilatkozatát és Walter Schellenberg 1948. június 18-i eskü alatt tett vallomását idézve azzal vádolták mind Kasztnert, mind Mayert, hogy Becherrel folytatott tárgyalásaikkal valójában aláásták Musy egyezségét Himmlerrel a koncentrációs táborokban lévő, megközelítőleg 750 000 zsidó kiszabadításáról. A memorandum bírálta továbbá Kasztnernek a háború után írt jelentését, s különösen a HIJEF-re vonatkozó utalásait.

156. Brand Hansi egy magnetofonra vett interjúban, melyet a jelen mű szerzője készített vele Tel-Avivban 1972. október 10-én, rendkívül elítélően nyilatkozott Kasztner „barátainak" a bíróság előtti szerepléséről. Mint nyomatékkal hangsúlyozta, „elképzelhetetlen, hogy (ezek az emberek) ne tudták volna, mit jelentett a német megszállás 1944 március-áprilisban". Hangoztatta továbbá, hogy a kolozsvári vezetők már Kasztner májusi látogatása előtt is pontosan tudták, mi folyik Lengyelországban a zsidókkal.

157. Psak dinshel beit-hamishpathamehozib'Yerushalayim betikpelili 124/53 hayo-ets hamishpatinegedMalkiel Grünwald bifneynasibeit-hamishpatdr. Benjámin Halevi (A Jeruzsálemi Kerületi Bíróság határozata a 124/53. bűnügyben: foállamügyész c. Mal-kiel Grünwald, a bíróság elnöke dr. Benjámin Halevi.) Karni Publishing Company, Tel-Aviv, 1957,16. o. Ben Hecht szerint, aki nem volt mentes a revizionista-cionista elfogultságoktól, Tamirnak arra: a kérdésére, hogy „Megmondta-e Önnek Kasztner, hogy az auschwitzi gázkamrákba viszik őket?", Danzig lakonikus „nem"-mel válaszolt. Lásd Hecht, i.m., 108. o.

158. Magnetofonszalagra rögzített interjú a jelen mű szerzőjével,Tel-Aviv, 1972. október 8.

159. Hecht, i. m., 105-108. o. Kenyérmező kitalált helység volt (bár így hívtak egy első világháborús katonai kiképzőtábort Esztergom közelében). Az ottani és dunántúli kényszermunkákról szóló híreket a csendőrök is terjesztették közvetlenül a deportálás előtt. Nagyváradon az a hír járta, hogy a zsidókat a Budapesttől délkeletre fekvő Mezőtúrra viszik. Lásd Andrei Paul: Az észak-erdélyi zsidó lakosság deportálása 1944-ben (kézirat). Lásd még Marton István beszámolóját: Katona Béla: Várad a viharban, Tealah Kórháztámogató Egyesület, Nagyvárad, 1946,314-325. o.

160. Weinberger rabbit és feleségét 1944. május 2-án, közvetlenül a kolozsvári gettósítás előtt csempészték át a román határon egy földalatti cionista csoport segítségével és költségére, amelyét Ganz Hannah irányított. Tordán, majd Bukarestig ugyanolyan segítségben volt részük, mint más menekülteknek, annak a mentőcsoportnak a jóvoltából, amelyet Finkelstein Andor zsidó közösségi vezető és Hirsch (később Eldar) Arieh, a mentőakciók egyik legendás alakja irányított. Pártatlan dokumentumok, köztük a szereplők emlékiratai, nem említenek semmiféle küldetést, amelynek teljesítésére Weinberger Rómániába érkezett volna. Lásd például dr. Alexander Safrannak, Románia korábbi főrabbijának a visszaemlékezéseit: Resisting the Storm. Yad Vashem, Jeruzsálem, 1987, 231. o. Őt Weinberger egyik kapcsolataként nevezte meg. Lásd továbbá Mrs. Ganz (Grünfeld), Mrs. Eszter Goro-Frankel és Arieh Hirsch^: a Weinberger házaspár megmentésében részt vett három cionista - beszámolóit a haifai egyetem Strochlitz Holocaust-kutató Intézetében, illetve a City LJniversity of New York Holocaust-kutató intézetében.

Weinberger rabbi azt állítja, hogy „küldetését" Fischer Józseftől, a kolozsvári hitközség vezetőjétől, Kasztner apósától kapta. Azt is állítja, hogy még Bukarestben is ezen a küldetésen dolgozott Marton Ernővel karöltve. Fischer nem hagyott hátra visz-szaemlékezéseket, és sem a haifai egyetem Marton-archívuma, sem pedig Kasztner emlékirata nem tartalmaz utalást Weinbergerre. Elképzelhető-e, hogy Fischer ne szorította volna be Weinberger rabbi szüleit a Kasztner-féle csoportba, ha csakugyan fontos küldetést bízott volna a fiúkra? (Weinberger rabbi szüleit deportálták és meggyilkolták Auschwitzban.) Finkelstein vélekedése a Kolozsvárról elmenekült ékről a 28. fejezet 15. lábjegyzetében olvasható. Weinberger rabbi változata: „Versenyfutás a halállal". A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. A szerző kiadása, New York, 1970, 213-235.0.

Ugyanúgy, mint Danzig Hillel és Hermann Dávid (Dezső), Weinberger rabbi is tagadta, hogy sejtelme lett volna a zsidókra váró végzetről, mielőtt „küldetése" kapcsán Románia biztonságába érkezett volna (233. o.). Ez azonban nem vág egybe azzal az információval, amely Raoul Sorban egy neki címzett levelében található. (Sorbánnál Weinberger a nyolcvanas évek közepén kölcsönösen előnyös kapcsolatot tartott fenn, amelynek keretében kölcsönösen igazolták egymás 1944. évi „mentő" akcióit. (1986. április 24-én kelt levelében Sorban ezt írta: „Mikor a Gestapo és az SD (biztonsági szolgálat) 1944. március 20. után felállította kolozsvári irodáját, pontosabban április elején, két német altiszt dr. Aurél Socol ügyvédnek és nekem biztos tényként elárulta, hogy nem igaz, hogy a magyar fennhatóság alá került Erdély városainak gettóiba fogják vinni a zsidókat, hanem ismeretlen helyre fogják deportálni őket, ahonnan soha nem térnek vissza. Ezt én is elmondtam neked, és rajtad keresztül a kolozsvári Zsidó Tanácsnak, hogy küldjék el ezt az információt Nagyváradra, Désre, Szatmárnémetibe, Máramarosszigetre stb., amit te meg is tettél." A levél a jeruzsálemi Yad Vashem Igazak Osztályának Raoul Sorban-dossziéjában található.

161. Romániába érkezése után Marton bekapcsolódott a Nemzetközi Vöröskereszt munkájába, s a magyarországi és romániai zsidók segélyezésének előmozdításán fáradozott. Lásd Vágó Béla: „Political and Diplomatic Activities for the Rescue of the Jews of Northern Transylvania." YVS, 6:155-173.

164. „Bármi is ez, danaóknak ajándékát se kívánom." Vergilius: Aeneis. II. ének, 49. sor. (Európa, Bp., 1984. Ford.: Lakatos István).

165. Psak-din shel beit-hamishpat hamehozib'Yerushalayim betikpelili 124/53, 22-24., 45.0.

Lásd még Hecht, i. m., 178-183. o. Szemelvények a tárgyalási jegyzőkönyvből és mindkét fél bizonyítékaiból: Shalom Rosenfeld: Tikpelüi 124. Mishpat Grünwald-Kasztner (A 124. bűnügy. A Grünwald-Kasztner ügy). Kami Publishing Company, Tel-Aviv, 1955, valamint Emánuel Porát: Hamishpat hagadol Parashat Kasztner. (A nagy per. A Kasztner-ügy.) Or Publishers, Tel-Aviv, 1955.

166. Három fegyveres támadóját - Joseph 'Menkest, Zeev Eksteint és Dan Shemert - életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték 1958. január 7-én. The New York Times, 1958. január 8. Hecht szerint Ekstein -- aki a halálos lövést leadta - néhány hónappal a merénylet előtt még az izraeli kormány hírszerző szolgálatának fizetett titkosügynöke volt. Ez sok találgatásra adott alkalmat egy esetleges összeesküvésről Kasztner elhallgattatására, tekintve hogy Kasztner személye nyilvánvalóan tehertétellé vált bizonyos izraeli politikai körök számára. Lásd Hecht, i. m., 208. o.

167. Ararpelili232/55. Beirur shel hamearer: Hayoetz hamishpati lememshala neged hamegir: Malkiel Grünwald. (A 232/55. sz. polgári fellebbezési ügy. A főállamügyész fellebbezése Malkiel Grünwald vádlottal szemben.) Mifal Haschichpul shel Histadrut ha'Studentim shel ha'Universita Haivrit, Jeruzsálem, 1957, 201. o. Tartalmazza Shi-mon Agranat (l -l 29. o.), Moshe Silberg (130-163. o.), Itzak Olshan (164-174. o.), Z. Chesin (174-197. o.) és D. Goitein (197-201. o.) véleményét.

169. Lásd például Tamir: Habakaska lekiyum diyun-chozer bemishpat Kasztner (Perfelújítási kereset a Kasztner-ügyben.), benyújtva 1962. július 22-én. (Stencilezve, oldalszámozás nélkül, a jeruzsálemi Yad Vashem tulajdonában.)

170. Haifai egyetem, Történettudományi Kutatási Központ, H3h27-A.M.E. 2/15. akta. Hasonló nézetének adott hangot Marton Ernő egy bíróhoz írt levelében, amelyben a továbbiakban azt találgatta, milyen pszichológiai okok indíthattak arra egyes tanúkat, hogy Kasztner ellen valljanak. Uo., H3h26-A.M.E. 2/2. akta.

171. Lásd például Dov Dinur bevezetését a Kasztner-jelentés héber kiadásához (141. jegyzet).

0. Kommunista történészek, újságírók és propagandisták a cionizmus és kozmopolitizmus-elleni kampány megindítása - 1948 vége - óta szívesen hivatkoznak a Kaszt-net-ügyre. Különösen dühödt propaganda hadjárat folyt a Szovjetunióban, ahol könyvek tömkelege jelent meg a „cionizmus ördögéről". Lásd például Jurij Ivanov: Gaution: Zionism! Progressz, Moszkva, 1970,174. o. További részletek a Szovjetunió magatartásáról a zsidókkal szemben a háború alatt a 10. és 31. fejezetben.

173. Az 1939-ben megtartott választás eredményei alapján a Cionista Kongresszusban négy helyét kapott a Mizrahi, hármat az Általános Cionisták, hármat a Hásómér Hácáir és egyet az Ichud.

174. Lásd Brand 1943. július 28-i, Barlashoz írt levelét. Beit Lohamei Hagetaot,

175. További részletek a Palesztina Hivatallal és a Krausszal kapcsolatos nehézségekről Komoly 1943. augusztus 25-i, Barlashoz írt levelében, Központi Cionista Archívum, Jeruzsálem, S26/1190a/b. Lásd még a Brand és az Ichud többi képviselője által aláírt memorandumot (1943. november 10.), amely tiltakozás Krausz önkényes hivatali ügyintézési módszere ellen. Beit Loliamei Hagetaot, 2. k. Hungaria, U328. dok. Krausz munkastílusát kritikával illette az 1944. február 27-én megtartott Erdélyi Cionista Konferencia is. Marton: A Svájcba 1944 augusztusban..., i. m.

1-76. Bírálói szerint Krausz a két hivatali helyiség egyikében egymaga dolgozott, és 10 órára járt be. A másik helyiségben rendszerint ügyfelek százai tolongtak. Ilyen körülmények között sem a hivatali teendőkkel nem tudott lépést tartani (íróasztalán aláíratlan levelek tornyosultak), sem a sok aggódó ügyfelet nem tudta kielégíteni: Lásd például Rafi (Friedl) Ben-Shalom: ...weilwir leben wollten. Moreshet, irattár, D.2.88. 25-26. o. Krausz a háború után hamarosan Jeruzsálemben telepedett le, és ott is halt meg 1986 novemberében.

177. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 157-158. o. Lásd még Lévai, Szürke könyv, i. m., 168-170. o.

178. Sokszorosan bizonyított tény, hogy Krausz június 19-i jelentése, nem pedig Kasztnernek és munkatársainak sok hasonló jelentése került 1944 nyarán a diplomáciai tevékenység gyújtópontjába. A jelentés másolatai, kivonatai megjárták az Egyesült Államok és Nagy-Britannia külügyminisztériumait a Jewish Agency és Weizmann irodáját. Lásd például A. W. G. Randall Weizmann-nak szóló, 1944. július 1-jei és 5-i értesítését: Weizmann-akták, Rehovot, Izrael.

180. Az emigrációs terv részleteit július 14-én tárgyalták meg a külügyminisztériumban. A csoportos útlevél kibocsátásával és a szállítás technikai lebonyolításával kapcsolatos döntéseket összefoglalja: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 244. o. Lásd még a 31. fejezetben.

183. Lásd például Barlas 1944. augusztus 12-i levelét a budapesti Mentőbizottság vezetőihez: Beit Lohamei Hagetaot, 2. k. Hungaria-Slovakia, U297. dok. Lásd még Komoly 1944. július 24-i levelét Nathan Schwalbhoz: Moreshet, irattár, D. 1976. dok.

184. Bereczky beszámolóját lásd A magyarországi protestantizmus és a zsidóüldözés c. munkájában: Bp., Sylvester, 1945,47. o. További részletek a keresztény egyházak szerepéről a 30. fejezetben.

185. Komoly naplót vezetett az adott időszakban folytatott tevékenységéről. Ennek egy része (1944. augusztus 21.-szeptember 16.) megjelent angol fordításban: HJS, 3:147-250. o. Lásd még Vágó Béla: „Budapest Jewry in the Summer of 1944." YVS, 8:81-105. o.; Majsai Tamás, Mester Miklós és Schmidt Mária: Komoly Ottó naplója, 1944. A Ráday-gyűjtemény évkönyve, III. 1983, 238-305. o.

186. Lásd Komoly 1944. augusztus 29-i és szeptember 7-i naplójegyzeteit HJS, 3:186., illetve 214. o.

187. Friedrich Born: Bericht an das Internationale Komitee vom Roten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 34-36. o. Az A osztályhoz tartozó intézményeket, így az irodákat, raktárakat, gyermekotthonokat, közkonyhákat és kórházakat az 1944. november 21 -i állapotnak megfelelően felsorolja: MOL, K707-1944-45-2-13144. Lásd még Robert Rozett: „Child Rescue in Budapest, 1944-45." Holocaust and Genocide Studies, London, II. kötet, 1. 1987, 49-59. o.

188. A gyermekotthonok és lelencházak felsorolását, valamint az ezekben elhelyezett gyermekek számát lásd Born, i. m., 60. o. és Der Kastner-Bericht, 303-304. o.

189. Részleteket közöl: Roboz Ottó: „The Red Gross Home of the Jewish Orphanage for Böys in Budapest", The Tragedy of Hungárián Jewry, i. m., 295 -308. o. Ennek magyar változatát lásd Évkönyv 1983/84. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1984, 275-292. o.

190. Az A osztálynál Komoly legközvetlenebb munkatársai a budapesti Mentő-bizottság tagjai (Brand Hansi, Offenbach Sholem, Kasztner és Biss), valamint Grosz-mann Sándor, Billitzer Dezső, Beregi András és Fenyő András voltak. Az A osztály tagjainak teljesebb listáját, szervezeti felépítését (és az egyes adminisztratív egységek helyét), az általa igazgatott kórházakat (és az ezekben dolgozó orvosokat) illetően lásd Born, i m., 57-61. o.

191. A zsidók iránti együttérzés megnyilvánulására és a nekik való segítségnyújtásra példákat közöl Ferenczy nyomán: Lévai, Szürke könyv, i. m., 101-106. és 137-138.0.

195. Részleteket közöl a rejtekhelyekről, a mentésben szerepet játszó személyekről és a megmentett zsidók számáról: Dénes Sándor: „Szervezett segítség az üldözöttekért." A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: Meszlényi Antal. Szent István Társulat, Bp., 1947, 169-178. o.

196. Danuta Czech: Auschwitz Chronicle, 1939-1945. Henry Holt, New York, 1990, 666-667, o. Lásd még Bereczky: A magyarországi protestantizmus és a zsidóüldözés, i. m., 41- 43. o.

197. A részleteket illetően lásd Szenes Sándor interjúját Hetényi Varga Károllyal. Szenes S.: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. A szerző kiadása, Bp., 1986, 219-259. o. Salkaházi Sárát, Köhler Ferenc atyát és Raile Jakab atyát a jeruzsálemi Yad Vashem Igaz Keresztényekké nyilvánította 1969-ben, 1989-ben, illetve 1991-ben. Részletek Railéről, ki autóbalesetben halt meg New Jerseyben 1949. szeptember 6-án: Fábián Béla: „An Undelivered Eulogy." America, 81, 1949. szeptember. 24. 667-668. o.

198. A partizánakciókról, akárcsak a magyar célpontok ellen irányuló légitámadásokról, napi jelentéseket adott ki a M. kir. csendőrség központi nyomozó parancsnoksága. Az egyik jelentés, amely 1944 szeptemberében kelt, különös partizántámadást ismertetett. Augusztus 25-én a partizánok támadást intéztek 53 őr és 74 „internált munkaszolgálatos" ellen Bélatanyán, a VIII. csendőrkerülethez tartozó falucskában. Lefegyverezték az őröket, elvették fegyvereiket és ruházatukat, majd meztelenül és bántatianul magukra hagyták őket, csupán egy magyar őrmestert vittek magukkal. MOL, K szekció. (A jelentéseket korábban a Belügyminisztérium Archívuma BM. VH.res. 1944-9100. sz. alatt őrizte.)

199. A magyar ellenállás, és különösen a kicsiny kommunista párt szerepét túlhangsúlyozó, tipikus művek: A magyar függetlenségi mozgalom, 1936-1945. Kossuth, Bp., 1965.; Fegyverrel a fasizmus ellen. Szerk.: Gazsi József és Pintér István. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1968.; Pintér István: Magyar antifasizmus és ellenállás. Kossuth, Bp., 1975.; Pintér István: A Magyar Front és az ellenállás: 1944. március 19.-1945. április 4. Kossuth, Bp., 1970.; és Gazsi József: Fények a Börzsönyben. Kossuth, Bp., 1976.

200. Danzig Hillelnek, a magyar cionizmus egyik vezéralakjának közlése. Danzig szerint a párt kezdetben hajlott az együttműködésre, és meg is bízta a Buchinger Manó vezette nemzetiségi bizottságot annak kidolgozásával. A gyakorlatban mégsem történt semmi, mégpedig nagyrészt azért nem, mert a párt bal szárnyához tartozó radikálisabb zsidó vezetők ellenezték az együttműködést. Ők föltehetői eg kitartottak amellett, hogy a zsidókérdést szigorúan osztályalapon közelítsék meg. A párt vezetőségéhez címzett 1946. június 30-i levelében Danzig rosszallását fejezte ki a párt háború alatti magatartása miatt és mindenekelőtt a miatt a kampány miatt, amit a háború után a cionizmus ellen és a zsidók palesztinai kivándorlásának megszervezésére tett kísérletek ellen indított. Kasztner állításával kapcsolatban, miszerint eljuttatta a Szociáldemokrata Párt vezetőségéhez az igazi Auschwitzról szóló híreket, lásd a 23. fejezetet.

201. A német nyomás elhárításában a Kállay-kormány (nem pedig a baloldali erők) fontos szerepét hangsúlyozza: Boldizsár Iván: A másik Magyarország. A magyar ellenállási mozgalom története. Az „Uj Magyarország" Röpiratai, 1946. Francia fordításban: »L'autre« Hongrie. Histoire du mouvement de resistance hongroise. Nouvelle Hongrie, Bp., 1946. Lásd még a 7. fejezetben.

203. Lásd Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Magvető, Bp., 1978, 665. o.

204. A Nemzeti Parasztpárt formailag csak 1944. szeptember 19-én alakult meg, bár Kovács Imre és munkatársai a falukutatók csoportjában (lásd a 2. fejezetet) már 1939 júliusában készen voltak a pártalapítás terveivel. C. A. Macartney, 2:332. o. Lásd még Kovács Imre: Magyarország megszállása. Vörösváry Kiadó, Torontó, 1979, 400. o. Lásd még Bokor Péter interjúját Kovács Imrével. Bokor Péter, Végjáték a Duna mentén, L m., 272-295. o.

205. A második világháború kitörésekor az illegális párt neve Kommunisták Magyarországi Pártja volt. Részint a Párt feloszlatásáról szóló 1936-os Komintern-hatá-rozat, részint az 1939 augusztusában megkötött Hitler-Sztálin-egyezmény okozta zavar következtében (illegális) tagjainak létszáma - a kommunista mozgalom egy szaktekintélyének adatai szerint - az 1936-os 400-ról 1942-re kb. 20 főre apadt. Hogy kitörjön az elszigeteltségből, félrevezesse a Horthy-adminisztrációt és növelje tekintélyét a munkások között, a párt 1943-ban Békepártra változtatta a nevét: ennek ellenére a továbbiakban is illegalitásban működött. 1944. szeptember 12-én egyes hazai földalatti vezetőinek, köztük Rajk Lászlónak és Apró Antalnak a javaslatára a Kommunista Párt nevet vette föl.

1944-ben már több, egymással rivalizáló kommunista csoportosulás is létezett Magyarországon. A „moszkoviták" (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály és Vas Zoltán), akik a felszabadulás előtt a szovjet fővárosban a Külföldi Bizottság élén álltak, létrehozták a Magyar Kommunista Pártot. A Vörös Hadsereg által felszabadított országrészekben a helybeli kommunisták újjáélesztették a Kommunisták Magyarországi Pártját. Ezeken kívül Demény Pál és Weisshaus Aladár vezetésével is működött egy kommunista párt, amelynek tagsága Csepel és más budapesti külvárosokmunkásaiból szerveződött. További részletek a különböző magyarországi kommunista csoportok és pártok belső és egymás közötti ellentéteiről Gosztonyi Péter cikkeiben, Menóra-Egyenlőség, Toronto, 1974. június 8., 22. és július 20. Lásd még Molnár Miklós: A Short History of the Hungárián Communist Party. Westview Press, Boulder, Col., 1978. és C. A. Macartney, 2:332-333. o.

208. További részleteket közöl: Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, i. m., 92-94. o. és Bokor Péter interjúja Szent-Miklósy Istvánnal, Végjáték a Duna mentén, i. m., 312-333.0.

Soós Géza és Major Domokos hadnagy kikérdezése alapján, akik 1944. december 9-én Pápáról az olaszországi Casertába repültek, ahol az Office of Strategic Services (OSS) székhelye volt, amerikai hirszerzőtisztek két jelentést készítettek. E jelentések szövege a magyarországi zsidókérdésre vonatkozó hivatkozásokkal és Karsai Elek összefoglaló bevezetésével: A Ráday gyűjtemény évkönyve, W-V. k. 1984-85. MTA, Bp., 1986, 238-287. o.

209. A Magyar Frontot alkotó pártok közös memorandumaikat szeptember 8-án, illetve 24-én nyújtották be Horthynak. Ezek Összefoglalása: C. A. Macartney, 2:333-334. és 364-365. o.

210. Erről egyes részletek: uo., 2:365-366, és 383-385. o., továbbá Lévai, Fekete könyv, 214. o. További részletek a munkaszolgálatosok esetleges igénybevételéről általános felkelés kirobbantásához: lásd a továbbiakban.

213. A nyilasok Bajcsy-Zsilinszky, Kiss, Tartsay, Nagy és Révai mellett vádat emeltek Makkay Miklós, Almássy Pál, Balassy Miklós, Schreiber Róbert, Tóth István és Kővágó József ellen is. A bíróság Dominich Vilmos elnökletével Bajcsy-Zsilinszkyt, Kisst, Nagyot ésTartsayt halálra ítélte. Az utóbbi hármat december 8-án végezték ki Budapesten, Bajcsy-Zsilinszkyt pedig december 24-én, Sopronkőhidán. További részleteket közöl: Domokos József: Két per egy kötetben. Magvető, Bp., 1978, 218-438. o. Lásd még C. A. Macartney, 2:456-457. és 462-463. o.; Lévai Jenő: A hősök hőse. Bajcsy-Zsilinszky Endre a demokrácia vértanúja. Müller Károly, Bp., 1945, 105. o. és Hollós Ervin: Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Kossuth, Bp., 1974, 407-415. o.

214. Részletek Szenes korábban már idézett interjújában Hetényi Varga Károllyal: „Katolikus fiatalok a náciellenes mozgalomban." Új Ember, Bp., 1984. december 2., 2. o.

215. Dr. Soós Géza, aki korábban a külügyminisztérium alacsonyabb beosztású tisztviselője volt, 1944. december 9-én lopott gépen az olaszországi San Severóba repült, hogy felhívást intézzen a nyugati szövetségesekhez. Az OSS 237. harctéri memoranduma szerint dr. Soós magával vitte az auschwitzi jegyzőkönyvek mikrofilmmásolatát, ezt azonban csak 1945 áprilisában továbbították Bariból az OSS londoni főhadiszállására. Dr. Soós küldetése nem hozott eredményt. C. A. Macartney, 2:457. o. Hasonló küldetést teljesített korábban - ugyanilyen eredménytelenül -Odescalchi Miklós herceg, a Magyar Légierő pilótája. 1944 nyarán Foggia helyett tévedésből a német kézen lévő Anconában szállt le. Késő ősszel történt kiadatása után Odescalchit a nyilasok kivégezték. Uo., 2:314. és 462. o.

216. Részletek a hamis papírok előállításában és terjesztésében részt vevő ellenállási csoportokról, köztük Szalai Tibor és Székely Mátyás csoportjáról: Lévai, Szürke könyv, i. m., 131-136. o. A szovjetek 1943 augusztusától szerveztek és dobtak le kisebb partizáncsoportokat Észak-Magyarország hegyvidékein: ezek alapjában véve tehetetlenek voltak. A tanácsadóként vagy parancsnokként partizántevékenységet folytató magyarok közé tartoztak Pataky Ferenc, Nógrádi Sándor és Szőnyi Márton. Kisebb partizánakciók a jugoszláv határ mentén is folytak, különösen a Bácskában, a titóista erők támogatásával. Veesenmayer több jelentést is küldött ezekről a zavaró akciókról a német külügyminisztériumnak. Lásd például RLB, 247-289. dok.

217. Gosztonyi, Menóra, 1974. június 8. Lásd a lap 1979. június 30-i számát is. Eldönthetetlen, hogy a kicsiny kommunista földalatti mozgalom egybehangolta-e működését a Szovjetunióban élő magyar kommunistákkal. Utóbbiak tevékenységére nézve, lásd Gosztonyi Péter: „A magyar antifasiszta mozgalom a Szovjetunióban a II. világháború alatt." Menóra, 1992. június 19. és 26.

218. Fehér Lajos: így történt. Magvető, Bp., 1979, 316-320. o. A szerző sajnos nem közli a röpcédula szövegét.

219. További adalékok a magyar ellenállás hátteréhez: Gosztonyi: „A magyar ellenállási mozgalom történetéből (1944)." Új Látóhatár, München, 8, 2. sz. (1965. március-április), 99-118. o. és Magyarország története. Szerk.: Ránki György és mtsai.

Akadémiai Kiadó, Bp., 1976,1103-1106., 1167-1170., 1178-11811202-1204. o. További hivatkozások: Randolph L. Braham: The Hungárián Jewish Catastrophe. A Selected and Armotated Bibliography. New York, Institute' for Holocaust Studies of the City University of New York, 1984, 242-246. o.

.220. A cionista hírvivők közül sokan dr. Gottesmann Lajos kassai cionistával álltak összeköttetésben, aki a vidéki gettókkal való illegális kapcsolattartásért felelős vezetők egyike volt.

221. Bemard Wasserstein: Britain and the Jews of Europe, 1939-1945. Oxford University Press, New York, 1979, 290-295. o.

222. További életrajzi részletek a következő művekben: Anthony Masters: The Summer that Bled. The Biography of Hannah Szenesh. Joseph, London, 1972, 349. o.; Hannah Szenesh: Her Life and Diary. Abba Eban bevezetésével, Schocken Boofes, New York, 1972, 257. o.; Szenes Ghana élete, küldetése és halála. A Hakibuc Hameu-chad kiadása, Tel-Aviv, 1954, 391. o. Lásd még Hecht, i. m., 118-126. o.

223. A háború után Nussbecher Palgira változtatta a nevét. Regényes beszámolója, amely sok pontatlanságot tartalmaz: Es jött a fergeteg. Alexander, Tel-Aviv, é. n. Nussbecher 1918-ban született Kolozsvárott. 1939-ben Palesztinába ment, és ott belépett az Ofakim kibucba. A háború után az izraeli légierőnél szolgált, majd az El Al légitársaság vezető tisztviselője lett. 1963-tól 1966-ig Izrael tanzániai nagykövete volt. 1978 februárjában halt meg.

224. Dafiii Jugoszláviából származott. Ő a partizánok között maradt, hogy teljesítse katonai megbízatását: a szövetségesek hadifogságban lévő katonáit és ellenséges területek fölött lelőtt pilótáit segítette a szökésben.

225. Szenes Katót a nyilaspuccs után elfogták és az óbudai téglagyárba vitték. Onnan novemberben Hegyeshalomba meneteltették, de sikerült megszöknie, és visszatért Budapestre. Keresztény barátai segítségével élte túl a háborút. Történetét közli: „On the Threshold of Liberation. Reminescences." YKS, 8:107-126. o.

226. Hamvait 1950-ben Izraelbe vitték, és a Herzl-hegyen újra eltemették. További részletek: Katherine Szenes: „The Death of Hannah Szenes.", Midstream, 19 58 ősz, 57-65. o. További hivatkozásokat közöl Braham: The Hungárián Jewish Catastrophe, Lm., 43. o.

227. Asher Cohen: The Halutz Resistance in Hungary, 1941-1944. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1986, 120. o.

229. Az ejtőernyősök szabadon bocsátásáról állítólag előzetes megállapodás született azon az értekezleten, amelyet a honvédelmi minisztériumban tartottak meg október 14-én, Kasztner, a Nemzetközi Vöröskeresztet képviselő Friedrich Born, a magyar vezérkartól, Garzoly József alezredes, Hätz Ottó ezredes, valamint Oláh István minisztériumi titkár részvételével. A megállapodás értelmében az ejtőernyősöket szabadlábra helyeznék, de nem fejtenének ki semmilyen tevékenységet, vagy pedig az ügy végleges rendezéséig elhagynák a várost. Der Kastner-Bericht, 197. o.

230. További részleteket közöl: Dorothy és Pessach Bar-Adon: Seven Wko Feü. The Zionist Organization Youth Department, Tel-Aviv, 1947, 81-124., 186-198. o.; Marie Syrkin: Blessed Is the Match. Jewish Publication Society of America, Philadelphia, 1947, 361. o.; Der Kastner Bericht, 142-146. o.; valamint Porát, i. m., 220-228. o.

232. Gergely György: Beszámoló a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intézőbizottsága munkájáról. Bp., 1945, 36-37. o. (Kézirat.)

233. Lévai, i. m., 200., 203-206. o. További részletek a T-szekcióról a 10. és 31. fejezetben; Újváry tevékenységét illetően lásd a 31. fejezetet.

. 234. Goldfarb: „On Hehalutz Resistance in Hungary." Extermination and Resis-tance. Kibbutz Lohamei Hagetaot, Izrael, 1958, 1:162-173. o.; az 1962. április 1-jei nyilatkozat: Moreshet, A. 94. irattári akta. Goldfarb a Dror egyik vezetője volt, legközelebbi munkatársa a mozgalomban felesége, egy Neshka nevű munkácsi nő volt. Goldfarb a Párod kibucban halt meg 1978 januárjában. Ben-Shalom, i. m., 152. o. Moreshet, D. 2. 88. irattári akta. Héber kiadása: Neevaknu le'maan he'chaim. (Az életünkért harcoltunk.) Givat Haviva, Moreshet, 1977, 223. o. Ben-Shalom mint a Ha-luc egyik vezetője 1944 januárjában érkezett Budapestre. A Hásómér Hácáir mozgalom képviselőjeként 1947-ben Izraelbe ment. Később mint Izrael nagykövete teljesített szolgálatot Maliban, Kambodzsában és Romániában, Révész: Hashoa be'Hungaria. (A Holocaust Magyarországon.), megtalálható a haifai egyetem Történettudományi Kutatási Központjában.

235. Az 1944-ben 18 éves Grosz különösen tevékenyen vett részt a hamis okmányok nyomtatásában, raktározásában és terjesztésében. Sokszor nyilasnak öltözve, fegyverrel, egyenruhában járt-kelt a városban. Beszámolóját közli: Ben-Shalom, Neevaknu le'maan he'chaim, i. m., 176-205. o. Mayer, akinek fedőneve Megyeri Jóska volt, szintén nyilas egyenruhában járt. Szoros kapcsolatot tartott fenn több nem zsidó ellenállási csoporttal. Beszámolóját lásd uo., 149-160. o. Pil beszámolója: YIVO, 187/3619. irattári akta. Teichmann beszámolója: Ben-Shalom, Neevaknu le'maan he'chaim,i. m., 161-175. o.

237. A haluc fiatalok 1942. és 1943. évi tevékenységéről további részleteket közöl Asher Cohen, i. m., 16-51. o. Lásd továbbá uő: A halál árnyékában. A nagy megpróbáltatásokkora. A Hánoár Hácioni Világmozgalom központja, Tel-Aviv, 1991., valamint Haim Genizi-Naomi Blank, „The Rescue Efforts of Bnei Akiva in Hungary During the Holocaust". YVS, 23. köt. (1993), 173-212. o.

240. Ezeknek az okmányoknak a mintapéldányaira rendszerint lengyel menekültek révén tettek szert, akiknek bejárásuk volt magyar hivatalos személyekhez.

241. Ben-Shalom szerint ugyanígy reagáltak egyes cionisták is, köztük Szilágyi Ernő (Cvi) a Mentőbizottságtól, i. m., 35. o.

242. Asher Cohen,/. m., 76., 91 93. o. Ganz legközelebbi harcostársa Kolozsvárott Levi (Pici) Yehuda volt. Ganzot elfogták Kolozsvárott és Auschwitzba deportálták, de életben maradt. A halucok romániai mentőtevékenységéről további részletek találhatók Ganz Hannah, Eszter Goro-Fránkel, Arányi Asher és Aryeh Hirsch (Eldar) vallomásaiban a haifai egyetem Történelmi Dokumentációs Központjában.

246. Az épületben folyó munkát formailag igazgatótanács irányította, melynek tagjai voltak Salamon Mihály, Geyer Albert, Frenkel Jenő és Hunwald Simcha. Rajtuk kívül még sok tisztviselő működött közre a kivándorlási listák véglegesítésében, köztük néhányan a Zsidó Tanácstól is. Részt vett a munkában például Eppler Erzsébet és Herskovits Fábián rabbi. Eppler, Herskovits és Salamon beszámolója: YIVO, 768/3647., 768/3581 . és 768/3648. akta.

247. Komoly Ottó naplója, 1944. szeptember 6-i bejegyzés: HJS, 3:210. o.; Ben-Shalom, i. m., 102-105. o.

248. A Haluccal való konfliktusa miatt Krauszf nem sokkal Budapest felszabadulása után kiszorították a Palesztina Hivatal vezetőségéből. Leváltásáról hivatalosan

-1945. május 25-én tájékoztatta őt Barlas. 1946 tavaszán cionista becsületbíróság elé állították. Részletes vádemelést nyújtott be ellene többek között Groszmann Sándor és Rafi Ben-Shalom. Lásd Groszmanrt: „Adatok a Moshe Krausz, a Palami volt titkára ügyében tartandó cionista becsületbirósági tárgyaláshoz." Bp., 1946. április 20. (kézirat), valamint Ben-Shalom (Rafi Friedl néven):„Klagesschrift gegen den Früheren Leiter des Palestina-Amtes, Moshe Krausz." Prága, 1946. április 14. (kézirat). Krausz, hogy meg-védje magát és jó hírnevét, 1946. március 4-én memorandumot nyújtott be a Jewish Agency jeruzsálemi végrehajtó bizottságának: „Memorandum über die Tätigkeit des Palestina-Amtes in Budapest inden kritischen Kriegsjahren 1941-1945." Bp., 1946. március 4. (kézirat). Mindhárom dokumentum másolata a szerző birtokában.

249. A lengyel menekülték ellenállási tevékenységét illetően lásd Bericht des Leiters des polnisch-jüdischen Flüchdingscomités. Yad Vashem, irattár, M-20/99., Lásd még Ben-Shalom, i. m., 37-38. o.

250. Groszmann személyes beszámolója: Nur das Gewissen. Carl Lutz und seine Budapester Aktion. Geschichte und Porträt. Verlag im Waldgut, Wald, 1986 . Számos részlettel a halucok szervezetéről és ellenállási akcióiról. A fiatalok részvételét a gyermekek mentésében és élelmezésében Asher Cohen is tárgyalja, i. m., 180. skk. o.

251. Fábry Pálról részletesen lásd: Bokor Péter: „Fehér ing, tiszta körmök." Élet és Irodalom, 1989. július 21. 7. o., július 28., 7. o.; Ember Mária: „A cinkos vállat von." Magyar Nemzet, 1989. augusztus 29. 7. o.

252. Grosz (Gur) Dávid nyilatkozata, 189-191. o. Lásd továbbá Demény Pál: „Emlékeim." Tekintet, 1988,1. 30-48. o. Lásd továbbá Asher Cohen, i. m., 141. skk. valamint 210, skk. o.

253. Irodalomjegyzék a magyarországi zsidó és nem zsidó ellenállással kapcsolatban: Braham, The Hungárián Jewish Catastrophe, i. m., 242-255. o. Lásd továbbá Robert Rozett: „Jewish and Hungárián Armed Resistance in Hungary." YVS, 19:269-288. o. Lásd még Josef Shefer: „HanhagathamachterethehalutzitbeHunga-ria." (A haluc földalatti mozgalom vezetése Magyarországon.) HanhagatyehudeiHun-garia bamivahanhashoa. (A magyar zsidóság vezetése a Holocaust próbatétele idején.) Yad Vashem, Jeruzsálem, 1975,135-149, o.; Tanúk vagyunk...! Szerk.: Galili G. Ervin, a szerkesztő kiadása, Tel-Aviv, é. n.; Lévai, i. m., 210-214, o.; és Benedek István Gábor és Vámos György: Tépd le a sárga csillagot. Interjúk az 1944-es budapesti zsidó ellenállásról. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1990.

A KERESZTÉNY EGYHÁZAKAT nagy felelősség terheli a magyar zsidóság tragédiájáért. Az első világháború előtt és után a zsidók iránti magatartásuk és a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjuk nemcsak hogy tápot adott a tömegeket passzivitásra, ha éppen nem nyílt gyűlöletre késztető antiszemitizmusnak, de befolyásolta a nácik végleges megoldási programjára való reagálást is. A keresztény egyházak, a reakciós kormányzatok fő támaszai, élenjárói voltak a keresztény nemzeti mozgalmaknak, mely mozgalmak igyekeztek életben tartani az elavult félfeudális társadalmi rendet, és megóvni az országban a keresztény szellemet. Ez felhatalmazta őket a „radikális" szocialista eszmékkel és mozgalmakkal való leszámolásra és a nemzetek „kártékony" zsidó befolyástól való megvédelmezésé-re. A két - szerintük közös tőről fakadó - feladat végzésében egyforma buzgalmat tanúsítottak.

Jóllehet a keresztény egyházak zsidóellenes politikája az 1930-as évek végére teljesedett ki, az antiszemita légkör megteremtése már a magyar zsidóság ún. aranykorában kezdetét vette. A magyar kormányok ugyan kordában tartották ennek az időszaknak az antiszemita megnyilatkozásait, de a keresztény egyházak mégis további lendületet adtak az Istóczy Győző és Simonyi Iván-féle politikai ideológusok vezette zsidóellenes eszméknek és mozgalmaknak (lásd az 1. fejezetet). A klérus, kivált az alsópapság fontos szerepet töltött be az Istóczy által nem sokkai az lS82-es hírhedt tiszaeszlári rituális gyilkossági ügy után alapított antiszemita pártban. A papság nagy hévvel vetette be magát a keresztényszocialista munkás egyesületek létrehozására indult, Vatikán támogatta mozgalomba is, amely nyilvánvalóan az igazi, általánosan marxistának minősített szakszervezetek elszigetelését, majd azutáni megsemmisítését tűzte ki célul. A Zichy Nándor gróf irányítása alatt álló Katolikus Néppárt hosszú időn át erőteljes támogatást adott a mozgalomnak. A Habsburg-barát arisztokrácia és a nagybirtokosok pártfogásában ez a klerikális, konzervatív párt főleg a „zsidó liberalizmussal és szocializmussal" párosult „destruktív és keresztényellenes" eszmék elleni harcot tartotta feladatának. A keresztényszocializmus egyik fo tekintélye Prohászka Ottokár püspök volt; az ő lelki irányítása és körmönfont antiszemitizmusa több évtizeden át tartó, mély befolyással volt a közvéleményre.

Az egyházak nem nézték jó szemmel a kormányzat liberális irányelveit, és különösen rossz néven vették a bevett felekezetek egyenlősítését, valamint az egyház és az állam szétválasztását. Az egyházak növekvő harciassága kifejezésre jutott parlamenti képviselők révén, a szószékekről és fő sajtóorgánumainkban is. Például a Néppárt 1896-ban alapított lapja, az Alkotmány volt az országban az első, tekintélyt szerzett antiszemita nemzeti újság. A lap - minthogy papok adták ki - militáns katolicizmusnak adott hangot, amely gyakran tört ki vad antiszemitizmusban. A katolicizmus e formájának Bangha Béla (1880-1940), a „magyar Savonarola" volt egyik vezető, szervező és terjesztő szakértője, s a katolikus egyház -nézetei szerint - két fő ellenségével, a judaizmussal és a szocializmussal szembeni ideológiai küzdelmének kikristályosítója.¹

Az első világháborús katasztrófa után eldurvult a keresztény egyházak zsidókkal szembeni magatartása. A katonai bukás, a múltból maradt súlyos nehézségek megoldását megkísérlő Károlyi Mihály-féle demokrati-kus-szocialista koalíciós kormány kudarca, s főleg Kun Béla rövid életű proletárdiktatúrája alatt hozott radikális intézkedések arra indították az egyházakat, hogy teljes szívvel mellé álljanak a Horthyt hatalomra segítő ellenforradalomnak. Ahogyan Németországban is - a kommunisták és a szabadkőművesek mellett - a zsidókat tették bűnbaknak, őket tették felelőssé a Magyarországra szakadt bajokért: nekik kellett elszenvedniük az ellenforradalmi fehérterror dühöngését, amelynek a „szegedi gondolat" adta az ideológiai alapmotívumát. Ennek az ideológiának, amelyben központi szerepet játszott az antibolsevizmus, antiszemitizmus és a soviniszta nacionalizmus, Zadravetz István püspök volt egyik legkiválóbb szószólója: az ország tábori püspöke, az Antibolsevista Comité egyik vezető személyisége.²

Ezt a gondolatot terjesztették az újonnan alapított egyházi napilapok, köztük a Nemzeti Újság és az Új Nemzedék, amelyek gyakran cikkeztek a Magyarország összeomlásáért felelős „nemzetközi zsidó összeesküvésről". Zákány Gyula páter például azt állította, hogy a „területi integritás veszélyének a zsidók az okai". Ezt a témát taglalta az ez időben virágzó számos ultrasoviniszta zsidóellenes szervezet egyikének, az Ébredő Magyaroknak a gyűlésein is.³

A keresztény egyházak vezetői alighanem a németországi náci hatalomátvétel s főképp az Anschluss után elfoglalt álláspontjukkal ártottak a legtöbbet. S noha tisztában voltak azzal, milyen veszélyeket tartogat a nácizmus a keresztény egyházak számára, mégis mindenestül támogatták azt a politikát - sőt alkalmanként élére is álltak -, amely a Harmadik Birodalom segítségével remélte visszaszerezni az elcsatolt területeket. Azzal, hogy elnézték a zsidóknak a bolsevizmussal való azonosítását, akaratlanul is tápot adtak az antiszemita propagandának. E vezetők közül ugyan a német megszállás idején sokan megbánták az 1930-as évek végén elfoglalt álláspontjukat, ennek ellenére jó néhányat törvényesítettek a jobboldali képviselők által követelt szélsőséges politikai intézkedésekből. Czapik Gyula egri érsek, a magyar katolikus egyház harmadik méltósága „fatális hiba"-ként kárhoztatta, hogy a német katolikus egyház nem azonosult a nemzetiszocializmussal. A református (kálvinista) egyház vezető személyisége, Ravasz László püspök véleménye szerint a német hatalmi törekvések etikai és vallási elvekből eredtek.

Ez a vélekedés összhangban állt Ravasz püspök antiszemita nézeteivel, amelyek- első megfogalmazásuk, 1917 óta - a zsidókérdésben tett lépéseit vezérelték.⁴ Grősz József kalocsai érsek a nyilaskeresztet össze-férhetőnek tekintette Krisztus keresztjével. Az evangélikus (lutheránus) egyház egyik főpapja, Turóczy Zoltán amellett érvelt, hogy „az igazi kereszténység nem pacifista, hanem hódító, a világhódító totalitárius erők szellemében". Hász István, a fegyveres erők tábori püspöke szerint „a zsidók az ország bomlasztói, ezért ellenük igazolt minden harc"⁵. A vezetők közéleti pozíciójának égisze alatt sok pap aggály nélkül terjesztette a zsi-dóellenesség mákonyát a magyar tömegekben, pedig azok az első világháborúig általában toleránsak voltak a zsidósággal.

A közvélemény hosszú évek óta tartó, veszedelmes antiszemita propagandával váló megdolgozása (amit a hazai szélsőjobboldaliak beígért szocialista reformja és a Harmadik Birodalom külföldi sikerei csak tovább segítettek) logikussá és dicséretessé tette a keresztény egyházak részéről a fő zsidóellenes törvények támogatását. A keresztény egyházak vezetői, igaz, csökkenő lelkesedéssel, de támogatták az első két zsidótörvény elfogadását. Jórészt úgy tekintettek ezekre a törvényekre, mint amelyek egybeesnek a felfogásuk szerinti magyar érdekekkel, és úgy érveltek, hogy e törvények igazából „útját állják a zsidókérdés elmérgesedésének, és le fogak szerelni az antiszemitizmust". Az 1938-as első zsidótörvény támogatása még nem keltett az egyházakban semmi lelkiismeret-furdalást — sőt e törvényt állítólag még néhány magyar zsidó vezető is azzal mentegette, hogy „kifogja a szelet a nyilasok vitorlájából" -; az 1939-es második zsidótörvény néhány rendelkezése ellen viszont egyes egyházi méltóságok tiltakoztak. Nevezetesen: ellenvetésük volt a törvénytervezet nyíltan faji, potenciálisan némely magyart is érintő vonatkozásával szemben, s az áttértek jogait és érdekeit védő, valamint az áttérést ésaz asszimilációt elősegítő módosítást kívántak. E javaslatokkal szembeszállva, az egyházak felsőházi képviselői, így az evangélikus egyházat képviselő Raffay Sándor⁶ és Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása azt a „veszélyt" hangsúlyozta a törvények elfogadásakor, amelyet a zsidók kulturális, politikai és gazdasági befolyása jelént a keresztény Magyarország nemzeti érdekeire.⁷

Hiába voltak lojális állampolgárok a zsidók, és hiába tettek oly sokat Magyarország modernizációjáért és kultúrájáért (az utódállamokban ma-gyár ajkúak maradtak az új hatóságok és az ottani többségi nemzet bosszúságára), a magyar egyházi vezetők legtöbbje a legreakciósabb erőkkel egyetemben azt hangoztatta, hogy van zsidókérdés, és sürgős megoldást kíván. Az ország társadalmi-gazdasági realitásainak, illetve a zsidóság többsége valós helyzetének teljes figyelmen kívül hagyásával az a vélemény járta, hogy a zsidók oly sok „szellemi, erkölcsi és anyagi hatalomra" tettek szert, hogy az már a keresztény magyarság fennmaradását veszélyezteti.

Az egyházi vezetők éppily érzéketlenséget mutattak az 1939. évi II. törvénycikk elfogadásakor is, és megszavazták összes kiegészítő rendeleteivel egyetemben. Ez a törvény vezetett el a kirívóan diszkriminatív munkaszolgálati rendszer létrehozásához és fokozatos kiterjesztéséhez. A csekély számú bátor tiltakozó között ott volt Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának főnöknője, aki megpróbálta felrázni a közvéleményt és rávenni a katonai hatóságokat az észak-erdélyi, főleg csíkszeredai zsidókkal, valamint a munkaszolgálatosokkal való kegyetlenkedések beszüntetésére.⁸

A harmadik zsidótörvényt a keresztény egyházak nem szavazták meg; szembenállásuk fő oka az volt, hogy a törvény, amely az 1935-ös nürnbergi törvények fajvédő intézkedéseit foglalta magába, közvetlenül érintette jó néhány hívüket, az áttérteket éppúgy, mint a már születésüktől fogva keresztényeket. Felsőházi befolyásuk és az általuk gyakorolt nyomás eredményeképpen a törvény annyiban módosult, hogy felhatalmazta az igazságügy-minisztert: kivételes feltételek mellett eltérhet az előírásoktól. E kompromisszumos megoldás folytán sok potenciálisan érintett magyarmenekült meg a zsidónak nyilvánítástól, köztük az arisztokrácia több tagja, valamint kormányzati és politikai kiválóságok.⁹

A zsidó származású áttértek és keresztények sajátos érdekeivel való törődés a legtöbb egyházi vezető magatartására jellemző volt a háborús időszakban, a megszállás idején is. A végleges megoldással kapcsolatos állásfoglalásuk mindent összevéve is legfeljebb vegyesnek mondható. Elborzadtak ugyan a náci módszerektől, és együttéreztek a szenvedő zsidókkal, de nem tettek hathatós lépéseket, hogy megakadályozzák a zsidótlanító különítményeket céljaik elérésében. Kezdeményezéseiket a legjobb indulattal is csak erődennek és elkésettnek minősíthetjük. A keresztény felekezetek tisztségviselői általában egyedül, saját elhatározásukból cselekedtek, amikor a zsidókérdés „megoldásakor" a végrehajtás módjait igyekeztek enyhíteni, és e célból érintkezést kerestek a kormány tagjaival. A figyelmük azonban a zsidók összegyűjtése és deportálása közepette is elsősorban az áttértek és a nem zsidók sorsa felé fordult.

Amikor a zsidóknak kötelezővé tették a sárga csillag viselését, az egyházi vezetők eljártak az áttértek felmentése érdekében. De sohasem kívánták sok dánnak a példáját követni, vagy Takaró Géza tiszteletesét, a New York-i Első Magyar Református Egyház lelkipásztoráét, aki híveivel együtt a Dávid-csillag dacos kitűzésével fejezte ki a zsidók iránt érzett rokonszenvét.¹⁰ Az sem fordult meg a fejükben, hogy Sztepan metropolitá-nak, a Bulgáriai Ortodox Egyház Szent Szinódusa fejének vagy más met-ropolitáknak, például Kirill plovdivi és Neofit vidini metropolitának az álláspontjára helyezkedjenek, akik nyilvánosan prédikáltak kormányuk antiszemita politikája ellen.¹¹ Serédi bíborosnak tudomása volt a bulgáriai zsidókkal szemben tanúsított enyhébb bánásmódról is, valamint a szlovák és román zsidók átmenetileg kedvezőbb helyzetéről. Tudta például, hogy a románok a kezdet kezdetén leállították a deportálásokat, és a romániai zsidóknak nem kellett megkülönböztető jelzést viselniök.¹²

A keresztény egyházak vezetői ugyan alkalmanként megfontolás tárgyává tették a nyilvános állásfoglalás kérdését, de végül nem világosították fel a közvéleményt a zsidókkal szemben elkövetett jogtalanságról. A keresztény egyházak vezetői, akik 1941 óta tisztában voltak a Szovjetunió elfoglalt területein elkövetett zsidó tömeggyilkosságokkal, és 1944 májusának elejétől birtokukban volt az auschwitzi jegyzőkönyv (lásd a 23. fejezetet) is, prédikációikban és a kormányszervekkel folytatott tárgyalásaikban mit sem említettek ebből. Ismereteiket az alsópapsággal sem osztották meg. Kis György esperes szerint „1944 nyarán a paptestvérek... 99,9 százaléka... nem tudott a haláltáborokról"¹³.

Néhány egyházi vezető, köztük Apor Vilmos győri püspök kérte, hogy Serédi bíboros nyíltan emeljen szót a legsarkalatosabb emberi jogok megsértése ellen; a bíboros elmulasztotta ezt megtenni (bár egyszer fenyegetőzött vele). A nyilvános állásfoglalás elmulasztása negatív hatással volt a magyarországi katolikus és protestáns egyházak többi vezetőjére, az egyházak közös hallgatása felbátorította a zsidóság ellenfeleit, elbátortalanította potenciális segítőit.¹⁴ Az a kevés püspök, akinek volt mersze szentbeszédeiben szóvá tenni a zsidóüldözést, sajnos nem tudott gátat vetni a dolgok folyásának, mert szavuk csak a helyi közösséghez jutott el.

A papi hierarchia felsőbb szintjeiről jövő buzdítás híján a klérus alárendelt tagjai, egyes kivételektől eltekintve, nem váltak aktív részeseivé a zsidók összegyűjtése és deportálása elleni tiltakozásnak. Egyes egyházi személyek, mint például a különféle egyházhoz kötődő szervezetek képviselői, segítségére voltak néhány zsidónak, és nem titkolták a gettóba zárás és a deportálás végrehajtásának módja miatti megdöbbenésüket. A zsidók zsúfolt tehervagonokban elszenvedett kínjaitól indíttatva a Magyar Katolikus Nőegyletek Országos Szövetsége és a Magyar Református Országos Nőszövetség például június 21-én a (Simon Elemér vezette) Magyar Vöröskereszt révén engedélyért fordult Sztójayhoz, hogy a nagyobb vasúti gócpontokban vízzel láthassák el a zsidókat szállító vonatokat. A miniszterelnök háromheti mérlegelés után, július 14-én Huszovszky Lajos révén továbbította a kérést a külügyminisztériumba, amely észrevétel nélkül azonnal visszaküldte. Ekkorra, július 18-ára, vidéken már befejeződött a deportálás, a budapesti zsidók elszállításához pedig Horthy megtagadta hozzájárulását.¹⁵

A nyilasuralom alatt, amikor a budapesti zsidók helyzete fordult válságosra, számos egyházi személy és szerzetes nővér vett részt a különféle mentőakciókban (lásd a továbbiakban). Ez az emberbaráti munka fájdalmas ellentétben áll az egyházi hierarchia érzéketlenségével és közönyével.

A német megszállást követő új és kíméletlen zsidóellenes intézkedések életbe lépése Után a magyar zsidóság vezetői segítséget kértek a keresztény egyházak tisztségviselőitől. Nemcsak az egyházak hatalma adott indokot erre a lépésre, hanem az is, hogy a zsidóság hagyományos támogatói közül - ideértve a korábbi uralkodó körök náciellenes konzervatívarisztokrata képviselőit is - sokan maguk is letartóztatásban voltak. Az egyház vezetői gyorsan reagáltak; alighanem azért, mert a németek és az újonnan beiktatott Sztójay-kormány a harmadik zsidótörvény alapján határozta meg, hogy ki a zsidó és ki nem. Serédi bíboros első ízben 1944 márciusának végén kereste fel Sztójayt, s magával vitt egy, a katolikus hitre áttérteket gyámolító egylet, a Magyar Szent Kereszt Egyesület által készített memorandumot. A bíboros az egyesület nézeteit hangoztatva megütközését fejezte ki azzal a tervvel kapcsolatban, hogy a sárga csillag viselését az áttértek számára is kötelezővé szándékoznak tenni, akik között papok, szerzetes nővérek vagy az egyház más aktív tagjai is akadtak. Emlékeztette a miniszterelnököt arra, hogy Dávid csillaga a hit, és nem a zsidó faj jelképe, s így ellentmondás lenne, ha keresztények viselnék. Sztójay egyvalamiben engedett. Április 5-én, azon a napon, amelytől a magyarországi zsidók viselni kezdték a sárga csillagot, Sztójay tudatta a bíborossal, hogy a zsidó származású papok, szerzetes nővérek és az egyház világi tisztségviselői felmentést kaptak a zsidóellenes intézkedések hatálya alól.;⁶

Április 13-án a bíboros ismét találkozott Sztójayval, hogy ismertesse vele a katolikus egyház álláspontját. Az eredmény csupán az intelem volt, hogy az egyház jobban tenné, ha energiáját a kommunizmus elleni küzdelemre összpontosítaná, A kárpátaljai és észak-magyarországi zsidók g;ettósítása, április 16-a után egy héttel Serédi bíboros, a zsidókkal szembeni kegyetlenkedésekről tudomást szerezvén, püspöktársai nevében emlékiratot nyújtott be a miniszterelnöknek, amelyben tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen. Ismételten szót emelt az áttértek érdekében, felhozván, hogy őket külön kell választani a zsidóktól, hiszen áttérésükkel már Ők maguk is elkülönültek. A katolikus egyház álláspontját az alábbiakban összegezte:

% ;- * keresztények mentesüljenek a zsidók ellen életbe léptetett intézkedések alól;

- a zsidótörvények hatálya alá eső papok kapjanak módot nem zsidó háztartási alkalmazottak tartására;

- a kormányzat vegye tekintetbe, hogy a zsidó javak kisajátítása gyakran érint már nem zsidó gyerekeket.¹⁷

A bíboros nem fejezte ki rosszallását a zsidók elhurcolása közben esett jogtalanságok és embertelenségek miatt, nem ítélte el gettóba zárásukat és kifosztásukat, és nem jelezte előre a zsidóellenes intézkedések lehetséges következményeit. Mindez vitathatatlanul bátorítást adott Sztójaynak és a kormány többi tagjának, hogy zsidóellenes elgondolásaik szerint cselekedjenek. Május 3-i válaszában a miniszterelnök, aki hálás volt azért, hogy e súlyos kérdésekről nem esett szó, biztosította a hercegprímást, hogy a kormányzat már mentesítette a zsidó származású papokat, és biztosította Serédit árról, hogy mindent megtesznek azoknak a keresztényeknek a gazdasági érdekeiért, akiknek szülei a zsidótörvények hatálya alá esnek. Ami a sárga megkülönböztető jel viselését illeti, Sztójay hangsúlyozta, hogy az nem a zsidó vallás szimbolizálását célozza meg, hanem „a zsidó fajnak közigazgatási szempontból szükséges megjelölésére szolgáló alkalmas eszköz". Hozzátette, hogy a kormánynak nincs kifogása az ellen, ha az áttértek keresztet is viselnek a csillag mellett.¹⁸

AMstarcsai deportálás (április 30.)? valamint Észak-Erdély és más területek gettósítása nyomában, amely szintén számos áttértet érintett, a bíboros május 10-én újból felkereste Sztójayt. Ez alkalommal sem a zsidók sorsa aggasztotta. Azt sürgette, hogy a gettókban és a munkaszolgálatosszázadokban különítsék el az áttérteket a zsidóktól, és teremtsenek nekik lehetőséget vallásuk gyakorlására. A deportálásokkal kapcsolatban sürgette Sztójayt: gondoskodjék arról, hogy a deportáltakat kellő eljárás nélkül ne foszthassák meg életüktől. A gettókat illetően különösen az nyugtalanította, hogy az erőszakos átköltöztetések sok kereszténynek terhére voltak.

A hercegprímás számos forrásból, így saját püspökeitől is tájékozódhatott az ország sok vidékén folyó zsidóellenes hadjáratról. 1944. május 11-én például Hamvas Endre csanádi püspök tájékoztatta arról, hogy milyen borzalmakat kellett kiállniuk Magyarkanizsa, Zenta, Zombor és más települések zsidóinak, amikor május elején Szegedre költöztették át őket. Hamvas püspök hangsúlyozta, hogy bármilyen rossz volt is a helyzetük -sokukat a szegedi szalámigyár disznóóljaiban helyezték el -, a hírek szerint Kassa és Nyíregyháza zsidói sokkal rettenetesebb helyzetben vannak. Akármilyen mély volt is azonban Hamvas püspök felháborodása, szükségesnek látta hozzáfűzni, hogy a helyi papság azon fáradozik, hogy „mentesítse az áttérteket a gettósítástól, vagyis különválassza őket a zsidók-tÓP^f*.

A tömeges deportálások kezdete, május 15-e után két nappal Serédi bíboros körlevelet adott ki a püspököknek, melyben összefoglalta az egyháznak az áttértek érdekében végzett tevékenységét és az ebben elért eredményeket. Megindokolta, miért nem szólt nyilvánosan a kormányzat által tett intézkedésekről és az egyház közbelépéséről: szerinte egy ilyen lépéssel „a kormány helyzetét ne nehezítsük; senkinek [talán a németekre céloz] ürügyet ne szolgáltassunk... egyházunk és katolikus intézményeink jogainak támadására"²⁰.

A közvélemény hallgatása és a bíborosnak a zsidók helyzete iránt megnyilvánuló közömbössége elképesztette a pápai nunciust és némely püspököt. Május 27-én Apor püspök helytelenítette Serédi bíborosnak azt a döntését, hogy ne hozzák nyilvánosságra az üldözéseket és az emberi jogok megsértését. Kérte a bíborost, a magyar katolikus egyház fejét, hogy bocsásson ki mindenki számára érthető nyelven megfogalmazott pásztorlevelet a fennálló helyzet vallási és erkölcsi következményeiről, vagy legalább engedélyezze, hogy széles körben terjesszék április 23-i memorandumát, Vagy adjon szabad kezet a püspököknek híveik tájékoztatásában és eligazításában. A nuncius, Angelo Rótta, június 8-án, a kárpátaljai és észak-erdélyi deportálások befejeződésének másnapján, felkereste Serédi bíborost, hogy felvilágosítást kérjen afelől, miért nem foglal el a hercegprímás és a katolikus egyház püspöki kara határozottabb álláspontot a kormánnyal szemben. A bíboros a nyilvános leleplezés buktatóival és a cenzúrával kapcsolatos nehézségekkel védte felfogását, és közölte a nun-ciussal, hogy számos forrás érdeklődik a budapesti apostoli nunciatúra hasznossága felől, „ha semmit sem tesz, vagy senki sem tudja, tett-e valamit, s hogy megtévesztő, ha az apostoli Szentszék fenntartja a diplomáciai viszonyt azzal a német kormánnyal, amely az atrocitásokat végrehajtja"²¹

Röviddel ezután Sztójay elküldte néhány kollégáját, hogy „világosítsák fel" a bíborost a kormány zsidóellenes politikájáról. Június 2-án az igazságügyi, s egyben a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Antal István járt Serédi bíborosnál; június 7-én Huszovszky Lajos miniszterelnökségi államtitkár látogatta meg, június 8-án Imrédy Béla; végül június 17-én Bárczy István a katolikus püspökökkel együtt meghívta egy, a kormány által adandó ebédre, azzal az ürüggyel, hogy ott majd tisztázzák az egyház felvetette összes kérdést. Ezeken az eszmecseréken a bíboros mindvégig rosszallotta a zsidók elleni intézkedéseket, és amellett szólt, hogy a zsidókat „militarizálni" kellene és az országban alkalmazni vagy talán semleges országokba küldeni őket deportálás helyett. Az ebédmeghívást elutasította, mivel az elfogadást úgy lehetett volna magyarázni, mint a kormánypolitika nyílt jóváhagyását. Sztójay június 19-én egy magánlevéllel próbálta lefegyverezni a bíborost, amelyben arról értesíti, hogy április 23-i emlékiratának öt követelését a kormány gyakorlatilag elfogadta és végrehajtotta.²²

Időközben a prímásra újabb nyomás nehezedett, hogy foglaljon nyilvánosan állást, és rázza fel a közvéleményt. Június 15-én Ravasz László püspök, a református egyház vezetője kereste fel egy közösen kiadandó nyilvános nyilatkozat ügyében. Ugyanazon a napon Apor püspök is ismételten nyilvános állásfoglalásra kéri a bíborost.²³ A nuncius június 27-én tolmácsolta a pápa óhaját: „a magyar püspöki kar nyilvánosan szálljon síkra a keresztény elvek, valamint a faji rendeletekkel sújtott honfitársaik, különösen a keresztények védelmében". Ez időben a bíboros csakugyan egy, az összes templomban felolvasandó pásztorlevélen dolgozott. Helyettese, Drahos János és néhány püspök még átdolgozta a fogalmazványt. A végső szöveg, amely Apor püspökkel és Czapik Gyula egri érsekkel való tanácskozás után, június 29-én hagyatott jóvá, a következőképpen hangzott:

Az Apostolutódok: az Egyház mindenkori látható Feje és a többi püspökök

Isten akarata szerint .hirdetői' és őrei az Isten íratlan, vagyis természeti és írott, vagyis kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeinek, kivált a tízparancsolatnak. Ehhez képest Egyházunknak közel kétezer éves történelme során sokszor felemelték főpásztori szavukat, amikor ezeket a törvényeket bárki is sértette; és származásra, nemzetiségre, vallásra vagy társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül védelmükbe vették azokat, akikre az isteni törvényeknek megsértéséből jogerős bírói ítélettel megállapított egyéni bűntett nélkül kár származott; mert senkit, akinek a bűntett elkövetésében részé volt, áfájához, illetve nemzetiségéhez tartozó, vagy vallását követő embertársainak bűntetteiért jogosan büntetni nem szabad. Ezért védelmükbe vették és a szabad emberekkel egyenlő jogúakká iparkodtak tenni a valóságos rabszolgákat, a szegény páriákat stb., támogatták a szegényeket, és felemelni törekedtek az elnyomott munkásosztályt is.

A magyar püspöki kar tagjai ezeréves történelmünk tanúbizonysága szerint szintén védelmükbe vették a szegényeket és az ártatlanul szenvedőket vagy üldözötteket, és nemcsak a találékony keresztény szeretet gyakorlásával segítették őket, hanem arra is törekedtek, hogy a szegényügy, valamint a szociális kérdés a törvényhozás útján intézményesen megoldást nyerjen, és hogy az igazságosság minden vonatkozásban érvényesüljön.

Minden módon felkarolták elsősorban a szegényügyet, mert tudták, hogy a legfőbb parancsolat a szeretet, és hogy Krisztus szavai szerint mindig lesznek szegények, akikkel gyakorolhatjuk a szeretetet. Ezért nagy áldozatok árán ma is fenntartják vagy támogatják régi katolikus szeretetintézményeinket, sőt újakat létesítenek.

De magyar püspök elődeink közreműködtek abban is, hogy a szociális és a gazdasági kérdések a törvényhozás útján intézményes, ésszerű és politikamentes megoldást nyerjenek. A múlt század közepén a jobbágyság felszabadítását saját javadalmuk jelentős részének feláldozásával iparkodtak előmozdítani. A későbbi földreformokért is tetemes áldozatokat hoztak. Ezeknek a reformoknak országgyűlési tárgyalása alkalmából az ország prímása a püspöki kar nevében elsősorban a sokgyermekes, valamint a szegény családok földhöz juttatását szorgalmazta, és ezek részére a szükséges forgótőke biztosítását kamatmentes kölcsön formájában indítványozta. A szociális pápák: XIII. Leó és XI. Pius útmutatása szerint magyar püspök elődeink sürgették a munkásosztály szellemi és anyagi felemelkedését, veleszületett jogainak tiszteletben tartását, a munkaidő és a munkabér igazságos megállapítását, felsorakoztak az öregségi és rokkantsági biztosításról szóló törvényjavaslat mellett, és ugyanakkor mezei munkások hasonló biztosítását is szorgalmazták.

Hogyha pedig bárkinek veleszületett jogait, amilyenek: jog az élethez, az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a vallás szabad gyakorlásához, a munkaszabadsághoz, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz stb., vagy törvényes úton szerzett jogait akár egyes emberek, akár egyes emberi közületek, akár magának az államnak képviselői igazságtalanul csorbítják vagy éppen elveszik, a magyar püspökök kötelességszerűen felemelik tiltakozó főpásztori szavukat, és rámutatnak, hogy az említett jogokat nem az egyes emberek, nem is egyes emberi közületek, sőt nem is az állam képviselői adták, hanem maga az Isten, hogy tehát ezeket - a törvényes és jogerős bírói esetet kivéve - igazságosan senki és semmiféle földi hatalom nem csorbíthatja és el nem veheti, csak az Isten, vagy az, akinek Isten erre törvényhozó, kormányzó, bírói és végrehajtási hatalmat adott, mert nincs hatalom csak Istentől. Ámde ezt az Istentől nyert hatalmat csak igazságosan, vagyis az Isten erkölcsi törvényeivel összhangban szabad gyakorolni, mert igazságtalanságra és saját törvényeinek megszegésére Isten senkinek hatalmat nem adott, nem is adhatott.

Mármost, kedves Híveink, ezekben a sorsdöntő időkben az ártatlanok védelmében mi, a magyar püspöki kar tagjai, kötelességünket teljesítjük, mikor az Isten nevében felemeljük tiltakozó főpásztori szavunkat a hadviselésnek és a bombázásoknak a keresztény erkölcstantól elítélt módja ellen. Minden, hadászatilag számba jövő helytől távoli, békés polgárok otthonának szétrombolása, békés nőknek és gyermekeknek alacsonyra szálló repülőkről történő géppuskázása, ártatlan gyermekekre ledobott robbanó játékszerekkel okozott nyomorékká tétele; mind olyan tények, amelyeket a tisztességre számot tartó hadviselés nem engedhet.

De rámutatunk arra is, hogy mikor ebben a borzalmas világháborúban leginkább rászorulnánk az Isten segítségére, mikor magunknak is gondosan kerülni kellene minden szót és cselekedetet, amellyel magunkra és nemzetünkre vonhatjuk Isten haragját: akkor kimondhatatlan szomorúsággal látjuk, hogy a keresztény Magyarországon is egymás után olyan intézkedések tétettek, amelyek Isten törvényeivel ellenkeznek. Előttetek, kedves Híveink, nem kell részletesen felsorolnunk azokat a rendelkezéseket, amelyek végrehajtásuk módjával együtt magatok is jól ismertek, és amelyek magyar polgártársaink egy részének, köztük még azoknak is, akik velünk együtt ugyanezt a szent hitet vallják, pusztán származásuk miatt csorbítják vagy el is veszik velük született jogait. És mindezt anélkül, hogy egyéni bűnösségüket megállapítanák, s ennek alapján bírói ítéletet hoznának. Mindezt csak akkor értenétek meg igazán, ha Veletek is ugyanilyen jogfosztások történnének.

Tőlünk, mint híveinknek Istentől rendelt Főpásztoraitöl, eddig is távol állott, most is távol áll és ezután is távol fog állni minden pártpolitika, minden csoportérdek és minden egyéni érdek. Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hit-sorsosaik ellen nem léptek fel. Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell. Tehát azt, hogy az ország gazdasági rendszerében a szükséges intézkedések megtörténjenek és a jogosan kifogásolható tünetek orvoslást nyerjenek, nemcsak nem kifogásoljuk, hanem kívánatosnak tartjuk. Azonban, mivel erkölcsi és főpásztori kötelességünket mulasztanánk el, ha gondosan nem őrködnénk, hogy az igazságosság csorbát ne szenvedjen, magyar polgártársainkon és katolikus híveinken pedig puszta származásuk miatt sérelem ne essék, azért hónapok óta szóbeli és írásbeli tárgyalások útján iparkodtunk általában az igazságosságot, különösen pedig a közelmúltban kiadott sérelmes rendelkezésektől sújtott polgártársainkat és híveinket védelmünkbe venni, maguknak a sérelmes rendeleteknek pedig módosítását, illetve hatálytalanítását kértük.

Azonban bár itt-ott némi enyhítést sikerült is elérnünk, amit köszönettel fogadtunk, mégis mély fájdalommal és súlyos aggodalommal töltött el bennünket, hogy tárgyalásaink során éppen azt nem sikerült elérnünk, amit pedig

légjobban szeréttünk volná, hogy végleg megszűnjenek az igazságtalan jogcsorbítások és jogfosztások, kivált az elhurcolások. Minthogy azonban mi a kormányzat tagjainak kereszténységében és emberiességében bízva, az eddigi eredménytelenség ellenére sem adtunk fel minden reményt: előttetek eddig nem nyilatkoztunk, hanem a lehető lépések megtétele mellett magunkat türtőztetve várakoztunk.

Most azonban, mikor nagy megdöbbenéssel látjuk, hogy eddigi tárgyalásaink minden erőfeszítésünk ellenére éppen a legfontosabb dolgokban szinte eredménytelennek bizonyultak, azért minden felelősséget ünnepélyesen elhárítunk magunktól. De az isteni törvények védelmében ebben a formában is kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem előtti felelősségük tudatában a sérelmes rendeleteket minél sürgősebben orvosolják. Ezek a rendeletek ugyanis a nemzet létéért folyó küzdelem idején nemcsak jogbizonytalanságot okoznak, hanem megbontják a nemzet egységét is, és ellenünk fordítják a keresztény világ közvéleményét, főképpen pedig ellenünk fordítják Istent!

Mint mindig, most is elsősorban az Istenbe vethetjük bizodalmunkat, és ezért kérünk Benneteket, kedves Híveink, hogy velünk együtt Ti is imádkozzatok és dolgozzatok az igazságosság, a keresztény szeretet diadaláért. Vigyázzatok, hogy a kifogásolt cselekedetek helyeslésével vagy előmozdításával Magatokra ne vonjátok a szörnyű felelősséget Isten és az emberek előtt. Ne feledjétek, hogy igazságtalansággal a haza igazi javát szolgálni nem lehet. Imádkozzatok és dolgozzatok kivétel nélkül összes magyar polgártársainkért, főképpen pedig katolikus testvéreinkért, katolikus Egyházunkért és szeretett magyar hazánkért.

Erre a szándékra adjuk főpásztori áldásunkat az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, Amen.²⁴

Antal, akinek figyelmét felhívták a pásztorlevélre, azonnal leállította annak szétküldését, bár egyes egyházmegyékbe, így az egribe és a kalocsaiba még Antal intézkedése előtt eljutott. Ezeknek az egyházmegyéknek néhány templomában a pásztorlevelet fel is olvasták. A minisztertanács döntése után Antal július 6-án látogatást tett Gerecsén, Serédi bíboros nyaralójában. Jóllehet a bíboros ismételten hibáztatta a kormány lépéseit, mégis készséget mutatott a pásztorlevél visszavonására — különösen azután, hogy Antal figyelmeztette őt a lehetséges nyilas hatalomátvétel következményeire —, ha a miniszterelnök hivatalosan értesíti őt arról, hogy elfogadta a korábbi emlékiratokban vázolt kívánságokat; a keresztények mentességet kapnak a zsidóellenes intézkedések alól, és a kormányzat tőle telhetőleg mindent megtesz a keresztény deportáltak visszahozataláért; a keresztény testületek híveik tudomására hozhatják, hogy tárgyalásban állnak a kormánnyal a zsidókérdést illetően, és hogy sikerült bizonyos engedményeket elérniük.

Antal rögtön elfogadta az első két feltételt, július 7-én Serédi bíboros táviratban utasította az összes egyházközség fejét, hogy tartózkodjék a pásztorlevél felolvasásától. A következő napon (egy napra rá, hogy Horthy leállíttatta a deportálásokat) néhány fontos kormányzati vezető -köztük Sztójay, Antal, Imrédy és Kunder - megjelent Gerecsén, megkísérelve megoldani az egyház és állam viszonyát még terhelő kérdéseket. Sztójay magával hozott egy előző nap írt levelet, amelyben összefoglalja az egyházi kívánságokkal kapcsolatos kormányálláspontot és válaszlépéseket. A levél szövege ez volt:

Az Eminenciád által 1944. május hó 10. napján hozzám intézett levelére az 1944, évi június 19. napján adott válaszom során még nem volt módomban a keresztény vallású zsidókra vonatkozóan tervbe vett és azóta már részben foganatosított összes intézkedéseket részleteiben közölni, jelen levelemben azonban már bővebb és az egyes konkrétumokra is kiterjedő felvilágosításokat adhatok.

Az Eminenciád által ismételten kifejezésre juttatott kívánságnak megfelelően a m. kir. kormány a zsidókra vonatkozó rendelkezések módosítása tekintetében az eddig már közölteken felül a következő intézkedéseket tette:

1. Az 1944. évi július hó 6. napján megalakíttatta a keresztény vallású zsidók érdekvédelmi szervezetét, amely a keresztény vallásfelekezetekhez tartozó zsidók ügyeit veszi gondozásába és intézi, függetlenül a Magyarországi Zsidók Szövetségétől.

2. Szigorú vizsgálatot rendelt el annak megállapítására, valóban fordultak-e elő kegyetlenkedések és kíméletlen eljárások a zsidók szállításával és átköltöztetésével kapcsolatban. A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a kegyetlenkedésekről és a kíméletlen bánásmódról szárnyra kelt hírek általában híjával vannak a valóságnak, avagy legalábbis erősen túlzottak, de kétségtelen, hogy elszigetelt esetekben valóban sor került egyes hatósági szerveknek a belügyminiszter úr intenciója ellen való szabálytalan magatartására. A belügyminiszter úr ilyen esetekben a legszigorúbb megtorlást alkalmazta, és a jövőben ugyanilyen megtorlással és más szigorú preventív intézkedésekkel fogja megakadályozni a hasonló esetek előfordulását.

3. A budapesti zsidóknak az országból való elszállítása a további intézkedésig szünetel.

4. Abban az esetben, ha a jövőben sor kerülne a budapesti zsidóknak az országból való elszállítására, a keresztény vallású zsidók ez alól az intézkedés alól mentesülnek, tehát a keresztény vallású zsidók az országban fognak maradni. Igaz ugyan, hogy az említett zsidók továbbra is elkülönített lakásokban fognak lakni, de intézményes gondoskodás történik arról, hogy vallásuk szabad gyakorlata, a templomok látogatása és általában lelki gondozásuk zavartalansága feltétlenül biztosíttassék.

5. A keresztény vallásfelekezet lelkészeinek hozzátartozói (szülői, testvérei, a protestáns egyházak lelkészeinek feleségei és gyermekei) a megkülönböztető jelzés viselése és az ahhoz fűzött összes következmények alól mentesíttetni fognak.

A fentieket Eminenciáddal tisztelettel közölve, legyen szabad kifejeznem azt a reménységet, hogy ezek a mai körülmények között messzemenőnek tekinthető intézkedések az Eminenciád által kifejezésre juttatott magasztos elvek védelmét illetően bizonyára megnyugtatásul fognak szolgálni.²

Sztójay ígéretei nyilván megnyugtatták a bíborost, mert beleegyezett egy kompromisszumos szövegbe, amellyel július 8-án és 9-én az állami rádió az összes hívőnek tudtul adja a bíboros közleményét, hogy ugyanis a pásztorlevél a főtisztelendő papságot volt hivatva tájékoztatni, s nem a hívők előtti felolvasásra szánták. Ehelyett a következő kommentárt olvasták be:

Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a nagyméltóságú püspöki kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkeresztelkedettekre vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz, s ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja.²⁶

A bíboros, előre sejtve, hogy a kormányzatnak való nyilvános behó-dolás miatt bírálat érheti, július 9-én bizalmas levelet intézett a püspökökhöz, amelyben megmagyarázza cselekedetének okait. Ebben május 17-től, a püspököknek küldött első közleménytől fogva végigtekinti működését, hangsúlyozva a deportálások leállítására tett erőfeszítéseit, és előadja a pásztorlevél előkészítésének, majd visszavonásának indítékait. Levelét azzal zárja, hogy meggyőződése szerint a hívek a rádióbejelentésből és a szószékről elhangzó rövid szövegből látni fogják, az egyház megtette kötelességét, és a titkos tárgyalások olyan eredményt hozhatnak, amilyeneket a kormánnyal való nyílt szembenállással lehetetlen lett volna elérni.²⁷

Az említett rövid szöveget július 16-án olvasták fel a magyarországi katolikus templomokban, amikor Magyarországon zsidók vagy csak munkaszolgálatos-századokban voltak, vagy Budapesten. Bár Apor püspök még egy alkalommal megkereste a bíborost, kérvén, hogy legyen résen a kormány ígéreteinek betartását illetően, és javasoljon további rendszabályokat, Serédi bíboros nem foglalkozott többé a közvélemény felrá-zásának kérdésével.²⁸

Visszatekintve talán nem is olyan nagy baj, hogy a pásztorlevelet nem olvasták fel. Noha felolvasásának tervezett napjáig Magyarország - a főváros kivételével - gyakorlatilag zsidómentes területté változott, a megbocsáthatatlan késlekedés után kibocsátani eltervezett bíborosi pásztorlevél uszító, elítélendő kijelentést is tartalmazott. A bíboros még ebben a zsidók mentésére szánt dokumentumban is szükségesnek vélte megjegyezni, hogy: „Mi sem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt... [és] a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel." Kis György esperes a következő csípős megjegyzést teszi erről:

Serédi hercegprímás tehát 1944 júniusában, miután a vidéki zsidóságot és sok tízezer zsidó-keresztényt testileg-lelkileg meggyötörve, megalázva, megrabolva, marhavagonba préselve az országból elszállították és a pásztorlevél megjelenésének időpontjáig már nagy részüket megölték, két részre osztja fel a magyar zsidóságot. Egyik része bűnös, mert minden tekintetben bomlasztó befolyást gyakorolt a magyar életre, a másik része pedig hallgatással vétkezett, mert „nem lépett fel hitsorsosai ellen". Logikusan mi következik ebből? Az, hogy mindkét rész, vagyis az egész zsidóság elítélendő.²⁹

A bíboros végig diszkréten és bizalmasan lépett fel a kormánnyal szemben, noha teljesen tudatában volt a zsidó közösség maradékát továbbra is sújtó nehézségeknek, egyebek közt a kistarcsai internálótábor-ból való „illegális" deportálásoknak.³⁰ A közvélemény előtti kiállás elmulasztásával nemcsak az üldözött zsidókban keltett aggodalmat, hanem sok száműzetésben élő kiváló magyarban is. A Petőfi rádió például a bíboros egy augusztus közepén tartott beszédét kommentálva megállapította, hogy a világ, s benne a magyar keresztény társadalom már öt teljes hónapja nélkülözi a bíboros nyilatkozatát. A bíboros hallgatása miatt - folytatta a rádióállomás - az amerikai magyar katolikusok arra a belátásra jutottak, hogy a főpapot vagy letartóztatták, vagy megölték.³¹

A protestáns egyházaknak a zsidóellenes intézkedésekre való reagálása alapjában nem különbözött a katolikus egyházétól.³² Sőt a legtöbb esetben a két protestáns egyházi testület - a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje és a Magyarországi Evangélikus Egyház Egyetemes Elnöksége - vezetőinek viselkedése és tettei párhuzamba állíthatók Serédi bíboroséval.³³ Ők is szánakoztak a zsidók sorsán, a zsidókérdés megoldásának kivált a módszerén, de igazából csak az áttértek sorsáért aggódtak. Akárcsak a katolikus papság, ők is leginkább csak tapintatosan adtak hangot fenntartásaiknak, egyénenként vagy közösen fordulva a helyi vagy központi kormányzati vezetőkhöz a jogtalanságok orvoslásáért.

Ravasz püspök április 3-án érintkezésbe lépett Jaross-sal és Ambrózy Gyulával, a kormányzói kabinetiroda főnökével, s tiltakozott a zsidóellenes intézkedések miatt, valamint felmentéseket kért a sárga csillag viselése alól. Különösen érdekelve volt a protestáns egyház összes tisztségviselőjének és alkalmazottjának, tanítóknak, kántoroknak, diakónusoknak, presbitereknek a felmentésében. Szót emelt egy külön „Keresztény Zsidó

Tanács" felállítása mellett. Április 6-án ehhez hasonló kéréssel fordult Sztójayhoz.³⁴

Április 12-én a püspök felkereste Tasnádi Nagy Andrást, az országgyűlés képviselőházának elnökét és a kormányzót. Tasnádi Naggyal azért lépett érintkezésbe, hogy megismételje Jarossnak és Sztójaynak beadott korábbi kéréseit, és bizonyos felmentéseket eszközöljön ki a zsidók számára, kivált tudósoknak, művészeknek és katonáknak. A Horthyval való találkozást arra használta fel, hogy kérje a kormányzót: a zsidókérdéssel kapcsolatban őrizkedjék minden olyan állásfoglalástól, „amely az elkövetkezendő kegyetlenségek felelősségét az ő tiszta nevére hárítaná". Ravasz püspök április 28-án újra kihallgatáson járt Horthynál. Előző nap még fogadta a felsőház elnökét, Perényi Zsigmondot, aki tudósította őt a Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon már életbe léptetett zsidóellenes intézkedésekről. Kahán-Frankl Samu és Reiner Imre, a zsidó közösség két vezető egyénisége által eligazítva, Perényi hangsúlyozta, hogy a zsidók gettóba gyűjtése csak előjáték deportálásukhoz, és sorsuk hasonló lesz a lengyel és a szlovák zsidók által elszenvedett sorshoz.³⁵ E Ravasszal történt drámai találkozáskor nyilvánította ki Horthy jóváhagyását az iránt, hogy magyar munkások helyett átadnának Németországnak néhány százezer zsidó munkást.³⁶

Ravasz április 6-i kérésére május 10-én jött meg Sztójay válasza. Ez lényegében megegyezett a Serédi bíboros ugyanilyen kéréseire adott válasszal.³⁷ A miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a zsidókérdés megoldása nem vallási, hanem faji alapokon áll. Május 9-én Ravasz püspök a korábbi Imrédy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumi államtitkárának, Mester Miklósnak a társaságában felkereste Sztójayt; Mester egyébként 1944 nyarán szembefordult a németekkel és a nyilasokkal. Május 19-én a püspök újabb beadványt intézett Sztójayhoz, amelyben tiltakozott a zsidókat sújtó intézkedések ellen. Ebben többek között megállapítja: „Jeleket látunk, amelyek arra mutatnak, mintha az elkülönítés mellett az ország határán kívülre való deportálás is előkészületben állna."³⁸ S ez akkor volt, amikor már négy napja teljes lendülettel folytak a deportálások!

Ugyanezen a napon Ravasz fogadta Wilhelm Károlyt, a Zsidó Tanács egyik vezető tagját, aki informálta őt a kárpátaljai és északkelet-magyarországi deportálásokról. Kifejtette, hogy itt már nem a zsidók megaláztatásáról vagy birtokaik kisajátításáról van szó, hanem a puszta életükről. Kérve kérte a református egyház segítségét. A püspök megnyugtatta afelől, hogy az egyház megtette ez irányú kötelességét a miniszterelnökhöz éppen akkor eljuttatott folyamodványban.³⁹ Kassára küldtek egy fiatal lelkészt, hogy ellenőrizze a Wilhelm-féle beszámoló igazságát. Az szinte azonnal visszatért, és megerősítette a híradást. Újabb memorandumok mentek Sztójaynak, amelyek figyelmeztették a kormányt jogtalan intézkedéseinek lehetséges következményeire, de a válasz mindig homályos volt és semmitmondó. Ezek az emlékiratok megbélyegezték ugyan a deportálásokat, de inkább csak az áttértek sorsára voltak tekintettel. Az egyházi vezetők jogot kívántak a különböző felekezetek lelkipásztorainak arra, hogy gondoskodhassanak gettóba zárt híveik lelki szükségleteiről, és kérték, hogy minősüljön minden olyan személy kereszténynek, aki e vallást még azelőtt felvette, hogy gyerekei betöltötték volna hetedik életévüket.⁴⁰

A kegyetlenségekre vonatkozó kimerítő új bizonyítékok birtokában a protestáns egyházak vezetői májusban elmentek Serédi bíboroshoz, hogy a dán egyház példájára indítsanak közös kampányt a kormány zsidóellenes rendszabályainak meghiúsítására. A bíboros hivatalában, a budai Várban csakugyan létrejött e célból egy találkozó, Cavallier Józsefnek, a Szent Kereszt Egyesület vezetőjének jóvoltából, mely nem hozott semmi előremutató eredményt.⁴¹ A találkozón Cavallierenkívüljánosi József jezsuita páter és az áttérteket a Zsidó Tanácsban képviselő Török Sándor is részt vett. Török szerint, amikor a küldöttség előadta akciótervét Serédinek, a bíboros így reagált: „Ha a pápa őszentsége nem tesz semmit Hitler ellen, mit tehetek én, a magam szűkebb hatáskörében? Az ördögbe is!", és mérgében földhöz vágta a pileolusát.⁴²

A keresztény egyházak lehetséges közös fellépésének szükségességét Cavallier vetette fel Ravasz püspök előtt még május 3-án. Ravasz püspök először június 15-én levélben fordult Serédi bíboroshoz, amelyet Cavallier József vitt el Esztergomba, a hercegprímás székhelyére. Levelében Ravasz felveti a helyes kérdést, de kibúvót hagy, amikor nem ragaszkodik azonnali cselekvéshez: „...mikor látják a keresztény egyházak elérkezettnek az időt arra, hogy ünnepélyes deklarációval ország és világ előtt tiltakozzanak a zsidókérdés megoldásának jelenleg gyakorolt embertelen módja ellen?" Jóllehet gőzerővel folytak a tömeges deportálások, Ravasz püspök azt javasolta, hogy a nyilvános állásfoglalás előtt egy egyházi küldöttség adjon a kormány vezetőinek „egy utolsó, komoly figyelmeztetést"⁴³. A püspököt láthatóan jobban foglalkoztatta az egyház és állam közti kapcsolatok esetleges megszakadásának veszélye, mint a zsidók sorsa.

Szemmel láthatólag figyelmen kívül hagyta egyháza áttértekkel foglalkozó szerve, a Jó Pásztor Misszió vezetőjének, Éliás József lelkésznek kéréseit és javaslatait. Éliás 1944 júniusában levelet küldött a protestáns egyház valamennyi püspökének, melyben azt javasolta, hogy a keresztény egyházak vezetőiből alakuljon küldöttség, menjen el Sztójayhoz, és közölje, ha a kormány nem állítja le a deportálást, akkor a zsidóellenes intézkedéseket .minden templomban felolvasandó pásztorleyélben nyilvánosan el fognak ítélni. Ha ez a követelés nem találna meghallgatásra, az esetben, javaslata szerint, a keresztény egyházak vezetőinek be kellene záratniuk az összes templomot, és megtagadni a szentségek kiszolgáltatását azoknak és azok családjának, akiknek szerepük van a deportálásban, és elnémítani a harangokat, amíg csak a deportálások tartanak.⁴⁴ Cavallier elvitte Serédinek a Ravasz püspök által indítványozott tiltakozó jegyzék másolatát, de a bíboros nem látott lehetőséget az együttműködésre.⁴⁵ A protestáns egyházi Vezetők ennélfogva úgy határoztak, hogy a katolikusok részvétele nélkül küldik el a memorandumot. A szöveg csak június 20-ra vált véglegessé, mivel kilenc püspök jóváhagyására és aláírására volt hozzá szükség. A Sztójayhoz intézett memorandum az egyházi vezetők döbbenetét tolmácsolta a zsidókérdés megoldásakor alkalmazott módszerek miatt. Kérték a miniszterelnököt, hogy vessen véget a rémtetteknek, hangsúlyozták, hogy - legalábbis egyelőre - a nyilvánosság előtt ezt a kérdést nem feszegetik, nem akarván súlyosbítani a miniszterelnök politikai nehézségeit. A memorandumot Ravasz és Kapi püspök június 23-án adta át Sztójaynak, Balogh Jenő református konventi elnök, Radvánszky Albert evangélikus egyetemes felügyelő, Bereczky Albert és Muraközy Gyula református lelkészek társaságában.⁴⁶

Sztójay közölte az egyházak képviselőivel, hogy a zsidók gyötrelmeit felrovó jelentések egyszerűen túlzottak. Hivatkozott Endre László szavára, miszerint az áttérteket már elkülönítették a zsidóktól. A Zsidó Tanácsban Török Sándor, az ismert író személyében kellően képviselve vannak, és hogy az állami adminisztratív és biztonsági szervek utasítást kaptak a zsidókkal való humánus bánásmódra. Sztójay ezenfelül elismételte a szokásos hazugságot, hogy a zsidókat pusztán dolgozni viszik Németországba, és a családtagok azért mennek velük, hogy így ne kelljen feleslegesen aggódniuk szeretteikért. Endre június 16-i átiratát Huszovszky július 4-én másolatban megküldte Raffay püspöknek.⁴⁷

Raffay, alighanem csalódottságában, hogy a küldöttségnek nem sikerült lényegi engedményeket elérnie Sztójaynál, a saját szakállára kapcsolatba lépett Serédi bíborossal, s azt javasolta, hogy Magyarország történelmi egyházai nyújtsanak be együttes tiltakozást vagy Sztójaynak, vagy Horthynak. A téma: „a keresztény egyházak csődje bekövetkezett, mert nem teljesíthetik a Krisztus híveivel szemben ... felvállalt... kötelességeiket", és az, hogy az áttérteket a zsidókkal együtt zárták táborokba és a Zsidó Tanács hatáskörében gettókba.⁴⁸ A bíboros ismét elutasította a kérést, mondván, hogy ő nagyobbrészt e megoldás nélkül is elérte már a maga céljait, ezenfelül az egyházak nem tehetik ki magukat kudarc lehetőségének.⁴⁹

Minthogy a protestáns egyházak vezetői nem találták kielégítőnek a kormány válaszait, úgy határoztak, hogy pásztorlevélben fogják gyülekezeteiket értesíteni az üldözöttek érdekében tett erőfeszítéseikről. A július 2-án minden templomban felolvasandó levelet Ravasz püspök fogalmazta meg. Egy részlet a levélből:

Testvéreink a Jézus Krisztusban! A Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház alulírott püspökei fordulnak hozzátok, hogy Isten színe előtt tájékoztassanak azokról a lépésekről, amelyeket az evangéliumi egyházak nevében á magyar királyi kormánynál tettünk. A szent gyülekezetnek tudomására hozzuk, hogy a két evangéliumi egyház többszöri élőszóval és írásban tett előterjesztése után ez év június 23-án egy ünnepélyes tiltakozó és kérő emlékiratot adott át a magyar királyi miniszterelnök úrnak. Ebben az emlékiratban rámutatott azokra az eléggé nem sajnálható eseményekre, amelyek a magyarországi zsidóság elkülönítését és elszállítását kísérik, akár keresztények, akár nem. Annak megállapítása után, hogy a zsidókérdés megoldásának ez a módja Isten örök erkölcsi törvényeibe ütközik, előterjesztését a következőképpen folytatta: „Minket Isten arra rendelt, hogy ebben a nemzedékben az O örökkévaló Evangéliumát hirdessük, és bizonyságot tegyünk az Ő erkölcsi világrendjének változhatatlan törvényeiről, akár tetszik az embereknek, akár nem. Ebből az isteni megbízatásból merítjük jogcímünket, hogy alázatos és bűnös emberekként, de a hit és engedelmesség szent kötelékében Isten Igéjéről bizonyságot téve, kárhoztassunk minden olyan elbánást, amely az emberi méltóságot, az igazságosságot és az irgalmasságot megsérti és az ártatlanul kiontott vér rettenetes ítéletét idézi népünk fejére."

Ugyanakkor kérve kértük a magyar királyi kormányt, vessen véget a kegyetlenkedéseknek, melyeket a kormánytagjai is elítélnek, és szerezzenek érvényt azoknak az illetékes kijelentéseknek, amelyek egyrészt a zsidóirtás feltevése ellen tiltakoztak, másrészt rendelkezést adtak a zsidókra vonatkozó jogszabályok emberies végrehajtására.

Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy könyörgésünk eredményét nem látjuk...⁵⁰

Serédi bíboros tervezett pásztorleveléhez hasonlóan, ez a levélterv is csak akkor merült fel, amikor a vidéki deportálások lényegében már lezajlottak. Ezt sem olvasták fel. Egyes püspökök és helyi egyházi tanácsok azt kívánták, hogy a levélbe foglalják bele a Magyarországot büntető „embertelen bombázásokat'* is. Az erre való hivatkozást is felölelő új levél felolvasását július 9-re tervezték.

Antal azt is megneszelte, hogy mire készülnek a protestáns vezetők, és ugyanazokkal a fogásokkal szerelte le őket, mint korábban a bíborost. A Ravasz leányfalui házában július 11-én tartott összejövetelen, amelyen jelen volt Mester, Kapi és Révész püspök, Bereczky Albert lelkész és Lő-rinczy Szabolcs is, Antal ugyanazokat ígérte az áttértekkel való különleges bánásmódról és a zsidókkal való enyhébb elbánásról. Az egyházi vezetők beérték ezzel, minden ok nélkül attól félve, hogy a kormánnyal való nyílt szakítás hatalomra segítheti a nyilasokat, ami nemcsak az egyházakra és az országra nézve lett volna végzetes, hanem a budapesti zsidókra is. A megállapodás formulája ugyanaz volt, mint a bíborossal. Július 12-én a protestáns egyházak lelkipásztorai utasítást kaptak, hogy a következő vasárnapi istentiszteleten olvassák fel gyülekezetüknek a következő szöveget:

A Magyarországi Református és a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökei tájékoztatni kívánják a gyülekezeteket arról, hogy mindkét evangéliumi egyház vezetősége a zsidókérdés kapcsán, különösen a megkeresztelkedett zsidók érdekében, ismételten eljárt az illetékes kormányzati tényezőknél, és ez irányú fáradozásait tovább is folytatja.⁵¹

Az egyházi vezetők erőfeszítései hoztak bizonyos pozitív eredményeket. Kivételezettséget sikerült elérniük a zsidó származású egyházi tisztségviselőkre, nemkülönben a vegyes házasságban élő személyekre nézve. Enyhébb bánásmódot küzdöttek ki az áttérteknek; az ő érdekeik védelmére július 14-én külön tanács alakult: a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége (lásd a 14. fejezetet). Ezzel párhuzamosan kampány indult az 1941. augusztus 1-je előtt áttértek lajstromba vételére.⁵² Ez a lépés, valamint az, hogy kiszivárgott a Sztójay által a bíborosnak tett ígéret - e szerint az áttértek felmentést kapnak, ha a deportálások folytatódnak —, sok zsidót késztetett áttérésre, ami az ortodox zsidókat éppúgy kétségbe ejtette, mint a nyilasokat.

Az egyházi vezetőknek vitathatatlanul részük Volt abban is, hogy a kormányzó elhatározta a deportálások leállítását. Mindazonáltal a titokban - igaz, jó szándékkal - folytatott tárgyalások és a papságnak a keresztény tömegeknek adandó félreérthetetlen útmutatás elmulasztása elősegítette annak a légkörnek a kialakulását, amelyben akadály nélkül végrehajthatóvá vált a végleges megoldás.

Az egyházmegyékben a legtöbb püspök saját hatáskörén belül tevékenykedett azért, hogy a helyi hatóságok enyhítsenek a zsidók helyzetén. Nemegyszer a magyar kormány központi vezetését is ryiegkerestékj egy vagy két kivétellel csak magánemberként.

A zsidók és különösen az áttértek érdekében fáradhatatlanul fellépők között ott volt Apor Vilmos báró győri püspök, és Czapik Gyula egri érsek. Apor püspök annyira elszánt volt, hogy Jaross már internálásával is fenyegetőzött. Shvoy Lajos és Hamvas Endre székesfehérvári, iEetve Csanádi püspök megdöbbenéséhek és felháborodásának adott hangot az egyházmegyéjükben látott kegyetlenkedések miatt. Ugyanígy tett Grősz József kalocsai érsek, Virág Ferenc pécsi és Kovács Sándor szombathelyi püspök.⁵³ A legtöbb püspök igyekezett rábírni a bíborost, hogy erélyesebben lépjen fel a kormány zsidóellenes politikájával szemben.⁵⁴

Három püspök nyilvánosan is hangot adott meggyőződésének a get-tósítás és a deportálás ügyében. Apor püspök pünkösdi szentbeszédében kijelentette:

És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberi csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös. - ...És mindenki, aki ilyen kínzásokat helyesel és azokon részt vesz, súlyos bűnt követ el, és addig feloldozást nem kap, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi.

Hamvas csanádi püspök a szegedi székesegyházban június 25-én, az új papok felszentelés! szertartásán mondott beszédében, amikor már folyt a megye zsidóságának deportálása, szintén bátran és ékesszólóan nyilatkozott:

Most különösen szükség lesz az igazság hirdetésére, mert nagyon elködösö-dött az emberek értelme, és az egyoldalú propaganda hatása alatt nagyon megzavarodott az ő ítéletük. Megengedett, sőt dicséretes dolognak gondolnak olyat, amit Isten súlyos bűn terhe alatt tilt, és kereszténynek vélnék cselekedeteket és érzelmeket, melyek az újpogányság legsajátosabb gyümölcsei és a kereszténységgel semmiképpen sem egyeztethetők össze. Mert mi történik mostanában? A kereszténység nevében száz és százezer embert megosztanak tulajdonától, otthonától és deportálnak fajiságuk miatt, melyről nem tehetnek, olyan módon, mely a szenvedések özönét zúdítja rájuk, egészségüket, életüket bizonytalanságnak teszi ki, emberi méltóságukat pedig megalázza. Ezen százezrek között ártatlan gyermekek, védtelen nők, tehetetlen aggastyánok, szánalomra méltó betegek vannak. Vannak közöttük évek óta, sőt születésük.óta keresztények, tehát Krisztusban testvéreink. Házastársakat és családokat választanak el egymástól kíméletlenül, mert egyikük zsidó származású. Ki kell mondanunk hangosan, nehogy az emberek téves lelkiismeretre tegyenek szert: mindez a kereszténységgel semmiképp össze nem egyeztethető.⁵⁶

Június közepén Hamvas püspök sürgős felhívással fordult Magyary-Kossa Aladár főispánhoz, közbelépését kérve a szegedi zsidók érdekében, akiket éppen át akartak szállítani a helyi téglagyárba bevagonírozásra és deportálásra.⁵⁷ A hercegprímásnak címzett, július 15-én kelt levelében felháborodását fejezte ki a durva bánásmód fölött, amelyet az értéktárgyak utáni testi motozások során a zsidóknak, és különösen a zsidó asszonyoknak kellett kiállniuk.⁵⁸

A legbátrabban alighanem Márton Áron püspök foglalt állást, akinek egyházmegyéje egész Erdélyt felölelte; gyakran hirdetett igét a magyar kézen lévő Észak-Erdélyben is, noha püspökségének székhelye Erdély román fennhatóság alá eső részén, Gyulafehérváron: volt. A kolozsvári Szent Mihály-templomban május 18-án, amikor a környező falvak zsidói még a helyi gettóban voltak, megrendítő módon ítélte el a zsidók elleni intézkedéseket; nem maradt szótlan, mint protestáns püspöktársai. Szentbeszédében, amelyet sokszorosítottak és állítólag az ország más részeiben is terjesztettek, többek között az alábbiakat mondta:

Az egyház - híven isteni alapítójának parancsához - a felebaráti szeretet következetes vállalásával és szorgalmazásával tudatosította az emberi nem egységének egyetlen nagy családba való tartozásának gondolatát. Az egyház állásfoglalásának és következetes magatartásának, a felebaráti szeretet pozitív parancsa mellett, indokolása a kereszténység alapvető hittétele, amely szerint mindnyájan Isten gyermekei és Krisztusban mindnyájan testvérek vagyunk. A világ mind a kettőt megtagadja, mind elméletben, s még inkább a gyakorlatban. Elvetette az Istengyermekség s még inkább a Krisztusban testvériség gondolatát hangzatos és megtévesztő elméletek hirdetésével a tudomány nevében. Ellene dolgozott a felebaráti szeretet érvényesülésének a különböző címek alatt szervezett érdekek egyoldalú és igazságtalan túlhajtásával, s nemi*; egyszer szent igék nevében. Nincs időnk s talán nem is helyénvaló, hogy ezekkel perbe szálljunk. Ahol szenvedélyekkel és elfogultsággal állunk szemben, ott a józan érvelés nem sokat segít. S a lelki vakság ellen is Isten kegyelme az egyedül hatásos gyógyszer. Az elméleteket pedig, bármilyen időállónak is hirdessék azokat, eltemetik az újabb elméletek. Számunkra azonban, tisztelendő testvéreim, változatlanul érvényben van szent hitünk alaptétele. A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Kötelez erre, tisztelendő testvéreim, a keresztény cím, amelyet annyiszor használnak föl igen különböző értelmezéssel jelszó gyanánt. Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s -akarva, nem akarva - csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésekbe hajtották a népeket. Végül kötelez tisztelendő testvéreim, utolsó elalkudhatatlan kincsünk: a népünk becsülete. A nép mindenütt az igazságos jogon, a mindenkire egyformán alkalmazott törvényeken és a mindenki iránt megnyilvánuló szereteten épült rendre vágyik, mert veleszületett jogérzékével és időtlen tapasztalatból tudja, hogy az adja meg életének azt a biztos keretet, amelyben magáért, családjáért és a közösség javáért is nyugodtan dolgozhatik. Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve, mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának a korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket, és ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsös felfogását, véleményét és ítéletét, és fő-pásztori büszkeséggel említem föl, mert ez a széles tömegek felfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igaz katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.⁵⁹

Márton püspök állásfoglalása nem volt ínyére a magyar hatóságoknak. Május végén, Jarosstól rendreutasítva, visszatért Gyulafehérvárra, s persona non grata lévén, a háború befejeztéig nem tette be lábát Észak-Erdélybe.⁶⁰

Az egyik olyan püspök, akinek a magatartása körül nagy vita kerekedett a háború után, a veszprémi püspök, Mindszenty József volt, aki később Serédi bíboros utódja lett a prímási székben. A veszprémi zsidók deportálását követően dr. Schiberna Ferenc a nyilas párt helyi vezetője, egyébként SS-Obersturmführer, állítólag arra kérte fel a ferenceseket, hogy tartsanak ünnepi hálaadó szentmisét annak tiszteletére, hogy a városban a zsidókérdés megoldódott. ⁶¹ A püspök tiltakozott a terv ellen, arra hivatkozva, hogy a deportáltak között áttértek is voltak, de aztán engedett, mert a nyilas vezető megfenyegette, hogy elhíreszteli, hogy a püspök ellenszegül. Mindszenty végül is engedélyt adott egy külön misére, azzal a megszorítással, hogy a mise nem végződhet Te Deummal, és a nyilasok nem húzhatnak egyenruhát. Július 25-én megtartották a misét; a templom dugig volt hívekkel, és a misét egy ünnepélyes, zöld ornátusba öltözött szerzetes celebrálta. (A nyilasok egyenruhában jelentek meg.)⁶²

Ez a veszprémi eset egyedi volt; nincs semmi arra utaló jel, hogy más városban is celebráltak volna ilyen különleges misét. Másrészt annak sem maradt nyoma, hogy Apor, Hamvas és Márton püspök bátor állásfoglalása bármi hatással lett volna egyházmegyéjük híveinek tömegeire. A zsidóellenes cselekmények e területen is éppoly akadálytalanul, a lakosság közönye mellett zajlottak, mint bárhol másutt az országban.

Az alsópapság magatartásáról és reakciójáról elég szegényes a forrásanyag. A nagyszámú személyes - közreadott és közreadatlan - beszámoló és visszaemlékezés sem ad teljes képet. Több pap és lelkipásztor vállalt aktív szerepet a gyenge magyar ellenállási mozgalomban, és tőlük telhetően mindent megtettek az üldözöttek segítésére. Közöttük Bereczky Albert református lelkész és Varga Béla katolikus pap kívánkozik az első helyre.⁶³ Külön említést érdemel több alacsonyabb rangú pap, így Angyal Dezső, Egyed András, Izay Géza, Kálló Ferenc, Köhler Ferenc, Raile Jakab és Remete László, akik tevékeny szerepet vittek az ellenállásban és a zsidómentésben is.-⁶⁴ Sok egyházi ember - férfiú és nő - végzett a nyilas időkben fontos segítő tevékenységet. A papok túlnyomó többsége azonban - elöljáróik útmutatása és bátorítása híján - éppoly közömbös volt, minta lakosság. Alkalmankénti tiltakozásaikkor - a zsidókkal szemben tanúsított bánásmód miatt elsősorban - az áttértek érdekei iránt érdeklődtek. Az áttértek helyzetének könnyítése ügyében általában közvetlen elöljáróikhoz fordultak, esetleg felekezetük magasabb rangú vezetőihez. így például a mohácsi Oberndorf Elek evangélikus lelkész, aki három áttért asszony érdekében Radvánszkyhoz írott folyamodványában sok pap nézeteit és érzéseit megfogalmazta:

Tudom azt, hogy a zsidóság égy idegen test volt a nemzet testén, amelyet el kellett távolítani. Nem is ez ellen, hanem ennek módja, a kivitel módja ellen van minden jóérzésű magyar embernek kifogása. Én most panaszaimat kizárólag Istentől reám bízott zsidó fajú, protestáns testvéreimre korlátozom.

Kérelmének végén Oberndorf atya hangsúlyozza, hogy „ sohsem voltam zsidóbarát, de barátja és testvére vagyok azoknak, akik eggyé lettek velem a Krisztusban"⁶⁵.

A segíteni igyekvő kisebbséggel és tétlen többséggel ellentétben, néhány pap tulajdonképpen a nyilasok mellé állt, s lelki, sőt alkalmanként fizikai támogatást adott a zsidóellenes intézkedések végrehajtásában. Például László Ignác gyergyószentmiklósi főesperes támogatta a zsidó emberek fizikai megsemmisítését.⁶⁶ Egy másik példa Kun András páter minorita szerzetes, aki állítólag hadilábon állt az egyházi hierarchiával. Puskával és nyilas karszalaggal felszerelkezve részt vett a Városház utca 14. alatti budapesti nyilas főhadiszálláson 300 védett zsidó kínvallatásában. Közülük közel kétszázat később a Duna-parton a folyóba lőttek. Közreműködött a Maros utcai zsidó kórház betegeinek és személyzetének 1945. január 11—i lemészárlásában is, itt állítólag „Krisztus szent nevében" vezényelt tüzet a nyilasoknak.⁶⁷

A nyilasuralom alatt a keresztény egyházak vezetői továbbra is közbenjártak a zsidók védelmében. Július elején Antal még azzal tartotta sakkban az egyházi vezetőket, hogy a kormánnyal való nyüt szembehelyezkedés nyilas hatalomátvételhez vezethet. Ennek megtörténte után azonban az egyház folytatta addigi taktikáját, annak ellenére, hogy az általuk oly odaadóan támogatott társadalmi rend már felbomlott.

Ismét a pápai nuncius volt az első, aki óva intette Magyarország új urait a zsidók elleni rendkívül szigorú intézkedések felújításától. Október 24-én és 27-én Serédi bíboros is kapcsolatba lépett Szálasival, november 2-án pedig emlékiratot nyújtott át neki; ebben felvetette ugyan a zsidókérdést, azonban igazából a kormány tervezett akciói keltettek benne aggodalmat az egyre romló katonai helyzetben. A Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása láttán a bíboros kétségbe vonta a kitelepítés hasznosságát, és szorgalmazta Budapest és Esztergom nyüt várossá nyilvánítását.

November 8-án, a Hegyeshalom felé tartó halálmenetek útnak indítása után (lásd a 26. fejezetet) a bíboros tiltakozott a zsidókkal való bánásmód ellen, követelte élethez való joguk tiszteletben tartását, és Szálasi emlékezetébe idézte a Sztójay-kormánynak a deportálások felfüggesztésére tett ígéreteit. Nem sokkal ezután Ravasz püspök beadványt terjesztett elő, melyben öt kívánságot sorolt fel: Budapestet nyilvánítsák nyit várossá; vessék el a város kiürítésének tervét; a zsidók kezelésében alkalmazzanak humánus eszközöket; vessenek véget a deportálásoknak; kezeskedjenek a zsidók életéért. Szálasi válaszát Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes adta át november 24-én. Közölte az egyházi vezetőkkel, hogy Szálasi ígéreteket kapott Hitlertől a budapesti hidak és közművek épségben hagyására. Tudatta továbbá, hogy a zsidókat elkülönítik, és a munkaszolgálatosokat (köztük az összes ép zsidó férfit és nőt) a német határ közelébe viszik, „hogy orosz megszállás esetén ne állhassanak bosszút a magyarokon''.

Ravasz püspök, akit nem elégített ki a kormány válasza, november 26-án a Svéd Vöröskereszt képviselője, Valdemar Langlet révén kapcsolatba lépett Serédi bíborossal, és javasolta, hogy egy, a három egyház vezetőiből álló küldöttség keresse fel Szálasit. A bíboros, aki ez idő tájt már nagyon beteg volt, haszontalannak ítélvén, elutasította ezt a gondolatot. (Hasonló választ adott korábban a Zsidó Tanács vezetőinek, akik november 14-én táviratban kérték fel közbelépésre* mivel a zsidók összefogdosása és deportálása, a fennálló megállapodások semmibevételével, nemtől és egészségi állapottól függetlenül állandósult.) Miután a bíboros vonakodott az együttműködéstől, a református és az evangélikus egyház püspökei emlékiratot nyújtottak be Szálasinak. Ebben a december l-jén kelt dokumentumban kinyilvánították, hogy a zsidókkal való „bánásmód megcsúfolja Istennek azt az örök törvényét, amely még az ellenséggel szemben is emberséges bánásmódra kötelez, és nemzetünk fejére idézi az igazságos Isten haragját"⁶⁸.

Miközben az egyházi vezetők a nyilas vezéreknél történő közvetlen tiltakozásokkal próbáltak enyhíteni a zsidók helyzetén, néhány pap aktív szerepet vállalt a zsidó életek mentésében. Köztük a legaktívabbak az áttértek támogatására létrehozott egyházi intézményekkel kapcsolatban állók voltak.

A katolikus hitre áttért zsidók fő érdekvédelmi és képviseleti szervezete a Szent Kereszt Egyesület volt. A gondolat, hogy a katolikussá lett zsidók érdekeinek védelmére különbizottságot hozzanak létre, az ország egyik legnagyobb gyáriparosától, Kornfeld Móric bárótól származott még 1939 őszén. Maga is áttért lévén, érintve volt a zsidóellenes törvények lehetséges hatásaiban, mivel ezek a törvények, faji meggondolásokat is érvényesítve, potenciálisan a kitértekre éppoly veszélyekkel jártak, mint magukra a zsidókra nézve. A katolikus püspökök 1939. október 3-i találkozója után Zichy Gyula gróf kalocsai érsek vezetésével létrejött a különbizottság.⁶⁹ Ez a bizottság dr. Cavallier József főtitkár irányítása alatt, a második világháború kitörése után Magyarországon először, menekültek támogatásával foglalkozott. Részt vállalt - a nagy zsidó szociális szervezetekkel, a MlPI-vel és az OMZSA-val együttműködve - a zsidóellenes törvények által sújtottak segítésében. 1940 decemberének elején a bizottság egybeolvadt a Szent Kereszt Egyesülettel, amely Jánosi jezsuita páter vezetése alatt hasonló célokat követett. Zichy érsek halála után Hamvas és Apor püspökök lettek az egyesület fő patrónusai.

A német bevonulás után a Szent Kereszt Egyesület teljes erővel részt vett az áttérteknek a zsidóellenes intézkedésektől való megmentésében. De tevékenykedett az országban élő sok menekült segítésében és vigasz-talásában is, vallási hovatartozásuktól függetlenül. Az egyesület munkájának ezt a részét Rónai Béláné irányította, akit nemeslelkűségéért a németek deportáltak. Az egyesület orvosi szolgálatát dr. Kormos Margit szervezte és igazgatta. Az egyesület szorosan együttműködött a katolikus hierarchiával és a pápai nunciussal, s egészében Cavallier és Jánosi József páter irányítása alatt állt. A Szent Kereszt Egyesület oroszlánrészt vállalt a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének életre hívásában, és védelmezője volt az emberi jogoknak. Működését 1944 november végéig folytatta, amikor is néhány nyilas rátört az irodára. November 17-én a magára maradt Cavallier-re is rálőttek, megsebesítették, és elvitték vagy 150, pápai menlevélért folyamodó zsidóval együtt. Az egyesület tevékenységét ekkor nagyrészt a Jó Pásztor Bizottság vette át.⁷⁰

Az üldözöttekkel kapcsolatban a magyarországi katolikus és protestáns egyházak között a leghatékonyabb együttműködés a Szent Kereszt Egyesület és a protestánssá lett zsidók társulása, a Jó Pásztor Bizottság között jött létre.⁷¹ Ez a bizottság 1943. október 20-án alakult meg Mura-közy Gyula lelkész irányítása alatt, a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének védnökségével. A bizottság vezetésére Éliás József református lelkész kapott megbízást, aki maga is zsidó származású volt. Közeli munkatársai közé tartoztak dr. Kádár Imre, a bizottság titkára, Hajós Emil diakónus, valamint Dobos Károly lelkész, dr. Benkő Ferenc, Borbás Andor és seregnyi önkéntes, akik erejüket szociális és jótékony munkára, valamint az áttértek lelki szükségleteinek kielégítésére fordították. 1944 májusában az evangélikus egyház is csatlakozott a bizottsághoz; Raffay püspök ekkor nevezte ki Sztehló Gábor lelkészt az evangélikus egyház képviselőjévé a munkaszolgálatosok és az áttértek gyermekeiről való gondoskodásban. A megszállásig a bizottság különös figyelemmel volta zsidóellenes törvények által érintett áttértek, köztük a munkaszolgálaton lévők testi és szellemi szükségleteire. Segítette továbbá a zsidó és nem zsidó menekülteket részint azzal, hogy támogatta a csörgői, garanyi és ricsei, valamint Budapesten a Magdolna, a Páva és a Szabolcs utcai táborokban őrizet alatt állókat, részint azzal, hogy kapcsolatban állt a külföldieket ellenőrző rendőrhatósággal, a KEOKH-kal.

A megszállás után a bizottság együttműködött a különböző protestáns egyházak képviselőivel, általában a zsidók és különös tekintettel az áttértek sorsának enyhítéséért. Működésének vége felé szorosan együtt dolgozott a Szent Kereszt Egyesülettel és a Zsidó Tanáccsal.⁷²

Ennek ellenére, abbeli igyekezetében, hogy minél jobban megóvhassa az áttérteket és a zsidó származású keresztényeket, a Jó Pásztor Bizottság vezetősége mindenekelőtt ki akarta vonni az áttérteket a Zsidó Tanács fennhatósága alól. A vezetőség május 7-én tárgyalt erről, és határozatairól összefoglalót küldött a református egyház elnökségének.⁷³ A Sztójay-korszakban a bizottság lehetőségeket teremtett a - valóságos vagy pusztán formális - áttérésekre, és terjesztette a semleges államok által kibocsátott menleveleket. Éliás közreműködött a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének létrehozásában is.⁷⁴

A bizottság munkája a nyilasuralom alatt különösen fontossá vált, 32 gyermekotthonban közel 1500 gyereknek nyújtott védelmet.⁷⁵ Ennek megalapozását két évvel korábban kezdték, amikor a bizottság protestáns árvaházat állított fel Noszvajon, Eger közelében, zsidó és nem zsidó (javarészt szlovák) menekült gyerekek oltalmazására. Nem sokkal a puccs előtt Éliás és Sztéhló lelkészek rávették a nyilasok egyik jogi tanácsadóját, Kiss Gézát, valamint Orosz Mihályt, akit Baky László az egyházak ellen folytatandó „kulturális küzdelem" vezetőjévé jelölt ki, hogy segítsenek megvédeni a gyermekotthonokat a nyilas bandák önkényes támadásaival szemben. A gyermekek élelmezéséről, elszállásolásáról és biztonságáról a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárásával sikerült gondoskodni; létre is jött erre a különleges feladatra a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodájának B szekciója,⁷⁶ amely Sztehló tiszteletes vezetésével, dr. Pétery János és Papp professzor közreműködésével szorosan együttműködött a Komoly Ottó-féle A szekcióval, valamint a Valdemar Langlet vezette Svéd Vöröskereszttel. A munkát nagyrészt Hagenmacher Heinrich és Ottó finanszírozta családjaikkal együtt, és nemcsak lakásokat, hanem nagy mennyiségű élelmiszert is rendelkezésre bocsátottak.⁷⁷

Tekintve, hogy Eliásnak a nyilas hatalomátvétel után búvóhelyre kellett vonulnia, a gyermekek védelmének felelőssége szinte teljesen Szteh-lóra hárult. Feladatát nagy bátorsággal és körültekintéssel végezte. Noha számos nyilas razziára került sor, a Sztehló gondjaira bízott gyerekeknek a beszámolók szerint hajuk szála sem görbült. A Munkácsy Mihály, a Király és a Perczel Mór utcai lakásokban bújtatott gyermekeket a gettóba vitték, hogy onnan Sztehló tiszteletes, valamint az NVK tudtával újra kicsempésszék.⁷⁸

A budapesti gettó létrejötte után a Bizottság nemcsak az áttérteknek nyújtott lelki vigaszt, hanem sok zsidónak is. Képviselői, köztük Nagy Gyula és Borsos Sándor tiszteletesek, időnként még élelmet és gyógyszert is be tudtak csempészni a gettóba. Nagy tiszteletes szoros kapcsolatot tartott fenn Domonkos Miksával, a Zsidó Tanács tagjával, hogy minél sikeresebben tudja felkarolni az üldözötteket.⁷⁹ Elkötelezett tevékenységük hasznosan egészítette ki a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok képviselőinek mentő- és segélyakcióit.

1. Róbert Major: „The Churches and the Jews in Hungary." Gontmuum, Autumn 1966,373. o. Erről részletesen lásd: Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmusMagyarországon. 1875-1890. (Kossuth, Bp., 1976.); Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. {Századok, 1974/1. sz. 3-65. o.)

2. Politikai-ideológiai nézeteinek részleteiről lásd Páter Zadravetz titkos naplóját, szerk.: Borsányi György. A Magyar Történelmi Társulat megbízásából kiadta a Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1967. Lásd még az 1. fejezetet.

3. Major, /. m._s 374-375. o. Lásd 25 év ellenforradalmi sajtó, 1919-1944 c. könyvét is, Cserépfalvi, Bp., 1945,22-31. o.

5. Ravasz püspök antiszemita nézetei, köztük az, hogy a zsidóságot fajnak tartotta, a Huszadik Század körkérdésére (A zsidókérdés Magyarországon) adott válaszában fogalmazódtak meg, a folyóirat 1917. évfolyamának 126-129. lapján. Állítólag tagja volt annak a különleges bizottságnak is, amely kieszközölte 1919-ben Horthy kormányzóvá választását, és mindvégig Horthy elkötelezett híve maradt. Ravasz püspök antiszemita nézeteiről részleteket közöl Éliás József, az ismert református lelkész, akinek kimagasló szerepe volt a Holocaust üldözöttjeinek mentésében. A 70 oldalas levél, amelyet Éliás a müncheni dr. Juhász Lászlónak írt 1986 decemberében, másolatban a szerző birtokában:

6. Raff ay püspök zsidókkal kapcsolatos, türelmetlen nézetei a 4. fejezetben idézett körkérdésre adott válaszban fogalmazódtak meg, L m., 125. o.

7. Lásd például a református egyház fejének, Ravasz László püspöknek a saját használatra írt Pro memoricqát, 1944 decemberének végéről vagy 1945 elejéről. (A kézirat másolata a szerző tulajdonában.) Lásd továbbá Serédi Jusztinián feljagpéseit 1944 végén. Kritika, 1983. augusztus 28-33. o., Szenes Sándor bevezetőjével. A katolikus egyház szerepének rokonszenvező, a nácikkal való szembenállást hangsúlyozó értékeléseként lásd Beresztóczy Miklós munkáját, „A magyar katolicizmus harca a nemzeti szocializmus ellen", A magyar katolikus egyház és az emberi jogok véddme c. kötetben, szerk.: Meszlényi Antal. Szent István Társulat, Bp., 1947, 9-20. o. Serédi bíboros álláspontját pozitív megítélésben lásd Meszlényi Antal: „A hercegprímás azsi-dótörvények enyhítéséért", uo., 31-43. o. A keresztény egyházak egészében vett szerepét kedvező beállításban lásd László T. László: „Az egyházak szerepe a zsidómentésben Magyarországon. I. A zsidótörvények." Katolikus Szemle, Róma, 31, 2. sz., 1979, 139-163. o. Lásd továbbá védekezését (Leslie László aláírással) „The Role of the Christian Churches in the Rescue of the Budapest Jews." Hungarian Studies Review, Toronto, vol. 11, no. 1, Spring 1984, 23-42. o.

8. Slachta szerepet játszott a MIPI képviselőitől a lengyelországi és szlovákiai zsidók elpusztításáról kapott dokumentumoknak a Vatikánhoz és a New York-i Francis Spellman bíboroshoz való eljuttatásában. Lévai: Szürke könyv magyar zsidók rmgmen-téséről. Officina, Bp., é. n., 168. o. Hősiességéért és emberségéért a Yad Vashem Igaz Ember Különbizottsága elismerését fejezte ki, és a legmagasabb kitüntetésben részesítette: érdemérmet, elismerő oklevelet adományozott neki és jogot arra, hogy fát ültessen Yad Vashemnél az Igazak sugárútján. További részleteket lásd Mária Schmidt: „Margit Slachta's Activities in Support of Slovakian Jewry". In: Remembering for the Future. Jews and Christians During and After the Holocaust. International Scholars' Conference, Oxford, 1988. 207-211. o. Lásd még Tamás Majsai: „The Deportation of Jews from Csíkszereda and Margit Slachta's Intervention on Their Behalf'. In: Studies on the Holocaust in Hungary, Szerk.: Randolph L. Braham. The Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1990, 113-163.o.

9. A különféle zsidó törvényekre és az általuk keltett reakciókra nézve lásd Randolph L. Braham: The Hungarian Jezoish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. New York, Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, 1984, 54-69. o. Lásd továbbá a 4-6. fejezetet.

10. A megkülönböztető jelzésre más, nácik megszállta országokban vonatkozó részleteket illetően lásd Philip Friedman munkáját: „The Jewish Badge and the Yellow Star in the Nazi Era." História Judaica, 17, no. 1. April 1955:46^*7, o,, 60-68. o. Vádirat, 3:27., 86-87., 133-135. o.

11. Frederick B. Chary: The Bulgarian Jews and the Final Solution, 1940-1944. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1972,188-189. o.

12. Az ezzel kapcsolatos memorandumot augusztus 14-én küldték a bíboroshoz. Vádirat, 3:385-387. 0.

13. Lásd Szenes Sándor beszélgetését Kis György esperessel, Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok (A szerző kiadása, Bp., 1986) c. kötetében, 269, o. A beszámoló azt tanúsítja, hogy jóllehet a keresztény egyházak vezetőinek 1944 májusának elejétől birtokukban volt az auschwitzi jegyzőkönyv kézi másolatú példánya (lásd a 23. fejezetet), írásaikban egyikük sem tett erről említést.

14. Serédi bíborosnak a Sztójay- és a Szálasi-időkben játszott szerepét erősen rokonszenvező beállításban, az üldözötteket támogató álláspontját külön kiemelve ismerteti Meszlényi Antal, A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme c. kötetben írt három cikkében, 44-96. o. Lásd továbbá László T. László: „Az egyházak szerepe a zsidómentésben Magyarországon. II. A budapesti zsidóság megmenekülése." Katolikus Szemle, Róma, 31,3. sz., 1979, 217-235. o.

15. Vádirat, 3:186-188. o. A keresztény egyházak szerepét, illetve az antiszemita kampányhoz fűződő kapcsolatukat értékeli Moshe Y. Herczl: Christianity and the Holocaust of Hungárián Jewry. New York University Press, New York, 1993. Lásd még Gergely Jenő: „A magyarországi egyházak és a Holocaust." In: The Holocaust in Hungary, Fifty Years Later. Szerk.: Randolph L. Braham és munkatársai, The Rosenthal Institute for Holocaust Studies, New York, 1995.

16. Lévai: L'église ne s'est pas tuée. Dossier hongrois 1940-1944. Édition du Seuil, Paris, 1966, 83-84. o. Lásd még a 15. fejezetet,

20. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 125-127. o. Lásd továbbá L'église nes'estpas tuée, i. m., 85-93. o. A körlevél teljes szövegét lásd a Vádiratban, 2:53-61. o.

23. Apor püspök 1944. június 15-i levelét Cavallier József és Éliás József juttatta el Serédi bíborosnak. A levél szövegét lásd Szenes, Befejezetlen múlt, i. m., 102-103. o.

24. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 188-192. o. A bíboros pásztorlevelének szövegét Szenes Sándor is közreadta, Kritika, 1983. május, 21-22. o.

25. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 193. o. Serédi bíboros a levél szövegét belevette a püspököknek küldött július 10-i körlevelébe. Lásd Vádirat, 3:126-129. o.

26. A szöveget a püspök és a papság figyelmébe ajánlották, azzal az utasítással egyetemben, hogy július 10-én ne olvassák fel a pásztorlevelet. Uo., 128-129. o. A minisztertanács július 12-én értesült az Antal-féle megegyezésről. Uo., 148-149. o.

28. A minisztertanács nézeteit Beresztóczy Miklós miniszteri tanácsos a Vallás-és Közoktatási Minisztérium I. (katolikus egyházi ügyek) osztályának vezetője foglalta össze a bíborosnak, július 12-én. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 195. o.

29. Lásd Szenes beszélgetését Kis György esperessel: Szenes, Befejezetlen múlt, i. m., 283. o.

31. A Petőfi rádió a Károlyi Mihály, korábbi miniszterelnök vezette Függetlenségi Csoport brit támogatással fenntartott szerve volt; adásait Alexandriából, Kairóból és Londonból sugározta. Uo., 3:412-413. o.

32. A protestáns egyházak Horthy-korszakbeli viselkedését Kónya István tekinti át: A magyar református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy-kor-szakban. Ákadémiai Kiadó, Bp., 1967. Lásd még Majsai Tamás: „Bíborosok és püspökök a zsidómentés barikádharcában." Budapesti Negyed, III. évf. 2. sz., 1995 nyár, 169-180. o.

33. A protestáns egyházak kilenc vezető alakja ez időben: Ravasz László, a Du-namelléki Református Egyházkerület püspöke; Vásárhelyi János, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke; Révész Imre, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke; Enyedi Andor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke; Győry

Elemér, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke; Kapi Béla, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke; Raffay Sándor, a Bányai Evangélikus Egyházkerület püspöke; Turóczy Zoltán, a Tiszai Evangélikus Egyházkerület püspöke; és Kuthy Dezső, a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület püspöke. A közös fellépés előzményeinek részleteiről és a kérvény szövegéről lásd Ravasz püspök Pro memoriá-ját, 13-15.0.

35. Éliás József lelkész szerint Perényi Zsigmond épp azért fordult Ravasz püspökhöz a Horthynál való intervenció ügyében, mert tudott dolog volt, hogy régóta bizalmas politikai kapcsolatban állt vele. Lásd Éliás fent idézett, dr. Juhász Lászlónak írott levelét.

36. Uo., 5. és 12. o. Lásd továbbá Albert Bereczky: Hungárián Protestantism and the Persecution ofjews. Sylvester, Bp., 1945, 14-18. o. A változatlan utánnyomás 1984-ben készült el Budapesten, a Református Zsinati Iroda Sajtóosztályának kiadásában. Bereczky könyve Ravasz püspök Pro memóriajára támaszkodik. Lásd továbbá a 11. fejezetet.

37. A Sztójay-közlemény alapján néhány püspök utasította egyházkerület®!ek lelkipásztorait, hogy tegyenek eleget az áttértek iránti kötelezettségeiknek. Egyebek között felkérték őket, hogy menjenek be a gettóba és lássák el híveik lelki gondozását, és tanácsolják nekik; a Dávid-csillag mellett viseljenekfehér keresztet. Vádirat, 3:130-133. o.

38. Ravasz püspök és Sztójay miniszterelnök egymáshoz küldött levelének szövegét lásd Ravasz Pro memóriájában, 5-7. o.

42. Lásd Szenes Sándor Török Sándorral készített interjúját Szenes, Befedezetlen múlt, Lm., 199-200. o.

43. Bereczky, i. m., 19—20. o. Lásd továbbá Ravasz Pro memóriáját, 13. o.

44. Lásd Szenes Éliás Józseffel folytatott beszélgetését: Szenes,*. m., 68. o.

46. Uo.,498-200. o. Lásd továbbá Vádirat, 3:6-8. o. és Bereczky, i. wj., 20-22. o. Lásd továbbá Ravasz püspök Pro memóriáját, 13-15. o.

49. Serédi bíboros július 8-án adott választ, és mellékelte a június 29-i pásztorlevél tervezetének másolatát. Uo., 111-112. o.

52. Az áttértek július 12. és 17. közötti nyilvántartásba vételét a Doro^ii Farkas Ákos, Budapest főpolgármestere által kibocsátott plakátokon tették közzé. Az egyházi vezetők mindenáron 1944. március 22-ig akarták kitolni az áttérésre szabott határidőt, ami némi súrlódást keltett az egyházak és a hatóságok között. Vádirat, 3:49-52., 60-61., 155-158, o.

53. A katolikus püspökök megszállás alatti viselkedésének igen pozitív értékelését lásd Meszlényi Antal: „A püspöki kar az emberi jogok védelmében." A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme c. kötetben, 114-147. o. Lásd továbbá Lévai, Zsidósors Magyarországon, 145-149. és 185. o. és Szürke könyv, i. m., 72-83. o.

54. Apor és Hamvas püspök erőteljesen sürgette a bíborost a közbelépésre. Lásd például Hamvas július 15-i feljegyzését, amelyben megütközését fejezi ki az értéktárgyak utáni kutatás makói és szegedi módszerein. Vádirat, 3:206-207. o.

57. A levél egy másolatát Tóth Béla, Szeged város megbízott polgármestere kapta. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

60. Béla Vágó: „The Destruction of the Jews of Transylvania." HJS, 1:192-193. o. Lásd továbbá Himler Márton: így néztek ki a magyar nemzet síráséi. St. Marks Printing Corp., New York, 1958, 60 62. o. A sztálinista korszakban Márton püspöknek is üldöztetésben volt része, akárcsak valamennyi felekezet más papjainak. 1949. június 21-én letartóztatták. Noha 1955-ben visszatérhetett Gyulafehérvárra, mozgási . szabadságában korlátozták. 1980. szeptember 29-én halt meg Gyulafehérvárott. További részleteket lásd Hidvégi Máté: „Márton Áron eatíéfee-. zete". Új Kelet, 1989. május 5.

61. Dokumentumok találhatók a MOL 116. tekercsén arról, hogy milyen szerepe volt Schibernának a veszprémi zsidók elleni akciókban.

62. RLB, 289» dok. Tekintve, hogy szembeszegült a nyilasokkal az 1944. október 15-i hatalomátvétel után, Mindszenty bíborost november 29-én letartóztatták, és előbb Sopronkőhidán, majd Sopronban tartották fogva. 1945. augusztus 16-án foglalta el Serédi bíboros prímási székét. Bécsben, 1975. május 6-án halt meg. Vadász Ferenc: „Mindszenty hercegprímás rehabilitációjáról". Új Kelet, 1990. július 6. Mindszenty bíboros beszámolóját háború utáni megpróbáltatásával együtt lásd a bíboros Memoirs (Macmillan, New York, 1974) c. kötetében.

63. A Független Kisgazdapárt egyik vezetője, Varga Béla plébános a háború után a magyar országgyűlés elnöke volt. 1947-es kommunista hatalomátvétel után New Yorkban telepedett le, ahol fontos szerepet játszott a magyar emigráció politikai életében.

64. Részleteket lásd Szenes Sándor Hetényi Varga Károllyal folytatott beszélgetésében: Szenes, Befejezetlen múlt, i. m., 219-259. o.

65. Vádirat, 3:19-22. o. Radvánszky védelmében Varga Sándor, az Evangélikus Egyház Igazgatóságának főtitkára biztosította Oberndorf atyát arról, hogy az igazgatóság minden emberileg lehetőt megtett a zsidókkal való embertelen bánásmód ab-bahagyatásáért. Uo., 22-23. o.

66. Lászlót a háború után a Román Népbíróság Kolozsvárott perbe fogta és tízévi szabadságvesztésre ítélte. Vágó: „The Destruction of the Jews of Transylvania." 193. és 219. o.

67. Lévai, Fekete könyv, 254. és 258. o. Kun páter és az egyházi hierarchia szem»-bekerüléséről lásd A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme, i. m., 18. o. Kun pátert a háború után bűnösként halálra ítélték és kivégezték.

68. Bereczky, L m., 34-37. o. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 319-321. o. Lásd tovább Gábriel Adriányi: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte, 1895-1945. v. Hase és Kochler, Mainz, 1974, 106-116. o.

69. Az egyesület történeti hátterének részleteiről, s ebben Zichy püspök szerepének hangsúlyozását lásd Meszlényi Antal: „Zichy Gyula kalocsai érsek lélek- és életmentő akciója." A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme c. kötetben, 97-113.o.

70. „Az egyesület felépítéséről, tagságáról és háború alatti tevékenységéről lásd

Cavallier József: „A püspöki kar és a magyar Szent Kereszt Egyesület embervédő munkája." A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme c. kötetben, 148—168. o. Lásd továbbá Lévai, Szürke könyv, i. m., 83-85. o. és Szenes beszélgetését Éliás Józseffel Befejezetlen múlt c. kötetében, 35-36. o.

71. A bizottság hivatalos neve A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottsága volt. Á közhasználatban csak mint „Jó Pásztor Bizottságot" vagy „Jó Pásztor Missziót" emlegették. E könyvben egyazon értelemben használjuk e két elnevezést.

72. Például Stern Samu kérésére Steckl Adolfné, a bizottság egyik tagja megvizsgálta Berend Béla rabbi ellentmondásos tevékenységét. Lásd Éliás nyilatkozatát a YIVO archívumában, 768/3652/a. köteg. 1985. május 30-án kelt levelében, amelyet hozzám intézett, Éliás kétségbe vonta ennek a kijelentésnek az érvényességét. Viszont megerősítette a Stecklnére vonatkozó utalást, és további részletekkel szolgált arra vonatkozólag, hogy ő maga is gyanúperrel szemlélte Berend rabbi akkori tevékenységét. Hangsúlyozta, hogy Stern eredetileg Cavallier Józsefhez intézte kérését, és ő maga - azaz Éliás - kapcsolatba is lépett ez ügyben a Zsidó Tanács két tagjával, Komoly Ottóval és Földes Istvánnal, illetve dr. Szilágyi Sándorral, a belügyminisztérium tanácsosával. Lásd továbbá a 14. fejezetet.

73. Lásd a K.70/1944. sz. memorandumot, amelyet Muraközy Gyula és Éliás aláírásával május 12-én küldtek el a református egyház vezetőihez, a MOL 180. tekercsén.

74. E célból szorosan együtt dolgozott Török Sándorral, aki az áttérteket képviselte a Zsidó Tanácsban. Munkácsi, Hogyan történt?, 151-155. o. Török beszámolóját lásd a YIVO levéltárában, 768/3643 köteg. Éliás lelkész működéséről további részleteket lásd Szenes Sándorral való, már idézett beszélgetésében.

75. Legtöbbjük áttért szülők gyermeke és keresztény árva volt. Több gyermeket bújtatott budai villájában Homonnay Tivadar is, aki 1942 és 1944 márciusa között Budapest főpolgármestere volt. A zsidó gyerekek védelme szintén a Nemzetközi Vöröskereszt A osztályának volt a feladata. Homonnayról részleteket közöl: Menóra, 1993. június 18.

76. A B szekció szervezeti felépítését, a lakások és a bennük elrejtett gyermekek listáját lásd Friedrich Born: Bericht an das Internationale Komitee von Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 56. o.

77. Uo., 37-39. o. Hagenmacher Heinrich (Henrik) a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke volt. Továbbiakat közöl Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Magvető, Bp., 1978, 511-512. o.

78. Sztehló tiszteletes nyilatkozatát a YIVO őrzi a 768/3644. sz. iratkötegben. Nem sokkal a háború után Sztehló tiszteletes Svájcban telepedett meg. Hősiességéért és emberbaráti cselekedeteiért a Yad Vashem érdemrendet, tiszteletbeli díszoklevelet adományozott neki, és fát ültethetett az Igazak sugárútján Yad Vashemben.

79. Nagy tiszteletest Gábor Lajos, a híres Gábor nővérek apja mutatta be Domonkosnak. További részletek találhatók a Jó Pásztor Bizottságról Bereczky, Hungárián Protestantism, i. m., 19, 43-46; Lévai, Szürke könyv, i. m., 86-87; valamint Munkácsi, Hogyan történt?, 151-154. o.

A NÁCIKNAK a végleges megoldás végigvitelére irányuló nyomatékos és kíméletlen törekvései leleplezték az uralmuk alá került zsidó közösségek kiszolgáltatottságát, a szabad világ zsidó vezetőinek cselekvésképtelenségét és gyengeségét, s a nem náci és náciellenes világnak a zsidók helyzete iránti közönyét.

A semleges országok és a szövetségesek, a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt vezetői - bár 1942 óta tisztában voltak a nácik népirtó terveivel - 1944 júniusáig nem álltak M a zsidók mellett, nem siettek a segítségükre. Hallgatásukat és tétlenségüket alkotmányos és nemzeti érdekekre hivatkozva indokolták. A szövetségesek, bár aggódtak a zsidók sorsáért, jottányit sem liberalizálták menekültpolitikájukat, és háborús stratégiájukat sem hagyták a zsidó tragédiától befolyásolni. A semleges államok, amelyek közül egyik-másik eredetileg a tengelyhatalmakkal rokonszenvezett, nem bocsátkoztak bele semmilyen műveletbe, amely kétségessé tehette volna semlegességüket, s vonakodtak attól, hogy nagyobb számú zsidóval terheljék meg társadalmukat. A Vatikán gondosan ügyelt sajátságos helyzetének és a katolikus egyház egész világra kiterjedő érdekeinek megóvására. A Nemzetközi Vöröskereszt attól tartott, hogy beavatkozása veszélyeztetné a hadifoglyok ügyében végzett hagyományos munkáját.

Az európai zsidóság katasztrófájára való nemzetközi reagálás csak 1944 júniusának vége felé lett együttérzőbb. Csakhogy ekkorra Magyarország vidéki központjaiban lezajlottak a deportálások, három hét telt el a második front megnyitása óta és már szinte mindenütt elkerülhetetlennek látták a Harmadik Birodalom bukását.

1944 júliusának közepéig a Nemzetközi Vöröskereszt (NVK)¹ közvetlenül nem vett részt a zsidók jogainak és érdekeinek védelmében. Magyarországon is, mint mindenhol másutt, aggályosan ragaszkodott az 1929-es genfi egyezmény betűjéhez és szelleméhez, amely működését elsősorban a hadifoglyok ügyeire korlátozza. A Nemzetközi Vöröskereszt igyekezett nem beavatkozni a polgári lakossággal kapcsolatos kérdésekbe - a nemzeti Vöröskereszt-szervezetek feladatkörébe -, nem foglalkozott a kisebbségi csoportok kormányzatukkal szembeni védelmével és támogatásával.

A Nemzetközi Vöröskereszt nem tette magáévá a Zsidó Világkongresszushoz tartozó zsidó szervezetek javaslatait, és nem kérte a gettókban, munkaszolgálatban vagy koncentrációs táborokban fogva tartott zsidók polgári internáltakká nyilvánítását; mely intézkedés talán lehetővé tette volna, hogy az NVK helyszíni ellenőrző látogatásokat tegyen, élelmiszercsomagokat küldjön és gyógyszersegélyt adhasson. Ezek az intézkedések százezrek életét menthették volna meg. A Zsidó Világkongresszus részéről Aiyeh Tartakower és Aryeh L. Kubowitzki (később Kubovy) 1943. december 10-én éles hangú levélben javasolta a fentieket dr. Marc Peternek, az NVK egyesült államokbeli képviselőjének. A levelet 1944. január 5-én személyes megbeszélés követte. Sajnos, az NVK csak 1944. október 2-án kereste meg a német külügyminisztériumot azzal, hogy polgári hadifoglyoknak tekint minden, Németországban és megszállt országban őrizetbe vett külföldit, amikor már mindenki előtt nyüvánvaló volt a Harmadik Birodalom elkerülhetetlen összeomlása.²

Több oka is van, miért hárította el az NVK a zsidók mentésében való részvételt. Először is, a németek kijelentették, hogy a zsidók nem tekinthetők internáltnak, csak őrizetesnek, ez pedig büntetőjogi, s nem polgári jogi kategória. Következésképp nem vonatkoztatható rájuk az NVK azon joga, hogy ellenőrizheti a foglyokkal és internáltakkal való bánásmódot. Az NVK ezenfelül kijelentette, hogy a zsidók miatti állandó tiltakozásokat a hatóságok zokon vennék, és ez kárukra volna a zsidóknak, ahogyan mindenki másnak is, aki az NVK működésében érdekelve van.³ Az NVK a következőkben foglalta össze álláspontját:

Ha a Nemzetközi Bizottságot azzal a céllal hívták volna életre, hogy a zsidókat segítse a háború alatt, akkor meggondolásra érdemes volna ilyen irányvonalat követni, amely a becsületet az életmentés elé helyezi. De nem így áll a dolog. A zsidók megsegítésére, akárcsak a deportáltak megsegítésére, nincs semmi jogi alap. Nincs megállapodás, amely ezt lehetővé tenné vagy egy szemernyi ürügyet adna a bizottságnak a közbeavatkozásra. Sőt, a körülmények mind egy ilyen vállalkozás ellen szólnak. A siker lehetősége teljesen az érintett hatalmak beleegyezésétől függ. És ott van az összes egyéb cél, amelyet a konvenciók vagy az igen régi hagyományok folytán viszont tényleg elérhet a Nemzetközi Bizottság, vagy amelyet oly nagy nehézségek árán sikerült eddig ezeken túl is elérni. A zsidókérdésről vitába keveredni: ez meghiúsítaná az egész munkát anélkül, hogy akár egyetlen zsidót sikerülne megmentenünk.⁴

Ezt a gondolatmenetet követve, az NVK. magyarországi bizottsága először a másutt is hirdetett gyakorlatot követte. A bizottság a hagyományos hatáskörre korlátozta tevékenységét: a külföldiek kéréseinek teljesítésére és a hadifoglyokkal való bánásmód ellenőrzésére; a hadifoglyoknak egyébként csomagokat küldtek. Figyelmük több ezer lengyel és jugoszláv fogolyra terjedt ki, és kisebb számban más, szövetséges hadifoglyokra.⁵

A Nemzetközi Vöröskeresztnek tudomása volt az „idegen" zsidók 1941 nyarán történt tömeges eltávolításáról és a deportáltak lemészárlásáról. Decemberben tárgyaltak az „incidensről", anélkül hogy bármilyen akciót terveztek volna. 1942 nyarára tudhatták, hogy a nácik módszeresen legyilkolják Európa zsidóságát. Ennek ellenére hallgattak, nehogy konfrontációba kezdjenek a németekkel.⁶ A nemzetközi zsidó szervezetek pedig sürgették a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy küldjön delegátust Magyarországra, de az 1943 októberéig, Jean de Bavier Budapestre való kinevezéséig nem történt meg. De Bavier számos javaslatot tett az üldözöttek helyzetének nagyobb megkönnyítésére és a még nagyobb tragédia megelőzésére. A beszámolót felettesei nyilvánvalóan egyáltalán nem vették komolyan. 1944. február 18-án de Bavier, látván Magyarország német megszállásának előjeleit, útmutatást kért Genftől, miképpen lehetne megmenteni a magyar zsidóságot a lengyelországi és más, náciktól elfoglalt országok zsidóin beteljesedett sorstól. Március 27-én, vagyis alig néhány nappal a megszállás után, de Bavier felvetette, hogy Max Huber, az NVK elnöke „menjen és találkozzék Hitlerrel a magyar zsidók helyzetének javítása végett"⁷. Azt, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nem fogadta meg de Bavier javaslatát, Arieh Ben-Tov, a Nemzetközi Vöröskereszt második világháborús működésének egyik szakértője a Vöröskereszt egyik legnagyobb hibájának minősíti. Ben-Tov megállapítja:

Mivel az intézmény a deportálások válságos hónapjaiban nem működött Magyarországon és a tényeket kellően érdekelt szervezetek, s általában a széles közönség előtt nem tette ismertté, az SS és a magyar fasiszták jóval tovább mehettek a végleges megoldás gyakorlati kivitelezésében, mint egyébként tehették volna.

De Bavier-t visszahívták Genfbe, állítólag azért, mert nem beszélt németül, és Friedrich Born jött a helyébe, a Budapesti Svájci-Magyar Kereskedelmi Kamara igazgatója.⁹ S jóllehet Born május 10-én foglalta el hivatalát, amikorra már vidéken befejeződött a gettósítás, a Nemzetközi Vöröskereszt továbbra is a korábbi semleges állásponton maradt. Ez a beállítottság csak azután változott, hogy a budapesti Palesztina Hivatal vezetője, Krausz Miklós (Moshe) által június 19-én Svájcba küldött dokumentumok alapján a svájci sajtó elborzasztó beszámolókat jelentetett meg a magyarországi végleges megoldásról (lásd a 23. fejeze-.tét)-. Roosevelt elnök, Svédország királya és a pápa június végi közbeavatkozása után nagyjából két héttel az NVK is aktívabb szerep vállalására szánta rá magát Magyarországon. A szervezet fokozta tevékenységét Budapesten és Genfben is. Born erőteljesebb kampányba fogott, a deportáltak ügyében felkereste a külügyminisztériumot és más szervezeteket. Kapcsolatba lépett Theodor Horst Grell-lel, a német követség zsidószakértőjével, aki azzal nyugtatta, hogy a magyar zsidókat csak munkavégzésre viszik Németországba, s mivel a németeknek jó erőben lévő, egészséges zsidókra van szükségük, ők maguk feddték meg a magyarokat az itt-ott előforduló rossz bánásmódért. Grell ezenfelül azt bizonygatta Bornnak, hogy a Németországba érkezés után a zsidóknak gondjukat viselik, és fizikailag felerősítik őket a munkára vitel előtt. Elutasította azt az indítványt, hogy az NVK meglátogatna néhány tábort, arra hivatkozva, hogy ezek szerteszét vannak Németországban és Lengyelországban, s mivel hadianyaggyártással foglalkoznak, hollétüket titokban kell tartani.¹⁰

Július 7-én (e napon állította le Horthy a deportálásokat) Max Huber kapcsolatba lépett a magyar külügyminisztériummal. Kérte, hogy bocsássanak a rendelkezésére olyan információkat, amelyek lecsillapíthatnák az állítólagos magyarországi események miatti világraszóló nyugtalanságot, és engedélyt arra, hogy az NVK küldötte meglátogathasson néhány olyan tábort, ahová zsidókat internáltak és ott élelmiszert és ruhát osztanak szét.¹¹ Tahy Imre, a berni magyar ügyvivő július 19-én egy még konkrétabb kérést terjesztett elő. Az NVK egyik vezetőjével, Carl J. Burckhardt-tal folytatott, előző napi beszélgetéséről beszámolva sürgette, hogy Magyarország kérjen a németektől engedélyt, hogy az NVK berlini delegátusa, dr. Róbert Schirmer Budapestre látogathasson. Hangsúlyozta, hogy Schirmer a zsidókérdéssel kapcsolatban üzenetet visz Horthynak.¹²

Schirmer hamarosan meg is érkezett Budapestre, és július 21-én találkozott Sztójayval. Újra elismételte a Huber által korábban benyújtott óhajokat, javasolva, hogy adjanak neki lehetőséget néhány sárga csillagos ház felkeresésére; hogy hagyják abba „a zsidók külföldi munkára való kiszállítását"; hogy a theresienstadtihoz hasonló gettókba gyűjtsék a zsidókat (június 23-án ott járt egy NVK-delegáció, és megfelelőnek ítélte a gettót);¹³ s hogy az NVK-nak tegyék lehetővé a Magyarország felett lelőtt angol és amerikai pilóták sorsának tisztázását.¹⁴

Sztójay és Jaross Andor válaszát Csopey Dénes, a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetője adta át Schirmernek, július 23-án. A két vezető elfogadta Schirmer kéréseit, és nem volt kifogásuk az ellen, hogy az NVK-delegáció látogatást tegyen a kistarcsai és sárvári inter-nálótáborokban, ahol nem zsidó politikai foglyok is voltak; a sárga csillagos házakat a polgármesteri hivatal szociálpolitikai osztályának vezetőjével, Szentmiklóssy Józseffel együtt kereshetné fel.¹⁵ Július 27-én és 28-án Schirmer vezetésével NVK-delegáció járt Kistarcsán és Sárvárott az internálótáborokban; a táborok két tisztességes ember, Vasdényei István, illetve Gribowszki irányítása alatt álltak. A helyzetet mindkét helyen eléggé elfogadhatónak találták. (Előzetesen a delegációnak tudomására jutott, hogy röviddel a látogatás előtt a németek - holott Horthy leállította, a deportálásokat és ők maguk biztosítékokat adtak az NVK-nak - szerét ejtették közel 1300 zsidó Kistarcsáról és mintegy 1500 zsidó Sárvárról való deportálásának.)¹⁶ A delegáció megtekintett néhány gondosan kiválasztott sárga csillagos házat és zsidó intézményt, s általánosságban, a túlzsúfoltságot leszámítva, kielégítőnek találta a körülményeket.¹⁷ A látogatások persze hamis képet adtak a magyar zsidóság helyzetéről. A június 23-i, theresienstadti látogatás nem fedte fel Auschwitz és Treblinka valóságát; Kistarcsa és Sárvár felkeresése nem leplezte le a téglagyárakban és bevagonírozóközpontokban történt borzalmakat, és nem adhatott eligazítást a deportált zsidók sorsát illetően sem.

Eközben Budapesten Schirmer kapcsolatba lépett Edmund Veesen-mayerral, a Német Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottjával, s engedélyt kért arra, hogy a deportáltaknak csomagot küldhessen, hogy meglátogathasson egy tábort, s végül, hogy elkísérhessen egy vonatot Kassára. Veesenmayer, tanácskozván Eichmann-nal (augusztus 2-án) táviratot küldött a német külügyminisztériumba, amelyben azt írja hogy hajlandó lenne teljesíteni az első két kérést, ha „megfelelő élőkészületek történnének". A harmadik kéréssel kapcsolatban azonban hangsúlyozta, hogy azt el kell utasítani, mert „ez sértené az útvonalak és a célállomás titkosságát". Adolf Hezinger, az idegen állampolgárságú zsidók külügy-minisztériumi szakértője hatáskörébe tartozott a válaszadás. Az Inland II. osztály vezetőjének, Horst Wagnernak írott feljegyzésében ugyanazt a választ ajánlotta, mint amit július 10-én Hitler adott a magyaroknak, azon korábbi kérésükre, hogy egyes zsidók kapjanak lehetőséget a kivándorlásra. (Ez válasz volt Svédország, Svájc és az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal kérésére; lásd a 25. fejezetet.) Hezinger azt javasolta, hogy a csomagok szétosztását „csak az után" kellene lehetővé tenni, „hogy újrakezdődik a zsidóknak a Birodalomba való szállítása". Elvetette azt a gondolatot, hogy bárki is engedélyt kapjon deportálóvonat kísérésére, de azt nem tartotta lehetetlennek, hogy „az Eichmann-nal együttműködésben végzett alapos előkészítő munkálatok után" esetleg fel lehessen keresni a táborokat.¹⁸

Az NVK bizalmasan értesítette tevékenységéről a svájci helyi és nemzetközi zsidó szervezeteket. Július 21-én Burckhardt találkozott néhány svájci zsidó szervezet vezetőjével; erre augusztus 10-én egy nagyobb találkozó következett, amelyen részt vett Huber és a 17 legnagyobb Svájcban működő belföldi és nemzetközi zsidó szervezet és ügynökség képviselője, egyebek közt a Zsidó Világkongresszus, a Jewish Agency, a Palesztina Hivatal és a Joint küldöttei. Burckhardt ismertette a magyarországi zsidók helyzetét, a fő hangsúlyt az NVK tevékenységére helyezve. A találkozó egyik célja az volt, hogy megértesse a helyi és nemzetközi zsidó szervezetek vezetőivel: egybe kell hangolniuk tevékenységüket.¹⁹ Noha a tanácskozásokat, akárcsak a zsidó szervezeteknek benyújtott feljegyzéseket és memorandumokat, bizalmasan kezelték, a németek mégis tudomást szereztek tartalmukról. (Gyakran elcsípték a leveleket, köztük olyan emlékiratok másolatát is, mint amilyet a zsidó vezetők küldtek isztambuli vagy palesztinai vezetőtársaiknak.²⁰)

Az NVK sohasem érte el a Veesenmayer előtt júliusban felvázolt célokat; augusztusban pedig már jobban érdekelte két másik, a zsidó közösségnek nagy fontosságú terv: a spanyol, svájci támogatással lebonyolítandó emigrációs elgondolások és a gyermekek mentése. Július 12-én a Zsidó Tanács értesítést kapott, hogy Spanyolország kész 500 gyermek befogadására. A budapesti spanyol ügyvivő, Angel Sanz-Briz javaslatára a Tanács rábírta az NVK-t, hogy vegye oltalma alá a külföldi védettségű gyerekeket. Az NVK augusztus elején igent mondott e javaslatra, így legális mozgástere bővült, mert az „idegen" állampolgárok védelmére is kiterjeszthette működését.

A spanyol felajánlástól indíttatva Burckhardt augusztus 9-én felkereste Bothmer Károly bárót, a berni magyar követség vezetőjét. A báró azt javasolta, hogy Hans Bachmann, az NVK főtitkára találkozzék Tahyval, aki korábban kezeskedett az NVK-nak azért, hogy a palesztinai kivándorlási engedéllyel, vagy semleges országoktól való beutazási engedéllyel bíró magyar zsidók elhagyhatják az országot. A Csopey által augusztus 26-án tolmácsolt magyar válasz úgy szólt, hogy a magyar kormány el fogja ismerni az NVK illetékességét minden olyan segély- és kivándorlási ügyben, amelyet a magyar kormány képvisel vagy kezdeményez. Az NVK ki is használta helyzetét, és számos alkalommal szorgalmazta, hogy a magyar kormány gyorsítsa meg a budapesti svájci követség által felkarolt 2000 zsidó kivándorlását.²¹ Továbbította a szövetséges kormányok ugyanilyen értelmű feljegyzéseit is. Augusztus 16-án például a brit és az amerikai kormány közölte a magyarokkal, hogy elfogadták Magyarország korábbi ajánlatát (lásd a 25. fejezetet) és „megteszik a megfelelő előkészületeket a Magyarországról távozó és semleges külföldre vagy az Egyesült Nemzetek országaiba érkező zsidók gondozására"²². S jóllehet ezek az erőfeszítések mindaddig folytatódtak, amíg csak a szovjet erők fel nem szabadították Budapestet, senki, egyetlen csoport sem kapott engedélyt az ország elhagyására.

Az NVK legnagyobb erőfeszítéseit a budapesti zsidó közösség javára a nyilas időkben tette. Pártfogásába vette a gyermekeket, és törődött a zsidó intézmények, a gettó védelmezésével és ellátásával. A gyermekvédelem tervei augusztusban alakultak ki, a deportálások hosszan tartó fenyegetésére, a közellátás folytonos romlása és a gyorsan közelgő front miatti veszélyek hatására.²³

Born vezetése alatt két gyermekvédelemmel foglalkozó osztály létesült az NVK kebelén belül: az A osztály, amelyet a cionista vezető, Komoly Ottó irányított,²⁴ és a B osztály, amelyet a Jó Pásztor Bizottsághoz tartozó Sztehló Gábor evangélikus lelkész vett gondjaiba.²⁵ Ezenfelül Born volt felelős a T-szekció (Transportgruppe, Szállítóegység) létrehozásáért; ez a 101/359-es munkaszolgálatos-század, az ún. Ruhagyűjtő Munkásszázad 25-35 újoncból állt. Dr. Wilhelm Györgynek - Wilhelm Károlynak, a Zsidó Tanács tagjának fia - és Komlósi Istvánnak a vezetésével a T-szekció segítő, mentő- és ellenállóakciókat hajtott végre. Born különösen tevékeny szerepet játszott több ezer zsidónak a hegyeshalmi halálmenetekből való kimenekítésében és a gyermekotthonok, valamint a gettó élelemmel és tüzelővel való ellátásában.²⁶

A nyilas időszakban az NVK védelem alá vett számos zsidó és nem zsidó intézményt: kórházakat, népkonyhákat, fogyatékosok és aggok otthonait, kutató és tudományos intézeteket, további üzleteket.²⁷ Ezeknek az intézményeknek a főbejáratára tettek ki, a következő magyar, német, francia és orosz nyelvű felirattal: „A Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság védelme alatt". Born és segítőtársai nyomon követték a nyilasok zsidóellenes intézkedéseit, a hivatalos eredetűeket éppúgy, mint az illegálisakat, és gyakran felléptek a vezetőknél, kivált Kemény Gábor bárónál, a külügyminiszternél, hogy könnyíthessenek a zsidók sorsán. Ezeknek a közbenjárásoknakköszönhető, hogy október 30-án a kormányzat közölte: elfogadja a Vatikán és a külföldi követségek által kiadott menleveleket, és kezeskedik az NVK által védett összes intézmény és épület területenkívüliségéért.²⁸

Nem sokkal a budapesti gettó felállítása után Hans Weyermann érkezett Genfből Born segítségére. Bár a két NVK képviselő között a kapcsolat nem volt felhőtlen, sikerült különválasztaniuk kötelezettségeiket a főváros felszabadulása előtti néhány válságos hétre. Born még a karácsonykor kezdődött szovjet ostrom előtt visszavonult budai otthonába, és onnan irányította az NVK budai tevékenységét, Weyermann feladatai pedig a pesti részre összpontosultak, oda ahol a gettó is volt. Az NVK működése hatékonyabbá vált a pápai nunciussal és a semleges államok képviselőivel való együttműködés révén. A szorongatott zsidó közösség támogatására tett intézkedéseket ugyanis - egyebek közt a gyermekotthonok védelmét és a zsidók kimentését a halálmenetekből - együttesen tervezték meg és hajtották végre (lásd a továbbiakban).²⁹

Az európai zsidóság katasztrófájára a Vatikán - ha más meggondolásokból is - hasonlóképpen reagált, mint a Nemzetközi Vöröskereszt. A ma rendelkezésre álló bizonyítékok alapján XII. Pius pápa és a Vatikán vezetői éppúgy tisztában voltak a nácik végleges megoldásának programjával, mint a szabad világ zsidó és nem zsidó vezetői. E programot ismerték néhányan a Vatikán külföldi képviselői közül is. Am a Vatikán, akárcsak az NVK, 1944 júniusának végéig nem lépett fel a zsidók érdekében. Közbenjárásuk még akkor is inkább csak visszafogott diplomáciai lépésekre korlátozódott nyilvános kiállás helyett.

Maga a Vatikán adott közre bizonyítékokat az 1970-es években arról, hogy a katolikus egyház vezetésének tudomása volt a végleges megoldás programjáról. A pápaságnak a második világháborúban játszott szerepéről megjelentetett kötetsorozatban a Vatikán bemutatott néhány dokumentumot, amelyek a gondos válogatás ellenére is felfedik, hogy XII. Pius pápát diplomáciai és magáncsatornákon át ismételten tájékoztatták arról, hogy a zsidókat Lengyelországban tömegesen legyilkolják, és arról, hogy a náci megszállás alatt álló Európából haláltáborokba deportálják őket. A pápa 1941 elejétől kezdve értesült a zsidók deportálásáról, az 1942. év kezdetétől állandó és részletes tudósítást kapott a zsidóellenes hadjáratról, egyebek közt arról, hogy számos deportáltat pusztulásra szánnak. Az egyházi méltóságok között Bécs érseke, Theodor Lmitzer bíboros az elsők között adott vészjelet a pápának a zsidók „iszonyú sorsa" felől. A pozsonyi pápai követ, Giuseppe Burzio megindulásuktól, 1942 márciusától fogva rendszeresen hírt adott a Szlovákiából való tömeges deportálásokról. A berlini pápai nuncius, Cesare Orsenigo érsek arról számolt be Monsignore Giovanni Battista Montininak, ez időben Pius pápa helyettes államtitkárának, a későbbi VI. Pál pápának, hogy „a nem árják sorsával kapcsolatban a leghátborzongatóbb feltevések sem tűnnek lehetetlennek"³⁰.

1942 augusztusában Kurt Gerstein SS-Obersturmfuhrer informálta dr. Wintert, a bíborosi testület jogtanácsosát, Konrád von Preyssinget Berlin püspökét a Belzecben, Lublin közelében a szeme láttára történt el-gázosításokról, és sürgette, hogy ez a tény mihamarabb jusson tudomására a Vatikánnak.³¹ Néhány hónappal korábban a svájci és nemzetközi zsidó szervezetek képviselői megbeszélést folytattak Monsignore Filippo Bernardinival, a berni nunciussal, akit szóban és írásban tájékoztattak a közép-kelet-európai zsidók sorsáról. 1942 szeptemberében a Jewish Agency Harold H. Tittmann Jr., Roosevelt elnök személyes vatikáni képviselőjének, Myron C. Taylornak a munkatársa révén emlékiratot küldött Monsignore Luigi Maglione pápai államtitkárnak, amelyben röviden ismertette a Nyugat-Európából való tömeges deportálásokat és a lengyelországi zsidók elpusztítását.³²

A nácik zsidóellenes terveit tekintve Angelo Giuseppe Roncalli érsek volt az egyik fő forrás: az isztambuli apostoli küldött (a későbbi XXUL János pápa). A Monsignore Montininak címzett jelentésében 1943. július 8-án leszögezte, hogy zsidók millióit küldték Lengyelországba, ahol megsemmisítették őket. A megsemmisítésről nem ír részletesebben, valószínűleg azért, mert ekkorra a koncentrációs tábori rendszer már eléggé jól ismert volt. Roncalli érsek az ankarai német követtel, Franz von Papennel is közölte, hogy tudomása van a megsemmisítési programról. A követ válaszul a szovjetek által a lengyelek között - Szmolenszk közelében, a katini erdőben - véghezvitt tömeggyilkosságra hivatkozott.³³

Roncalli érsek egyik hírforrása a Jewish Agency Végrehajtó Bizottsága volt, amellyel 1943-tól kezdve szoros kapcsolatban állott. A képviselet isztambuli irodájának vezetője, Chaim Barlas folyamatosan tájékoztatta az apostoli küldöttet az európai zsidóellenes intézkedésekről. Es néhány nappal Magyarország német megszállása után Barlas küldött is az érseknek egy rövid levelet, melyben mégköszönte Roncallinak, hogy kész kapcsolatba lépni a Szentszékkel és a budapesti apostoli küldöttel a magyar zsidóság érdekében.³⁴

A pápa, holott volt tudomása a nácik zsidóellenes tevékenységéről, következetesen elutasította, hogy nyilvánosan megbélyegezze azt. A szabad világ zsidó vezetői, a Zsidó Világkongresszus munkatársait is ideértve, többször megkísérelték rábírni, hogy nyíltan lépjen fel a tömeggyilkosságok ellen és kiközösítéssel fenyegesse meg Hitlert és a megsemmisítésekben közreműködőket.³⁵ Nyugati vezetők is fordultak hozzá hasonló kérésekkel. 1942 júliusában Tittmann emlékeztette a Vatikánt, hogy hallgatása „veszélyezteti erkölcsi tekintélyét és aláássa az egyház, sőt a Szentatya iránti bizalmat"³⁶.

A pápa elzárkózott attól, hogy „bármiféle, a zsidók deportálása elleni demonstratív kijelentésbe keveredjék", és hallgatott még akkor is, amikor 1943. október 16-17-én a római zsidókat terelték össze. S jóllehet a római zsidók elleni intézkedések világosan megmutatták a Vatikánnak, mi is történt másutt a náci uralom alatt álló Európában, a pápa továbbra sem volt hajlandó megtörni hallgatását, mert nem akart „semmi olyasmit mondani, amit a német emberek ellenséges fellépésnek vehetnének egy rettenetes háború közepette"³⁷.

A szabad világ zsidó vezetői megpróbáltak kiemelkedő katolikus egyházi és politikai személyiségeket rábeszélni arra, hogy járjanak közben a pápánál: hagyjon fel a hallgatással. Legtöbb próbálkozásuk hiába való volt. Egyes katolikus méltóságok, mint például Edouard Theunis, Belgium korábbi miniszterelnöke, arra hivatkozva tagadta meg befolyásának latba vetését, hogy „Oszentségének súlyos okai vannak arra, hogy álláspontját ne hozza nyilvánosságra"³⁸. A zsidó vezetők által felkeresett világhírű katolikusok közül, ahogy mondják, egyetlenegynek volt bátorsága elítélni a pápa hallgatását: Jacques Maritainnek, az ekkoriban számkivetettségében, az Egyesült Államokban élő neves filozófus-teológusnak.³⁹

A zsidó csoportok számos alkalommal fordultak kéréssel a Vatikánhoz. Rendesen azt a választ kapták, hogy „a Szentszék mindent megtesz, amit tud"⁴⁰. A pápa hallgatásának okai igen szerteágazók és nem mindenben igazolhatók. Egyes tudósok szerint a Szentatya „Németország iránti elfogultsága" miatt nem emelt végül is szót a megsemmisítések ellen, és azért, mert „minden másnál jobban tartott Európa bolsevizálódásától". A több mint 20 millió katolikust számláló német nép iránti meleg érzületei és a német kultúra nem titkolt nagyrabécsülése alighanem húszéves németországi, pápai nunciusi szolgálatából eredhettek. A Vatikánnak a bolsevizmustól való irtózata érthető volt: a vatikáni vezetők nem rejtették véka alá, mennyire tartanak tőle. A pápa, egyik titkárának, Róbert Leiber atyának a szavai szerint „mindig veszélyesebbnek látta az orosz bolseviz-must, mint a német nemzetiszocializmust". 1943 nyarának végén, Olaszországnak a háborúból való kikerülése után Monsignore Maglione kijelentette, hogy „Európa sorsa a keleti feonti német győzelemtől függ"⁴¹.

A pápa, noha bizonyára elszörnyedt a nácik bűnein, valószínűleg úgy érezte, hogy nem ítélheti el a zsidók tömeges legyilkolását anélkül, hogy ne helytelenítse mindjárt más csoportok tömeges elpusztítását, és nem pellengérezheti ki a németeket úgy, hogy egy szót se szóljon a szov-je-tekről.⁴² Meglehet, nem akarta megingatni a német katolikusok állampolgárihűségét, akik között számosan harcoltak a bolsevizmus elleni küzdelem élvonalában, vagy nem akarta eljátszani a Vatikán semlegességét. Lehetséges, hogy azért volt tartózkodó a zsidókérdésben, mert - akárcsak sok más egyházi vezető Európában, köztük a magyarországi Serédi Jusztinián bíboros — felismerte, hogy lényegében minden előzetes diplomáciai erőfeszítése zátonyra futott. A Vatikán maga leggyakrabban azzal a magyarázattal szolgál, hogy ez a pápai politika, amely a nyilvánosság előtt nem szólt a zsidók helyzetéről, a zsidók javára folytatott titkos politika veszélyeztetését kívánta elkerülni.⁴³ A katolikus egyház háború alatti szerepének egyik kutatója így összegzi ennek a még akkor is vallott felfogásnak a hibáit, amikor a zsidók már folyamatosan váltak tömeggyilkosságok áldozatává:

.. .Ha XII. Pius nyilvánosan vádolja a tömeggyilkosokat és a vatikáni rádió is ezt széles körben kisugározza és a püspökök felolvassák a szószékről, akkor zsidóknak és keresztényeknek egyaránt tudomására jutott volna, hogy mivel jártak a keletre való deportálások. A pápának hittek volna, ha a szövetségesek rádióadásait háborús propagandának gondolva, vállat vontak is. Ez sok deportáltat figyelmeztetett volna és fordított volna a szökés felé, akik így egyszerűen elfogadták a németek ígéreteit arra nézve, hogy pusztán csak áttelepítés vár rájuk. Sokkal több keresztény segítette és óvta volna a zsidókat; sokkal több életet lehetett volna megmenteni.⁴⁴

A kiátkozással való fenyegetés az ultraradikálisokat valószínűleg nem rettentette volna el gyászos elgondolásaik véghezvitelétől, de talán hatással lett volna sok olyan katolikusra (és más keresztényre) Európában, akik cselekvő részesei voltak a végleges megoldás valóra váltásának. 1944 nyarának elején a pápa éppily elutasító volt egy, a magyar zsidók ügyében nála járt küldöttséggel is, amely Róma főrabbijából, Gil Jakovból, az akkoriban Róma környékén állomásozó Zsidó Brigád tábori lelkészéből és Ben Dórból, a Davar tudósítójából állott. A küldöttség által szorgalmazott pozitív lépések helyett állítólag csak kijelentette, hogy „imádkozni fog" az áldozatokért.⁴⁵

A pápa első közvetlen beavatkozása egy Horthynak küldött diszkrét diplomáciai kérés volt, annak a „nagyszámú szerencsédennek" a védelmében, akit „nemzetisége vagy származása miatt" üldöznek (lásd a továbbiakban). De ez a kérés is akkorról való, amikor a vidéki deportálások már lassan végük felé közeledtek, és csak arra a nagy nyomásra történt, amit az amerikaiak fejtettek ki azután, hogy az auschwitzi jegyzőkönyv nyomán a svájci és a svéd sajtó leleplezéseket tett közzé.

A Vatikán a hírek szerint 1944 áprilisának végén az elsők között kapta meg az auschwitzi jegyzőkönyv másolatát. Ezt Giuseppe Burzio, a pozsonyi nuncius révén küldték el a Vatikánnak.⁴⁶ Bár a jegyzőkönyv hitelessége felől a magyar zsidókra nézve baljós következményeket illetően nem maradt semmi kétség, a Vatikán június végéig még csak választ sem adott, amikor is egyik titkos megbízottja, Monsignore Mario elment Szlovákiába, a két auschwitzi szökevénnyel beszélni (lásd a 23. fejezetet). Csak Monsignore Mario beszámolója és a svájci sajtóban megjelent leleplezések után határozta el a pápa, hogy személyesen fog Horthyhoz fordulni. Június 25-i távirata ugyan már megkésett volt ahhoz, hogy bármi hasznára lehessen a vidéki zsidóknak, de szerepet játszott Horthy elhatározásában, hogy megmenti a budapesti zsidókat. A Vatikán álláspontját hathatósan fejtette ki az apostoli követ, Angelo

Rótta, aki doyenje volt a budapesti diplomáciai testületnek.⁴⁷ Roppant rátermett és könyörületes ember lévén, vezető szerepet vitt a német megszállók bejövetele után a Sztójay-kormány tagjainak a zsidókkal szembeni túlkapásoktól való egyénenkénti és együttes megóvásában. A Sztójay-kor-mány beiktatása, március 22-e és a tömeges deportálások kezdete, május 15-e között a nuncius több alkalommal fordult a miniszterelnökhöz, és Jungerth-Arnóthy Mihályhoz, a tényleges külügyminiszterhez, mértékletességért és a jogtalanságok beszüntetéséért közbenjárva. Ezek a találkozások vagy személyes részvételével, vagy Gennaro Verolinón, a nunciatú-ra titkárán (uditore) keresztül történtek. A nuncius élen járt a magyar keresztény egyházak tiltakozó intézkedéseinek megtételében is, még hathatósabb közbelépésre sürgetvén az egyházi vezetőket az üldözöttek oldalán. De a végleges megoldás programjának első szakaszában a nuncius, a magyar egyházi vezetőkhöz hasonlóan, főleg az áttértek és a zsidó eredetű keresztények sorsával törődött.

Május 15-ére, amikor kezdetét vette a deportálás, a nuncius belátta e felfogás tarthatatlanságát, azt, hogy a kormányzat figyelmen kívül hagyta figyelmeztetéseit. E napon beadványt terjesztett elő, amelyben elítélte a kormány cselekedeteit, s hangsúlyozta, hogy az egész világ tudatában van annak, mit jelentenek a deportálások.⁴⁸ Ismételten a kormányzathoz fordult, hogy az ne lépje túl saját határait a zsidók elleni küzdelemben. A beadvány, hivatkozva arra, hogy a deportálások épp csak hogy elkezdődtek, megállapítja:

Mindezért az Apostoli Nundatúra kötelességének tartja tiltakozni és nem hamis részvéttől, de az igazság és a keresztény felebaráti szeretet valódi érzésétől indíttatva, katolikusok ezreinek meg ezreinek megszentelt érdekei védelme miatt még egyszer óvást emelni a magyar kormánynál, hogy az a zsidók elleni hadjáratban ne lépje túl a határokat, melyeket a természeti jog és a pozitív isteni törvény megszabnak és kerüljön minden olyan cselekedetet, amely ellen a Szentszéknek, s vele együtt a valóban keresztény világ lelkiismereténektiltakoznia kellene. -

— a kormány tegyen különbséget zsidók és áttértek között, a keresztény hitre tértek, Szlovákiához hasonlóan, mentesüljenek az antiszemita intézkedések alól;

- a kormányzat által államérdekből hozott intézkedések végrehajtásával ne sértsék meg az alapvető emberi j ogokat;

r- a kormányzat tegyen megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy ne ismétlődhessenek meg olyanfajta túlkapások és támadások az egyházi intézmények és személyek ellen, mint amilyeneket a rendőrség á Szent Kereszt Egyesület elleni rajtaütéskor elkövetett.

Ez a beadvány különös fontossággal bír a Vatikán történetében, mert ismereteink szerint ez volt az első, a Szentszék képviseletében benyújtott hivatalos tiltakozás a zsidók deportálása ellen.⁴⁹ Hasonlóan az ezt követő összes beadványhoz, hangja diplomatikus és személytelen volt. A nuncius kétségtelenül tisztában volt a deportálások realitásával. Május 15-én Sztójay miniszterelnökhöz intézett beadványában szó szerint a következőket írta: „Mindenki tudja, mit jelent a deportálás a gyakorlatban"⁵⁰, eljárása ugyanakkor a Vatikán által megszabott politika keretein belül maradt. A korszak egyik kutatója írta: „a Vatikán egyeden képviselője sem mondta el nyilvánosan a katolikusoknak, hogy nem szabad együttműködniük, mert Németország a zsidók szisztematikus és teljes kiirtását tervezi, és a zsidók legyilkolása bűn" .⁵¹

A tiltakozó beadvány mellett a nuncius személyes feljegyzést is küldött Sztójaynak, melyben kérte, hogy támogassa a három kérést, és felhívta arra a figyelmét, hogy szakadatlanul tájékoztatni fogja a Szentszéket a magyarországi fejleményekről.⁵²

A minisztertanács május 17-én elfogadta a nuncius kérelmét, miután a magyar egyházak vezetői is hasonló óhajokat terjesztettekbe Sztójay javaslatainak megfelelően, a tanács úgy döntött, hogy

- felkéri a belügyminisztert: a Zsidó Szövetség alatt külön osztály foglalkozzék a kikeresztelkedett zsidókkal;

- ahol az elkülönítési eljárás még nem fejeződött be és ezt a kikeresztelkedettek kifejezetten kérik, őket a zsidók számára kijelölt házak külön részébe kell elhelyezni;

- kikeresztelkedett zsidók sem mentesíthetők a külföldi munkára való kiküldés alól, gonoskodás történik arról, hogy ez humánusan, családjukkal együtt történjék;

- olyan intézményt kell felállítani, amely egyes személyeket mentesíthet a zsidótörvény hatálya alól, a nemzet különleges érdekéből.⁵³

A források szerint a minisztertanács Jungerth-Arnóthy révén is kapott üzenetet, aki ellenszenvvel viseltetett a belügyminisztériumi Jaross-End-re-Baky-csoport politikája iránt, és különösen érzékeny volt a külföldi reagálásra. Közölte, hogy a nuncius megmutatta neki XII. Pius pápa levelét, amely szerint „Magyarország Szűz Mária és Szent István országa, amelynek becsületére örök szégyenfoltként tapad a zsidókkal szembeni bánásmód."⁵⁴

Május 27-én a külügyminiszter tudósította a nunciust a minisztertanács határozatairól. A közlemény csupán megismételte a szabványszerű választ, hogy a szállítás humánus körülmények közt folyik és külföldi munka a célja. A nuncius áttértek miatti aggodalmát enyhítendő, az írás hangsúlyozta, hogy a zsidóknak a korábbi években történt tömeges áttérését főleg politikai és gazdasági okok magyarázzák.⁵⁵

A nunciust nem győzték meg a kormányzat homályos érvei. Június 5-i feljegyzésében rosszallotta a deportálásokat, s azt, hogy az az idősekre, betegekre és gyerekekre is kiterjed. Kissé csípősen csodálkozását fejezi ki, hogy a kormányzat a zsidó munkavégzőknek megadja azt a kegyet, hogy a családjukat is velük küldi, de semmilyen ilyesfajta lehetőséget nem ad az évekre Németországba küldött keresztény munkások ezreinek.⁵⁶

A nunciusnak a magyar keresztény egyházak által indított akciókkal párhuzamos akciója június végén nagyot lépett előre, miután a svájci sajtó leleplezéseket közölt a deportálások és a koncentrációs tábori rendszer borzalmairól. A világnak a borzalmak beszüntetése ügyében Horthyhoz folyamodó vezetői között volt XII. Pius pápa is.

A magyar zsidóság tragédiájával összefüggésben XII. Pius pápára a megszállás óta nagy nyomás nehezedett, hogy végre tegyen valamit. A Jewish Agency képviselőinek Roncalli érsek révén küldött kérelmeihez más forrásokból származó kérések is társultak. Március 24-én az Egyesült Államok Háborús Menekültügyi Hivatala (WRB) a washingtoni apostoli követ által sürgette a pápát, hogy használja fel befolyását a magyar zsidók megmentésére.⁵⁷ E testület május 26-án, a tömeges deportálások kezdete után újra kérést menesztett a pápához, most Harold Tittmannon, az Egyesült Államok külügyminisztériumának vatikáni képviselőjén keresztül:

Úgy hisszük,... idő- és alkalomszerű, hogy a magyar hatóságoknak és embereknek emlékezetükbe idéztessenek a gyámolítatlan férfiak, nők és gyerekek üldözésének és tömeges legyilkolásának eltűrésével megsértett erkölcsi értékek és az elnézésből folyó lelki következmények. Evégből komolyan felvetjük, hogy ha Őszentsége helyesnek találná, fejtse ki ez irányú véleményét a magyar hatóságoknak és embereknek, személyesen a rádión keresztül és a magyarországi nuncius és papok révén, nemkülönben ajSzentszék egyenesen e célból Magyarországra indított képviselője révén. Őszentsége, mint azt őszintén reméljük, lehetőséget lát majd arra, hogy emlékeztesse a magyar hatóságokat és embereket - akik közül számosan éreznek lelki hűséget a Szentszék iránt - ezeknek a cselekményeknek a lelki következményeire, és azokra az egyházi büntetésekre, amelyek az elkövetőket sújthatják.

A szabad világ zsidó vezetői is megkeresték a pápát. Május 22-én például Isaac Herzog és Ben-Zion MeirUziel, Palesztina főrabbija fordultak hozzá a kairói apostoli követ közvetítésével, s azt kérték tőle, hogy vesse latba „nagy befolyását.,, a magyar zsidóknak a megsemmisítés ördögi tervétől való megmentésére"⁵⁹. Június végén Bemard Griffin, Westminster érseke kéri fel (a Zsidó Világkongresszus nevében), hogy lépjen közbe Magyarországon.⁶⁰ Amikor aztán a .pápa engedett a kérésnek, akkor -akárcsak a nuncius és a magyarországi egyházi vezetők - diplomatikusan lépett fel.

Több oldalról fordultak hozzánk, vetnénk latba mindent, hogy e nemes és lovagias nemzet kebelén belül ne hosszabbíttassanak és súlyosbíthassanak a szenvedések, mélyeket nagyszámú szerencsétlen nemzetisége vagy faji származása miatt már oly régóta keservesen visel. A Mi atyai szívünk nem maradhat érzéketlen ezekkel a sürgető kérésekkel szemben a mi szeretet szolgálatunknak megfelelően, mely minden embert átölel. Ezért személyesen Fő-méltóságodhoz fordulunk, nemes érzelmeire apellálva, abban a teljes bizalomban, hogy Főméltóságod mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll, hogy annyi szerencsétlen ember újabb gyásztól és fájdalomtól megkíméltessék. ¹

A „zsidó" szó ugyan nem szerepelt az üzenetben, Horthy és környezete azonban tökéletesen megértette a pápai intenciókat. Mialatt a Sztó-jay-kormány az utolsó vidéki zsidókörzet kiürítésével foglalkozott, Horthy már a zsidóellenes intézkedések világvisszhangja miatt aggódott. A gyorsan romló hadihelyzettel tisztában lévén, egyre inkább hajlott legalább a budapesti zsidókmegmentésére. Ez az ellentmondásos helyzet világosan visszatükröződik Sztójaynak és Horthynak a nunciushoz, illetve a pápához írott válaszában.

Sztójay a nuncius június 5-i jegyzékére adott június 30-i válaszában kitart kormányának az áttértekkel és a deportálásokkal kapcsolatos álláspontja mellett:

Anélkül, hogy a magyar törvényhozásnak a zsidókérdés rendezésével kapcsolatos irányelveit módjában állana megváltoztatni, a királyi kormány hangsúlyozni kívánja, hogy nem utasítja vissza a kitért zsidók érdekében hozandó különleges megfontolásokat. A királyi kormány ebben a szellemben vizsgálta meg az Apostoli Nunciatúra legutóbbi Jegyzékét, amellyel kapcsolatban álláspontját a következőképpen összegzi:

1. Amint azt már közöltük, a kitért zsidók érdekeit a Magyarországi Zsidók Szövetségének kebelén belül választandó különleges szakosztály fogja képviselni. Addig is, amíg ezen szövetség alapszabályai jóváhagyatnak, az Ideiglenes Intézőbizottságban Török Sándor úr képviseli a kikeresztelkedett zsidókat. Minden szükséges intézkedés megtörtént annak érdekében, hogy a kitért zsidók képviselőjének működését elősegítsék.

b) Felhasználva az alkalmat, megjegyezni kívánjuk, hogy a magyar zsidók nincsenek kitéve deportálásnak. Nagyszámú zsidó fizikai munkást bocsátottak a német kormány rendelkezésére. Az a tény, hogy velük együtt családjukat is Németországba vitték, annak a megfontolásnak következménye, hogy a családokat ne válasszák szét, mert nagyobb munkateljesítmény várható azoktól a zsidóktól, akikre családjuk jelenléte megnyugtatóan hat. Minden intézkedés megtörtént azonban annak érdekében, hogy az ipari és gazdasági élet fenntartásához nélkülözhetetlenül szükséges munkaerők között a kikeresztelkedett zsidók és családjaik az ország határain belül maradjanak.

c) A királyi kormány jelenleg felfüggesztette a Svéd Vöröskereszt és a svájci kormány által kezdeményezett különböző kivándorlási tervekhez való hozzájárulását, amelyeknek értelmében bizonyos számú személy Svédországba és a Közel-Keletre emigrálhatna. A királyi kormány jóindulattal vizsgálja e terveket, és mihelyt azok a megvalósulás fázisába lépnek, azon lesz, hogy a kitért zsidók részesüljenek elsősorban a kivándorlás lehetőségében.

2. A királyi kormány a legszigorúbb rendszabályokat léptette életbe, hogy általánosan biztosítsa a zsidókat: a velük szemben foganatosítandó eljárások végrehajtása alkalmával; emberi és méltányos bánásmódot s egész különleges figyelmet írt elő a végrehajtó közegek részére, akik kötelesek az emberiesség elveivel ellentétes minden visszaéléstől tartózkodni.⁶²

Sztójay kanyargós válaszától eltérően, amelyet nem sokkal a nevezetes június 26-i koronatanács után adott a nunciusnak (lásd a 25. fejezetet), Horthy a pápa kérésére küldött válaszában nyíltan utalt arra, hogy elszánta magát a cselekvésre:

A legmélyebb megértéssel és hálával fogadom Szentséged távirati üzenetét és kérem Szentségedet, legyen meggyőződve arról, én mindent megteszek, ami hatalmamban áll, mindenekfelett, hogy a keresztény emberi elvek követelményét érvényhez juttassam. Legyen szabad Szentségedet még arra kérnem, hogy kegyeskedjék a magyar népét súlyos megpróbáltatásainak órájában kegyelmében megőrizni.⁶

A nunciust felbőszítette az az érzéketlenség, amellyel a miniszterelnök igyekezett elleplezni a zsidóellenes hajsza tényeit, s ennek a Sztójay-val július 6-án folytatott megbeszélésén hangot is adott. Szavait nemigen válogatva „utálatosnak" és Magyarországra nézve „becstelennek" bélyegezte a zsidókérdés kezelését. Kivált sérelmezte a csendőrség által elkövetett kegyetlenkedéseket, és azt, hogy számos kereszténynek született, vagy 30-40 éve kereszténységben élő magyar emberrel éppoly méltatlan módon bánnak, mint a zsidókkal. Sztójay válaszul megismételte június 30-i irományának érveit, és elősorolta a kormányzat által adott engedményeket, amelyeket július 7-én Serédi bíborosnak írva már közölt (lásd a 30. fejezetet).⁶⁴ Sőt e találkozáskor a miniszterelnök rá akarta venni a nunciust, hogy az, befolyását felhasználva, fordítsa el a bíborost június 29-i pásztorlevelének tervezett szétküldésétől. A pásztorlevélben Serédi a kormánnyal ellentétes véleményét fejtette ki. A nuncius elutasította a kérést, mondván, hogy a magyar katolikus egyház nem bocsátkozott semmilyen kormányellenes vállalkozásba, csupán megkísérelte ráterelni a figyelmet arra, miképpen is oldódott meg a zsidókérdés, s egyben óva intett az egyház szabadságának bármiféle korlátozásától.⁶⁵ Amint aztán kiderült, a miniszterelnök a nuncius ellenállása dacára is elérte célját, és megakadályozta a pásztorlevél szétküldését.

Sztójay, hogy legalább részben visszanyerje a Szentszék jóakaratát, teljesítette a nuncius külön kérését, amelyben 14 kikeresztelkedett zsidót kívánt mentesíttetni a zsidóellenes törvények alól,⁶⁶ és július 22-én írásban biztosította őt a július 6-án említett engedmények felől. A nuncius ugyan megköszönte az engedményeket, de megjegyezte, hogy „távolról sem tekinthetők kielégítőnek"⁶⁷.

A nuncius a szövetségesek kérésére közbenjárt az internáltak érdekében is. Július 13-án például felkereste a külügyminisztériumot egy, az amerikai kormánytól a Szentszéken át küldött kérést támogatva: hogy mindazokkal, akiket politikai, felekezeti vagy faji okok miatt internáltak, a genfi egyezmény szerint bánjanak, és tegyék lehetővé, hogy élelmiszercsomagot vehessenek át az NVK-tól. Mivel ilyen jellegű internálótábor csak kevés volt Magyarországon - ilyen volt Kistarcsa és Sárvár -, a minisztérium, a miniszterelnökségi titkársággal és a belügyminisztériummal egyetértésben két nap múlva teljesítette a kérést.⁶⁸ Július 31-én, a kis-tarcsai és sárvári „illegális" deportálások után (lásd a 22. és a 25. fejezetet) a nuncius közbenjárt Antal Istvánnál, az igazságügy-miniszternél a 3000 politikai fogoly ügyében, akiket értesülései szerint Komáromon keresztül szándékoznak deportálni.⁶⁹

A deportálásokat hivatalosan ugyan július 7-ével felfüggesztették, Budapest külvárosaiban azonban 8-án és 9-én még folytatódott a deportálás, de felújításuk réme különösen az át nem tért zsidókat veszélyeztetve továbbra is fenyegetett. A budapesti zsidók tervezett deportálásának időpontja, valamint a fővárosból való kitelepítésük terve (amelyet csak előjátéknak tekintettek a deportálásokhoz) erőfeszítéseinek folytatására ösztönözték a nunciust. Monsignore Rótta, akit a budapesti zsidók augusztus 25-i tervezett „áttelepítéséről" hírt adva, a Zsidó Tanács riasztott, augusztus 21-én Portugália, Spanyolország és Svédország képviselőivel együtt hevesen tiltakozott a deportálások újrakezdése ellen.⁷⁰

A szabad világ zsidó vezetői e viszonylag nyugodt periódusban is folytatták próbálkozásaikat, hogy rábírják a pápát a szorongatott zsidók melletti fellépésre. Palesztina főrabbija, Isaac Herzog elkeseredett erőfeszítéseket tett - közvetlen és közvetett módon - annak érdekében, hogy a pápa fogadja. De minden kísérlete meghiúsult. A legtöbb, amit elért, egy Monsignore Hughes-zal, az egyiptomi és palesztinai pápai követtel való találkozás volt, szeptember 5-én. Hughes azt állította, hogy a pápa attól tartva tagadta meg a főrabbitól a Vatikánba való meghívást, hogy egy ilyesfajta látogatás „az Izrael népének megmentésére teendő intézkedésekkel kapcsolatban esetleg arra indítaná a németeket, hogy bosszút álljanak az európai zsidók maradékán",

És amikor a főrabbi felvetette, hogy „a pápa nyilvánosan hívja fel a magyar népet: gátolja meg a deportálásokat. Jelentse ki nyilvánosan: bárki, aki akadályozza a deportálásokat, egyházi áldásban részesül, viszont mindenki, aki a németeknek segítségére van, elítéltetik", Monsignore Hughes elvetette a javaslatot. Kijelentette, hogy „a Szentatya attól tartana, hogy a magyar népnek küldött nyilvános üzenet a németeket a maradék magyar zsidóság elpusztítására indítaná".

Amikor pedig Herzog rabbi úgy érvelt, hogy a németek aligha tudnák folytatni a deportálásokat, „ha a magyar püspökök elmennének a táborokba és mindenki előtt kinyilatkoztatnák, hogy ha a deportálások tovább folytatódnak, akkor ők is együtt mennének és halnának a zsidókkal"⁷¹, az Hughesnál már süket fülekre talált. A főrabbi szemlátomást éppoly naiv volt a Vatikán álláspontjával kapcsolatban, mint a magyar püspöki kar történeti szerepének megítélésében.

Az október 15-i nyilas hatalomátvétel után a nunciatúra kibővítette az üldözött zsidók javára folytatott tevékenységét. A diplomáciai megoldás szorgalmazása mellett cselekvő részesévé vált a mentőakcióknak, gyakran az NVK-val és a semleges államok követségeivel együtt. A nuncius október 18-án kapcsolatba lépett Kemény Gábor báróval, az új külügyminiszterrel, október 21-én pedig magával Szálasival. Kérte őket, tanúsítsanak nagy önmérsékletet és higgadtságot a zsidókérdés kezelésében, és ügyeljenek a Horthy-időszak idején hozott engedmények betartására. Fellépései a nyilasterror elszabadulásával egyre gyakoribbá váltak. A férfiak és nők kényszermunkára való mozgósítása és az osztrák határ felé elindított halálmenetek láttán a nuncius belátta, hogy Szálasi korábbi, a zsidók deportálása vagy megsemmisítése ellen adott biztosítékainak nem szabad hitelt adni. November 17-én a svéd követ társaságában jegyzéket adott át Szálasinak - ez volt a nunciatúra és a semleges államok követségeinek második közös lépése amelyben követelték, hogy a kormány

- vonja vissza a zsidók deportálására vonatkozó döntését, és állítsa le már folyamatban lévő intézkedéseit, hogy a családjuktól elválasztottak a lehető legrövidebb idő alatt visszatérhessenek;

- biztosítson emberséges bánásmódot (elegendő élelmet, menedéket, orvosi és vallási gondoskodást, életvédelmet) a munkaszolgálat miatt koncentrációs táborba kényszerítetteknek;

a Budapesten akkreditált követségek védelme alatt álló zsidókkal szemben vállalt.⁷²

Ugyanezen a napon Szálasi kiadta „végleges tervét" a zsidókérdés megoldásáról. Hat kategóriába sorolta a zsidókat; ezek közül az egyikbe azokat, akik Németországba küldendők, egy másikba azt a nagyjából 15 000 főt, akiknek külföldi menlevelük van: őket a terv szerint nemzetközi gettóban kell elhelyezni.⁷³ Az utóbbi kategóriába soroltak közt volt az a kb. 2500 zsidó és áttért, akik a nunciatúrától kapták a menlevelüket. A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviselője, Friedrich Born közbenjárására október 30-án a Szálasi-kormány úgy döntött, hogy elismeri ezeket e menleveleket. A döntés adta lehetőségeket felhasználva, a nuncius meghagyta, hogy a zsidóellenes törvények által érintett katolikusokat mind lássák el olyan igazolvánnyal, amely közli, hogy felmutatója a Vatikán védelme alatt áll. A nunciatúra ugyan csak 2500 igazolvány kiadására volt jogosult, de a ténylegesen kibocsátott igazolványok száma ezt jóval túllépte. Kis idő múltán már közel 15 000 ilyen menlevél-igazolvány volt közkézen. Sokat közülük Vajkai Rose Marié, a nunciatúra menlevélhivatalának vezetője adott ki, aki a nuncius korábbi közbenjárására kapott külön mentességet. Mivel szeretett volna minél több üldözöttet megmenteni, mindenkinek adott védőokmányt, akinek volt keresztlevele, anélkül hogy a keresztlevelek valódiságát ellenőrizte volna.⁷⁴

A menlevéllel rendelkező zsidók közül sokakat a nemzetközi gettóban helyeztek el, annak néhány épületében. E házakat külön táblákkal jelölték meg, feltüntetve rajtuk, hogy a Vatikán védelme alatt állanak. Báránszky Tibor, a nunciatúrán dolgozó egyik titkár egyike volt azoknak, akik felelősek voltak e házak védelméért.⁷⁵

A nuncius előre aláírt kitölteden menlevelek kiadására is felhatalmazást adott, hogy azokkal zsidókat mentsenek ki a Hegyeshalom felé útnak indított halálmenetekből, valamint az óbudai téglagyárból, ahová az áldozatokat a deportálás előtt összegyűjtötték.⁷⁶ Ebben együttműködött a Nemzetközi Vöröskereszttel, amelynek egyik képviselője Újváry Sándor György volt, maga is zsidó származású író-újságíró és kiadó, aki Tóth Jánoson, a nunciatúra és a külügyminisztérium összekötőjén keresztül vette fel a kapcsolatot a nunciussal.

Újváry októberben csatlakozott az NVK-hoz, és a főváros felszabadulásáig, 1945 februárjáig vezette a zsidómentéssel foglalkozó szekciót. E minőségében közreműködött az NVK által fenntartott gyermekotthonok védelmében, valamint kereszdevelek szétosztásában. Ez utóbbiakat Katona Lászlónétól, egy hívő katolikus asszonytól kapta, aki egy kis nyomdát vezetett Kassán. Amikor november elején megindultak a halálmenetek, Újváry úgy határozott, hogy kibővíti mentőakcióit és ezekbe bevonja a nunciatúrát is. Amikor az előre aláírt menlevelek „illegális" elosztásának elképzelésével előállt, a nuncius állítólag még biztatta is: „Fiam, amit maga megtesz, az Istennek és Jézusnak tetsző dolog, mert ártatlan embereket ment meg. Tehát én előre feloldozom magát. Végezze tovább a munkáját Isten dicsőségére."⁷⁷

Újváry működésének hatásosságát növelte, hogy összekötő szerepet játszott az NVK és a csendőrség között; ebben a beosztásban Ferenczy László alezredessel, a vidéki deportálások felügyeletével megbízott csendőrtiszttel is együttműködött. Hármas szerepét kihasználva, jó kapcsolatot épített ki Szentandrássy Andrással, az óbudai téglagyárban szolgálatot teljesítő magas rangú rendőrtiszttel, akinek révén számos zsidót sikerült az utolsó pillanatban megmentenie a deportálástól. Ezek a zsidók, keresztlevéllel ellátva, rendszerint kolostorokban, rendházakban és más egyházi intézményekben húzódtak meg. Ezeket az erőfeszítéseket sok tekintélyes magyar ember támogatta, köztük báró Apor Gizella és gróf Pe-jakevich Mária. Ujvárynak a nunciatúra kebelében végzett mentőtevékenysége különösen hagy segítség volt a hegyeshalmi halálmeneteknél. Segítőtársaival - a nuncius által aláírt felhatalmazás és előre aláírt, kitöltetlen menlevelek birtokában - a zsidók ezreit sikerült megmenteniük, még a németeknek való kiszolgáltatásuk előtt.⁷⁸ Legközelebbi munkatársai között volt dr. Kiss Géza, az NVK-hoz csatlakozott textilkereskedő és dr. Bíró István, az egyik erdélyi parlamenti képviselő. A budapesti gettó felállítása után nem sokkal (december 7-én) Újváry együttműködési osztályt is szervezett, amelynek az lett a feladata, hogy az NVK oltalma alatt egyesítse a semleges államok és a nunciatúra által indított mentőakciókat.⁷⁹

Az együttműködési osztály, az A és B szekcióval karöltve, külön erőfeszítéseket tett a gyermekek és a gyermekintézmények óvására. E célból Újváry kapcsolatba lépett Kemény báróval; munkatársai pedig, köztük KosztichMüán és Eszterházy József, Kemény kabinetfőnökével, Bagossy Zoltánnal kerestek érintkezést, aki állítólag egy nyilas terrorosztagnak is vezetője volt. Amikor a nyilas hatóságok Budapest ostromának kezdetekor úgy határoztak, hogy a zsidó gyerekeket átszállítják a gettóba, a nuncius és a semleges államok képviselői egy harmadik, s egyben utolsó tiltakozó jegyzéket küldtek a magyar kormánynak. A december 20-i jegyzék arra kérte a kormányzatot: engedélyezze, „hogy az összes gyermekek (anyjukkal együtt, ha csecsemőkről van szó) a gettón kívül maradjanak a diplomáciai követségek által felállított vagy védelmük alatt álló menedékhelyeken, vagy a Vöröskereszt különféle intézményeiben"⁸⁰. A kérést csak részben teljesítették; több ezer gyereket, különösen az NVKA szekciója által kezelt épületekben elszállásolt zsidó gyerekeket, át kellett vinni a gettóba.

A semleges államok képviselőinek részvétele az NVK és a nunciatúra által a nyilas időszakban tett közös erőfeszítésekben csak betetőzése volt annak a tevékenységüknek, melyet röviddel az ország német megszállása után kezdtek meg. A semleges államok képviselői, ha ügyeltek is arra, hogy ne kerüljenek összeütközésbe sem a Harmadik Birodalommal, sem a magyar kormánnyal, minden tőlük telhetőt megtettek a Budapesten megmaradt zsidók helyzetének enyhítésére.⁸¹ Ebben kiemelkedően tevékenyek voltak Svájc és Svédország képviselői.

Svájc. Svájc röviddel azután vált érintetté a magyar zsidóügyekben, hogy Nagy-Britannia - mivel Magyarország részt vett a tengelyhatalmak Jugoszlávia elleni akciójában - 1941. április 8-án megszakította kapcsolatait Magyarországgal. A svájciak vállalták Budapesten Nagy-Britannia érdekeinek képviseletét, majd Pearl Harbor után Amerika és más szövetséges hatalmak érdekeit ist E minőségükben felelősséget vállaltak a magyarországi zsidók palesztinai kivándorlásának elősegítéséért. A Jewish Agency Palesztina Hivatalának Krausz Miklós (Moshe) vezette budapesti fiókja történetesen épp három nappal a német megszállás előtt kapott a Jewish Agency isztambuli irodája, személy szerint Chaim Barlas révén 600 palesztinai bevándorlási igazolványt. Noha az újonnan beiktatott Sztójay-kormány hozzájárult az NVK képviselőjének, Jean de Bavier-nak a kéréséhez, és április elején kiadta a távozásra való felhatalmazást, német jóváhagyás nélkül nem lehetett lebonyolítani a kivándorlást. Ez a hónap végén adatott meg, a Kasztner-Eichmann-egyezkedés nyomán, különféle vitás mentési ügyletek alapjává válva (lásd a 29. fejezetet).

KasZtner és a budapesti Mentőbizottság más tagjai tehát az SS-szel álltak tárgyalásban; Krausz viszont, aki eredetileg egyetértett a fenti megoldással, végül is más mentési próbálkozások mellett döntött. A június 26-i koronatanácsi ülés úgy határozott, hogy elfogadja egyes semleges és a szövetségesek közé tartozó államok 7800 zsidó kivándoroltatására tett felajánlását. A 7800-ból 300-400-nak a kivándorlásáért a svédek kezeskedtek, annak a 7000-nek a kivándorlásáért, pedig akiknek palesztinai bevándorlóokmányuk vagy brit bebocsáttatási nyilatkozatuk volt, a svájciak vállaltak kezességet. A budapesti svájci követség április 26-án folyamodott e zsidók .számára távozási engedélyért.⁸²

A koronatanács döntése részben annak a tudósításnak a svájci visszhangján alapult, amelyet (az auschwitzi jegyzőkönyv rövidített változatával együtt) Krausz küldött el Genfbe június 19-én. A svájci sajtó leleplezéssorozatot közölt a német koncentrációs táborok valóságáról, s ebben külön figyelmet szenteltek a magyar zsidóság elpusztításának.⁸³ A Kra-usz-féle anyag hitelét csak növelte, hogy nagy nevű svájci akadémikusok és teológusok által aláírt, július 4-i kísérőlevéllel együtt terjesztették.⁸⁴ E naptól fogva a sajtóhadjárat olyan mértéket öltött, hogy Tahy Imre, a berni magyar ügyvivő figyelmeztetni volt kénytelen a magyar kormányt a lehetséges következményekre. Július 14-i jelentésében megnevezi a zsidók iránti rokonszenvről és Sztójay-ellenességről tanúbizonyságot tévő fon-tosabb újságokat és folyóiratokat.⁸⁵

A sajtóhadjárattal egy időben az egyházi csoportok és politikai szervezetek által szervezett tiltakozó gyűlésekre is sor került. Július 10-én például a Svájci Szociáldemokrata Párt tiltakozó nagygyűlést rendezett a magyar zsidóság kiirtása elleni tiltakozásul. A szónokok követelték, hogy a kormány, mint a Vöröskereszt hazájának képviselője, Svédország példáját követve ítélje el a magyarországi „rettenetes eseményeket"⁸⁶. Hasonló kívánságoknak adtak hangot a kantoni kormányzati szervek, mint például a bázeli Nagy Tanács, a Caritas Szövetség és egy sor más egyházi szervezet. A magyarországi zsidóüldözés borzalmai ellen tiltakozott például Zürich Kanton Egyházi Tanácsa (július 7-i dátummal) és több vezető egyházi férfiú is, akik ez ügyben szót emeltek a bázeli katedrálisban július 13-án tartott istentiszteleten.⁸⁷ Később, még ugyanebben a hónapban a katedrális előtt került sor a svájci dolgozóknak a magyar zsidóüldözések elleni megmozdulására is.⁸⁸

A sajtókampány, és a többi náci- és nyilasellenes tüntetés főként a Svájcban működő számos nemzetközi és helyi zsidó szervezet kezdeményezésére indult meg. Ezekben különleges szerepe volt Georges Mantel-lónak (Mandl Györgynek), aki akkoriban El Salvador-i tisztségviselő volt Svájcban (lásd a továbbiakban).

A semleges és a szövetségesekhez tartozó államokban is a svájciakhoz hasonló magyarellenes kampányok szerveződtek. Ezek együttes hatására a Sztójay-kormány fogékonyabbá vált a még élő zsidók sorsának enyhítésére tett javaslatokra. Carl Lutz, a svájci követség konzulja, érzékelve a Horthy által leállított deportálások után megváltozott légkört, lépéseket tett a 7000 palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkező zsidó kiván-doroltatására. Krausszal szorosan együttműködve⁸⁹ Lutz hamarosan a magyarországi tömegpusztítások korának egyik hősévé emelkedett.

Lutz a George Washington Egyetem elvégzése után, 1924 óta állt a svájci diplomácia szolgálatában. Washingtonban és Philadelphiában működött, míg 1935-ben Palesztinába nem rendelték. Itt a második világháború kitörésétől fogva német érdekekét is képviselt, 1941 végén helyezték át Budapestre, és 1942. január 2-án nevezték ki a svájci követség idegen érdekek védelmét ellátó osztálya vezetőjévé. E poszton képviselője volt Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Nagy Szövetség 14 további tagországa érdekeinek. Mint a brit érdekek szószólója, a német bevonulás után az „idegen" zsidók képviselőjeként is működött, közéjük értve az angol és amerikai nemzetiségűeket, valamint a palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkezőket: magyar és egyéb zsidókat.⁹⁰

Lutz a svájci követ, Maximilian Jäger⁹¹ társaságában július 21-én felkereste Sztójayt, s öt kérdésben kérte a magyar kormány együttműködését és kezességét a zsidók kivándoroltatásának megkezdése előtt:

- a kivándorlási jegyzékeken szereplő zsidókat se külföldi munkára ne küldjék, se belföldi munkaszolgálatra ne mozgósítsák;

- a magyar kormány tisztázza, hogy vajon a németek csakugyan úgy döntöttek-e, mint hírlik, hogy meggátolják a palesztinai kivándorlások lebonyolítását;

- a magyar kormány kísérelje meg elérni a németeknél; hogy a szükséges kiutazási engedélyeket (Durchlass-Schein) Budapesten adják ki úgy, hogy a zsidókat csoportos útlevelekkel lehessen kiutaztatni;

- a belügyminisztérium vonja vissza a Zsidó Tanácsnak szol© azon rendelkezését, amelyben külön tábor felállítását írja elő a várhatólag 9000 kivándorló elhelyezésére, minthogy a németek az egybegyűjtés tényét kihasználva megkísérelhetik a zsidók deportálását, amint azt néhány nappal korábban Kistarcsán tették;

- a belügyminiszter személyesen fogadja Lutzot, ha a kivándorlás lebonyolításának részletei ilyen találkozást szükségessé tennének.⁹²

Sztójay megnyugtató választ adott Lutznak. Haladéktalanul érintkezésbe lépett Jaross-sal, és azt javasolta, hogy a kivándorlási listákra felvett zsidók a formaságok elintéződéséig maradjanak meg otthonaikban. Megkereste Veesenmayert és Otto Winkelmannt is, az SS és a rendőrség főparancsnokát, akik a források szerint a Svédország és Svájc által előterjesztett kivándorlási tervekkel kapcsolatos ismert német álláspontot ismételték meg. Ezt részben igazolta az a július 23-án a magyar külügyminisztériumban tartott tárgyalás, amelyen jelen volt Lutz, Csopey Dénes, a politikai osztály vezetője, Moór Oszkár miniszteri tanácsos, valamint Theodor Horst Grell, a német követség zsidószakértője. Csopey a kivándorlás technikai előkészítésének folytatására buzdította Lutzot. A találkozó pozitív kicsengése ellenére két megnyilatkozás határozottan nyugtalanította Lutzot. Csopey beszámolt arról, hogy Jarossnak ugyan nem volt kifogása az ellen, hogy a zsidók otthonukban maradjanak, de

azért felvetette, hogy bizonyos külön megjelölt utcákba, sárga csillagos házakba kellene őket koncentrálni. Grell, Veesenmayer és Winkelmann válaszát ismertetve Lutzcal megjegyezte, hogy „az effektív elutazások megkezdése azonban függővé van téve egy, a magyar és német kormány között még tárgyalás alatt levő politikai kérdéstől"⁹³.

A Grell említette politikai kérdés azon feltételekre vonatkozott, amelyek mellett Hitler hajlandónak mutatkozott hozzájárulni a 7800 zsidó kivándorlásához. Veesenmayer és Ribbentrop tanácsát méltányolva, Hitler jóváhagyta e zsidók kivándorlását, „feltéve, hogy a magyarok hozzájárulnak a maradék zsidóság deportálásának mihamarabbi folytatásához"⁹⁴.

Lutz, Grell megjegyzésétől némileg elbizonytalanodva, a Sztójaytól kapott ígéretek alapján tovább folytatta a kivándorlással kapcsolatos előkészületeket. Július 24-én Krausszal együtt létrehozta a Vadász utca 29 . alatt az „üvegház"-at (lásd a 29. fejezetet).⁹⁵

A kivándorlásra bejegyzetteket „idegen nemzetiségűeknek" minősítették, hogy így mentesüljenek minden zsidóellenes intézkedés alól, és külön megjelölt „svájci védettségű" házakba költöztették át őket, a Pozsonyi útra és környékére. Végül is megkapták a menleveleket (Schutzb-riefe vagy Schutzpasse), amelyek igazolták, hogy birtokosuk „szerepel a közös palesztinai útlevélre várók között és távozásáig a svájci követség védelme alatt áll"⁹⁶. Rövid idő alatt csakugyan összeállítottak két közös, 2195 nevet tartalmazó útlevelet.⁹⁷

A magyar kilépési és a román átutazási vízum beszerzése után, augusztus 3-án a közös útlevelet benyújtották a német követségre távozási engedélyért, hogy a névsorban szereplő zsidók Románián át Palesztinába mehessenek.⁹⁸ A Sztójaynak és a magyar kormány más tagjainak adott ígéretük ellenére a németek sohasem gondoltak arra, hogy a Hitler által szabott feltételek teljesítése nélkül akár csak egy zsidót is kivándorolni engedjenek.

Persze ezek a feltételek is pusztán arra szolgáltak, hogy rábírják a magyarokat a deportálások folytatására. Ez részben ki is derült Veesenmayer Ribbentropnak küldött július 25-i jelentéséből. Veesenmayer beszámolt arról, hogy a svájciak 40 000 magyar zsidónak tartogatnak palesztinai bevándorlóokmányokat, sietve hozzáfűzte azonban Eichmann és Himmler idevágó véleményét is. Eichmann úgy nyilatkozott, hogy Himmler semmi körülmények között nem menne bele a zsidók palesztinai kivándorlásába, mert ezek a zsidók ^biológiailag kivétel nélkül mind értékes anyagot" képviselnek. Eichmann eltökélte, hogy történjék bármi, ő ragaszkodik a végleges megoldáshoz. Készen állott arra, hogy szükség esetén „új döntést kér a Führertől", de bizonyos volt benne, nem kell ehhez a végső lépés--hez folyamodnia, mert mint Veesenmayer írja, „a zsidók Budapestről való tervezett eltávolítását, ha már majd folytatódik, a lehető legnagyobb hirtelenséggel és olyan rövid idő alatt szándékozik véghezvinni, hogy már régen el lesznek távolítva, mire bárkinek is esélye volna idegen országokba szóló utazási okmányokat vagy vízumokat beszerezni"⁹⁹ .

E kérdéseket újra megvitatta a minisztertanács augusztus 10-i ülésén. A külügyminisztériumi álláspontot ugyanezen a napon egy Gsopey Dénestől, a minisztérium politikai osztályvezetőjétől származó memorandum fejtette ki. A minisztertanács államtitkárának, Bárczy Istvánnak címzett irat felvázolta a zsidókérdés lehetséges rendezését. A zsidókérdések „nyugvópontra juttatását" a memorandum szerint egyaránt megkívánták az ország belpolitikai érdekei, a magyar-német kapcsolatokból fakadó szükségletek, illetve az országnak a semleges államok és a Nemzetközi Vöröskereszt irányában fennálló kötelezettségei azzal kapcsolatban, hogy a korlátozott kivándorlást a németek milyen feltételekhez kötötték. A memorandum szerint Budapest sárga csillagos házaiban 164 000 zsidó élt, akik közül 20 000 volt az áttértek száma, és kb. 10 000 azoké, akik a különféle kivándorlási lehetőségekre vártak. A fennmaradó 134 000 zsidóra, illetve a munkásszázadokban szolgáló zsidókra vonatkozóan a memorandum a következőket javasolta:

1. a galíciai és a beszivárgott, mintegy 50 000-60 000 főnyi zsidóság eltávolítását esedeg fel lehet ajánlani;

2. vissza kell tartani a jelenleg munkaszolgálatot teljesítő zsidókat (feleségeikkel, gyermekeikkel és esetleg szüleikkel együtt) az ország munkaerő-szükségleteinek kielégítésére. A családtagokat vidéki gettókban helyeznék el ugyanúgy, mint a németek Theresi-enstadt 45 000 zsidóját;

3. ugyancsak visszatartanák a mentesített, illetve a kormányzói mentesítéssel rendelkező zsidókat, de csak egy bizonyos létszám határáig.

A külügyminisztérium azt javasolta, hogy a kormányzónak a fentiekről szóló nyilatkozatát követnie kell a németek nyilatkozatának, amely felajánlaná, hogy a németek

(a) elismerik, hogy ezzel a magyarországi zsidókérdést elintézettnek tekintik, és legalább biztonsági szolgálatukat (SD) visszarendelik Magyarországról;

(b) megszakítják a kapcsolatot a magyarországi Zsidó Tanáccsal, és nem szállíttatnak el zsidókat (Kistarcsáról, Sárvárról) saját hatóságaikkal;

(d) feltétel nélkül kiadják a ki- és átutazó engedélyeket mindazoknak, akik a Nemzetközi Vöröskereszt, a svájci kormány vagy a Svéd Vöröskereszt pártfogoltjai;

(f) elismerik, hogy a nekik átadott zsidók vagyona továbbra is a magyar állam tulajdonát képezi.¹⁰⁰

Mindeközben tovább folytak a „tárgyalások", csak már új alapokon. A svájciak javasolta útvonal helyett (amelyhez már megvoltak a szükséges magyar kiutazó- és a román átutazóvízumok) a németek most amellett kardoskodtak, hogy a zsidókat Nyugat-Európán át kell küldeni Lisszabonba. A cél a kivándorlás késleltetése, ha nem éppen teljes megakadályozása volt: a romániai útvonalhoz olyan engedély kellett, amelyet a budapesti német követség is kiadhatott, a lisszaboni úthoz viszont csak Berlin adhatott kiutazó- és átutazóengedélyt.

A svájciak kiutazási engedély iránti kérését a zsidók Románián keresztüli eltávozására így augusztus 14-én elutasították. Az elutasítás Hezinger augusztus 4-i javaslatára épült, amely egybevágott Himmler nézeteivel. Hezinger és munkatársai azzal érveltek, hogy a magyarok nem voltak hajlandók a Führer utasításában megadott feltételek mellett újraindítani a deportálásokat és hogy a zsidók palesztinai kivándorlása ellentétben állna Németországnak a jeruzsálemi főmuftival kapcsolatos álláspontjával.¹⁰¹

A svájciak augusztus 25-én, augusztus 31-én és szeptember 11-én megismételték kéréseiket. Ekkorra Románia már átállt, és a svájciak felvetették, hogy a 2000 németet, akit ellenségként táborba zártak, kicseréléssel ki lehetne szabadítani.¹⁰² A németek, még mindig bízva abban, hogy végül is módot találnak a végleges megoldás programjának végigvitelére, egyre húzták a tárgyalásokat. A Szálasi-puccs után a svájciak formálisan hozzájárultak egy olyan javaslathoz, amely szerint Svájc¹⁰³ „rövid tartózkodásra" befogadna 8000 magyar zsidót, „feltéve, hogy az amerikai és a brit kormány garantálja és elvégzi gyors kivándoroltatásukat"¹⁰⁴. E terv szerint a magyar zsidók svájci átmeneti táborokban maradnának, míg el nem intéződik Palesztinába vagy Észak-Afrika szövetségesek elfoglalta részébe való távozásuk.¹⁰⁵ Az angolok nyugtalankodtak, s aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a 8000 magyar zsidónak nem lehet csupa valódi palesztinai bevándorlási engedélye. Amiatt is kétségeik voltak, hogy ha ezeknek a zsidóknak engedélyezik a Palesztinába való belépést, akkor ezzel esetleg nem lépik-e túl a bevándorlási kontingenst.¹⁰⁶

Azok között, akiknek a svájciak ideiglenes tartózkodást ajánlottak fel, 1000 gyermek is volt; ezeket eredetileg július 25-én svájci „nyaraltatásra" kísérelték meg Svájcba vinni.¹⁰⁷ A kivándorlást svájci, isztambuli és palesztinai zsidó szervezetek is megpróbálták siettetni. A németek folytatták időhúzó taktikájukat, felvilágosítást követelve arról, hogy a közös útlevélre felvett 2000 zsidó benne van-e vagy nincs abban a 7000-ben, akiknek a kivándorlására már volt engedély.¹⁰⁸ Ez már szemlátomást csak komédia volt: ebben az időben ugyanis a németeknek már nem állt módjukban lehetővé tenni a zsidók szervezett kivándorlását, igaz, hogy nem is akarták. Azután, hogy Románia kivált a tengelyhatalmak közül, a svájciak és Krausz, nem tudván még a németek valódi szándékairól, új tervet gondoltak ki; e szerint a közös útlevélen szereplő zsidókat a Dunán kellene elszállítani egy fekete-tengeri kikötőig. A svájciak felkérték az angol kormányt a hajók védőkíséretére, de az angolok kereken elutasították őket azzal, hogy „a folyót a szövetséges légierők végig elaknásították"¹⁰⁹. A németek ezután barátságban levőnek nyilvánították magukat az arabokkal, és közölték, hogy „ha a zsidók amerikai vagy brit területen vonulnának át, akkor távozásuk lehetősége kedvezőbb színezetet öltene"¹¹⁰. Krausz nyilvánvalóan készpénznek vette ezeket az ígéreteket, ugyanis azonnal értesítette a Jewish Agency isztambuli küldöttségét, hogy a kívánt kiutazási engedélyeket meg lehet szerezni és az új útvonal Svájcon és Portugálián át vezetne. Felkérte a Háborús Menekültügyi Hivatalt, hogy adjon segítséget a szükséges átutazóvízumok megszerzésében.¹¹¹ Ez újabb kapcsolatkört hozott létre a svájci, a törökországi és a palesztinai zsidó vezetők között, akik nagyon szerették volna tető alá hozni a zsidók kivándorlását, és nem érezték a németek álnokságát ebben a kérdésben. Egészen addig folytak közöttük, valamint a Háborús Menekültügyi Bizottság, a budapesti és berni svájci hatóságok között az üzenetváltások, míg végre a szovjetek fel nem szabadították a fővárost.

Ez idő alatt Lutz és munkatársai, köztük dr. Peter Zürcher és Ernst von Rufs, Krausszal és más cionistákkal szoros együttműködésben megpróbáltak lehetőleg minél több zsidót kiszabadítani a nyilasok kezéből. A Szálasi-kormány égett a vágytól, hogy semleges kormányok elismerjék, ezért lehetőséget adott korlátozott számú menlevél kiadására, ideszámítva a svájciak védelme alatt álló zsidók 7000 menlevelét is.¹¹² Először arról volt szó, hogy ezek november 15-ével elhagyhatják az országot. Amikor aztán a németek ellenkezése folytán meghiúsult a kivándorlás, az ún. nemzetközi gettóba irányították őket. Hiába szabtak korlátokat a nyilasok, a menlevelek száma elképesztő mértékben nőtt, elsősorban az illegalitásban működő cionisták jóvoltából. A svájci követség védelme alatt tevékenykedő haluc fiatalok hamis menlevelek ezreit osztották szét a halálmenetekbe sorozott zsidóknak, éppen a németeknek való átadás küszöbén mentvén meg őket. (Sok magyar keretlegény vagy mert megvesztegették, vagy csak egyszerűen szánalomból, különösebb ellenőrzés nélkül is elfogadta a menleveleket.¹¹³) Előfordult, hogy az SS és a nyilasok bosszúságára egész menetoszlop menekült meg, tért vissza Budapestre. Az RSHA tudomást szerzett ezekről az akciókról, és Ribbentrop ösztökélte Veesenmayert, hogy nyújtson be Szálasinak tiltakozást a svájciakkal kapcsolatban, „a magyar-német háborús erőfeszítések szabotálása miatt". Veesenmayer rögtön teljesítette a kérést, s emlékeztette a budaipesti svájci követséget és a magyar hatóságokat arra, hogy menlevél csak olyan zsidónak adható, akit még nem mozgósítottak munkára. A külügyminisztériumot november 16-én megnyugtatta afelől, hogy a menlevéllel bíró zsidókat ki fogják szűrni és a hamis menlevelet felmutatókat „újra munkára fogják"¹¹⁴. Nem sokkal ezután razziákat rendeztek a svájci védelem alatt álló házakban, hogy kirostálják a hamis menlevelek tulajdonosait; a razziákat a nyilasok szervezték, Theodor Dannecker Obersturmbannfüh-rerrel közösen, aki az Eichmann-féle Sonderkommandót képviselte. Az elfogóttak közül sokakat a Dunába lőttek vagy visszakényszerítettek a hegyeshalmi halálmenetekbe.

A razziák nem állították meg a mentőakciókat. A svájci mentőcsoport tagjai nem hagyták abba erőfeszítéseiket. Mások is folytatták a segítségadást és a mentést, kivált Svédország védelme alatt.

Svédország. Svédország egyedülálló tekintélyt vívott ki magának Magyarországon a magyar nemzet számára a világháború alatt nyújtott szolgálataival. Az első világháborúban a Svéd Vöröskereszt viselte gondját a magyar sebesülteknek és védelmezte a magyar hadifoglyokat, és fontos szerepet játszott az első világháborút követő hadifogolycserében. A Sztó-jay-kormány, ahogy elődei is, ilyenformán újabb hasonló szolgálatvállalásra számított a Svéd Vöröskereszt részéről. Svédország látta el Magyarország képviseletét az ellenséges országokban. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban meglehetősen nagy számban éltek magyar származású állampolgárok, s nem egy közülük igen jómódú, akik védelemre szorultak.

A svéd vezetőknek tudomásuk volt a nácik végleges megoldási programjáról. Nemcsak külföldi - semlegesek lévén, Európának minden országában jelenlévő - képviselőik révén tartottak lépést a fejleményekkel, hanem a svéd zsidó közösség szószólói, így Norbert Masur gyáros, a Zsidó Világkongresszus képviselője, Gunnar Josephson, a stockholmi zsidó közösség feje, és Marcus (Mordechai) Ehrenpreis főrabbi révén is.¹¹⁵ A főrabbi folyamatosan kapott tudósítást az Európa náci uralom alatt álló részeiben folyó zsidóellenes tevékenységről, és elsősorban a svájci és Svájcban székelő nemzetközi zsidó szervezeteken keresztül igyekezett nyomást gyakorolni a svéd kormányra; ezek a szervezetek Pozsonyból,

Budapestről és Isztambulból kaptak helyszíni beszámolókat. Az egyik ilyen közvetlen kapcsolat dr. Zwi Taubesen, Zürich főrabbiján keresztül létesült. A másik fő hírforrása Böhm Vilmos, ismert magyar szociáldemokrata politikus és újságíró volt, aki száműzetésben élt Stockholmban, és a brit követség lapolvasó termének alkalmazásában állt. A magyar újságok és folyóiratok, valamint hírszerzői közlemények alapján rendszeresen küldött jelentéseket a brit és a svéd hatóságoknak. Svédország közvetlen közelről is tapasztalta a tömeges emberpusztítást: 1943 októberében segített közel 8000 dán zsidó megmentésében¹¹⁶, akiknek menedéket adott.

Svédország 1944. június 11-ig, amikorra a Kárpátalján, Északkelet-Magyarországon és Észak-Erdélyben befejeződtek a deportálások, nem reagált hivatalosan a magyarországi zsidóellenes tevékenységre. E napon a budapesti svéd követ, Carl I. Danielsson engedélyt kért a magyar kormánytól, hogy a Svéd Vöröskereszt csatlakozhassék a Magyar Vöröskereszthez az árva és elhagyott gyerekek élelmezésében és elszállásolásában, továbbá a légitámadások áldozatainak gondozásában. Arra is felkérte a kormányzatot, hogy segítse lehetővé tenni 300-400 zsidó kivándorlását. E zsidók svéd állampolgárságot kaptak V. Gusztáv királytól, vagy mert rokonaik voltak Svédországban, vagy mert régóta kereskedelmi kapcsolatban voltak Svédországgal.¹¹⁷

A június 26-i koronatanácsi ülés kedvezően döntött; Jungerth-Ar-nóthy elfogadta, hogy Danielsson dr. Valdemar Langletet nevezze ki a Svéd Vöröskereszt képviselőjévé.¹¹⁸ Langlet doktor, a svéd követség tagja, a Budapesti Egyetem svéd nyelvi lektora késedelem nélkül megkezdte humanitárius tevékenységét, s szorosan együttműködött Lukács Saroltával, a Magyar Vöröskereszt elnökhelyettesével.¹¹⁹

Június 30. után, amikor a svéd király táviratban sürgette Horthyt a maradék zsidóság megmentésére, Svédország egyre jobban bekapcsolódott a segítő- és mentőmunkába. A király fellépése része volt a végleges megoldás programjának előbb a svájci, majd később a svéd sajtóban közreadott szörnyűségeire való világméretű reagálásnak. Részben az amerikai, valamint zsidó érdekeltségek Svédország befolyásolására irányuló erőfeszítéseinek¹²⁰ is eredménye volt. Herschel Johnson, az Egyesült Államok stockholmi nagykövete és Ivor C. Olsen, a Háborús Menekültügyi Hivatal képviselője voltak a legtevékenyebbek az amerikaiak közül. Május 23-án Cordell Hull külügyminisztertől azt az útmutatást kapták, hogy vegyék rá az illetékes svéd hatóságokat: érjék el a magyaroknál, „hogy tartózkodjanak a további barbárságoktól"¹²¹. A zsidók Ehrenpreis főrabbin, Masuron és Josephsonon keresztül fejtettek ki nyomást. Alkalomadtán közvetlenül a külügyminiszterrel, Christian Güntherrel beszéltek, máskor

Hugo Valentin professzor jó szolgálatait vették igénybe.¹²² Gusztáv király táviratát dr. Taubes Ehrenpreisnek küldött kérése váltotta ki, aki e kérést azonnal Güntherhez továbbította. Günther ajánlására Per Albin Hans-son, a miniszterelnök megszerezte a minisztertanács hozzájárulását a király június 28-án történt közbenjárásához.¹²³

A svéd sajtó július elején felerősítette a kampányt, s külön figyelemmel volt a királyi lépés hátterére és annak észlelhető következményeire, mint amilyen Horthy elhatározása volt a deportálások leállítására.¹²⁴Hans Thomsen a stockholmi német követségről felhívta a német külügyminisztérium figyelmét a sajtóbeszámolókra, egyebek közt a két államfő táviratváltására.¹²⁵ Ezzel egy időben Veesenmayert is felzaklatta a svédek budapesti aktivitása. Július 5-én arról panaszkodik, hogy svéd tisztviselők szabályos útlevelek kiadásával módot adnak nem svéd állampolgárságú zsidóknak az ország elhagyására.¹²⁶

Raoul Wallenberg szerepe. A svédek humanitárius tevékenysége 1944. július 9-én új lendületet kapott Raul Wallenberg Budapestre érkezésével. Waüenberg mögött 32 évesen már említésre méltó politikai és üzleti tapasztalatok álltak. Tekintélyes bankárcsaládban született 1912. augusztus 4-én; neveltetését nagyapja, Gustav Oscar Wallenberg, Svédország egykori japán és törökországi követe tartotta kezében. (Az apa, Raoul Oscar nem sokkal fia születése előtt meghalt.) Diplomáciai hajlamát számos, a svéd kormányban működő rokonától örökölte. Egyik nagybátyja, Knut Wallenberg például külügyminiszter volt az első világháború alatt, egy másik nagybácsi. Axel Wallenberg svéd követként szolgált Washingtonban. ¹²⁷ Neveltetése két vonatkozásban is párhuzamba hozható Lutzé-val, a svájci humanitárius akció vezetőjével. O is Amerikában tanult és valamennyi időt Palesztinában töltött. Wallenberg a Michigani Egyetemet végezte el, 1935-ben, s doktori fokozatot szerzett építészetből. 1936-ban hat hónapra Haifába küldték, ahol egy dán tulajdonban lévő bankban dolgozott. Itt találkozott német zsidó menekültekkel, akik felvilágosították a Harmadik Birodalom nemzetiszocializmusának mibenléte felől, és megismertették a zsidó emberek körülményeivel és szándékaival. A magyar zsidókkal 1941-ben került kapcsolatba, amikor belépett egy magyar zsidó származású svéd, bizonyos dr. Lauer Kálmán vezette export-import vállalkozásba. Wallenberg a cég külföldi kereskedelmi képviselőjeként 1942 februárjában Budapestre látogatott, majd a cég 1943. évi feloszlása alkalmával ismét felkereste Budapestet. Mindkét alkalommal bőségesen volt módja közvetlenül megfigyelni a zsidóellenes törvények kihatásait, és ismereteket szerezni a zsidók elleni újvidéki és a munkaszolgálatos-száza-dokban történt kegyetlenségékről.

Lauernek és Wahl Henriknek, a Weiss Manfréd Művek igazgatójának jutott eszébe először (mindketten hozzátartozóikat igyekeztek menteni), hogy Wallenberget mentési munkára Budapestre küldjék. Ehrenpreis rabbi és Lauer május végi eszmecseréjén vetődött fel, hogy Wallenberg szerepét ki lehetne bővíteni. Hetek múltak el, mire Wallenberg küldetését jóváhagyták, főleg azért, mert Ehrenpreisnek kétségei voltak Wallenberg fiatalsága miatt és azért is, mert nagy összegeket kért a tisztviselők lepénzelésére. De Johnson és Olsen lelkes támogatására végül is elfogadta Wallenberget¹²⁸. Olsennek Hull külügyminiszter május 23-án azt tanácsolta, hogy értesse meg a svédekkel: „milyen visszafogó hatása van, ha a lehetőségek szerint minél nagyobb számban vannak jelen Magyarországon külföldi megfigyelők... és az emberiesség érdekében vegye rá őket, tegyenek közveden lépéseket a magyarországi svéd diplomáciai és konzuli személyzet létszámának növelésére"¹²⁹ .

Wallenberget így harmadtitkárrá ¡nevezték ki a budapesti svéd követségre; külön feladatként kapta tömegméretű mentőakciók szervezését, valamint a „zsidók és kisebbségiek üldözésével kapcsolatos helyzet" nyomon követését, s beszámolókban való ismertetését.¹³⁰ Wallenberg egy nappal azután érkezett, hogy az utolsó deportálóvonat elhagyta Magyarországot.

Budapesten átvette a követség C osztályának, a mentési feladatokkal foglalkozó osztálynak a vezetését. Egyik első lépéseként felkereste a Zsidó Tanács központját, és átadta Stern Samunak Ehrenpreis rabbitól kapott ajánlólevelét.¹³¹ Teljes ismertetést kért a magyar zsidóság helyzetéről, amit hamarosan meg is kapott Pető Lászlótól, a Tanács egyik vezetőjének, Pető Ernőnek a fiától. Pető László, aki maga is tisztviselője volt a Tanácsnak, személyes ismeretségbe^ állt Wallenberggel: diákkorukban ugyanabban a franciaországi, thenonj-les-baines-i diákszálláson töltöttek egy nyarat. A Zsidó Tanács igyekezetet kiaknázni e véletlen találkozás előnyeit. ¹³² Wallenberg gyorsan kiismeijte magát a svájci követség mentőtevékenységében, valamint a saját követségén Danielsson és Langlet által folytatott tevékenységben.

Wallenberg július 17-én küldött először jelentést Svédországba. Ebben áttekintést adott a magyar zsidókat a német bevonulás óta ért katasztrófáról. ¹³³ Ezt hamarosan újabb beszámolók követték, valamint magánlevelek üzleti partnerének, barátainak, rokonainak, amelyek mind megemlékeztek a zsidóüldözések részletejiről.

A mentőmunkálatok elvégzésére Wallenberg szervezetet hozott létre, amely a mentőakciók tetőfokán 355 alkalmazottból, 40 orvosból, két kórházból és egy leveskonyhából állt. A személyzetet javarészt zsidók és áttértek alkották, akik e munkával mentességet szereztek maguknak és családjuknak. A mentési munkában - különösen a magyar hatóságokkal való közvetítés révén - fontos szerepe volt Wahl Hugónak, Forgács Bélának, valamint Forgács Vilmosnak, aki megkapta a svéd alattvalói státust.

Danielsson a svéd állampolgárság adományozásáról szólva először a svédekkel rokoni vagy üzleti kapcsolatban álló 300-400 zsidóról beszélt, ám ez a szám a Wallenberg által Budapestre vitt lista alapján hamarosan majdnem 650-re emelkedett. Ezek az emberek ideiglenes vagy szükségútlevelet kaptak (Provisoriskt Pass). Wallenberg megérkezése után néhány hónap elteltével ezek a mentési erőfeszítések kibővültek, s végül is 4500 zsidóra terjedtek ki: ezt a számot fogadta el a nyilas kormány október 31-én a svédektől való diplomáciai elismertetés reményében. Eredetileg november 15-re várva a távozást, e zsidókat védőiratokkal látták el és a Pozsonyi úti „svéd házakba" vitték át őket. A nyilasterror fokozódásával, kivált a szovjet ostrom idején, az ilyen valódi vagy hamis iratokkal bírók száma jóval 10 000 fölé nőtt. Ezeket az embereket 32 svéd védelem alatt álló házban helyezték el.¹³⁴

A németek természetesen dühöngtek amiatt, hogy a svédek ilyen kiterjedt tevékenységet folytatnak. Állítólag némely magyar tisztviselő is fel volt háborodva, elsősorban a svájciak által foganatosított mentőintézkedésektől. Grell szerint Csopey egyszer hangot adott a magyar vezető körök afölötti megbotránkozásának, hogy a svédek mennyire „válogatás nélkül" osztogatják a védőiratokat. Sőt, mintha olyasmit is mondott volna, hogy a svédek és a svájciak Magyarország kontójára akarnak a nyugati szövetségesek kegyeibe férkőzni.¹³⁵

Augusztusban Ferenczy elrendelte néhány száz, a város különböző részein sárga csillagos házban lakó svéd védettségű zsidó áttelepítését. A Wallenberg által a magyar hatóságoknak átadott listát használta fel ürügyül a Zsidó Tanáccsal és a kormányzóval való kapcsolatfelvételre (lásd a 25. fejezetet). A Tanács, amelyet augusztus 22-e körül bíztak meg ezzel a feladattal, azt az utasítást kapta, hogy augusztus 26-ra készüljön el vele. A Tanács egyes tagjai, főleg Stöckler Lajos nagyon nyugtalanítónak találták ezt a rendeletet. Stöckler először is - a zsidó tömegek aggodalmát osztva - a kiváltságos zsidók áttelepítésében újabb jelet látott arra, hogy a híresztelések szerint augusztus 25-26-ára várható deportálásokra valóban sor kerül. Aztán amiatt is gondban volt, hogy mi lesz a svéd védettségű zsidók áttelepítésére a Pozsonyi úti házakból kilakoltatott, védőlevelekkel nem rendelkező zsidókkal. Stöckler úgy érezte, helytelen némely zsidónak az a döntése, hogy egyénileg vagy csoportosan a cionisták vagy semleges hatalmak segítsége révén keres menekülést, megtagadva ezzel a közösséget a zsidó tömegekkel. Felháborodásában azt javasolta, hogy a Tanács szakítson meg minden kapcsolatot a védettséget szerzett zsidókkal.¹³⁶

A Tanácsnak persze tagjainak indulatai ellenére sem volt más választása, mint hogy végrehajtsa a Ferenczy-féle parancsot. Augusztus 23-án szervezetet állított fel a lakók kicserélésére.¹³⁷

A nyilas államcsíny után kiszélesedett a svéd követség mentőmunkája. A követség tisztviselői, maga a követ és legközelebbi munkatársai is (Gőte Carlsson, Lars Berg és Per Anger) Budapesten maradtak, és továbbra is megadtak minden tőlük telhető támogatást. Dr. Langlet feladatai is mind fontosabbá váltak. Amikor a nyilasok úgy határoztak, hogy ellenőrzik a Svéd Vöröskereszt által kiadott védőiratok hitelességét, feleségével, Ninával, valamint titkárnőjével s egyben tolmácsával, Kóla Máriával együtt minden lehetőt megtett, hogy megoltalmazza a zsidókat a kifosztástól és deportálástól. A Svéd Vöröskeresztnek egy másik, Asta Nilsson vezette egysége különösen sokat tett a gyermekek védelmezésé-ben. Amikor a nyilasok rátörtek egyes gyermekintézményekre és a kicsiket gettóba vitték, elvitték Nilssont és Bauer asszonyt is, a svéd követség egyik titkárnőjét. (Őket később Wallenberg közbelépésére szabadon engedték.)¹³⁸

Wallenberg pedig a főváros budai feléről Pestre költöztette át a hivatalait, hogy jobb helyzetből segíthesse a zsidókat, akik legnagyobbrészt itt voltak összegyűjtve. A hivatalosan kibocsátott szükségútlevelek száma hamarosan túllépte a 7000-et. Akárcsak a - valódi vagy hamis - védőiratok ezrei, ezek is valamelyes biztonságot adtak birtokosaiknak. A svéd menekítésben dolgozók, köztük Csányi Istvánné és Dienes Gedeon Wallenberg irányításával (s nemegyszer személyes közreműködésével) védőiratok szétosztásával emberek százait mentették ki a halálmenetekből és az óbudai téglagyárból. Wallenbergnek sikerült svéd védettség alatt álló munkaszolgálatosokat is megmentenie, még mielőtt a Józsefvárosi pályaudvarról külföldre indították volna őket; a más semleges államok védelme alatt állók nem voltak ennyire szerencsések.

A Szálasi-kormány egy darabig a diplomáciai elismertetés reményében megtűrte a semleges államok tevékenységét; Szálasi abban bízott, hogy ezek a semleges hatalmak rögtön megadják majd az elismerést, ahogy november 17-én kibocsátja „végleges tervét" a zsidókérdés megoldásáról. December elejére annyira felbőszült, hogy közölte Danielsson-nal: a zsidóellenes törvényeket teljes eréllyel fogja alkalmazni a svéd védettség alatt álló zsidókra is. Nem sokkal azután, a szovjet ostrom kezdetekor Szálasi követelte, hogy a követ munkatársaival együtt települjön át Nyugat-Magyarországra. Midőn ez a követelés elutasításra talált, december 10-én nyilas egységek törtek be a követségre.

Wallenberg különösen az ostrom idején mutatott igazi hősiességet. A kormány az ország nyugati felébe települt át, és a főváros anarchiába zuhant: felfegyverzett nyilasok grasszáltak az utcán, és védtelen zsidókon élték ki Csalódottságukat. Wallenberg feladatköre többirányúvá vált: a zsidók nyilasoktól való védelme mellett élelemért kellett küzdenie a gettóban és a védett épületekben lévő zsidók számára (s ez igen nehéz feladat volt, hiszen a főváros el volt vágva szokásos forrásaitól). Amikor a zsidók közt pánik tört ki, mert az a híresztelés járta, hogy a nácik és a nyilasok a szovjet erők megérkezése előtt meg akarják semmisíteni a gettót, Wallenberg felszólította Vajna Ernőt, a Budapest védelmével megbízott teljhatalmú nyilas vezetőt és a német katonai parancsnokot mindenfajta tömegmészárlás elkerülésére. Mindezen ténykedések közepette szakított időt a jelentésadásra is, részletesen leírva a katasztrófa természetét és méreteit.¹³⁹

Wallenberg eltűnése. Raoul Wallenberg fölemelő és ritka példáját adta a személyes bátorságnak és az önfeláldozó emberszeretetnek. Sajnos a történelem sok más hőséhez hasonlóan ő is osztozott a megmenteni kívánt áldozatok sorsában. Csakhogy kegyetlen és gunyoros fordulatként nem a németek, hanem a szovjetek kezén jutott tragikus végre, akiket pedig ő is hőn várt, mint a szabadság és az egyenlőség új korszakának hírnökeit. Kétszeresen is a sors iróniája a szovjetek szerepe Wallenberg eltűnésében, hiszen a háború idején a svédek képviselték Magyarországon a Szovjetunió érdekeit. Pest felszabadulásának napján (1945. január 17-én) Wallenberg, aki január 13-ától kapcsolatban állt a Budapesten harcoló szovjet erők parancsnokával, elutazott Rogyion J. Malinovszkij marsall debreceni törzséhez. Magyar sofőrje, Langfelder Lajos mérnök egy szovjet őr kíséretében vitte, s Wallenbergnek rossz előérzetei voltak a szovjet parancsnokkal való közelgő találkozás miatt. Indulásakor állítólag azt mondta munkatársainak: „Nem tudom, vendég vagyok-e, vagy fogoly." Sem Wallenberg, sem Langfelder nem tért vissza többé.

S. Söderblom, a moszkvai svéd követ a bukaresti svéd követségtől kapott távirat kézhezvétele után jelentette Wallenberg eltűnését. A gyakori svéd kérésekre a szovjetek köntörfalazó választ adtak. Például 1945 februárjában a stockholmi szovjet nagykövet, Alekszandra M. KoMontáj megnyugtatta Wallenberg édesanyját és Günther külügyminisztert afelől, hogy Wallenberg ép és egészséges, és a Szovjetunióban van; 1947, augusztus 18-án, egy évvel azután, hogy Söderblom Sztálinhoz folyamodott ez ügyben (1946. június 15-én), a szovjet külügyminiszter, Andrej J. Visinszkij kijelentette: „Alapos vizsgálat során megállapítást nyert, hogy Wallenberg nincs a Szovjetunióban, és nem is tudunk róla."¹⁴⁰

A szovjetek köntörfalazása nem ért véget Sztálin 1953. márciusi halálával. Egészen 1957. február 6-ig tartott, amikor a Hruscsov-kormány-zat elismerte a Szovjetunió felelősségét Wallenberg eltűnésében. E napon Andrej Gromiko, az akkori külügyminiszter-helyettes, azt közölte Sohl-man svéd nagykövettel, hogy Wallenberg a moszkvai Ljubjanka börtönben halt meg 1947. július 17-én. A szovjet vezetők Viktor Sz. Abakumov-ra hárították a felelősséget, a korábbi állambiztonsági miniszterre, akit 1954 decemberében Lavrentyij P. Berija bűntársaként kivégeztek.¹⁴¹

A nyolcvanas évek vége felé a szovjet hivatalos szervek már magára Berijára hárították a felelősséget.¹⁴² 1989 végén a KGB Moszkvába hívta Nina Lagergrent és Guy von Dardelt, Wallenberg féltestvéreit, mondván, hogy új iliformációk kerültek elő Wallenberg sorsáról. Velük tartott Per Anger is, Wallenberg egykori budapesti helyettese, valamint Sonia Son-nefeld, a svéd Raoul Wallenberg Társaság titkára. Sajnos ez a találkozó is csalódást okozott a svédek számára. Noha megkapták Wallenberg néhány személyes holmiját, köztük svéd diplomata útlevelét és több noteszét, amelyek állítólag a KGB archívumainak átvizsgálása során kerültek elő, semmi új, hivatalos tájékoztatást nem kaptak Wallenberg sorsát illetően. A szovjet hatóságok csupán elismételték 1957-es állításukat, hogy Wallenberg a moszkvai Ljubjanka-börtönben, 1947-ben szívroham áldozata lett.¹⁴³

A mendemonda, hogy Wallenberg életben van, és valamelyik tábor, börtön vagy elmegyógyintézet lakója, a hetvenes évektől egyre nagyobb hitelre tett szert, ugyanis ekkor kezdtek Nyugatra érkezni szovjet állampolgárok, köztük a Gulag-táborok egykori lakói.¹⁴⁴ Az ő beszámolóik késztették a Nyugat közéleti személyiségeit és kormányszerveit arra, hogy felszólítsák a szovjet hatóságokat: most már helyezzék szabadlábra Wallenberget, vagy legalább adják ki földi maradványait, hogy hazájában temethessék el.¹⁴⁵

A szovjet álláspont csupán 1990 augusztusának végén mozdult el, amikor is a hivatalos szervek bejelentették, hozzájárulnak ahhoz, hogy Wallenberg eltűnése ügyében nemzetközi bizottság végezzen vizsgálatot, megnyitva előtte a börtönöket, levéltárakat, még a KGB levéltárait is. A bizottság szeptemberre befejezte a vizsgálat első szakaszát, és „megcáfolhatatlan bizonyítékokat" talált arra vonatkozóan, hogy Wallenberg nem halt meg 1947-ben a Ljubjanka börtönben, hiába állította ezt Gromiko. Gulag-túlélők vallomásai tanúsították ezt, így például a vlagyimiri börtön egykori lakóié, ahol Wallenberget állítólag fogva tartották.¹⁴⁶ A bizottság által közzétett adatok nem támasztják alá Oleg Gorgyijevszkij, egykori KGB-tisztviselő azon közlését sem, hogy látott iratokat, amelyek szerint Wallenberget 1947-ben kivégezték, mert nem volt hajlandó együttműködni az őt beszervezni kívánó szovjet hivatalnokokkal.¹⁴⁷

Bakatyin, a KGB új főnöke már közlékenyebbnek mutatkozott. Am sem ő, sem helyettese, Nyikolaj Sztoljarov altábornagy nem tudtak új információkkal előállni. Az archívumban talált, igen kevés dokumentum egyike, egy 1957. június 12-én kelt kézírásos levél, amelyet a KGB akkori főnöke egy magas állású külügyminisztériumi hivatalnoknak címzett, azt közölte, hogy a Wallenbergre vonatkozó dokumentumokat az MVD (a KGB elődszervezete) parancsára megsemmisítették.¹⁴⁸

A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett szétesése - ha valamilyen előreláthatatlan fejlemény nem szól közbe - azt valószínűsíti, hogy az újonnan kialakuló politikai konfigurációk vezetői remélhetőleg fel fogják tárni az igazságot Wallenberg tragikus sorsa felől.¹⁴⁹

Spanyolország. A Franco-kormányzat, jóllehet nyíltan rokonszenvezett a polgárháború idején segítségére siető tengelyhatalmakkal, mégis menedékjogot adott - ha korlátozott számban is — a náci uralom alatti Európából menekült zsidóknak. Kivált jóindulatú volt a spanyol eredetű szefárd zsidókkal. 1943-ban például, amikor az SS nekikezdett a görög zsidóság megsemmisítésének, a spanyolok különleges érdeklődést mutattak 600, általuk spanyol eredetűnek tartott szaloniki zsidó iránt. A nácik erre felajánlották, hogy valamennyit visszatelepítik, de a spanyolok csak 50-et akartak fogadni. Sikerült azonban elérniük, hogy a többit a kiváltságosoknak fenntartott különtáborba vigyék át Bergen-Belsenbe. Végül is a háború befejeztével e csoportból 365 ember kapott belépési engedélyt Spanyolországba.¹⁵⁰

Spanyolország - akárcsak Svájc és Svédország - csak a vidéki deportálások lezárultával vállalt aktív szerepet a magyarországi eseményekben, éspedig azt követően, hogy Lisszabonban 1944. július 5-én találkozó jött létre a portugáliai spanyol nagykövet, valamint a palesztinai Jewish Agency Végrehajtó Bizottsága részéről Eliyahu Dobkin, a Zsidó Világkongresszus részéről pedig I. Weissmann között. A zsidó vezetők Spanyolország segítségét kérték a náciktól megszállt országok szefárd zsidóinak megsegítésére; e kérésre a nagykövet kifejtette, hogy a spanyol kormány már elhatározta: védelmet nyújt minden olyan szefárd zsidónak, aki igazolja „spanyol eredetét vagy nemzetiségét a spanyol konzulétusokon"¹⁵¹.

Egy héttel ezután a budapesti Zsidó Tanács táviratot kapott a Menekülteket Segítő Tangeri Bizottságtól (Comité d'Assistance aux Refugiés Tanger). Ebben közölték a Zsidó Tanáccsal, hogy Tanger befogadna 500 gyereket; ebből 200-at a bizottság jelölne ki, 300-at pedig a Zsidó Tanács választana ki. (Mivel a Tangeri Nemzetközi Övezet a háború idején spanyol megszállás alatt volt, ez a felajánlás nyilvánvalóan a spanyol kormány álláspontját tükrözte.) A Zsidó Tanács egy meghatalmazottja nyomban érintkezésbe lépett Angel Sanz-Brizzel, a spanyol ügyvivővel,¹⁵² aki azt javasolta a Zsidó Tanácsnak: kérje fel Madridot, utasítsa budapesti követségét, hogy adja ki a vízumokat az 500 gyereknek és 50-70 fő felnőtt kísérőnek. Javasolta továbbá, hogy a Zsidó Tanács kísérelje meg a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül tető alá hozni a kivándorlást.¹⁵³ Július 29-én tárgyalások kezdődtek Born és Gergely György, a Zsidó Tanács képviselője között. Egyebek közt megállapodtak, hogy azonnal nekilátnak a gyerekek lajstromba vételének, és indulásukig a NVK védelme alatt különtáborokban helyezik el őket.¹⁵⁴ A kérdést Krausz és Farkas Zoltán, a spanyol követség jogtanácsosa is megtárgyalta egymás között. A megbeszélések ideje alatt a spanyolok, a svájciak és a svédek példáját követve, korlátozott számú védlevelet bocsátottak ki.

A gyermekek kivándorlására nem került sor. A nyilaspuccs után a közvetlen védelem és az életben tartás volt az egyetlen feladat. Ezt a vállalkozást már nem vitték végig a követség magas rangú tisztségviselői: Sanz-Briz és munkatársai Szálasi beiktatása után hamarosan visszatértek Spanyolországba. A spanyol követség vezetését Giorgio (Jorge) Perlasca vette át. Antifasiszta olasz volt, aki Franco ellen harcolt a spanyol polgárháborúban. 1941-ben érkezett Budapestre mint az egyik olasz élelmiszercég beszerző ügynöke. A német megszállás után rejtekhelyre vonult, mert közismert volt szembenállása Mussolini rendszerével, illetve a nácizmussal. Sztójay hatóságai internálták, de közvetlenül a Szálasi-puccs előtt visszaengedték Budapestre. 1944. novemberének elején spanyol útlevelet kapott Sanz-Briztől, aki felkérte, legyen segítségükre a spanyol védelem alatt álló zsidóknak. Ellátták követségi papírokkal, amelyek tanúsították, hogy a spanyol diplomáciai testület tagja, majd teljes gőzzel mentőmunkájába kezdett.¹⁵⁵ A hónap előrehaladtával, amikor Sanz-Briz és munkatársai visszatértek Spanyolországba, állítólag azért, mert féltek, hogy a közeledő oroszok haragszanak a szovjetellenes Franco-re-zsim képviselőire, Perlasca úgy döntött, hogy a helyükre áll. Mivel gyakran felkereste a követséget; hivatalba lépése nem keltett gyanút sem az alacsonyabb rangú személyzetben, sem a nyilas külügyminisztériumban, ahol elismerték új ügyvivőnek. Perlasca és munkatársai közel 3000 menlevelet osztottak szét.¹⁵⁶

A menlevelek birtokosai közül sokat a főváros V. kerületének spanyol védelem alatt álló házaiban helyeztek el. Perlasca mentőmunkájának hatékonyságátjócskán fokozta, hogy Tarpataky Zoltán, a kerület rendőrkapitánya is együttműködött vele.

November 15-e után a spanyol védettségű zsidókat a többi védett zsidóval egyetemben átköltöztették a nemzetközi gettóba, 1945 januárjának elején pedig átterelték őket a nagy gettóba.¹⁵⁷

A németek, szemlátomást nem tudván Perlasca személyes szerepéről, nagyon megütődtek a spanyol követség mentőtevékenységén. A spanyol kormányt a magyar zsidók megmentésében való részvételért bevádoló jelentés Budapesten, Berlinben és Madridban is nyugtalanította a németeket. Október 13-án von Thadden azt jelentette, hogy az amerikaiak indítványára a spanyol kormány késznek mutatkozik vízumot adni 2000 zsidónak. Mintegy tíz nappal később Ballensiefen, a budapesti SS propaganda-szakértője közölte Rolf Güntherrel, Eichmann berlini megbízottjával, hogy a budapesti spanyol követség felajánlotta a Zsidó Tanácsnak, védelme alá veszi a 14 és 16 év közötti zsidó árvákat.

E hírnek volt is némi alapja, ugyanis a spanyolok még tevékenykedtek a tangeri felajánlás teljesítése érdekében. 1944. december l-jén Friedrich Born a Nemzetközi Vöröskereszt részéről felkérte a spanyol követséget, hogy engedje az A szekció két vezető tagját, Komoly Ottót és Szamosi Lászlót a követség kebelén belül a gyermekek érdekében működni. Szamosi, a Nemzetközi Vöröskereszt és a spanyol követség tisztviselőjeként is munkálkodva, sok gyermeket mentett meg a leghevesebb nyilas őrjöngés idején.¹⁵⁸

A halálmenetek idején Veesenmayer azt jelentette (november 13-án), hogy a spanyolok kivándorláshoz szükséges vízumot követelnek spanyolországi családi kapcsolatokkal bíró magyar zsidók számára.¹⁵⁹

Hiába volt a gyakori táviratváltás a német külügyminisztérium különböző képviselői között és a sűrű jegyzékváltás a spanyolok és a magyarok között, egyeden magyar zsidó sem kapott lehetőséget arra, hogy a spanyol mentőakciók révén elhagyja az országot; a németek sohasem adták meg a szükséges kilépési és átutazási engedélyeket.

Portugália. A németek a kivándorlás elutasításának politikájában kivételt tettek a budapesti portugál követtel¹⁶⁰; három zsidóról volt szó: Gar-los de Sampaio Carrido titkárnőjéről, Bischowskynéről, és a szüleiről, a Gábor házaspárról. A magyarok, akik alig várták, hogy végre kikeveredhessenek egy kellemeden incidensből, örömmel támogatták ezt a tervet. Április 30-án kora reggel ugyanis a magyar rendőrség Hain Péternek, a Magyar Politikai Rendőrség főnökének parancsára Galgagyörkön, nyári lakában letartóztatta a követet és néhány zsidó barátját. A rendőrség szabadon akarta engedni a diplomáciai védettségére hivatkozó követet, ám az csak a többiekkel együtt volt hajlandó távozni. Egy Sztójay, Antal István, Baky László, Hain és Jungerth-Arnóthy részvételével tartott magas szintű tanácskozáson az a döntés született (Jungerth-Arnóthy javaslatára,

Bakynak és Hainnaknagy bosszúságára), hogy az összes elfogottat szabadon kell bocsátani. Teleki Gyula, a külügyminisztérium protokollfőnöke közölte a rendőrfőnökkel és Sampaio Carridóval a parancsot.

Május 3-án Sampayo Garrido erélyes jegyzéket nyújtott be, és teljes vizsgálatot követelt. Nem sokkal később visszahívták Portugáliába. A követ azt kérte, hogy titkárnője és annak szülei is vele mehessenek. Jun-gerth-Arnóthy május 23-án megkereste Veesenmayert, és azt javasolta, hogy mivel Sampayo Garrido nem hajlandó a titkárnője nélkül távozni, titkárnője pedig nem megy a szülei nélkül, hadd menjenek mind a hárman, csak „hogy szabaduljunk a követtől"¹⁶¹. A német külügyminisztérium, miután utánanézett Lisszabonban, hogy Antonio Salazar elnök mutat-e érdeklődést követének ügye iránt, egyetértett Jungerth-Arnóthy javaslatával és ilyen értelemben utasította Veesenmayert.¹⁶² A németek Bischowskynénak nyomban kiadták a szükséges papírokat, a szüleitől azonban megtagadták. A követ június 5-én távozott a titkárnőjével; a Gábor házaspárt azonban október 29-ig nem engedték elmenni.¹⁶³

Július 15-én Liz-Texeira Branquinho, a portugál ügyvivő és a magyar külügyminisztérium kilépési és átutazási engedélyt kért a német követségtől kilenc magyar zsidó részére, akik üzleti kapcsolatban álltak Portugáliával, vagy rokonaik éltek ott. E kilenc embernek, a Gábor házaspárt is ideértve, az év végéig érvényes portugál útlevelet adtak. Veesenmayer nem akart eljárni az ügyben, annak ellenére, hogy a Gábor házaspár indulása már engedélyezve volt, a Führer ugyanis időközben feltételeket szabott a különböző semleges államokba indított zsidókivándorlással kapcsolatban. A portugál kérés ügye tehát hónapokig húzódott, ugyanannak az időhúzó taktikának következtében, mint a többi.¹⁶⁴

Eközben az ügyvivő engedélyezte, hogy útlevél adassék minden olyan zsidónak, aki igazolni tudja, hogy rokonai vannak Portugáliában vagy Brazíliában. A folyamodványokat a főkonzulként működő Gulden Gyula, és a követség különleges osztályát vezető dr. Bartha Ferenc kezelte. Bartha, ez a magyar zsidó ügyvéd a portugál képviseleten belül Brazília érdekeit képviselte.

A nyilas hatalomátvétel után a portugálok növelték a védlevelek számát. Kemény külügyminiszternek megígérték ugyan, hogy 500-nál több iratot nem bocsátanak ki, de igazából 700-nál is többet adtak ki. A németek először megtagadták a portugál védelem elismerését. Pedro Tovar de Lemos, Portugália berlini képviselője azonban közbenjárt az ügyben, és a Szálasi-kormány is igyekezett diplomáciailag elismertetni magát a semleges államoknál. A németek ezért változtattak az álláspontjukon. Andor Hencke, a német külügyminisztérium politikai osztályának vezetője november 9-én politikailag előnyös engedményt ajánlott, sejtetve, hogy a védlevelek elismerése „függ attól, hogy számuk elfogadható határ alatt marad-e". A magyaroknak azt tanácsolták, hogy semmilyen további mentőokiratot ne fogadjanak el.¹⁶⁵ Korábban, október 27-én a magyar külügyminisztérium felkérte a portugál képviseletet, három példányban adja át azoknak a zsidóknak a listáját, akikhez érdekei fűződtek. A jegyzék hangsúlyozta, hogy ha ezek a zsidók nem távoznak el Magyarországról november 15-ig, attól a naptól fogva úgy kezelik őket, mint a többi magyar zsidót.

Ugyanaznap a portugál védelem alatt álló magyarokat is külön épületekbe irányították. Legtöbbjük az Újpesti rakpart 5. szám alá került, s dr. Bródy Sándor irányítása alatt állt. A lakókat dr. Richter Béla államügyész segítette, aki, ha légitámadás fenyegetett, lehetővé tette, hogy igénybe vegyék a keresztényeknek fenntartott óvóhelyet. A nyilasuralom barbarizálódásával a portugál védettségű zsidók helyzete mind bizonytalanabbá vált. November 26-án a portugál védettség alatt álló munkaszolgálatosokat kirendelték az Albrecht-kaszárnyába, onnét a hatóságok korábbi ígéretei ellenére bevagonírozták őket, és Sopron környékére vitték, a Keleti Falat építeni Bécs védelmére. Január 4-én, a szovjet ostrom tetőfokán a maradék portugál védettségű zsidót átvitték a gettóba.¹⁶⁶ 1945. január l-jén 25 SS hatolt be a képviselet épületébe, és megölt tíz, ott bujkáló zsidót.¹⁶⁷

Törökország. Törökország, bár képviselve volt Budapesten, csak minimális tevékenységre mutatott hajlandóságot. 1944. május 24-én Cor-dell Hull, az USA külügyminisztere táviratot küldött Laurence Stein-hardt ankarai nagykövetnek, hogy ösztökélje a törököket: „az emberiesség érdekében tegyenek azonnali lépéseket a magyarországi török diplomaták és konzulátusi személyek számának növelésére", és minden lehető módon igyekezzenek rábeszélni a magyarokat, hogy hagyjanak fel a barbarizmussal. A törökök láthatólag nem álltak kötélnek. JúniH® végén az Egyesült Államok külügyminisztere arra kérte Steinhardt nagykövetet, gyakoroljon újabb nyomást a török kormányra annak a határozatnak a figyelembevételével, amelyet Sol Bloom kongresszusi tag, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke éppen akkor terjesztett elő. A határozat felkérte a külügyminisztert, „szorgalmazza, hogy Törökország hatóságai az emberiesség érdekében könnyítsék meg a nácik elől Törökországba szököttek belépését az országba, és létesítsenek menekülttábort, amelyben ezek a személyek időlegesen menedékre lelhetnének az ország területén". A budapesti török képviselő erre a nyomásra korlátozott számú menlevelet bocsátott ki.¹⁶⁸

Mint az előbb megjegyeztük, annak a néhány személynek a kivételével, akiket egy esetleg kínossá válható diplomáciai fejlemény elkerülése végett engedtek Portugáliába távozni, egyetlen zsidónak sem tették lehetővé, hogy ilyen vagy olyan akció keretében elhagyja Magyarországot. A németek mereven ragaszkodtak a Führer utasításához, amely szerint az arabok érdekeit védendő¹⁶⁹, egyetlen zsidót sem szabad Palesztinába engedni; a semleges államok által támogatott 7800 zsidó legalábbis elméletileg engedélyt kapott a Nyugat-Európán át való távozásra - ehhez az útvonalhoz csak Berlinből jöhetett a különleges átutazást engedély -, de csak akkor, ha a budapesti zsidók deportálása újrakezdődik. A nyugati szövetségesek bátorították és támogatták a semleges államok kivándorlási terveit. Vajon a szövetségesek erőteljesebb fellépése több zsidót mentett volna-e meg az életnek: ez az egyik legvitatottabb kérdés a tömeges népirtás kutatásában, és az újabban elérhetővé vált bizonyítékok ismételten felszítják a tudósok és laikusok kedélyét.

A közömbösség politikája. A nyugati hatalmak kétségkívül utálatot éreztek a Harmadik Birodalom kegyetlen és erkölcstelen faji politikája iránt. A nácik zsidóellenes intézkedéseire azonban szinte kizárólag nemzeti érdekeikre vonatkozó meggondolások alapján reagáltak és cselekedtek. A náci időszak első esztendeiben általában azt hitték, hogy ez a rend-szer nem ér meg hosszú időt, hogy faji politikája végül is mérséklődni fog. S noha az események nyilvánvalóan rácáfoltak ezekre a várakozásokra, a nyugati hatalmak folyatták megalkuvó politikájukat. A világtörténetet rövidlátóan szemlélve úgy gondolták, hogy Hitler örökös „utolsó igényeit" kielégítve képesek lesznek fenntartani a békét. Ez jelenik meg abban is, hogy jobban tartottak a bolsevizmus hosszú távon fenyegető veszélyétől, mint a nemzetiszocializmus közvetlen veszedelmétől.

Az Anschluss és a nácik egyre növekvő barbarizmusa kétségek elé állította a Nyugatot: a demokratikus hitvallásban alapvető zsidó-keresztény elvek összeütközésbe kerültek a nemzeti érdekekkel. Nagy-Britannia a Közel-Kelet stabilitásának megőrzése mellett kötelezte el magát, s ezért jó kapcsolatokat tartott fenn az arabokkal, következésképpen korlátoznia kellett a zsidók Palesztinába való bevándorlását. A válság sújtotta Egyesült Államok ódzkodott megváltoztatni szűk kontingensre épülő bevándorlási törvényeit és politikáját. A két ország a menekültprobléma nemzetközivé tételével igyekezett kiutat találni a dilemmából.

Roosevelt elnök kezdeményezésére 1938 júliusában konferenciát hívtak össze a franciaországi Evian-les-Bains-ben. 32 nemzet küldte el képviselőit; az angolok csak azzal a feltétellel voltak hajlandók részt venni, ha

Palesztina nem kerül szóba. A konferencia számos tervet tekintett át a menekültek befogadásáról, végül is azonban egyet sem fogadott el. Az egyetlen kézzelfogható eredmény a felállított Politikai Menekültek Ügyeinek Kormányközi Bizottsága (KB) (Intergovernmental Committee on Political Refugees) volt George Rublee, Roosevelt pártfogoltja irányítása alatt. A bizottság feladata a kivándorlás szervezése és menedékhelyek biztosítása volt.

A KB lényegében csak papíron létezett, igazából ugyanis egyetlen nemzet sem akart menedéket nyújtani a zsidóknak. Hider azzal gúnyolta ki a konferenciát, hogy „csöpögött a megkínzottak iránti részvéttől, de makacsul elzárkózott a segítségnyújtástól". S való igaz, Évian, ahogy Ira Hirschmann jellemezte, „olyan külszín volt, amely mögé a civilizált kormányok elrejthették cselekvésképtelenségüket"¹⁷⁰. Walter F. Mondale, az Egyesült Államok alelnöke 41 évvel később is megerősítette ezt az értékelést:

Évianban nagy reményekkel kezdték. De nem állták ki a civilizáció próbáját. A civilizált világ a törvényesség köpönyegébe bújt. Két nemzet azt mondta, hogy a zsidókkal kapcsolatban már elérték a telítődési pontot. Négy nemzet úgy nyilatkozott, hogy csak gyakorlott mezőgazdasági munkásokat tad fogadni. Egy másik csak megkeresztelteket akart beengedni. Három kijelentette, hogy értelmiségieket és kereskedőket nem kíván új állampolgárul. Egy nemzet attól tartott, hogy a zsidók beáramlása antiszemita érzületeket keltene. És egy küldött azt mondta: Minthogy nincs tényleges faji problémánk, nem is kívánunk importálni.¹⁷¹

A nyugati szövetségeseknek a zsidók helyzete iránti közömbössége a Kristallnacht és Csehszlovákia feldarabolása után is fennmaradt, pedig akkorra már égetővé vált a menekültkérdés. 1939 májusában Nagy-Britannia a Fehér Könyvben (White Paper) szabályozta a palesztinai bevándorlási politikát az 1939 és 1944 közötti időszakra. Öt évre 75 000 zsidó bebocsátását tervezték: 50 000 „szabályos" bevándorlóét és 25 000 menekültét. Ennek a 25 000-nek a befogadásával kívánt Nagy-Britannia „hozzájárulni a zsidó menekültek problémájának megoldásához"¹⁷². Az Egyesült Államok a maga részéről rendíthetetlenül elutasította bevándorlási politikájának módosítását, a Kormányközi Bizottságot használva fel pajzsul a változtatás érdekében kifejtett nemzeti és nemzetközi nyomással szemben. A bevándorlási törvények szigorának enyhítésével szembeni ellenállás faji és politikai-ideológiai összetevői világosan kifejeződtek abban az 1944. március 31-i feljegyzésben, amelyet Henry L. Stimson hadügyminiszter küldött a Háborús Menekültügyi Hivatal vezetőjéhez, John W. Pehle-hez. Stimson amellett érvelt, hogy bizonyos országokból az ellenőrizhetetlen bevándorlás megváltoztatná az országban már meglévő faji arányokat, megsértve ezzel a bevándorlási törvények rendelkezéseit.¹⁷³

A második világháború kitörése után Nagy-Britannia és Pearl Harbor után az Egyesült Államok is a háború szükségleteinek rendelt alá minden, a menekültekkel és mentéssel kapcsolatos meggondolást. Következetesen elzárkóztak a szabad világban és a náci uralom alatt élő zsidó vezetőknek, valamint a földalatti és az ellenállási mozgalmaknak a mentésre irányuló kérései elől, arra hivatkozva, hogy minden erőt a Harmadik Birodalom mihamarabbi megdöntésére kell összpontosítani, mert az a leghatásosabb módszer a sanyargatottak megsegítésére.

A nyugati világ vezetői teljes mértékben és pontosan tájékozottak voltak a náci megszálló erők lengyelországi és nyugat-európai zsidóellenes politikájáról és tudtak a Szovjetunióban az Einsatzgruppék által 1941 júniusától elkövetett tömeggyilkosságokról is. 1942 nyarán hiteles beszámolókat kaptak Hitlernek az európai zsidóság megsemmisítésére vonatkozó eltökéltségéről és a különféle koncentrációs táborokban használatos módszerekről. Számos ilyen jelentésnek semleges ország volt a forrása, különösen Svájc, amelynek képviselői bejáratosak voltak azoknak a tengelyhatalmaknak és leigázott országoknak a politikai, valamint zsidó és földalatti vezetőihez, amelyekbe kinevezték őket. A jelentéseket Leland Harrison és John Clifford Norton, a berni amerikai és brit követ juttatta Washingtonba és Londonba.¹⁷⁴ Ezeket a jelentéseket a földalatti mozgalmak Londonba vagy Washingtonba elvergődött titkos megbízottai alkalmanként személyesen is megerősítették (lásd a 23. fejezetet).

Annak ellenére, hogy tudták, a nácik az európai zsidóság teljes fizikai megsemmisítésére törekedtek, a szövetségesek egyre jobban ragaszkodtak saját megoldásukhoz, és módszeresen elutasítottak minden, a mentési akciókba őket is bevonni igyekvő próbálkozást, mert úgy érezték, hogy minden erőfeszítésüket a tengely elleni háborúra kell összpontosítaniuk. A zsidó és nem zsidó közéleti és egyházi személyiségek (Nagy-Britanniában különösen a canterburyi érsek volt tevékeny) állandó nyomására válaszul és a végleges megoldásra vonatkozó kétségbevonhatatlan bizonyítékokat is tekintetbe véve, beleegyeztek abba, hogy 1942. december 17-én közös közleményben ítélik el a nácik zsidóellenes hadjáratát. Több mint hat hónapi diplomáciai huzavona után tudtak csak megállapodni a náci atrocitásokat elítélő dokumentum végleges szövegében:

A német hatóságok... most véghezviszik Hitler gyakorta ismételt iránymutatásait az európai zsidóság kiirtására. A fent említett kormányok és a Francia Nemzeti Bizottság a legélesebben elítélik ezt a hidegvérrel folytatott emberirtást. Újra megerősítik arról szóló ünnepélyes elhatározásukat, hogy az e bű-nőkért felelősséggel tartozókat nem hagyják kibújni a büntetés alól és rendületlenül tovább folytatják az ehhez szükséges gyakorlati intézkedéseket.

A szövetségeseknek ez a nyilatkozata nyilvánítja elsőként bűnténnyé a zsidók elpusztítását. A nyilatkozat hatását valamelyest tompította, hogy a végső győzelem előtt semmi sem történik, vagyis nem helyezett kilátásba semmiféle azonnali fenyegetést vagy esetleges megtorlást a nácik és szövetségeseik ellen; mindazonáltal hasznos volt a tekintetben, hogy végre megtörte a hallgatást. Az 1941 óta folyó tömeges zsidópusztítást a nyilatkozat hivatalosan is valósnak ismerte el, és bűnténynek minősítette.

Csakhogy, mint azt Gerhart Riegner, a Zsidó Világkongresszus svájci képviselője a háború után megállapította (ő volt az, aki 1942-ben a végleges megoldásról szóló első jelentéseket továbbította): 1942 decemberéig „a nyugati kormányok tartottak a zsidókkal való túlságos szolidaritásvállalástól és attól, hogy honfitársaik azzal fogják vádolni őket, hogy a zsidók érdekében viselnek háborút". Amikor a népirtás programjának tényei közismertté váltak, folytatja Riegner, „nem mutattak elég képzelőerőt a Hitler-féle ellenség megállítására alkalmas, különleges, a bürokratikus gyakorlaton szükségszerűen túlmutató intézkedések kigondolásában, és hiányzott belőlük az eltökéltség és az akarat a végrehajtásra"¹⁷⁶.

Bár a szövetségesek mindenfajta nyüt zsidómentő akcióban való részvételtől tartózkodtak, 1942 decemberében más országoknak sugárzott rádióadásaikban közelebbi adatokkal szolgáltak a náci rémtettekről. Ennek persze a zsidók javára szóló felvüágosító és lélektani hatáson kívül propagandaértéke is volt a szövetségesek számára.

A szövetségesek 1942. decemberi nyilatkozata és a náci megsemmisítési program egyes részleteinek nyilvános leleplezése után Nagy-Britan-niában és Amerikában laikus és egyházi vezetői révén az összes felekezet konkrét kormányzati erőfeszítéseket követelt a nácizmus áldozatainak megmentésére. 1943 januárjában a brit külügyminisztérium újabb konferenciát javasolt a kérdések megoldására. A hely és a napirend körüli hosszas huzavonák után a nyugati szövetségesek áprilisban találkoztak a Bermudákon. A konferencia kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Nagy-Britannia, akárcsak Évianban, újra ellene volt bármilyen, Palesztináról mint menedékről szóló elgondolásnak, az Egyesült Államok pedig továbbra is kitartott bevándorlási törvényeinek megváltoztathatatlansága mellett. A britek egy sor mondvacsinált érvvel utasították el a cionista vezetők kérését, hogy Palesztinát nyissák meg a menekülők számára.¹⁷⁷Ahogy mondották, attól félnek, hogy a németek „a kiirtás politikáját a ki-taszítás politikájára változtatják... (és) azzal akarnak majd más országokat zavarba ejteni - ahogyan a háború előtt is tették -, hogy bevándorlókkal árasztják el őket"; kétségeik voltak, hogy lehet-e olyan helyet találni, ahol nagyszámú zsidó letelepedhetne; tartottak attól, hogy a menekültekkel együtt kémek is beszivároghatnak; végül felvetették a hajóhiány kérdését. Időnként makacs viták robbantak ki: a britek azt kívánták, hogy az Egyesült Államok enyhítsen bevándorlási politikáján, az amerikaiak viszont azt kérték, hogy a britek könnyítsék meg a menekültek beáramlását Palesztinába. A konferenciának az lett a vége, hogy felhívást tettek közzé a KB szélesebb hatáskörrel és bővebb tagsággal való újjáélesztésére.

Akár a korábbi, éviani találkozónak, a bermudainak sem veit semmi kézzelfogható eredménye, 1943. november 19-ig ki sem adták a konferencia záróközleményét. A konferencia bohózatszerűségét kommentálva, Richárd K. Law (a későbbi Lord Coleraine), akkoriban a külügyminisztérium politikai államtitkára és a brit küldöttség vezetője, a háború után sok évvel így nyilatkozott: „Önigazoló erőfeszítések ütköztek össze a tétlenség palástolására."¹⁷⁸

A nyugati hatalmak csökönyös álláspontja szerepet játszott bizonyos különleges mentési lehetőségek elmulasztásában is. Például a romániai Antonescu-kormány fejenkénti 250 angol fontnyi váltságdíj ellenében hajlandó lett volna vatikáni felségjelű hajókon 60 000-70 000 zsidót Palesztinába küldeni.¹⁷⁹ A szövetségesek elszalasztották a bolgárok által megszállt területeken élő zsidók megmentésének lehetőségeit is, és éppígy 6000 deportálásra ítélt franciaországi zsidó gyerekét. Valamennyi esetben a kormányhivatalok piszmogása és ellentmondásos eljárása hiúsította meg a lehetőségeket. A briteknek megint „az ellenséges területről származó jelentősebb számú zsidóval való eljárás nehézségei" miatt fájt a fejük.¹⁸⁰ Az Egyesült Államok külügyminisztériuma hamis érvek sokaságával jött elő, Henry Morgenthau Jr.-nak, a pénzügyminiszternek és vezető munkatársainak csalódására, akiknek szintén részük volt a próbálkozásban. 1943 végére a pénzügyminisztériumiak új felfogás mellett döntöttek: azt javasolták az elnöknek, hogy a menekültügyekben való illetékesség kerüljön át a külügyminisztériumból egy független képviselethez.

A felfogás indoklását egy beadványban adták elő („Jelentés a miniszternek a kormánynak a zsidók legyilkolásába való beletörődéséről"), amelyet Randolph Paul, a pénzügyminisztérium főtanácsosa állított össze. Paul okmányokkal bizonyította, hogy egyes külügyminisztériumi tisztviselők hajthatatlanul és akadékoskodva „tudatosan nem cselekedtek a zsidók megmentése érdekében". Az 1942 augusztusáig visszavezethető halogatással, érvelt Paul, „megkönnyítették a tömeggyilkosságokat a náci Európában"¹⁸¹. E „szörnyű tizennyolc hónap" alatt, emlékezett vissza a háború után Morgenthau, „Washingtonban tudtuk,... hogy a nácik Európa összes zsidójának kiirtását tervezik. A hivatalnokok... mégis kivonták magukat a nyomasztó felelősség alól, húzták az időt, ha konkrét mentési tervezetet tettek elébük, sőt elkendőzték a kegyetlenségekről szóló híreket"¹⁸². A beadvány átnézése után - az a brit külügyminisztérium negatív szerepét is feltárta -, Morgenthau először 1944. január 11-én Hull-lal tárgyalt, majd január 16-án személyesen Roosevelt elnöknek adta át a jelentést. Ugyanezen a napon Roosevelt javaslatára találkozott Edward Stettinius külügyminiszter-helyettessel. Mindhármójukat megrázták a leleplezések.

Január 22-én Roosevelt elnök kiadta a 9417-es végrehajtási utasítást, amely a külügyminisztérium, a pénzügyminisztérium és a hadügyminisztérium hatáskörébe utaltan felállítja a Háborús Menekültügyi Hivatalt (War Refogee Board). Az utasítás leszögezte, hogy „a kormánynak az a politikája, hogy mindent, ami erejéből telik, megtegyen az ellenség elnyomása alatt halálos veszélyben lévő áldozatok megmentésére, és megadja mindazt a segítséget és támogatást az áldozatoknak, ami csak összeegyeztethető a háború sikeres megvívásával" . A Háborús Menekültügyi Hivatalt (WRB) John W. Pehle irányítása alá helyezték, aki a pénzügyminisztériumban az Idegen Pénzeszközök Felügyelőségét vezette. A WRB jogában állt, hogy céljainak elérésére magánszervezetekkel, amerikai és nemzetközi ügynökségekkel és idegen kormányokkal működjék együtt. A Háborús Menekültügyi Hivatal létrehozása véget vetett, legalábbis hivatalosan, az Egyesült Államok közömbösséget mutató politikájának.¹⁸³

A nyugati szövetségesek a magyarországi zsidóság elpusztítása idején. A WRB nézetei és irányvonala az elnök új elhatározását tükrözte, és annak kezdetét, hogy Amerika aktívabb szerepet játszik a náciknak áldozatul esettek védelmében és mentésében.¹⁸⁴ Ennek az elhatározásnak az európai zsidóság nagy részének megsemmisítése után a magyar eset vált az első igazi próbakövévé.

A WRB nagy lelkesedéssel kezdte meg működését és már a német megszállás előtt kifejezte, hogy törődni kíván a magyarországi zsidósággal. Február végén a WRB számolt azzal, hogy a Kállay-kormány alighanem enged majd „az idegen zsidók deportálására és a határoknak a Lengyelországból és máshonnét menekültek előtti lezárására" irányuló német nyomásnak, és lisszaboni és berni követségei útján március 7-én hangot adott az amerikai kormány nemtetszésének és figyelmeztetésének.¹⁸⁵ Az igazi próba a március 19-i megszállás után következett. A WRB azonban legjobb szándékai ellenére sem tudta megakadályozni a végleges megoldás programjának gyors kivitelezését.

A magyar zsidóságra váró sorsról Riegner március 21-én küldte az első vészjelzést a nyugati hatalmaknak, a szövetségesek részéről kívánatos akciókra tett külön javaslatokkal egyetemben. A Zsidó Világkongresszus nagy-britanniai és az egyesült államokbeli vezetőihez intézett táviratában ez állt:

A legutóbbi politikai fejlemények a legnagyobb aggodalomra adnak okot a magyar zsidóságnak, Európa egyetlen még létező zsidó közösségének sorsát illetően. Javaslom, hogy zsidó és nem zsidó angolszász személyiségek, köztük a protestáns (és) katolikus egyház vezetői a világ minden részéről óva intsék a magyar népet attól, hogy lehetővé tegye a német hóhéroknak és a magyar quislingeknek a zsidóirtás politikájának valóra váltását, és szólítsák fel e népet, hogy minden lehetséges módon segítse a zsidókat abban, hogy ne jussanak a németek kezére. A figyelmeztetés hangsúlyozza, hogy a magyar népnek a zsidókkal szembeni viselkedése lesz az egyik legfontosabb próbatétel, amit a háború utáni békekötéskor a szövetséges nemzetek nem fognak figyelmen kívül hagyni. Ilyen értelmű rádióadásokat kell sugározni magyar nyelven a jövő héten minden éjszaka.¹⁸⁶

A nyugati hatalmak így is tettek. A WRB indította lélektani hadviselés részeként március 24-én Roosevelt elnök nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélte a nácikat és szövetségeseiket a háború folyamán elkövetett szörnyű bűneikért. Magyarországról szólva, kijelentette:

Az egész történelem egyik legsötétebb bűne... Európa zsidóságának nagybani, rendszeres legyilkolása minden órában rendületlenül folytatódik. Száz- és százezer, eddig is üldözött, de Magyarországon és a Balkánon a halál elől mégis menedéket talált zsidó került a megsemmisülés veszélyébe az utóbbi napok eseményei folytán, a hitleri erők bevonulásával. Nagy tragédia lenne, ha ezek a hitleri tombolást végigélt ártatlan emberek az ő üldöztetésükben leginkább megnyilvánuló barbarizmus legyőzésének épp a küszöbén pusztulnának el.

Hogy eltántorítsák a magyarokat a kollaborálástól, az elnök világosan megmondta, hogy „senki e kegyetlenkedések résztvevői közül nem ússza meg büntetlenül"¹⁸⁷. Ugyanezen a napon Hull külügyminiszter arra biztatta a magyarokat, hogy álljanak ellent a németeknek, sejtetvén, hogy csak ezen a módon „remélheti Magyarország visszaszerezni a szabad nemzetek megbecsülését és barátságát, és bizonyíthatja be függedenség-hez való jogát"¹⁸⁸. A brit kormány a palesztinai bevándorlás ügyében ragaszkodott a Fehér Könyvben lefektetett politikához. Sir Harold MacMi-chael, a jeruzsálemi brit főbiztos 1944. március l-jén megismételte, hogy a fennálló 75 000-es kontingens nem léphető túl, és az érvényben lévő terv lejártáig, március 3 l-ig nem gondolnak további bevándorlásra. Megemlítette ugyan, hogy a menekülteknek fenntartott bevándorlási engedélyekből 18 300 még nincs kiadva, de nem volt hajlandó elfogadni a cionista vezetőknek az engedélyek szétosztására vonatkozó külön javaslatait.¹⁸⁹ A britek, mégsem akarván teljesen érzéketlennek látszani, követték az Egyesült Államok példáját. Amikor Sidney Silverman alsóházi tag, a Zsidó Világkongresszus brit szekciójának elnöke felvetette a magyarországi zsidóellenes intézkedések kérdését, Anthony Edén külügyminiszter (a későbbi Lord Avon) összeköttetésbe lépett az amerikai elnökkel. Március 30-Í közleményében hangsúlyozta, hogy a „zsidók üldözése egészen példátlan borzalmakkal és erőteljességgel folyik" és ő is szólt a szövetségesek elhatározásáról, hogy az igazságszolgáltatás kezére adják az ilyen bűnök valamennyi elkövetőjét. Roosevelthez hasonlóan Eden is felhívta a „Németországgal szövetséges vagy tőle megszállt országokat, hogy csatlakozzanak a további üldözések meggátolásához, és működjenek együtt az ártatlanok védelmében és megmentésében"¹⁹⁰.

A szövetségesek figyelmeztetései és nyilatkozatai egyáltalán nem voltak hatással a zsidótlanítást végrehajtó nácikra és magyar bérenceikre. Mialatt azok valóra váltották terveiket, a WRB belefogott egy mentéssel kapcsolatos akciósorozatba, melyről kiderült, hogy nem járt semmi haszonnal, legalábbis ami a vidéki zsidókat illeti. A WRB újra figyelmeztette a magyarokat (április 12-én), felderítette, hogy a jugoszláv partizánok fennhatósága alatt álló területeken menekülési útvonalakat lehet kiépíteni, kapcsolatba lépett a törökökkel átutazóvízumok kiadása érdekében, és követelte, hogy akinek valamilyen észak- vagy dél-amerikai köztársaság által kiadott iratai vannak, az részesüljön e nemzetek minden jogában és kiváltságában. Azt az elgondolást alapul véve, hogy a külföldiek hivatalos vagy nem hivatalos minőségben való jelenléte mérséklő hatású lehet, a WRB felkérte a Nemzetközi Vöröskeresztet (március 25-én), hogy „küldjön hathatós képviseletet Magyarországra az üldözésnek kitett csoportok létének megoltalmazására". Május 25-26-án, a tömeges deportálásokról szóló jelentések kézhezvétele után, a WRB utasította az ankarai, berni, lisszaboni, madridi és stockholmi amerikai missziót, hogy bírják rá a semleges államok kormányait: „a legelemibb emberiesség nevében tegyenek azonnali lépéseket a magyarországi diplomáciai és konzuli személyzet létszámának lehető legnagyobbra való növelésére, és e személyeknek az egész ország területére való szétküldésére"¹⁹¹.

A WRB-nek a külföldi megfigyelők jelenlétéhez fűzött várakozásai sajnos alaptalannak bizonyultak. A nácik szándéka, az NVKés a semleges államok húzódozása és a diplomáciai jegyzékváltásokkal elfecsérelt idő mind a zsidók ellen dolgozott. Amikorra Wallenberg július 9-én megérkezett, a vidék zsidótlanítása már befejeződött, és Horthy leállíttatta a deportálásokat.

A WRB segítő és mentő műveleteinek határt szabott a politikai alap, amelyre épült: nem tehetett semmiféle olyan intézkedést, amely ellentétben állónak minősülhetett volna „a háború sikeres megvívásával" vagy megsértette volna Nagy-Britannia Palesztinával és az Egyesült Államok Amerikával kapcsolatos bevándorlási politikáját. E politika visszahúzó hatása világosan megmutatkozott a szövetségeseknek a Brand-misszióval, az auschwitzi jegyzőkönyv leleplezéseivel, az Auschwitz bombázására irányuló követelésekkel és a zsidók emigrációjára vonatkozó ún. Horthy-féle ajánlattal kapcsolatos magatartásán.

A szövetségesek reagálása a Brand-misszióra. Brand Isztambulba érkezése (1944. május 19-én) és Eichmanntól jóváhagyott „emberéleteket áruért" missziója (lásd a 29. fejezetet) meglepetésként érte a nyugati szövetségeseket. Sir Harold MacMichaelt május 25-én igazította el Moshe Shertok (később Sharett) és Dávid Ben-Gurion, a palesztinai Jewish Agency két vezetője az ajánlatról. Sir Harold még aznap tájékoztatta kormányát, és az ajánlatot „náci cselszövésnek" minősítette, amelynek „egészen mások a mozgatórugói, mint amit a látszat mutat"¹⁹². A Brit Háborús Kabinet május 31-én foglalkozott a kérdéssel, és az összes jelenlévő rögtön elutasítóan reagált. A. W. G. Randall a külügyminisztériumból úgy vélekedett, hogy „lényeges okok miatt, ezekkel az indítványokkal nem szabad foglalkozni", de felvetette, hogy az Egyesült Államoknak esetleg más a véleménye. Kijelentette, hogy „az elgondolás érdemein felüli rokonszenvet kelthet Washingtonban, ahol az elnök, Háborús Menekültügyi Hivatala támogatásával, Morgenthauval együtt, részben választási okokból (Roosevelt negyedszeri elnökké választási kampánya folyt), elkötelezte magát a zsidómentésben". Olivér Stanley, a gyarmatügyi miniszter azt javasolta, hogy ne foglalkozzanak ezzel a tervvel, mert „millió üldözött nem vonható ki a megszállt területekről és nem tartható semleges vagy szövetséges országokban a harci műveletek menetének nagyfokú módosítása nélkül". A Háborús Kabinet tehát úgy döntött, hogy az Egyesült Államok kormányának tudomására hozza határozatát, amely szerint semmilyen egyezkedésre nem hajlandó a Gestapóval. Engedményként abban egyeztek meg, hogy a jeruzsálemi Jewish Agencytől kapott közléseket továbbítják Chaim Weizmann-nak és Nahum Goldmannak.¹⁹³

G. H. Hall, a parlament külügyi bizottságának helyettes vezetője a részvételével folyt Háborús Kabinet-ülésen hozott intézkedések részleteit nem említve, június 2-án szóban, június 5-én pedig írásban informálta Weizmannt a Brand-misszió részleteiről.¹⁹⁴

Weizmann és a többi londoni zsidó vezető szeretett volna az eseményeknek olyan irányt adni, hogy az a legtöbb esélyt adja a zsidó életek megmentésére, de nagyon igyekeztek, hogy a Jewish Agency minden akciója „Őfelsége kormányának tudtával és beleegyezésével történjék"¹⁹⁵.

Megbeszéléssorozatot folytattak a brit külügyminisztérium képviselőivel, Anthony Edennel, G. H. Hall-lal, I. L. Hendersonnal, A. W. G. Randall-lel és Alan Walkerral.

Június 7-én Weizmann találkozott Edennel és arra kérte, hogy időről időre tájékoztassa a szovjet kormányt az ügy állásáról.¹⁹⁶ 1944. június 22-én Hall közölte Weizmann-nal Shertok észrevételeit, hangsúlyozva, hogy Shertok teljesen „meg van győződve Brand megbízhatósága felől, és hogy Brandnak magának meggyőződése, hogy a német javaslat komoly". Hall hozzátette, hogy Ben-Gurion véleménye szerint viszont „az egész dolog alighanem csak trükk"^19,7. Az amerikai zsidó vezetők szintén kissé borúlátóan ítélték meg a dolgot, de hangoztatták, hogy ha már néhány zsidót is meg lehetne menteni, akkor folytatni kell a tárgyalásokat. Na-hum Goldman arra a vélekedésre hajlott, hogy az ajánlatnak nincs köze a lélektani hadviseléshez, de „a Gestapo vezetőitől (Eichmanntól bizonyosan és valószínűleg Himmlertől is) származó tényleges ajánlatnak olyan színezete van, mintha külföldi ellenszolgáltatást akarnának a maguk javára, ha menekülniük kellene az elbukott és elfoglalt Németországból". Stephen S. Wise rabbi nem volt bizonyos a Gestapo-ajánlat mögött húzódó indítékok felől, de nem tartotta lehetetlennek, hogy célja a szövetségesek és a zsidók hitelrontása volt.¹⁹⁸

Közvetlenül Shertok Londonba érkezése után a zsidó vezetők (június 28-án) összeültek, hogy meghallgassák beszámolóját a Branddal folytatott eszmecseréről, valamint az aznap délelőtt Randall-lel, Walkerral és Hendersonnal a külügyminisztériumban folytatott tárgyalásairól, melyen Joseph Linton is részt vett.¹⁹⁹ A zsidó vezetők igyekeztek rávenni a briteket, hogy engedélyezzék Brand mihamarabbi visszatérését Magyarországra, hogy ott lépéseket tehessen a zsidók életének megmentésére. A britek ugyan szkeptikusak voltak az egész Brand-üggyel kapcsolatban, „hiszen a németek folytatták a deportálásokat és a gyilkosságokat", de felmerült bennük a lehetőség, hogy a németek komolyan „megpróbálják, hogy egymillió zsidót zúdítsanak a nyakukba". Randall kifejtette, hogy néhány ezer menekült fogadása is nehézségeket okoz. A britek végül arra hivatkoztak, „hogy az oroszok tudta nélkül nem vehetnek fontolóra találkozót a németekkel.²⁰⁰ Weizmann figyelmeztette kollégáit: „nem szabad semmi olyasmit tenniük, amit az emberek vagy a közvélemény úgy értelmezhetne, hogy valami, a háborút keresztező dologra akarják rávenni Nagy-Britanniát". Emlékeztette őket arra, hogy „az 50 tiszt agyonlövése nagyobb hatást tett a közvéleményre, mint négymillió zsidó legyilkolása". Végül azt javasolta: közöljék Edén úrral, hogy ez az ördögi német felajánlás válaszút elé állította őket. „Egyfelől így megmenthetnének néhány zsidót, másfelől fennáll a veszély, hogy lejáratják magukat."²⁰¹

A brit tisztségviselők a Shertokkal való tárgyalás után közölték Washingtonnal, hogy újból megerősítve látják meggyőződésüket, amely szerint a német ajánlat indítéka:

- hogy hadianyag-szállítási engedményeket csikarjanak ki a szövetséges kormányoktól;

- hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kormánya és a szovjet kormány közé éket verjenek, bizonyítva, hogy szövetségesei tárgyalásba bocsátkoztak az ellenséggel;

- hogy elutasítást kényszerítsenek ki, amelyet aztán a zsidók elleni szélsőséges intézkedések igazolására használhatnak fel.

A németek ajánlatát komolytalannak minősítették, kivált mert ilyen „semmitmondó vagy gyanús csatornán" érkezett, és ezt még megtoldották azzal, hogy Shertok mintha maga is egyetértene az ő elemzésükkel. ²⁰²Ha Shertok álláspontjára való utalásuk korrekt volt, akkor Shertok nem a jeruzsálemi Jewish Agency felfogását képviselte. Július I I-én Ben-Gurion Pinkertonon keresztül felkérte Nahum Goldmant, beszélje rá Roosevelt elnököt, hogy „ne hagyja veszni ezt az európai zsidóság megmentésére reményt adó kivételes és talán utolsó esélyt". Kérték az elnököt, miként a briteket is, hogy támogassák a Jewish Agency következő javaslatait:

Először, közöljék a másik féllelj hogy megfelelő csatornákon keresztül azonnal nyilvánítsa ki készségét egy olyan megbízott kinevezésére, aki tárgyalásra jogosult a lehető legnagyobb számú zsidó megmentésének és elszállításának lehetőségeiről; másodszor: hozzák tudomására a másik félnek, hogy mindenféle tárgyalás előfeltétele a deportálások azonnali leállítása.

Mivel a britek úgy határoztak, hogy megakadályozzák, vagy legalábbis késleltetik Brand Magyarországra való visszatérését, az az elképzelés vetődött fel, hogy Menachem Bademak kellene őt helyettesítenie az isztambuli Vaadától. A németek készek voltak az együttműködésre és arra, hogy megadják Badernak a szükséges engedélyeket és kezeskedtek épségben való visszatéréséről. Weizmann és Shertok ezt a javaslatot július 6-án beszélték meg Edennel. Shertok meg volt győződve arról, hogy a Badernak tett német felajánlás világosan jelzi: készek a zsidók elengedéséről tárgyalni.²⁰⁴ Edennek fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy egy brit állampolgár ellenséges területre lépjen.²⁰⁵ A németek, mit sem tudván a brit álláspontról, sürgették a Bader-elgondolást. Július 8-án Stiller, az isztambuli német főkonzul érintkezésbe lépett Baderrai, s tudomására hozta a német külügyminisztériumtól kapott utasítást, hogy vigye őt repülőgépen Berlinbe.²⁰⁶ Az ügy július 12-én Shertok és a külügyminisztérium között újból terítékre került. Randall elismételte Eden érveit.²⁰⁷ Er-re Shertok azt vetette fel, hogy akkor küldjék el Kullmannt, a Politikai Menekültek Kormányközi Bizottságától (IGC). A menekültügyekkel foglalkozó Kullmann már felkereste a náci megszállás alatt álló Európa egyes részeit a háború alatt, és a Baderrel kapcsolatban felhozott ellenvetések őrá nem álltak. A britek ezt a gondolatot is elvetették, azt bizonygatva, hogy Kullmann végül is a Népszövetség tisztségviselője.²⁰⁸ Shertok ekkor azzal a korábban már többször felvetett javaslattal állt elő, hogy „a náci megszállás alatt álló országokban élő minden zsidót nyilvánítsanak brit vagy angol-amerikai védnökség alatt álló személynek", Randall ezt a javaslatot is elvetette, arra hivatkozva, hogy

- ez az ajánlat csak akkor jöhetne komolyan szóba, ha cserea^ánlat is kísérné, de e célra nem áll elég német rendelkezésre;

- egy ilyen ajánlat azt a benyomást kelthetné a németekben, hogy a szövetségeseknek a zsidókérdés a sebezhető pontjuk, és így még egyet csavarnának a présen.²⁰⁹

A britek tartottak attól, hogy Brand visszatérését úgy értelmezik, mint az első lépést bizonyosfajta tárgyalásokhoz., amelyek „igen veszélyes kérdésekbe sodorhatnák bele őket"²¹⁰. Ilyenformán a zsidó vezetők minden erőfeszítése ellenére Brandot brit őrizet alatt visszatartották.²¹¹ Egy brit tiszt felügyelete alatt Kairóba küldték, és ott „kiváltságos fogolyként" bántak vele. Grosz Bandi iránt, aki Brandot küldetésében kísérte, bizalmatlansággal voltak, mert kétesek voltak az okmányai (lásd a 29. fejezetet). O már kevesebb szerencsével járt: nem sokkal azután, hogy a britek megtalálták Szíriában, Kairóba vitték, és katonai börtönbe zárták.

Mindkettőjüket az utolsó napokig vallatták. Egy ízben Brand azt állította, hogy Lord Moyne is faggatta, a Közép-Keletért felelős államminiszter, aki, mint Randall, aggodalmának adott hangot az egymillió zsidóért való felelősség miatt, ha a németeknek sikerülne tető alá hozni az alkut.²¹²

Brand együttérzőbb meghallgatásra talált Ira A. Hirschmann-nál, aki június végén egyenesen azért utazott Kairóba, hogy a WRB rendeletére eszmecserét folytasson vele és Grosszal.²¹³ Hirschmann az amerikai nagykövetség különleges attaséjaként szolgált Ankarában, ő volt a felelőse és a végrehajtója Törökországban a WRB háborús programjainak és irányvonalának. Amikor vállalkozott erre a feladatra, már tudomása volt arról az emlékiratról, amelyet Halifax nyújtott be Hullnak arról, hogy a brit kormány ellenez bármiféle tárgyalást az „SS ügynökeivel"²¹⁴. Akai-róibrit hatóságokidfogásain átlépve, Hirschmann mindkét ügynökkel értekezett, és arra jutott, hogy a britek helytelenül vették egy kalap alá őket. Értesítette Steinhardt nagykövetet és a WRB-t, hogy semmit sem talált, ami indokolhatná a britek Branddal kapcsolatos fenntartásait, és hangsúlyozta, hogy hisz Brand becsületességében.²¹⁵

A britek kevésbé hajlottak a két ember és a küldetésük közötti megkülönböztetésre, minthogy a német ajánlatot „színtiszta zsarolásnak vagy politikai hadviselésnek" tekintették, amely „Németország bukásának igyekszik elejét venni". A britek, ahogyan az amerikaiak is, érzékenyek voltak a szovjet álláspontra, nem akarván ebben a helyzetben felkelteni a gyanújukat. Averell Harriman, a moszkvai amerikai nagykövet, június 15-én tájékoztatta a Kremlt az ügyről, az „emberéleteket áruéit" tervről nem téve említést. (Archibald Clark Kerr brit nagykövet egy nappal korábban részletesebb beszámolóval szolgált a szovjet külügyi népbiztosnak, Andrej J. Visinszkijnek.)²¹⁶ A szovjet reagálást Harriman egy június 19-i táviratban adta a külügyminisztérium tudtára: Visinszkijt felhatalmazták annak kijelentésére, hogy a szovjet kormány nem tekint „célszerűnek vagy elfogadhatónak semmiféle kapcsolatfelvételt a német kormánnyal a nagykövetség jegyzékében érintett kérdésről"²¹⁷.

Az amerikaiak valamivel hajlékonyabbak voltak. Az ő álláspontjukat Pehle-nek egy június 9-i emlékirata tükrözi. O Roosevelt elnök álláspontját hangsúlyozza, amely szerint a tárgyalások lehetőségét nyitva kell hagyni, azokat a brit és a szovjet kormánnyal konzultálva folytatni kell, hogy a lehető legtöbb leendő áldozatot lehessen megmenteni.²¹⁸ Az elnöki politika alighanem ismét hatással volt az amerikai álláspontra. Az angolok nyilván úgy gondolkoztak: a külügyminisztérium a Háborús Kabinetnek készített július 12-i feljegyzésében hangsúlyozta, hogy „Őfelsége kormánya csupán arra való tekintettel nem utasította megvetőleg vissza mindjárt kezdetben a Gestapo ajánlatait, hogy az Egyesült Államok, kivált a soros választás évében, mindenre elszánva igyekszik megmutatni: semmit nem hagy kihasználatlanul, még a szinte képtelen lehetőségeket sem a zsidók mentésére"²¹⁹. Végül a brit és az amerikai kormány is meghajolt a németekkel való tárgyalást ellenző szovjet álláspont előtt. Július 7-én Harrimant felkérték, hogy valamennyi tényre, az „emberéleteket áruéit" tervet is ideértve, hívja fel a szovjet kormány figyelmét, és hangsúlyozza, hogy sem a brit, sem az amerikai kormány

nem hagyta magát becsapni a német kormány állítólagos felajánlásának természete felől, és a két kormány meg van győződve arról, hogy ez az ajánlat a német kormány lélektani hadviselésének része. A németek állítólagos készsége annak szavatolására, hogy az emberéleteket nem használnák fel a nyugati fronton, erre utal.²²

Harrimant felkérték arra is, hogy hozza a szovjet kormány tudomására: a britek és az amerikaiak ugyan teljesen tudatában vannak annak, hogy a német kormánnyal való közvetlen érintkezés nem kívánatos, de nem kívánják teljesen becsukni az ajtót a németek esetleges „komoly" ajánlatai előtt, és olyan mentési módszert keresnek, amelyet Svájc közreműködésével lehetne kimunkálni.²²¹

A szövetségesek, noha helyesen tartották a Brand-Grosz-missziót olyan kísérletnek, amellyel a németek éket akartak verni a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közé, ezenfelül pedig lényeges összetevőnek a németek lélektani hadviselésének stratégiájában, nem iparkodtak a szabad világ zsidó vezetőinek az aggodalmát enyhíteni, sem valamiféle jelentőségtel-jesebb mentési változatról gondolkodni. Ha a zsidó vezetőknek maradt még reményük a misszióval kapcsolatban, július 19-én, amikor a BBC nyilvánosságra hozta az ügyet, az is szertefoszlott. Másnap a brit sajtó elővette az egész történetet, arra téve a hangsúlyt, hogy a „gyalázatos ajánlat" felháborító zsarolási kísérlet a németek részéről, és a szövetségesek egymás iránti bizalmának aláásására irányuló próbálkozás.

A BBC adásai és a brit sajtóban megjelent riportok a németek figyelmét is felkeltették. Ribbentrop az ügyben teljes beszámolót követelt. Amikor értesült arról, hogy a Brand-misszió a Reichsführer-SS (birodalmi vezető) titkos parancsára indult el, érintkezésbe lépett Himmlerrel, aki gyaníthatólag kielégítő választ adott neki.²²² Nincs semmi bizonyíték, hogy a két ellenlábas Hitler elé vitte volna az ügyet. A magyar külügyminisztérium cáfolta a brit „állításokat", és megismételte a magyarok eltökéltségét a zsidókérdés „humánus módon" való megoldására.²²³

A szövetségesek reagálása az auschwitzi jegyzőkönyvre és Krausz beszámolójára. A Brand-Grosz-ügy miatti felháborodás egybefonódott az 1944. június í9-i Krausz-beszámoló kihatásaival, amely beszámoló részleteket tartalmazott az auschwitzi jegyzőkönyvből (lásd a 23. és a 29. fejezetét). A beszámolót Mantello publikálás céljából terjesztette Svájcban, Pozner pedig június 23-án Isztambulba továbbította. Számos jegyzékváltásnak is tárgyává vált a semleges államok fővárosai, valamint London és Washington között. Szerepelt köztük a jeruzsálemi (Gruenbaum), genfi (Lichtheim) lisszaboni (Dobkin) és stockholmi (Ehrenpreis) zsidó vezetők kétségbeesett segélykérése is. Június 24-én Hamson hosszú táviratban tájékoztatta Washingtont a magyarországi deportálásokról, és továbbította a magyarországi és szlovákiai zsidó vezetők kérését, hogy a szövetségesek bombázzák az Auschwitzba vezető vasútvonalakat és hidakat.²²⁴Két. nappal később Norton elküldte Londonba lichtheim üzenetét. Ebben különleges javaslatok álltak: a magyarok figyelmeztetése, a németek elleni megtorló intézkedések a szövetségesek részéről, Auschwitz és az oda vezető vasútvonalak, valamint budapesti kormányzati épületek bombázása.²²⁵A nyugati szövetségesekre más államok,²²⁶ mentőszervezetek, és sok zsidó és nem zsidó világi és vallási vezető részéről is jókora nyomás nehezedett; mind azt sürgette, hogy a szövetségesek mentsék meg a magyar zsidóság maradékát.

Az Egyesült Államok június 26-án reagált: a budapesti svájci követség útján éles hangú tiltakozó jegyzéket küldött a magyar kormánynak, amelyben megismételte Amerika aggodalmát a zsidók üldözésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmet az elnök március 24-i nyilatkozatára a háborús bűnösök felelősségre vonásáról.²²⁷ Két napra rá a Háborús Információs Hivatal üzenetet küldött a magyaroknak Francis J. Spellman New York-i érsektől. Az érsek figyelmeztette a magyarokat, hogy a zsidóellenes intézkedések, amelyek megráznak „minden igazságérzettel és emberi együttérzéssel bíró férfit és nőt, szöges ellentétben állnak a magyar emberek túlnyomó többsége által vallott katolikus hit tanaival"²²⁸. A magyar külügyminisztérium július 18-ig nem adott választ a jegyzékre, s akkor szokás szerint arra hivatkoztak, hogy a zsidókat munkavégzés céljából bocsátják a német kormány rendelkezésére.²²⁹ Időközben az Egyesült Államok Budapest erőteljes bombázásával nyomatékot adva (július 2.), újra megismételte figyelmeztetését.

A briteknek a már hozzájuk is eljutott hírek miatti rémületét Churchill Norton táviratával kapcsolatban Edennek szóló szűkszavú jegyzetben így fejezte ki: „Mit lehetne tenni? Mit lehetne mondani?"²³⁰ A Sil-verman, Gallacher és mások által az alsóházban július 5-én feltett kérdésekre válaszolva, Eden megerősítette a „barbár deportálások" tényét. Megjegyezte, hogy a szövetségesek ismételt nyilatkozatai és figyelmeztetései süket fülekre találtak a németeknél és magyar cinkosaiknál, s újra elismételte már többször hangoztatott álláspontját, hogy „továbbra is a szövetséges nemzetek gyors győzelme nyújt a legfőbb reményt e tragikus állapotok megszüntetésére"²³¹.

Ez a válasz nem nyugtatott meg mindenkit: a vezető zsidó személyiségek, valamint Anglia és Skócia egyházi méltóságai hatására továbbra sem hagyott alább a közfelháborodás. William Temple, Canterbury érseke július 3-án felkereste Churchillt,²³² és július 8-án közvetlenül a magyar néphez fordult. Könyörögve kérte, hogy segítsenek az üldözött zsidóknak, „még ha az a legnagyobb veszéllyel járna is"²³³. A BBC is hasonló tartalmú üzeneteket sugárzott. Ezek a híradások gyakran számoltak be a zsidóellenes intézkedések valódi természetéről és a kormány tagjainak és bűntársaiknak szóló figyelmeztetéseket is sugároztak, tetteik következményeiről. ²³⁴

Alighanem Churchill jóváhagyásával történt, hogy a brit mentési politika a magyaroknak szánt figyelmeztetésekre korlátozódott. Ezt mutatja Churchillnek a Norton-táviratra és a Brand-misszióra vonatkozó július 11-i, Edenhez szóló jegyzete. A miniszterelnök, mint komoly megfontolásra érdemtelent, elveti a Brand-missziót, különösen azért, mert „nagyonkétes csatornán keresztül terjesztették elő". A Norton-táviratra nézve megjegyzi:

Semmi kétség, hogy ez (a zsidók magyarországi üldözése és az ellenséges területről váló kiűzésük) valószínűleg a legnagyobb és legszörnyűbb bűn, amit az egész világtörténelemben valaha is elkövettek, méghozzá tudományos gépezetet mozgatva tették állítólag civilizált emberek, egy nagy állam és Európa egyik vezető fajának nevében. Nyilvánvaló, hogy akik ezeknek a bűntényeknek az elkövetői közül a kezűnkre jutnak, beleértve azokat is, akik csak engedelmeskedtek a mészárlásokat elrendelő parancsoknak, a gyilkosságokkal való együttműködésük bebizonyosodása után ki kell végezni.

Az Egyesült Államokban hevesebb volt a közvélemény reagálása. A sajtó nagy részletességgel adta közre a magyar zsidóságra szakadt katasztrófát²³⁶, felháborodott és iszonyodó nyilatkozatokat idézett vezető politikai személyiségektől, valamint zsidó és nem zsidó magánszervezetektől.²³⁷

Június 3-án a szenátus külügyi bizottsága felszólította a magyar népet, hogy szálljon szembe kormányának parancsaival, segítsen a zsidóknak átszökni a határokon, és hogy „figyelje és jegyezze meg azokat, akik segédkezetnyújtottak a gyilkolásban, és azokat, akik könyörületesek, amíg csak el nem jön az idő, amikor a bűn és az ártatlanság majd sokat nyom a latban"²³⁸. Június 21-én a képviselőház külügyi bizottsága igen szokatlan módon közvetlenül szólította fel Magyarországot a zsidóüldözés felfüggesztésére. A bizottság elnöke, Sol Bloom, New York-i demokrata képviselő által kiadott közlemény emlékezteti Magyarországot arra, hogy a háború már a szövetségesek javárá fordult, és követeli, hogy az ország „fékezze meg saját határain belül a segítség nélkül maradt emberek iránti embertelenség szökőárját". A bizottság kifejezte elhatározását, hogy az igazságszolgáltatás kezére juttatja az embertelenségekben elmarasztalha-tókat.²³⁹ Hasonló figyelmeztetésnek adott hangot Hull külügyminiszter július 14-i nyilatkozatában, amelyben a nyilvánosság előtt megerősítette a magyar zsidók tömeges elpusztításának tényét.²⁴⁰

A szövetségesektől származó figyelmeztetések és fenyegetések nemigen vagy talán egyáltalán nem hatottak a végleges megoldás programjában érdekelt németekre és magyarokra. Csak az segíthetett volna a magyar zsidókon, amit az Auschwitzból késő áprilisban megszököttek javasoltak, és amit május elején Michael Weissmandel és a pozsonyi

Vaada más vezetői a szövetségesek tudomására hoztak: Auschwitz, a hozzá vezető vasútvonalak, hidak, és az útvonalon lévő fő vasúti csomópontok bombázása. A szövetségesek vonakodtak e kéréseknek eleget tenni, amint azt sok dokumentum is bizonyítja.²⁴¹ Az elutasítás indoka az volt, hogy ezek a javasolt légi bevetések „nem járnának gyakorlati haszonnal", visszafelé sülnének el, mert a katonai hadműveletek sikeréhez szükséges repülőgépeket foglalnák le,²⁴² és technikailag is kivihetetlenek vagy bajosak, mert nem állnak rendelkezésre pontos információk a táborok elhelyezkedéséről. Ezek az álérvek a szövetségesek elhatározásának álcázására voltak jók, arra, hogy nemzeti érdekeik követésében ne hagyják magukat erkölcsi megfontolások miatt akadályoztatni.

Mivel a németek csapatszállításra és hadianyag-szállításra is használták ezeket a vasútvonalakat és hidakat, a bombázást komolyan lehetett volna indokolni, még akkor is, ha a szövetségesek politikája ellenezte, hogy fegyveres erőt vessenek be az üldözöttek megmentésére, „kivéve, ha azok mentésére az ellenség fegyveres erejének legyőzésére indított katonai hadművelet folytán került sor"²⁴³. Mire a németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, a szövetségesek már egész Európa egét ellenőrzésük alatt tartották. Sőt, 1944 nyarától több alkalommal is súlyos légicsapást mértek az Auschwitz környéki ipartelepekre.²⁴⁴ Az auschwitzi jegyzőkönyv által közölt részletek fényében kissé alaptalannak tűnik a Brit Légi Parancsnokság 1944. augusztus 3-i állítása, amely szerint nem voltak pontos adatai Birkenau fekvéséről.²⁴⁵ Ezenfelül augusztus végén a szövetségesek bonyolult fotoanalitikus technika révén bámulatosan részletes légi felvételt kaptak a táborról.²⁴⁶

A szabad világ zsidó vezetői tettekre sarkallták a nyugati hatalmak vezetőit,²⁴⁷ ők azonban azon igyekeztek, hogy elkerülhessék a cselekvést; végeláthatatlan számban váltottak jegyzékeket, miközben a nácik napi 12 000 magyar zsidót küldtek a halálba. Az emlékiratváltás még jóval azután is folyt, hogy Horthy leállíttatta a deportálásokat, és Auschwitz megsemmisítő gépezete leállt.

A szövetségesek reagálása a Horthy-féle ajánlatra. A magyar koronatanács június 2 Ő-i ülésének határozata, amelyben engedélyezi közel 7800 zsidó kivándorlását (lásd fentebb), Horthy-féle ajánlatként vált ismeretessé a nyugati hatalmak körében. Az ajánlatot június 27-én Sztójay, majd július 7-én Horthy hozta Veesenmayer tudomására. A svájci és a többi érdekelt követséget néhány nappal később értesítették. Kraüsz, nem tudván Hitlernek a korlátozott kivándorlás engedélyezésével kapcsolatos feltételeiről, sem Eichmann-nak a mentési tervvel kapcsolatos aljas szándékairól, a svájci követség (Lutz) és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával szervezésbe kezdett „7000 család" (nagyjából 40 000 zsidó) Palesztinába való kivándoroltatására.²⁴⁸ Július 13-án, eléggé biztosnak érezvén magát a kormány elhatározása felől, két levelet írt, az egyiket Isztambulba Barlasnak, a másikat Genfbe Poznernak és Kahanynak.²⁴⁹ Minden valós alap nélkül - leszámítva azt, hogy azok az alacsonyabb rangú magyar hivatalnokok, akikkel kapcsolatban állt, félretájékoztatták - arról írt, hogy a német hatóságok Berlinben elviekben már beleegyeztek a kivándorlásba, és nem fogják megakadályozni a palesztin bevándorlási engedéllyel rendelkező magyar zsidók távozását. Hangsúlyozta, hogy a hatóságok egyik feltétele a kivándorlás gyors lebonyolítása, és sürgette Barlast: haladéktalanul gondoskodjék török hajókról, hogy heti 4000-5000-es csoportokban lehessen elszállítani a zsidókat vagy a romániai Constantából, vagy a bulgáriai Burgaszból.

A magyar hatóságok csak 7800 zsidóról beszéltek; a németek a Hitler szabta feltételeken túl nem vállaltak kötelezettséget a kilépési és átutazási engedélyek dolgában. A svájci követség azonban, valószínűleg Krausz magabiztosságára alapozva, mégis igen derűlátóan tudósította Genfet a magyar felajánlásról. A berni brit követség július 18-án a külügyminisztériumba továbbította a hírt; a rákövetkező napon Harrison ezt táviratozta Washingtonba:

Egy, a külügyminisztériumból jött, tegnapi keltezésű feljegyzés azt állítja, hogy a budapesti svájci követség szerint Magyarország kormánya engedélyezi az összes olyan zsidó távozását Magyarországról, akinek belépési engedélye van más országba, Palesztinát is ideértve.²⁵⁰

A hónap folyamán az ajánlatot a Nemzetközi Vöröskereszten át is továbbították.²⁵¹ Krausz Barlasnak, Poznernak és Kahanynak küldött beszámolójára, valamint a budapesti svájci követség közleményére támaszkodva, a szabad világ zsidó vezetői közös cselekvésbe kezdtek a 40 000 zsidó palesztinai bevándorlásának lehetővé tételére. Július 20-án Shertok és Linton arra ösztökéli Randallt, hogy „haladéktalanul kezdjen vizsgálatot, és aknázza ki a felajánlást"²⁵². A következő napon találkozójuk volt a Kormányközi Bizottság vezetőivel, köztük Emersonnal, akiket arra ösztönöztek, hogy ugyanígy cselekedjenek.²⁵³ Július 31-én Elearon F. Rath-borne alsóházi jegyzéket küldött Edennek a Náci Terrortól való Felszabadulás Nemzeti Bizottsága nevében, s ebben panaszt tett amiatt, hogy a brit külügyminisztérium a Halitól kapott néhány nappal korábbi, határozott ígéretek ellenére sem értesítette a magyarokat a brit kormány „elhatározásáról, hogy szállítóeszközt és szállást keres mindenkinek, aki csak távozhat"²⁵⁴. -

A britek persze még nem szánták el magukat a cselekvésre. Igazából az foglalta le és nyugtalanította őket, hogy hirtelen nagyszámú zsidó érkezhet a szövetségesek.ellenőrzése alatt tartott területekre. Ez a nyugtalanság megmutatkozik abban az emlékiratban, amelyet a külügyminisztérium keleti osztályának egyik tisztviselője, Maurice A. Hankey küldött Randallnak július 20-án. Hankey, MacMichaeltől hallván a Horthy-féle ajánlatról, a következőkre figyelmeztetett:

Nyilvánvalói hogy Kelet-Európa zsilipjei nyílófélben vannak, és igen rövid idő múltán kelet-európai zsidók tömegével lesz dolgunk... A keleti osztálynakkötelessége emlékeztetni Önt az előző jelentésben elfoglalt álláspontjára, miszerint bonyolult politikai helyzet alakulna tó az egész arab világban, ha a palesztinai kontingens betelne... Életbe vágó, hogy a táborok... valahol a földközi-tengeri térségben létesüljenek, de ne Palesztinában, s lehetőleg ne is túl közel hozzá.²⁵⁵

A Háborús Kabinet augusztus 3-án tárgyalta az ügyet. Eden ismertette az ajánlatot, és hangsúlyozta, hogy a Gyarmatügyi Hivatal szerint Palesztina nem képes „e pillanatban ilyen nagyszámú bevándorlót befogadni"²⁵⁶. Eden úgy látta, hogy a britek vagy elutasítják a Horthy-féle ajánlatot (az Egyesült Államok kormányával egyetértésben vagy csak a saját nevükben), vagy elfogadják, s így magyarországi zsidók Levantéba áramlásával a polgárháború veszélyét idézik fel Palesztinában.²⁵⁷

A britek a Fehér Könyv szabta keretek között csak korlátozott számú zsidót akartak Palesztinába engedni, olyanokat, akiknek érvényes bevándorlási engedélyük volt. Ösztökélték az amerikaiakat, hogy fogadjanak be több menekültet, és vegyék rá hasonló lépésekre a latin-amerikai államokat is. Azt is javasolták, hogy együttesen bírják rá a portugálokat, hogy engedjenek be zsidókat Angolába.²⁵⁸

Az Egyesült Államok pozitívabb hangot ütött meg. Az amerikaiak a briteknek az elszállítással és az elhelyezéssel kapcsolatos kifogásaira válaszolva (e kifogások szemlátomást a döntés elodázására irányultak), úgy okoskodtak, hogy Horthy ajánlatát „a lehető legtöbb élet megmentésére a lehető leggyorsabban el kell fogadni". Azt is leszögezték, hogy a nyugati szövetségeseknek „azonnal cselekedniük kell, anélkül hogy más kormányokkal konzultálnának vagy segítségüket igénybe vennék"²⁵⁹. Az intézkedés sürgetése ellenére az Egyesült Államok nem mutatott hajlandóságot bevándorlási politikájának enyhítésére. Egyeden „eredménye" az volt, hogy (a svájciakon keresztül) értesítette Németországot és Magyarországot:

a semleges országokban szolgálatot teljesítő amerikai konzuli tisztviselők felhatalmazást kaptak arra, hogy bevándorlási vízumot állítsanak ki bárkinek, aki amerikai bevándorlási vízumot kapott, vagy akinek 1941. július l-jén vagy azután érvényesítették a bevándorlási vízumát, és 1941. december 8. óta Németország vagy Németország szövetségesei által ellenőrzött területen volt, feltéve, hogy az illető személy jelentkezik egy semleges országbeli amerikai konzuli tisztviselőnél, és nem találtatik méltatlannak a vízum kiadásá-ra.²⁶⁰

Az ez irányú bejelentést július 26-án küldték meg a portugáliai, spanyolországi, svédországi, svájci és törökországi amerikai képviselőknek. Utasították őket, hogy biztosítsák a vonatkozó kormányokat arról, hogy az Egyesült Államoknak szándékában áll megállapodást kötni a menekültek eltartására és támogatására. Ez az állásfoglalás némileg eltért ugyan az Egyesült Államok bevándorlási politikájától, de a magyar zsidóság helyzetére nem tett semmiféle hatást. Ha a németek és a magyarok belementek volna is abba, hogy az érintett zsidók elhagyják az országot, e isidók száma - a Magyarországra vonatkozó amerikai kontingenst tekintve - elenyésző lett volna.

A nyugati szövetségesek vagy három héten át huzakodtak a Magyarországnak adandó válaszon.²⁶¹ A kompromisszumos megoldást - pozitív állásfoglalás, minden különösebb vállalás nélkül - az augusztus 17-i nyilatkozat közölte:

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kormányának tudomására hozta a magyar kormánynak a zsidók kivándorlásával és a zsidókérdés kezelésével kapcsalatos ajánlatát. A zsidók súlyos magyarországi helyzete és az elemi humanitárius megfontolások következtében a két kormány a Vöröskereszten keresztül értesíti a magyar kormányt, hogy a fennforgó nagy nehézségek és a súlyos felelősség ellenére elfogadják a magyar kormánynak a zsidók kivándoroltatására vonatkozó felajánlását, és megállapodásokat fognak kötni az ilyen, Magyarországot elhagyó és semleges vagy népszövetségi területre érkező zsidók védelmére, és átmeneti menedékhelyekről fognak gondoskodni, ahol ezek az emberek biztonságban élhetnek. Az ezekről az ígéretekről szóló bejelentést már kézhez kapták a semleges országok kormányai, amelyek felkérettek arra, hogy engedélyezzék a Magyarországról a határaikhoz érkezett zsidók belépését. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kormánya nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az ajánlat elfogadása semmiképpen nem jelenti azt, hogy a zsidók kényszerű kivándoroltatását az üldözés és halál elfogadható alternatívájánaktekinti.²⁶²

Néhány órával a nyilatkozat kiadása előtt a Gyarmatügyi Hivatal elküldött egy másolatot MacMichael főbiztosnak, megjegyezvén, hogy nincs szó az érvényes palesztinai bevándorlási politika megváltoztatásáról.²⁶³ Később a Kormányközi Bizottság több alkalommal tartott találkozót az érdekelt brit képviselők, valamint Burckhardt és a Nemzetközi Vöröskereszt más tagjai között, a nyilatkozatban említett megállapodások megvitatására .²⁶⁴ Kapcsolatot létesítettek a zsidók befogadáséra hajlandó szövetséges és semleges országokkal. Sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem a semleges és szövetséges országok nem érzékelték a helyzet súlyosságát. A kisebb szövetséges államok és a semlegesek megdöbbentek azon, hpgy a nagyobb hatalmak nem fogadnak be nagyobb számú menekültet, és aggódtak, hogy ha egyszer bebocsátják a bevándorlókat, akkor nem tudnak majd megszabadulni tőlük. A Kormányközi Bizottság is beleragadt a költségvállalás, az elhelyezés és az elszállítás kérdésébe. Ezért a szövetségesek indítványára valamelyest még hajló államok is elutasították, hogy egy jelképes számnál nagyobb számban fogadjanak be zsidókat. Pehle ezt előre látta, amikor egy május 8-i memorandumban így emlékeztette az elnököt: „A kormánynak azért kell egyoldalú vállalkozásba kezdenie, mert nem várhatjuk másoktól, hogy megtegyék azt, amit mi nem, és ha idejében akarunk cselekedni, akkor vállalnunk kell a kezdeményezést." Az elnököt sürgették, hogy legalább jelképes gesztust tegyen, s állíttasson fel „ideiglenes menedékhelyeket" az inkább internáltaknak, mintsem bevándorlóknak tekintendő menekültek számára. Június 9-én Roosevelt elnök kinyilvánította, hogy legfeljebb 1000 főt befogadó menedékhelyet fognak felállítani egy New York állambeli volt katonai területen, Oswegóban.²⁶⁵ Augusztus 4-én Harold Ickes belügyminiszter 987 gondosan kiválogatott menekültet fogadott Oswegóban. Hogy a vezető hatalmak ilyen ímmel-ámmal vették ki részüket a menekültkérdés megoldásából, az hatással volt a Horthy-féle ajánlattal kapcsolatban cselekvésre felszólított többi országra is.

Szeptember 6-án Brazília készségét fejezte ki 500 gyermek befogadására, feltéve, hogy „mentesül a szállítás vagy a fenntartás költségének vállalása alól"²⁶⁶. Két nappal később az ír Köztársaság jelzett hajlandóságot magyar zsidó gyerekek felvételére a korábban vállalt 500 gyermek közé. Magyarázatuk szerint „biztonsági okokból" csak gyerekeket tudnak fogadni, és hogy 500 „az a legnagyobb szám, amelyet Írország zsidó lakossága a számítások szerint képes lesz eltartani, az ír gazdaság pedig felvenni"²⁶⁷. Ausztrália, sajnálattal ugyan, de elzárkózott a „nem sok jóval biztató hajózási helyzet" miatt; Új-Zéland úgy foglalt állást, hogy „ez idő szerint nem képes segíteni", Dél-Afrika közölte, hogy már „telve van háborús menekültekkel és kitelepítettekkel"; Dél-Rhodesia bejelentette, hogy további menekülteket már nem tud elhelyezni; Kanada nem is válaszolt.²⁶⁸

A legnagyobb akadály az volt, hogy Nagy-Britannia kötötte magát palesztinai bevándorlási politikájához. A britek egyre hangoztatták a Fehér Könyv szerinti kötelezettségeiket, a Közel-Kelet biztonságának és stabilitásának fontosságát, a szállítás, az elhelyezés és az irányítás nehézségét, az áthaladási útvonalak miatt Törökországgal és más országokkal esetleg kialakulható diplomáciai nehézségeket.²⁶⁹ Továbbra is mereven ragaszkodtak álláspontjukhoz, pedig nagy nyomás nehezedett rájuk, főleg az

Egyesült Államok részéről. A kongresszus mindkét háza mennydörgött, amiért Nagy-Britannia nem hajlandó Palesztinába engedni a magyar zsidókat.²⁷⁰ A zsidó mentő- és képviseleti szervezetek jól alátámasztott beadványokkal fordultak a washingtoni brit nagykövetséghez, és küldöttségeket menesztettek hozzájuk.²⁷¹ De minden próbálkozásuk eredménytelennekbizonyült.

Az időhúzás, amellyel a nyugati szövetségesek a mentés ügyét kezelték, kétessé tette a Horthy-féle ajánlatot. Aggodalmaikat jócskán fokozták a gyorsan változó katonai fejlemények, pedig az aggodalom visszatekintve alaptalan volt, hiszen a németek nem akartak nagyobb számú zsidót kiengedni a markukból. Románia augusztus 23-i átállása és a Vörös Hadsereg ezutáni gyors előretörése a Horthy-féle kivándorlás előtt egyedül a Románia-Bulgária-Fekete-tenger útvonalat hagyta nyitva. A nyilaspuccs után a britek és az amerikaiak a zsidó közösség mentésére visszatértek a megtorlással való fenyegetésekhez.²⁷² A Háborús Menekültügyi Hivatal tárgyalásokba bocsátkozott a mentésről, főleg Saly Mayeren, aki a Join-tot képviselte, valamint Kasztneren és Becheren keresztül. A WRB részéről McClellandnek a megbeszélésekbe való személyes bekapcsolódása november 4-én alighanem döntő hatást tett a tárgyalások kimenetelére, mert Becher „Roosevelt elnök személyes képviselőjeként" beszélt róla Himmlernek.²⁷³

A zsidó vezetők számos segítségkérésére a szokásos ígéret volt a válasz, hogy ugyanis a szövetségesek minden lehetőt megtesznek az újabb magyarországi üldözések megelőzésére.²⁷⁴ Ezeknek az ígéretelmek éppannyi hatásuk volt a zsidókra, mint a büntetéssel való fenyegetőzéseknek a nyilasokra. A zsidók továbbra is pontosan olyan védtelenek maradtak, mint voltak, a nyilasok pedig tovább garázdálkodtak mindaddig, míg meg nem érkezett a szovjet hadsereg és 1945. január 18-án fel nem szabadította Pestetj február 13-án pedig Budát.

A Vörös Hadsereg meghatározó szerepet játszott a budapesti zsidók és a munkaszolgálatos-századokban szolgáló zsidók ezreinek megmentésében, a Szovjetunió ugyanakkor nem folyt különösebben bele a magyar zsidóság megmentésére indult politikai-diplomáciai hadjáratba. A zsidók felszabadítása a szovjet erőknek a tengelyhatalmakkal szembeni hadműveleteiből adódó következmény volt, s nem mentőmozgalom vagy emberiességi meggondolások eredménye. A Nagy Szövetség többi tagjához hasonlóan a Szovjetuniót is elsősorban saját jól felfogott nemzeti érdekei mozgatták.²⁷⁵

Magyarország német megszállása után a Szovjetunió elítélte a megszálló erők és magyar cinkosaik által bevezetett intézkedéseket. Üzeneteit általában a moszkvai rádión keresztül sugározta Magyarországra, de gyakran használta szócsőként a Kossuth rádiót, a Szovjetunióban szám-űzetésben élő magyar kommunisták rádióját. Ezek áz adások rendszerint ellenállásra szólították fel a magyarokat, a zsidókat pedig arra, hogy higgyenek végleges felszabadulásukban. Némelyik ilyen üzenet, ha jó szándékú vok is, a kívánatossal éppen ellentétes hatással járt. Például a Kossuth rádió április l-jén azt tanácsolta a zsidóknak, hogy ne hagyják magukon eluralkodni a gettóhangulatot és büszkén („emelt fővel")²⁷⁶ viseljék majd a sárga csillagot. Minthogy a szovjet sajtó nem sok figyelmet szentelt a végleges megoldásnak, és a Hider-Sztálin-paktum ideje alatt (1939. augusztus 23.-1941. június 22.) teljesen említedenül hagyta a nácizmus valóságos tényeit, lehetséges, hogy a magyar száműzöttek és szovjet munkatársaik figyelmét elkerülték ennek az áruló jelnek a viseléséből adódó veszélyek.

Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányától eltérően a szovjet kormány hivatalosan nem tett észrevételt a megszállásnak a zsidókra vonatkozólag várható következményeiről. A szovjetek hallgatása zavarba ejtette a nyugati hatalmakat, ahogyan a szabad világ zsidó vezetőit is. Május 16-án az Európai Zsidóság Megmentésére Alakult Rendkívüli Bizottság Sztálinhoz folyamodott, és igyekezett őt arra rábírni, hogy lépjen közbe a magyar zsidók érdekében.²⁷⁷ Egy nappal később a moszkvai amerikai nagykövetség utasítást kapott, hogy vegye rá az oroszokat: rádióadásban figyelmeztessék a deportálások véghezvivőit, hogy személyes felelősséggel tartoznak cselekedeteikért. A nagykövetséget arra is utasították, hogy érje el a szovjet külügyminisztériumnál: vesse latba befolyását a csatlós államoknál és ezek népességénél, és bátorítsa őket ellenállásra a németeknek a kisebbségi csoportok deportálása és üldözése iránti követeléseivel szemben.²⁷⁸ Május 25-én Harrison és McClelland javasolta, hogy a szovjet kormányt „beszéljék rá, hogy Magyarország náciktól való megszállására való tekintettel csatlakozzék Roosevelt elnök március 24-i nyilatkozatához". Egy ilyen megnyilatkozás nagy súllyal esne a latba, érveltek a javaslat mellett, „mivel a szovjet hadsereg már Magyarország határain áll, és sok magyar kollaboráns mint a tűztől, úgy fél az oroszoktól". Javaslatuk csak június 10-én jutott el a moszkvai amerikai nagykövetséghez.²⁷⁹ A britek július 13-án hasonló kérést terjesztettek elő. Eden, emlékeztetve a szovjet kormányt arra, hogy részese az 1942. december 17-i nyilatkozatnak és hogy a németek nem hagytak fel a „zsidókkal való barbár bánásmóddal", arra kérte Molotovot, hogy a szovjet hadsereg győzelmes előrenyomulására való tekintettel a szovjetek tegyenek külön nyilatkozatot. Egy ilyenfajta „félreérthetetlen nyíltsággal megfogalmazott" nyilatkozat, érvelt Eden, „amely kinyüvánítja, hogy a szovjet hadsereggel a háborús bűnökért való bűnhődés is bekerül az országba, legalábbis csökkentené a zsidó népesség elleni szörnyű gaztetteik méreteit"²⁸⁰. Molotov az Edennek küldött (augusztus 16-i) személyes üzenetben leszögezi, hogy a szovjet kormány már többször tett ilyen nyilatkozatokat. Külön említést tesz Roosevelt, Churchill és Sztálin 1943. november 2-i közös nyilatkozatáról. (Ez a nyilatkozat nem szólt arról, hogy a nácik speciális céltáblája éppen a zsidóság.) Molotov biztosította Edent: a szovjet kormány irányelveket adott ki „a megfelelő propagandaszerveknek, hogy különleges figyelmet szenteljenek e bűnök leleplezésének, és jelentessenek meg figyelmeztetést az elkerülheteden szigorú büntetésről, amely mindenkit elér, aki bűnösnek találtatik ezekben a bűnökben"²⁸¹.

A szovjet vezetők, attól való régi félelmükben, hogy a nyugati szövetségesek és a Harmadik Birodalom közötti közeledés kommunistaellenes tőkés koalícióhoz vezethet, gyanúval tekintettek minden olyan próbálkozásra, amely a nácikat is be kívánta vonni a mentési ügyekbe. így azután szinte egyáltalán nem törődtek a náci nyomás alatt álló csoportok és kisebbségek helyzetével. A szovjet arcvonalon átszökött Vagy közönséges hadifogolyként hozzájuk került zsidó munkaszolgálatosokkal rosszul bántak; a kormány hevesen tiltakozott a Brand-misszióval való bármiféle tárgyalás ellen; a Horthy-féle ajánlatot is elutasították,²⁸² és nem bocsátottak ki semmilyen, a zsidók kiirtását elítélő nyilvános nyilatkozatot. Mindezek a szovjet vezetők gyanakvását és politikai érdékeit tükrözik. Ez a viselkedésmód a háború elmúltával csak erősödött. 1948 szeptemberében a Szovjetunió kampányt indított a cionizmus és a kozmopolitizmus ellen; e szépítő kifejezéssel gyakran a zsidókat illették. Szovjet és kelet-európai szerzők számos koholt és történelmieden művel igyekeztek bizonyítani a cionizmus és a nácizmus közötti állítólagos kapcsolatot.²⁸³

Salvador mentőtevékenységét lényegében egyeden ember, Georges M. Mantello (korábbi nevén: Mandel vagy Mandl György) erőfeszítéseinektulajdoníthatjuk. Mantello erdélyi zsidó volt, Beszterce városából; 1941 decemberében érkezett Svájcba, ahogy mondják, a románok kereskedelmi ügynökeként. Végül sikerült a genfi El Salvador-i főkonzulátus első titkári tisztére jutnia. E poszton különféle mentőműveleteket indított a nácizmus áldozatai, különösen a magyar zsidók megsegítése érdekében. A magyar zsidókkal kapcsolatban kettős eredményt ért el. Először: a főkónzullal, I. H. Castellanos ezredessel együttműködve, de az El Salvador-i kormány tudta nélkül, több száz „honossági" bizonyítványt küldött Magyarországra. Ezeknek az igazolványoknak a birtokosai idegen nemzetiségűeknek minősültek, és mentességet élveztek az általános zsidóellenes rendelkezések alól.²⁸⁴ Bizonyos nehézségeket okozott, hogy El Salvador magyarországi érdekeit egyetlen nemzet sem képviselte.²⁸⁵ (A budapesti svájci, majd később svéd képviselők nem hivatalosan vállalták el a feladatot.) A másik nagy eredmény - Pozner és Mantello közös sikere hogy Flórian Manoliun, a berni román követség munkatársán keresztül kapcsolatba léptek Budapesten Krausszal. Manoliu révén június 19-én Krausznak sikerült elküldenie az auschwitzi jegyzőkönyv rövidített változatát, amely aztán világméretű reakciót váltott ki a magyarországi zsidóüldözésekkel szemben (lásd a 23. és a 29. fejezetet).²⁸⁶ A Svájcban működő számos belföldi és nemzetközi zsidó szervezettől függetlenül dolgozva, Mantello vezető svájci papoknak, politikusoknak, tudósoknak és újságíróknak küldte el a Krausz-féle anyagot.²⁸⁷ Ebben a vállalkozásban aktívan támogatta őt a londoni székhelyű Exchange Teiegraph Company zürichi képviselője, Walter Garrett. A mentésben Mantello testvérbátyja, Mandel József (Iosip) is részt vett.²⁸⁸

Mantello vállalkozásai mellett, amelyek nagyrészt az ő személyes társadalmi, politikai és üzleti kapcsolataira épültek, Svájc különböző belföldi és nemzetközi zsidó segélyező- és mentőszervezetnek is otthont adott. A belföldiek közül a St. Gallen-i Rabbinerverband der Schweiz (a Svájci Rabbik Egyesülete), a zürichi Schweizerischer Israelitischer Gemeindebund (a Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete), a zürichi Ver-band Schweizerischer Jüdischer Flüchtlingshilfen (a Svájci Zsidó Menekültsegélyező Társaságok Egyesülete), és a szintén zürichi Schwei-zerische Zentralstelle für Flüchtlingshilfe (a Svájci Menekültsegélyező Központ) voltak a legfontosabbak. A nemzetközi zsidó szervezetek közösségéből jelen volt a genfi Agudath Yisrael World Organization (Ágúdat Yisrael Világszervezet), a genfi Union Internationale de Secours aux Enfants (a Gyermekmentésre alakult Nemzetközi Szövetség), és a szintén genfi Union O. S. E.

A magyar zsidóság sorsában szerepet játszó nemzetközi zsidó szervezetek között ott volt a St. Gallenben Saly Mayer irányításával működő amerikai Joint,²⁸⁹ a palesztinai Jewish Agency genfi irodája, amelynek Richard Lichtheim volt a vezetője,²⁹⁰ a Svájci Palesztina Hivatal (Office Palestinien de Suisse), amelyet Chaim Pozner és Samuel Schep vezetett Genfben, a genfi, Nathan Schwalb vezette Haluc Világközpont (Welt-zentrale des Hechaluz), a Zsidó Világkongresszus, amelyet Gerhart Rieg-ner irányított Genfben,²⁹¹ a RELICO (a Háború Sújtotta Zsidó Népesség Megsegítésére alakult Bizottság), amelyet Abraham Silberschein irányított Genfben²⁹², és a HEJEF (Hilfsverein für jüdische Flüchtlinge in Auslande; a Külföldi Zsidó Menekülteket Segélyező társaság), amelyet a Sternbuch testvérek vezettek Montreux-ben (lásd a 29. fejezetet) .

Zürichben 1944. március 23-án különbizottság jött létre a magyar zsidóság segítésére és megmentésére: a Magyarországi Zsidók Segélyezésére alakult Svájci Bizottság (Comité d'Entre-aide Suisse pour les Juifs en Hongrie: Schweizerisches Hilfskomitee für die Juden in Ungarn).²⁹³ A bizottság magyar eredetű svájci állampolgárokból alakult, és dr. Bányai Mihály lett a vezetője.²⁹⁴ A bizottsági tagok kapcsolatot tartottak fenn a svájci hatóságokkal, magyar és angol-amerikai diplomatákkal, a pápai nunciussal, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel, valamint a Svájcban működő belföldi és nemzetközi zsidó szervezetekkel. Különösen szoros kapcsolatban voltak a Háborús Menekültügyi Hivatallal, amelynek küldötte, Hámori László, zsidó származású magyar volt. A bizottság adatokat gyűjtött és terjesztett a nácik zsidóellenes tevékenységéről és különleges javaslatokat tett a vele kapcsolatban állóknak a lehetséges segélyezésről és mentésről.²⁹⁵

A náciknak a „nemzetközi zsidóság" erejéről és befolyásáról tett kijelentéseivel ellentétben a zsidó szervezetek alapjában véve erőtlenek voltak. A zsidók sorsáról szóló adatok továbbításán kívül működésük főleg a kormányzati és nemzetközi intézmények segítségének igénybevétele volt, azután az, hogy - viszonylag kicsiny - összegeket fizettek ki néhány szétzilált zsidó közösségnek, és szétosztották a britektőlrendelkezésre bocsátott, korlátozott számú palesztinai bevándorlási engedélyt. Személyzetük és rendszeres költségvetésük szánalmasan csekély volt. (A nagyobb arányú segélyező- és mentőtevékenységet szinte kizáró költségvetésük azért volt sovány, mert csupán az egyre szegényebb szabad zsidó közösségek gyér juttatásaiból táplálkozott, illetve a szövetségesek idegen valutára vonatkozó megszorításai lehetetlenné tették a pénzeszközök mozgatását.) A nemzetközi zsidó szervezetek vezetői, idegenek lévén, szigorú cenzúra és más állami szabályozás alatt álltak, mert az állam, bár szánalommal volt a zsidók helyzete iránt, nem volt hajlandó engedélyezni semmiféle nagyobb menekültcsoportot, és mindenekelőtt semlegességét akarta megőrizni. Az „idegen" zsidó vezetők részben azért nem publikáltak az általuk legkésőbben is 1942 nyara óta ismert, végleges megoldásról szóló újabb híreket, mert tartottak attól, hogy a befogadó ország felboly-dításával lehetetlenné teszik saját helyzetüket. Ugyanezen az állásponton voltak a svájci zsidó vezetők is, bár ők valamivel védettebbek voltak, mint a külföldi zsidók. Amikor például Chaim Pozner megkapta az első hírt arról, hogy Hitler titkos parancsot adott ki a zsidók megsemmisítésére, átadta ezt az értesülést V. C. Farrellnek, a genfi brit hírszerző részleg fejének, a szövetségeseknek való továbbítás céljából, és Benjámin Segalowitz-nak, a Svájci Zsidó Közösségek sajtóirodája igazgatójának, állítólag a lehetőségek szerinti terjesztésre. A svájci állampolgárságú Segalowitz egyszerűen elküldte Gerhart Riegnernek, ő meg a berni amerikai követség révén Washingtonnak (lásd a 23 . fejezetet) . A hír ugyan 1942 végén nyilvánosságra került, de csak kurta közleményként jelent meg a sajtóban. Nem volt semmilyen valamirevaló próbálkozás arra, hogy a zsidó tömegeket megmozgassák, vagy értesítsék e parancs horderejéről. Ugyanez áll az auschwitzi jegyzőkönyvekre, amelyeknek a másolatát állítólag röviddel elkészültük után megküldték Schwalbnak. Ha május elején a jegyzőkönyv alapján sajtóhadjárat indult volna, akkor az kijózanító hatással lehetett volna Magyarország politikai és kormányzati vezetőire, akiknek a közreműködése nélkül a németek nem hajthatták volna végre népirtó terveiket. ,-■.

A zsidó szervezetek korlátozott hatóereje nagyrészt az együttműködés és a központi vezetés hiányából eredeztethető. A világ zsidóságának vezetői, köztük a Zsidó Világkongresszus, a palesztinai Jewish Agency a C: onista Világszövetség vezetői a háború idején vagy New Yorkban éltek (Stephen S. Wise rabbi és dr. Nahum Goldman), vagy Londonban (db*. Chaim Weizmann), vagy Jeruzsálemben (Dávid Ben-Gurion és Moshe Shertok), és saját kormányukhoz bejáratos közvetítőkként működték. A csúcsvezetők híján a különböző svájci szervezetek vezetői különféle apró, jelentéktelen politikai, ideológiai és személyi ellenségeskedésbe keveredtek, mindannyian féltékenyen őrködtek a maguk hatalmán, kiváltságain és kapcsolatain. Szigorú ellenőrzést gyakoroltak elkülönített szegényes pénzeszközeik felett, rendszerint titokban tartva bevételeik forrását és nagyságát; általában egymástól elszigetelve működtek, külön kapcsolatokat tartottak a maguk központjával és mind azon igyekeztek, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek a háború alatt és után arról, hogy milyen sikereket értek el a mentésben, s azzal vádolták a többieket, hogy azok nem tettek eleget.²⁹⁶ Együttműködés híján, az egymásnak ellentmondó jeladások következtében dupla erőfeszítésre volt szükség, és esetenként késést szenvedtek a vállalkozások.

1942-től a Jewish Agency vezetősége Jeruzsálemben és Isztambulban is megkísérelte rávenni a nemzetközi zsidó szervezetek vezetőit a vállalkozások összehangolására.²⁹⁷ Ezek az erőfeszítések nem jártak teljes sikerrel: a Histadruttal és a Haluccal kapcsolatban álló vezetők két különálló segélybizottságot alakítottak; egyik sem volt sem hosszú életű, sem eredményes.²⁹⁸ Ahogyan Barlas a háború után felhívta rá a figyelmet, a tagok közti véleményeltérésekből sok összetűzés adódott. Jeruzsálemmel és Isztambullal „főleg a különféle szervezetek képviselői révén tartották a kapcsolatot, mindegyik külön-külön"²⁹⁹.

Nem sokkal a németek magyarországi bevonulása előtt a jeruzsálemi Jewish Agency Segélyező és Mentőbizottságának vezetője, Yi-tzak Gruenbaum felkérte Lichtheimet, hogy alakítson a jeruzsálemihez és az isztambulihoz hasonló „segítő- és mentőbizottságot". Lichtheim 1944. március 6-án meg is próbálkozott az alapítással, de nem járt sikerrel.³⁰⁰ Állítólag nem volt alkalmas a Gruenbaum által neki szánt vezető posztra. Politikailag és személyesen is sokakkal rosszban volt a többi szervezetek vezetői közül, és állítólag meg volt győződve arról, hogy minden mentőakció reménytelen.³⁰¹ Különösen keserűen nyilatkozott Barlasról, akit azzal vádolt, hogy a Jewish Agency európai ügyvezető alkirályának tartja magát.³⁰² Gruenbaum 1945. március 23-án tett egy utolsó és ugyancsak sikertelen kísérletet, több mint egy hónappal a budapesti zsidók felszabadulása után. Egy Lichtheimnek küldött táviratban hangsúlyozta: javaslata azt célozza, hogy az emberek ne mondhassák: „összehangoltság híján az utolsó pillanatban sem éltek igazán a mentési lehetőségekkel"³⁰³.

Hozzáértő és tekintélyt szerzett központi vezetőség irányításával növelni lehetett volna a különféle szervezetek hatóerejét; és hatékonyabb cselekvési móddal lehetett volna felváltani azt a bürokratikus módszert is, amellyel a népirtásról szóló híreket kezelték, valamint azokat a lényegében erőüen intézkedéseket, amelyekkel a szenvedések enyhítésén fáradoztak.³⁰⁴ De alighanem ez sem változtatott volna a náci érdekszférába eső zsidó emberek végső sorsán: a zsidók tragédiája nem szervezeteik vezetőinek tehetedenségén múlt, hanem azon, hogy az emberek támasz nélkül magukra maradtak a háborúban. Némely zsidó vezető a mentés sürgető feladatait alkalmanként alárendelte a zsidók jövője és egy zsidó állam létrehozása körüli gondoknak,³⁰⁵ de nem ez tette őket cselekvésképtelenné. Visszatartotta őket az anyagi eszközök hiánya, az, hogy nem volt fizikai lehetőségük a szórványzsidóság elérésére, hogy nem volt diplomáciai státusuk, hogy korlátozta őket a britek palesztinai uralma és legfőképpen: helyzetük nem indította cselekvésre a szövetségeseket. Bár a zsidókat a modern tudomány valamennyi eszközével felszerelt ellenség szánta a teljes megsemmisítésre, a Nagy Szövetség vezetői ritkán törődtek a zsidó vezetőknek a zsidók nevében megfogalmazott kéréseivel, már ha törődtek velük egyáltalán. Nem kis rábeszélőképességgel bizonygatták, hogy a zsidók megmentésének legjobb útja: a náci Németország mihamarabbi legyőzése. Csakhogy mire végül elérkezett a győzelem, közel

6 millió zsidó veszett oda. Az áldozatok iszonyú száma nemcsak a nácik és a velük együttműködők népirtó törekvésének céltudatossága elé tart tükröt, hanem mindenekelőtt a világ többi részének közönye és zsidóellenessége elé.

1. A Nemzetközi Vöröskeresztet gyakran említik A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (VKNB).

2. Aryeh L. Kuhovy: „The Silence of Popé Pius XII and the Beginning of the Jewish Document." YVS, 6:7-11. o. Lásd még a Unity in Dispersion e. kötetet World Jewish Congress, New York, 1948, 167-169. o.

3. Report ofthe International Committee oj the Red Cross on Its Activities DuringtheSe-cond World War. Geneva, 1948, 1:641. o. Gerhart M. Riegnernek és a Zsidó Világkongresszus más vezetőinek arra tett - nemegyszer Jaromir Kop eckyvel, a csehszlovák emigráns kormány svájci küldöttével közös- erőfeszítéseiről, hogy a Nemzetközi Vöröskeresztet rábírják a zsidók érdekében való fellépésre. Jól dokumentált beszámolóként lásd Monty Noam Penkower: „The World Jewish Congress Confronts the International Red Cross During the Holocaust" c. cikkét, Jewish Social Studies, New York, 41. no. 3-4. o. Summer-Fall, 1979,229-256. o.

4. Inter Arma Caritas. (Fegyverek közt jótékonyság) International Committee of the Red Cross, Geneva, 1947, 76. o.

5. A második világháború kitörésétől Magyarország közel 3000 hadifoglyot és 5000 lengyel polgári személyt tartott internálva. Volt köztük néhány lengyel zsidó tiszt és katona, akiket külön táborban tartottak Vámosmikolán, Turcsányi Béla főhadnagy parancsnoksága alatt. 1944. november 19-ig jól bántak velük, akkor viszont a Komárom-Hegyeshalom útvonalon az osztrák határ felé vezényelték őket. A lengyel internáltak ügyeivel a Nemzetközi Vöröskereszt P szekciója foglalkozott. További részleteket lásd a 3. fejezetben. Lásd továbbá Friedrich Born beszámolóját: Bericht an das Internationale Komitee vom Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június 2, 39-41. o. A jugoszláv internáltak és hadifoglyok száma 6000 és 8000 között volt. Az ő ügyeiket a Nemzetközi Vöröskereszt Y szekciója intézte. Viszonylag kis számban voltak még angol, holland, belga és amerikai tisztek, akik vagy megszöktek a német hadifogolytáborokból, vagy Magyarország fölött lőtték le (vagy az ejtőernyővel való földet érés után fogták el) őket. A szovjet hadifoglyokat rendesen átadták a németeknek, de Veszkény-ben volt egy tábor, ahol 8 szovjet tiszt volt és 246 katona. Volt még 109 olasz fogoly a Badoglio-időszak előttről; röviddel a német megszállás kezdete után internálták őket. Uo., 3-4, 41 45. o.

6. Jean-Claude Favez, a genfi egyetem korábbi rektora jutott erre a következtetésre, miután hatévnyi munkával áttekintette a Nemzetközi Vöröskereszt archívumának mintegy 350 000 iratát. Lásd könyvét: Mission Impossible? Le CIRG etles camps de Concentration Nazis. Payot, Lausanne, 1988. Uö: Das Internationale Rote Kreuz und das Dritte Reich. Bertelsmann, München, 1988, valamint Arieh Ben-Tov: Facing the Holocaust in Budapest. Nijhoff, Boston, 1988.

8. Uo.₃ 387. o. Egy 1988-ban megjelent cikkben Jacques Moreiilon, az NVK főigazgatója elismerte, hogy szervezete „valószínűleg több zsidót menthetett volna meg, mint ahányat megmentett... ha a terepen dolgozó kiküldötteinek nagyobb biztatást ad, minden bizonnyal hatékonyabban működhetett volna. Ez különösen Romániára és Magyarországra áll." Lásd „The Red Cross Reassesses Its War Record". Jerusalem Post, 1988. augusztus 31. Lásd még Werner Rings: Advokaten des Feindes. Econ,Bécs, 1966.

9. Born közeli munkatársa volt a budapesti hivatalban Cornel Wehner, Kárász Arthur, Tölgyessy Edit, Darányi Daisy, Máthé Elek és Klára, valamint Herceg Aliz. A Nemzetközi Vöröskereszt gazdasági irodáját Gál József, kórházi irodáját Teleki Ernő, orvosi bizottságát dr. Horváth Boldizsár vezette. A Nemzetközi Vöröskereszt felépítésére vonatkozó részleteket lásd uo., 54-55. o.

13. A theresienstadti látogatás előtt a németek kilenc hónapon át foglalkoztak a tábor szépítésével. Ennek a csalárd tervnek a részleteiről, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttségének összetételéről és ténymegállapításáról lásd Meir Dworzec-ki: „The International Red Cross and Its Policy vis-à-vis the Jews in Ghettos and Concentration Camps in Nazi-Occupied Europe." RAH, 96-99. o.

16. A Nemzetközi Vöröskereszt vezetői panaszt emeltek e deportálásokkal kapcsolatban, Horthy ígérete megsértésének nyilvánítván azokat. Bothmer Károly báró berni magyar követ elküldte Budapestre a tiltakozást, csak hogy Reményi-Schneller Lajos miniszterelnök-helyettes kezeskedhessék afelől, hogy a deportálások a magyar kormány tudta és egyetértése nélkül történtek. Lévai: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n., 187-190. o. Lásd még Vádirat, 3:422-423. o.

17. Born, i. m., 27-28. o. Lásd még Notiz überdie Situation derjuden in Ungarn. 1944. november 14. Yad Vashem Levéltár M-20/47.

19. A Nemzetközi Vöröskereszt nyilvánvalóan tisztában volt az egyes főbb svájci zsidó szervezetek gyakran egymásnak ellentmondó vállalkozásaival és világosan kivehető egymás közti rivalizálásával. Erre vonatkozó további részleteket lásd a fejezet utolsó szakaszában. A Nemzetközi Vöröskereszt konferenciáinak jegyzőkönyveit lásd Yad Vashem Levéltár M-20/47.

20. Például a bécsi Külföldi Levelezést Ellenőrző Cenzori Hivatal (Ausland-briefprüfstelle Wien) elfogott egy Chaim Pozner által augusztus 6-án Isztambulba, S. Mandelblattnak küldött levelet, amelyben benne volt Born és Schirmer jelentésének másolata, valamint a 7800 magyarországi család lehetséges kivándorlásának terveire vonatkozó részletek. Az elfogott anyag másolatait megküldték a berlini fő-cenzori hivatalnak és a Wehrmacht főhadiszállásának is. RLB, 339. dok.

21. Ők voltak az elsők abból a 7800 zsidóból, akiknek a svájciak támogatták a Palesztinába való kivándorlását. A 2000 zsidót a Palesztina Hivatal erőfeszítései nyomán látták el közös útlevéllel. További részleteket lásd alább, a Svájcról szóló szakaszban.

22. Vádirat, 3:362-366,467-472,481. o. Ezt a kísérletet Alfred Zoliinger támogatta, a Nemzetközi Vöröskereszt egyesült államokbeli képviselője. További részleteket lásd Dworzecki, i. m., 102-104. o. és alább.

23. Egy közlés szerint Krausz nem sokkal Born Budapestre érkezése után tervet nyújtott át neki a gyermekvédelemről, de a terv sokáig nem került szóba. Állítólag Krausz panaszkodott Schirmernek Born állítólagos alkalmatlansága miatt. Erről és a

Born elleni további vádakról részleteket lásd Lévai könyvében: Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., é. n., 148-149., 152. és 155-157. o.

24. Born, i. m., 27.34-36. o. Részletesebben lásd a 29. fejezetben a Komoly Ottó szerepe a mentésben c. részt.

25. Born, L m., 37-39. o. Részletesebben lásd a 30. fejezetben A Jó Pásztor Bizottság c. részt.

26. Born 33. és 36-37. o. Lásd továbbá Lévai, Szürke könyv, u m., 203-206. o., valamint a Nyilas időszak, és a Zsidó ellenállás c. szakaszt a 10., illetve a 29. fejezetben.

27. A Nemzetközi Vöröskereszt védelmét élvező intézmények felsorolását lásd Bornnál i. m., 54-68. o. Dyen, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló intézményvolt a Columbus utcai tábor, amely korábban az ún. Kasztner-csoport tagjainak adott szállást.

28. A magyarországi zsidóság javára tett szolgálatok elismeréseképp Friedrich Bornt a jeruzsálemi Yad Vashem 1987. június 5-én Igaz Keresztény címmel tüntette ki.

29. A Nemzetközi Vöröskereszt működéséről további részletekért David P. Forsythe könyvéhez Forduljon az olvasó: Humanitarian Politics: The International Committee of the Red Cross. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1977, 298. o. skk. és Arieh Ben-Tov i. m.

30. Paul Hofmann: „Pius Knew in 1941 of Drive on Jews." The New York Times, 1974. április 27.

32. Nora Levin: The Holocaust. Thomas Y. Crowell, New York, 1968, 686-687. o. Tittmannról (meghalt 1980. december 29-én) bizonyos életrajzi részleteket lásd a The New York Timesban, 1980. december 30.

33. Paul Hofmann: „The Vatican Knew of Nazi Pogroms, lis Records Show". The New York Times, 1973. április 5.

34. Saul Friedländer: Pius XII and the Third Reich. A Documentation. Alfred A. Knopf, New York, 1966, 222. o. További részleteket lásd a 23. fejezetben.

35. Kubovy, i.m., ll.o. Lásd továbbá a Zsidó Világkongresszus brit szekciójának 1944. június 26-i és október 14-i folyamodványait a magyar zsidók érdekében, PRO, Fo. 371/42807, 32. o. és Fo. 3,71/42820, 22. o.

36. Foreign Relations of the United States, Diplomatic Papers. 1942. Vol. 3. Europe. Government Printing Office, Washington, 1961, 776-777. o. Idevágó további dokumentumokat lásd a „Vatican Efforts of the United States and Other Governments to Have the Pope Protest Against Nazi Atrocities in German Occupied Areas" (Az Egyesült Államok és más kormányok vatikáni erőfeszítései, hogy a pápát rábírják a németek megszállta területeken folyó náci kegyetlenségek elleni tiltakozásra) c. szakaszt, uo., 772-780. o. Lásd még Levin, The Holocaust, L m., 686. o.

37. Ernst von Weizsäcker, korábbi német külügyminisztériumi államtitkár, ez időben a Szentszékhez akkreditált német nagykövet 1943. október 28-i jelentése. Al-vin Shuster: „Vatican Releases '43 Documents ön Handling of Jewish Problems." The New York Times, 1976. január 24. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle, Chicago, 1961,429-430. o.

40. A szokásos választ Monsignore Montini adta a pápától kapott útmutatások alapján. Ez kiviláglik Monsignore Montini egy megjegyzéséből, amelyet egy ortodox zsidó csoporttól 1942 decemberében kapott távirattal kapcsolatban tett; a távirat arra kérte a pápát, hogy járjon közben a kelet-európai zsidóság érdekében. Hof-mann: „Pius Knew in 1941 of Drive on Jews."

41. Friedländer, i. m., 236. o.; Levin, i. m., 692-693. o.; Guenter Lewy: The Catholic Church and Nazi Germany. McGraw Hill, New York, 1964, 305. o.

42. Például Alex L. Eastermannak, a Zsidó Világkongresszus brit szekciója politikai titkárának 1944. október 14-i kérelmére adott válaszában a pápa elutasította a nyilvános kiállást, azzal az indokkal, hogy „ha nyilvános kijelentést tesz a magyarországi zsidókkal való elbánás miatt, akkor nyomás nehezedhetne rá az iránt, hogy tegyen egy ilyen értelmű nyilatkozatot az oroszok lengyelekkel és a balti népekkel való bánásmódjával kapcsolatban is". Lásd Sir D. Osborne-nak, a Szentszékhez akkreditált brit követnek a külügyminisztériumba küldött a 701. sz., 1944. november 20-i táviratát, PRO, Fo. 371/42882, 86. o.

43. Ez a téma állandóan jelen volt a Vatikán 1976 elején kiadott 688 oldalas dokumentumkötetében. A kötetben tükröződik a Vatikán cionistaellenes elfogultsága is: a Vatikán sok tisztségviselője, köztük Maglione bíboros, nyíltan szembehelyezkedett egy palesztinai zsidó államalapítással. Alvin Shuster, i. m., The New York Times, 1976. január 24. A pápa szerepének rokonszenvező értékeléseként lásd Carlo Falconi: The Silence of Pius XII. Little, Brown, Boston, 1970,430. o. skk.; Robert A. Graham: Pope Pius XII and the Jews of Hungary 1944. The American Press for the United States Catholic Historical Society, New York, 1964, 26. o. skk.; J. Derek Holmes: The Papacy in the Modern World. Szerzői, Crossroad, N. Y, 1981, 288. o., Jenő Lévai: Hungarian Jewry and the Papacy. Sands and Company, London. 1968, 132. o. skk. és Anthony Rhodes: The Vatican in the Age of the Dictators, 1922-1945. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1973.

44. Lewy, i. m., 3030. o. Lásd továbbá Friedländer, i. m., 103-147. és 236-238. o. Lásd továbbá Rev. John F. Morley: Vatican Diplomacy and the Jews During the Holocaust, 1939-1945. KTAV, New York, 1980.

45. Gil Jakov: „XII. Pius pápa magatartása a Soá idején." Új Kelet, Tel-Aviv, 1987. október 9.

46. A jegyzőkönyv egy másik, alighanem Krausz Miklós (Moshe) által június 19-én küldött másolata Monsignore Filippo Bernardini, a berni apostoli küldött révén jutott el a Vatikánhoz, június vége felé.

47. A nuncius jelentését lásd a Meszlényi Antal szerkesztette A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme (Szent István Társulat, Bp., 1947) c. kötetben, a 21-30. oldalon: „A budapesti nunciatúra diplomáciai akciója a zsidók érdekében."

48. Gennaro Verolino Bokor Péternek adott háború utáni interjújában világosan kifejtette, milyen ismereteik voltak a deportálásokról. Hangsúlyozta, hogy az időre már tudták, hogy a zsidókat Auschwitzba deportálják és hogy a munkára alkalmatlanokat megölik. Lásd Bokor könyvét: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minérva-Kossuth, Bp., 1982, 115-125.0., különösen a 118-119. o.

57. Summary Report of the Activities of the War Refugee Board with Respect to the Jewsof Hungary. Washington, 1944. október 9., 4. o., gépelt kézirat. A jelentést Lawrence S. Lesser, a Háborús Menekültügyi Hivatal vezetőjének, John W. Pehle-nek a helyettese állította össze. Néhány nappal később hasonló kérést terjesztett elő Mr. Osborne is, a vatikáni angol követ.

58. Summary Report of the Activities of the Refugee Board, i. m., 11-12. o. Lásd továbbá Fein, i. m., 109. o. Amerika és Európa zsidó vezetőit, köztük Kubowitzkit Lesser értesítette a Vatikánnak benyújtott amerikai jegyzékről. Kubovy, i.m., 13-14. o.

64. A nuncius és Sztójay közötti találkozás jegyzőkönyvét lásd Vádirat, 3:92-97. o. A Horthyra és Sztójayra a nuncius által a svájci és svéd képviselőkkel együtt kifejtett nyomásról Veesenmayer két, 1944. július eleji táviratában is beszámol Ribbentrop-nak. Lásd RLB, 186-187. dok.

66. Lásd Sztójay Jarossnak szóló, július 13-i feljegyzését. Uo., 170-171. o.

70. A jegyzéket a nuncius és Carl I. Danielsson svéd követ személyesen adta át Reményi-Schneller Lajosnak, az akkori miniszterelnök-helyettesnek. A jegyzékszövegét lásd a 25. fejezetben. Ez volt az apostoli megbízott és a semleges államok budapesti képviselőinek első közös megmozdulása.

72. Lévai, Hungárián Jewry and the Papacy, i. m., 37-38. o. Az elsőtől eltérően, ezt a jegyzéket Rótta, Danielsson, Harald Feller, Jorge Perlasca és Pongrácz gróf írták alá (az utóbbi három a svájci, a spanyol, illetve a portugál követség nevében).

75. Báránszky, aki ezeknek az eseményeknek az idején még csak 21 éves volt, a háború idején végzett mentőmunkájáért - egyebek közt védőiratok kiosztásáért az óbudai téglagyárban és a halálmenetekben - a Yad Vashemtől 1979. január 10-én megkapta az Igaz Ember érmet. Báránszky 1961-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Háború alatti és utáni működéséről részleteket lásd Anthony Cardinale: „A Freedom Fighter for Many Seasons." The Magazine of the Buffalo News, Buffalo, 1981. október 11.

78. A felhatalmazás jogot adott Újvárynak, hogy „táborokban és menetekben felkutassa és hazavigye azokat a zsidó származású embereket, akik az apostoli nunciatúra és a magyar kormány közti megállapodás megsértésével kerültek vagy vannak úton nyugatra". Újváry Sándor: „Szabálytalan önéletrajz". Menóra, 1979. február 17. 8. o. Lásd továbbá Lévai, Szürke könyv, i. m., 187-203. o.

79. Újváry együttműködött Bíróval, Tolnay Gézával, Verebély Tiborral, Kosz-tich Milánnal, Eszterházy Józseffel, Helle Lászlóval, Földiák Istvánnal, Farkas Imrével, Fehér István őrnaggyal és Horváth Zoltán századossal. Uo.

80. Lévai, Hungárián Jewry and the Papacy, i. m., 50-51. o. Lásd továbbá a szintén általa írt Szürke könyve, t a 13-30., és a 68-69. o. és a Zsidó sors Magyarországont, a 179-183., a 202-206., a 319-320, és a 349-351. o.

81. A semleges államok a vidéki deportálások befejeződése előtt a Nemzetközi Vöröskereszthez hasonlóan nem indítottak mentő- és segélyezőakciókat. A semleges államok 1944-es álláspontjáról bizonyítékokkal alátámasztott áttekintést ad Váradi László: „Külföldi diplomáciai mentési kísérletek a budapesti zsidóságért." Medvetánc, Bp., 1985, 2-3. sz., 99-110. o.

82. Sztójay Veesenmayernak szóló június 27-i feljegyzését lásd a 25. fejezet „A koronatanács június 26-i ülése" c. szakaszában.

83. A német külügyminisztériumot olyannyira nyugtalanította a svájci sajtóreakció, hogy tiltakozást akart benyújtani, később azonban elállt ettől a tervtől, mert attól tartott, hogy ez kockára tenné a magyar szuverenitás mítoszát. Ilyenformán azt javasolták, hogy a magyarok tegyék meg ezeket a lépéseket. NA, T-I 20. mikrokópia, 4664. tekercs, K1509/K350356.

86. A német külügyminisztérium sajtóosztálya lehallgatta a tiltakozást és a folyamodványt. A szöveget lásd NA, T-I 20. mikrokópia, 4664. tekercs, Kl 509/K350291.

89. A mentendők számának növelésére Krausz és cionista munkatársai a 7000-et 7000 családfőként értelmezték, ami ténylegesen 30 000-40 000 zsidót jelentett. E tervezet további részleteit lásd a 29 . fejezet „A Krausz-vonal" c. szakaszában.

90. Lutz 1945 áprilisában tért vissza Svájcba. Még úton Isztambulba interjút adott, amelyben áttekintette a magyar zsidók tragédiáját és problémáit. A szöveget lásd Jeruzsálemben, a Központi Cionista Levéltárban, S26/1190 köteg. Lutz 1975-ben halt meg Svájcban, 73 esztendős korában. Előéletének további részleteit lásd Alexander Grossmann: „Erinnerung an alten Generalkonsul Charles Lutz". Neue Zürcher Zeitung, 1975. február 26., valamint uő: Nur das Gewissen. Carl Lutz und seine Budapester Aktion. Geschichte und Porträt. Verlag im Waldgut, Wald, 1986. Forrásanyagokat közöl Bronia Klibanski: „Archives of the Swiss Consul General Charles Lutz." YadVashem Studies, vol. XV. Yad Vashem, Jerusalem: 1983, 357-366. o. Lásd még Theo Tschuy: Carl Lutz und die Juden von Budapest. Verlag Neuer Zürcher Zeitung, Zürich, 1995.

91. Jäger november 10-én hagyta el Budapestet. Feladatait Antoine J. Klich-mann, annak elutazása után december 9-én pedig Harald Feller követségi titkár vette át. E. Szatmári: Bericht über die Tätigkeit der neutralen Vertretungen in Budapest... kézirat, 16. és 23. o. Szathmári úr sajtószakértőként működött a svájci követségen a háború idején.

95. Amikor november 15-én felállították a „nemzetközi gettót", 72 házat jelöltek ki a svájci védettségű személyek elszállásolására. Ez a hamisított iratok birtokosainak nagy száma miatt nem bizonyult elegendőnek. Lévai, Szürke könyv, i. m., 182. o. Lásd továbbá a 26. fejezetet.

96. A cionista illegális mozgalom nagy számban állított elő hamis védiratokat, és ezt internáltak kiszabadítására használták, valamint zsidókról, elsősorban a cionistákról és a velük rokonszenvezőkről való gondoskodásul, újabb üldöztetések elleni valamelyes védelmül. Lásd a 29. fejezetet.

97. Számos forrás szerint a kezdeti közös útlevelekben 2000-2200zsidó szerepelt. Ezek a közös útlevelek igazából könyvek voltak, mindegyik több mint 1000 nevet tartalmazott, az érintettek életkorával és fényképével együtt.

98. A svájci kérést a Nemzetközi Vöröskereszt is támogatta. Max Huber és Carl J. Burckhardt is megkereste Bothmer bárót ez ügyben. Lévai, Szürke könyv, i. m., 180-181. o.

99. RLB, 370. dok. Reicheltöl augusztus 15-i keltezésű közlés érkezett Wagnerhez, mely szerint Eichmann-nak, alighanem keserűségében, hogy eredeti térveit nem valósíthatja meg, új elképzelése támadt: hajlandó lett volna korlátozott számú kilépési vízumot kiadni, ha a deportálások újrakezdődtek volna. Azt követően azonban leállította volna a kivándorlást. Uo., 330. dok.

100.51 ó/RES. Pol.-1944. MOL, K.27. Másolata a szerző birtokában. Lásd még Vádirat, 3: 374-375. o.

103. Marcel Pilet-Golaz svájci külügyminiszter 1944. augusztus 10-én értesítette Cliíford J. Nortont, a berni brit követet, hogy felhatalmazást kapott a Svájci Szövetségi Tanácstól: „felajánlást tehet legfeljebb 8000 magyar zsidó menekült ideiglenes svájci befogadására". Lásd Nortonnak a külügyminisztériumba küldött 3747-es sz., 1944. augusztus 10-i táviratát. PRO, 371/42814, 12. o.

104. M. Kahany, a genfi Jewish Agency egyik tisztségviselője azt mondja, hogy október 20-án, amikor tudomást szerzett a zsidók elleni felújult akciókról, felkereste a svájci politikai osztályt. Kapcsolatba lépett az amerikai követtel, Leland Harrisonnal és a brit ügyvivővel, Douglas MacKilloppal, akik állítólag rávették Pilet-Golaz svájci külügyminisztert, hogy az angolok és amerikaiak által garantált tervnek megfelelően cselekedjék. November elején a svájci svéd követ elérte, hogy a britek és az amerikaiak védelmük alá vegyék azt a több mint 4000 zsidót, akiknek ideiglenes svéd útlevelük van, minthogy a Németország és Svédország közötti útvonal időközben megszakadt. A svájciak állítólag beleegyeztek abba, hogy bebocsátják a svéd védettségű zsidókat, mégpedig ugyanolyan feltételek mellett, mint a svájci védettségűeket. Kahany úrnak a budapesti fejleményekre nézve dr. Pozner volt a fő hírforrása. Lásd Kahany 1944. október 30-i november 16-i, 103-as és 104-es szám alatt szereplő beszámolóját a Yad Vashem-i Pazner-aktában.

105. A budapesti svájci követség október 31 -én értesült a Szövetségi Tanács döntéséről. Bár a zsidóknak alig volt valami reményük arra, hogy elhagyhassák Magyarországot, a svájciak komolyan foglalkoztak a kivándorlással kapcsolatos gyakorlati nehézségekkel. Megkeresték a szövetségeseket, hogy Marseille-be vagy az algériai Phi-lippeville-be való érkezésük után hamarosan szállítsák tovább a zsidókat. Lásd Edward R. Stettinus helyettes külügyminiszter McClellandtól szerzett értesülés alapján írott, 1944. november 13-i táviratát. Lásd továbbá PRO, 371/42824, 31-32. o.

106. Lásd a Gyarmatügyi Hivatalban működő Christopher Eastwood 1944. november 3-i feljegyzését Paul Masonhoz, a külügyminisztérium menekültosztályára. Uo., Fo. 371/42821,78. o.

107. Ezen a napon Jáger közölte Jungerth-Arnóthyval, hogy kész befogadni 5 és 13 éves életkor közti gyerekeket, nemzeti és faji hovatartozásukra való tekintet nélkül. A svájciak először (október 7-én) ugyan elvetették a németek javaslatát, mármint hogy a zsidó és népi német gyerekeket zárják ki, de később (október 24-én) engedtek, miután nem hivatalosan tudtukra adták, hogy a zsidó gyerekeknek módjuk lesz Palesztinába menni. RLB, 385. és 395-397. dok. Lásd továbbá Lévai, Fehér könyv, i. m., 112-113.0.

108. RLB, 400-404 dok. Lásd továbbá NA, T-l 23. mikrokópia, 4203 tekercs, K209276-209285. felvétel.

109. John G. Winantnak, az Egyesült Államok londoni nagykövetének 7394-es sz., 1944. szeptember 8-i távirata az Egyesült Államok külügyminiszteréhez.

110. Hull külügyminiszternek a McClellandtól kapott értesülések alapján a londoni nagykövetséghez intézett 7998-as sz., 1944. szeptember 30-i távirata.

111. Steinhardt nagykövet 1944. október 30-i, 2077-es sz. távirata az Egyesült Államok külügyminiszteréhez.

112. Ezt a Kemény külügyminisztériumi hivatalában tartott október 314 találkozón fogadták el, amelyen részt vett Ferenczy alezredes, és a svédeket képviselő Raoul Wallenberg. Szatmári, Bericht, 13. o.

114. Uo., 399. dok. Kaltenbrunnert nyomban értesítették Veesenmayer táviratának tartalmáról. NA, T-120. mikrokópia, 4355. tekercs, K213435. filmkocka. Lásd tovább Lévai, Fehér könyv, i. m., 120-126. o.; Zsidósors Magyarországon, 311-316., 332-341., 359-360. és 367-368. o.

115. Ehrenpreis 1900-1914-ig Bulgáriába, azelőtt Horvátországban működött (1896-1900). Lembergben (Lvov) született 1869-ben. 1914-től Svédország főrabbija volt. Stockholmban halt meg 195 l -ben.

116. A dán zsidók megmentéséről lásd Hilberg: The Destruction of the Etmpean Jews, i m., 357-363. o., és Leni Yahil: „The Uniqueness of the Rescue of Danish Jewry." RAH, 617-625. o. Lásd továbbá Yahil: Hatzala ha'yehudim be'Dania (A dániai zsidók megmentése) c. munkáját, The Hebrew University and Yad Vashem, Je-rusalem, 1967.

117. Lásd Sztójay június 27-i feljegyzését Veesenmayerhoz a 25. fejezetben, „A koronatanács június 26-i ülése c. részben. A feljegyzés Jungeith-Arnóthynak a minisztertanácshoz szóló beszámolóján alapult. Részleteket lásd Lévai, Fehér könyv, i. m., 60-71. o.

118. Az eredeti terv Oscar Bernadotte grófinak, a Svéd Vöröskereszt elnökhelyettesének kinevezését kérte. Jungerth-Arnóthy attól tartván, hogy a németek nem adnának a grófnak átutazó vízumot, dr. Langlet kinevezését javasolta, aki már Budapesten volt. Dr. Langlet kinevezése egy július 4-i szóbeli jegyzéken alapult, amelyet tíz napp al később írásbeli feljegyzés követett. Ambrózy Gyula, Horthy kabinetirodájának főnöke tudomásul vette a kinevezést, és július 25-én ígéretet tett az együttműködésre. Uo., 167-170. o.

119. Langlet professzor aktív részese volt gyermekotthonok felállításának és védőiratok szétosztásának is. Tevékenységének részleteiről lásd Verk och dagar i Budapest (Munka és napok Budapesten) c. munkáját, Wahlstrom Widstrand, Stockholm, 1946, 221. skk. o.

120. A táviratnak, valamint Horthy július 10-i válaszának szövegét lásd Vádirat, 3:58-60.o.

121. A Háborús Menekültügyi Hivatal 17-es sz. távirata Johnsonnak és Olsen-nek. . .

122. Valentin professzor beszámolóját lásd „Rescue and Relief Actívities in Be-half of Jewish Victims of Nazism Scandinavia" c. munkáját, YTVO Annual of Jewish Social Science, New York, 8,1953: 224- 252. o.

123. Lásd Ehrenpreis rabbi és Taubes rabbi táviratváltását, a Yad Vashem Levéltárban, M-20/47.

126. Uo., 361. dok. Július 7-én riasztotta a külügyminisztériumot a 186 magyar zsidó Svédországba való kivándorlása iránti svéd kérés miatt. Uo., 363. dok.

127. További életrajzi részleteket lásd Lévai munkájában: Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Magyar Téka, Bp., 1948, 311. o., valamint G. B. Freed: „Humanitarianism vs. Totalitarianism: The Strange Case of Raoul Wallenberg." Papers of the Michigan Academy of Science, Arts, and Letters, 46, 1961:503-528.0.

130. Lásd Johnson június 21 -i táviratát a külügyminisztériumhoz, Freednél, i. m., 507-508. o.

131. A szöveget magyar fordításban lásd Lévainál, Raoul Wallenberg, i. m., 42. o. Röviddel a találkozó után a Tanács vezetői köszönő levelet intéztek Gusztáv királyhoz, amelyben külön javaslatokat tettek a megmaradt magyarországi zsidók megsegítésére. Munkácsi, Hogyan történt?, 185-187. o.

133. Wallenberg a következő napon újabb jelentést írt, és részletezte a tragédia egyes vonatkozásait, adatokat közölve némelyik gettóról, a Kasztner-szállítmányról, a Weiss Manfréd-ügyről, és a budapesti csillagos házakról. A két beszámolóval együtt küldte el az auschwitzi jegyzőkönyv másolatát. Lévai, Raoul Wallenberg, i. m., 43-57. o.

134. Freed, i. m., 509. o. Wallenberg szerint, aki alighanem csak hivatalos adatokat idézett, a Svédország által védett zsidók száma csak 7000 volt, ezek 8 svéd védettségű házban voltak elszállásolva. Lásd 1944. december 8-i jelentését: Lévai, Fehér könyv, L rh., 134-136. o.

136. Vádirat, 3:427-428. o. Az átköltözések után Stöckler közelebbi munkakapcsolatot létesített Wallenberggel. Október 5-én például megvitatták annak a lehetőségeit, hogy a deportáltaknak ruhát, élelmet és gyógyszereket küldjenek. Uo., 592. o.

137. A Tanács központjában Bleier Jenő vezette a műveletet. Két közvetlen munkatársa, Szalkay Ernő és Vasadi Vilmos voltak összekötők a svéd követséggel. Az átköltöztetések helyszínén, a Pozsonyi úton Bognár György irányította az akciót. Bognárnak joga volt a lakhelycseréből adódó vitákban dönteni. A döntéseivel elégedetlenek a Tanácsnál a Váradi Imre vezette döntőbizottsághoz fellebbezhettek. A svéd házakban az kaphatott helyet, akinek svéd Schutzpass, ezenfelül a Tanácstól kapott átköltözési engedély volt a birtokában. Uo., 428-431. o.

138. Lévai, Fehér könyv, Lm., 172-174. o. A pesti gettó c. könyvében (97. o.) Lévai kijelenti, hogy Nilsson (helyesen: Nielson) és Bauer Born (Nemzetközi Vöröskereszt) közbenjárására szabadult ki.

139. Wallenberg jelentéseit angol fordításban elküldték Londonba és Washingtonba is. A magyar zsidóknak nyújtott svéd segítség összegzését lásd PRO, 371 /42823, 108-113. o. Wallenberg nyilas korszakbeli tevékenységéről további részleteket lásd Lévai, Raoul Wallenberg, i. m., 82-215. o.

140. Freed, i. m., 513-514. o. Wallenberg eltűnésének Lévai-féle változatát lásd Lévai, Raoul Wallenberg, L m., 216-294. o.

141. A Wallenberg-ügyben történt svéd-szovjet jegyzékváltások további részleteit Freed élőbb említett tanulmányában lehet megtalálni, 514-528. o. Lásd továbbá The New York Times, 1957. február 8.

142. Arra, hogy Berijának része lehetett Wallenberg meggyilkolásában, Jurij Kas-lev nagykövet utalt annak a szovjet küldöttségnek az élén, amely részt vett az 1989 júniusában, Párizsban megrendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten. A küldöttség másik tagja, Vlagyimir Andrejev, a Szovjetunió helyettes főügyésze viszont elismételte azt a szovjet álláspontot, hogy Wallenberg börtönben halt meg, néhány évvel a háború után. Edwin Eytan: „Wallenberg Was Killed by Be-ria, Soviets Say". The Jewish Week, 1989. június 9.

143. Esther B. Fein: „Soviets Give Kin Wallenberg Papers". The New York Times, 1989. október 17.

144. Köztük volt Alekszandr Szolzsenyicin, David Vendrovszkij, Menachem Melzer, Abraham Kalinski és Jan Kaplan, korábban szovjet börtönök foglyai. Lásd Maurice Samuelson: „Soviet Said to Hide Fact Swedish Holocaust Hero Lives as Prisoner". The Jewish Week, New York, 1978. november 12. Eleonore Lester: „Rescued Jews Insist Wallenberg Lives in Soviet Mental Prison." Uo., 1979. június 24.

145. Néhány, Budapesten Wallenberg által megmentett magyar zsidó amerikai, köztük Annette és Thomas P. Lantos a virginiai Alexandriából, valamint Robert Peter Held evégből Wallenbergért Aggódó Polgárok néven csoportot .alakítottak. Nina La-gergren és Guy von Dardel, Wallenberg féltestvérei elérték Menachem Begin izraeli miniszterelnöknél, hogy érdeklődjék az ügyben. (A miniszterelnök azt javasoka Carter elnöknek, hogy ő vesse fel a kérdést a szovjet vezetők előtt.) Abban is nagy részük volt, hogy az Egyesült Államokban Daniel Patrick Moynihan (New York-i demokrata), Frank Church (idahói demokrata), Claiborne Pell (Rhode lsland-i demokrata) és Rudy Boschwitz (minnesotai republikánus) szenátorok társelnökletével megalakuljon a Szabadítsuk ki Wallenberget Bizottság. Nagy-Britanniában ugyanilyen bizottság jött létre Winston Churchill és Greville Jannet alsóházi tagok társelnökségével.

1979 júliusában Annette Lantost és Lagergrent fogadta az Egyesült Államok külügyminisztere, Cyrus Vance, és közölte velük, hogy az Egyesült Államok nem sokkal korábban felvetette a kérdést a szovjet kormány előtt, és éppen választ vár. Lásd „Ra-oul Wallenberg's Sister Sure Gulag Victim Is Alive, Gets Support of Senators." no., 1979. július 29. és The New York Times, 1979. augusztus 4. Lásd továbbá Eleonore Lester és Frederick E. Werbell: „The Lost Hero of the Holocaust. The Search for Sweden's Raoul Wallenberg." The New York Times Magazine, 1980. március 30. 20. skk. 0.

146. A bizottságban részt vett Guy von Dardel, Marvin Makin en chicagói egyetemi tanár, volt vlagyimiri fegyenc, és IrWin Cotler, a McGill Egyetem tanára, ügyvéd, emberjogi aktivista, Bram D. Eisenthal: „Wallenberg May Be Alive, Probers Say" The Jewish Week, 1990. október 12.

147. Christopher Andrew-Oleg Gordievsky: K. G. B. The Inside Story of Its Foreign Operations From Lenin to Gorbachev. Harper-Collins, New York, 1990. 643-644. o.

148. „K. G. B. Chief to Let Agents Break Silence About Wallenberg's Fate." The New York Times, 1991. szeptember 6. Egy Moszkvából küldött, 1991. december 27-i jelentés szerint a KGB gondosan kigyomlálta irattáraiból Wallenberg nevének minden előfordulását. A megmaradt dokumentumok a hivatalos szovjet álláspontot támasztják alá, miszerint Wallenberg szívrohamban halt meg a KGB egyik börtönében 1947. július 17-én. Serge Schneemann: „Soviet Files Show K.

G. B. Cover-Up in the Disappearance of Wallenberg." Uo., 1991. december 28. Részleteket közöl Wallenberg állítólagos többszörös magyarországi megbízatásáról és meggyilkolásának lehetséges okairól Schiller, Bernt: Raul Wallenberg. Neues Le-ben Verlag, Berlin, 1993, valamint Sudoplatov, Pavel és mtsai: Special Tasks. Little Brown, Boston, 1994. Lásd még Ember Mária: „Wallenberg elrablása", Budapesti Negyed, III. évf., 2. sz., 1995. nyár, 181-208. o. A CIA egyik, a titkosság alól nemrég feloldott jelentése szerint, Wallenberg az Office of Strategic Services (később CIA) ügynökeként érkezett Magyarországra. Lásd „The Angel Was a Spy." U. S. News & World Report, 1996. május 13.

149.1960-ban Wallenberg az elsők között kapta meg a Yad Vashem Igaz Ember kitüntetését. 1979. december 11 -én a Yad Vashem neki adományozta legmagasabb kitüntetését, amelyet féltestvére, a genfi Guy von Dardel professzor vett át. Raoul Wallenberg előtt 1987 áprilisának elején a magyarok is tisztelegtek. Szobrát, Varga Imrének a korábbi budapesti amerikai nagykövet, Nicholas M. Salgo által megrendelt munkáját, egy parkban állították fel, a Szilágyi Erzsébet fasorban. Wallenbergről további részleteket lásd Randolph L. Braham könyvének hivatkozásaiban: The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. New York, Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, 1984, 268-272. o. Lásd továbbá Bajtay Péter, Emberirtás - embermentés. Katalizátor Iroda, Bp., 1994.

151. Lásd Weissmann-nak a Zsidó Világkongresszus londoni fiókjában működő Alex L. Eastermanhoz küldött táviratát az izraeli Rehovotban lévő Weizmann Levéltár iratai között.

152. Miguel Angel de Muguiro, a budapesti spanyol követ a német bevonulás után nem sokkal visszatért Madridba.

További részleteket közöl a tangeri kapcsolatról, különösen Renee Reiehmann és Éva lányának szerepéről David Kranzler: Thy Brother's Blood. The Orthodox Jewish Response During the Holocaust. Mesorah Publications, New York, 1987. 247-254. o.

153. Ez a tangeri felajánlás legális cselekvési lehetőséget adott a Nemzetközi Vöröskeresztnek a magyarországi mentőmunkában való részvételre. Lásd fentebb a „Nemzetközi Vöröskereszt" c. szakaszt és a 29. fejezetet.

154. Á tárgyalások augusztus 2-án folytatódtak. Lásd Gergely feljegyzéseit ezekről a találkozásokról Munkácsi könyvében, i. m., 208-212. o.

155. Elek László: Az olasz Wallenberg. Széchenyi Kiadó, Bp., 1989. Perlasca 1944. március 19-től 1945. január 13-ig terjedő naplóbejegyzéseit lásd az 57-110. oldalakon. Lásd még Magyar Péter: „Perlasca az álspanyol ellenálló". Magyar Hírlap, 1989. április 8., valamint Michael Ryan: „A Simple Deed With Awesome Power." Parade Magazine, 1990. áugusztus 19.

156. Lévai, Fehér könyv, i. m., 143-144. o. Más források, különösen a nyolcvanas évek végén írottak a Perlasca által megmentett zsidók számát 5200-ra teszik.

157. Perlasca, aki szinte teljesen elfeledve élt Padovában a nyolcvanas évek végéig, nagy sokára elnyerte az általa megmentettek elismerését, akárcsak a Yad Vashemét, amely 1988. június 9-én Igaz Kereszténnyé nyilvánította. 1989 áprilisában a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét kapta meg, majd egy hónappal később mind a zsidó közösség, mind pedig a magyar országgyűlés ünnepi megemlékezést tartott jelenlétében. Padovában halt meg 1992. augusztus 15-én, 82 éves korában. Lásd még: Har-sányi Iván: „A budapesti spanyol követség által az 1944. évi üldözések idején védelemben részesített magyar zsidók névsora," Holocaust Füzetek, No. 3, 1993,46-104. o.

158. Szamosi László 1944. október 10-én csatlakozott az A szekcióhoz. A háború után Izraelben telepedett le, s ott is halt meg 1986-ban. Működéséről további részleteket lásd Salamon Mihálynál: Keresztény voltam Európában. Népünk, Tel-Aviv, é. n., 170 -176. o.

159. RLB, 356-360. dok. Spanyolország háború alatt viselkedéséről további részleteket lásd Haim Avni: Sefaradveha'yehudim bi'yeme ha'shoah veha' — emansipat-siah. (Spanyolország és a zsidók a népirtás és az egyenjogúság idején.) The Hebrew University, Jerusalem, 1975.

160. 1944. április 25-étől az állítólag zsidó származású Sampaio Carrido vezette a portugál képviseletet, de májusban orvosi kezelésre Svájcba utazott. Alberto Carlos de Liz-Texeira Branquinho váltotta föl, aki október 29-ig tevékenykedett, s őt a magyar Gulden Gyula követte. Amikor december 8-án Gulden is Svájcba utazott, a képviselet ügyeinek intézését Pongrácz Ferenc vette át.

162. Lásd Günther Altenburg 1944. május 24-i táviratát a budapesti német követséghez. NA, T-I20. mikrokópia, 4355. tekercs, K213797 (NG-5583) filmkocka. Lásd a K213798-213804 kockákat is.

167. Válogatott dokumentumokat közöl a magyar zsidók mentésében vállalt portugál részvételről Bán Éva: „LisszabonBudapest - Berlin, 1944-1945", Valóság, 1992. július, 91-106. o. A dokumentumok összeállítója hasznos, jegyzetekkel is ellátott bevezetőt is írt közleményéhez.

168. A Háborús Menekültügyi Hivatal 1944. május 24-i és június 28-i távirata Steinhardt nagykövethez. Lásd továbbá Lévai, Fehér könyv, i. m., 174. o.

170. Henry L. Feingold: The Politics of Rescue. The Roosevelt Administration and the Holocaust 1938-1945. Rutgers University Press, New Brunswick, N. J., 1970,33. o.

171. Walter F. Mondale: „Evian and Geneva." The New York Times, 1979. július 28. Az éviani és azt megelőző konferenciák részleteiről lásd Feingold, i. m., 22—44. o., és Arthur D. Morse: While Six Millión Died. A Chronicle of American Apathy. Random House, New York, 1967, 199-220. o.

172. „Palestine Statement of Policy, May 1939" - a Fehér Könyvet hivatalosan így nevezték-, erre vonatkozóan részleteket közöl Nathaniel Katzburg: British Policy on Immigration to Palestina During World War II. RAH, 183-203. o. Jól dokumentált összefoglalásként arról, hogyan hagyta figyelmen kívül Nagy-Britannia a háborúban a zsidók helyzetét, lásd Bernars Wasserstein: Britain and the Jews of Europe, 1939-1945. Oxford University Press, New York, 1979.

173. Lásd Michael Mashberg: „The West and the Holocaust." Patterns of Prejudice. London, 12. no. 3. (1978. május-június) 19-22, 29. o. Breckinridge Longnak, valamint Robert Borden Reamsnak, George Warrennak, Robert Alexandernak és a külügyminisztérium vízum osztálya más munkatársainak, valamint a többi egyesült államokbeli hatóság és osztály számos más munkatársának bevándorlást korlátozó álláspontjáról részletes és bizonyítékokkal alátámasztott áttekintést lásd Feingoldnál, i. m., 45-166. o.

174. 1944-ben a svájci zsidó szervezetek képviselőinek gyakran volt dolguk Ros-well McClellanddal, a Háborús Menekültügyi Hivatal képviselőjével és Douglas MacKilloppal, a brit ügyvivővel.

175. „German Policy of Extermination of the Jewish Race." The Department of State Bulletin, 7, no. 182. (1942. december 19.): 1009. A Riegner-jelentésre alapuló beszámolókat és a brit és amerikai sajtó által megjelentetett mentési kövér teleseket említve, Joseph Goebbels a következő bejegyzést tette 1942. december 13-án a naplójába: „Az európai zsidóság üldözésének az angolok és az amerikaiak elsőrendű fontosságot tulajdonítanak. De igazából, azt hiszem, mindketten örülnek, hogy kiirtjuk a zsidó bagázst." The Goebbels Diaries, 1942-1943. Szerk.: Louis P. Lochner. Doubleday, Garden City, N. Y., 1948, 241. o. 1942. december 17-én Eden az alsóházban mondott beszédében figyelmeztette a német embereket a zsidók üldözése miatti felelősségükre. The New York Times, 1942. december 18.

176. „British War Role on Jews Examined." The New York Times, 1967. november 19. Breckinridge Long 1943. április 20-i naplóbejegyzése Riegner első érvét hangsúlyozza: „Az egészben az egyik veszély az, hogy a zsidó tevékenység hitelesebbé teheti Hitler vádját, mely szerint ebben a háborúban zsidó polgáraink érdekeiért, ösztönzésére és irányításával harcolunk". Feingold, i. m., 197. o.

177. Lásd Chaim Weizmann emlékiratának azokat a részleteit, melyekben javasolja, hogy a konferencia vegye tekintetbe Palesztinát mint menedékhelyet. Lásd Herbert Druks: The Failure to Rescue. Robert Speller, New York, 1977,39^1. o.

179. A kiváltási terv részleteit Arthur Hays Sulzberger tárta fel a The New York Times 1943. február 13-i számában.

180. John Morton Blum: Roosevelt and Morgenthau. Houghton Mifflin, Boston, 1970, 527. o.

183. A nyugati szövetségesek magatartásáról további részleteket lásd Feinnél, Accounting for Genocide, i. m., 166-185. o. A titkosság alól nemrégiben feloldott dokumentumok arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államok meglehetősen pontos információkkal rendelkezett a háború alatt a magyarországi zsidók sorsáról. Lásd például a harmincoldalas, 2027. sz. jelentést („The Jews in Hugary"), amelyet a Stratégiai Hivatal (Office of Strategic Services) kutató- és elemzőcsoportja készített el 1944. október 19-én. National Archives, 226. iratcsoport, 191. tétel, I. doboz, 4.

184. A kormányzat brit és amerikai bírálói, kétségbe akarván vonni az elnök indítékait, sietnek rámutatni arra, hogy 1944 döntő választási év volt.

186. Norton 1249-es sz., 1944. március 23-i távirata a brit külügyminisztériumba, PRO, Fo. 371/39258, 61.0.

187. The New York Times, 1944. március 25. Az elnök nyilatkozatának szövegével röplapokat szórtak ki Magyarország és a tengelyhatalmak ellenőrzése alatt álló más országok légterébe. Summary Report of the Activities of the War Refugee Board, i. m., 3. o.

188. The Department of State Bulletin. 10, no. 248., 1944. március 25., 278. o.

189. J. S. Conway: „Between Apprehension and Indifference: Allied Attitudes to the Destruction of Hungarian Jewry". The Wiener Library Bulletin. London, 27, no. 30/31. 1973-74: 39. o. Lásd továbbá a cionista vezetőség „Immigration" c. emlékiratát, 1944. május 22-éről, az izraeli Rehovotban lévő Weizmann Levéltárban.

190. Great Britain, House ofCommons. Parliamentary Debates (Hansard). Fifth Se-ries, 398, 1944. március 30. 1561-1564. o.

191. Summary Report of the Activities of the War Refugee Board, L m., 3-10. o. A semleges fővárosokban, kivált Bernben és Stockholmban működő amerikai képviselőkvoltak a továbbítói számos, a magyar zsidók sorsáról Budapestről és máshonnan útnak indított beszámolónak.

193. Az Eden elnökletével folyt Háborús Kabinet-ülés jegyzőkönyveit lásd a Yad Vashem Levéltárában, M- 27/4.

196. Eden feljegyzése Churchillhez, 1944. június 20-i keltezéssel. PRO, Fo. 371/42813-42819,1391. ö.

197. Hall levele Weizmannhoz (bizalmas, W9647/109/Q), 1944. június 22-i keltezéssel. Weizmann Levéltár.

199. A június 28-i találkozón jelen volt Chaim Weizmann, Shertok, Locker, Ar-gonsky, Bakatansky, Linton, Dugdale és Namier. E találkozó jegyzőkönyvét lásd uo.

200. Uo. A brit tisztségviselők egy, Shertok Londonba érkezését előfeltételező helyzettanulmány alapján tájékozódtak. PRO, Fo. 371/42807, 59-62. o.

201. A június 28-i találkozó jegyzőkönyve, Weizmann Levéltár. Shertok tudósításokat küldött Ben-Gurionnak a londoni tárgyalásokról. Lásdpéldául június 30-i táviratát, amelyben beszámol Hull-lal, Weizmann társaságában, történt találkozásáról.

204. Lásd a Wintant által a külügyminiszterhez küldött 589l-es sz. 1944. július 19-i táviratot, amely Shertoktól származó üzenetet adott át Nahum Goldmannak.

205. A külügymimsztériumbeli Walker és Dickson részvételével tartott találkozó jegyzőkönyvének másolatát lásd a Weizmann Levéltárban.

206. Ben-Gurion 1944. július 13-i távirata a brit külügyminisztériumnak, uo., lásd továbbá PRO, Fo. 371/42809,69-70. o. A Berlinre való hivatkozás téves. Az eszmecseréket Budapestre tervezték.

207. Az amerikaiak egyetértettek a britekkel, és ellenezték bármiféle találkozást Bader és a német ügynökök vagy isztambuli megbízottjaik között. Ezt a tilalmat kiterjesztették Joseph J. Schwartzra, az amerikai Joint európai képviselőjére is. Lásd Hull 2101 -es sz., 1944. július 27-i táviratát Norwebhez és McClellandhoz, a Háborús Menekültügyi Hivatal lisszaboni és berni képviselőihez. További részleteket lásd a 29. fejezetben.

208. Shertok és Linton a hónap folyamán még felvetették a Kullmann-kérdést a Kormányközi Bizottság feje, Herbert W. Emerson előtt. Emerson, Randallhoz hasonlóan, elvetette a gondolatot, mondván, hogy a „jelen kormányzati időszakban nincs tárgyalás tervbe véve a szövetségesekkel háborúban álló kormányokkal". Az eszmecserékről készült Emerson-féle emlékirat másolatát 1944. július 24-én John M. Allison, a londoni amerikai nagykövetség tisztviselője küldte el a külügyminisztériumnak.

209. Shertok beszámolója, 1944. július 13-ról, Weizmann Levéltár. A Shertok által felvetett elgondolást Baruch Korff amerikai és Joseph H. Hertz, Anglia főrabbija is szorgalmazta, Korff és Hertz javaslataira válaszul a britek arra hivatkoztak, hogy a zsidókkal való különleges elbánás nemcsak Őfelsége Kormányának van ellenére, hanem sok szövetséges kormánnyal kapcsolatban is nehézségeket támasztana, „amelyek úgy érezhetnének, hogy saját honfitársaik nem élvezhetnek ilyen különleges védelemből származó előnyöket". PRO, Fo. 371/42808, 92-96. o.

Hasonló javaslatot terjesztett elő Yitzhak Ben Cvi a Vaad Leumitól Stephen Wise rabbinak Pinkerton és a Háborús Menekültügyi Bizottság útján. Lásd Pinkerton 1944. július 5-i táviratát a külügyminisztériumhoz.

210. A külügyminisztérium 1944. július 12-i jegyzéke. PRO, Fo. 371/42810, 71. o.

211. A fogolysorsban osztozott egyebek közt Springmann Sámuellel, a budapesti Vaada korábbi vezetőjével, akit röviddel a törököktől való kiutasítása, 1944 márciusa után fogtak el a britek.

212. Alex Weissberg: Advocate for the Dead. The Story of Joel Brand. André Deutsch, London, 1958, 167. o. Lord Moyne-t 1944. november 6-án két palesztinai zsidó Kairóban meggyilkolta.

213. A Hirschmann-misszió további részleteire nézve lásd a Stettinius által 1944. június 9-i kelttel Steinhardtnak küldött 514-es sz. táviratot.

214. A május 13-i Háborús Kabinet-ülésen kiforrott brit nézetet 1944. június 3-án továbbították Washingtonnak. PRO, Fo. 371/42819,1389. o.

215. Ira A. Hirschmann: Life Line to a Promised Land. Vanguard, New York, 1946, 107-132. o, Hirschmann június 30-ában jelöli meg érkezése napját (110. o.). Shertok viszont június 27-i jelentésében azt mondja, hogy Hirschmann már június 22-én találkozott Branddal.

217. Foreign Relations of the United States. Diplomatic Papers, 1944. Vol. 1. General. U. S. Government Printing Office, Washington, 1966, 1074. o.

218. Ezt az álláspontot a külügyminisztérium is kinyilvánította, lásd Hull 1944. június 9-i 683-as sz. táviratát Steinhardthoz. Lásd Halifax 1944. június 22-i táviratát a brit külügyminisztériumnak. PRO, Fo. 371/42807, 63. o.

221. Uo. Lásd továbbá Halifax 1944. július 9-i táviratát. PRO, Fo. 371/42808, 84. o.

222. RLB, 290-292. dok., lásd továbbá NA, T-120. mikrokópia, 4664/2. tekercs, K1509/K350354. sorozat, és Német Külügyminisztérium, Bonn, 212-es sz. köteg, Inl. Ilg. Ez utóbbiak tartalmazzák az 1944. július 20-án a Timesban, Daily Te-legraphban, Manchester Guardianbtn és a Daily Heroldban megjelent cikket és német fordításokat, továbbá a svéd sajtóban megjelent cikkek másolatát is.

223. RLB, 293. dok. A Brand-Grosz-ügyben tanúsított brit magatartás további részleteiről lásd Wasserstein, Britain and the Jews of Europe, i. m., 249-262. o.

224. Lásd Harrisonnak a külügyminiszterhez küldött 404l-es sz. táviratát. Lásd továbbá Summary Report of the Activities of the War Refugee Board, i. m., 15. o.

225. A külügyminisztériumhoz címzett 1944. június 26-i, 2949-es sz. távirat. PRO, Fo. 371/42807,107. o. A németek lehallgatták Norton táviratát: Horst Wagner a német külügyminisztérium Inland II. osztályáról 1944. július 5-én hívta fel rá Kal-tenbrunner figyelmét. RLB, 342. dok.

226. 1944. július 4-én Hubert Ripka, a csehszlovák külügyminiszter azt kérte, hogy a szövetségesek küldjenek nyomatékos tiltakozást és figyelmeztetést a németeknek Auschwitzban és másutt elkövetett bűneik miatt. Július 10-én és 15-én J. Weytko a lengyel nagykövetségről felkereste a brit külügyminisztériumban Hendérsont és Randtallt, általában a nácik megszállta Európa zsidóinak, és különös tekintettel a magyarországi lengyel nemzetiségű zsidóknak az érdekében. PRO, Fo. 371/42809, 34. és 157. o.

229. PRO, Fo. 371/42815. 116—118. o. A szöveget Harrison küldte el Washingtonba, augusztus 5-én (5040-es sz. távirat).

231. Great Britain. House of Commons. Parlamentary Debates (Hansard). 1944, i. m., 401. 1944. július 5.: 1160-1162. o. Eden megjegyzéseiről még ugyanazon a napon beszámolt a DNB, a Német Hírügynökség is. RLB, 341. dok.

232. Churchill július 13-i levelében elismételte az érseknek az Eden július 5-i alsóházi észrevételében kifejtett érveket. PRO, Fo. 371/42809, 108. o.

233. Vádirat, 3:109-110. o. A német külügyminisztérium sajtóosztálya feljegyzést készített az érseknek a magyarokhoz intézett kérelméről. RLB, 343. dok.

234. Ilyen üzenetekre példaképpen lásd Vádirat, 3:238, 255-256. o. Július vége felé a szövetségesek repülői röpcédulákat dobtak le Magyarország felett, amelyeknek egyik oldalán ez állt: „Tiszta a lelkiismereted?" Uo., 357. o.

236. Anne O'Hare McCormick különösen meggyőző cikket írt a The New York Times 1944. július 15-i számában (Victims of the Last Fury of the Nazis) , sürgetve az emberiesség és kereszténység erőit: vessenek be mindent, hogy a németek ne győzzenek az „emberi lélek elleni háborújukban".

237. Ezek között sok amerikai-magyar szervezet volt. Az Európai Zsidó Emberek Megmentésére Alakult Rendkívüli Bizottság által tartott június 1 T-i nagygyűlésen e szervezetek képviselői elítélték a magyarországi zsidók elleni irtó hadjáratot. The New York Times, 1944. június 18.

239. Uo., 1944. június 22. Noha a lépés mellőzte a szokásos diplomáciai csatornákat. Hull később jóváhagyta. Uo., 1944. június 27.

240. The Department of State Bulletin. Washington, 11., no. 264. 1944. július 16.: 59.0.

241. David S. Wyman: „Why Auschwitz Was Never Bombed." Commentary, 65. no. 5. 1978. május 37-46. o.; Erich Kulka: „Auschwitz Condoned." The Wiener Library Bulletin, London, 23. no. 1 New Series No. 14. 1968-69 tele: 2-5. o.; „The Controversy About the Bombing of Auschwitz." uo. 18. no. 2. 1964. április: 20 o.; Herbert Druks: „Why the Death Camps Were Not Bombed." The American Zionist, 1976. december, 18-21. o.; Roger M. Williams: „Why Wasn't Auschwitz Bombed?" Commonweal, 1978. november 24., 746-751. o. Vágó Béla: „The British Government and the Fate of Hungarian Jewry in 1944 " RAH, 215-219. o. Lásd továbbá PRO, Fo. 371/PREM 4/51/10. 1362-1363., 1365-1367. o., 371/42808, 107-108. o., 371/42809, 127-137., 142-149. o. és 371/42814, 188-200. o.

243. A politikai nyilatkozatot a háborús osztály adta ki a britek bátorítására a Háborús Menekültügyi Hivatal felállítása után. Wyman, i. m., 39. o.

244. A szövetségesek Auschwitz és a hozzá vezető vasútvonalak bombázását nem találtákindokolhatónak, ám 1945. február 13-14-én 1400 repülőgépet vetettekbe Drezda (Németország „elbai Firenzéje") elpusztítására, pedig a városban -művészeti és építészeti központ lévén - néhány könnyűipari üzemen kívül semmi ipar nem volt. További részleteket lásd „Dresden Rebuilt" Time, 1970. február 23. 32. o.

247. Az egyik zsidó vezető (Leon A. Kubowitzki) ellenezte Auschwitz bombázását, attól tartva, hogy a zsidó foglyok lennének az első áldozatok. Ehelyett azt javasolta: „keressék meg a szovjet kormányt azzal a kéréssel, hogy küldjön ejtőernyős csoportokat az épületek elfoglalására, a kivégzőosztagok megsemmisítésére és a szerencsétlen fogva tartottak kiszabadítására". Lásd Pehle-nek küldött 1944. július 1-jei levelét a Yad Vashem Levéltárában M-2/H-18. Lásd még Dina Porát: The Blue and the Yellow Stars of Dávid. The Zionist Leadership in Palestine and the Holocaust, 1939-1945. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1990, 212-220. o.

248. Semmi sem bizonyítja, hogy a magyarok vagy a németek valaha is magukévá tették volna Krausz felfogását, hogy a 7000 engedély egész családokra vonatkozik.

251. Alfréd E. Zoliinger, a Nemzetközi Vöröskereszt washingtoni képviselője július 25-én továbbította a felajánlást. A Nemzetközi Vöröskereszt jegyzékének és az Egyesült Államok augusztus 11 -i válaszának szövegét lásd uo. 20-22. o. Lásd továbbá Conway: „Between Apprehension and Indifference, 44. o.

252. PRO, Fo. 371/42810,174-175. o. Linton augusztus l-jén Hendersonnal is eszmét cserélt erről a kérdésről. Weizmann szeptember 6-án fordult Edenhez. A Lin-ton-Henderson-találkozó jegyzőkönyvét és Weizmann levelének másolatát lásd a Weizmann Levéltárban.

253. PRO, Fo. 371/42810, 200-202. o. A Kormányközi Bizottsággal való találkozó jegyzőkönyvének másolatát július 24-én küldték el Washingtonba. Lásd John W. Allisonnak a londoni amerikai nagykövetségről a külügyminisztériumba küldött táviratát.

256. Uo., 371/42814, 27-28. o. Lásd továbbá a Háborús Kabinet Menekültbefogadó és Elhelyező Bizottságának augusztus 4-i üléséről készült jegyzőkönyvet, uo., C AB, 95/15.

258. Uo., 29-30. o. A Horthy-ajánlattal kapcsolatos brit álláspontnak a Háborús Kabinet számára augusztus 8-án készült összefoglalását lásd uo., 74-76. o.

A Horthy-ajánlattal kapcsolatban több alkalommal tettek fel kérdéseket az alsóházban. Augusztus l-jén Edmund Harvey és mások interpelláltak Dingle Footnál, a Gazdasági Hadviselési Minisztérium parlamenti titkáránál, augusztus 2-án Hewlet tett fel kérdést Edennek, november 8-án pedig Hammersley és Sir T. Moore kérdezte Edent. Great Britain. House of Commons. Parliamentary Debates (Hansard), i. m., 402, 1944. augusztus 1.: 1140-1141. o.; 1944. augusztus 2.: 1410,404. o.; 1944. november 8.: 1380. o.

259. PRO, Fo. 371/42814, 31. o. Az amerikai vélemény összefoglalását lásd Wi-mant Edenhez címzett, 1944. augusztus 15-i jegyzékében és emlékiratában. Uo., 371/42815, 55-58. o . Lásd továbbá Summary Report of the Activities of the War Refugee Board, i. m., 17-22. o.

261. További részleteket lásd Conway, i. m., 44—46. o. és Vágó, i. m., 219-222. o.

Az ún. „Horthy-féle ajánlatról" további részleteket lásd Béla Vágó: „The Horthy Offer. A Missed Opportunity for Rescuing Jews in 1944." Comtemporary Views on the Holocaust. Szerk.: Randolph L. Braham. Kluwer-Nijhoff Publishing, Boston, 1983, 23—45. o.

266. Lásd Moniz de Aragao londoni brazil nagykövet jegyzékét Sir Herbert Emersonhoz, a Kormányközi Bizottság fejéhez, PRO, Fo. 371/42817,95-96. o.

268. A Háborús Kabinet Menekültbefogadó és Elhelyező Bizottságának 1944. október 23-i üléséről készült jegyzőkönyv, uo. Fo. 371742820, 94. o.

269. Lásd például Christopher Eastwoodnak a Gyarmatügyi Hivatalból Hender-sonnak küldött augusztus 21-i feljegyzését, és Lord Moyne 1960-as sz. táviratát a Gyarmatügyi Hivatalhoz uo. 42815, 140. o. és 42816, 40. o.

270. Lásdpéldául Congressional Record. 90,10. rész. 1944. augusztus 18. A3639. o. („Hungárián Jews Must Be Saved" -Extension of Remarks of Hon. Arthur G. Ke-lin): 1944. augusztus 22., A 3698. o. („Great Britain Must Act To Save Hungarian Jews", Extension of Remarks of Hon. Emanuel Celler): 1944, augusztus 22. A3686. o. („Britain's White Paper Bars Rescuing of Jews of Hungary," Extension of Remarks of Hon. Emanuel Celle): 11. rész, 1944. szeptember 8. A3949-3950. o. („Sanctuary for the Jews in Palestine", Extension of Remarks of Hon. William Langer: 1944. november 10., A4577. o.) („Rescuers or Accomplices?", Extension of Remarks of Hon. Thomas J. Lane.)

271. 1944. augusztus 28-án Baruch Korff rabbi az Amerikai Ortodox Rabbik Szövetségének képviseletében az Európai Zsidó Emberek Megmentésére alakult Rendkívüli Bizottság képviselőiből és néhány kongresszusi tagból álló küldöttség élére állt. A küldöttség a brit nagykövetnek benyújtott emlékiratban követelte, hogy Nagy-Britannia nyissa meg Palesztina kapuit. (Korff rabbinak a találkozó létrehozásával kapcsolatos fellépését a britek komolyan bírálták.) PRO, Fo. 371/42818, 108-112.0.

Szeptember 25-én Louis Lipsky, az Amerikai Zsidó Kongresszus Végrehajtó Bizottságának elnöke szintén ebben a tárgyban terjesztett elő részletes beadványt. Uo., 371/42819, 46-51. o. A „Horthy-aj árilat" iránti brit magatartás további részleteiről lásd Wasserstein, Britain and the Jews of Europe, i. m., 262-270. o.

272. A Szálasi-kormányhoz a svájciakon át intézett amerikai jegyzékek és a válaszok másolatai is rendszerint eljutottak a német külügyminisztériumhoz. Lásd például RLB, 405-407. dok.

273. A Háborús Menekültügyi Hivatal működéséről további részleteket lásd Feingold, i. m., 248-294. o. Lásd továbbá „The Roosevelt Administration and the Effort to Save the Jews of Hungary" c. munkáját: HJS, 2:211-252. Lásd ezenkívül a 29. fejezet „Kasztner tárgyalásai Becherrel" c. szakaszát.

274. Lásd például J. M. Martinnak Churchill titkárának Weizmannhoz címzett október 30-i feljegyzését, Weizmann Levéltár. A menekültkérdéssel kapcsolatos amerikai reagálásra vonatkozólag további dokumentumokat lásd Foreign Relations of the United States. Diplomatic Papers. 1944. Vol. 1. General, 981-1191. o. A nyugati szövetségesek viselkedéséről további részleteket lásd Henry L. Feingold, The Politics of Rescue. The Roosevelt Administration and the Holocaust, 1938-1945. Martin Gilbert: Auschwitz and the Allies. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1982,368. o.; Wal-ter Laqueur: The Terrible Secret. Little, Brown, Boston, 1980,262. o.; Arthur D. Morse: While Six Million Died. A Chronicle of American Apathy. Bernard Wasserstein: Britain and the Jews of Europe, 1939-1945. és David S. Wyman: The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust, 1941-1945. Pantheon Books, New York, 1984,444.

275. A Szovjetuniónak a második világháborúban a szovjet és lengyel zsidók iránti magatartásáról egyes részleteket lásd Dov Levin: „The Attitude of the Soviet Union to the Rescue of Jews". RAH, 225-236. o. Lásd továbbá Fein, Accounting for Genocide,

277. „Russia's Aid Sought for Jews in Hungary." The New York Times, 1944. május 17.

282. A szovjetek, mindig gyanúsnak találván a zsidómentésre vonatkozó külön terveket, a Horthy-féle ajánlatot úgy vették, mint a magyar kormányzati vezetők arra való igyekezetét, hogy a Nagy Szövetség megbontásának óhajával behízelegjék magukat a nyugati szövetségesek kegyeibe. Lásd Nyikolaj Fjodorovnak a moszkvai rádióban felolvasott kommentárját (1944. augusztus 18.) a Vádiratban, 3:406-407. o.

283. Lásd például Jurij Kolesznyikov: The Promised Land c. novelláját, amelyben Eichmannt cionista ügynökként tünteti fel, aki úgy intézte, hogy a fiatal és egészséges zsidók Palesztinába kerüljenek, másokat viszont a gázkamrákba küldött. Lásd továbbá Jurij Ivanov: Caution: Zionism c. történelmietlen munkáját (Progress Publishers, Moszkva, 1970), amely a monopolista körökkel szövetkezett világméretű összeesküvésként jellemzi a cionizmust. Ez erősen elmarasztalja a budapesti Vaada tevékenységét, külön figyelemmel Kasztner Eichmann-nal való kapcsolatára, valamint a Brand-küldetésből fakadó következtetésekre. További hivatkozásokat lásd Braham: Jews in the Communist World English Sources. Twayne, New York, 1961; és szintén tőle: Jews in the Communist World. Non-English Sources. M. M. Hauerrel közösen. Pro Arte, New York, 1963.

284. Steiner, a svájci követség egyik tisztviselője Miske-Gerstenberger Jenőnek (július 11-én) a magyar külügyminisztériumból arról panaszkodott, hogy a hamis El Salvador-i „állampolgárisági iratok" Svájcból kerültek az országba, és hogy állítólag drága pénzért árulják őket a zsidóknak. Vádirat, 3:136. o.

285. Lásd Hamson 3867-es sz. (június 17-i) táviratát a külügyminisztériumhoz: ez közvetítette McClellandnak a Háborús Menekültügyi Hivatalhoz szóló üzenetét.

28 6. Mantello szerepének igen pozitív értékelését lásd Lévai, Zsidósors Európában, 335. o.

287. 1989 márciusában Edward Koch New York-i polgármester nyújtotta át Mantellónak az Eleanor Rooseveltről elnevezett emberjogi kitüntetést. Charles E. Schumer brooklyni demokrata képviselő tisztelgő cikket írt róla a Congressional Re-cordba. Mantello Rómában, 1992. április 25-én, 90 éves korában hunyt el. További részleteket közöl Mantello tevékenységéről David Kranzler, i. m., 203-215. o. és Werner Rings, i. m., 129-150. o.

288. Joseph Mandelt (Josef Mandl néven is ismeretes) a bukaresti I. N. C, O. cég textilszakértőjét 1941-ben az Antonescu-kormány nemzetvédelmi minisztériuma Svájcba küldte, repülőgépvászon beszerzésére. Valószínűleg nem teljesítette a megbízást, mert 1942. október 21-én a belügyminisztérium felkérte Románia berni követét, N. Lahovaryt, hogy érje el kiadatását. (A román hatóságok Transznisztriába deportálták volna Mandelt.) Svájcban Joseph Mandel szoros kapcsolatot tartott Abraham Silberscheinnel, a RELICO vezetőjével, aki rendszeresen tudósította őt a magyarországi fejleményekről; a híreket általában romániai kapcsolatai révén kapta. Ide vonatkozó dokumentumokat lásd a Yad Vashem Levéltárban, M-20/46.

289. Az amerikai Joint működésének részleteiről, különös hangsúllyal Mayernek az SS-szel való tárgyalásban játszott szerepéről lásd a 29. fejezetet. A Jointnak Magyarországon a felszabadulás után játszott szerepéről lásd a 32. fejezetet.

290. Lichtheim irodája hivatalosan „A Cionista Szervezet és a Palesztinai Jewish Agency Ügynöksége" néven volt ismeretes. Egyik legközelebbi munkatársa Mieczes-law Kahany volt.

291 . A Zsidó Világkongresszus tevékenységének részleteiről lásd Unity in Disper-sion. World Jewish Congress, New York, 1948, 381. skk. o. és Elizabeth E. Eppler: „The Rescue Work of the World Jewish Congress During the Nazi Period." RAH, 47 69.o. '

292. A francia és a német nyelvű név: Comité pour l'assistance á la population juive frappée par la guerre: Komitee zur Hilfeleistung für die Kriegsbetroffene jüdis-che Bevölkerung. A Zsidó Világkongresszussal társulva Silberstein vezetője volt a SILBADO-nak (Comité international pour le piacement des intellectuels réfugiés: az Üldözött Értelmiségiek Elhelyezésére alakult Nemzetközi Bizottság). A REIICO-nál Hans Klee volt az egyik legközelebbi munkatársa. A RELICO tevékenységére vonatkozó dokumentumok forrásaként lásd „Rescue Efforts With the Assistance of International Organizations" YFX, 8:64-80. o.

293. A bizottság Zwi Taubesen zürichi rabbi, Buchwald Lajosné, Kornfein Ármin rabbi, Mrs. Dániel Lowenstein, a Mandel fivérek és mások együttműködése révén alakult. Lévai, Zsidósors Európában, 37-38. o.

294. Bányainak Pallai Géza volt az egyik legközelebbi munkatársa, a zürichi Transimpex Import, Export & Tranzit Társaság tanácsának tagja. Pallai, magyar állampolgár lévén, formálisan nem volt tagja a bizottságnak.

295. A bizottság tevékenységére vonatkozó forrásokról lásd Yad Vashem Levél-tár, M-2 0/47.

296. A Sternbuch fivérek például nagyon elítélően nyilatkoztak a Zsidó Világ-köngresszus és dr. Kasztner Rezső sikereiről, és a budapesti és pozsonyi Mentőbizottság vezetőihez hasonlóan, ők is rossz véleménnyel voltak Saly Mayer működéséről. Lásd például Yitzhak Sternbuch Kubowitzkihez írt 1948. július 5-i és Kasztner 1945. október 29-i Mayerhez írott levelét a Yad Vashem Levéltárában, M— 20/46, illetve 015/19-5. A Zsidó Világkongresszus 190 000 magyar zsidó megmentéséért magának követelte az elismerést. Ezt Biss András is alaptalannak ítélte a budapesti Mentőbizottságtól. Lásd Kubowitzkihez 1948. július 10-én írott levelét a Yad Vashem Levéltárban, M-20/46.

297. Lásd Mandelblatt Chaim Poznerhez intézett 1942. december 24-i levelét. Pazner-akták, Yad Vashem.

298. A Histadrut Segélybizottsága (Hilfskommission der Histadrut) Marc Jarb-lumbóí, Poznerből, Schwalbból és Silberscheinből állt, a Haluc Segélybizottsága (Hilfskommission des Hechalutz) pedig Berkovitzból, Bornsteinből, Muskatból, Schlossból és Schwalbból, Lásd Lichtheim 1944. március 6-i levelét a főbb svájci zsidó szervezetek vezetőihez, Pazner-akták, Yad Vashem.

299. Chaim Barlas: Hatzala bejamei shoa. (Mentés a pusztítás napjaiban.) Beit Lohamei Hagetaot, Israel, 1975, 102. o.

300. Lásd Grúenbaum Lichtheimnek küldött, 1944. február 10-i' táviratát és Lichtheim március 6-i, a Mentőbizottság leendő tagjainak írott levelét a Pazner-ak-tákban, a Yad Vashemben. Pozner április 3-i és Schwalb április 6-i válaszát lásd uo. és a Központi Cionista Levéltárban, L/22/60 köteg.

302. Lásd 1944. július 3-i Eliyahu Dobkinhoz írott különösen keserű levelét. Azt a megjegyzést teszi, hogy a Vöröskereszthez hasonló intézmények tréfálkoznak a különféle zsidó szervezetek viselkedésére jellemző „rendetlenségen és szervezetlenségen". Pazner-akták, Yad Vashem.

303. Uo. Walter Laqueur rokonszenvezik Lichtheim háború alatti szerepével és sikertelen erőfeszítéseivel, hogy a szabad világ zsidó vezetőit felrázza az európai zsidókat ért tragédiával kapcsolatban. „Jewish Denial and the Holocaust". Commentary, 68, no. 4.1979. december: 44^15. o.

304. E szervezeteket elítélő felfogású munka Aryeh Morgenstern: „Va'ad hatzala ha'meuchad shelejad ha'Sochnut he'yehudit upeulotav beshanim 1943-1945." (A Jewish Agency Egyesült Mentőbizottsága és 1943-1945 közötti működése.) Yalkut Mo-reshet, Israel, no. 13. 1971:60-103. o. Magyarországra nézve lásd különösen a 84-92. o. Lásd továbbá Shabetai B. Beit-Zvi, Ha'tsiyonut hapost Ugandit ba'mishvar ha'shoa. (Az Uganda utáni cionizmus a tömeges pusztulás tűzpróbájában.) Bronfman, Tel-Aviv, 1977.

305. A szervezett zsidóság háború alatti mulasztásainak tömör, önkritikus értékelését lásd Unity in Dispersion, 193—196. o.

A MAGYAR ZSIDÓSÁG maradéka lépésről lépésre szabadult fel, legnagyobbrészt a győzelmes szovjet és román csapatok jóvoltából (Románia az átállás után bevetette csapatait a nácik elleni háborúba). Elsőként 1944 szeptemberében-októberében az Észak-Erdélyben állomásozó zsidó munkaszolgálatos-századok szabadultak fel, valamint a vidéken élő maroknyi mentesített és hamis árja papírokkal bujkáló zsidó. Az ő felszabadulásukkal szinte egy időben kerültek a budapesti zsidók a hosszú és kegyeden nyilasterror alá. A fővárosban életben maradt zsidók 1945 elején szabadultak fel: a gettóban és Pest más negyedeiben élők január 17-18-án; a budaiak- ahol a nyilasterror változadanul tombolt - csak február 13-án.¹ Az ausztriai határhoz erődítési munkálatokra kirendelt több ezer munkaszolgálatos és a halálmenetekben idehajtottak közül sokan csupán április 4-én szabadultak fel, amikor Magyarország végleg megtisztult a német csapatoktól. A visszavonuló német erők által elhurcolt több ezer zsidó csak május 9-én szabadult fel; a koncentrációs táborokban életben maradottakkal együtt akkor mentették fel őket a szövetséges csapatok.

Ahogyan a szovjet-román erők végighaladtak Magyarországon - 7 hónap alatt, ami gyötrelmesen hosszúnak tűnt a zsidók és az ország más üldözöttjei szemében -, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált a zsidó közösségeknek a német megszállás alatt elszenvedett vesztesége. A lelakatolt és kifosztott házak, boltok, majorok, gyárak és irodák, a megszentségtelenített és lerombolt zsinagógák, a megdézsmált könyvtárak, oktatási és kulturális intézmények, a feldöntött sírkövek - elevenen emlékeztettek arra a tombolásra, amellyel a nácik és magyar cinkosaik a végleges megoldás programját valóra váltották.

A nyugati szövetségesek által felszabadított magyar zsidók számát nem lehet megállapítani. Mint azok, akiket a Vörös Hadsereg szabadított fel, ők is legnagyobbrészt csontig lesoványodtak, és a legkülönfélébb testi és lelki betegségekben szenvedtek. Sokan röviddel felszabadulásuk után meg . is haltak. Némelyiküket svédországi és más rehabilitációs központokba vitték szabadon bocsátásuk előtt.² A legtöbb túlélő először visz-szatért Magyarországra, azzal az eltökélt szándékkal, hogy újrakezdi életét a nácizmustól megtisztított miliőben, de mivel sok esetben képtelen volt alkalmazkodni a környezethez, amely folyton a zsidóság tragédiájára emlékeztetett, röviddel visszaérkezése után emigrációra adta a fejét. Sok zsidó egyáltalán nem volt hajlandó visszatérni Magyarországra, minden kapcsolatot megszakított egykori hazájával. Közülük számosan telepedtek le Palesztinában és a szabad világ más államaiban, így az Egyesült Államokban, miután kis időt németországi és olaszországi menekülttáborokban töltöttek.

A magyar zsidóság második világháborús veszteségeit a Zsidó Világkongresszus magyarországi képviselete által közrebocsátott adatokra alapozva mértük fel. Az itt közölt adatok ugyan valószínűleg nem teljesen pontosak, mégis a lehető legjobb megközelítést adják a zsidó közösségek elszenvedett veszteségeiről, városokra, megyékre és vidékekre lebontva.³A háború utáni időszakban nem volt hivatalos próbálkozás a veszteségek összeírására.

Az 194L évi népszámlálás szerint 725t005 főnyi volt a zsidó népesség, ami a teljes 14 683 323 fős népességnek 4,94%-át tette ki. 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon, 324 026 pedig a Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken.⁴ Az 194 l-es zsidóellenes törvények szerint zsidó fajúnak minősült nagyjából 100 000 zsidó származású keresztény is; 89 640 közülük a trianoni Magyarország területén lakott (62 350 Budapesten). A visszaszármazott területeken, erős lévén az ortodox hagyomány, csak 10 360 áttért volt (32.1. táblázat).

Az 1944. március 19-i német megszállásig a zsidó közösségből 63 000 áldozatot szedett a háború. Közülük 42 000 munkaszolgálatos volt; legtöbbjük az ukrán fronton lelte halálát vagy vált gyilkosság áldozatává; közel 20 000 „hontalant" deportáltak 1941-ben, majd Ka-menyec-Podolszkij közelében lemészároltak, és 1000 főt gyilkoltak le a Bácskában, Újvidéken 1942 januárjában-februárjában. A megszállás előtt elpusztult 63 000 áldozatból 29 850 származott a trianoni Magyarországról és 33 150 a visszacsatolt területekről.

FORRÁS: a Hungárián Jewry Before andAfter the Persecution Budapest: A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviselete Statisztikai Osztálya közleményeinek adatai alapján 2. o.

állampolgárságukat igazolni képtelen zsidók, akiket deportáltak, és Kamenyec-Podolszkij közelében legyilkoltak.

A német megszálláskor Magyarországnak a faji törvények szerint 762 007 főnyi zsidó népessége volt. Közülük 460 771 a trianoni Magyarországon élt (261 453 Budapesten), és 301 236 a visszacsatolt területeken.

A megszállás alatt a deportálásoknak, a nyilasok által elkövetett tömeggyilkosságoknak, az éhségnek, betegségnek és más tényezőknek

501 507-en estek áldozatul. Ezek túlnyomó része abból a 440 000 zsidóból került ki, akiket 1944. május 15-e és július 8-a között Auschwitzba deportáltak (lásd a 19.1. táblázatot). A megszállás alatt áldozatul esők közül 267 771 fő a trianoni Magyarországról került ki - 85 453 Budapestről - és 233 736 a visszaszármazott területekről.

Ilyenformán a magyarországi zsidóság második világháború alatti teljes vesztesége - a külföldre menekülteket leszámítva - 564 507 fő, ebből 297 621 a trianoni Magyarországról (100 803 Budapestről) és 266 886 a visszaszármazott területekről.⁵

1945 végén 255 500 zsidó volt az 1944-ben Magyarország ellenőrzése alatt álló területeken, közülük 190 000 élt a trianoni területeken -köztük 144 000 Budapesten -, a háború utáni Európa egyik legnagyobb létszámú zsidó közössége (a Szovjetuniót nem tekintve). A Budapesten lakók közül 119 000-et a városban ért a felszabadulás: 69 000-et a gettóban, 25 000-et a nemzetközi gettóban, 25 000-et a nemzetközi gettó védett házaiban, és 25 000-et rejtőzködés közben (legtöbben hamis árja iratokkal bujkáltak). A Budapestre visszatértek közül 5000 munkaszolgálatból szabadult, 20 000 pedig koncentrációs táborokból.

Az 1945 végén a trianoni Magyarország vidéki közösségeiben élő 46 000 zsidóból 6000-en szabadultak fel a munkaszolgálatos-századok-ból, 40 000 pedig különböző koncentrációs táborokból jött vissza; ez utóbbiak legtöbbjét 1944 júniusában deportálták az ausztriai Strasshofba és a környékén fekvő családi munkatáborokba. 1945 végén a visszacsatolt területeken élő 65 000 zsidó közül 9000 volt munkaszolgálatos, és 56 500 tért vissza koncentrációs táborokból.

Varga László a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében más szempontok alapján végzett becslése is lényegében ugyanezekre a következtetésekre jut. Az ő számításai szerint a magyarországi zsidók által elszenvedett veszteségek a német megszállás után

502 000 főt tesznek ki. A megszállás előttieket is hozzászámítva - annak nagyságát 48 000-re teszi - megállapítja, hogy a magyar zsidóság háborús vesztesége: 550 000 ember. Varga számai pontosabbnak tűnnek. A két adategyüttes közti 14 507-es eltérés lényegében két forrásból fakad: az 194l-es „hontalan" zsidó áldozatokból és a szovjet front mun-kaszolgálatos-veszteségeiből. A Zsidó Világkongresszus magyarországi képviselete által a „hontalan" zsidó áldozatok 20 000-es és a munkaszolgálatosok 42 000-es számával szemben Varga helyesen állapítja meg, hogy 1941 augusztusában 14 000 és 16 000 között volt a Kamenyec-Podolszkijban lemészároltak száma, és a 42 000 áldozatnak vett munkaszolgálatosból tisztázhatadan számú, szovjet fogságba esve, túlélte a háborút.⁶

A magyar zsidóság iszonyatos veszteségeit tovább súlyosbította a megmaradt zsidóság szerencséden demográfiai szerkezete; az életkor és nem szerinti megoszlás nagyon kedvezőtlen volt a közösség megújulása szempontjából. A negatív tényezők különösen vidéken érvényesültek, ahol gyakorlatilag teljesen megvalósították a zsidódanítási programot: a vidékre visszatértek szinte kizárólag 20 és 50 év közöttiek voltak.⁷ Budapesten sokkal jobb volt az életkori összetétel; itt a gettóban nagy számban maradtak életben idős emberek, a Nemzetközi Vöröskereszt és különféle keresztény felekezetek és rendek jóvoltából pedig több ezer gyermek menekült meg.

A trianoni Magyarország zsidó közösségét ért emberveszteség éleikor szerinti megoszlását, az áttérteket és a zsidó származású keresztényeket leszámítva, a 32.2 táblázat mutatja. Vidéken a zsidók száma az 1941. évi⁸216 507 főről 1946-ra 47 124 főre esett vissza (ez 78,24%-os veszteség), a megfelelő budapesti csökkenés kisebb mértékű, 184 473-ról 96 500-ra (52,31 %-os esés). Vidéken különösen nagy volt a veszteség a 20 év alattiakban és a 60 év felettiekben.

Az életben maradottak nemek szerinti összevetésében Budapest állt rosszabbul, nem a vidék. A Budapesten 1946-ban élő 96 500 zsidóból 59 053 volt nő (1576 nő jutott 1000 férfira; lásd a 32.3. táblázatot). Hogy a fővárosban a nők között nagyobb volt az életben maradás aránya, az abból fakadt, hogy Horthy 1944. július 7-én leállíttatta a deportálásokat (ekkorra az ország többi része mhrjudenrein volt), és abból, hogy az 1942-től munkaszolgálatosként szolgáló férfiak között nagy volt a veszteség: a budapesti munkaszolgálatosokból a 20 és 40 év közötti-ekben 68%-os, a 40 és 60 év közöttiekben 57%-os.⁹ A fővárosban a gyermeknemzés és a munka szempontjából legfontosabb korcsoportokban kivált rossz volt a nő-férfi arány: 20 és 60 év között 37 929 nő és csak 21 386 férfi; 1000 férfira tehát 1756, illetve 1784 nő jutott, ami azt jelentette, hogy közel 13 000 nő nem találhatott zsidó házastársat.¹⁰ Vidéken, ahol valamivel kisebb volt a munkaszolgálatosok közötti veszteség, és a deportálások a teljes zsidó népességet érintették, sokkal kiegyensúlyozottabb volt az életben maradtak közti férfi-nő arány. 1946-ban 24 604 volt a férfi életben maradottak száma, a nőké 22 520 (915 nő 1000 férfira). A létfontosságú 20 és 60 év közötti korcsoportokban a férfiak száma (19 619) 2934-gyel haladta meg a nőkét (16 685). A pontos arány persze közösségenként más és más volt.

Á front tovahaladtával az életben maradottak újrakezdték egyéni tevékenységüket, nekiláttak szervezeteik, intézményeik újjáépítésének vagy talpra állításának. Budapesten kívül általában a munkaszolgálatból visszatértek voltak a kezdeményezők, mert elsőként tértek vissza közösségeikbe. Mihelyt összeállt egy minján, újraindultak a vallási szertartások; a zsinagógát (vagy legalább egy részét) újra használhatóvá tették, felállították a ledöntött sírköveket, s abban a néhány közösségben, ahol maradtak gyerekek, újból kinyitottak a világi és vallási iskolák. Sok közösségnek az egyik első közös teendője az volt, hogy exhumálja a gettó területén elföldelt áldozatokat, és átvigye tetemüket a zsidó temetőbe.

A felszabadulás utáni időszak első szakaszában a visszatérteket a fennmaradás mindennapi kérdései és a felszabadult deportáltak visszatérésével kapcsolatos előkészületek foglalták le. Sokuk szenvedett még a táborban szerzett lelki és testi gyötrelmektől (különösen a depressziótól, rosszultápláltságtól, tífusztól), és több ezren hamarosan meg is haltak.¹¹Az országot a nagy háborús veszteségek nyomán ért súlyos élelemhiány miatt¹² a fennmaradottak gyakran kommunákban éltek.¹³ Közösségi szállásokat és közkonyhákat hoztak létre, és ezeket részben a visszatértek által visszaszerzett tőkéből, értéktárgyakból vagy a deportáltak „kölcsönvett" vagyontárgyaiból tartották fenn. A fő pénzforrás az amerikai Joint és az Ezra (Segélyező) szervezet volt. Ezek a nemzetközi szervezetek főleg Marton Ernő erőfeszítései révén vették fel a kapcsolatot a felszabadult magyar zsidókkal. Marton Ernő az egyetlen magyar nyelvű kolozsvári zsidó napilap, azÚj Kelet kiadója volt, aki 1944 májusának elején Romániába szökött. Még Bukarestben mentő- és segélyezőakciók szervezésébe fogott a magyar zsidók támogatására. Együttműködött az új román kormánnyal és a Nemzetközi Vöröskereszttel, jogi és politikai keretetlétesített az Észak-Erdélyben életben maradt zsidók érdekképviseletére, számolván azzal, hogy ez a terület visszakerül Romániához.¹⁴ A Nemzetközi Vöröskereszthez 1945 elejétől kezdve fűzte közeli kapcsolat, ekkor nevezték ki hivatalosan A Háború Károsultjait Segítő Mozgalom délkelet- és közép-európai osztályának (Oeuvre d'assistance pour les ép-rouvés de guerre, Section Europe Sud-Est et Centrale), a Nemzetközi Vöröskereszt egy újonnan alakult részlegének vezetőjévé.¹⁵ Az Oeuvre d'assistance hatékonyságát nagyban növelte az az együttműködés, amely az amerikai Jointhoz fűzte.

Szinte rögtön Észak-Erdély felszabadulása után az amerikai Joint a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt küldöttséget menesztett a területre az életben maradottak szükségleteinek felmérésére. A front tovább-haladtával az Oeuvre d'assistance a szovjet megszálló hatóságok engedélyével kiterjesztette tevékenységét Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország felszabadított területeire. Ez utóbbi országokban a károsultakat segítő bizottság elsősorban a koncentrációs tábort túlélők elhelyezésében és elsősegélyezésében vett részt. 1945. március végén a román kormány az életben maradt deportáltak hazaszállítására vonatot bocsátott az Oeuvre d'assistance rendelkezésére. Az első szerelvény április 12-én indult Lengyelországba, Jacob Schmetterer parancsnoksága alatt, és 202 deportálttal tért vissza Nagyváradra. Május 9-én két további szerelvényt is összeállítottak.

A semleges államok budapesti követségeinek élelmiszer- és gyógyszerkérelmére válaszul az Oeuvre d'assistance-tól március 6-án küldöttség érkezett a magyar fővárosba. Az első utánpódást szállító teherautók egy héttel később érkeztek meg. Budapesten dr. Görög Frigyes, a kitűnő ügyvéd és nagy tekintélyű közösségi vezető irányításával szerveződtek a segélyezőakciók. Görög kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszt A szekciójával,¹⁷ és ő lett az amerikai Joint márciusban alakult albizottságának vezetője is, Martonnak a Nemzetközi Vöröskereszttel közös erőfeszítései nyomán. Az Oeuvre d'assistance magyarországi fiókjának vezetését Hans Weyermarin, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi küldöttségének vezetője vette át. Az amerikai Joint albizottsága az Oeuvre d'assistance-tól kapott 2 millió svájci frankkal kezdett neki segélyezőtevékenységének.

Az albizottság működésének első három hónapjában az amerikai Joint bukaresti és genfi irodáinak irányításával működött. Jókora nyomás alatt állott, főleg a saját segélyező- vagy talpra állító programjuk mellett erősködő különféle zsidó kommunális szervezetek részéről. Június 22-én sikerült valamelyes összhangot elérni, amikor e szervezetek képviselői egy tizenkét tagú Joint Bizottságot hoztak létre.¹⁸ Zeitinger Jenőnek a budapesti polgármester képviselőjéül való kinevezésétől is azt várták, hogy elősegíti a bizottság hatékonyabb működését.

Nagyjából ugyanekkor a különféle jótékonysági és segélyezőszervezetek egyesültek, és szintén Görög elnöksége alatt létrehozták az Országos Zsidó Segítő Bizottságot (OZSSB). Az OZSSB-ben jelen voltak a fő magyarországi hitközségi és cionista szervezetek képviselői, a rabbitanácsot is ideértve.¹⁹ Bár az OZSSB elsősorban az életben maradt deportáltak visszahozatalával és a nyomorgó zsidók gondjának enyhítésével foglalkozott, közel 5000 árvát is gondozott.

Az OZSSB egyik ügynöksége, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) kapta azt a feladatot, hogy járja végig a koncentrációs táborokat, azonosítsa az életben maradott magyar zsidókat, és juttassa haza őket.²⁰ 1945 végéig a DEGOB már 26 expedíciót indított, és emberek ezreit hozta haza Magyarországra. A DEGOB fontos történelmi feladatot is végzett: számos életben maradott tanúvallomását jegyezte fel, akik között többen a budapesti és vidéki zsidó tanácsok tagjai, központi és helyi közösségek vezetői voltak; munkaszolgálatosok, és a koncentrációs táborokat túléltek százai.²¹ Az OZSSB és a DEGOB tevékenységének költségeit csaknem kizárólag az amerikai Joint fedezte.²² 1 945 végére az amerikai Joint magyarországi tagozatának létszáma 985 főre duzzadt, közülük 595 a fővárosban működött.²³

Amikor az életben maradt munkaszolgálatosok és deportáltak túlnyomó többsége hazakerült, az életben maradottak hozzáláttak intézményeik és hitközségeik újjáélesztéséhez, iparkodtak helyreállítani a háborús károkat és pótolni a veszteségeket, és igyekeztek elfogatni és megbüntettetni a háborús bűnösöket.

Az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény s a vele egyidejűleg életbe léptetett törvények visszaadták az életben maradt magyar zsidóknak is az ország többi polgárainak járó törvény előtti egyenlőségét. A fegyverszüneti egyezmény 5. cikkelye szerint Magyarország kötelezte magát, hogy haladéktalanul szabadon bocsátja az összes faji vagy vallási okokból bebörtönzött személyt, és visszavon minden megkülönböztető törvényt, megszünteti az összes azokból származó hátrányt. Ugyanezen cikkely szerint Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz, hogy minden áttelepített személy vagy menekült, közéjük értve a zsidókat és a hontalanokat is, legalább olyan fokú védelemben és biztonságban részesüljön, mint saját állampolgárai.²⁴

Ezekkel a kikötésekkel összhangban március 17-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány²⁵ elfogadta a 200/1945. M. E. sz. rendeletet, amely hatályon kívül helyezte a Horthy- és a nyilas uralom alatt hozott összes zsidóellenes törvényt és rendeletet,²⁶ visszaállítva az állampolgárok közötti jogegyenlőséget és kimondva, hogy a zsidóellenes intézkedések nem voltak összhangban a magyar nép alkotmányos érzületeivel. Ugyanilyen rendelkezések és nézetek érvényesültek néhány más életbe lépett törvényben, így az 1946. évi XXV. tc.-ben is.²⁷

Az első formálisan újjáalakított zsidó közösségek a fővárosban és a nagyobb városokban voltak. Ezekhez nemcsak az ott honos életben maradottak csatlakoztak, hanem a környező kisebb városokból és településekről származók is, akik a háború után teljesen magukra maradván, lakhelyük elhagyása mellett döntöttek.

Budapest zsidó közösségének volta legszilárdabb alapja az újjáéledéshez. A neológ és ortodox hitközségek, Stöckler Lajos, illetve Kahán-Frankl Samu vezetésével a háborús cselekmények megszűntével szinte egy időben újrakezdték tevékenységüket. Kahán-Franklt gyorsan megválasztották az Ortodox Hitközségek Központi Irodájának vezetőjévé is, Stöckler pedig hosszas huzavonák után a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke lett.²⁸ A fegyverszünet utáni idők első szakaszában az országos irodát a kormány által kinevezett öttagú ideiglenes végrehajtó bizottság irányította.²⁹

Vidéken nagy igyekezettel folyt a hitközségek helyreállítása. 1946 végére az 1939-ben fennállott 704 hitközségből 258 újra működött. Soknak azonban alig volt a minjánhoz elegendő tagja, és így rövid életűnek bizonyult.³⁰

Magyarországon 1946-ban 102 neológ hitközség volt. 1930-ban 219 volta számuk (lásd a 3. fejezetet). Az ortodox hitközségek száma 436-ról 146-ra esett vissza, a status quo hitközségeké 54-ről 15-re. A vidéki hitközségek közül 1946-ban 55-nek voltak saját középületei, de csak kevésnek volt elegendő anyagi erőforrása ahhoz, hogy az aggok házának, kórházaknak, rituális fürdőknek és más hasonló, megszállás előtti intézménynek újbóli felállítására vállalkozhasson.³¹ Annak ellenére, hogy sok zsinagóga teljesen elpusztult vagy súlyosan megsérült, az újra létrejött hitközségek legtöbbjének volt saját imaháza.³² Mivel kevés kivételtől eltekintve a vidéki zsidó közösségek rabbijait híveikkel együtt deportálták és pusztították el, a háború utáni egyházi vezetők egy része újonnan jött, főként Romániából. A rabbik halála folytán sok hitközség vándorló felekezeti vezetők igénybevételére kényszerült.³³ Ugyanez állt a metszőkre is.

Budapest persze sokkal szerencsésebb helyzetben volt. Itt a zsinagógák majdnem sértetlenek maradtak, s éppígy sok nevelő, kulturális és közintézmény is.³⁴ Budapest megmaradt a magyarországi zsidó közélet központjának, és némely intézménye fontos szerepet kapott Kelet-Európa zsidóinak életében is. A Zsidó Múzeum bővebb lett a vészkorszakot bemutató résszel, az Országos Rabbiképző Intézet pedig a népi demokratikus országok egyedüli rabbinevelő intézetévé lépett elő.

Közösségről közösségre változott, hogy milyen mértékben elevenedett meg a háború utáni néhány évben a zsidó élet; ez nagyban függött az életben maradottak számától és a rendelkezésre álló anyagiaktól. Az anyagi eszközöknek három forrásuk volt: az életben maradottak személyes anyagi tartalékai, a külföldi zsidó szervezetek, mindenekelőtt pedig a Joint adományai, és a részleges kártérítési és jóvátételi programban megszerzett kintlevőségek.

A túlélők életük és közösségük megújítását illetően nagy reményeket fűztek a háború utáni kormány együttérzéséhez. Legalábbis a felszabadulás utáni első időszakban meg voltak győződve róla, hogy a központi és a helyi kormányhatóságok jogilag és erkölcsileg megalapozottnak fogják tekinteni igényeiket. Az életben maradottak kártérítést követeltek az árjásított vagy elkobzott ingó és ingatlan vagyonukért; jóvátételt kívántak a zsidóellenes intézkedések folytán elszenvedett jogtalanságokért és sérelmekért, és végül kárpótlást, amellyel újrakezdhetik személyes és közösségi életüket.

A fegyverszünet utáni kormány, noha átérezte az üldözést túléltek helyzetét, a megkülönböztető törvények érvénytelenítésével és az állampolgárok jogegyenlőségének helyreállításával igyekezett kifejezni szembenállását a múlt zsidóellenes intézkedéseivel, politikai és gazdasági okok folytán nem teljesíthette az életben maradottak követeléseit. Először is á szovjet megszálló hatóságok, a nyíltan még nem hatalmon lévő baloldali radikális erőkkel együttműködve, Magyarország új politikai irányvonalra állításán munkálkodtak. Ezért a lakosság gazdasági tekintetben való lecsendesítésében és a korábbi ellenfél irányában megnyilvánuló nemeslelkűségben voltak érdekeltek. Sokan azok közül, akik a zsidó javak birtokába jutottak, a munkásosztályhoz tartoztak, az ő megnyerésükre a kommunista ügy iránt nagy erőfeszítések történtek. Az elkobzott zsidó vagyon visszaadását politikai meggondolásokon túl más okok is hátráltatták. A keresztények által megszerzett zsidó javaknak sok esetben az eredeti átszármazást követő néhány év alatt megváltozott a jellegük, az értékük vagy a tulajdonosuk; az új tulajdonosok közül sokan pénzt fektettek ezekbe a javakba, vagy jókora mértékben feljavították őket. Más esetekben öröklés vagy eladás folytán megváltozott a tulajdonos. Végül, de nem utolsósorban a zsidó javak birtokában lévő keresztények közül sokan maguk is szegények vagy éppen háborús káró-sultak voltak. Az életben maradottak túlságosan bíztak abban, hogy veszteségeik nagyobbik részéért a kormány kárpótlást fog adni. A gazdasági és politikai tényezők azonban meggátolták e várakozások betel-jesedését.

Magyarország helyzete gazdaságilag kétségbeejtő volt. Háborútól dúltan, két hadseregtől kifosztva, dühöngő inflációtól nyomorgatva, roppant nagy szüksége volt gazdasági segítségre. Mint ellenséges államot, a szovjetek a legnagyobb mértékben kihasználták, a zsidó tulajdont sem kímélve. Sőt a szovjetek a németek által megkaparintott zsidó tulajdont német vagyonként kezelték, és így az a német-magyar jóvátétel részeként szovjet szerzeménnyé vált.

A huszonhat éves jobboldali kormányzás és a rövid, de pusztító nácinyilas terroruralom következményeként a háború utáni kormánynak számolnia kellett a még mindig jellemző antiszemita légkörrel. Félő volt, hogy olyan időkben, amikor az ország maga is romokban heveit, a népesség koldusbotra jutott, és a szovjet erők hajthatadanok voltak követeléseik teljesítését illetően, egy tömeges jóvátételi program csak újabb antiszemita hullámot váltana ki (lásd alább). Amikorra az ország gazdaságilag már talpra állt, és a Szovjetunió segítségével a kommunista erők kezébe került a hatalom, kezdetét vette a minden tulajdonviszonyra kiható kol-lektivizálási és államosítási program.

A zsidó közösség vezetői nem sokkal a fegyverszüneti egyezmény aláírása után benyújtották a pártok vezetőinek és a kormánynak a deportáltak támogatása, valamint gyors és bőkezű kártérítési és jóvátételi program iránti követeléseiket. Ezzel nem kívántak kivételezett helyzetet a zsidóknak, csupán az életben maradottak kárpódására törekedtek, s arra, hogy - mint a magyar társadalom legjobban üldözött rétege - lehetőséget kapjanak a talpra állásra. Bizonygatták, hogy követeléseik erkölcs, jog, és Magyarország érdekei szerint valók. Magyarország nemzeti becsületének visszaszerzése és az ország dolgának az eljövendő békeszerződési tárgyalásokon való pozitívabb értékelése - érveltek - függeni fog attól, hogy mennyire lesz tisztességes és méltányos a kártérítési és jóvátételi program.³⁵

A kormány fogékonyságot mutatott a hallgatólagos vádakkal kapcsolatban, legalábbis jogi vonatkozásban. A polgárjogok, az állampolgári szabadságjogok és a zsidó vallás egyenjogúsításának visszaállításán túlmenően tekintélyes számban fogadott el törvényeket és rendeleteket, melyek az életben maradtak sérelmeit orvosolták. Lehetőség nyílt arra, hogy a zsidók kereskedelmi, üzleti és ipari vállalkozásait átruházó, erőszak hatása alatt kötött megállapodások semmisnek minősülhessenek, és feljogosították a zsidókat arra, hogy - bizonyos feltételek mellett - visszaköveteljék mező- és erdőgazdasági birtokaikat is. Lehetővé tették, hogy az erőszakkal elidegenített üzletek, irodák, magánvagyonok és lakások eredeti tulajdonosaikhoz kerüljenek vissza. Külön rendelkezések szabályozták a zsidó vallás státusát és a felszabadulás előtt elbocsátott zsidó alkalmazottak és köztisztviselők helyzetét. Jogorvoslatot adtak bizonyos háború alatti házasságokkal és munkaszolgálatosok, deportáltak holtnak nyilvánításával kapcsolatban. Intézkedéseket hoztak a szakembereket, háborús veteránokat és diákokat illetően.³⁶

A törvénykezési és jogorvoslati intézkedések széles köre ellenére - jóllehet jó néhányuk törvényerőre is emelkedett -, a zsidók nem örvendhettek semmi kézzelfogható eredménynek a kártérítésben és jóvátételben. Egyfelől, a kormány sohasem szabályozta a magyar állam felelősségének mértékét a zsidókat a Horthy- és a nyilas korszakban ért üldözésekben. Az ország pénzügyi és gazdasági nehézségei következtében az a javaslat merült fel, hogy a túlélők a Zsidó Helyreállítási Alapból kapjanak kártérítést, amelyet főleg az elhagyott és vissza nem követelt zsidó vagyonból hoztak volna létre. Ez a javaslat azonban nem valósult meg.³⁷ Az ödet azoktól a zsidó vezetőktől származott, akiket bosszantott az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. márciusi döntése, mely e javakat az Elhagyott Javak Kormánybiztosának fennhatósága alá helyezte. A közvetlenül a miniszterelnöknek felelős kormánybiztos volt illetékes a németekkel elmenekült fasiszták hátrahagyott javainak dolgában is. Mivel a különböző városokban és megyékben a politikai pártok képviselőiből álltak össze a helyi testületek, a vagyon kezelésében és felhasználásában politikai érdekek érvényesültek. Ezeknek az eltérő tulaj donkategóriáknak az összevegyítése jóval bonyolultabbá tette a túlélők javainak azonosítását és a jóvátételt.³⁸Az életben maradottaknak számos más nehézséggel is szembe kellett nézniük. Az új tulajdonosok nem voltak hajlandók lemondani újonnan szerzett tulajdonaikról, hanem pereskedések kezdődtek: a rövid és hosszú távú érdekeikben eltérő pártok és politikai vezetők közötti konfliktusok elmélyültek; a kommunisták megszerezték a hatalmat, elkezdődött Magyarország népi demokráciává történő átalakítása. A Kisgazdapárt és a többi kommunistaellenes párt ellen 1947 tavaszán támadást indítottak. Az augusztusi választás után az új, kommunista túlsúlyú koalíció nemzetközi kötelezettségei dacára egyre merevebb álláspontot foglalt el. Az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés például több rendelkezést hozott az elkobzott javakért adandó kártérítésről. A 26. cikkely 1. és 2. paragrafusa például előírja:

1. Magyarország, amennyiben ezt már eddig is meg nem tette, az Egyesült Nemzeteknek és állampolgáraiknak minden Magyarországon levő törvényes jogát és érdekét az 1939. évi szeptember hó l-jén fennállott állapotnak meg-

felelően vissza fogja állítani és az Egyesült Nemzeteknek és állampolgáraiknak Magyarországon levő összes javait a jelenlegi állapot szerint vissza fogja adni.

2. A magyar kormány kötelezi magát, hogy e cikk hatálya alá eső összes javak, jogok és érdekek mindennemű olyan tehertől és megterheléstől mentesen állíttatnak vissza, amely esetleg a háború következményeként reájuk hárult, valamint minden, a visszaadással kapcsolatban a magyar kormány részéről eszközölhető megterhelés mellőzésével. A magyar kormány hatályon kívül fog helyezni minden olyan rendszabályt, ideértve lefoglalásokat, zár alá vételeket vagy kényszerkezeléseket, amelyeket az Egyesült Nemzetek javai tekintetében 1939. évi szeptember hó 1. napja és a jelen Szerződés életbelépése közötti időben foganatosított. Amennyiben a javak a jelen Szerződés életbelépésétől számított hat hónapon belül nem kerültek visszaadásra, kérvény nyújtandó be a magyar hatóságokhoz, mégpedig nem később, mint a Szerződés életbelépésétől számított 12 hónapon belül, kivéve azokat az eseteket, amikor az igénylő bizonyítani tudja, hogy a kérvényt e határidőn belül nem nyújthatta be.

1. Magyarország kötelezettséget vállal arra nézve, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon lévő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire, e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. évi szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és.érdekeket a tartozékaikkal együtt visszaállítja, vagy, ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad.

2. A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek vagy közösségeknek Magyarországon levő összes javait, jogait és érdekeit, akik, illetőleg amelyek egyénenként vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy más fasiszta szellemű zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen Szerződés életbelépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre. Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják fordítani. Ezeket az átruházásokat a jelen Szerződés életbelépése után 12 hónapon belül kell foganatosítani, s azok magukban fogják foglalni a jelen cikk 1. bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat és érdekeket is.³⁹

Ezek a rendelkezések, a fegyverszüneti egyezmény és a békeszerződés számos más, hasonló kikötésével egyetemben, nagyjából csak puszta kijelentések maradtak.⁴⁰ Inkább csak kívánalmakat és elveket testesítettek meg, semmint szigorú, kötelező érvényű rendelkezéseket; nem voltak hatályosak (hiányzott a helyhatósági adaptálás és a végrehajtási utasítás), és nem helyeztek kilátásba büntetést be nem tartásuk esetére, kivéve azt, hogy nemzetközi bíróságnál keresetet-lehetett benyújtani.

A kommunista rendszer megszilárdulásával a kártérítés és jóvátétel kérdéseit maga alá gyűrte a cionizmus és kozmopolitizmus ellen meghirdetett kampány, amely Magyarországon éppoly hevességgel tombolt, mint a szovjet tömb más országaiban. A szinte kizárólag zsidóktól elkobzott ingatlanokból összetevődő Zsidó Helyreállítási Alapot alighanem egyszer sem használták meghirdetett céljaira. A beszámolók szerint időnként meg-megcsapolták a kommunisták saját politikai akcióik finanszírozására.⁴¹ Az Alap vagyonát, akárcsak a zsidóktól elkobzott vagyon összértékét, sohasem állapították meg, sohasem tették közzé.⁴²

A Holocaust túlélői 1963 és 1971 között is hoppon maradtak, amikor Magyarország 100 millió nyugatnémet márkát kapott azoknak a vagyontárgyaknak a jóvátételéül, amelyeket német koncentrációs táborokban koboztak el. A kártérítést igénybe vevők legtöbbször mintegy 13 000 forintot kaptak kézhez, de sokan kevesebbel kellett hogy beérjék, mint ennek az összegnek a fele.⁴³ Ugyanebben az időszakban nyújtott 8,5 millió márka kártérítést a nyugatnémet kormány azoknak is, akiket orvosi kísérleteknek vetettek alá. A kommunista rendszer állítólag Mercedes gépkocsik formájában kérte - és kapta meg - ezt az összeget; a forrásokból nem derül ki világosan, hogy az orvosi kísérletek egykori áldozatai végül is hogyan jutottak hozzá a kártérítési összegekhez. 1971 elején a nyugatnémet kormány további 3 millió márkát szavazott meg magyarországi szétosztásra (lásd alább).

Újra felparázslott a kártérítési-jóvátételi vita a kommunista rendszer felbomlásának időszakában, 1989-90-ben. Egy újonnan létrejött zsidó szervezet, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete (MUSZOE) tűzte zászlajára a túlélők kárpótlásának ügyét,⁴⁴ majd a Holocaust Áldozatok Magyarországi Szövetsége (HÁMSZ) vállalkozott az egykori áldozatok érdekeinek képviseletére. Ezt a szervezetet a MUSZOE, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a MAZSIHISZ (a kommunista rendszerbeli Magyar Izraeliták Országos Képviseletének utódszervezete), valamint a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) hozta létre.⁴⁵1991 áprilisában a magyar országgyűlés törvényt alkotott az 1949-67 között elszenvedett vagyoni károk rendezéséről. Az, hogy nem foglalkoztak egyidejűleg a zsidók 1938-45 között elszenvedett káraival, jó néhány interpellációra adott alkalmat, amelyek a politikai élet előterében tartották a kérdést.⁴⁶ 1991 végén az igazságügyi minisztérium törvényjavaslat előkészítésébe fogott, amely egységesen kárpótolná mindazokat, akiket valamikor megfosztottak polgári és politikai jogaiktól. Az, hogy a törvényjavaslat nem tett különbséget a Holocaust, illetve a nácizmus és a kommunizmus áldozatai között, .sok zsidó vezetőt felháborított. Egyebek között arra hivatkoztak, hogy a Holocaustot semmi mással nem lehet egy nevezőre hozni; csak a zsidóságot szánták nemre és korra való tekintet nélkül egyetemleges megsemmisítésre; a magyar kormányra konkrét kötelezettségeket ró mind a magyar, mind pedig a nemzetközi jog a jóvátétel kérdéskörében. A magyar országgyűlés 1992. április 7-én új törvényt alkotott (XXIV/1992), amely az 1939. május 1. és 1949. június 8. között esett anyagi károk rendezéséről intézkedik.⁴⁷ 1992. május 12-én újabb törvény (XXXü/1992) született, amely azoknak nyújt kárpódást, akiket politikai okokból törvényellenesen fosztottak meg életüktől vagy szabadságuktól 1939. március 11. és 1989. október 23. között. A törvény végrehajtásával a Sepsey Tamás vezette Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalt bízták meg.⁴⁸

Jól érzékeltette a zsidóság kárpódásával kapcsolatos csalódottságot Tímár György kisgazdapárti parlamenti képviselő a Holocaust Áldozatai Magyarországi Szövetségének elnöke:

A magyarországi zsidóság kártalanításának jelenlegi szabályozása alkotmánysértőén diszkriminativ a zsidóság sérelmére. A törvény csak olyan esetekben ismeri el a második világháborús sérelmek nyomán benyújtott igényt, habírósági ítélet alapján szenvedtek az üldözöttek. Ilyen módon az Auschwitzba deportáltak vagy a Dunába gépfegyverezettek nem tartozhatnak a kárpótoltak körébe.⁴⁹

Magyarország zsidó vezetői a törvénnyel kapcsolatban számos kérdést vetettek fel. Sértette őket Balsai István igazságügy-miniszternek az a kísérlete is, hogy a zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatos felelősséget szinte teljes egészében a németekre hárítva, elmossa Magyarország felelősségét. Egy 1992. június 2-án közölt interjúban a miniszter kifejtette, hogy a „borzalmak" nem magyar területen játszódtak le, és hogy Magyarország a német megszállás után már nem volt szuverén ország.⁵⁰ Az első állítás helytálló, a második nem vesz tudomást Sztójay Döme quisling-kormányának törvényességéről, hiszen a Sztójay-kormány tagjait és magát a miniszterelnököt is hivatalos formában Horthy kormányzó nevezte ki, aki a megszállás után is államfő maradt. A magyar államigazgatás polgári és katonai apparátusa, amely legnagyobbrészt magától értetődően hajtotta végre a német és magyar szakértők által megtervezett és irányított végleges megoldási programot, Horthynak esküdött hűséget. Az is tanúsítja Horthy „szuverén" hatalmát, hogy ha nem is előbb, de 1944. július 7-én, mire a vidék már zsidómentessé lett, egyeden intézkedéssel meg tudta állítani a deportálásokat.

Az 1992. évi XXXn. törvény rendelkezései fölött érzett csalódás egyebek között abban a memorandumban is kifejeződött, amelyet a MAZSIHISZ és több más zsidó szervezet juttatott el az Alkotmánybírósághoz. A MAZSIHISZ elnöke, Feldmájer Péter által elkészített beadvány egyebek között aláhúzta, hogy a törvény „számos olyan rendelkezést tartalmazott, amely megerősítette a zsidók és a nem zsidók közötti különbségtételt, teljesítheteden feltételeket szabott a munkaszolgálatosok kárpóriásához". Az Alkotmánybíróság legalábbis részben méltányolta a memorandum okfejtését, mert 1995. február 6-án közzétett, mérföldkőnek számító döntésében kimondta a törvény 2. és 3. paragrafusának alkotmányellenességét, utasítva az országgyűlést, hogy 1995. szeptember 30-ig új kárpótlási törvényt alkosson „az alkotmányos követelmények figyelembevételével". A munkaszolgálatosokkal kapcsolatban az Alkotmánybíróság „megállapította, hogy a nem harcoló alakulatok körében teljesített munkaszolgálat ténylegesen zárt, táborszerű fogva tartást jelentett, s ezért ésszerűtlen és önkényes az a feltétel, hogy csak a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat képezhette a kárpódás alapját". Fontos az Alkotmánybíróság döntése azért is, mert hangsúlyozza, hogy „a deportálás során a magyar állam saját polgárait összegyűjtötte és idegen fennhatóságnak adta át". A testület döntése is megerősítette, hogy a magyar államnak történelmi, jogi és implicit módon még akár erkölcsi felelősséget is kell vállalnia a magyar zsidók deportálásáért és tömeges legyilkolásá-ért.⁵¹

De az Alkotmánybíróság döntése sem változtatott azon, hogy a jóvátétel és a kárpódás ügye egészen a kilencvenes évek derekáig lényegében megoldatlan maradt, jóllehet az igényükkel az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz forduló túlélők nagy számban kaptak, ha többnyire nagy késéssel is, bizonyos mértékű kárpótlást beváltható kárpótiási jegyek formájában. Ezek értéke legtöbbször meg sem közelítette az elszenvedett személyes és anyagi veszteségek mértékét. Legalábbis mostanáig tehát a magyar hatóságok nem tudtak teljes mértékben megfelelni az 1947. évi békeszerződéssel rájuk hárult kötelezettségeiknek. A jóvátétel és kárpódás ügyében tapasztalható késedelemben számos belpolitikai, társadalmi és gazdasági tényező játszott közre. A tárgyalásokban részt vevő magyar hatóságok, különösen az Igazságügyi és Pénzügyminisztérium körébe tározók, a jelek szerint halogató taktikát alkalmaznak, kihasználva a zsidó közösség megosztottságát.

Az 1991-ben létrehozott csúcsszervezet, a HÁMSZ, gyakorlatilag elvesztette összefogó szerepét. Két fő frakcióra hullott, amelyekkel a megfelelő magyar szervek az „oszd meg és uralkodj" elve alapján tárgyalnak. Az egyik frakciót a HÁMSZ maradéka és a MUSZOE alkotja, ragaszkodva a békeszerződés szabta kötelezettségek teljesítéséhez, illetve ahhoz, hogy az utód nélkül elhunyt áldozatoktól kisajátított vagy elkobzott magántulajdon után járó kárpótlás kezelési joga ezt a frakciót illesse. A MA-ZSIHISZ-nek és a hozzá csatlakozott többi zsidó szervezeteknek, vagyis a másik frakciónak e szerint csak ahhoz volna jogcíme, hogy a kisajátított közösségi tulajdon után járó kártérítést és kárpótlást megszerezze. (Zsinagógákról, iskolákról és kapcsolódó intézményekről van szó.) A HÁMSZ maradéka és a MUSZOE a jóvátételt és a kárpótlást a magyar zsidóság kizárólagos belső ügyének tartja, ellenezve a külföldi zsidó szervezetek bárminemű „közbenjárását".

A MAZSIHISZ és a vele szövetkezett más szervezetek⁵² alkotják azt a csoportot, amelyet a magyar hatóságok a magyar zsidóság „hivatalos" képviselőjének tartanak. Álláspontjuk pragmatikusabb, mint ellenlábasaiké, mert elismerik az ország gazdasági nehézségeit, és a Holocaust-áldozatok gyorsan fogyatkozó táborának pillanatnyi, legsürgősebb igényeire koncentrálnak. Felismerik, hogy a jóvátétel és kárpótlás ügyében elfoglalt „maximalista" álláspont csak olajat öntene az elszegényedett országban létező antiszemitizmus tüzére. Noha kevésbé ellenzik a külföldi szervezetekkel összehangolt fellépést, mint ellenlábasaik, azért ők sem lelkesednek érte. Már csak azért sem, mert biztosak akarnak lenni abban, hogy a magyar kormány által előbb-utóbb kifizetendő kárpótlás hol fogja végezni: azt szeretnék, ha a kárpótlás minél nagyobb része maradna az országhatárokon belül, segítséget nyújtva a magyarországi túlélőknek, illetve az ottani zsidó, világi és egyházi létesítményeknek. A nemzetközi zsidó szervezetek képviselői ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy mivel számos túlélő sohasem tért vissza magyarországi lakhelyére, az őket megillető kárpótlást nemzetközi zsidó célokra, így például Izrael állam támogatására kellene fordítani. A MUSZOE vezetőihez hasonlóan ők is „maximalista" álláspontot foglalnak el, ragaszkodva a békeszerződésben előírt teljes értékű kárpótláshoz.

Fokozza a konfliktusok esélyét a zsidó szervezeteken belül is, közöttük is, hogy nincsenek megbízható adatok a fasiszta és a kommunista rezsim által elkobzott és kisajátított magán- és közösségi tulajdon összesített értékéről.

A fent említett törvényhozói aktusok előrelépést jelentenek a múlttal való szembenézés tekintetében, de a felkínált jogorvoslatról általában elmondható, hogy túl későn jött, és túl csekély mértékű. Tekintve, hogy mindez egy demokratikus játéktérben zajlik, és a posztkommunista korszak piacrendszeri folyamatai kiélezett gazdasági viszonyokat teremtenek, továbbá egyre kevesebb túlélő van életben, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Magyarország által nyújtandó kártérítés és jóvátétel még a töredékét sem fogja megközelíteni annak a katasztrofális veszteségnek, amely a magyar zsidóságot érte.

Az új rend képviselői antifasiszta álláspontra helyezkedve, kevés kivételtől eltekintve a zsidók szenvedéseit és veszteségeit a többi háborús áldozatokéhoz hasonlóan kezelték. A baloldaliak (ebbe a csoportba nagyon sok zsidó származású kommunista is tartozott) erejük java részét a fasizmus végleges felszámolásának és az osztályharc követelményeinek rendelték alá: a háború utáni koalíció jobboldali beállítottságú tagjainak pedig nem állt érdekükben, hogy a zsidóknak lehetőséget adjanak kártérítési és jóvátételi igényeik hangoztatására.

Az életben maradottak, nem lévén központilag irányított és támogatott kártérítési és jóvátételi program, a helyi hatóságok egyetértő segítségével igyekeztek visszaszerezni tulajdonukat, köztük lakásukat és bútoraikat, s gyakran nem is eredménytelenül. Sok közösség volt, ahol a zsidóknak vezető helyzetbe sikerült jutniuk a pártban, szakszervezetben, rendőrségen és más helyi társadalmi és kormányzati szervezetben. Sokukat idealizmusuk vezette, igyekeztek részt venni az új szocialista társadalom építésében, másokat viszont megalkuvás vagy megtorlási szándék. Mivel a háború előtti évtizedekben e pozíciókból eltávolították a zsidókat, háború utáni megjelenésük ingerültség és antiszemita megnyilatkozások forrásává vált.

Gazdasági okai is voltak az ilyesfajta indulatoknak. A háború utáni időszak igen nehéz feltételei közepette, amikor mindenből hiány volt és dühöngött az infláció, egyre erőteljesebbé és egyre jövedelmezőbbé vált a feketepiac, és a feketézők között elég tekintélyes hányadban voltak zsidók is. Alattomos kampány indult a zsidók ellen, és néhány községben hamarosan antiszemita kitörésekre került sor. Közrejátszhatott az is, hogy a legfelsőbb kommunista vezetők között jó néhány zsidó származású marxista is volt. Sokak számára - akiket éveken át bombáztak a judeobolseviz-mus veszélyeire való figyelmeztetésekkel - ezek a vezetők nemcsak egy idegen eszmerendszer képviselőinek, hanem egy megszálló hatalom kiszolgálóinak tűntek. Ezt a felfogást nemcsak a megrögzött antiszemiták vallották, hanem azok is, akik az összeomlással elvesztették előjogaikat és szinte teljes vagyonukat: korábbi földbirtokosok, ipari és kereskedelmi vezetők, valamint elbocsátott katonatisztek és közalkalmazottak. S jóllehet a felszabadulás előtt az arisztokrácia nagy része türelemmel viseltetett a zsidók iránt, ha nem éppen nyíltan szimpatizált velük, az államosítási intézkedések nyomán ők is azonosították a zsidóságot a kommunizmus ördögeivel. . V - *

A sors fintora és egyben tragikuma, hogy az antiszemita megmozdulásokat gyakran éppen a hatalmi és a társadalmi változásokkal törődő baloldali erők robbantották ki. Ezek a nagyszámú zsidót magukba foglaló erők indították a legerősebb harcot a zsidók kártérítési és jóvátétel iránti igényei és a feketézők ellen, hogy minél nagyobb számú hívet szerezzenek.

1945. március 25-én például a Kommunista Párt lapja, a Szabad Nép felszólította a visszatérő zsidókat, hogy legyenek megértéssel korábbi, lefoglalt lakásukban élő keresztények iránt, még ha ezeknek az embereknek nem kis része a szélsőjobboldaliakhoz fűződő kapcsolatai révén jutott is hozzá ehhez az előjoghoz.⁵³ Röviddel a főváros felszabadulása után a Budapesti Nemzeti Bizottság indítványozta, hogy a zsidók csak a lakásban lakókkal kötött megegyezés esetén kaphassák vissza a lakásaikat.⁵⁴ 1945. március 25-én Darvas József, az ismert népi író és a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, aki az újjáépítés minisztere lett, egy cikkben azzal támadta a zsidókat, hogy „...miért akarják mindig a munka könnyebbik végét megragadni?" Hangsúlyozta, hogy „...a munka és az áldozatok vállalása alól senki nem vonhatja ki magát, ...még a múlt szenvedéseire hivatkozva sem".⁵⁵ Alapvetően ugyanezt az álláspontot vallotta Darvas írótársa, Veres Péter is, aki „a föld azé, aki megműveli" jelszóval folytatott földreformért volt felelős. Ugyanebben az évben Veres állítólag azt is kijelentette, hogy Magyarországot meg kell szabadítani minden idegentől, zsidótól éppúgy, mint a németektől.⁵⁶ A különböző pártok közötti súrlódások a nagy gazdasági megpróbáltatások idején sokszor vezettek antiszemita kitörésekhez. Az antiszemita tüntetések megrázó hatással voltak az átélt szenvedések és veszteségek miatti sérüléseikből épp csak kilábalt túlélőkre, és sok tisztességes magyarra is, akik bíztak a jogon és egyenlőségen alapuló demokratikus rend felépíthetőségében.

A legmegrendítőbb eseményekre 1946-ban, a gazdasági helyzet mélypontján került sor. A kommunista vezetők feketézők elleni kampánya - és a feketéző kifejezés gyakran csak szépítő körülírása volt a zsidónak - ez év februárjában súlyos antiszemita kitörésekhez vezetett a munkásközpontokban Ózdon, Sajószentpéteren, Szegváron és Tótkomlóson. Kunmadarason májusban, Diósgyőrben júliusban tényleges, több áldozatot követelő pogrom robbant ki. Kunmadarason antiszemita elemek az életben maradottak kártérítési követeléseitől felhergelve azzal a rémhírrel izgatták a helyi lakosságot, hogy a visszatért zsidók keresztény gyerekeket gyilkolnak.⁵⁷ Miskolc mellett, Diósgyőrben a bányászok feketézők elleni, kommunisták vezette tüntetése után antiszemita támadások következtek;

a feketézők elleni tüntetés tíz nappal azután történt, hogy Rákosi Miskolcon tartott beszédében halált követelt rájuk.⁵⁸ Néhány más városban a helyi lakosok, a zsidó vagyon háború alatti kisajátításának kedvezményezettjei által felbujtva, távozásra kényszerítették a zsidókat. Megint másutt a helyi hatóságok nemcsak hogy elutasították a hazatért deportáltak jogos követeléseit, hanem határozatot is hoztak a zsidók alkalmazása ellen. Ez történt például az egyik kispesti gyárban, ahol a dolgozók (1945 decemberében) követelték az összes zsidó alkalmazott azonnali elbocsátását.⁵⁹Kommunista sugallatra zsidóellenes zavargások voltak Makón is.⁶⁰

Azok az antiszemita demonstrációk, amelyek a túlélők kártérítés és jóvátétel iránti küzdelmeit kísérték, a szovjet pórázra került Magyarország politikai, társadalmi és gazdasági változásait is visszatükrözik, amelyek sok vitát váltottak ki a háború utáni évek publicisztikai és tudományos irodalmában (lásd a 33. fejezetet).

A felelősség, a kártérítés és a jóvátétel kérdéséről több éven át tovább éltek a nézeteltérések. A zsidók egyre inkább meggyőződhettek arról, hogy jogos igényeiket szántszándékkal hosszadalmas és bürokratikus módon kezelik, ezzel is akadályozván az érdemi kártérítési program megvalósulását. Ellenfeleik úgy érveltek, hogy a zsidók követelései túlzók, viselkedésük túlbuzgó, és a fasizmus felszámolásában és az új rend létrehozásában való tettvágyuk egyszerűen túlmegy minden mértéken.

Az összeütközés kettős hatással volt a zsidókra. Az új rendből kiábrándulva sokan beléptek a cionisták közé, és nemet mondtak a zsidókérdés beolvadással való megoldására. A zsidó nemzeti öntudat újraéledése, különösen Izrael állam létrejötte, 1948 májusa után, sokakatidvándorlásra késztetett. Mások nyugat felé indultak, főleg az Egyesült Államokban és a Brit Nemzetközösség országaiban remélve új hazát. Az ő kártérítési és jóvátételi reményeik teljesülése elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság kormányán múlott.

Jóllehet korábban a Harmadik Birodalmat alkotó, s a háború után függetlenné váló államok mindegyikébe deportáltak magyar zsidókat, és mindegyiknek a területén volt olyan koncentrációs tábor, ahol magyar zsidók is sínylődtek, csak a Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) vállalkozott viszonylag bőkezű kártérítési és jóvátételi programra. Ausztria eléggé mérsékelt kártérítési törvényt fogadott el, és az is szigorú megkötéseket tett az osztrák állampolgárságról. A szovjetek támogatását élvező Német Demokratikus Köztársaság (Kelet-Németország) minden különbségtételt megtagadott a fasizmus áldozatainak faj és vallás szerinti osztályozására. Elvi okokból nemet mondott minden kártérítéssel kapcsolatos törvénykezésre, ragaszkodván ahhoz, hogy nem „jogutódja" a Harmadik Birodalomnak. Közép-Kelet-Európa más szocialista államaihoz hasonlóan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fasizmus örökségének felszámolásával és a Harmadik Birodalomnak az ország területén maradt áldozatairól gondoskodva, eleget tett történelmi és erkölcsi kötelességeinek.

Nyugat-Németország ugyan szintén kinyilvánította, hogy nem „jogutód", mégis viszonylag nagyvonalú és nagyigényű programot fogadott el a nácizmus áldozatainak kártérítésére. S noha 11 millió fegyvertelen polgár, köztük 6 millió zsidó kitervelt elpusztítását és milliók elmondhatatlan szenvedéseit a háború alatt és után igazából nem lehet pusztán pénzbeli fizetséggel jóvátenni, a nyugatnémet kormány hajlandóságot mutatott a Harmadik Birodalom politikájáért való felelősség vállalására, és messzemenő fogékonyságot a politika áldozatainak jogos igényei iránt. A nyugatnémet kormány

— több „nemzetközi" egyezményt kötött nem állami státusú zsidó szervezetekkel;

— kárkiegyenlítést ajánlott fel a tömeges népirtás áldozatainak szerte a szabad vüágban, állampolgárságra való tekintet nélkül;

— jóvátételi egyezségre lépett Izraellel, amely állam a német zsidóüldözések idején még nem létezett.⁶¹

Hogy a nyugatnémet kormány milyen bőkezűséggel teljesítette ezeket az egyezményeket, az megítélhető abból, hogy 1979. január 1-jéig 85,3 milliárd nyugatnémet márkát fizettek ki, száz és százezer zsidó áldozatnak adva ezzel lehetőséget új élet teremtésére, Izrael államnak pedig gazdasági és pénzügyi nehézségeinek kiegyensúlyozására.⁶² A magyar zsidókkal kapcsolatban ugyan nem volt ilyen átütő a nyugatnémet jóvátételi erőfeszítés, de így sem volt jelentéktelen.⁶³ Egyes nyugatnémet intézkedések kizárólag a még Magyarországon élő zsidókat érintették: mások általánosabb érvényűek voltak, egyaránt vonatkozva a Magyarországon, valamint a szabad világban élő zsidókra.

Az 1957. július 19-i szövetségi kártérítési törvény intézkedett a nácik által a Szövetségi Köztársaság és Berlin területén átvitt vagy magukkal hozott azonosítható vagyontárgyak visszaadásáról vagy az értük adandó kár-kiegyenlítésről. A magyar zsidóktól elrabolt vagyontárgyak értékét soha nem lehetett pontosan megállapítani. Jókora mennyiséget tett ki az is, amit a nyugat felé menekülő németek és magyarok vittek magukkal, de nagy hányad hagyta el az országot egy ún. „aranyvonatban", amely végül

Ausztria amerikai és francia megszállási övezetében állapodott meg.⁶⁴Egyebek között zsidóktól származó értékek is voltak a Kemény Gábor báró, nyilas külügyminiszter által Jaques van Hartennek, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjének 1945. március 17-én átadott, „a magyar államvagyon részeként" megőrzendő tárgyak között.⁶⁵

A német kártérítési törvény dolgáb an a magyarországi zsidók mindjárt kezdetben két nehézségbe ütköztek. Először, szinte lehetetlen volt bebizonyítaniuk, hogy a tőlük elrablott értékek eljutottak a törvényben megjelölt területre. Másodszor, nem volt semmiféle diplomáciai kapcsolat a Német Szövetségi Köztársaság és Magyarország között. Ezek a nehézségek néhány év múltán megszűntek, de a végül jogosnak ítélt kiegyenlítés csak törtrésze volt az elrabolt vagyontárgyak értékének. A magyar hatóságok együttműködésével több mint 66000 folyamodvány érkezett Nyugat-Németországba az 1959. április 1-jei határidő lejártáig. A nyugatnémet kormány még a diplomáciai kapcsolatok felvétele, 1973 decembere előtt, 1971. január 22-én beleegyezett abba, hogy 1972-től kezdve háromévi részletben kifizet Magyarországnak 3 millió nyugatnémet márkát (közelítőleg másfél millió dollárt). A megállapodás szerint a magyar kormány vállalja ennek az összegnek a folyamodók közötti elosztását. E célból közvetlen felelősséggel ruházta fel a Nácizmus Magyarországi Üldözöttéi Országos Érdekvédelmi Szervezetét.⁶⁶ Az 1971. május 28-án közreadott irányelveknek megfelelően négy kategóriába sorolták be az elfogadott folyamodványokat, nagyjából 80 dollártól 400 dollárig terjedő összeghatárokkal.⁶⁷ Ezek a kifizetések viszonylag szerények voltak ugyan, de az átvevők egy tekintetben előnyben voltak a külföldön élő magyar zsidókkal szemben. A német-magyar megállapodás szerint a Magyarországon élőknek nem kellett bizonyítaniuk a nyugatnémet kormány fennhatósága alatt álló területeken az elhurcolt javak azonosságát, a Magyarországról eltávozott magyar zsidókat viszont továbbra is kötötte ez a feltétel.

Az 1956. július 29-i szövetségi kártérítési törvény⁶⁸ intézkedett a nácizmus áldozatainak élet- és szabadságvesztése, egészségromlása, valamint anyagi veszteségei - így az ingatlanvagy ónban és a különféle típusú vagyontárgyakban esett veszteségek, bírságfizetés, az életpálya megtörése és a társadalombiztosítási kifizetésekben esett kár - miatti kárkiegyenlítésről. ⁶⁹ Az eredeti elgondolás szerint a törvények a szovjet táborban élőket különféle okok folytán kizárták volna a jogosultak közül. A törvénytervezet szerkesztői közül többen féltek, hogy a kommunista világban élő áldozatok törvénybe vétele ellenállást szülne, és az veszélyeztetheti a törvény elfogadását. Mások kincstári érveket hoztak fel, hangsúlyozva, hogy a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagy számban élnek áldozatok. Végül, de nem utolsósorban, többen felvetették az elismerés jogi vonatkozását, mondván, hogy az olyan országoknak való kifizetések, amelyekkel Nyugat-Németországnak nincs diplomáciai kapcsolata, ellentétben állnának bizonyos nemzetközi jogszokásokkal és a nemzetközi jog elveivel.

Bár a törvény főként a német zsidóknak adandó jóvátételről kívánt intézkedni, belekerült egy szakasz (IV. rész), amely az olyan területekről való üldözötteket is tekintetbe veszi, amelyekről a háború után kiűzték a németeket. Ebbe a szakaszba hontalanok és politikai menekültek is bele vannak foglalva. A jóvátételre való jogosultsághoz az egyéb követelményeknek eleget tevő folyamodónak igazolnia kellett, hogy 1953. október l-jén nyugaton élt. A törvény szerint a nyugatnémetek kötelezték magukat mindazok kártalanítására, akik akár a németektől a Harmadik Birodalmon kívül vagy belül, akár idegen, német nyomás vagy kezdeményezés alatt álló kormánytól szenvedtek üldöztetést.

Magyarország esetére nézve nem csekély jogi huzavona után megállapíttatott, hogy 1941. április 5-étől kezdve a német nyomás közveden következményeként folytak a deportálások. A határozat a munkaszolgálatosokat is jóvátételre jogosulttá tette, feltéve, hogy teljesültek rájuk nézve a törvény tartózkodási helyre vonatkozó megkötései. Az 1953. október 1-jei határnap nagy csalódást okozott azoknak a menekülteknek, akik csak azt követően tudták elhagyni az országot. (Ez a kérdés az 1956. október-novemberi magyarországi felkelés utáni tömeges kivándorlással vált különösen aktuálissá.) 1956 márciusában a külföldi magyar zsidó vezetők ösz-szehangolt erőfeszítést tettek, hogy az 1953. október 1-je után nyugatra érkezettek is élvezhessék a jóvátételi törvény jótéteményeit. E vezetőket Kállay, Magyarország volt miniszterelnöke segítette célhoz, aki igazolta azt a tézist, hogy a magyar zsidókat német kényszer hatására üldözték.⁷⁰A zsidó vezetők több nemzetközi zsidó szervezettől is támogatást kaptak. Mindezek belejátszottak abba, hogy a nyugatnémetek 1965. szeptember 14-én elfogadták a szövetségi kártérítési törvény ún. véghatározatát, amely 1965. december 31-ig tolja ki az elfogadhatóság végső időpontját.⁷¹ S jóllehet ez a törvény vállalja, ha kisebb léptékben is, mint korábban, az 1956 novembere után nyugatra szökött magyar zsidók ezreinek kártalanítását, a menekültek utolsó csoportját teljesen juttatás nélkül hagyja. Többek között azt a néhány ezernyi magyarul beszélő szovjet zsidót, akik az 1970-es évek végétől kaptak módot az Ukrán SZSZK Kárpátokon túli területének elhagyására. Ezen a korábban Kárpátaljának nevezett, és a háborús években Magyarországhoz tartozó területen fekszenek a hajdani „zsidó városok"; Beregszász, Huszt, Munkács, Nagyszőllős és Ungvár (lásd az 5. fejezetet).

A nyugatnémetek által a szövetségi jóvátételi törvény értelmében kifí-zetett kártalanításokon kívül kártérítésre jogosultak azok a koncentrációs tábort megjárt foglyok, akiket egyes német cégek, például az I. G. Farben, a Krupp, az AEG és a Rheinmetall, kényszermunkásként dolgoztattak.⁷²Habár ez a pótlólagos kártérítés általában nem ért fel a háború alatti munka értékével, mégis további bevételi forrása volt a korábbi üldözötteknek.

Magyarországon a kényszermunkásként dolgozó korábbi deportáltak kérvénye a Nácizmus Magyarországi Üldözöttéi Országos Érdekvédelmi Szervezete segítségével az Általános Értékforgalmi Bankkal együttesen intéződött el. Nincs rendelkezésre álló adat arról, hogy hány zsidó részesült a kártérítési-jóvátételi programok juttatásaiban, sem arról, hogy összesen mekkora összeget kaptak. Azt azonban biztosan elfogadhatjuk, hogy a kártérítés nem mérhető össze sem a magyar zsidóknak a tömeges emberpusztítás áldozatai közötti részarányával, sem veszteségeikkel és szenvedéseikkel.

Magyarország. Az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény 14. cikkelye szerint Magyarország kötelezte magát „a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben" való közreműködésre. E kikötésekkel összhangban az Ideiglenes Nemzeti Kormány (1945. január 25-én) rendeletet hozott a „népbíráskodáson" alapuló bírósági rendszer létrehozásáról (81/1945. M. E.). Az elgondolás az volt, hogy ezek a bíróságok az annak rendje és módja szerint megválasztott törvényhozói testület által létesítendő állandó bírósági rendszer létrehozásáig működjenek.⁷³ A rendélet meghatározta, mi számít háborús és népellenes bűnnek, és megjelölte a bíróságok által kiszabható büntetéseket. A rendelet kétfajta bíróság felállításáról intézkedett: népbíróságokról mint a törvényszéki székhelyeken működő alsóbb fokú büntetőbíróságokról, és a Népbíróságok Országos Tanácsáról (NOT). A népbírósági tanácsok szakképzett, az igazságügy-miniszter által kinevezett bíróból és helyetteséből, és öt nem szakképzettbíróból álltak, akiket a Magyar Nemzeti Függedenségi Frontot alkotó öt párt delegált.⁷⁴ A Népbíróságok Országos Tanácsának élén egy, az igazságügy-miniszter által kinevezett elnök állt. Az alá tartozó különféle fellebbviteli tanácsoknak öt hivatásos bíró tagját és ezek helyetteseit az öt politikai párt jelölte ki.⁷⁵ A népbírók és a népügyészek alkalmasságát ún. vizsgabizottságok állapították meg, külön gondot fordítva a jelöltek politikai hátterére. A szigorú vizsgálatok ellenére egyes ügyészeknek és bíróknak sikerült eltitkolniuk nyilas vagy szélsőjobboldali múltjukat. Néhányukat rajtakapták, hogy pénzt fogadtak el a vád elejtéséért vagy a vádlott iránt tanúsítandó elnéző magatartásért.⁷⁶

Az első perek még a népbíróságok formális felállítása előtt zajlottak. Ezekre ad hoc „forradalmi bíróságok" előtt került sor, olyan keretlegények felett ítélkeztek, akiket korábbi munkaszolgálatos áldozataik vádoltak kegyetlenkedéssel.⁷⁷ A Vörös Hadsereg által felszabadított helyek egyikén-másikán a visszatértek (kezdetben szinte csak munkaszolgálatosok) segítségére voltak a hatóságoknak a deportálásban és a gettósításban részt vevők felismerésében és letartóztatásában. Kihallgatásnak vetették őket alá, majd a népbíróságok elé kerültek.

A népbíróságok működésük első szakaszában - éppúgy, mint a „forradalmi bíróságok" - elsősorban munkaszolgálatos-keretek tagjaival és tisztjeivel foglalkoztak. Budapesten sokszor ítélkeztek a főváros felszabadítása előtti három hónapon keresztül terrorizáló nyilas bandák tagjai felett is. A zsidók ellen elkövetett rettenetes bűnökkel vádoltak között volt Bokor Dénes, akit 1500 zsidó kínzásával és megölésével vádoltak, Kun András minorita szerzetes, aki több mint 500 zsidó kivégzéséért volt felelős, Traum János, Mónos József, Katona Péter Pál, és Kovács Endre, mindegyikük zsidók százainak haláláért felelt.⁷⁸ Ez a két esettípus azért jutott elsőbbséghez, mert a szovjet erők előrenyomulását nagyszámú letartóztatás követte, és elegendő tanú állt rendelkezésre, akik tanúvallomást kívántak tenni.⁷⁹

Az első nagy per Meskó Zoltán pere volt, a magyar országgyűlés korábbi „nemzetiszocialista" képviselőjének pere 1945 májusában. Meskó ötévi büntetést kapott, de ezt az ügyész javaslatára a NOT életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.⁸⁰ A vádhatóság szerette volna mielőbb perbe fogni a Horthy- és nyilas korszak azon politikai és kormányzati vezetőit, akik a legnagyobb felelősséggel tartoztak az országot ért katasztrófáért, de a Szálasi-kormány tagjainak perét, amelyet először 1945. szeptember 3-ára tűztek ki,⁸¹ el kellett halasztani, mert a vádlottak még Ausztria és Németország amerikai megszállási övezetében, amerikai őrizetben voltak.

A háborús bűnökkel gyanúsítottaknak, különösen a német nemzetiségűeknek a kiadása iránti magyar kérések meglehetős feszültségeket okoztak a magyar és az amerikai hatóságok között. Ez enyhült, amikor visszahozták a legtöbb magyar gyanúsítottat és az amerikaiak beleegyeztek három, a megszállás idején tevékeny szerepet játszó magas rangú SS-tisztnek (Kurt Bechernek, Edmund Veesenmayernak és Ottó Winkel-mann-nak) a főbb magyar háborús bűnperekhez tanúként való kiadásához.⁸²

A háborús főbűnösök persorozata 1945. október 29-én kezdődött a kevés számú, viszonylag ép épület egyikében, a Zeneakadémián. Az első, akit bíróság elé állítottak, Bárdossy László korábbi miniszterelnök volt, aki ellen az volt a vád, hogy az országgyűlés hozzájárulása nélkül vitte bele Magyarországot a Szovjetunió elleni háborúba. Felelősséget viselt továbbá a hivatali ideje alatt lezajlott kamenyec-podolszkiji és újvidéki tömegmészárlásért. Bárdossyt november 3-án ítélték el. Fellebbezését a NOT december 28-án elutasította, majd a kegyelmi kérvény elutasítását követően, 1946. január 10-én végrehajtották rajta a halálos ítéletet.⁸³ Következőként Irnrédy Béla, volt miniszterelnök állt a bíróság elé (november 14—23.), aki a Sztójay-kormányban is fontos szerepet játszott. Egyebek között felelős volt az 1938-as és 1939-es zsidótörvényekért és a Harmadik Birodalommal való szoros együttműködés alapjainak lerakásáért. Az ítélet november 23-án született meg. Imrédyt 1946. február 28-án végezték ki.⁸⁴

Rajniss Ferenc pere következett november 28-án. Rajniss szélsőjobboldali újságíró volt, az antiszemita Magyar Futár c. hetilap alapítója; a Szálasi-kormány kultuszminisztere; háborús és népellenes bűnök vádjával állt bíróság elé. Egyebek közt felelős volt a Horthy 1944. szeptemberoktóberi kiugrási kísérlete elleni összeesküvésért. Rajniss ügyében december 7-én hoztak halálos ítéletet, és 1946. március 12-én kivégezték.⁸⁵

A zsidók számára kétségkívül a magyar zsidóság elpusztításáért közvetlenül felelős „deportáló trió", a Sztójay-kormány belügyi vezérkara elleni per volt a leglényegesebb. Baky Lászlónak, Endre Lászlónak és Jaross Andornak a pere 1945. december 17-én kezdődött, dr. Jankó Péter elnökletével. Mire 1946. január 7-én befejeződött, ország-világ megismerte a végleges megoldás programjának hátborzongató részleteit. A zsidók elpusztításában való felelősségen túl a három háborús bűnöst elmarasztalták az SS-szel a nemzeti érdekek sérelmére való együttműködésben és összeesküvésben is. A bíróság 1946. január 7-én halálos ítéletet hozott. Bakyt és Endrét március 29-én felakasztották, Jarosst április 11-én kivég-zőosztag elé állították.⁸⁶

Szálasi közeli munkatársai közül Budinszky Lászlót, korábbi igazságügy-minisztert, és Pálfíy Fidél grófot, volt földművelésügyi minisztert állították először bíróság elé. Budinszky pere 1945. december 5-én kezdődött. December 12-én halálra ítélték és 1946. március 9-én felakasztották. Pálfíy pere december 12-én kezdődött, december 15-én halálra ítélték, és 1946. március 2-án felakasztották.⁸⁷ Ezután Szálasira és kormányának többi tagjára került sor: Beregfy Károlyra, Csia Sándorra, dr. Gera Józsefre, Kemény Gáborra, Szőllősi Jenőre és Vajna Gáborra. A per 1946. február 5-én vette kezdetét, dr. Jankó Péter elnökletével. Ez a per nagy figyelmet keltett, mivel a vádlottakat tekintették elsősorban felelősöknek az ország teljes tönkretételéért, hiszen megakadályozták Horthyt a Németország szövetségéből való kiugrásban. A per alkalmat adott a vádhatóságnak, hogy tisztázza a nyilas mozgalom hátterét, a náci párttal való kapcsolatát és az ország felszabadulása előtti hat hónapban betöltött szerepét. A vádlottak vallomása gyakran ellentmondott Veesen-mayer és Winkelmann tanúvallomásának, akik igyekeztek a vétkeket teljes mértékben korábbi csatlósaikra áthárítani. A bíróság március l-jén az összes vádlottat bűnösnek mondta ki és halálra ítélte; Beregfyt, Gerát, Szálasit és Vajnát március 12-én végezték ki, Csiát, Keményt és Szőllősit március 19-én.⁸⁸

Az utolsó nagy perben Sztójay Döme volt a fő vádlott. Az egykori berlini követ a német megszállás után kapott miniszterelnöki kinevezést. Hivatali működése alatt pusztították el a magyar zsidóság zömét. Vádlotttársai volt kormányának tagjai voltak: Kunder Antal, Rátz Jenő, Remé-nyi-Schneller Lajos és Szász Lajos.⁸⁹ A per március 14-én kezdődött dr. Pálosi Béla tanácselnök vezetésével. A perbe fogottak ellen az volt a vád, hogy a Harmadik Birodalommal együttműködve feláldozták a nemzeti érdekeket. A bírósági eljárás feltárta Sztójaynak berlini magyar követként játszott szerepét; a megszállás előzményeit és azt az ügybuzgóságot, amelyet kormánya a német követelések teljesítésében, egyebek között a végleges megoldásban tanúsított. A többi háborús főbűnöshöz hasonlóan a Sztójay-csoport is megpróbálta a németekre hárítani az ország tragédiája miatti felelősséget. A bíróság mindazonáltal március 22-én bűnösnek találta őket; Kundért életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, a többieket pedig golyó általi halálra; az ítéletet nem sokkal később végre is hajtották.⁹⁰

E tömeges perekkel párhuzamosan a népbíróságok külön pereket is indítottak több, a magyar zsidóság elpusztításában fontos szerepet játszó személy ellen. Közéjük tartozott Ferenczy László csendőr alezredes, a deportálásokért felelős csendőrtiszt, továbbá Hain Péter és Koltay László, a Magyar Állambiztonsági Rendészet - a „magyar Gestapo" - vezetői. 1946 tavaszán mindhármukat kivégezték.⁹¹ Néhány, csak másodrendű szerepet játszó személyt is perbe fogtak, köztük Antal Istvánt, a Sztójay-kormány igazságügy-, majd propagandaminiszterét, Basch Ferencet, a Volksbund vezetőjét, Fiala Ferencet, a nyilas sajtófőnököt, Kassai (Schallmayer) Ferencet, Szálasi propagandafőnökét, Kolosváry-Borcsa Mihályt, Sztójay sajtófőnökét, és Kovarcz Emil nyilas szervezőt, a magyar zsidótlanító különítmény tagját. Pert indítottak továbbá Hóman Bálint korábbi vallás- és közoktatásügyi miniszter, Hindy Iván tábornok, Budapest nyilas városparancsnoka,⁹² Hubay Kálmán antiszemita újságíró, a Magyar Nemzetiszocialista és Nyilaskeresztes Párt alapítója, és

Omelka Ferenc újságíró, a nyilas Számonkérő Szék volt vezetője ellen. Antalt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de tizenöt év után amnesztiában részesült. Fiala büntetése életfogytig tartó szabadságvesztés volt, de 1956-ban megszökött és nyugatra menekült. Bascht, Kassai (Schallmayer)-t, Kolosváry-Borcsát és Kovarczot kivégezték. Hóman a börtönben halt meg, életfogytig tartó büntetését töltve, Hindyt, Hubayt és Omelkát 1946 tavaszán kivégezték.⁹³

Néhány háborús főbűnöst - köztük Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, Grassy József vezérőrnagyot és Zöldi Márton századost -bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben. 1946. január 12-én halálra ítélték őket, de Szombathelyi Ferenc vezérezredessel, a honvédvezérkar korábbi főnökével együtt valamennyiüket kiadták Jugoszláviának. Itt újra bíróság elé kerültek, és kivégezték őket (lásd a továbbiakban).

Népbíróságok működtek a legtöbb megyeszékhelyen is, hogy döntsenek azokról, akik részt vettek a vidéki zsidóüldözés megtervezésében és végrehajtásában. A vádlottak padjára a legfelsőbb megyei és helyi hivatalnokok (főispánok, alispánok, polgármesterek) kerültek, valamint azok a rendőr- és csendőrtisztek, akik közvetlenül részt vettek a zsidók gettó-sításában és deportálásában.⁹⁴ Népbíróság elé került néhány zsidó is, akiket Magyarországon vagy a táborokban elkövetett kollaborációval vádoltak.⁹⁵

A népbíróságok több éven át folytatták működésüket, s egyre kisebb jelentőségű ügyekben ítélkeztek. 1948. március 1-jéig 39 514 személy ellen indult büntetőeljárás, és 31 472 ügyet tárgyaltak. Ebből 5954-ben megszüntették az eljárást, és 9245 esetben felmentő ítéletet hoztak. A 16 273 elmarasztaló ítéletből 8041 egy évnél rövidebb idejű börtönbüntetést szabott ki, 6110 pedig egy és öt esztendő közötti tartalmút. 41 személyt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára. Összesen 322 embert ítéltek halálra, 146 ítéletet hajtottak végre, a többit életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.⁹⁶

A magyarországi népbíróságok sok háborús bűnpert a vádlott távollétében voltak kénytelenek lefolytatni. 1945 késő tavaszán a visszavonuló náci és nyilas erőkkel olyan magyarok ezrei is elmenekültek, akiket háborús és emberiségellenes bűnökkel vádoltak. Legtöbbjük a megszállt Ausztria és Németország nyugati zónáiban talált menedéket, ahol később le is telepedett. Mások a nyugati világ más országaiba emigráltak, így Ausztráliába, Kanadába, az Egyesült Államokba. A magyar igazságügyi minisztérium 1947-ben listákat állított össze a vádlottakról, és kiadatásukat kérte azoktól az államoktól, amelyekben lakhelyüket gyanította.⁹⁷ A minisztérium kérései azonban hiábavalók maradtak elsősorban azért, mert a beköszöntő hidegháború a nyugati szövetségeseket új politikai és stratégiai célok felé sodorta.

A magyar népbíróságok vegyes eredményekkel működtek. Dr. Be-rend György, a NOT elnökhelyettese a következő értékelést adta:

Ha számításba vesszük, hogy hány felelős beosztású vezető, hány háborús uszító és népellenes agitátor, hány ezer kényszermunkásszázad gyilkos keretlegénye és nyilas tömeggyilkos tűnt fel a felszabadulás előtti huszonöt esztendőben, akkora fenti statisztika még a népbíróságok leghevesebb ellenzőiben is komoly kételyeket kelt.⁹⁸

1952. január l-jétől az 1951. évi III. törvény szerint létesült új igazságügyi szervek váltották fel a népbíróságokat, a NOT-ot és a népügyészségi hivatalokat." Háborús bűnperekre azonban később is sor került. Kettő közülük különösen fontos volt. Az első az 1967 júniusában Budapesten lefolytatott ún. „zuglói nyilasper". Ebben egykori nyilas su-hancokat állítottak bíróság elé, akik védtelen zsidókra vadásztak Budapest XIV. kerületében (Zuglóban). A vádlottak: Kröszl Vilmos, Németh Lajos, Sándor Alajos, Bükkös György, Hollai József, Szőke Antal, Baráth Kálmán, Kálmán László, Füredi Pál, Hernádi Jenő, Erős János, Mészáros László, Monostori Gyula, Kovács János, Pataki Ferenc, Kraut Gyula, Kraut József, Kovács István és Baráth János. Az első három vádlottat halálra ítélték, Pataki esetében perújrafelvételt rendeltek el, a többiek nyolc és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak.¹⁰⁰ 1967 másik nagy pere Schlei Mihály és Kraut Hermina (vagy Bischoff Sándorné), az ún. SS-tol-mácsok pere volt, akik a Volksbundban is aktívak voltak; őket 1967. december 10-én életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.¹⁰¹

Az utolsó magyar háborús bűnper a jelentések szerint egy Szemes Mihály nevű nyilas pere volt, aki szovjet hadifogolytáborból tért vissza 1950-ben, és bűnös múltja a hatvanas évek végéig nem lepleződött le. A bíróság megállapítása szerint a nyilas korszakban sok ártadan embert kínzott meg, rabolt ki és gyükolt meg; 1970 nyarán halálra ítélték.¹⁰²

Néhány magyar állampolgárt Jugoszláviában és Romániában állítottak bíróság elé a német megszállás előtt és alatt elkövetett bűnökért. Itt főleg olyan bűnökről volt szó, amelyek a Magyarországhoz 1940 és 1941 között visszacsatolt terülétekhez kapcsolódtak.

Románia. A romániai népbíróságok az igazságügyi minisztérium által 1945. április 21-én kiadott 312. sz. törvényerejű rendelet rendelkezései alapján létesültek és tevékenykedtek.¹⁰³ Az Észak-Erdélyben a Magyarország által 1940 augusztusában-szeptemberében megszerzett területen elkövetett bűnök két fő perben kerültek a kolozsvári népbíróság elé. Az elsőben 63 személyt vádoltak azzal, hogy románok és néhány zsidó ellen követtek el bűnt Észak-Erdélynek a magyar csapatok által 1940 szeptemberében történt elfoglalása idején.¹⁰⁴

Az észak-erdélyi zsidók üldözése és elpusztítása volt a második tömegper tárgya, 195 személy állt a bíróság elé. Köztük voltak a megyék és a gettóközpontnak kijelölt városok kormányzati tisztségviselői, katona-, rendőr- és csendőrtisztjei. A per 1946 nyarán folyt, dr. Nicolae Matei elnökletévelj Andrei Paul (Pollák Endre) volt a fővádló.¹⁰⁵ A bírósági eljárás napvilágra hozta azokat a hátborzongató részleteket, melyek Észak-Erdély megyéiben és közösségeiben a végleges megoldással együttjártak. A bíróság szigorú ítéletet hozott - 29 vádlottat halálra ítélt és még többet életfogytig tartó börtönbüntetésre -, számos vádlottat sajnos csupán távollétében ítélhettek el. így például Paksy-Kiss Tibor ezredest, az országrész zsidóságának gettósításáért felelős csendőrtisztet is.¹⁰⁶

A legszigorúbb büntetéseket azok kapták, akik különös kegyetlenséget tanúsítottak a gettókban.¹⁰⁷ De mint a legtöbb, újonnan kialakuló, szovjet típusú népi demokrácia, Románia is olyan társadalompolitikára tért át, amely számított az 1946-ban elítéltek némelyikére is. Egy 1950 elején hozott rendelet értelmében azok az elítéltek, akik „jó magaviseletet tanúsítottak, lelkiismeretesen végezték feladataikat, és bebizonyították, hogy börtönbüntetésük során alkalmassá váltak a szocialista együttélésre", akár azonnal is szabadlábra kerülhettek, akármilyen szigorú volt az ítéletük.¹⁰⁸ E „rehabilitált" személyek közé kerültek olyanok is, akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek.

Jugoszlávia. A magyar hatóságok a fegyverszüneti egyezmény 14. cikkelye és a 4770/1945. M. E. rendelet alapján kiadtak Jugoszláviának néhány olyan katonatisztet, akiket bűnrészességgel vádoltak több ezer szerb és zsidó 1942 januárjában és februárjában történt lemészárlásában a Bácskában, illetve munkaszolgálatosok Ukrajnában és Borban, Szerbiában történt megölésében való részvétellel. Közülük egyeseket, akik a végleges megoldás programjában való tevőleges részvétel is terhelt, először Magyarországon fogták perbe, és ítélték halálra. (A kiadatási egyezmény szerint, ha a jugoszlávok enyhébb ítéletet hoztak volna, vissza kellett volna adniuk őket Magyarországnak.)

Grassy és Zöldi magyarországi pere 1946 január 8-án kezdődött. Bűnösnek találták őket az újvidéki vérengzésekben és a zsidók 1944-es gettóba zárásában és deportálásában való közreműködésben. Január 12-én kötél általi halálra ítélték mindkettőjüket. Feketehalmy-Czeydner magyarországi pere március 12-én, Szombathelyi Ferencé, a vezérkar főnökéé március 28-án kezdődött. A bíróság őket is bűnösnek találta. Mind a négyüket átadták a jugoszlávoknak, akik Gaál Lajossal, Bajsy Ernővel (Bácska korábbi alispánjával). Nagy Miklóssal (Újvidék korábbi polgármesterével), Bajor Ferenc tábornokkal és Perepatits Pállal (a kémelhárító szolgálat korábbi képviselőjével) újból bíróság elé állították őket. A per 1946. október 24-én kezdődött Újvidéken és hat nappal később mind a kilenc vádlottat halálra ítélték. Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt és Zöldit kötél általi, a többieket golyó általi halálra, Feketehalmy-Czeydnert november 5-én akasztották fel Zsablyán, ahol az újvidéki vérengzések elkezdődtek; a többieket egy nappal korábban, Újvidéken végezték ki.¹⁰⁹

A magyar zsidóság elpusztításával kapcsolatos ügyekben több nagy háborús per volt a Német Szövetségi Köztársaságban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Izraelben. Ezekben a Harmadik Birodalom különféle szerveinek olyan tagjai kerültek bíróság elé, akiknek közvetlen részük volt a magyarországi végleges megoldás eltervezésében és megvalósításában.

Német Szövetségi Köztársaság. A végül Nyugat-Németországgá vált területen több perben is foglalkoztak a magyar zsidók ellen elkövetett bűnökkel. Nürnbergben a Harmadik Birodalom 21 vezetője állt a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt, az Egyesült Államok Katonai Törvényszéke 185 vádlott ellen tizenkét bűnpert folytatott, a brit megszállási övezetben is indultak perek, akárcsak a német bíróságokon az 1950-es évek elejétől.¹¹⁰ Nürnbergben a magyar zsidóságot ért tragédiát Kalten-brunner és Ribbentrop ügyével kapcsolatban tárgyalták. Az amerikaiak az Oswald Pohl, a Flick, az I. G. Farben és a Krupp érdekcsoport ügyével, valamint a követekkel kapcsolatban vetették fel Magyarország ügyét; a britek elsősorban a Josef Rramerrel és 44 más vádlottal megindult, az auschwitzi, natzweileri és bergen-belseni táborokkal kapcsolatos ún. Bel-sen-perben érintették a magyar zsidóság tragédiáját.

A magyar zsidóság szempontjából az Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom egykori teljhatalmú magyarországi megbízottja elleni per volt a legfontosabb. A követek perének (1948) egyik fővádlottjaként több vádpontban is elmarasztalták. 1949 áprilisában húszévi börtönbüntetésre ítélték, de 1951 januárjában John J. McCloy, az Egyesült Államok németországi főbiztosa tízévi börtönre változatta az ítéletet. A következő évben pedig egy különleges amerikai bizottság javaslatára szabadon bocsátották.¹¹¹

A magyar zsidók ellen elkövetett bűnök néhány, a francia és szovjet katonai törvényszék előtt lefolytatott perben is előkerültek. A francia bíróságok főleg a koncentrációs és munkaszolgálatos-táborokban elkövetett bűnökkel foglalkoztak.¹¹²

A nyugatnémet igazságügy-miniszter 1965 elején a Bundestagnak beszámolva megállapította, hogy a három nyugati megszálló hatalom közelítőleg 5000 nemzetiszocialista bűnökkel vádolt személyt ítélt el.

A szovjet bíróságok jóval több ügyben ítélkeztek. E perek között szerepelt Franz Jaeckelné, az Ostland SS és rendőrségének főparancsnokáé; az ő parancsnoksága alá kerültek a magyarországi „hontalan" zsidók, akiket 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszkijban és környékén legyilkoltatott. Jaeckelnt 1946-ban kivégezték. A szovjet hatóságok által lefolytatott perek egyike-másika állítólag összefüggött a Szovjetunió kelet-németországi politikájával. Szovjet források szerint 1950 májusában még 13 532 különböző háborús cselekményekért elítélt személyt tartottak szovjet táborokban fogságban. A szovjet katonai bíróságok által elítélt személyek közül 1950 januárjában 10 513-at „büntetésletöltés végett átadtak a szovjet megszállási övezet hatóságainak".¹¹³

A nyugati megszállási övezetekben 1945 vége felé újraalakultak a német bíróságok, a nemzetiszocialista pereket azonban az 1945. október 30-i, 4-es sz. ellenőrző bizottsági törvény nem engedte át illetékességi körükbe. Különösen a szövetségesek ellen elkövetett bűnök perügyeitől voltak eltiltva. Ezeket a korlátozásokat az 1949. november 23-i 13-as sz. szövetséges főbizottsági törvény hatályon kívül helyezte; ez a törvény 1950. január l-jével lépett életbe. Nyugat-Németország bíróságai nagy számban indítottak eljárást nemzetiszocialista bűnök ügyében. Ide tartoztak a politikai ellenfeleknek a náci hatalomátvétel utáni eltüntetésével vádoltak vagy a külföldön elkövetett bűnökért felelősek.

1945 és 1965 között a nyugatnémet bíróságok 6115 személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet abból a 61 761-ből, akik ellen a közvádlók vizsgálatot indítottak. Abűnösnek találtak közül 1949 végéig 4419-et ítéltek el, 1954 végéig pedig 1425-öt. 1965 elején 13 892 személy ügyében nem fejeződött be még az eljárás, 542 személy esetében „időlegesen felfüggesztették" az eljárást, mert a vádlott holléte ismeretlen volt, vagy a vonatkozó idegen kormány megtagadta a kiadását. Ezek közé a vádlottak közé tartozott Martin Bormann SS-Obergruppenführer, a Pártkancellária főnöke, Heinrich Müller SS-Gruppenfíihrer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV. osztályának vezetője, Eichmann közvetlen fölöttese, valamint dr. Horst Schumann és dr. Josef Mengele auschwitzi orvosok.¹¹⁴

A magyar zsidók katasztrófáját tekintve a nyugatnémet bíróságokon lefolytatott perek közül Hermann A. Krumey, illetve Ottó Hunsche, Eichmann magyarországi Sonderkommandójának két vezet© tagja ellen folytatott per volt a leglényegesebb. Krumeyt és Hunschét 1960-ban tartóztatták le először. Egy fellebbviteli bíróság szabadlábra helyezte őket, majd Hessen tartomány főügyészének, dr. Fritz Bauernak a vádindítványa nyomán ismét letartóztatták őket. Az 1964. április 27-én, a Frankfurt am Main-i esküdtszék (Schwurgericht) előtt folytatott kilenc hónapos tárgyaláson Hunsche felmentést kapott, Krumeyt pedig ötévi kényszermunkára ítélték (1965. február 3-án). Arnold Schmidt főbíró indoklása szerint „a két korábbi náci vezetőről nem bizonyosodott be, hogy zsidók legyilkolását kezdeményezte volna, vagy közvetlen része lett vokia ilyesmiben". Az ügyész fellebbezésére a karlsruhei fellebbviteli bíróság 1968-ban érvénytelenítette az esküdtszék döntését, és új tárgyalást rendelt el. Ez alkalommal Krumeyt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Hunschét pedig tizenkét esztendőre (1969. augusztus 29-én).¹¹⁵ A karlsruhei szövetségi bíróság (Bundesgerichtshof) 1973. január 17-én helybenhagyta a kiszabott büntetéseket.¹¹⁶

Victor Capesius, az 1963 decemberétől 1965 augusztusáig tartó, ún. Auschwitz-per egyik vádlottja nagy szerepet játszott a magyar zsidók tragédiájában. Erdélyi gyógyszerész volt, aki segédkezett Mengelének a zsidók szelektálásában. Kilenc esztendei szabadságvesztésre ítélték, ám nem sokkal az után, hogy a Bundesgerichtshof helybenhagyta az alsóbbfokú bíróság döntését, szabadon bocsátották. A karlsruhei bíróság ugyanis úgy rendelkezett, hogy a büntetésébe bele kell számítani azt az időt, amelyet Capesius internálásban töltött a háború után.¹¹⁷

A nyugatnémet hatóságok három más olyan, magas rangú harmadik birodalombeli vezető ellen indítottak még eljárást, akiknek fontos részük volt a magyarországi zsidóság elpusztításában: Horst Wagner és Eber-hard von Thadden, a német külügyminisztérium Inland II. osztályának két vezető tisztviselője, és Albert Theodor Ganzenmüller, a Birodalmi Szállítási Minisztérium vasúti ügyekért felelős államtitkára ellen. A Wagner és von Thadden ellen az esseni Schwurgericht előtt folyó per 1960-ban kezdődött, de az ügyészség csak 1968-ra készült fel a bűnvádi eljárásra. De ott von Thadden már nem volt jelen, mert 1964. november 8-án autóbaleset áldozata lett, Wagner pedig, akit óvadék ellenében szabadlábra helyeztek, egymás után adta be a halasztási kérelmeket, vé-dőügyvéd-változtatásra és rossz egészségi állapotára hivatkozva. A per végül is 1972. május 29-én vette kezdetét, de szinte azonnal felfüggesztették, mert Wagner szemműtéten esett át.¹¹⁸ Horst Wagner Hamburgban halt meg, 1977. március 13-án.

Ganzenmüller pere - őt a zsidók deportálásához szükséges vasúti vagonok előteremtésével vádolták -1971. június 2-ára volt kitűzve, a düsseldorfi Schwurgericht elé. Az 1973. május 3-án kezdődött pert bizonytalan időre elhalasztották, mert védőügyvédjének elfoglaltsága volt egy másik, elhúzódó perben.¹¹⁹

Ausztria. Ausztriában két fontos per állt közveden kapcsolatban a magyarországi zsidóság katasztrófájával. Az elsőben Siegfried Seidl volt a vádlott. Seidl előbb a theresienstadti koncentrációs tábor parancsnokaként, később a magyarországi Eichmann-féle Sonderkommando egyik vezetőjeként működött. A végleges megoldás programjának szakértőjeként különösen a székesfehérvári, egri, marosvásárhelyi, mátészalkai és nyíregyházi terület zsidóinak összeterelésében és deportálásában volt tevékeny. Seidlt háborús és népellenes bűntettekben marasztalták el, és 1946. október 4-én Bécsben kivégezték.

A második perben Franz Novak állt a bíróság elé, egy SS-százados, aki Eichmann szállítási tisztje volt, és összekötőként szolgált közte és a Birodalmi Szállítási Minisztérium között. E minőségben elsősorban az ő feladata volt a deportálóvonatok megszervezése. Novak tizenöt évig élt háborítatlanul Ausztriában a háború után, míg végül 1961-ben letartóztatták. Először 1964 novemberében ítélkeztek felette, és alacsonyabb rendű vádpontban találták bűnösnek: a bevagonírozás közbeni brutalitásban; a vád ugyanis megállapította, hogy Novak tudott arról, hogy az áldozatokat elegendő élelem és víz nélkül zsúfolták be a vagonokba. Mivel a tömeggyilkosság vádja alól mentesült, így csak nyolcévi börtönre ítélték. Fellebbezés után a bécsi Oberlandesgericht (fellebbviteli bíróság) megsemmisítette az ítéletet, és új pert rendelt el. Az 1966 szeptemberében tartott második per után 1966. október 6-án a bíróság elrendelte Novak szabadon bocsátását, mivel az esküdtszék holtpontra jutott a tekintetben, hogy Novak megtagadhatadan parancsra cselekedett-e. Novakot harmadízben azután fogták perbe, hogy a bécsi Oberlandesgericht az esküdtszék „elégtelen jogi felvilágosítása" alapján érvénytelenítette a felmentő ítéletet. Ennek a pernek az eredményeképpen, amely 1969. december 20-án kezdődött, Novakot ismét egy rendbeli bűntettben találták bűnösnek, és kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Ám az Oberlandesgericht újra egyetértett a védelem fellebbezésével, és 1971 augusztusában újabb pert rendelt el. A negyedik per 1972 márciusában folyt le, és az esküdtszék ugyanúgy foglalt állást, mint az első perbeli elődje. így „a halál állomásfőnöke" egyeden vádpontban, „tehervagonok túlzsúfolásában" marasztaltatott el, és 1972. április 13-án hétévi börtönbüntetésre ítélték.¹²⁰

A magyar zsidóság elpusztítása tekintetében fontos volt Walter Deja-co és Fritz Kari Ertl SS-tisztek és építészek 1972-es bécsi pere is; ők voltak a tervezői az auschwitzi gázkamráknak és krematóriumi kemencéknek. Dejaco, holott 19 6 l-ben feljelentés érkezett ellene az osztrák hatóságokhoz, tíz éven át továbbra is szabadon élhetett. Az 1972. január 18-án kezdődött tárgyalás után mindkét vádlott felmentést kapott a gyilkosság vádja alól, és március 10-én elbocsátották őket az őrizetből. Az esküdtszék arra jutott, hogy a vádlottak katonai parancsra cselekedtek, és nem volt tudomásuk arról, hogy a kemencéket halotthamvasztásra fogják használni.¹²¹

Ausztriában bíróság elé kerültek olyan SS-katonák is, akik megkínozták, megölték a magyar zsidó deportáltakat a Birodalom táboraiban és al-táboraiban, így például Buchenwaldban és Mauthausenben.¹²²

Más országok. A magyar zsidóságot érintő bűnperek folytak Lengyelországban, Csehszlovákiában és Izraelben is. Lengyelországban a magyar zsidóság elpusztítása Rudolf Franz Ferdinánd Hossnek, Auschwitz hajdani parancsnokának perében került előtérbe. Hösst egy varsói törvényszék 1947. március 29-én ítélte halálra, és néhány nap múlva Auschwitzban ki is végezték. Csehszlovákiában Dieter Wisliceny, Izraelben Adolf Eichmann perében tárgyaltak részletesen magyar témákat, hiszen mindketten vezető szerepet játszottak a budapesti Sonderkommando akcióiban. Wislicenyt Nürnbergben hallgatták ki először, mint a vád tanúját. Később kiadták Csehszlovákiának; Pozsonyban állították bíróság elé, és a szlovákiai, görögországi és magyarországi zsidók elpusztításában vállalt szerepe miatt 1948. február 27-én bűnösnek mondták ki. Május 4-én Pozsonyban felakasztották.¹²³

Eichmannt, akit 1960 májusában izraeli ügynökök fogtak el Argentínában, Jeruzsálemben állították bíróság elé. A nagy feltűnést keltő per után, amelyben teljes összetettségben feltárult a végleges megoldás krónikája, Eichmannt 1962. május 31-én Ramlában felakasztották.¹²⁴

A magyar zsidóság megsemmisítésében közvetlenül vagy közvetve részt vett különféle náci szervezeteknek sok vezető tagját fogták perbe és büntették meg, de sokan voltak olyanok is, akiknek sikerült elkerülniük a bűnvádi eljárást. Az egyik Kurt Becher volt, aki a mai napig gazdag gabonakereskedőként él nagyrészt Kasztner jóvoltából, aki eskü alatt tett, írásos nyilatkozatban állt ki mellette (lásd a 29. fejezetet); közülük való Ottó Winkelmann is, a magyarországi SS és a rendőrség egykori főparancsnoka.¹²⁵ Éppily szerencsésen járt a német külügyminisztérium, a Gestapo, a kémelhárító és biztonsági szolgálat sok más magyarországi vezető tisztviselője is.¹²⁶

Elkerülte a számonkérést maga a kormányzó is. Noha Horthy Miklós nyilvánvalóan felelős volt azért az egyezményért, amely magyar zsidó „munkások" százezreinek a Birodalom számára való „átadásáról" intézkedett, és azért is, hogy tétlenül figyelte a tömeges deportálásokat, semmiféle igazságszolgáltatási lépést nem kezdeményeztek ellene sem a szövetségesek, sem a magyarok. Meglehetősen kényelmes körülmények között tartották amerikai őrizetben, és csak tanúként szerepeltették Veesen-mayer perében. Barátai és a vele rokonszenvezők előszeretettel hivatkoznak arra, hogy 1944. július 7-én leállította a deportálásokat, és így megmentette Budapest zsidóságát, ám gondosan elhallgatják azokat a tetteit, illetve ezek hiányát, amelyek lehetővé tették a német-magyar zsidótlaní-tók számára, hogy a magyar vidéket néhány hónapleforgása alatt juden-ránné tegyék.¹²⁷

A háborús és emberiségellenes bűnökért perbe fogottak, különösen Nyugat-Németországban és Ausztriában, csak törtrészét alkotják azoknak a náciknak és SS-tagoknak, akik ilyen vagy olyan mértékben cselekvő részesei voltak a zsidókérdés „megoldásának". Ebben a szövetségesek, valamint Németország és Ausztria kormányai a vétkesek, hiszen az ő feladatuk volt a háborús bűnesetekkel kapcsolatos vádemelés. Noha a háború alatt a szövetségesek nem vettek részt semmiféle mentőakcióban, „ünnepélyesen elhatározták, hogy a (zsidók elleni bűntettekért) számadással tartozók ne kerülhessék el a megtorlást". A háború után újonnan megfogalmazódott nemzeti érdekeik kibontakoztatása azonban előbbre-valónak bizonyult. A nyugati szövetségesek igyekeztek az általuk ellenőrzött területeken demokratikus, antikommunista rendszereket kiépíteni, a szovje-tek pedig a saját felfogásuk szerinti „népi demokratikus" és „antiimperialista" kormányok felállításáról gondoskodtak. Politikai és ideológiai céljaiktól vezérelve, hamarosan kibújtak fenti kötelezettségeik alól.

A szövetségesek, a német és osztrák közvélemény megbétátése és az általuk kívánt irányba mutató politikai előrehaladás gyorsítása érdekében egyre inkább tartózkodtak attól, hogy eljárást indítsanak a végleges megoldás programjában részt vállalt több ezernyi ember ellen, és a már elítéltekkel szemben is egyre elnézőbbekké váltak. A megszálló hatóságok, majd utóbb az illetékes kormányok által adott amnesztiák következtében sok elítélt nácinak enyhítették a büntetését, sokan nem is kerültek börtönbe, mert még a büntetés megkezdése előtt szabadon bocsátották őket. A szövetségesek viselkedése ugyan nem jelentette azt, hogy megbocsátották vagy elfogadták volna a zsidók megsemmisítésével elkövetett bűnüket, de az általuk követett magatartás mégis a pillanatnyi érdek győzelmét jelentette az erkölcsösség és az igazságszolgáltatás felett.

1. A budapesti zsidók felszabadulásának egyes részletéiről lásd Lévai, Fekete könyv, 257-260. o. és Ilona Benoschofsky: „The Position of Hungárián Jewry After the Liberation." HJS, 3:237-260. o.

2. A Vörös Hadsereg által felszabadított magyar zsidók közül sokat a Steovjet-

unióba vittek. Nagyobb csoportjuk a belorussziai Szluckba került. „Deportáltak Fehéroroszországban." Hírek az elhurcoltakról, 1945. augusztus 14. A 10. fejezet szól arról, hogy hogyan bántak a szovjetek a hadifogságba esett zsidókkal.

3. Ezek az adatok megegyeznek a magyarországi Holocausttal foglalkozó legtöbb szerző adataival, Lévai Jenőt is ideértve. Lásd Zsidísors Magyarországon c. munkáját, 464-469. o. és Fekete könyvét, 313-316. 0. Lásd továbbá Yehuda Don és George Magos: „The Demographic Development of Hungárián Jewry." Jewish Social Studies, New York, 45. kötet, 1988. nyár-ősz, 189-216. o.

4. A „trianoni Magyarország" kifejezés Magyarország 1938. novemberi és az 1945. januári fegyverszünet utáni teljes területét jelöli. A korábbi kisantanthatalmak-tól 1938 és 1941 között szerzett területek „visszacsatolt terület" vagy „visszaszármazott területek" néven szerepelnek.

Bár a nácik ideológiailag a cigányokat is kiirtásra szánták, Magyarország cigányai jórészt megmenekültek. A magyar cigányság történetének egyik kutatója, Karsai László szerint a magyarországi cigányok üldöztetése inkább társadalmi, semmint faji alapokon folyt, és elsősorban a nomád körülmények között élő cigányok ellen irányult. Sok cigány szolgált a honvédségben vagy őrizte a zsidó munkásszázadokat. 1944 végén sok cigányt különleges munkásszázadokba soroztak be. Noha a nyilas hatóságok több intézkedést is tervbe vettek a Nyugat-Magyarországon élő cigányok ellen ^ellenőrzésük már csak erre a területre terjedt ki -, nem deportálták őket. Karsai szerint a mintegy 200 000 fős magyar cigányságból kb. 5000 esett az 1944-45. évi üldöztetések áldozatául. Kb. 1000 halt meg magyar vagy német munkatáborokban, és több százon végeztek ál-orvosi kísérleteket. Lásd „Cigánykérdés Magyarországon, 1944-1945." Régió, 1991. 1. 124-143. o.; valamint uő: „Cigány katonai munkásszázadok Magyarországon 1944-1945-ben." Hadtörténeti Közlemények, 104. 2. 157—166. o. Könyv alakban lásd: Cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi, Bp., 1992. Igen túlzottnak tekinthetők azok a becslések, amelyek szerint a Holocaust idején megölt cigányok száma 28 000 és 32 000 közé tehető. Dávid Crowe: „The Gypsies in Hungary." In: The Gypsies of Eastem Europe. Szerk.: Dávid Crowe-John Kolsti. M. E. Sharpé, Armonk, N. Y., 1991. 117-131. o,

6. Varga László: A magyarországi zsidóság megsemmisítése, 1944-1945, Évkönyv 1983/84. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1984, 389-420. o. Rövidített angol nyelvű változata: „The Losses of Hungárián Jewry: A Contribution to the Statistical Overview." In: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham (Institute for Holocaust Studies of the City Uni-versity of New York), New York, 1990, 256-265. o. Lásd továbbá uő: „Ungarn." In: Wolfgang Benz (szerk.), Dimensiondes Völkermords. R. Oldenbourg, München, 1991, 331-351.0. Másfajta számításokkal sokkal alacsonyabb számokat közöl StarkTamás: „A magyar zsidóság veszteségei." História, 1989. 1-2. 54-56. o. Lásd ezenkívül uő: Magyarország második világháborús embervesztesége. MTA Történettudományi Intézet, Bp., 1989, és Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után, 1939-1955. MTA Történettudományi Intézet, Bp., 1995. Stark két kollégájával, Szabó Péterrel és Sza-kály Sándorral 1992-ben ellentmondásos tanulmányt tett közzé, amely torzán ábrázolta a munkaszolgálatos-rendszert: „A magyar munkaszolgálat." Magyar Nemzet, 1992. február 20. Tömör bírálata: Rónai Tamás: „Maradjunk a tényéknél." Uo., 1992. február 26. Lásd végül Snyder Árpád: „Becslés Magyarországnak második világháború következtében elszenvedett emberveszteségeiről", Magyar Statisztikai Szemle, 1946/1-6, 2. o.

7. Az egyedüli kivételek azok a közösségek voltak, amelyeknek zsidó lakosságát Strasshofba vitték. Lásd a 21. fejezetet.

8. A források nem adnak magyarázatot a 32.1. és a 32.2. táblázatban a zsidóság 1941, évi teljes lélekszámára megadott számok közti csekély eltérésre.

10. Uo., 8. o. Lásd továbbá Pach Zsigmond Pál: A magyarországi zsidóság mai statisztikájának szembetűnő jelenségei. Maradék zsidóság. A magyarországi zsidóság 1945146-ban. Szerk.: Benoschofsky Imre. A Budai Izraelita Aggok és Árvák Menházegyesületének Kiadványa, Bp., 1946, 22-33. o. További hivatkozásokat lásd Ran-dolph L. Bráhamnél: The Hungárián Jewish Gatastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. New York, Institute,-for Holocaust Studies of the City University of New York, 1984, 302-307. o.

11. Az életben maradottak lelki és fizikai betegségeinek részleteiről lásd Kulcsár István: „A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban." Maradék zsidóság, 34-38. o. Benoschofsky Hona: „Korszellem és gyermekkor. Lelki helyzetkép gyermekeinkről", uo., 38-46. o.; Mária Béla: „Egészségügyi helyzet", uo., 46-51. o. A második és harmadik nemzedékre tett hatást elemzi Júlia Szilágyi és mások: „The Second and the Third Generation Holocaust Survivors and Their Descen-dants." In: Studies on the Holocaust in Hungary, i. m., 238-255. o.

12. Egy számvetés szerint Magyarország nemzeti vagyonának 40,1%-át vesztette el. Ez a veszteség 21,9 milliárd pengőt tett ki (1930-as értékszinten); ez ötszöröse az 1938-as nemzeti jövedelemnek. Ausch Sándor: 1945-1946. évi infláció és stabilizáció. Kossuth, Bp., 1958, 63. o. 1941-42-ben a pengő hivatalos árfolyama közelítőleg 20 cent volt. A feketepiacon azonban 11-13 pengő között mozgott a dollár ára. Uo., 30-31. o.

13. A legtöbb életben maradott - éppen csak hogy hazatérve a koncentrációs táborból vagy a munkaszolgálatból - alig talált valamit korábbi tulajdonából, ha talált egyáltalán. Mivel a háborús pusztításban komolyan károsodott az ország gazdasági élete, nagyon szűkösek voltak a munkalehetőségek. Az életben maradottakat sújtó gazdasági nehézségek bizonyos részleteiről lásd „A budapesti zsidóság nyomora" c. cikket. Maradék zsidóság, i. m., 51-56. o. Lásd továbbá Heller Imre: „Zsidó egzisztenciák kérdése." Uo., 5 6-60. o.

14. Igen szorosan együttműködött Romulus Poppal, a kisebbségi ügyek új miniszterével, és Ion el Poppal, a Felszabadult Erdély Igazgatásának újonnan kinevezett főbiztosával (Inalt Comisar pentru administrarea Transilvaniei eliberate). További részleteket lásd a 28. fejezetben.

15. Marton különösen közeli együttműködésben állt W. von Steigerrel és Charles Kolbbal, a Nemzetközi Vöröskereszt bukaresti küldötteivel. Megbízólevelét lásd Haifa University, Center of Historical Studies, R4b21-A.M.E. 1/29 köteg. Lásd továbbá Marton Ernő-akták, Yad Vashem Levéltár JM/2625/1.

17. Az 1938-as első zsidótörvény megszavazásáig Görög Frigyes bankigazgatóként is működött. 1948-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol megalapította és sok éven át vezette a Magyar Zsidók Világszövetségét (World Federation of Hungárián Jews). New Yorkban halt meg 1978-ban, 87 esztendős korában. Számvetését lásd az 1968. március 14-én és április 19-én Yehuda Bauer által vele készített interjúban: Hebrew University of Jerusalem, Institute of Contemporary Jewry, Oral History Division, no. (47) 15. Lásd továbbá a 29. fejezetet. .

18. A június 22-i összejövetelen Marton elnökölt, s jelen volt Stöckler Lajos, a Pesti Izraelita Hitközség és a Magyar Zsidóság Központi Irodájának képviseletében. Kahán-Frankl Samu, az ortodox közösség vezetője, Geyer Albert, a Magyar Cionista Szövetség vezetője, Wilhelm Károly, a Joint bukaresti és genfi irodájának képviseletében, Offenbach Sándor cionista vezető, valamint Görög. Az új Joint Bizottság Biss Andrásból, Földes Istvánból, Friedl Ráfiból, Geyerből, Görögből, Kahán-Franklból, Offenbachból, Reiner Imréből, Salamon Mihályból, Stöcklerből, Roth Siegfriedből és Wilhelmből állt. Marton Ernő-akták, Yad Vashem, JM/2625/1. Lásd továbbá Haifa University, Center for Historical Studies, H4b 17-A.M.E. 2/27. köteg.

19. A Pesti Izraelita Hitközséget Földes István képviselte, az ortodox közösséget Reiner Imre, a cionistákat Salamon Mihály, Roth Siegfried, Pil Moshe és Zink Gyula. Emellett ott voltak a vidéki közösségek képviselői (Stern Márton, Züszmann Alfréd és Vida Miklós), a rabbikaré (Hevesi Ferenc és Benoschofsky Imre), valamint a munkaszolgálatosoké (Simor Dezső). Lévai, Fekete könyv, 263-264. o.

20. A különböző táborokban életben talált emberek nevét, születési évét és lakóhelyét a Hírek az elhurcoltakról közölte, amelyet a DEGOB adott ki. Az első kiadás 1945. július 3-án, az ötödik, utolsó 1945. október 20-án jelent meg. A névsorokban megjelölték azokat is, akiket rehabilitációra Franciaországba, Svédországba és Svájcba vittek, illetve - állítólag foglyokként - a Szovjetunióba. A sajtótermék példányai megtalálhatók a budapesti Széchényi Könyvtárban.

21. A legtöbb ilyen tanúvallomást és személyes elbeszélést a palesztinai Jewish Agency dokumentációs osztályának támogatásával lefordították angolra, és hozzáférhetők a Yad Vashem Levéltárban, 0-2, 0-3, 0-7, 0-11, 0-15, 0-33, 0-37 és 0-39-es sz. köteg, és a YIVO levéltárban, 768-78l-es köteg.

22.1945 végéig az amerikai Joint 9 millió svájci frankot osztott szét. 32 gyermekszállást tartott fenn Budapesten, és 6-ot vidéki városokban. 210 közösségben osztott szét élelmet, gyógyszert és pénzt. Lévai, Fekete könyv, 264. o.

23. Karbach 1946. február 6-i feljegyzése Kubowitzkihoz; Haifa University, Center for Historical Studies, H4cl3-A.M.E. 1/13. köteg.

Arról, hogy a magyar zsidó vesetőknek milyen szerepük volt a Joint működésében, cionista bírálatot mond Dénes Béla: A VO-s vüág Magyarországon. Kossuth, Bp., 1991,55-57.0.

24. A tengelyhatalmak csatlósállamai közül Magyarország kötött a legkésőbb fegyverszünetet a három fő szövetségessel. A fegyverszünetet 1945. szeptember 14-én iktatták törvénybe, V. sz. törvényként. Az angol és orosz eredeti szöveget és magyar fordítását lásd az 1945. évi országos törvénytárban, Bp., 1945. szeptember 15., 1-22. o.

25. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányt az Ideiglenes Nemzetgyűlés választotta meg Debrecenben, 1944. december 22-én. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek dr. Zse-dényi Béla elnöklete alatt 230 küldöttje volt, különböző náciellenes pártok képviselőiből. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányt Dálnoki Miklós Béla vezérezredes vezette, a Kommunista Párt, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt két-két tagot delegált. A kormánynak tagja volt még Faragho Gábor tábornok és Teleki Géza gróf, akik Horthy küldöttjeiként vettek részt az 1944. szeptemberi moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon. Az ideiglenes kormány és nemzetgyűlés 1945 áprilisában tette át székhelyét Budapestre. Jóllehet az 1945. november 4-i általános választások után, amelyben a Kisgazdapárt a szavazatok 59,9%-át nyerte el (a 409 képviselői helyből 245-öt), állandó kormány alakult, a tényleges hatalom még egy ideig a szovjet túlsúlyú Szövetséges Ellenőrző Bizottság kezében volt: a kisgazda parlamenti képviselők között három zsidó volt: Anti Ödön, Borsa Mihály és Offner Alfréd. A Szociáldemokrata és a Kommunista Pártban is fontos szerephez jutottak zsidó és zsidó származású politikusok. Buchinger Manó, Justus Pál, Kertész Miklós, Ries István, Szeder Ferenc és Faragó László fontos személyiségek voltak a szociáldemokraták között, Rákosi Mátyás, Vas Zoltán, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József pedig a kommunisták között játszottak vezető szerepet.

26. A szöveget lásd a Magyar Közlönyben, Bp., 9. sz., 1945. március 17. Kissé rövidített alakban, s néhány idevágó határozattal egyetemben lásd Két év hatályos jogszabályai, 1945-1946. Szerk.: Bacsó Ferenc stb. Bp., 1947, 262-263. o.

27. A szöveget lásd Hatályos jogszabályok gyűjteménye 1945-1958. Bp., 1960,34-35. o. A zsidókra vonatkozó háború utáni jogi rendelkezések értékelését lásd Déry Endre, Elbert Endre, Friedmann Endre és Vági József könyvében: A fasizmus üldözöttéit védő jogszabályok, 1945-1946. Az American Joint Distribution Committee Magyarországi Bizottsága, Bp., 1946.

28. A felszabadulás után Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség és a magyar zsidóság hajdani vezetője kénytelen volt leköszönni, főként a cionisták nyomására, akik erősen bírálták a megszállás alatti szerepét. Több beszámoló állítása szerint Stöckler, aki eredetileg a cionisták segítségével jutott háború utáni vezető helyéhez, eszközévé vált az egyre növekvő súlyú kommunista nyomásnak. Lásd például Eugene Du-schinsky: Hungary. Thejews in the Soviet Satellites. Syracuse University Press, Syracu-se, N. Y., 1953,405., 414-415. és 420-450. o.

29. A bizottságnak tagja volt Stöckler (elnök), a Pesti Izraelita Hitközség képviseletében Csobádi Samu, a Budai Izraelita Hitközség vezetője, Geyer Albert, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, Papp Róbert, a Szegedi Izraelita Hitközség tiszteletbeli elnöke, és Szemeire Samu, az Izraelita Tanítóképző Intézet korábbi vezetője. Lévai, Fekete könyv, 265-266. o.

30. Az 1947-ben működő zsidó hitközségek felsorolását lásd Zsidó Világkongresszus, no. 8-9. 1948. április 1., 17-19. o.

31. Az 55 hivatalból 1946 végén már csak 18 működött. Ez időben a következő közintézmények szolgáltak vidéken: 10 menhely, 24 művelődési otthon, 11 aggok háza, 7 rituális fürdő, 4 kórház és 3 napközi otthon. Legtöbbjük a nagy zsidó közösségekben volt Debrecenben, Miskolcon, Pécsett és Szegeden. Uo., 15. o.

32. A 258 vidéki zsidó közösségből 1946-ban 249-nek volt zsinagógája. Ebből 125 használhatatlan volt a német megszállás alatti károsodások miatt. 184 zsinagógában teljesen és 65-ben legalább felerészben elpusztultak a bútorok, a felszerelés és a rituális tárgyak.

33. 1947 elején a neológ és a status quo hitközségeknek 80 rabbijuk és segédrabbijuk volt. 44 közülük Budapesten működött. Az ortodox hitközségekben 27 rabbi és 37 segédrabbi szolgált, közülük 17 Budapesten. Uo.

34. A budapesti hitközségek számos zsinagógájából 15 sérült meg. Két romba dőlt kivételével 1946 végére újjáépítették őket. 1947 elejére az 55 ortodox imaházból 29 újra működött. Az 1946-47-es és 1947-48-as tanévben Budapesten működő tanintézményekről adatokat lásd uo., 16-17. o. Lásd továbbá Duschinsky i. m., 398-399. o. és 412^15.0.

35. Az első kérést 1945. március 5-én nyújtották be. Ezt az év folyamán több is követte. Kivonatot lásd Lévai, Fekete könyv, 266-270. o.

36. A rendeletek és jogszabályok részleteit lásd Déry és mtsai: A fasizmus üldözöttéit védő jogszabályok.

37. Az említett 1946. évi XXV. tc. utal egy háromtagú bizottság által kezelendő alapra, de állítólag ez sohasem vált valóra. 1954. december 31-étol a Zsidó Helyreállítási Alap hatás- és feladatkörét az az Állami Egyházügyi Hivatal vette át, amely gyakorlatilag semmibe vette a túlélők és az örökösök jogos igényeit és sérelmeit. Lásd még a 42. jegyzet.

38. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának működéséről részleteket és dokumentumokat tartalmaz a MOL, 56. tekercse. Lásd továbbá Déry és mások, m., 13-14. o.; Duschinsky, i. m., 404-405. o.

39. A békeszerződést 1947. július 25-én iktatták törvénybe, XVIII. törvényként. Az angol, orosz és magyar nyelvű szöveget lásd a Párizsban 1947. évi február hó 10. napján kelt békeszerződés becikkelyezése tárgyában. Országos Törvénytár, 1944-1947. Athenaeum Nyomda, Bp., 1948,167-237. o, Megjelent a következő kiadványban is: Hatályos jogszabályok gyűjteménye, 1945-1987. 6. kötet: Nemzetközi szerződések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1989.

40. Az Alkotmánybíróság 1993. március 12-i 15-16/1993 sz. határozatában megállapította, hogy Magyarország nem teljesítette a párizsi békeszerződés 27. paragrafusának előírásait, s ezért utasította az országgyűlést, hogy hozzon törvényt ezek betartatására 1993. december 31-ig. Szombat, 1993. április.

41. Egy beszámoló szerint „megállapíthatatlan személyazonosságú" egyének 1987-ben négymillió, 1989-ben pedig kétmillió forintot vettek ki a Zsidó Helyreállítási Alapból. „Raj Tamás parlamenti felszólalása." Új Elet, 1991. április 1.

42. A Zsidó Helyreállítási Alapra vonatkozó dokumentumok az Állami Egyházügyi Hivatal kezelésébe kerültek. Ennek hatáskörében működött minden zsidó közösség a kommunista korszakban. A kommunista rendszer Összeomlásával (1989-90) a dokumentumok átkerültek a művelődési minisztériumba. A Magyar Zsidó Levéltár munkatársai nem kaptak engedélyt Glatz Ferenc minisztertől, hogy megkaphassák a dokumentumokat. Uo.

46. A törvényjavaslatot a magyar országgyűlés 1991. június 26-án szavazta meg. Szövegét lásd Népszabadság, 1992. június 2. Különös, de miközben a törvény nem adott kárpótlást a náci korszakban elszenvedett zsidó veszteségekért, kárpótolt sok olyan személyt, akiknek vagyontárgyait a kommunisták vették el - ideértve olyan vagyontárgyakat is, amelyeket az illető személyek üldözött zsidóktól tulajdonítottak el vagy vettek át. Gadó György szabad demokrata képviselő parlamenti interpellációját az Új Elet 1991. március 1-jei száma közölte. Az első kárpótlási törvényről lásd Károly Okolcsanyi: „The Compensation Law: Attempting to Correct Past Mistakes." Report on Eastem Europe, 1991. május 10. Lásd még uő: „Compensation Law Finally App-roved." Uo., 1991. szeptember 6.

47. Az Alkotmánybíróság azzal utasította el a törvény ellenzőinek aggályait, hogy az 1992. évi XXIV. törvény összhangban van mind a párizsi békeszerződéssel, mind pedig a magyar Alkotmánnyal. Szombat, 1993. április.

48. Az 1992. évi XXIV. törvény szövegét lásd a Magyar Közlöny 1992. május 8-i számában. E lap június 2-i száma közölte az 1992. évi XXXII. törvény szövegét; a törvény július 2-án lépett hatályba. A három jelentősebb kárpótlási törvény szövegét külön mellékletben közli a Népszabadság 1992. június 2-i száma. További részleteket közöl V. T.: „Kárpótlási tudnivalók." Új Élet, 1992. július 15., „Dr. Tímár György a kártérítésről." Uo., 1991. október 1.

49. N. O., „A hazai zsidóság kártalanítása," Magyar Hírlap, 1994. szeptember 26.

51. A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának 1995. február 6-án kelt, 680/B1992/25. ügyszámú, 1 /1995 (II.8.) AB határozatát lásd Magyar Közlöny, 10. sz., 1995. február 8., 547-564. o. Lásdmégaz 995. február 15-i és márdus 1-jei számait.

52. 1995 júliusában a MAZSIHISZ a MAZSIKE-vel a Magyarország Cionista Szövetséggel (MCSZ), a B'nai B'rith és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségével a kárpótlásra vonatkozó közös álláspont kidolgozását határozta el. A részleteket lásd G. J.: „Megfelelő és legmegfelelőbb kárpótlás", Szombat, 1995/7, 6—8. o. Lásd még Ács Gábor: „A helyre nem állított alap", uo., 3-5. o.

55. Szabad Nép, Bp., 1945. március 25. Duschinsky idézi a „Hungary" c. cikkben, 404. és 410. o. Lásd továbbá az Új Élet 1945. november 7-i Darvas-interjújából való részleteket, uo., 410-411. o. Darvas kijelentése felkeltette a nyugati tudósítók figyelmét. Lásd például McCormac: „Anti-Semitism Rife in Central-Europe." The Nezo York Times, 1945. szeptember 9.

Egy 1945. augusztus 26-án tartott választási beszédben Darvas ugyanezt a kijelentést tette. A budapesti Városi Színházban szónokolva kijelentette, „bizonyos csoportok nem követelhetnek faji előjogok alapján kedvezményes elbánást". János Kovács: „Neo-Antisemitism in Hungary." Jewish SocialStudies, 8, no. 3.1946. július, 159. o.

56. Veres állítólagos antiszemita álláspontjára nezve lásd Duschinsky i. rn., 4Ó3., 414., 429., 451. o. További részieteket lásd Asher Cohen: „Giz'anut v'antishemiut basmol hapopulisti be Hungaria. Hasofer vehamedinai Péter Veres." (Fajelmélet és antiszemitizmus a népi baloldalon Magyarországon. Az író és politikus Veres Péter.) Dapim lecheker tekufat hashoa.. (Tanulmányok a vészkorszakról.) Hakibbutz Harneu-chad, Tel-Aviv, 1978,1:176-188. o. és Kovács, i. m„ 159. o. A hajdúszoboszlói zsidó közösség vezetői által a budapesti zsidó vezetőséghez írt 1945. október 20-i feljegyzésben egyebek közt részletek szerepelnek a Nemzeti Parasztpárt nemzeti és helyi vezetőinek állítólagos zsidóellenes megmozdulásairól is. A jelen kötet szerzőjének birtokában van a nyomtatott feljegyzésről készült másolat.

57. Kunmadaras mintegy 250 zsidóját 1944. június 18-án Szolnokról deportálták. Legtöbbjük Strasshofba került, így viszonylag sokan élték túl a háborút. Közülük 73-an 1945 nyarán visszatértek Kunmadarasra. Az ellenük indított pogromot nemcsak az előzte meg, hogy jóvátételt követeltek, hanem az is, hogy egy népszerű helybeli tanárt, Nagy Jánost a kommunisták sugallatára, állítólagos nácibarát tettei miatt, bíróság elé állítottak és elítéltek. A vérvádhíreszteléseket ösztönözte az a széles körben vallott nézet is, hogy a rendőrséget és a népbíróságokat bosszúszomjas zsidók kaparintották a kezükbe. A kunmadarasi pogrom áldozatai között volt Kuti (Klein) Ferenc, Rosinger Ferenc. A vérvád jó néhány településen, így Kiszomboron, Mátészalkán, Szegváron és Tótkomlóson még hosszú évekig tartotta magát, állítólag politikai célzattal. Részletekét közöl Pelle János: „A kunmadarasi pogrom." Magyar Nemzet, 1991. június 15. Lásd még Vörös Éva, „Kunmadaras. Újabb adatok a pogrom történetéhez", Múlt es Jövő, 4. sz., 1994, 69—80. o. es Pelle János: Az utolsó vér-vádak. Pelikán Kiadó, Bp., 1995.

58. A részletekre nézve lásd Varga János: „A miskolci pogrom története." Medvetánc, 1987. december. Rövidítve: Remény, 1988. július 20. Lásd továbbá Pelle János, Miskolc, 1946. július. A konstruált vérvád, kézirat, 1993. (Egy példánya a szerző

birtokában.) Lásd még Fábián Béla: „Rákosiék zsidóüldözése", Kommentár, 1992/5, 45-49. o.

59. Kovács, i. m., 158. és 160. o. A háborút közvetlenül követő idők antiszemita incidenseiről és az ezekre való belföldi és külföldi reagálásról részleteket lásd Du-schinskynál, i. m., 418-431. o. Lásd továbbá Europeanjewry Ten Years After the War. Institute of Jewish Affairs for the World Jewish Congress, New York, 1956, 60-81. o.

60. Pelle János: „A makói zsinagóga lángjai." Mozgó Világ, 1993. június, 81-99. o.

61. A jóvátételről röviddel azután kezdődtek közvetlen német-izraeli tárgyalások, hogy Konrád Adenauer kancellár 1951. szeptember 27-én állást foglalt a Bundestagban. A kancellár hangsúlyozta, hogy a bonni kormány nemcsak hogy tisztában van a zsidók ellen elkövetett bűnökkel, de erejéből telhetőleg mindent megtesz azok helyrehozataláért. A Német Szövetségi Köztársaság és Izrael közötti különféle megegyezéseket felölelő Luxemburgi Szerződést 1952. szeptember 10-én írták alá. E szerződés hátteréről és valóra váltásáról részleteket lásd Nicolas Balabkins könyvében: West Germán Reparation to Israel. Rutgers University Press, New Brunswick, N. J. 1971.

62. A 85,3 milliárd nyugatnémet márkából 51,910 milliárdot a Szövetségi Pénzügyminisztérium fizetett ki. A kifizetések a következők voltak: 70 milliárd márkát osztottak ki a szövetségi kártérítési törvény (Bundesentschádigungsgesetz - BEG) rendelkezése szerint, 4,250 milliárdot a szövetségi visszaszolgáltatási törvény (Bun-desrückerstattungsgesetz - BRÜG) szerint, 3,450 milliárdot az Izraellel kötött egyezmény szerint, 1,0 milliárdot 12 állammal kötött egyezmények szerint, és 6,6 milliárdot egyéb szolgálatokra. Rolf Vogel: „Das Gestzwerk der Wiedergutmachung." Aufbau. New York, 1979. május 18. 14. o. Lásd az 1979. december 14-i számot is, 23. o.

A nyugatnémet márka értéke az 1950-es évektől, a kárpótlási összegek kifizetésének kezdetétől az 1 dollár = 4,20 nyugatnémet márka és az 1979-es 1 dollár = 1,8 nyugatnémet márka között változott. A nyugatnémet kártalanításról további részleteket lásd Raul Hilbergnél: The Destruction of the European Jews. Quadrangle, Chicago, 1961, 738-759. o. További forrásmunkák találhatók: Guide to Jewish His-tory Under Nazi Impact. Szerk.: Jacob Robinson és Philip Friedman. YlVO-Institute for Jewish Research, New York, 1960, 283-294. o.

63. Nincs statisztikai adat arról, hogy a magyar zsidók mekkora értékű kárpótlásban, jóvátételben részesültek a nyugatnémetektől vagy a magyaroktól.

64. A zsidó tulajdon német megszállás alatti fosztogatásának és egy vonatrakományra való értéknek a nyilas korszak alatti,Toldi Árpád, korábbi székesfehérvári főispán és Avar László, korábbi zentai polgármester parancsnokságával való nyugatra szállításáról egyes részleteket lásd a 16. fejezetben. Ausztria francia övezetében nem sokkal a harcok elülte után 36 arannyal és aranytárgyakkal teli ládára bukkantak, és 12 kilogramm gyémántra. Hervé Alphand, a francia külügyminisztérium gazdasági szekciójának akkori vezetője és Nyárády Miklós magyar pénzügyminiszter az értéktárgyak (javarészt ékszerek, nemesfémek, és nemesfémekből készült műtárgyak) visszahozatalában állapodott meg, azzal a megkötéssel, hogy azok visszaszármaztatan-dók eredeti zsidó tulajdonosaiknak, „ha azok azonosíthatók". Úgy mondják, hogy a magyar kormány véleménye szerint egyetlen korábbi tulajdonos kiléte sem állapítható meg, és ezért az értéktárgyak értékét betették a Zsidó Jóvátételi Alapba, amit azonban sohasem nyitottak meg.

Az amerikai megszállási övezetben a hadizsákmány feletti felügyeletet Félix T. Simpson őrnagy gyakorolta, a Kárpótlási és Kártérítési Szolgálat vezetője. A magyar zsidóktól elkobzott javak visszaadásának útjában az volt az egyik akadály, hogy az oroszok jogot formáltak az értékekre, mert azokat német katonai egységek vitték magukkal, s így azt hadizsákmánynak tekintették. Az Amerikai Katonai Kormányzat az azonosított vagyontárgyak nagy részét - egyebek közt gépeket, felszereléseket, rádiumot és műtárgyakat - visszaadta Magyarországnak. De ennek nagyon kis része szolgálta-vagy tán semmi sem - a nácizmus egyes áldozatainak javát. (Andrew Freeman személyes közlése.) Az amerikai és francia megszállási övezetbe került vagyontárgyakról további részleteket lásd „Jelentés a francia zónában zárlat alatt levő zsidó vagyon történetéről" és „Jelentés az amerikai zónában zárlat alatt levő zsidó vagyon ügyében folytatott tárgyalásokról", Haifa University, Center for Historical Studies, H3h25-A.M.E. 1/31.

65. 1945. április 30-án van Harten közölte dr. Chaim Poznerral, a genfi Palesztina Hivatal társigazgatójával, hogy az ékszerekből számos eredetileg magyar zsidók tulajdonában volt. Van Harten Keménytől kapott felhatalmazásáról és a van Harten és Pozner közötti levélváltás dokumentumait lásd a Yad Vashem Levéltárban, Pazner-akták.

66. 21/1971/V.25/Korm. sz. rendelet egyes kártalanítási igényeknek a Nácizmus Üldözöttéi Országos Érdekvédelmi Szervezete útján történő rendezéséről. Hatályos jogszabályok gyűjteménye 1945-1971.közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1974, 639. o.

67. Jogosult volt az igénylő (vagy örökösei), aki 1971. január l-jén Magyarországon lakott.

68. A szöveget lásd a Bundesgesetzblättern (Szövetségi Közlöny), Bonn, 1. 1956:562. skk. o.

69. A törvény több megkötést is tartalmazott, például csak az olyan egészségkárosodást fogadta el anyagilag kiegyenlítendőnek, amely képtelenné teszi az igénylőt a megélhetésre (vagy korlátozza az ez irányú képességét). Ezek a megszorítások más hasonlókkal egyetemben már nem szerepeltek a későbbi elfogadott törvényben.

70. Kállay 1956. március 6-án egy hatoldalas esküvel megerősített tanúvallomást írt alá Franz Josef Hoffmann, a New York-i német főkonzul előtt. Az Egyesült Kártérítési Szervezet kérésére a Magyar Zsidók Világszövetsége, egy New York-i központú szervezet helyzetjelentést készített, amelyet eljuttattak a nyugatnémet hatóságokhoz; a jelentés címe: Gutachten des Weboerbandes der Ungarischen Juden in der Frage ob und inwieweit die Verfolgungsmassnahmengegen die Juden in Ungarn in den Jahren 1938-1944 von deutscher Seite veranlasst wurden. New York, 1957, soksz. Lásd továbbá Judenverfolgung in Ungarn. United Restitution Organization, Frankfurt am Main, 1959,; Gutachtendes Institutesfür Staats- und Rechtwissenschaftender Ungarischen Akademie der Wissenschaften über die Völkerrechtliche Lage Ungarns nach dem 19 März 1944. Összeállította: Herczegh Géza, A Nácizmus Üldözöttéinek Magyarországi Bizottsága, Bp., 1965, soksz.; Géza Herczegh: Einige Fragen des Völkerrechts hinsichtlich der Entschädigung der Verfolgten des Nazismus in Ungarn. Acta Juridica AcademiaeScientiarumHungaricae, Bp., 9, 3-4. sz., 1967:307-330. o.

72. A rabmunkáért fizetett kiegyenlítés összegét orvosi vizsgálat eredménye alapján állapították meg; a vizsgálatot egy New York-i könyvelő, Norbert Wollheim kezdeményezte, aki az I. G. Farbennak végzett rabmunkát a háború alatt, mint bunai (Auschwitz) fogoly. Részleteket lásd Benjamin B. Ferencz: Less Than Slaves: Jewish

ForcedLabor and the Quest for Compensation. Harvard University Press, Cambridge, 1979.

73. A rendelet 1945. február 5-én lépett hatályba. Ezt később módosította az 1945. április 27-i 1440/1945. M. E. sz., az 1945. augusztus 1-jei 5900/1945. M. E. sz. és az 1945. augusztus 16-i 750/1945. M. E. sz. rendelet. Ezeket a kormányrendeleteket formálisan az Ideiglenes Nemzetgyűlés iktatta törvénybe 1945. szeptember 14-én, az 1945. évi VH. tc.-ként. A szöveget lásd 1945. évi VII. te. a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről. 1945. évi országos törvénytár. Athenaeum, Bp., 1945, 33-52. o. 1994. január 11-i ülésén a kommunista rendszer összeomlása után, 1989-ben létrehozott Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy az 1945. évi VII. törvény legtöbb részlete alkotmányellenes, mivel olyan cselekményeket rendel büntetni, amelyek elkövetésük idején nem voltak büntetendők. Helyben hagyta azonban a 11. § 5. és a 13. § 2. bekezdését a nemzetközi jogban háborús bűntettként megjelölt, az ország büntető törvénykönyvében is büntetendőnek feltüntetett cselekményekről (1978. évi IV. törvény). Á határozat szövegét és indoklását lásd a „2/1994. (I. 14) AB határozat" Az Alkotmánybíróság határozatai, 1994/1. 9-20. o. .',

74. Ezek a Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt voltak. Ehhez később hozzájöttek még az Országos Szakszervezeti Tanács képviselői (1945. április 27-i 1440/1945. M. E. sz. rendelet). 1947-ben a Demokratikus Polgári Párt visszahívta képviselőit a népbíróságokból.

75. 1948 után dr. Bojta Béla lett a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke. A fellebbviteli bíróságok vezetői az igazságügy-miniszter által a pártok jelöltjei közül kinevezett bírák lettek. A már kinevezett fellebbviteli bírákat nem hívhatta vissza a pártjuk.

A népbíróságok hátterére, felépítésére és működésére nézve lásd Berend György: A népbíráskodás. A szerző kiadása, Szeged, 1948; Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Minerva, Bp., 1988; valamint Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok, 1945-1950. Zrínyi, Bp., 1979.

76. Lepénzelési ügyekről és jobboldali bírákról lásd Jenő Lévai: „The War Crimes Trials Relating to Hungary." HJS, 2:258-260. o.

77. Budapesten az első ilyen per 1945. január 28-án kezdődött, dr. Major Ákos elnökletével. A két munkaszolgálatos keretlegényt, Rotyis Pétert és Szívós Sándort február 4-én a főváros budai partjának felszabadulása előtt kilenc nappal felakasztották. Uo., 254-255. o.

Rotyison és Szívóson kívül az első népbíróság távollétében ítélkezett Haynal Alajos altábornagy fölött is, akit szintén kötél általi halálra ítélt. A bíróság megállapította, hogy 1942 őszén, az ukrajnai fronton tett szemleútján Haynal arra utasította a különleges munkásszázadok keretlegényeit, hogy egyetlen zsidót se hagyjanak életben, mert azok a fennálló rend ellenségei. Major, i. m., 124. o. Lásd továbbá uo., 121-126. o., valamint Lukács, i. m., 80. o.

78. A felsorolt személyeket mind bűnösnek találták és kivégezték. Ténykedésük tömör összefoglalását és további felvilágosítást lásd Lévai, Fekete könyv, 304-306. o.

79. A munkaszolgálatos tisztek, egyebek közt Muray (Metzl) Lipót alezredes, a „nagykátai hóhér" és a keretlegények pereire vonatkozólag a 10. fejezet ad eligazítást.

80. HJS, 2:267-268. o. Lásd továbbá Major Ákos, i. m., 173-176., 178-179.o.; Lukács Tibor, i m., 178-182. o.

81. A per időpontját a Budapesti Népbíróság tűzte ki, augusztus 3-án (NB 1948/1945/2) Beregfy Károly, Budinszky László, Csia Sándor, Hellebronth Vilmos, Jurcsek Béla, Kassai (Schallmayer) Ferenc, Kemény Gábor, Kovarcz Emil, Rajniss Ferenc, Reményi-Schneller Lajos, Szálasi Ferenc, Szőllősi Jenő és Vajna Gábor voltak a vádlottak. Karsai Elek: íál a nép. Kossuth, Bp., 1977, 14. o.

82. A magyarok 483 magyar és 38 német háborús bűnös kiadatását kérték. A magyar háborús bűnösöket egy Martin Himler vezette csoport gyűjtötte egybe, s először ez a csoport kérdezte ki őket; Martin Himler magyar származású amerikai volt, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalában (OSS), Salzburgban a magyar szekció vezetője. Végül 1945. októberében George Granville hadnagynak, az Amerikai Légierő egyik magyar származású tisztjének parancsnoksága alatt 390 háborús bűnöst hoztak vissza Magyarországra. Köztük volt a Sztójay- és a Szálasi-kormány szinte minden nevezetesebb alakja. Péter Gábor vezérőrnagynak adták át őket, a Politikai Rendészeti Osztály vezetőjének. Az amerikaiak megtagadták a németek kiadását, arra hivatkozva, hogy „az állítólagos háborús bűnösök... elleni vádak elégtelennek találtattak, és a bennük szereplő bűnök nem háborús bűnök". HJS, 2:263-264., 291-293. o. Himler beszámolóját és a kihallgatásokból részleteket lásd Himler könyvében: így néztek ki a magyar nemzet sírásén. S-t. Marks Printing, New York, 1958, A magyar háborús főbűnösökről a börtönbéli interjúk alapján kirajzolódott pszichológiai portrét lásd Kelemen István: Interjúk a rács mögött. Beszélgetés a háborúsfőbunösökkel. Müller Károly, Bp., 1946., és Szirmai Rezső-dr. Gartner Pál: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbunösökkel a börtönben. Faust, Bp., 1946. A háborús bűnökkel vádolt Nyugaton élő magyarokról felvilágosítást lásd Criminals at Large. Szerk.: István Pintér és László Szabó. Pannónia, Bp., 1961, 298-314. o.

83. A per Maj or Ákos elnökletével folyt. További részi eteket lásd A Bárdossy-per. A vád_y a vallomások és az ítélet. Szerk.: Ábrahám Ferenc és Kussinszky Endre. Híradó Könyvtár, Bp., és Karsai, i. m., 17-71. o., valamint Bárdossy László a népbíróság előtt. Maecenas, Bp., 1991. Qegyzetekkel és bevezetéssel ellátta Pritz Pál.) Lásd még Major, i. m.y 204-238. o., és Lukács, i. m., 22. skk. o.

84. A per dr. Nagy Károly elnökletével folyt. Részleteket, egyebek közt a tanúvallomásokból vett idézeteket lásd Az Imrédy-per. A vád, a vallomások és az ítélet. Szerk.: Ábrahám Ferenc és Kussinszky Endre. Híradó Könyvtár, Bp., 1945., Karsaj, i. m._s72-119. o. és YIVO Levéltár, 779-es köteg. Lásd továbbá Major Ákos, i. m., 251-255.o., valamint Lukács Tibor, i. m., 63. skk. o.

85. Lásd Karsai, i. m._y 120-139. o. és YIVO Levéltár, 779-es köteg, Lukács Tibor, i. m., 275. skk. o.

86. N 4419/1945. Az átírásból részleteket lásd „Die Hauptverhandiung gegen das »Deportationstrio« Endre-Jaross-Baky vor dem ungarischen Volkgerichtshof." 249. o. kézirat. YIVO Levéltár, 778-as köteg. Lásd továbbá Karsai, i. m., 185-215. o. A per tárgyalási jegyzőkönyvét lásd: Az Endre -Baky-Jaross-per. Szerk. Karsai László és Molnár Judit (Bp., Cserépfalvi, 1994.). A szöveget értékes jegyzetek és dokumentumok követik.

Érdekes, hogy máskülönben jól tájékoztató munkájában Major Ákos csak röviden utal (257. o.) erre az eljárásra. Lásd a budapesti Belügyminisztériumban található V-79802/1-5. sz. aktákat is.

87. A tárgyalásból részleteket lásd „Ladislas Budinszky, the »Lord Privy Seal« of Szálasi, Faces the Peoples Judges." (Budinszky László, Szálasi „lordpecsétőre" szemben a népbírákkal.) 43. és 61. o. kézirat, YIVO Levéltár, 777-es és 779-es köteg és „Count Fidél Pálffy, Szálasi's Minister of Agriculture, Before the Hungárián People's

Court." (Pálffy Fidél gróf, Szálasi mezőgazdasági minisztere a Magyar Népbíróság előtt.) 82. o. kézirat, uo., 778-as köteg.

88. A Szálasi-per. Szálasi, SzőHősi, Csia, Gera, Vajna, Beregfy, Kemény bűnügyének főtárgyalása és az ítélet. Szerk.: Ábrahám Ferenc és Kussinszky Endre. Híradó Könyvtár, Bp., 1946. Lásd továbbá Karsai, i. m., 216-274. o. Lásd továbbá Zinner Tibor-Róna Péter: Szálasiék bilincsben. Lapkiadó Vállalat, Bp., 1986.1—B., valamint A Szálasi-per. Szerk.: Karsai Elek-Karsai László. Reform, Bp., 1988. Frank László főügyész beszámolója: A zöld ár. Zrínyi, Bp., 1977. Nagy Vince, korábbi belügyminiszter, a per politikai ügyésze is megírta visszaemlékezéseit a perre: Októbertől októberig. Pro Arte Publishing, New York, 1962.

89. JurcsekBéla, Sztójay mezőgazdasági minisztere és Veesenmayer egyik legközelebbi bizalmasa Németország amerikai övezetében, amerikai fogságban halt meg 1945 nyarán. Szakváry Emil vezető ipari minisztériumi tisztviselőt, akit a Sztójay-cso-porttal együtt helyeztek vád alá, betegsége folytán néhány nappal később, külön állították bíróság elé. HJS, 2:273. o. és Karsai, i. m., 171.0.

90. A vallomásokból részleteket lásd Karsai, i. m., 140-184. o., valamint Lukács, i. m., 120., 243-244. o.

91. Ferenczy László alezredest április 9-én ítélték el, főként a magyar zsidóság elpusztításában betöltött szerepéért. Budapesti Népbíróság, Nb.XVIIL 937/1946/7. A tárgyalási jegyzőkönyvek V-79348. sz. alatt a budapesti Belügyminisztériumban találhatók.

92. Hindyt bűnösnek találták és 1946. február 16-án elítélték főként a Szálasi-puccsban betöltött szerepééit, amikor is letartóztatta Aggteleky Béla tábornokot és átvette az első hadsereg parancsnokságát, valamint a szovjet ostrom alatt, Budapest védelmi erőinek parancsnokaként elkövetett tetteiért. Nb.XVII. 944/1946/8. Az ítélet szövegének másolata a szerző birtokában.

94. E tárgyalások némelyikére az egyes zsidó közösségek sorsával foglalkozó 17-22. fejezetekben utaltunk.

95. Köztük volt Berend Béla rabbi, a Központi Zsidó Tanács egykori tagja (lásd a 14. fejezetet). Szeged népbírósága Fischer Simon bajai üzletembert nyolc évre ítélte, mert állítólag Bergen-Belsenben kápó volt (Nb. 471/1945/30). A fővárosi hatóságok egy darabig fontolgatták, vádat emeljenek-e kollaboráció címén a Zsidó Tanács legfelső vezetősége ellen, de elálltak a tervtől. A magyarországi Holocaust során elkövetett zsidó kollaboráció ügye került egy kolozsvári népbíróság elé. 1946-ban el is ítélte Lax Józsefet, mert állítólag besúgó volt a marosvásárhelyi gettóban. Lásd Genocide and Retribution.

97. A háborús és emberiségellenes bűnökkel vádolt magyarok - és néhány osztrák, német és román állampolgár - névsorai megtalálhatók az igazságügyi minisztérium népbírosági osztályának irattárában, az Új Magyar Központi Levéltárban XIX-E-1-1 Ta 52266/1947. számon. E dokumentumok összegyűjtve tanulmányozhatók a New York-i City University Holocaust-kutató Intézetében is.

A névsorok úgy álltak össze, hogy 1947. június 26-án felkérték adatszolgáltatásra a következő városok népbíróságait: Budapest, Baja, Balassagyarmat, Debrecen, Eger, Győr, Gyula, Kalocsa, Kaposvár, Kecskemét, Miskolc, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Pécs, Sátoraljaújhely, Sopron, Szeged, Szekszárd, Székesfehérvár, Szolnok.

99. A Népbíróságok Országos Tanácsát az 1950. március 11-i 73/1950. M. T.

rendelettel feloszlatták. A népi ügyészi hivatalokat az igazságügyi minisztérium 21 400/1950-es sz. rendelete szüntette meg. Uo., 278., 294. o.

100. A per részleteiről lásd Sólyom József és Szabó László: A zuglói nyüasper. Kossuth, Bp., 1967, 384. o. Lásd továbbá a 26. fejezetet és Lévai cikkét: HJS, 2:251-257. o.

102. Uo., 262-263. o. Lásd továbbá Zsadányi Oszkár: „Százötvenszeres nyilas gyilkos a Fővárosi Bíróság előtt." Új Élet, Bp., 1970. július 15. 1. o.

103. Monitorul Oficial (Hivatalos közlöny), Bukarest, I. rész, 1945. április 24., 3362-3364. o.

104. A vádlottak a magyar fegyveres erők tagjai és erdélyi magyarok voltak. Sokakat távollétükben helyeztek vád alá. Lásd TribunaMPopuruhii, Cluj. Completul de ju-decata Dosar Nr. 1/1946. Hotararea Nr. 1. Sdiinta publica din 13 Martié 1946. (Bírósági esküdtszék. 3/1946-os sz. akta. l-es sz. határozat. 1946. március 13-i nyilvános ülés.) 57. o. gépírásos kézirat. (A hivatalos ítélet másolata e kötet szerzőjének birtokában van.) További részleteket közöl Berend György, i. m., 166-170. o.

105. Á bíróságnak tagja volt dr. Nerva Hagadus törvényszéki szakértő és hét népi bíró: Paval Bojan, Augustin Mesesan és Mihaiu Covaciu, a Földművesek Frontjának (Frontul Plugarilor) képviseletében, Stefan Belovai, a Kommunista Párt (Partidul Comunist Román) képviseletében, Gheorghe Dan az Általános Munkaszövetség (Confederatia Generala a Muncii) képviseletében, Alexándru Gligorun, a Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Demokrat) képviseletében és Victor Taflan, a Nemzeti Liberális Párt (Partidul National Liberal) képviseletében. Lásd Dosar Nr. 40029.

106. Paksy-Kiss Magyarországra menekült és Szombathelyen telepedett le. Egy budapesti népbíróság tárgyalta az ügyét (Nb. XI.5045/1945) és 1945. szeptember Íjén 10 évi börtönbüntetésre ítélte. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. április 5-én 15 évre emelte fel büntetését. Lásd a V-l40/906/2. sz. aktát a budapesti Belügyminisztériumban. Lásd még Dénes Béla, i. m., 132. o. A romániai hatóságok kiadatását kérték, de a jelek szerint eredménytelenül. Dosar Nr. 400291. kötet, 31-34. o. Paksy-Kiss 1945. november 16-án Péterfly Jenő vádemelésével kapcsolatban is nyilatkozatot tett. Lásd uo., 2. kötet, 186. o.

107. TribunaMPopurului, Cluj. (Az 1946. május 22-i, 177 oldalas ítélet másolatban a jelen mű szerzőjének birtokában van.) Az ítélet angol nyelvű változatát lásd Randolph L. Braham: Genocide and Retribution. Kluwer-Nijhoff, Boston, 1984, 53-224. o. Lásd továbbá Lévai, HJS, 2:283-285. o.

108. Lásd az 1950. március 23-án kibocsátott 72. sz. rendeletet: Buletinul Oficial, 1950. március 23.

109. Geyer Artúr: „Az 1942. évi újvidéki razzia." Új Élet naptár 1959. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1959, 50-51. o. E bűnösökről, az általuk elkövetett bűnökről és a tárgyalásokról részleteket lásd Demokratska Federativna Jugos-lavija, Saopstenja Br. 7—33 o zloctmma ókupatora rnjihovih pomagaca. (7-33-as sz. jelentés. A megszállók és a velük együttműködők által elkövetett bűnök.) Belgrade, Drzovna Shtomparija, 145,242-301. o.: Pokrainska komisija za utordjivanje zlocina obupatora is ujihovik pomogaca u Vojvodini, Saopsenja o. tlochinina i ujihovik pomo-gaca uj Vojvodini od 1941-1944. (Jelentés az ellenséges megszálló erők és a velük együttműködők által a Vajdaságban 1941 és 1944 között elkövetett bűnökről.) Novi Sad, 1946, 2. kötet. 1. kötet: Backa i Baranja. (Bácska és Baranya.) 2. kötet: Srem. (Szerémség.); Zdenko Lowenthal: Zlocini fasistickih okupatora a njihovih pomagaca protivjevreja u Jugaslaviji. (A fasiszta megszállók és a velük együttműködők által a zsidók ellen elkövetett bűnök Jugoszláviában.) Izdanje Saveza Jevrejskih Opstina Jugos-lavije, Belgrade, 1952. Lásd továbbá Lévai, HJS, 2:288-289. o., Major Ákos, i. m., 166-167. o., és Berend György, ú m., 156-158. o.

110. E perek összefoglaló értékelését lásd Hilbergnél: The Destruction of the European Jews, i. m., 684-715. o. A háborús bűnperek valamennyi vonatkozásáról és az idevágó dokumentumgyűjteményekről - az IMT, NMT és NCA sorozatokat is beleértve - hivatkozásokat lásd Guide to Jewish History Under Nazi Impact, i. m., 175- 210. o.

111. A javaslat részben annak a törekvésnek tulajdonítható, amely javítani kívánta Nyugat-Németországban a pszichológiai légkört és segíteni akarta Konrád Adenauer kancellárt abban, hogy országát véglegesen csatlakoztathassa a NATO szövetséghez. A kegyelmi bizottság Összetételét lásd Hilbergnél, i. m., 696. o.

Veesenmayer Darmstadtban halt meg 1977. december 24-én. Peréről és háború utáni nyugat-németországi életéről további részleteket lásd NMT, 14:625-631, 646-660, 812-817, 858-859, és Criminals at Large, i. m., 22-70. o. Lásd továbbá Nürnbergben tett vallomását, NG-1628. A Veesenmayer-per iratait, s abban az ő, valamint Horthy Miklós, Kasztner Rezső, Ernst Kienast és Ottó Winkelmann vallomását lásd Ministries Case (Court 4, Case 11), átirat 2702-2750, 3617-3659, 7143-7158, 13 062-13 460 és 26 156-26 189. o.

112. Ezekről és a Franciaországgal kapcsolatos egyéb perekről lásd Guide to Jewish History Under Nazi Impact, i. m., 190-210. o.

113. News From the German Embassy, Washington, 9, no. 4. March 11, 1965. március 11:2. Lásd továbbá Guide to Jewish History Under Nazi Impact, i. m., 209-211.0.

114. News From the German Embassy, 3. o. Bormannt állítólag egy orosz gránát ölte meg, 1945. április 30-án, amikor elhagyta a Hitler-bunkert. Müllerről, aki állítólag egy nappal korábban tűnt el a bunkerből, az terjedt el, hogy a szovjet biztonsági erők kezébe került. Schumann doktor az 1960-as évek derekán Ghánában élt, amely megtagadta a kiadatását. Mengele doktor végül Paraguayban talált menedéket. További részleteket dr. Mengeléről lásd a 22. fejezetben.

115. Schwurgericht, Frankfurt am Main, 4 ks 1/63 köteg. Lásd továbbá „Lebens-langes Zuchthaus für Krumey." Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1969. augusztus 30., 7. o.

116. Lévai, HJS, 3:278-280. o. Lásd továbbá Krumey 1947. szeptember 30-i tanúvallomását, és 1947. augusztus 15-i kihallgatásának szövegét, melyet Rudolph L. Pins vezetett. Mindkét irat, valamint a Bundesgerichtshof döntése is, a jelen kötet szerzőjének birtokában van.

117. Bernd Naumann: Auschwitz. A Report on the Proceedings Against Robert Karl Ludwig Mulka and Others Before the Court at Frankfurt. Praeger, New York, 1966. Lásd továbbá Lévai, HJS, 3:274-278. o.

118. Schwurgericht, Essen, 29 Ks 1/60 és 29a Ks 4/67 bűnper aktái. Lásd továbbá Time, 1972. november 6. és Lévai, HJS, 3:280-281. o.

119. Schwurgericht, Düsseldorf, 8 Ks 1/71 bűnper aktája. Lásd továbbá Time és Lévai, i. m., 283-385. o. A Ganzenmüller-per bizonytalan ideig való elhalasztásáról a jelen kötet szerzője a ludwigsburgi Zentrale Stelle der Landesjustizverwaltungentől kapott értesülést 1979 augusztusában.

120. Lévai, HJS, 3:264-266. o. Lásd még Kurt Pátzold és Erika Schwarz: ,yAuschwitz war für mich nur ein Bahnhof." Franz Novak - der Transportoffizier Adolf Eichmanns. Metropol Verlag, Berlin, 1994.

122. Közéjük tartozott Wilhelm Vrtoch SS-tiszt, aki magyar zsidókat kínzott meg a lichtenwörthi és a felixdorfi táborokban. Lásd a bécsi tartományi büntető törvényszék Vgl 2hVr 7552/45, illetve Hv204/47. sz. aktáját,

123. Wislicenynek a végleges megoldás programjára vonatkozó nyilatkozatát lásd NCA, 8:606-621. o. E nyilatkozatból az Eichmann-féle Sonderkommando magyarországi tevékenységére vonatkozó részleteket lásd RLB, 440. dok. Lásd még Wisli-ceny vallomását Veesenmayer tevékenységéről (NG-1823). Magyaromágra vonatkozó nürnbergi tanúvallomását lásd IMT, 4:355-373. o.

124. Eichmann tevékenységének, üldözésének* elfogásának és perének minden vonatkozásáról hivatkozásokat lásd Randolph L. Braham: The Eichmann Case: A So-urce Book. World Federation of Hungarian Jews, New York, 1969.

125. Criminals at Large, i. m., 71-116., 150-164. o. Winkelmann Bordesholm-ban, Nyugat-Németországban halt meg, 1977. szeptember 24-én. Nürnbergben eskü alatt tett vallomásátlásd NO-4139. Becher eskü alatti vallomását a magyarországi zsidókérdésről lásd NG-2972; valamint RLB, 438. dok.

126. E tisztviselők jó néhányára, köztük Wilhelm Höttlre, Kurt Krumholzra, Er-hard Olbrichra, Kari Werkmeisterre, Gerhardt Feinére, Horst Grellre, Kurt Brun-hoffra és Ottó Skorzenyre vonatkozó adatokat lásd Criminals at Large, i. m. Alfred Trenkerre, a budapesti biztonsági rendőrség korábbi vezetőjére vonatkozólag lásd Menóra, Toronto, 1969. június 28. Lásd továbbá The Murderers Among Us. The Wie-senthaLMemoirs. Szerk.: Joseph Wechsberg. McGraw Hill, New York, 1967.

127. Lásd például Eva Haraszti-Taylor: „Why Was Admiral Horthy Not Considered a War Criminal?" The New Hungarian Quarterly, 113. (1989. tavasz), 133-143. o.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ utáni néhány évben több tényező is befolyásolta a Holocaustra vonatkozó magyarországi reakciókat. A következő főbb tényezőkre gondolhatunk: a háborús bűnösök bírósági tárgyalásain elhangzott tényfeltárásokra, a túlélők és a náciellenes magyarok beszámolóira, az antiszemitizmus újraéledésére, a felelősségről folytatott vitákra és a szovjet megszállás egymással ellentétes értékeléseire.

A magyar zsidóság és ezen belül az egyes magyarországi zsidó közösségek 1938-45 között bekövetkezett tragédiájára fény derült a nürnbergi perekben, illetve a háborús bűnösök ellen Magyarországon és az utódállamokban (Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában) 1945-48 között lefolytatott, nagyszámú bírósági tárgyaláson (lásd a 32. fejezetet). Főként e tárgyalások jóvoltából értesülhettek a magyar tömegek a végleges megoldás részleteiről, illetve a quisüng-kormányok részvételéről ennek végrehajtásában. A perek feltárták a Sztójay- és a Szálasi-kormány felelősségét, a helyi, a járási és a megyei közigazgatás részvételét, illetve azt, hogy milyen készségesen segítette a magyar közhivatalnoki kar, a rendőrség és a csendőrség az SS-t. A tárgyalásokat igen sokan kísérték figyelemmel mind a tárgyalóteremben, mind pedig a sajtóban.¹

Formálta a Holocaustról kialakított álláspontokat az a viszonylag nagyszámú szépirodalmi, memoár- és történeti kiadvány is, amely a náci korszak különböző mozzanataival foglalkozott.

A korszak irodalmi termése túlnyomórészt memoárszerű, vértanúsággal áthatott. A legtöbb beszámoló a szerzőnek a gettóban, a koncentrációs táborban vagy a munkaszolgálatban szerzett élményeit részletezte.²A személyes elbeszéléseket egy-egy zsidó közösség tragédiájának ismertetései tarkították. Mivel a memoárokat és beszámolókat az események résztvevői - egykori közösségi vezetők, magyar államférfiak, egyházi vezetők, náciellenes, az ellenállásban részt vett személyek — írták, hangjuk szubjektív, részrehajlóan dokumentáltak és alapvetően önigazolók.³Ugyanezt mondhatjuk a zsidó tanácsok és különösen a budapesti Központi Zsidó Tanács egykori tagjainak memoárjairól: azok, akik a háborús években a magyar zsidóságot vezették, különösen szükségét érezték, hogy megcáfolják a kollaboráció vádját, amelyet a felszabadulás után felhoztak ellenük.⁴

A Holocaust első történeti igényű leírásait meglehetősen rendszertelen és zsurnalisztikus szemlélet jellemezte. Csak nagy óvatossággal lehetett használni ezeket, elsősorban azért, mert nem jelölték meg forrásaikat. Nagyrészt a háborús bűnösök tárgyalási jegyzőkönyveiből merítették anyagukat, meg abból a dokumentációból, amelyet a magyar kormány az 1946-47. évi párizsi béketárgyalásokra készített. Fogyatkozásaik ellenére azonban, tekintve, hogy statisztikai adatokat, dokumentum-reprodukciókat is tartalmaztak, e történeti leírások rendkívül hasznosaknakbizonyultak, és a magyarországi Holocaust iránt érdeklődők jócskán merítettek is belőlük.⁵

A Holocaust utáni antiszemitizmus jelensége számtalan kutatót és laikust zavarba ejtett. A legyőzött, megszállt ország irdatlan nehézségei közepette sokan egyetértettek Darvas József, Veres Péter és más népszónokok nézeteivel, akik a neo-antiszemitizmus eluralkodásáért jórészt magukat a zsidókat okolták. Sok magyar, így azok is, akik hasznot húztak a náci megszállás időszakának zsidóellenes intézkedéseiből, készséggel igazat adtak a népieseknek abban, hogy a túlélő zsidók, úgymond, „a könnyebb utat járják", és múltbeli szenvedéseik jogán különleges privilégiumokra támasztanak igényt (lásd a 32. fejezetet). A neo-antíszemiták vezérgondolata az volt, hogy az embertelen szenvedéseken keresztülment zsidók provokatív módon túlzott jóvátételre törekednek. Szó érte a zsidókat azért is, hogy megszerezték a politikai élet, a közigazgatás és a gazdaság vezető pozícióit, továbbá elkülönültek a többségtől, kiváltva ezzel a tömegek haragját. Végül, de nem utolsósorban azzal is megvádolták a zsidókat, hogy a kollektív bűnösség veszélyes fegyveréhez folyamodtak, amikor a német megszállás alatt őket ért szenvedésért a magyar nép egészét tették felelőssé.⁶

A korszak több tudományos munkájában is felbukkan egy kiegyensúlyozottabb megközelítés. De bár ezek megértőbbek voltak a zsidóság helyzete iránt, és leleményes szociálpszichológiai rajzot adtak a túlélők és ellenfeleik viselkedési mintáiról, olykor a hatalmi pozícióba került egyé-* nek viselkedésmódját varrták a zsidóság egészének a nyakába. Az áitalá-nősítő, címkéző hajlam is azt tükrözte, hogy nincs tradíciója Magyarországon a demokráciának, kevés a türelem az etnikai, nemzeti vagy vallási kisebbségek jogai, érdekei iránt. A háború utáni társadalomkritika jórészt alábecsülte vagy szem elől tévesztette azt a lényeges körülményt, hogy a túlélők zöme nemcsak azért volt ingerült, mert képtelen volt visszaszerezni azt, ami jog szerint az övé volt, hanem azért is, mert meg kellett szenvednie neki is a háború utáni gazdasági bajok következményeit. Nagyon sok zsidó csak az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint szerény támogatásával tudta túlélni az éhezés, az infláció, a feketepiac okozta viszontagságokat.

A neo-antiszemitizmus problémája összefonódott a magyar zsidóság tragédiája fölötti felelősség összetett, kínzó problémájával. A háború utáni társadalomkritika, ideértve azokat az írókat is, akik jókora megértést tanúsítottak a zsidók háborús megpróbáltatásai iránt, megpróbálta felmenteni a magyar nemzet teljességét az alól a morális és történelmi felelősség alól, amely a zsidókkal való elbánásra vonatkozott volna. A történelmi valóságot félretolva vagy eltorzítva, szinte teljességgel a németekre próbálták hárítani a vétkességet. Megfeledkezve más, a tengelyhez tartozó vagy németektől megszállt ország kiállásáról (például Bulgáriáról, Dániáról, Olaszországról és Romániáról), hallgattak arról a tényről, hogy talán Lettországon és Litvánián kívül egyetlen országban sem kaptak olyan lelkes segítséget a németek a végleges megoldás kivitelezésében, mint éppen Magyarországon. Méghozzá a szövetségesek győzelmének előestéjén! Némelyik szerző azzal próbálta kisebbíteni Magyarország felelősségét, hogy a magyar keresztények is megszenvedték a háborút, és hogy az egész népet nem lehet felelőssé tenni a nyilasok kilengéseiért. Nehéz megérteni, hogyan lehet egyenlőségjelet tenni egy nép háborús megpróbáltatásai, illetve egy tehetetlen kisebbség szenvedései közé, mely utóbbit évtizedekig módszeres cHszkriminációval sújtotta saját állama, amely a hivatalos politika rangjára emelte az antiszemitizmust, és végül még a végleges megoldás végrehajtásában is részt vett.

A magyar és a magyar-zsidó történelem tragédiájáért viselt felelősség körüli viták a mai napig is azt tükrözik, hogy a magyarság nem tudott szembenézni a Holocausttal. Sok szerző szerint a magyar keresztények is felelősek azért a tragédiáért, amely a zsidó hitű honfitársaikat sújtotta. A keresztény egyházfők különösen felszisszentek arra a vádra, hogy nem csupán támogatták a megszállás előtti korszak zsidóellenes törvényeit, de még a deportálások időszakában sem tettek érdemi lépéseket a zsidóság segélyezésére. A háború utáni Magyarországon széles körben tartotta magát az a nézet, hogy a tömegek főleg azért nézték végig tédenül a Holocaustot, mert az egyházfők elmulasztottak erkölcsi útmutatást adni nekik. E negatív kép eloszlatására törekedtek azok az első beszámolók, amelyek az egyházak háborús szereplésével foglalkoztak. Az ösztönzést és a vezérfonalat a katolikus és a protestáns egyházak főpapjai adták.⁷

A felelősség körüli vitákat részben az a határozati javaslat csiholta elő, amelyet röviddel a Kunmadarason lejátszódott antiszemita demonstráció után, 1946 májusában Ravasz László püspök terjesztett elő. A református (kálvinista) egyház által egyhangúlag elfogadott javaslat kinyilvánította:

A Magyar Református Egyház Egyetemes Konventjének Tanácsa... mélyen megalázkodva megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tőle Vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és a felsőbbséget, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett... Szükségesnek vallja, hogy a magyar nemzet Isten ítélete alatt bűneinek üdvösséges ismeretéhez eljusson, azt töredelmesen megvallja... elrendeli a zsinati tanács, hogy minden év egyik vasárnapján bűnbánati istentisztelet tartassék a magyarországi református egyház minden gyülekezetében.⁸

Ravasz püspök azonban visszautasította egy haladó lelkészekből és világiakból álló csoport, a Nyíregyházi Szabad Tanács határozatát, amelyet — 1946-ban és 1947-ben tartott ülések nyomán - Bereczky Albert tiszteletes fogalmazott meg, s amely elismeri az egyház részleges felelősségét a zsidóságot ért tragédiáért, és szükségesnek tartja, hogy az egyház vezeklé-seként megfelelő módon bocsánatot kérjen a zsidóság maradékától. A sajtó úgy ismertette ezt a határozatot, mintha azt maga az egyház, nem pedig haladó szellemű szárnya fogadta volna el, ezért volt kénytelen Ravasz püspök elhatárolni magát tőle. Az Országos Református L^ész-egyesület országos konventjén megtagadta a bocsánatkérést, és - állítólag viharosan dörgő taps közepette - kinyilvánította, hogy a református egyháznak semmi oka sincs arra, hogy a történtekért bocsánatot kérjen a magyar zsidóságtól.⁹ Állítólag meggyőződése volt, hogy a Beseczky tiszteletes nevében kibocsátott határozat megfelelő módon végigsorolta a református egyháznak a zsidók érdekében megtett lépéseit.

A Holocaust utáni korszaknak a felelősséget elemző legprovokatívabb eszmefuttatása és egyúttal a zsidókérdés gondolatgazdag analízise annak a Bibó Istvánnak a tollából származik, aki a háború utáni Magyarország egyik legtekintélyesebb politológusa, gondolkodója volt.¹⁰ Bibó analitikus vizsgálatban részesítette a magyar nép és a magyar kormány felelősségét a magyar zsidóság tragédiájáért, és azt is éreztette, hogy a háború utáni antiszemita megnyilvánulásokat legalább részben az a tény ösztönözte, hogy viszonylag nagy számban azonosultak a zsidók a szovjet típusú kommunista szisztémával.

A zsidók viszonylag nagy száma a háború után az erőszakszerveiet-ben azt sugallja, fejtegette Bibó, hogy most zsidók ítélkeznek magyarok fölött, megtorlásul amiatt, hogy a múltban azok ítélkeztek őfölöttük. Az igazságszolgáltatás funkciója azonban nem az, állapította meg helyesen Bibó és több más szerző, hogy elégtételt nyújtson a zsidók számára, hanem annak szavatolása, hogy érvényesüljön az igazság, és annak rendjemódja szerint felelősségre vonják mindazokat, akik gyilkoltak vagy megsértették az emberi jogokat. Bibó hangsúlyozta, hogy e cél érdekében mindazoknak tartózkodniuk kellene az erőszakszervezetben való részvételtől, akik annak idején a zsidóellenes, fajvédő törvények hatálya alá estek. Arn azonnal felismerte, hogy ennek az elvnek az érvényesítése újra fasiszta stílusú válaszfalakat emelne, vallásuk alapján, a magyar állampolgárok közé. Mégis puszta fikciónak tartotta az egykori zsidó munkaszolgálatosok állítását, hogy csupán antifasiszta magyar demokratákként léptek be az erőszakszervezetbe.

A zsidóknak az ország erőszakszervezeteiben elfoglalt helyzete körüli viták csak kiéleződtek. Noha bízvást elmondható, hogy a zsidó nép ellen elkövetett rettenetes bűntények tudatában számos túlélő, különösen egykori munkaszolgálatos lépett be bosszúvágyból a rendőrség kötelékébe, az ottani jelenlétük kavarta vihar antiszemita előítéletekből is fakadt. A zsidók feltűnése a rendőrség és különösen a politikai rendőrség kötelékében már azért is vörös posztó lehetett az antiszemiták szemében, hiszen ez elképzelhetetlen lett volna az 1945 előtti Magyarországon. Csatlakozásuk okait találóan elemezte Shlomo Avineri, az ismert izraeli politológus:

1945 után a politikai rendőrség fő feladata az volt ezekben az országokban, hogy nyomára bukkanjon a fasiszta kollaboránsoknak, bíróság elé állítsa őket, és elejét vegye a fasiszta vagy majdnem fasiszta mozgalmak feltámadásának. Kikben lehetett volna jobban megbízni, mint éppen a zsidókban, hogy annak idején sem ők, sem fivéreik, unokatestvéreik, nagybátyjaik nem vettek részt ilyen mozgalmakban? És kiknek lehetett volna erősebb a motivációjuk, mint éppen a zsidóknak, hogy bíróság elé állítsák a náci kollaboránsokat, a fasisztákat és az antiszemitákat? Csak sokkal később világosodott meg sokuk előtt, hogy erre az útra lépve a sztálini sátánnal is szövetséget kötnek.¹¹

Bízvást feltételezhetjük, hogy a zsidó titkosrendőrök közül sokan visszaéltek hatalmukkal, de ezt tették keresztény munkatársaik is, akik számukat tekintve országszerte jócskán túlszárnyalták őket, különösen az 1956 utáni tisztogatások eredményeképpen.

Négy hónappal Izrael államának 1948. májusi létrejötte után a Szovjetunió rövidesen az egész szovjet tömbre kiterjedő kampányt indított a kozmopolitizmus és a cionizmus ellen. A kampány kezdete egybeesett Magyarország sztálini átalakításával, ami megnyomorította az egész nemzetet, benne a zsidó közösséget is. A megmaradt zsidó hitközségeket, mint ahogy a többi felekezetet is, egy kommunista pártállami szerv hatásköre alá helyezték. A zsidó közösségi életet szigorúan korlátozták, gyakorlatilag megbénították a más, így a külföldi, és különösen az izraeli közösségekkel fenntartott kapcsolatokat. Viszonylag rövid időn belül keményen visszaszorították, csaknem eltörölték a judaizmust és a zsidó kultúrát, bár a budapesti Rabbiszeminárium korlátozottan tovább működhetett.¹² Bebörtönözték, internálták, büntetőtáborba deportálták a „burzsoá zsidókat": nemcsak osztályalapon, de vallásuk miatt is üldöztetésben volt részük.¹³ A Szovjetunióban zajló antiszemita kampány tetőpontján (egyebek között kivégezték a legismertebb jiddis színészek és írók színe-javát, vádat emeltek több neves zsidó orvos ellen egy 1952-es, Kreml elleni összeesküvésben való állítólagos részvételük miatt), a magyar kommunista hatóságok is gálád hadjáratot indítottak a magyar zsidóság jó néhány vezetője ellen. A szovjet titkosrendőrség sugallatára egyebek között még Raoul Wallenberg meggyilkolásával is megvádolták őket. Ezzel nemcsak gondosan mérlegelt belpolitikai célokat akartak elérni, hanem el akarták terelni a figyelmet a svéd diplomata eltűnésével kapcsolatos szovjet felelősségről is.¹⁴ A zsidóellenes hadjárat külpolitikai indítékait az is elárulta, hogy bűnvádi eljárást indítottak a magyarországi cionisták ellen, továbbá letartóztatták és kiutasították a Joint magyarországi igazgatóját.¹⁵

Látva, hogy mennyire zsidóellenes élű a kommunista uralom, és hogy szűkre szabottak az emigrálás lehetőségei, sok magyar zsidó úgy próbált esélyein javítani, hogy teljes asszimilációra törekedett, elleplezte identitását és családjának történetét még tulajdon gyermekei előtt is. így sok fiatal úgy nőtt fel, hogy zsidó létére mit sem tudott a Holocaustról, illetve vallási és kulturális hagyományairól.

A cionizmus- és kozmopolitizmus-ellenes hadjáratot gyakran kísérte a Holocaust eltorzítása is. Többnyire - még az iskolai tankönyvekben is - legfeljebb gyér utalásokat tettek a Holocaustra, és akkor is lekicsinyelték, elkendőzték annak sajátságos, minden egyébtől elkülönülő történelmi realitását.

Sztálin 1953. márciusi halálával a magyar zsidóság helyzete éppoly kevéssé változott egészen az ötvenes évek végéig, mint a Holocaustra vonatkozó alapvető álláspontok. A sztálinista irányvonalat csak az a Kádárrezsim kezdte fokozatosan megfordítani, amely 1956 októberének magyar felkelését vérbe fojtotta. A nemzeti irányultságú kommunisták új, engedékenyebb politikája jelentős hatással volt a Magyarországon maradt zsidó közösségre.¹⁶ A még mindig szigorú ellenőrzés alatt élő közösség lassan, de biztosan felélénkült, és néhány értelmiségi is elkezdett érdeklődni a Holocaust iránt. Az akadémiai és levéltári intézményekben dolgozó, főként kommunista zsidó értelmiségiek kezdeményezésére több, a Holocausttal foglalkozó dokumentumgyűjtemény látott napvilágot a budapesti zsidó közösség kiadásában, legtöbbször a New York-i székhelyű Memóriái Foundation for Jewish Culture anyagi támogatásával. ¹⁷ A Holocaustról szóló első, átfogó bibliográfiában¹⁸ nemcsak ezek a gyűjtemények szerepeltek, hanem monográfiák, színművek, versantológiák, regényesített visszaemlékezések is - túl azokon a könyveken és folyóiratcikkeken, amelyek még közvetlenül a háború után jelentek meg. Ez a posztsztálinista korszak önéletrajzi ihletésű, regényesített beszámolókban nyúlt vissza a Holocausthoz; ekkor jelent meg több antológia is, bennük a Holocaust gyermek túlélőinek világviszonylatban kimagasló lírai költeményeivel.¹⁹

A zsidó közösség helyzete rosszabbra fordult az 19 67-es hatnapos háborúval, mely után Magyarország a szovjet tömb többi országával összhangban (csupán Románia járt külön úton) megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Új erőre kapott az anticionizmus, különösen azután, hogy Magyarország is megszavazta az ENSZ 1975. évi, „a cionizmus rasszizmust jelent" értelmű határozatát. Az antiszemitizmus megnyilvánulásai úgy szaporodtak és súlyosbodtak, ahogy a kormány mindinkább a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet kezdte támogatni, könyörtelen propaganda-hadjáratba bocsátkozva Izrael ellen.²⁰ Mindez igen nagy hatással volt a zsidókra, különösen a Holocaustot túlélők gyermekeire. Minden hitüket elveszítve abban az ideológiában és rendszerben, amely mellé egykor, egyszerre idealizmusból és gyakorlati okokból, odaálltak, mind merészebben kezdték kifejezni zsidó identitásukat, és élénken kezdtek érdeklődni a zsidóság iránt általában, s ezen belül is különösen a Holocaust iránt.

A hetvenes években a szovjet tömb országai közül Magyarország járt az élen politikai és gazdasági kísérleteivel, de azzal is, hogy szabadabb folyást engedett az ellentmondásos kérdések, így a Holocaust- kérdések megvitatásának. Á német megszállás, a tengely által vívott háborúban való magyar részvétel és a zsidóság tragédiája egyre őszintébben volt tárgyalható, bár a hivatalos történettudományi munkák és az iskolai tankönyvek továbbra is lekicsinyelték a Holocaustot, vagy általánosságokban beszéltek róla.²¹ Szemben a háború utáni néhány év memoárjaival, a magyar politikusok és katonatisztek személyes visszaemlékezései immár tárgyilagosabban szóltak hazájuk háború alatti szerepéről és viselt dolgairól.²²

A hetvenes évek szépirodalma többnyire abban a keretben tárgyalta a Holocaustot, hogy Magyarország tragikus módon belesodródott a második világháborúba. A korábbi művekhez hasonlóan ennek a korszaknak az irodalma is a Holocaust egykori gyermek túlélőitől szártnazott, és önéletrajzi ihletéssel, regényesítve elevenítette fel a gettók és a koncentrációs táborok életét.²³

A zsidókérdés konok fennmaradása és az antiszemitizmus mind nyíltabb megnyilvánulásai több keresztény értelmiségit is szólásra bírtak. Kiemelkedett közülük Száraz György, a közismert újságíró és irodalomkritikus; az ő érzékeny történelmi megfigyelései, és az, hogy köntörfalazás nélkül összekapcsolta az antiszemitizmust a Holocausttal, egy szinten mozogtak azokkal a gondolatokkal, amelyeket majdnem egy emberöltővel korábban Bibó István adott közre.²⁴ A keresztény egyházfők, különösen Serédi bíboros és Ravasz püspök háború alatti állásfoglalásait és reagálásait kemény kritikával illették keresztény szerzők, köztük az egyház tagjai is.²⁵ E dokumentumokkal is ellátott eszmefuttatások - más, Holocaust tárgyú cikkekhez hasonlóan - olyan befolyásos folyóiratokban jelentek meg, mint a Kritika, a Kortárs vagy az Actio Catholica lapja, a Vigília.

A Holocaustról, a magyar zsidóság tragédiájáról azonban továbbra is elsősorban a zsidó írók szóltak. A hetvenes évek második s a nyolcvanas évek első felében viszonylag nagyszámú regényesített és félig-meddig do-kumentáris írás tekintett vissza a gettók és a koncentrációs táborok világára.²⁶ Ugyanez idő tájt cikkek és tanulmányok egész sokasága látott napvilágot a fővárosi és a vidéki folyóiratokban a Holocaust számos aspektusáról, így például a zsidó ellenállásról is.²⁷ A nyolcvanas évek elejére a Holocausttal összefüggő irodalmi és történettudományi termés már átfogó irodalmi és tudományos mustrákba kívánkozott.²⁸ Ezekkel majdnem egy időben több film is elkészült a Holocausttal kapcsolatos témákról, művészileg érzékeny, bár kissé népszerűsítő feldolgozásban.²⁹

A Holocaust irodalmi, művészi és tudományos feldolgozása a hetvenes években élen járt Magyarországon a szovjet tömb többi országához képest. A nyolcvanas évek további fejlődést hoztak. Közben nőtt az érdeklődés a zsidókérdés iránt is, amelyről évtizedekig nem volt illendő beszélni. A magyar társadalom politikai és társadalmi-gazdasági problémái, és ezen belül a zsidó közösség gondjai komolyan aggasztani kezdték mind a zsidó, mind a keresztény értelmiségieket. Zsidó másként gondolkodók egy csoportja kérdőre vonta a zsidó vezetők állítólagos szolgalelkűségét s azt, hogy vakon igazodtak a kommunista rezsim bel- és külpolitikai irányvonalához. Különösen heves támadások érték a közösség sajtóorgánumát, az Új Életet, amiéit rendre a hivatalos álláspontot hirdette Izrael és a Holocaust ügyében.³⁰

Az effajta viták nyugtalanították a magas állású keresztényeket, mert tartani lehetett attól, hogy kárára lesznek az országról külföldön kialakult képnek. A zsidókérdésről folyó eszmecserék legtöbbször összefonódtak a Holocaust témáival, meg az állítólag egalitárius kommunista társadalomban felbukkanó antiszemitizmus nyílt Vagy rejtett megnyilvánulásainak megvitatásával. Mindez Magyarországon és külföldön tartott konferenciák egész sorában kristályosodott ki, élismert magyar kutatók tolmácsolásában. A később megjelentetett tanulmányok a kérdéskörről írott legkorszerűbb és legteljesebben dokumentált munkák közé tartoznak.³¹ Kiegészültek azokkal az esszékötetekkel, amelyeket közismert szakemberek állítottak össze a magyarországi zsidókérdés különféle témáiról.³? Mutatta a judaizmus és a zsidó múlt iránt felújult érdeklődést az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1987-ben judaisztikai kutatócsoportot hozott létre.³³ "

Tovább nőtt az érdeklődés a Holocaust és a náci korszák politikatörténete iránt a nyolcvanas évek második felében, kivált a zsidóság körében. Ébren tartásában közrejátszottak új, nyugati stílusú televíziós dokumentumfilmek,³⁴ akárcsak azok a nyomtatásban megjelent interjúk, amelyek a korszak német és magyar szereplőivel készültek.³⁵ Mérföldkövet jelentett a nyolcvanas évek végén néhány, eredétilég Nyugaton megjelent, a Holocausttal foglalkozó nitlnkának a magyar nyelven való megjelentetése.³⁶ ' - ■ ■ ^:- ;/ :

Magyarország élen járt azoknak a politikai és társadalmi-gazdasági reformoknak a keresztülvitelében, amelyek 1989-9p-ben a szpvjet tömb felbomlásához vezettek. A rövid idő alatt bevezetett, drámai liberalizációs és demokratizációs változások alapokig hatóan átalakították az országot; többpártrendszerű, pa^an^ntáris rendszer jött létre. E változások két, egymással ellentétes irányú következménnyel is jártak az országban maradt 60 000-70 000 zsidó státusára, illetve megítélésükre nézve. Örvendetes, hogy az új politikai rendszer ösztönözni kezdte a zsidó élet megújulását: kulturális, vallási és politikai szervezetek egész sora jött létre, illetve kapott új erőre.³⁷ Gsak erősítette a megújult zsidó büszkeséget és nemzeti érzést, hogy felújultak a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, majd fejlődésnek indultak a két ország gazdasági és kulturális kapcsolatai is. Sok asszimilálódott és kulturálisan beolvadt zsidó, kivált a Holocaust túlélőinek gyermekei és unokái, újrafogalmazta zsidó identitását, eltökélve, hogy a zsidó életet és annak érdekeit megőrzi és megújítja. Ezek az emberek különös figyelemmel kísérték a múltban tabuként kezelt, ellentmondásos vitakérdéseket, és mind nyíltabban kezdték feszegetni azokat a kényes témákat, amelyek a kommunista korszak antiszemitizmusával, a két háború közti kormányzás diszkriminációs intézkedéseivel vagy a náci korszakbeli tragédiával függnek össze. Keserűen és haragosan feszegették, hogyan történhetett, hogy a világ egyik legasszimiláltabb és leghaza-fiasabb zsidó közösségét, a magyar zsidóságot cserbenhagyta az a nemzet és kultúra, amelyet oly hőn szeretett.

Jóllehet az új kormány demokratizációs intézkedései az alapvető polgári jogok fejlődése irányában hatottak, előhívták egyszersmind a sokáig elfojtott etnikai-nemzeti gyűlölködéseket, így az antiszemitizmust is. A magyar társadalom gyökeres átalakulásával együtt járó politikai feszültségek és gazdasági görcsök alkalmas belpolitikai ütőkártyákként újították fel a zsidókérdést és az antiszemitizmust. A negyvenöt éves, szovjet szellemű kommunista politizálás nacionalista-populista visszahatása olykor idegengyűlölő, zsidóellenes színezetet öltött. Ha a belpolitikai élet perifériáin is, szélsőséges jobboldaliak a nácik modorában kevertek robbanásveszélyes elegyet antikommunizmusukból és antiszemitizmusukból.

A zsidóság és a kommunizmus kapcsolatának antiszemita kiaknázása hosszú múltra tekint vissza a 20. század történetében. Először is, aránylag nagyszámú világi zsidó vált kommunistává abban a hitben, hogy a kommunista megválthatja a világot az antiszemitizmus ősi átkától. Különösen állt ez a náci korszakra, amikor Magyarország a Harmadik Birodalom szövetségese volt. Ahogy 1919-ben, úgy a második világháború után is nagyszámú zsidó származású kommunista került szembetűnő, vezető pozícióba a Moszkvából irányított új, kommunista rezsimben. Hiába távolították el a zsidó származású kommunisták többségét a központi és helyi, párt- és állami funkciókból, és hiába szenvedett többet a kommunista uralom alatt a zsidóság, mint talán bármelyik másik csoport 1948-tól, amikor Magyarország a szovjet tömb más államaival karöltve elvakult anticionista és Izrael-ellenes hadjáratba kezdett, nagyon sok magyar továbbra is vallja kommunizmus és zsidóság összekapcsolásának képtelen teóriáját. Az egymásnak feszülő indulatok egyik forrása az, hogy a zsidóság, illetve a kommunistaellenes magyar keresztények egészen másként, szinte szöges ellentétben vélekednek a náci vereség katonai és politikai következményei felől. Míg minden egyes életben maradt zsidó - és persze a náciellenes magyarság - számára a Vörös Hadsereg felszabadulást hozott a nácizmus hosszan tartó lidércnyomása alól, sok magyar nemzetének megszállóját és elnyomóját látta a szovjet hadseregben.

Ravaszul kiaknázták kommunizmus és zsidóság állítólagos összefonódását és a zsidó értelmiségre jellemző nyugati-liberális orientációt az 1990. évi választások során. A több mint negyven év óta első ízben megrendezett szabad választás kampányidőszakában a Magyar Demokrata Fórumot, az új politikai rendszer jobbközép pártját támogató közi^^ft írók sikerrel aknázták ki ezeket a vélekedéseket, amelyek különösen a kisvárosokban és a falvakban voltak elfogadottak. Egyrészt célozgattak bizonyos „idegen" elemekre, akik kezükben tartják a tömegtájékoztatás eszközeit, és aránytalanul nagy a szerepük a főváros tudományos és szellemi életében - nyilvánvaló utalás volt ez a zsidókra másrészt pedig beleszőtték e célozgatásokat eszmefuttatásaikba, amelyek a posztkommunista társadalmat sanyargató politikai és gazdasági nyavalyákról szóltak.³⁸Bár a párt vezetői, köztük Antall József³⁹, elhatárolták magukat e nézetektől, és jogosan utasították vissza, hogy antiszemiták lennének, mégiscsak javukra vált a választási kampány, mert végül is megszerezték a szavazatok többségét, és megalakíthatták Magyarország első demokratikus, koalíciós kormányát.⁴⁰

Az Antall-kormány 1990. májusi beiktatására következő hónapokban az antiszemita megnyilvánulások szaporodni és súlyosbodni kezdtek, miután az új kormányzat piacgazdasági intézkedései kizökkentették addigi menetéből a társadalmat és a gazdaságot. Akárcsak más posztkommunista kelet-európai országokban, Magyarországon is az történt, hogy a munkanélküliség, az infláció és az általános elszegényesedés kárvallottjainak haragját a zsidók ellen irányították. A bűnbakképzés mechanizmusába ravaszul belenyúlva, az antiszemiták az ország minden pillanatnyi és múltbeli viszontagságát, különösen a kommunista korszakkal összefüggőket, a zsidók nyakába varrták. Szemben a szocialista uralom utolsó éveivel, amikor az antiszemitizmus labdarúgó-mérkőzéseken folyó ordítozásban merült ki, a legutóbbi incidensek fenyegetőbbek: temetőket és zsinagógákat gyaláztak meg, náci stílusú röpcédulákat osztogattak, mocskoiódó leveleket küldözgettek, és zsidóellenes uszítás indult az újonnan indított szélsőjobboldali sajtóorgánumokban a két háború közti korszaka emlékeztető hangon.⁴¹ A kormány azzal indokolta, hogy nem hoz hatékony ellenintézkedéseket a zsenge demokratikus rendszer védelmében, noha bírálói erre ismételten felszólították, hogy elkötelezte magát minden egyes állampolgár szabadságjogainak védelme mellett.

Az antiszemita incidensek közepette csak fölerősödtek a zsidó identitásról folytatott viták, és ezzel feltárult az a meglehetősen széles szakadék, amely a zsidó és nem zsidó magyarok viszonyában még mindig ott tátong. A vita még mindig arról folyik, magyar-e a magyar zsidóság, amelyet a keresztényektől csak vallási hovatartozása választ el, vagy pedig pusztán megtűrt etnikai-nemzeti kisebbség? A vita nem csupán az asszimiláció kudarcára világít rá,, hanern arra is,, hogy a ¿nagyarságis kudarcot vallott a Holocausttal váló bátor szembenézés feládátában: -is-kadar- cok nemcsak a helyi és országos lapokban tükröződnek, hanem felelős politikusok és kormánytagok hivatalos állásfoglalásaiban is.

A zsidókérdésről, és különösén a Holocaustról kialakult nézetkülönbségek már csak azért sem kerülhetnek le a napirendről, mert nagyszámú újságcikk - és olvasói reakció - tartja elevenen őket a nagy múltú lapokban⁴² éppúgy, mint a nemrég alapítottakban. Különösen elmérgesedett a szócsata azután, hogy Csoóri Sándor, az ország egyik legünnepeltebb költő-írója, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója, a Magyarok Vüág-szövetségének elnöke is állást foglalt. Félig-meddig önéletrajzi cikksorozatában a Kossuth-díjas költő ezt írta:

A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek is Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni" a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantást ácsolhatott magának, amilyet még nem ácsolhatott soha.⁴³

Csoóri álláspontja a két háború közti korszak neves történészének, Szekfü Gyulának a fejtegetéseire emlékeztet, amelyekben úgy vonta kérdőre az asszimilációt, hogy felvetette: a magyar zsidók nem váltak magyarokká, inkább ők „zsidósították el" a magyarságot.⁴⁴ Csoóri éppúgy, mint Szekfu, azt. sugallta, hogy a magyarságot valami veszély fenyegeti a zsidók részéarpl. A Holocaust utáni korszak atmoszférájában Csoóri álláspontja azonnajü, szokatlanul éles reakciókat váltott ki számos zsidó és nem zsidó író, értelmiségi részéről, és jócskán felbolydította a Magyar írók Szövetségét.⁴⁵ A vita sokáig viharzott az értelmiségi közéletben⁴⁶, és összef9QÓ4ot^:.I^Ql(^ust}ia^JXÚnt.a magyar-^zsidó viszony mögött megbújó legfőbb problejnának a. tematikájával"Az új szólásszabadságot kihasználva, az antiszemiták olyan nézeteiket is megszellőztették, amelyeket korábban csak egymás közt, suttogva mertek hangoztatni. A szélsőjobboldali sajtó készséggel közölte.sanda célozgatásaikat, melyek szerint a náciktól megnyomorított magyar zsidóság felettébb destruktív szerepet töltött volna be a háború utáni kommunista korszakban. Egy jellemző megnyilatkozás szerint a zsidók az orosz fegyverek segítségével kerültek hatalomra, és a kommunista korszakban mindvégig „szent bosszúhadjáratot" folytattak a magyarok ellen, megtorlásul saját, korábbi szenvedésükért: „a zsidótörvényekért, a gyakorta felhánytorgatott »Holocaustért«, amely fizikai elpusztításukra irányult, és 200 000 magyar zsidó deportálásáért" . A deportációs számadat eltorzítása⁴⁷ együtt jár tehát a váddal, hogy zsidók tehetnek az ország balsorsáról, és hogy bosszúszomjukban az utolsó több mint negyven év során valóságos lelki-szellemi hadjáratot folytattak a magyarság ellen.⁴⁸ A Holocaust megkérdőjelezése vagy lekicsinylése oly módon is folyt, hogy kinyomtatták Nyugaton élő történelemhamisítók írásait.⁴⁹

Egy másik, ugyancsak tipikus újságcikk egyszerre létesített kapcsolatot a zsidók és a bolsevizmus, illetve az antikommunizmus és az antiszemitizmus között annak az állítólagos végveszélynek a tükrében, amelyet a zsidó internacionalizmus, kozmopolitizmus és liberalizmus jelentene a magyar állam és nemzet integritása számára. A vitairat izzó gyűlölettel ítéli el azokat, akik örökösen a Holocausttal hozakodnak elő. A zsidó közösség évente ismétlődő megemlékezéseit, illetve a Holocaust témáinak sajtóbeli bemutatását úgy állítja be a cikk, mintha azok a nem zsidó közösség demoralizálását célzó propagandakampány részei volnának. Ami, úgymond, annál kifogásolhatóbb, mert a világ tétlenül nézi az utódállamokban folyó „népirtó politikát", amely az ottani magyar kisebbség ellen irányul. Azzal, hogy a szerző egyenlőségjelet tesz a zsidók fizikai kiirtása, illetve a határon túli magyar kisebbségek kulturális és politikai megpróbáltatásai közé (ha mégoly keserves is a helyzetük), nyilvánvalóan azon van, hogy lekicsinyelje, eltorzítsa a Holocaust valóságát.⁵⁰

A Holocaust átfestése és eltorzítása különféle skinhead csoportosulásokhoz és neofasiszta szervezetekhez, pártokhoz fűződik, amelyek külföldi elvbarátaikkal összhangban működnek. ⁵¹ A posztkommunista korszakban feltűnt, legádázabb antiszemita csoportok közé tartozik a Györkös István vezette Magyar Nemzetiszocialista Akciócsoport, illetve a Magyar Nemzeti Szövetség, amelyet az a Romhányi László irányít, aki egyúttal a leginkább zsidóellenes sajtóorgánumnak, a Szent Koronának is a főszerkesztője. ⁵² A magyar politikai színtér egyik legújabb pártocskája a Szála-si-imádó neonáci, Szabó Albert vezette Világnemzeti Népuralmista Párt, amely miután 1994-ben a hatóságok feloszlatták, Magyar Népjóléti Szövetség néven szerveződött újjá.⁵³ E csoportok és pártok antiszemita, neonáci kinyilatkoztatásai semmiben sem maradnak el azok mögött, amelyektől a két háború között és a háborús években volt hangos a közélet.

Nehéz megállapítani, a népesség mekkora része ért egyet ezekkel a nézetekkel. Az antiszemiták gyakran mentik előítéleteiket azzal, hogy akik nem értenek velük egyet, csakis kommunisták, liberálisok és kozmopoliták lehetnek - vagyis olyan csoportok tagjai, amelyeket az antiszemiták kezdettől fogva kiátkoztak. A háború utáni nemzedék már úgy nőtt fel, hogy alig tudott valamit a Holocaustról, mert az a zsidókérdéssel egyetemben elsüllyedt a kommunista rendszer orwelliánus múltmegsemmisítő aknájában. A nyolcvanas évek elejéig a történelemtankönyvek gyakorlatilag nem is utalnak arra, hogy a zsidók a nácizmus kiszemelt áldozatai voltak.⁵⁴ Hiába kapott nagyobb nyilvánosságot a Holocaust a nyolcvanas évek végén és különösen a kommunista rendszer bukása után, márpedig e téren sok szomszédjánál derekasabban viselkedett a magyar nyilvánosság, az oktatás dolgában még mindig sok a teendő.

A szélsőjobboldal antiszemita cselekményeivel szemben kellő ellensúlyt jelentenek felelős kormányzati, politikai és egyházi személyiségek határozott, egyértelmű, az antiszemitizmust nyilvánosan megbélyegző nyilatkozatai. Többen közülük a Holocaustról szólva, de azzal egyelőre csak részlegesen szembenézve, felvetették a zsidó-keresztény megbékélés gondolatát is. Elsők között sürgette ezt Tornai József, az ismert költő. A Magyar Demokrata Fórum 1989. március 12-i első országos gyűlésén Tornai kijelentette, hogy nem lehet és nem is szabad vitába bocsátkozni a Holocaustról; eljött viszont az ideje, hogy mindenki együtt gyászolja az áldozatokat, akiket kitéptek a nemzet testéből. Elvetette azonban a zsidóságtól való bocsánatkérés gondolatát arra hivatkozva, hogy a mai nemzedék nem felelhet azokért a bűntényekért, amelyeket a háborús kormányzat, a csendőrség, a rendőrség és a közhivatalnoki kar követett el. Vállalta viszont a felelősséget azért, hogy nem sikerült igazi megbékélésre jutni, és valamennyi párttól az kérte, támogassa e célból egy rendkívüli parlamenti ülés kitűzését.⁵⁵

Történelmi jelentőségű, 1989. május 10-i ülésén a magyar országgyűlés végighallgatta elnökének, Szűrös Mátyásnak szenvedélytől fűtött beszédét a nemzetek abbeli felelősségéről, hogy bátran, az igazságnak elkötelezve nézzenek szembe történelmi múltjukkal. Hevesen elutasította az előítélet minden formáját, és tisztelettel adózott a 600 000 magyar zsidó és a 30 000 magyar cigány deportált emlékének. Szűrös azonban kitágította a Holocaust fogalmát, amikor a faji okokból üldözöttek - és teljes kiirtásra szántak - vértanúságát összemosta a magyar honvédek által kiállt szenvedéssel, illetve veszteségeikkel. Indítványozta, hogy Magyarország felszabadulásának 45. évfordulóján az országgyűlés fogadjon el törvényt, amely a második világháború valamennyi magyar áldozatáról való megemlékezés módját szabja meg.⁵⁶ Hasonló szándékok fogalmazódtak meg a Magyar Demokrata Fórum 1989 októberében elfogadott programjában.⁵⁷

A keresztény-zsidó megbékélésről és a Holocaustról folyó eszmecserék az 1990. évi választások után elmélyültek. 1990. június 12-i nyilatkozatában a magyar református egyház zsinati tanácsa sajnálatát fejezte ki a Holocaust miatt, és beismerte, hogy az egyház „gyengének bizonyult hitében és cselekedeteiben" a háború alatt. Noha a nyilatkozat nem szólt világosan arról, hogy Magyarország is kivette részét a végső megoldás programjából, leszögezte, hogy a zsidó-keresztény kapcsolatokat illetően az egyháznak ki kell nyilvánítania újra és újra „felelősségét és megbánását"⁵⁸. Hasonlóan szóltak az ország újonnan megválasztott vezetői is a Holocaust magyar zsidó áldozatai emlékművének 1990. július 8-i felavatásán.⁵⁹ Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall miniszterelnök fennhangon bélyegezték meg az antiszemitizmust, és elkötelezték magukat a zsidó közösség jóléte mellett. Korábban soha nem hallott szavakkal, legalábbis ami a vezető magyar politikusokat illeti, tisztelegtek a zsidók vértanúsága előtt, a Holocaustot a történelem szégyenletes eseményének minősítve.⁶⁰

Bármennyire biztatóak is a posztkommunista korszak fejleményei, az oly kívánatos keresztény-zsidó megbékélés fundamentuma még korántsem szilárd. A történeti igazság és a fejlődőfélben lévő demokrácia egyaránt azt kívánja, hogy merész és őszinte szembenézés következzék el a Holocausttal. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy összefügg egymással a Holocaust és az antiszemitizmus. Ahogy a harmincas évek féktelen antiszemitizmusa könnyítette meg a végleges megoldás dolgát, ma ugyanúgy ösztönözheti a Holocausttal való becsületes szembenézés hiánya az antiszemitizmus megerősödését, annak minden rettenetes társadalmi következményével együtt.

Magyarország világi és egyházi vezető személyiségei, más, korábban a Harmadik Birodalom uralma alá került országok vezetőihez hasonlóan, mintha köntörfalaznának az országnak a náci korszakban viselt dolgairól szólva. Nemigen hajlanak arra, hogy elismerjék Magyarország részvételét és részleges felelősségét a magyar zsidóság Holocaustja körül. Még mindig szinte kizárólagosan a németeket szokás hibáztatni a történtekért, főként azt hangsúlyozva - és nem is egészen indokolada-nul -, hogy a magyar zsidóság egészen a német megszállásig a Kállay-kormány védelmét élvezte, és hogy a megszállók a Kállay-kormány legtöbb tagját, mint ahogy sok más náciellenes magyart is, internálták. Ez azonban a történelmi igazságnak csupán egy része, mert mellőzi vagy kisebbíti^azta tényt, hogy a zsidóellenes hadjáratot német és magyar náeik közösen tervezték meg, illetve azt szinte kizárólag a magyar államhatalom, qsendőrség, rendőrség és közhivatalnoki kar szervezésében hajtott&Mégre;-. A történelmi, bizonyítékok világosan, mutatják, hogy a magyar zsidóság majdnem sértetlenül élte volna túl a háborút, ha a németek nem szállják meg az országot. De az is világos, hogy a quisling-ként viselkedő magyar hatóságok maradéktalan, sőt buzgó támogatása híján a németek képtelenek lettek volna gyakorlatra váltani fajüldöző ideológiájukat.

Viszonylag kevesen tartják tiszteletben ezeket a történelmi tényeket. Sokan má^ok, elismerve, milyen tragikus volt a magyar zsidóság sorsa, fel próbálják ^menteni Magyarországot a Holocaust körüli felelősség alól. Megint mások, szerencsére csupán a magyar politikai élet peremén ágáló kevesek, »úgy; lépnek külföldi, „revizionista" elvbarátaik nyomdokába, hogy átfestik vagy eltagadják a Holocaust valóságát.

A náci korszak tisztára mosásának igyekezete csak erőre kapott a kommunista .rendszer 1989-90-beli bukása után. A történelemtisztogatók első csoportja azokból tevődik össze, akik - köztük kormánytisztviselők is — szinte a teljes felelősséget a németek nyakába varrnák. E csoport más tagjai elismerik ugyan, hogy akadtak magyarok is a zsidóellenes hadjárat aktivistái között, de úgy próbálják tisztára mosni a Horthy-korszakot, hogy az elsődleges felelősséget ráterhelik néhány ideológiailag megtévedt, törvényszegő vagy túlbuzgó szélsőjobboldali figurára.⁶¹Megint mások akaratlanul is elmossák vagy zsidótlanítják a Holocaust valóságát, amikor összevonják a zsidóság veszteségeit azokkal, amelyeket a magyar honvédség vagy a polgári lakosság szenvedett el a háború során. Végül olyanok is akadnak, akik úgy próbálnak könnyíteni a nemzet rossz lelkiismeretén, hogy szinte kizárólag a jóra emlékeznek: a menekültek megsegítésére, a zsidóknak a német megszállásig nyújtott fizikai védelemre," és Budapest zsidóságának megmenekülésére.

A politikai élet peremén pedig ott tanyáznak az új és a régi „revizionisták"- a maguk obszcén* Holocaust-tagadó vagy azt megmásító kampányaival. Egyesek azt erősgetik, hogy a zsidók háborús szenvedései meg sem közelítik azt a szenvedést, amelyet éppen zsidók zúdítottak a magyarságra a kommunista korszakban. E tézis másik változatát vallják azok, akik szerint a fasizmus mai bírálói bizonyosan kommunisták.⁶² Végül az is sokszor elhangzik, hogy Magyarország agresszív háborúja valójában jogos, igazságos hadjárat volt a bolsevizmus ellen,⁶³ illetve törvénytisztelő, hazafias magyarokként kellene rehabilitálni a zsidóellenes akcióik miatt elítélt személyeket.⁶⁴ Akik mentegetni próbálják Magyarországnak a náci korszakban betöltött szerepét, valójában tisztára akarják mosni a magyar és a magyar zsidó történelem legelmondhatatlanabbul szégyenletes fejezetét. ".•.'_'•. '

Akkor került előtérbe a Holocaust körüli felelősség egészének a németekre való áthárítása, amikor, 1992-ben, vita indult a túlélők maradékának esetleges kárpótlásáról.⁶⁵ A vétkesség áthárítása gyakran jár együtt annak a pozitívumnak a kiemelésével, hogy Budapest zsidósága jórészt megmenekült a Holocausttól. Vezérmotívuma volt ez Horthy 1993. szeptemberi, magyarországi újratemetésének; az állítólag csupán magánjellegű, családi aktus nacionalista politikai eseménnyé alakult át.⁶⁶

E negatív jelenségek ellenére a posztkommunista Magyarország viszonylag nagy lépéseket tett afelé, hogy szembenézzen zsidóságának tragédiájával. Kárpótlást ítéltek meg a Holocaust-túlélők maradékának, és törvényt alkottak a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Hiába ítélte el azonban a magyar kormány az antiszemitizmust, és rótta le kegyeletét a Holocaust áldozatai előtt, 1994 végéig - elzárkózva számos európai ország, így Németország és Ausztria példájától - nem iktatta büntető törvénykönyvébe a Holocaust tagadását.

Magyarország elöl járt a parlamentáris demokrácia meghonosításában a szovjet tömb széthullása és a kommunista rendszer 1989-90-beli összeomlása után. Noha sokkal többet lépett előre, mint Kelet-Közép-Európa legtöbb más állama, még ma sem mondhatja el magáról, hogy valóban plurális és toleráns társadalmat sikerült volna létrehoznia. A haladó szellemű magyarok tudják, hogy ehhez nem elég törvényen kívül helyezni az előítéletességet mint politikai fegyvert, hanem becsülettel számot kell vetni a múlttal is: össznemzeti, kollektív elkötelezettségre van szükség a történelmi igazság iránt. Ragyogóan foglalta össze ezt a gondolatot a magyar országgyűlés előtt elmondott, történelmi jelentőségű beszédében Szűrös Mátyás:

A szelektív emlékezet szívesen idéz fel szép napokat, dicső korokat, sikereket, győzelmeket. S büszkén vallhatjuk, vannak ilyenek a hátunk mögött. De nem titkolhatóak tévedéseink, vereségeink, a drámák és a sorstragédiák sem. Tudjuk, felhőtlen múltú, tévedhetetlen nemzetek nem léteznek. Megkülönböztetni csak aszerint lehet őket: tagadják-e hibáikat, vétkeiket, vagy éppen ellenkezőleg: emelt fővel megállván a történelem ítélőszéke előtt, teljességében vállalják múltjukat, képessé válván az önvizsgálatra, a teljes igazság kimondására, hogy jövőjüket ne fertőzhessék, ne veszélyeztethessék elhallgatott bűnök, nem törlesztett adósságok. „A múltat be kell vallani" - ez alól nem lehet felmentés. Egy egész nép lelkét nem égetheti mégoly megrázó események és tisztázatlan kérdések elhallgatásának izzó parazsa. A feltáratlan múlt előítéleteket táplál. Csak olyan nemzet lehet toleráns a másság iránt, amely szabad, független és tisztában van önmagával.⁶⁷

Horn Gyula, aki az 1994. májusi választások után lett az ország miniszterelnöke, még merészebben nézett szembe a Holocausttal. Annak ötvenedik évfordulója alkalmából egyebek között a következőket nyilvánította ki:

Öncsalás, ha a magyarországi népirtás felelősségét bárki csak és kizárólagosan a náci Németországra hárítja. Ötven év történelmi tapasztalata talán elég idő ahhoz, hogy a magyarság végre bátran és őszintén szembenézzen önmagával... Egyértelműen ki kell tehát mondani: történelmi bocsánatkéréssel tartozunk. Azok is, akik akkor éltek, s azok is, akik csak örökölték a bűnös elhallgatás gyakorlatát. Igen: bocsánatkéréssel tartozunk 600 ezer honfitársunk elpusztítása, több tízezer elhurcolása és meggyötrése miatt.⁶⁸

A szomorú évforduló alkalmából „a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa" közös nyilatkozatot adott ki, amely egyebek közt kimondja:

A 20. század legnagyobb szégyenének tartjuk százezrek életének kioltását, pusztán származásuk miatt... Áz évforduló alkalmával meg kell állapítanunk, hogy ebben a tragédiában nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból nem emelték fel szavukat zsidó embertársaik tömeges megalázása, elhurcolása és meggyilkolása ellen. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk.⁶

Bár a nyilatkozat nem mutatott rá, hogy a keresztény egyházak is felelősek voltak az 1919-1944 közti korszak antiszemita légköréért, fontos lépést tett a Holocausttal való megbirkózás és a valódi megbékélés felé vezető úton.

Csak a jövő nemzedékei lehetnek a megmondhatói, mennyire teljesíti be Magyarország és a magyar társadalom mindama eszményeket, amely-ket a jelen államférfiainak és egyházi személységeinek némelyike oly ékesszólóan fejezett ki.

1. A tárgyalások részleteit a közérdekű sajtó éppúgy közölte, mint az ítélet (későbbi nevén) Népbírósági Közlöny c. szaklap. Némelyik tárgyalás szövege külön füzetben is megjelent. Lélektani portrék is készültek a vádlottakról, így például Kelemen István: Interjúk a rács mögött. Beszélgetés a háborús főbűnösökkel. Müller Károly, Bp., 1946, és Szirmai Rezső (dr. Gartner Pállal közösen): Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Faust, Bp., 1946.

2. E beszámolók felsorolása megtalálható Randolph L. Braham: The Huttgarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, 1984. A továbbiakban Braham, Bibliography.

3. Sok ezek közül nem Magyarországon jelent meg. Lásd például Nikolaus von (Miklós) Horthy: Ein Leben für Ungam. Athenaeum Verlag, Bonn, 1953; Nicholas (Miklós) Kállay: Hungarian Premier. A Personal Account of a Nation's Struggle in the Second World War. Columbia University Press, New York, 1954; és Dezső Sulyok: A magyar tragédia. A szerző kiadása, Newark, N. J., 1954. Az egyik legtárgyilagosabb memoárt Nagybaczoni Nagy Vilmos, a korábbi honvédelmi miniszter írta, akit a Yad Vashem Igaz Kereszténynek ismert el, mert mindent megtett, hogy hivatali ideje (1942-43) alatt megóvja a zsidó munkaszolgálatosok életét és érdekeit. Lásd Végzetes esztendők, 1938-1945, Körméndy, Bp., 1946.

4. A Központi Zsidó Tanács vezetőinek visszaemlékezései először angol fordításban jelentek meg Randolph L. Braham szerkesztésében: Hungarian Jewish Studies, 3. kötet. World Federation of Hungarian Jews, New York, 1973. Magyarul Schmidt Mária szerkesztésében: Kollaborááó vagy kooperáció} Minerva, Bp., 1990.

5. A korai történeti leírások közül kiemelkednek Lévai Jenő munkái. Az ismert újságíró Budapesten élte túl a Holocaustot, és zsidóügyekben tanácsadója volt a béketárgyalásokra kiküldött magyar delegációnak. A termékeny szerző nevéhez fűződik például Black Book of the Martyrdom of Hungarian Jezory. Central European Times, Zurich, 1948; Zsidósors Magyarországon. Magyar Téka, Bp,, 1948. Más műveinek adatait lásd Braham, Bibliography. Másik fontos forrás volt Munkácsi Ernőnek, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkárának a munkája: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Renaissance, Bp., 1947.

6. Lásd például E. R. Kutas: „Judaism, Zionism and Anti-Semitism in Hungary." Journal of Central European Affairs, 8, (1949. január), 377-389. o.

7. A 3480/1945. sz. körlevél egy több nyelven közreadandó könyv előkészítését sürgette, amely a katolikus egyház „pozitív" szerepét hangsúlyozta volna. A körlevelet Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása 1945. november 3-án írta alá. Ravasz László püspöknek, a magyarországi református egyház ellentmondásos főpapjának állítólag hasonló szándékai voltak, amikor arra biztatta Bereczky Albert tiszteletest, hogy dokumentálja a protestáns egyházaknak a háborús években betöltött „pozitív" szerepét. Bereczky könyvének (.Hungarian Protestantism and the Persecution of the Jews. Sylvester, Bp., 1946, magyarul is) hátterére nézve lásd Szenes Sándor „Saving People Was Our Main Task" c., Éliás József tiszteletessel folytatott interjúját: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1990. 1-64. o. A katolikus egyház pozitív szerepét részletezi például A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Szerk.: Meszlényi Antal. Stephaneum, Bp., 1947. Más források in: Braham, Bibliography, 281-295. o.

8. Eugene Duschinsky: „Hungary." In: The Jews in the Soviet Satellites. Syracuse University Press, Syracuse, N. Y., 1953. 414. o., angolul idézve in: Új Élet, 1946. június 5.

9. Lásd Szenes Sándor Éliás József tiszteletessel készített interjújának magyar változatát, in: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. A szerző kiadása, Bp., 1986. 87.0.

A háború utáni évek antiszemitizmusára nézve további részleteket közöl Sári Reuveni: „After the Holocaust: National Attitudes to Jews. Antisemitism in Hungary 1945 1946." Holocaust and Genocide Studies, 4. (1989) 1. 41-62. o.

10. „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után." Válasz, 8. (1948. október-november), 778-877. o. A több gyűjteményben is szereplő tanulmány Magyarországon és külföldön egyaránt heves intellektuális vitát kavart, főleg a nyolcvanas évektől.

Lásd például Kőrösy Ferenc: „Válasz Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon 1944 után c. tanulmányára." Huszadik Század, 36. (1948. december) 6.454-456. o.; Molnár Sebestyén: „Észrevételek Bibó István tanulmányához." Üo., 37. (1949. február-március) 1.40-47. ©. Miközben Kőrösy elismerte, hogy a háború után a zsidókat bűnbakokként kezelték, Molnár fel akarta menteni a magyarságot a zsidók ellen elkövetett bűnök miatti kollektív felelősség alól. A vita további cikkeit felsorolja Braham, Bibliography, 426- 428. o.

Bibó tevékeny szerepet játszott az 1956-os magyar forradalomban, bekerült Nagy Imre kormányába is. A forradalom leverése után őt és Göncz Árpádot, aki később a posztkommunista Magyarország első köztársasági elnöke lett, 1957-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

11. Shlomo Avineri: „The Return to History and Its Consequences for the Jewish Communities in Eastern Europe." In: Yehuda Bauer (szerk.): The Danger of Antise-mitism in Central and Eastern Europe in the Wákeof 1989-1990. The Hebrew Univer-sity, Jerusalem, 1991. 98. o. Lásd továbbá Karsai László magvas dolgozatát e kérdésről: „Magyarország a Holocaust után", Világosság, 1992/1. 54-61. q.

12. A budapesti Országos Rabbiképző Intézeten kívül ilyen intézmény sehol másutt nem működött a szovjet tömbben.

14. Az 1952-53-ban letartóztatottak között volt Stöckler Lajos, a nácik által létrehozott Központi Zsidó Tanács korábbi vezetője és a magyarországi zsidó közösség háború után megválasztott elnöke, dr. Benedek László, a zsidó kórház igazgatója. Ismerteti az epizódot Ember Mária Magyar Nemzet-béli cikksorozata (1990. május 26., június 11., július 13., július 21 „ július 28. és augusztus 10.).

15. Az AJDC, vagy közismert nevén a Joint budapesti irodáját 1953-ban bezárták. Noha az amerikai segélyszervezet továbbra is megtett mindent, hogy támogassa a magyarországi zsidó közösséget, csak a kommunisták hatalomból való kiszorítása, 1989-90 után nyithatta meg újra irodáját.

. 16. Magyarországon ekkor 80-100 000 zsidó élt, ami a Szovjetunión kívül a kommunista tömb legnagyobb zsidó közösségének számított.

17. Legértékesebb ezek közül a Vádirat a nácizmus eüen c. dokumentumgyűjtemény-sorozat első két kötete, amelyet Benoschofsky Ilona é$ Karsai Elek szerkesztett, és 1958-ban, illetve 1960-ban jelent meg. Karsai szerkesztésében 1967-ben a harmadik kötet is megjelent.

A munkaszolgálat történetét és a munkaszolgálatosok tragédiáját Karsai két kötetben dokumentálta: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön..." Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1962.

Tudományos értékük ellenére csak kicsiny példányszámban jelentek meg, és nem kerültek könyvárusi forgalomba. A készlet java sokáig állítólag a budapesti Rabbiképző alagsorában hevert, majd tönkre is ment.

18. A magyarországi fasizmus zsidéüldözésének bibliográfiája, 1945-1958. Szerk.: Geyer Arthúr. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1958.

19. A sztálinizmus utáni korszak első fontosabb, Holocausttal kapcsolatos irodalmi műve Keszi Imre Elysiuma volt (Szépirodalmi, Bp., 1959), amelyet Fekete Gyula regénye, Az orvos halála követett (Szépirodalmi, Bp., 1963). Az antológiák közül különösen említésre érdemes Székely Magda Kőtáblá'ya (Magvető, Bp., 1962), illetve Tóth Judit Tűzfalaiba (Szépirodalmi, Bp., 1963).

20. A PFSZ budapesti irodája hivatalos diplomáciai státust kapott Jasszer Arafat 1982. februári magyarországi látogatása során.

21. Lásd például Magyarország története, 1918-1919, 1919-1945. Szerk.: Ránki György. Akadémiai, Bp., 1976. A kötet nem foglalkozik kellően a német megszállás előtti zsidóellenes intézkedésekkel, így például a zsidótörvényekkel és a munkaszolgálati rendszerrel. Ránki bővebben foglalkozik a Holocausttal 1944. március 19. c. munkájában'(Kossuth, Bp., 1978). : '

. 22, Lásd például Kádár Gy\j&:ÁLud¿yvikától Sopronkőhidáig. Magvétő, Bp., 1978; illetve Nemeskürty István: Requiem egy hadseregén. Magvető, Bp., 1972.

23. Lásd például Mezei András: Kezdetben. Szépirodalmi, Bp., 1970; valamint Ember Mária: Hajtűkanyar. Szépirodalmi, Bp., 1974.

24. Lásd Száraz György: Egy előítélet nyomában. Magvető, Bp., 1976. Száraz m'úh ká járahatással^ vol t Ember Máia&nmént idézett: műve." ■ '

zsef tiszteletes, a Jó Pásztor Bizottság korábbi vezetőségi tagja, mindketten zsidó származásúak. Serédi bíborosról és Ravasz püspökről alkotott fenntartásaik. megtalálhatók azokban az interjúkban, amelyeket Szenes Sándor publicista készített velük. Lásd Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok, i. m., 29-103. és 263-310. o. Lásd még Kis György: Megjelölve Krisztusi keresztjével és Dávid csillagávcd. A szerző kiadása, Bp., 1987.

■ 26. A legsikeresebbek: Moldova György: ¿4 Szent Imre-induló (Magvető, Bp., 1975), Kertész Imre: Sorstalanság Szépirodalmi, Bp., 1975), Gyertyán Ervin: Szemüveg a porban ^Magvető, Bp., 1975), Bárdos Pál: Az első évtized (Szépirodalmi, Bp., 1975), Rózsa Ágnes: Nürnbergi lágernapló, 1944-45 (Magvető, Bp., 1978), ámely eredetileg Bukarestben, 1971-ben jelent meg, valamint Gerend László: Kiűzettünk városunkból (Magvető, Bp., 1982).

27. Mezei András, az ismert költő és író például Dávid Gúrral, a budapesti zsidó ellenállás egyik résztvevőjével jelentetett meg interjút a győri Műhelyben (1981. 4.)

29. A legismertebbek, amelyek Nyugaton is a nézők elé kerültek: Tűzoltó utca 25. (1973), Bizalom (1980), Mephisto (1981), Ideiglenes paradicsom (1981), Jóé lázadása (1983). Lásd Anetté Insdorf kritikai elemzését: Indelible Shadows. Random House, New York, 1989.

. 30. A zsidó másként gondolkodók számos cikkben és nyílt levélben fejtették ki a fennálló intézményekkel szembeni nézeteiket. Ezek közül néhány a torontói Menórá-ban is megjelent. A Salom nevű ellenzéki csoport egyik fő hangadója Gadó György, a rendkívül tehetséges író és politikai publicista volt, akit 1990-ben a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben a magyar parlamentbe is beválasztották. A másként gondolkodók leleplező nyílt leveleit lásd például a Menóra 1984. február 24-i, illetve október 26-i számában.

31.1984 márciusában, illetve májusában fontos konferenciákat rendezett a New YörR-i City Uriiversity Holocaüst-kütátó Intézete, illetve a Haifai-Egyetem Holocaust Intézete amagyar HüIOeáust riégyvehediké^ordulója alkalmából t Magyarországról is részt vettek elismert történészek-és irödalmár©k; köztükBerend T. Iván, Juhász Gyula, Karsai Elek, Kovács András, Ránki György és Száraz György. Lásd The Holocaust in Hungary. Forty Years Later. Szerk.: Randölph L. Braham. Instituíe for Holocaust Stó^^VTÍ'e^'Ytíf^^Hasöriió témájú ko'ñferenciát rendeztek ébben az évben Büdápeistéft:% ÍJM--M¿^¡amis'zé^í-944-beñ: Szerkó Orbán Sándor, Kossuth, Bp., 1984.I

32. hásd kxúönöscn Zsidókérdés,]a¿sgintÜátiá, antiszemitizmus. Szerk.: HanákRé-ter. Gondolat, Bp., 1984, valamint Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Szerk.: Karády Viktor és mások. Magyar Fűzetek, Párizs, 1984.

33. A New York-i Memóriái Foundation for Jewísh Culture adományából 1988 őszén létesült kutatóközpont dr. Komoróczy Géza, a budapesti tudományegyetem közel-keleti tanszéke vezetőjének irányításával kezdte meg működését.

34. Az egyik legnépszerűbb műsor A Hét, amelynek vendégeként a nyolcvanas évek végén a szerző kétszer is beszélt a magyar Holocaust különböző aspektusairól.

35. Az ilyen interjúkból összeállított könyvek közül a legnagyobb hatást Bokor Péteré: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz (RTV Minerva-Kossuth, Bp., 1982) , illetve Szenes Sándoré tette, Befejezetlen múlt, i. m.

36 . Ezek közé tartozott a szerző A magyar Holocaust c., kétkötetes munkája (Gondolat, Bp., 1989), amely a The Politics ofGenocide első kiadásának (Columbia Univer-sity Press, New York, 1981.1-Il.) némileg rövidített fordítása. Ennek a magyar nyelvű változatnak jelentősen rövidített szövegét a Gondolat Kiadó 1990-ben újra kiadta. Ide sorolhatjuk Simon Wiesenthal A gyilkosok közöttünk járnak c., magyarul eredetileg a bukaresti Politikai Könyvkiadónál, 1970-ben megjelent művét, és Gideon Hausner könyvét, ítélet Jeruzsálemben (Európa, Bp., 1984). Lásd még Ivan Sanders: „Jewish Revival in Central Europe. A Survey of Recent Hungárián Judaica." Jezoish BookAn-nual, 49. (1991-92), 34-37. o.

37. Az első egyesületek közé tartozik a Magyar-izraeli Baráti Társaság, amelyet Mezei András és Rapcsányi László alapított, továbbá az ellenzéki értelmiségiek, köztük Gadó György és Rózsa T. Endre alapította Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, amelynek több tagszervezete is van, és Szombat néven folyóiratot is kiad. Röviddel ezek után több cionista, illetve a Holocausthoz kapcsolódó egyesület is megalakult, így a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete, a Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ, és a Holocaust Áldozatok Magyarországi Szövetsége.

38. A Fórumot alapító nacionalista-populista írók egyike Csurka István, az országosan ismert író. 1990. január 14-i rádiójegyzetében például felszólította a magyarságot, „ébredjen fel" azokra a veszélyekre, amelyeket „egy törpe kisebbség" idéz elő azzal, hogy újra meg akarja kaparintani az országot —ami nyilvánvaló utalás azokra a zsidó értelmiségiekre, köztük egykori kommunistákra, akik a rivális Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) körül tömörültek.

A négy évig koalícióban kormányzó Magyar Demokrata Fórum (MDF) alelnökeként, parlamenti képviselőként Csurka arra használta lapját, a Magyar Fórumot, pártja jobbszárnyának félhivatalos orgánumát, hogy újra meg újra kifejtse idegengyűlölő, alig leplezett antiszemita nézeteit. A lap jó néhány, nyilvánvalóan antiszemita karikatúrát is közölt, melyek a két háború közti időszak gúnyrajzaira emlékeztetnek; helyet ad olyan ultranacionalisták zsidóellenes és antiliberális mocskolodásainak is, mint amilyen Zacsek Gyula. Csurka lándzsát tört a „hagyományos magyar nemzetikeresztény értékek" mellett annak a „nómenklatúrának" az érdekeivel szemben, amely „ 1945 óta folyamatosan uralkodik az országban". Nézete szerint ez a „nómenklatúra" a középbal ellenzéki pártokból, különösen az SZDSZ-ből és a Fiatal Demokraták Szövetségéből (FIDESZ) tevődik össze. Csurka és elvbarátai új nemzetikeresztényközéposztályt szeretnének létrehozni, olyant, amely kiveti soraiból az „idegeneket", hogy így létrejöhessen „a magyarság Magyarországa". Populista nemzeti-keresztény nézeteinek summája:. „Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán." Magyar Fórum, 1992. augusztus 20.

Politikai szükségből sokáig elnézte az Antall-kormány Csurka és szélsőséges elvbarátai (Zacsek Gyula, Király B. Izabella és Szilasy György) ténykedését a Magyar

Demokrata Fórumban. Csak azután zárták ki őket (1993 júniusában), hogy kiviláglott, kárt okoznak a pártnak és talán még az ország nemzetközi jó hírének is. Csurkára vonatkozó részleteket közöl Karsai László: „A Shoah a magyar sajtóban, 1989-1991", in: Kovács M. Mária-Yitzhak M. Kashti-Erős Ferenc (szerk.): -Zsidóság - identitás -történelem. T-Twins, Bp., 1992. 63-66/o., valamint uő: „Turultojás." Hiány, 1992. november, 3 -6. o.

39. Az MDF nyolcvanas évek végi megszerveződéséig Antall József a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatójaként tevékenykedett. Véletlen egybeesés folytán kevéssel azelőtt ismerte el a Yad Vashem Igaz Keresztényként édesapját, id. Antall Józsefet, hogy miniszterelnökké nevezték volna ki. Az idősebb Antall a belügyminisztérium egyik vezető tisztviselőjeként a háborús években több ezer lengyelt, köztük zsidókat mentett meg azzal, hogy menedéket adott nekik Magyarországon. Antall József miniszterelnök 61 éves korában, lymphoma következtében halt meg 1993. december 13-án. Utódja néhány nappal később Boross Péter belügyminiszter lett.

40. A kampány elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége ellen irányult, amelynek vezetőségében viszonylag számos urbánus, nyugati orientációjú, liberális zsidó értelmiségi foglalt helyet.

41. A posztkommunista korszak zsidóellenes megnyilvánulásai, és sokak afölötti aggodalma, hogy a kormány keveset tesz ezek ellen, megfogalmazódtak például dr. Losonczy Andrásnak, a MIOK korábbi elnökének, a zsidó kórház korábbi igazgatójának a cikkében: Menóra, 1990. november 9. Nagyjából ezzel egy időben Antall miniszterelnök arra is felhasználta egyesült államokbeli utazását, hogy lekicsinyelje az antiszemitizmus veszélyét, és biztosítsa hallgatóságát, kormányának eltökélt szándéka a vele szemben folytatott harc. Jewish Week, 1990. november 9.

42. Lásd például V. Domokos György „A kisebbség és a zsarnokság" c. cikkét a Népszabadság 1990. április 29-i számában. Vitatható cikke ellenére V. Domokos lett 1993 novemberében a Nemzeti Propaganda Hivatal feje.

43. A felsorolt zsidó írók és költők, a magyar nyelv mesterei, kimagasló művészek és irodalmárok. Csoőri ellentmondásos írása a Hitel 1990. szeptember 5-i számában jelent meg.

45. A szövetség több tagja, köztük Mészöly Miklós társelnök is, tiltakozásképpen kilépett vagy lemondott tisztségéről.

46. Lásd különösen Kertész Ákos és Csoóri levélváltását a Magyar Nemzet 1990. szeptember 29-i és október 6-i számában. Lásd továbbá Komoróczy Géza professzor Szabad Györgynek, az országgyűlés elnökének címzett nyílt levelét az Új Elet 1990. november 1-jei számában. A vita fogékony elemzése: István Deák: „The Danger of Antisemitism in Hungary." In: The Danger of Antisemitism in Central and Eastern Eu-rope in the Wake ofl989-1990. Szerk.: Yehuda Bauer. A jeruzsálemi Héber Egyetem Nemzetközi Vidal Sasson Antiszemitizmus Kutatóközpontja, Jeruzsálem, 1991. 53-61.o. Lásd továbbá Karsai László, „A Shoah a magyar sajtóban", i. m., 72-77. o.

47. Az Európában másutt tevékenykedő Holocaust-tagadókhoz hasonlóan a szélsőjobboldali magyar sajtó is szégyentelenül eltorzítja a történelmi tényanyagot. A posztkommunista Magyarország egyik legádázabb antiszemita lapja, a Hunnia például azt írta, hogy a második világháború 60 millió áldozata közül csupán másfél millió volt zsidó. Közülük 1,2 milliót a szovjetek pusztítottak el, és csak 300 000-et a németek... A magyarországi Holocaustra vonatkozó statisztikai adatok eltorzításának másik trükkje az, hogy kizárólag az 1938 előtti, illetve 1945 utáni, trianoni Magyarország adataira szorítkoznak, s így faragnak le mintegy 350 000-et a 600 000 tényleges áldó-zatból. Alátámasztja ezt a trükköt, hogy nemcsak egyes magyarországi szerzők, hanem a világ Holocaust-emlékmúzeumai is ezeketaz adatokat használják, nem véve tudomást az ország 1938 és 1941 közötti területszerzéséről, háborús történelméről. A Hunniaban közölt adatra nézve lásd George Hodos: „Antisemitism in Hungary". Midstream, 1993. április, 25. o.

48. Kálmán Imre:'„Kí áhítja a bosszút?" Úton, 1990. január 11. A Holocaust hasonló értelmezései, illetve eltorzításai több szélsőjobboldali, neofasiszta újságban is helyet kaptak, így a Szent Koronában és a Hunniáiban. 1991-ben mindkét újság ellen vádat emeltek a demokratikus Magyarország törvényeinek megsértéséért.

Az antiszemita eszmefuttatásokról részleteket közöl Karsai László: „Mítoszok," rágalmak és pártpropáganda." Kritika, 1990. december, 22-26. o., 1991. január, 27-30, o.

49. A nyugati „történelmi revizionisták" közül sokan Kelet-Közép-Európából származnak. A részletekre nézve lásd Randolph L. Braham: „Revisionism: Historical, Political and Legal Implications." In: Comprehending the Holocaust. Szerk.: A. Cohen és mások. Verlag Peter Lang, Frankfurt/Main, 1988. 61-96. o. Rövidített magyar nyelvű változata: „A történelmi revizionizmus és az új jobboldal." Világosság, 31. (1990. február-március), 2-3. 174-185. o.

A Holocaust Magyarországon megfigyelhető eltotzításával kapcsolatban lásd Pa-dányi Viktor: „Néhány szó a zsidó katasztrófáról." Hunnia, 1991. április 25. 2-9. o. A cikket a szerző A nagy tragédia (Minerva Books, Australia, 1977) c. könyvéből közölték.

50. Lásd Döndő Rezső hozzászólását az ún. Csoóri-vitához a Magyar Nemzet 1990. október 15-i számában. Lásd továbbá Benedeklstván rendkívül torz önéletrajzi visszaemlékezését: Hetvenhét. Szenczi Molnár Társaság, Bp., 1991.

51. Részleteket közöl a skinheadekről és szélsőjobboldali szövetségeseikről Cze-ne Gábor: „Skinhead jelenségek." Holocaust Füzetek, 1993/2. 54-58. o. Lásd még The Skinhead International. A Worldwide Survey of Neo-Nazi Skinheads. Anti-Defamation League, New York, 1995,44-48. o.

52. A magyar hatóságok büntetőeljárást indítottak Györkös és Romhányi ellen. Előbbit felfüggesztett, egyéves börtönbüntetésre ítélték. Utóbbi négy év börtönbüntetést kapott 1993 márciusában, mert része volt egy hajléktalan 1992. július 18-i meggyilkolásában. Részleteket közöl Hajba Ferenc: „Erő, rend, becsület. Györkös István nemzetiszocialista reményei." Népszabadság, 1992. január 23., Schmidt Attila, „Romhányit 4 évi börtönre ítélték", Népszava, 1993. március 19., valamint George Hodos, „Ántisemitism in Hungary", i. m., 23-27. o.

53. E legújabb szélsőséges csoportosulás a mára szinte teljesen levitézlett Nyilaskeresztes Párt jelképeit és programját igyekszik utánozni. Részleteket közöl a Népszabadság 1994. január 19-i, illetve a 168 óra 1994. január 25-i és 1995. október 31-i számai. 1996. március 4-én a Fővárosi Bíróság Szabó Albertet és társait felmentette az újfasiszta tevékenység, így a Holocaust-tagadás vádja alól.._: ' • ; .

54. Karsai László:,Tankönyvéi _a. Shoahról." Világosság, 1992/7. 533-537. o.

• 55. Tornai József: „A kiengesztelés pillanata." Magyar Nemzet, 1989. március 25. A Tórhái-beszédre adott pozitív visszhangjában az újonnan alakult Magyar Zsidó Kulturális É&psület azt-jávasolta, hogy a deportálások kezdőnapját nyilvánítsák országos emléláiappá. LásdHírlevél, 1989. 4. sz. A zsidó-keresztény megbékélés előmozdítására jött létre 1991-ben a Keresztény- Zsidó Társaság, amelynek Reviczky Ádám az elnöke. ' .

56. Szűrös beszédét a Magyar Nemzet 1989. május 11-i száma is leközölte más

beszédek mellett. Érdekes, hogy egy hónappal korábban téves kijelentést tett a Holocaustról, azt állítva, hogy a magyar zsidóság és különösen a vidéki zsidóság sorsa a nyilas hatalomátvétel, vagyis 1944. október-15. után pecsételődött volna meg. Lásd Karsai László, „Magyarország a Holocaust után", i. m, 60. o. 1993 nyarán Szűrös egy darabig Csurkával, a Magyar Demokrata Fórum levitézlett antiszemitájával kacérkodott.

58. A nyilatkozat szövegét lásd az Új Élet i 990. augusztus 1-jei számában. Angolul: Ghristian-Jewish Relations, 23. (1990), 1. 43-45. o.

59. Az ismert magyar szobrász, Varga Imre műve, amelynek elkészültét a New York-i Emánuel Alapítvány támogatta, a budapesti Dohány utcai zsinagóga kertjébe került.

60. Beszédükből részleteket közölt az Új Élet 1990. július 15-i száma.

61. Érdekes módon ugyanezeket az érveket használják Romániában a Ion Anto-nescu marsall rehabilitációjáért indított kampányban. A történelemtisztogatók ott is szinte minden felelősséget a németek és „néhány túlbuzgó vasgárdista" nyakába varrnak a zsidók tömeges meggyilkolásáért. A történelmi tény azonban az, hogy a majd 600 000 magyar és a mintegy 270 000 román zsidót Horthy, illetve Antonescu uralma alatt gyilkolták meg. A tömeges deportálások idején sem a nyilasok, sem a vasgárdisták nem voltak hatalmon.

62. Fónay Jenő, a Magyar Demokrata Fórum jobbszárnyának egyik vezéralakja, a Politikai Foglyok Szövetségének vezetője például úgy nyilatkozott, hogy aki 1992r ben akarja elítélni a fasizmust, az szégyentelen bolsevik bérenc. George Hodos, „An-tisemitism in Hungary", i. m., 25. o.

63. Ezt állította többek között Kéri Kálmán tábornok, a Magyar Demokrata Fór rum parlamenti képviselője is. A részletekre nézve lásd Karsai László, „A Shoah a magyar sajtóban", L m., 67-69. o.,

64. Lásd például Farkas Barnának, a Kanadában élő egykori csendőrtisztnek az „Azonos mércével..." c. levelét a Magyar Fórum 1992. május 14-i számában.

65. Erre az álláspontra helyezkedett többek között Balsai István igazságügy-miniszter is. 1992 júniusában, a kárpótlásokról nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a zsidók tömeges legyilkolása nem magyar területen történt, és mivel addigra Magyarország elveszítette szuverenitását, nem tükrözte a magyar hatóságok akaratát. Népszabadság, 1992. június 2.

66. Horthy Miklós a portugáliai Estorilban, 1957. február 9-én, 88 éves korában halt meg. Földi maradványait hazahozták, és szülővárosában, Kenderesen 1993. szeptember 4-én temették el felesége és legkisebb fia hamvaival együtt. Mit sem törődve azzal, hogy kormányzása idején vesztette életét majdnem 600 000 magyar zsidó, a nacionalisták az egykori kormányzót mint hazafit, a határrevíziók bajnokát és antikommunistát ünnepelték. Magánjellegűnek kikiáltott temetésén majdnem 50 000 ember jelent meg, köztük az Antall-kormány hét tagja: Boross Péter belügyminiszter, Balsai István igazságügy-miniszter, Für Lajos honvédelmi miniszter, Surján László népjóléti miniszter, Kiss Gyula mezőgazdasági miniszter, Szabó Tamás, a privatizálással megbízott miniszter és Kádár Béla külgazdasági miniszter. Horthy újratemetésének jelentőségéről lásd Randolph L. Braham: „Horthy politikai feltámadása." Népszabadság, 1993. augusztus 27.

68. A miniszterelnök Keller Lászlóhoz, az Emánuel Alapítvány elnökéhez 1994 júliusának elején írott levelében fejtette ki nézeteit. Új Kelet, 1994. július 8. Mónus

Áron, az antiszemiták egyik vezéralakja beperelte a miniszterelnököt azon a címen, hogy kijelentésével vád alá helyezett minden egyes magyar embert, és hogy csakis saját nevében mondhatja, hogy bocsánatkéréssel tartozik. Ezt az álláspontot a következő indoklással utasította vissza a MAZSIHISZ vezetősége: „A nemzetközi politikai életben és általában a politikai-társadalmi érintkezésben vannak gesztusok, amelyek szim-bolikusak... Mi, itt, Budapesten 1994. július 3-án így olvastuk Horn Gyula levelét... Vagyis a magyar kormány, a kormányfő, s az a politikai szellem, amelyet a kormány és a kormányfő reprezentál, semmilyen eszmei és gyakorlati formában nem azonosítja magát a Holocaustot előidéző folyamatokkal. A bocsánatkérés humanista gesztusa nem tartalmazza, nem foglalja magában a bűnösség, kivált nem a kollektív bűnösség gondolatát..." MTI Hírösszefoglaló, 1994. augusztus 11.

69. A nyilatkozatot dr. Ternyák Csaba püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára bocsátotta ki, és egyebek között a Magyar Hírlap 1994. november 30-i száma közölte.

41. osztály. Ügyköre: a katonai (közérdekű, kisegítő, különleges) munkásalakulatok, továbbá a katonai vezetés alá helyezett munkaszolgálatok összes ügyeinek intézése. Biztosítja a szoros kapcsolatot a társminisztériumokkal. Vezető: Vályi Sándor vk. ezr.

XI. csoportfőnök és egyben a Katonai Munkaszolgálat országos felügyelője: Horny Ernő vezérőrnagy.

42. osztály. Ügyköre: a katonai (közérdekű, kisegítő, különleges) munkásalakulatok megszervezése, kiképzése és szakosítása. Vezető: Hibbey Gusztáv, vitéz, ezr.

43. osztály. Ügyköre: a katonai (közérdekű, kisegítő, különleges) munkásalakulatok alkalmazása. Egyéni és panaszügyek. Mb. vezető: Gát-földy Egon idt. (ideiglenesen ténylegesített), vitéz, ezr.

44. osztály. Ügyköre: munkaeszközök rendszeresítése, nyilvántartása, beszerzése, kezelése, kiutalása. Kellálladék megállapítása, országos készletek nyilvántartása. A munkaszolgálattal kapcsolatos költségvetés összeállítása. Vezető: Heinrich János ezr.

XII. csoportfőnök és egyben a katonai vezetés alatt igénybe vett Honvédelmi Munkaszolgálat országosfelügyelője: Fábián Lajos dr., nemes, vk. ezr.

45. osztály. Ügyköre: a tervszerű Om. előkészületek vonalán biztosított munkaerőn felüli tömegmunkaerő rendelkezésre bocsátása az egyes főhatóságok igénylése szerint. Ellenséges légi behatolás okozta rongálások és rombolások helyreállításához szükséges szakosított tömeg-munkaerő megszervezése és biztosítása. Az igénybe vett és katonai vezetés alá helyezett munkaerő gazdaságos felhasználásának, elhelyezésének, ellátásának, valamint munkafegyelmének ellenőrzése. A munkafegyelem fenntartása Vezető: Ács Ernő ezr. idt.

46. osztály. Ügyköre: a női honvédelmi munkaszolgálattal kapcsolatos ügyek. Az igénybe vett női munkaerő gazdaságos felhasználásának, elhelyezésének, ellátásának, valamint munkafegyelmének ellenőrzése. A munkafegyelem fenntartása. Az osztály vezetője, egyben a Női Munkaszolgálat országos felügyélője: Marton Dénes ezredes.

Az ifjúság honvédelmi nevelésének és a testnevelésnek országos vezetője: Béldy Alajos, vitéz, vezérezredes.

A m. kir. honvédelmi miniszter 975/M. 42-1944. sz. 1944. október 26-án kelt rendelete szerint

nov. l.-nov. 11. nov. l.-nov. 11. nov. 1 .-nov. 11. nov. 3.-nov. 17. nov. 3.-nov. 17. nov. 3.-nov. 17. nov. 3.-nov. 17. nov. l.-nov. 7. nov. 3.-nov. 11. nov. 3.-nov. 11. nov. 3.-nov. 11.

1. Am. kir. minisztérium 1140/1944. M. E. sz. rendelete a zsidó távbeszélő-előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában. Budapesti Közlöny, Hivatalos lap. 71. sz., március 29. 1-2. o. (A Közlöny a továbbiakban BK.)

2. A m. kir. minisztérium 1200/1944. M. É. sz. rendelete zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazásának tilalma tárgyában. BK, 73. sz., 1944. március 31. 1. o.

3. Am. kir. minisztérium 1210/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésük megszüntetése tárgyában BK, 73. sz., 1944. március 31., 2. o.

4. A m. kir. minisztérium 1220/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók sajtókamarai, valamint színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetése tárgyában. BK, 73. sz., 1944. március 31., 2. o.

5. A m. kir. minisztérium 1230/1944 M. E. sz. rendelete a zsidók tulajdonában levő közúti gépjárművek bejelentése tárgyában. BK, 73. sz., 1944. március 31., 2-3. o.

6. A m. kir. minisztérium 1240/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában. BK, 73. sz., 1944. március 31., 3. o.

7. Am. kir. minisztérium 1310/1944. M. E. sz. rendelete a külföldi rádióállomások hallgatásának eltiltása tárgyában BK, 75. sz., 1944. április 2., 6. o.

8. A m. kir. belügyminiszter 358/1944. B. M. sz. rendelete a külföldi rádióállomások hallgatásának tárgyában. BK, 75. sz., 1944. április 2., 6. o.

9. Am. kir. honvédelmi miniszter 26 666/Eln. 1944. sz. rendelete. Zsidónak minősülők katonai egyenruha-viselési jogának megvonásáról. BK, 77. sz., 1944. április 5. 4. o.

10. Am. kir. minisztérium 1450/1944. M. E. sz. rendelete a zsidókmegkülönböztető jelzéséről szóló 1240/1944. M. E. sz. rendelet 3. §-ának kiegészítése tárgyában. BK, 77. sz., 1944. április 5., 4. o.

11. A m. kir. minisztérium 1270/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók utazásának korlátozása tárgyában. BK, 79. sz., 1944. április 7., 4. o.

12. A m. kir. minisztérium 1300/1944. M. E. sz. rendelete a zsidó rádióengedélyesek adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában. BK, 79. sz., 1944. április 7., 4. o.

13. A m. kir. minisztérium 1370/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók gyógyszertári jogosítványainak rendezése tárgyában. BK, 83. sz., 1944. április 14., 1-2. o.

14. A m. kir. minisztérium 1600/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában. BK_} 85. sz., 1944. április 16., 1-3. o.

15. Am. kir. belügyminiszter 396/1944. B. M. sz. rendelete Budapest székesfővárosban a zsidók háztartásában foglalkoztatott nem zsidó háztartási alkalmazottak szolgálati viszonya megszűnésének bejelentése tárgyáí>an. BK, 87. sz., 1944. április 19., 2. o.

16. Am. kir. minisztérium 1490/1944. M. E. sz. rendelete az 1944. évi március 22. napja után zsidó vagy Zsidónak tekintendő személytől bármilyen címen megszerzett rádióvevő-készülék bejelentése tárgyában. BK, 89. sz., 1944. április 21., 2. o.

17. Am. kir. honvédelmi miniszter 33 000/Eln. 18-1944. sz. rendelete a zsidó rádióengedélyesek tulajdonában lévő rádióvevő-készülékek igénybevétele tárgyában, BK, 89. sz., 1944. április 21., 2. o.

18. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 217 300/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidók tulajdonában lévő és igénybe vett rádiókészülékek beszolgáltatása tárgyában. BK₃ 89. sz., 1944. április 21., 2. o.

19. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 50 500/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidó kereskedők üzletéhez tartozó árukészletek és üzleti berendezések zár alá vétele tárgyában. BK_} 89. sz., 1944. április 21., 2-3. o.

20. A m. kir. minisztérium 1520/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók önkormányzata és érdekképviselete ügyében. BK₃ 90. sz., 1944. április 22., 1-2. o.

21. A m. kir. honvédelmi miniszter 27 800/1944. sz. körrendelete. A m. kir. honvédelmi miniszter 55 000/Eln. 1942. sz. H. M. körrendeletének kiegészítése. BK_} 90. sz., 1944. április 22., 2. o.

22. Am. kir. közellátásügyi miniszter 108 500/1944. K. M. sz. rendelete a zsidók élelmiszer-ellátásának szabályozása tárgyában. BK, 91. sz., 1944. április 23., 3. o.

23. Am. kir. minisztérium 1540/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók értelmiségi munkakörben való alkalmazásának és foglalkoztatásának megszüntetése tárgyában. BK, 92. sz., 1944. április 25. 1-2. o.

24. A m. kir. minisztérium 1540/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók értelmiségi munkakörben való alkalmazásának és foglalkoztatásának megszüntetése tárgyában. BK, 93. sz. 1944. április 26., 1-2. o. (Az előbbi módosított változata.)

25. Am. kir. közellátásügyi miniszter 108 510/1944. K. M. sz. rendelete az élelmiszer-ellátás szempontjából zsidónak tekintendő személyek adatainak bejelentése tárgyában. BK, 94. sz., 1944. április 27., 10-11. o,

26. A m. kir. minisztérium 1610/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában. BK_} 95. sz., 1944. április 28. 2-3. o.

27. A m. kir. minisztérium 1630/1944. M. E. sz. rendelete a zsidóknak lőfegyverek, lőszerek, robbanóanyagok és robbanószerek vásárlásában és tartásában korlátozása tárgyában. BK, 95. sz., 1944. április 28. 3. o.

28. Am. kir. iparügyi miniszter 20 50071944. Ip. M. sz. rendelete egyes zsidó iparosok adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában. BK₃ 96. sz., 1944. április 29., 1-3. o.

29. Am. kir. pénzügyminiszter 1077/1944. P. M. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről szóló 1600/1944. M. E. sz. rendelet egyes rendelkezéseinek végrehajtásának tárgyában. BK, 96. sz., 1944. április 29. 3. o.

30. Am. kir. pénzügyminiszter 123 000/1944. P. M. sz. rendelete a zsidók utazásával kapcsolatos illetékről. BK, 96. sz., 1944. április 29., 4. o.

31. A m. kir. minisztérium 10 800/1944. M. E. sz. rendelete a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában. BK, 97. sz., 1944. április 30., 5-6. o.

32. A m. kir. minisztérium 1530/1944. M. E. sz. rendelete a zsidókra vonatkozó egyes mentesítő okiratok felülvizsgálása tárgyában. BK, 97. sz., április 30., 2. o.

33. A m. kir. belügyminiszter 444/1944. B. M. sz. rendelete zsidótotak a nyilvános fürdők látogatásától való eltiltása tárgyában. BK, 98. sz., 1944. május 2., 1-2. o.

34. A m. kir. minisztérium 1580/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetése tárgyában. BK, 102. sz., 1944. május 6., 1-2. o.

35. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 8700/1944. V. K. M. sz. rendelete a zsidó tanulók iskolai egyenruha-viseletének megtiltása tárgyában. BK, 102. sz., 1944. május 6., 4. o.

36. Am. kir. belügyminiszter 231 300/1944. B. M. sz. rendelete távollévő zsidó egyének részére gondnok rendelése tárgyában. BK, 104. sz., 1944. május 9., 1-2. o.

37. A m. kir. pénzügyminiszter 1141/1944. P. M. sz. rendelete a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól szóló 1943 XV. törvénycikk alapján megszerzett ingadanokért járó térítés kiszámítása szempontjából egyes ingatlanok földadó-kataszteri tiszta jövedelmének, illetőleg házadóalapjának figyelembevétele tárgyában. BK_} 104. sz., 1944. május 7., 9. o.

38. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 8960/1944. V. K. M. sz. rendelete a zsidóknak iskola, tanfolyam vagy tanulóotthon fenntartására adott engedély megvonása tárgyában. BK_} 107. sz., 1944. május 12., 9. o.

39. Az értelmiségi munkanélküliség ügyei m. kir. kormánybiztosának 160 765/1944. E. M. K. számú rendelete a négy középiskolai vagy ennél magasabb végzettséggel bíró nem értelmiségi munkakörben foglalkoztatott zsidó munkavállalók egyszeri bejelentése tárgyában. BKy \07. sz. 1944. május 12., 9. o.

40. A m. kir. minisztérium 1730/1944. M. E. sz. rendelete a zsidókra megállapított rendelkezések hatálya alól mentesített személyek körének egységes szabályozása tárgyában. BK₃ 108. sz., 1944. május 13., 1-2. o.

41. Am. kir. belügyminiszter 176 774/1944. VII. b. B. M. sz. körrendelete a Magyarországi Zsidók Szövetsége megalakításának előkészítésére Ideiglenes Intézőbizottság kinevezéséről. 108. sz., 1944. május 13., 3. o.

42. Am. kir. iparügyi miniszter 23 200/1944. Ip. M. sz. rendelete zsidók egyes ipari, valamint bánya- és kohászüzemeihez vállalati vezetők kirendelése tárgyában. BK, 109. sz., 1944. május 14., 3. o.

43. A m. kir. pénzügyminiszter 1204/1944. P. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó jogosítványainak megszüntetése tárgyában kiadott 1580/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtása iránt. BK, 111. sz., 1944. május 17., 2-4. o.

44. Am. kir. iparügyi miniszter 24 200/1944. Ip. M. sz. rendelete a zsidók szabadalmi ügyvivői jogosítványainak visszavonása tárgyában. BK, 112. sz., 1944. május 18., 2-3. o.

45Am. kir. minisztérium 11 000/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók részére kiadott egyes iparjogosítványok megvonása tárgyában. BK₃113. sz., 1944. május 20. 3-4. o.

46. Am. kir. belügyminiszter 500/1944. B. M. sz. rendelete zsidóknak a vendéglátóüzemek látogatásában való korlátozása tárgyában. BK₃113. sz., 1944. május 20., 4. o.

47. A m. kir. belügyminiszter 510/1944. B. M. sz. rendelete zsidóknak nyilvános szórakozóhelyek látogatásától való eltiltása tárgyában. BK₃ 113. sz., 1944. május 20., 4. o.

48. Az értelmiségi munkanélküliség ügyeinek m. kir. kormánybiztosa 56 455/1944. É. M. K. sz. rendelete a zsidók értelmiségi munkakörben való alkalmazásának és foglalkoztatásának megszüntetése következtében előálló munkaerőhiányok pódásával kapcsolatos bejelentések, és a pódásra szükséges munkaerők igénylése tárgyában. BK_} 113. sz., 1944. május 20., 9. o.

49. Am. kir. pénzügyminiszter 1252/1944. VI. P. M. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában kiadott 1600/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. BK₃ 113. sz., 1944. május 20., 9. o.

50. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 60 000/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidó kereskedőknél foglalkoztatott nem zsidó alkalmazottak szolgálati viszonya megszűnésének bejelentése tárgyában. BK₃ 114. sz., 1944. május 21., 4. o.

51. Am. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 58 000/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidók ipari, kereskedelmi tevékenységének további korlátozása tárgyában. BK₃ 114. sz., 1944. május 21., 2. o.

52. Am. kir. minisztérium 1870/1944. M. E. sz. rendelete a tőzsdék zsidó tagjainak és tanácstagjainak törlése és zsidó alkalmazottainak elbocsátása tárgyában. BK₃ 116. sz., 1944. május 24., 1-2. o.

53. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 66.500/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetése ügyében kiadott 1580/1944. M. E. sz. rendelete végrehajtása tárgyában. BK₃ 116. sz., 1944. május 24., 5-6. o.

54. Am. kir. minisztérium 1830/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavétele és megőrzése tárgyában. BK,

55. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 66 658/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidó kereskedők üzletéhez tartozó árukészletek és üzleti berendezések zár alá vétele tárgyában kiadott 50 500/1944. K. K. M. sz., valamint a zsidók ipari tevékenységének további korlátozása tárgyában kiadott 58000/1944. K. K. M. sz. rendelet módosításáról. BK, 117. sz., 1944. május 25., 5. o.

56. A m. kir. pénzügyminiszter 7700/1944. Xffl. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetése tárgyában kiadott 1580/1944. M. E. sz. rendeletnek dohánytermelési engedélyekre vonatkozó végrehajtása iránt. BK,

57. A m. kir. belügyminiszter 100 100/1944. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetéséről szóló 1580/1944, M. E. sz. rendeletnek a rendőrhatósági engedélyekre vonatkozó végrehajtása tárgyában. BK, 119. sz., 1944. május 27., 3. o.

58. A m. kir. belügyminiszter 550/1944. B. M. sz. rendelete a zsidók gyógyszertári anyagkészlet, berendezés és felszerelés ellenértékének, valamint a berendezés és felszerelés felbecsülésével kapcsolatos költségek megfizetése tárgyában. BK, 124. sz., 1944. június 3., 4. o.

59. A m. kir. minisztérium 1990/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók: gyógyszertári jogosítványainak újraengedélyeztetése esetén a bevásárlásnak a nap meghatározott szakára korlátozásának tárgyában. BK, 125. sz., 1944. június 4., 2. o.

60. Am. kir. földművelésügyi miniszter 74 187/1944. F. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetéséről szóló 1580/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. BK, 130. sz., 1944. június 11., 5-6. o.

61. Am. kir. minisztérium 2120/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségei hasznosításának tárgyában. BK, 132. sz., 1944. június 14., 1-2. o.

62. Budapest székesfőváros 147 501/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros I. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 3-4. o.

63. Budapest székesfőváros 147 502/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros II. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 4. o.

64. Budapest székesfőváros 147 503/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros HL közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 4-5. o.

65. Budapest székesfőváros 147 504/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros IV. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 5. o.

66. Budapest székesfőváros 147 505/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros V. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz. 1944. június 17., 5. o.

67. Budapest székesfőváros 147 506/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros VI. közigazgatási kerületében. BK, 135. SZ., 1944. június 17., 5. o.

68. Budapest székesfőváros 147 507/1944, IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros VII. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 6. o.

69. Budapest székesfőváros 147 508/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros VUI. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 6. o.

70. Budapest székesfőváros 147 509/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése á székesfőváros IX. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 6. o.

71. Budapest székesfőváros 147 510/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros X. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 7. o.

72. Budapest székesfőváros 147 511/1944. EX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros XI. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 7. o.

73. Budapest székesfőváros 147 512/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros Xn. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 7. o.

74. Budapest székesfőváros 147 513/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros XIII. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 7. o.

75. Budapest székesfőváros 147 514/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek kijelölése a székesfőváros XIV. közigazgatási kerületében. BK, 135. sz., 1944. június 17., 7. o.

76. Am. kir. közellátásügyi miniszter 111 200/1944. K. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetéséről szóló 1580/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. BK, 138. sz., 1944. június 21., 3-4. o.

77. A m. kir. minisztérium 2250/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók orvosi gyakorlata és orvosi kamarai tagsága tárgyában. BK, 140. sz., 1944. június 23., 2. o.

78. Am. kir. minisztérium 2230/1944. M. E. sz. rendelete egyes zsidó külföldi állampolgárok mező- és erdőgazdasági ingatlanai kezelésének felügyelete tárgyában. BK, 140. sz., 1944. június 23., 1. o.

79. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 8200/1944. V. K. M. sz. rendelete az izraelita vallásfelekezeti és iskolai anyakönyvek beszolgáltatása tárgyában. BK, 141. sz., 1944. június 24., 5. o.

80. Budapest székesfőváros polgármestere 148 451/1944. IX. sz. rendelete . Zsidók által lakható épületek végleges kijelölése a székesfőváros budai oldalán. BK, 141. sz., 1944. június 24., 6-7. o.

81. Budapest székesfőváros polgármestere 148 452/1944. IX. sz. rendelete. Zsidók által lakható épületek végleges kijelölése a székesfőváros pesti oldalán. BK, 141. sz., 1944. június 24., 6-7. o.

82. A m. kir. miniszterelnök 11 300/1944. M. E. sz. határozata a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveinek a közforgalomból való kivonása tárgyában. BK₃ 142. sz., 1944. június 25., 14-15. o.

83. Am. kir. iparügyi miniszter 31 100/1944. Ip. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetéséről szóló 1580/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. BK_} 142. sz., 1944. június 25., 8-10. o.

84. A m. kir. belügyminiszter 286 275/1944. B. M. sz. rendelete a zsidók hasznot hajtó hatósági jogosítványainak megszüntetéséről szóló 1580/1944. M. E. sz. rendeletnek az emberorvoslásban használatos bakteriológiai természetű védőoltás-gyógyító (immunológiai) és kórjelző (diagnosztikai) készítmények, valamint a himlőnyirok termelésére szóló engedélyekre vonatkozó végrehajtása tárgyában. BK_}146. sz., 1944. július 1., 1-2. o.

85. 418/1944. Eln. 107. sz. Am. kir. Szabadalmi Bíróság elnökének hirdetménye a zsidó szabadalmi ügyvivők jogosítványának visszavonása és irodájuk részére gondnok kirendelése tárgyában. BK_} 147. sz., 1944. július 2., 12. o.

86. Am. kir. minisztérium 2540/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók önkormányzata és érdekképviselete tárgyában kiadott 1520/1944. M. E. sz, rendelet módosításáról, illetve kiegészítéséről. BK₃ 157. sz., 1944. július 14., 4. o.

87. Am. kir. minisztérium 2650/1944. M. E.sz. rendelete a zsidók vagyonával kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában. BK₃165. sz., 1944. július 23., 2. o.

88. A m. kir. belügyminiszter 191 449/1944. VII. b. B. M. sz. rendelete a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intézőbizottságában megüresedett tagsági helyek betöltése tárgyában. BK, 169. sz., 1944. július 28., 12. o.

89. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 91 647/1944. K. K. M. rendelete a zsidók ipari üzletéhez vállalati vezető kirendelése tárgyában. BK> 169. sz., 1944. július 28., 12-13. o.

90. A m. kir. minisztérium 2750/1944. M. E. sz. rendelete a mérnöki rendtartásról szóló 1923:XVH. tc. módosításáról és kiegészítéséről. BK, 169. sz., 1944. július 28., 9-12. o.

188 358/1944. É. M. K. sz. rendelete az 1540/1944. M. E. sz. rendelet 2. §-a alapján alkalmazásukban meghagyott zsidók munkahelyükre való bejárását, és a kisegítő katonai szolgálat alól időleges mentesítést biztosító igazolványok igénylése tárgyában. BK, 174. sz., 1944. augusztus 3., 15. o.

92. Am. kir. minisztérium 2880/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségeinek hasznosításáról szóló 2120/1944. M. E. sz. rendelet módosítása tárgyában. BK, 177. sz., 1944. augusztus 6., 3. o.

93. A m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 95 600/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségeinek hasznosításával kapcsolatos egyes tennivalóknak a magyar Királyi Külkereskedelmi Hivatal hatáskörébe való utalása tárgyában. BK, 177. sz., 1944. augusztus 6., 7. o.

189 821/1944. É. M. K. sz. rendelete az elbocsátott zsidó alkalmazottak pótlására igényelt munkaerők alkalmazásáról és bejelentéséről. BK, 183. sz., 1944. augusztus 13., 8-9. o.

95. A m. kir. minisztérium 2040/1944. M. E. sz. rendelete egyes személyeknek a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alóli mentesítése tárgyában. BK, 189. sz., 1944. augusztus 22., 1. o.

96. Am. kir. minisztérium 3050/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről szóló 1600/1944. M. E. sz. rendelet kiegészítése tárgyában. BK, 191. sz., 1944. augusztus 24., 2. o.

97. Am. kir. minisztérium 3100/1944. M. E. sz. rendelete a nem zsidók tulajdonában lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokon a zsidók gazdálkodásának megszüntetése tárgyában. BK, 194. sz., 1944. augusztus 26., 2-3. o.

98. A bőranyag-gazdálkodás m. kir. kormánybiztosának 4980/1944. sz. . rendelkezése a bezárt zsidó üzletekben lévő bőranyagok forgalma

99. A m. kir. minisztérium 3400/1944. M. E. sz. rendelete a nem zsidó származás igazolása tárgyában. BK, 205. sz., 1944. szeptember 8., 3. o.

100. A m. kir. minisztérium 3230/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól szóló 1942:XV. törvénycikk alapján megszerzett mezőgazdasági ingatlanok felhasználásának előmozdítása tárgyában. BK, 206. sz., 1944. szeptember 10., 2-3. o.

101. A m. kir. igazságügyminiszter 16 000/1944. I. M. sz. rendelete a nem zsidó és zsidó házasságkötések tilalmára vonatkozó rendelkezések végrehajtásáról szóló 70 000/1941.1. M. sz. rendelet módosítása tárgyában. BK, 214. sz., 1944. szeptember 20., 2. o.

102. A m. kir. minisztérium 3520/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók üzleti (üzemi) áru-, növény- és anyagkészleteinek, valamint egyes más vagyontárgyainak felhasználása tárgyában. BK, 222. sz., 1944. szeptember 29., 2-3. o.

103. Am. kir. kereskedelem- és közlekedési miniszter 120 971/1944. K. K. M. sz. rendelete a zsidók üzlethelyiségeinek hasznosításával kapcsolatos egyes tennivalóknak az Elsőfokú Iparhatóság hatáskörébe való visszautalása tárgyában. BK, 235. sz., 1944. október 15., 10. o.

104. Am. kir. minisztérium 3780/1944. M. E. sz. rendelete a 2040/1944. M. E. sz. rendelet alapján kiadott mentesítő okiratok felülvizsgálása tárgyában. BK, 247. sz., 1944. október 29., 1. o.

105. Am. kir. minisztérium 3840/1944. M.. E. sz. rendelete a zsidók vagyona tárgyában. BK, 250. sz., 1944. november 3., 2-4. o.

106. Am. kir. iparügyi miniszter 49 500/1944. Ip. M. sz. rendelete a zsidók egyes ipari, valamint bánya- és kohóüzemeihez vállalati vezetők kirendeléséről szóló 23 300/1944. Ip. M. sz. rendelet hatályon kívül helyezése tárgyában. BK, 258. sz., 1944. november 12., 2. o.

107. Am. kir. belügyminiszter 960/1944. B. M. sz. rendelete utak, utcák és terek elnevezésének megváltoztatása tárgyában. BK, 279. sz., 1944. december 6., 5. o.

Abádi (Dunajecz) Imre, Adorján (Lachenbacher) Andor, Ágai (Ro-senzweig) Adolf, Andai (Axelrad) Ernő, Antal (Adler) Sándor, Balázs (Bauer) Béla, Ballagi (Bloch) Ernő, Barát (Breuer) Endre, Barta Lajos, Barta Sándor, Bede (Rosenberg) Jób, Békefí (Békeffy; Kann) László, Benamy (Berger) Sándor, Bernstein Béla, Biró (Blau) Lajos, Boross (Beimer) László, Boross (Weimer) Mihály, Bőhm Vilmos, Bródy Sándor, Buchinger Manó, Buk Miklós, Bús-Fekete (Trauerschwartz) László, Dénes (Freireich) Gyula, Dénes (Deutsch) Zsófia, Dévény (Deutsch) Jenő, Drégely (Dressauer) Gábor, Erdős (Ehrenthal) René, Fábián (Feuermann) Béla, Falus (Franki) László, Faragó (Frankfurter) Jenő, Fazekas Imre, Feleky (Füchsel) László, Fényes (Feuerwerker) Jenő, Fényes (Fein) Samu, Fenyő (Fleischmann) Miksa, Fodor László, Forró (Friedmann) Pál, Földes (Fleischmann) Imre, Földes (Grünfeld) Jolán, Földi (Frank) Mihály, Füst (Fürst) Milán, Gábor (Greiner) Andor, Gál (Grünfeld) Imre, Gárdos (Grünfeld) Mariska, Gelléri (Glück) Mór, Gellért (Goldmann) Oszkár, Gergely (Ungár) Győző, Gergely Sándor, Gervai Andor, Giszkalay (Widder) János, Göndör (Krausz) Ferenc, Halmi Bódog, Halmi József, Hatvany (Deutsch) Lajos báró, Hatvany (Deutsch) Lili bárónő, Ignotus (Veigelsberg) Hugó és Ignotus Pál, Indig Ottó, Jászai Samu, Jászi (Jakubovits) Oszkár, Jób (Ziffer) Dániel, Kabos (Rosenberg) Ede, Kaczér (Katz) ülés, Kahána Mózes, Ke-néz-Kurlánder Ede, Kiss József, Kner Izidor, Kóbor (Bermann) Tamás, Kóbor Noémi, Korcsmáros (Reich) Nándor, Kunfi (Kohn) Zsigmond, Lakatos (Kellner) László, Lázár (Léderer) Miklós, Lengyel (Lebovits) Menyhért, Lenkei (Guttmann) Henrik, Lukács (Löwinger) György, Markovits Rodion, Márkus József (írói álneve: Satanelló), Mezei (Grünfeld) Ernő, Mezei (Grünfeld) Mór, Mezőfi (Grünfeld) Vilmos, Molnár Ákos, Molnár (Neumann) Ferenc, Molnár (Müller) Jenő, Mónus (Brandstein) Illés, Nádas (Neumann) Sándor, Nagy (Fischer)

Imre, Nóti Károly, Osváth (Róth) Ernő, Pásztor (Pikier) Árpád, Peter-di (Pollák) Andor, Pogány (Schwartz) József, Propper Sándor, Radnóti (Glatter) József, Ráskai (Kraus) Ferenc, Relle (Reichmann) Pál, Révész (Róth) Béla, Révész (Reisner) Mihály, Roboz Imre, Róheim Géza, Sass (Kellner) Irén, Somlyó (Schwartz) Zoltán, Somogyi (Steiner) Béla, Sós (Schlesinger) Endre, Szabó Ervin, Szabolcsi (Weinstein) Lajos, Szatmári (Gottlieb) Mór, Szép (Schőn) Ernő, Szilágyi (Silbermann) Géza, Szomaházy (Steiner) István, Szomory (Weisz) Dezső, Szőke (Gerő-Grünwald) Szakáll, Újhelyi Nándor, Vadnai (Wolf) László, Várnai (Weisz) Zseni, Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos, Weltner Jakab, Zsolt (Steiner) Béla.

Shalom Asch, Vicki Baum, Tristan Bernhard, Eduard Bernstein, Henrik Bernstein, Hugo Bettauer, Jean Bloch, Max Brod, Martin Buber, Maurice Dekobra, Osip Dymov, Ilja Ehrenburg, Lion Feuchtwanger, Sigmund Freud, Bernhard Kellermann, Alfred Kerr, Egon Erwin Kisch, Lili Körber, Ferdinand Lassalle, Emil Ludwig, André Maurois, Karl Marx, Rabbach Miasa, Max Nordau, Josef Opatosuh, Felix Saiten, Arthur Schnitzler, Mendale Moscher Szfurim, Jakob Wassermann, Franz Werfel, Otto Zarek, Otto Zweig, Stephan Zweig, Izrael Zangwül.

Aczél (Adler) Lajos (írói álneve: Aczél László), Ács (Adler) Klára, Adler Miklós (írói álneve: Ákos Miklós), Adorján (Weisz) Sándor, Ágai (Schäffer) Béla, Ágoston (Adler) Ernő, Alba Nevis (Ungár Ilona), Andersen György, Aszlányi (Ausländer) Károly, Avar (Auer) Pál, Balassa (Berger) Emil, Bálint (Beck) Dezső, Bálint (Österreicher) Imre, Bánóczi (Weisz) László, Bárd (Beck) Imre, Bárdos (Burstein) Artúr, Báttaszéki (Hoffmann) Lajos, Baumgarten Ferenc, Bédi-Schwimmer Róza, Békefi (Kann) István, Béldi (Goldstein) Izor, Bencze (Bruch) Tibor (írói álneve: Benczés Tibor), Berend (Braun) László, Berkes (Bergl) Imre, Bogdányi (Bienenstock) Mór, Bokor (Bruck) Malvin, Bródy László, Bródy Miksa, Csergő (Honig) Hugó, Csermely Gyula, Déri (Deutsch) Tibor, Dor-mándi László, Egri Viktor, Emőd Tamás (Fleischer Ernő), Farkas (Wolfner) Pál, Feld (Rosenfeld) Mátyás, Fenyő László, Fóthy (Fleiner) János, Gara (Gottlieb) Ákos, Garami (Goldstein) Andor, Gellért Andor, Gerő (Guttmann) Attila, Gró (Grosz) Lajos, Guthi (Guttmann) Soma, Haáz (Háász) István, Hajó (Hoffmann) Sándor, Hárs (Herczog) László, Heltai (Herczl) Jenő, Hervay (Herczfeld) Frigyes, Heumann Károly, Hevesi (Kronstein) József, Horn (Einhorn) Ede, Incze (Izrael) Henrik, Incze (Stein) Sándor, Jászi Oszkárné (Moskovitz Amália) (írói álneve: Lesmai Anna), Kádár Imre, Kadosa (Krieszhaber) Marcel, Kálmán (Kreisler) Jenő, Káinoki (Kaufmann) Izor, Karácsony Benő, Karczag (Krammer) Vilmos, Kardos (Katz) László, Karinthy Frigyes, Keér Dezső, Kemény (Kohn) Simon, Kéri (Krammer) Pál, Kohn Sámuel, Komját (Korah) Aladár, Komlós (Katz) Aladár, Komor (Kohn) András, Komor (Kohn) Gyula, Kőműves Imre, Kuthi (Schönborn) Sándor (írói álneve: Térey Sándor), Latzkó Andor, Lendvay (Léderer) Lehel, Lengyel Géza, Les-tyán (Lichstein) Sándor, Ligeti (Lichstein) Ernő, Loránth László, Lukács (Iichstein) Gyula, Magyar Lajos, Makai (Fischer) Emil, Mezei (Rosenfeld) Imre, Miklós (Militzer) Jutka, Miskolczi (Weiszmann) Henrik, Moly Tamás, Nagy (Grosz) Endre, Nagy (Neuhaus) Samu, Nagy Zoltán, Paál Jób, Palágyi (Silberstein) Lajos, Palágyi (Silberstein) Menyhért, Pályi (Klein) Ede, Pap Károly, Patai (Klein) József, Radnóti (Glat-ter) Miklós, Reichard Piroska, Roboz (Rosenzweig) Andor, Rónai Mihály András, Rózsa (Rosenthal) Miklós, Sas László, Sásdi Sándor, Szabó (Steiner) Imre, Szántó György, Székely Nándor, Szenes (Schlesin-ger) Béla, Szirmai (Schwartzkopf) Rezső, Szomori (Weisz) Emil, Tábori (Tauber) Kornél, Tamás Sári, Újvári (Groszmann) Jenő, Újvári (Grosz-mann) László, Újvári (Groszmann) Péter, Vajda (Weisz) Ernő, Vándor (Weisz) Iván, Vámbéiy (Wamberger) Rusztem, Várnai (Weisz) Dániel, Vér (Weisz) Andor, Verő (Weisz) György, Vészi (Weisz) József, Vidor (Weinberger) Marcel, Villányi (Schwabach) Andor, Wallesz Jenő, Zelk Zoltán, Zempléni (Pollák) Gyula, Zerkovitz Béla.

Nachmann Chaim Bialik, Alfred Döblin, Avigdor Hameiri, Heinrich Heine, Theodor Herzl, Catulle Mandes, Marcel Proust, Saphir Moritz Gotdieb, Nachum Sokolov, Ernst Toller, Guido da Verona.

FORRÁS: Az eredeti listák a 10 800/1944. M. E. sz. rendelet függelékeként a Budapesti Közlöny 97., 1944. április 30-i számában, az 5-6. oldalon jelentek meg. A pótlisták pedig a 11 300/1944. M. E. sz. rendelet részeként a hivatalos lap 142., 1944. június 25-i számában, a 14-15. oldalon.

1867. december 27.: Az 1867. évi XVII. tc., mely kimondta az izraeliták egyenjogúságát polgári és politikai jogok tekintetében.

1868. november 10-1869. február 23.: Az Országos Izraelita Kongresszus feladata a hitközségek szervezetének szabályozása. A kongresszus nem tudja kibékíteni a neológ (kongresszusi) és az ortodox csoport közötti ellentéteket.

1883. június 19.-augusztus 3: A tiszaeszlári vérvád pere, amely fellobant-ja az antiszemitizmus lángját.

1895. október 16.: Az 1895. éviXLII. tc. a zsidó vallást törvényesen „bevett" vallásnak nyilvánítja.

1918. október 31.: Az első világháború befejeződése után Károlyi Mihály gróf vezetésével új magyar kormány alakul.

1919. március 21.-augusztus 1.: Kommunista uralom Kun Béla irányításával, Magyarország Tanácsköztársasággá válik.

1919. augusztus 15.: A „fehérterror" közepette ellenforradalmi kormány alakul; Horthy Miidós ellentengernagy a fegyveres erők főparancsnoka.

1920. szeptember 26.: Elfogadják az 1920. évi XXV. törvényedet, az ún. numerus clausust (az első világháború utáni Európa első zsidóellenes törvényét), mely korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó tanulók számát.

1921. április 14.: Bethlen István gróf miniszterelnökké való kinevezése és a „konszolidáció" (1921-1932) kezdete.

1928. április 26.: A numerus clausus törvényének az 1928. évi XIV. tc. szerinti módosítása.

1932. október 1.: Gömbös Gyula, a jobboldal és a korábbi Fajvédő Párt vezére miniszterelnök lesz.

március 5.: Darányi Kálmán miniszterelnök Győrben körvonalazza kormányprogramját és kinyilvánítja Magyarország készségét a zsidókérdéssel való megbirkózásra.

július 6-15.: A menekültkérdésben összehívott evian-les-baines-i (Franciaország) menekültügyi konferencia felállítja a politikai menekültekkel foglalkozó Kormányközi Bizottságot.

november 2.: Aláírják az első bécsi döntést, amely révén Magyarország visszacsatolja a Felvidék egy részét.

február 16.: Imrédy Bélát Teleki Pál gróf váltja fel a miniszterelnöki székben.

március 11.: Életbe lép az 1939. évi II. tc., amely 230. §-ában jogi alapot teremt a munkaszolgálati rendszer felállítására.

május: A britek kiadják a Fehér Könyvet, amely ötévi időtartamra 75 000 főre korlátozza a zsidók palesztinai bevándorlását.

május 28-29.: Altalános választásokat tartanak Magyarországon, amelyben szélsőjobboldali (nyilas) pártok 49 képviselői helyhez jutnak (1935-ben csak 2 képviselői helyet szereztek).

augusztus 30.: Aláírják a második bécsi döntést: e szerint Magyarország visszakapja Észak-Erdélyt Romániától.

április 11.: Magyarország csatlakozik a Harmadik Birodalom Jugoszlávia elleni háborújához, és megszállja a Délvidéket.

június 27.: Bárdossy László miniszterelnök vezetése alatt Magyarország csatlakozik a Szovjetunió elleni hadjárathoz.

augusztus 8.: Törvényerőre emelkedik a nürnbergi típusú fajvédelmi törvény (az 1941. évi XV. tc.).

augusztus 27-28.: A Magyarországról deportált kb. 16 000-18 000 „hontalan'' zsidó nagy részét Kamenyeck-Podolszkij közelében lemészárolják.

január: Magyar katonai egységek Újvidéken és környékén legyilkolnak több mint 3500 embert, köztük közel 1000 zsidót.

január 5-7.: Heszlényi József vezérőrnagy Kari Clodiusnak és több magas rangú Wehrmacht-tisztnek tudomására hozza, hogy Magyarországnak érdekében áll 12 000 „hontalan" zsidó Oroszországba való szállítása.

január 20.: Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführer vezetésével a wannseei konferencián megvitatták az európai zsidókérdés „végső megoldás" programját.

március 9.: Kállay Miklós váltja fel Bárdossy Lászlót a miniszterelnöki székben.

április 11.: Kezdetét veszi nagyjából 50 000 zsidó munkaszolgálatos Ukrajnába való kivezénylése.

július 12.: Homlok Sándor altábornagy, a berlini magyar katonai attasé emlékezteti a Wehrmachtot Heszlényi vezérőrnagy 1942. január 5-7-i ajánlatára.

szeptember 25.: Adolf Eichmann, Heszlényi vezérőrnagy ajánlatára válaszolva, „néhány ezer" zsidóért nem tartja érdemesnek mozgásba hozni deportációs gépezetét. Azt javasolja, hogy ezeket a zsidókat is vegyék bele az átfogó végső megoldási programba.

október 6.: A Harmadik Birodalom hivatalosan felszólítja a magyar kormányt, hogy a nácik által elfoglalt Európában szokásos módon oldja meg a zsidókérdést; Dieter Wisliceny beszámol Fáyval folytatott, 100 000 magyar zsidó áttelepítésére vonatkozó megbeszéléséről.

december 2.: A Kállay-kormány elutasítja a végső megoldásra vonatkozó német óhajt.

december 17.: A szövetségesek közös nyilatkozatot adnak ki a nácik zsidóellenes hadjáratának elítéléséről.

január 12.: A második magyar hadsereg megsemmisül a Voronyezs környéki küzdelmekben.

április 19.: Elkezdődik a bermudai menekültügyi konferencia, amelynek a politikai menekültekkel foglalkozó Kormányközi Bizottság újjáélesztésére való felhívás az eredménye.

április 28.: Ribbentrop fogadja Sztójay Dömét, a berlini magyar követet, és összefoglalja előtte a Harmadik Birodalom zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontját.

április 30.: Edmund Veesenmayer a német külügyminisztérium különleges megbízottjaként benyújtja a magyarországi állapotokról készült első átfogó jelentését. Zsidó munkaszolgálatosok tömegét gyilkolják le Ukrajnában, Dorosics mellett.

július 2.: Német-magyar megállapodást írnak alá, amely lehetővé teszi magyar munkaszolgálatos-századok átadását a szerbiai Bor rézbányáiban végzendő munkára.

július 31.: Az ellenzéki pártok képviselői, köztük Bajcsy-Zsilinszky Sídre, emlékiratot nyújtanak be a Kállay-kormánynak, hogy változtassa meg politikáját.

szeptember 30.: A német vezérkar véglegesíti Magyarország esetleges megszállására vonatkozó terveit.

december 10.: Edmund Veesenmayer elkészíti a magyar állapotokról szóló második átfogó jelentését.

január 22.: Roosevelt elnök kiadja a Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) felállítását elrendelő 9417-es végrehajtási utasítását.

január 24.: Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezérkari főnök felkeresi Hitlert és Keitel vezértábornagyot a magyar erőknek a szovjet frontról való esetleges visszavonása ügyében.

február 12.: Horthy levélben fordul Hitlerhez, kérve, hogy rendeljék vissza a magyar erőket a keleti frontról, mely „csapatokat a Kárpátok védelmére kívánja rendelni".

február 14.: Göring koncentrációs tábori munkásokat kér Himmlertől föld alatti repülőgépgyárak építéséhez.

március 9.: Himmler 100 000 koncentrációs tábori foglyot bocsát Göring rendelkezésére a föld alatti repülőgépgyárak létrehozásához.

március 12.: Hitler parancsot ad a Magyarország megszállására vonatkozó „Margaréta-terv" végrehajtására.

március 14.: Josef Winninger, az Abwehr budapesti osztályának tagja közli Kasztner Rezsővel, a Budapesti Mentőbizottság (Vaada) második emberével, hogy küszöbön áll Magyarország német megszállása.

március 17-18.: Horthy és a kíséretében lévő Ghyczy Jenő külügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter és Szombathelyi találkoznak Hitlerrel a klessheimi kastélyban.

március 19.: Német erők szállják meg Magyarországot. Horthy rendkívüli koronatanács-ülésen számol be Hitlerrel történt találkozásáról. Hermann A. Krumey és Dieter Wisliceny, az Eichmann-féle Sonder-kommando két vezető tagja megjelenik a Pesti Izraelita Hitközség székházában, és utasítják Bánóczy Lászlót, hogy másnap reggelre hívja össze a magyar zsidó vezetőket.

március 21.: Nyolctagú koalíciós Zsidó Tanács alakul, vezetője Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke.

március 24.: Roosevelt elnök óva inti a magyar hatóságokat kegyetlen zsidóellenes intézkedések foganatosításától.

március 28.: Krumey találkozik a budapesti és más főbb magyarországi zsidó közösségek vezetőivel. Tomcsányi Kálmán helyébe Baky Lászlót nevezik ki belügyminisztériumi államtitkárnak.

március 29.: A Sztójay vezette minisztertanács több zsidóellenes rendeletet ad ki, egyebek között kötelezővé teszi megkülönböztető jelvény: a Dávid-csillag viselését. Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, kapcsolatot keresve Imrédy Bélához, találkozik Mester Miklóssal.

március 31.: Eichmann számos utasítást ad a Központi Zsidó Tanács vezetőinek.

április 1.: Kárpátalját és Észak-Erdélyt visszamenőleg hadműveleti övezetnek nyilvánítják.

április 3.: Amerikai repülőgépek bombázzák Budapestet, Eichmann és Hain Péter, a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai nyomozó főcsoport vezetője követeli, hogy a Zsidó Tanács adjon 500 lakást a légitámadás keresztényeket ért káraiért.

április 5.: A zsidók az egész országban viselni kezdik a sárga csillagot. Baky rendelkezést ad ki, amelyben megbízza dr. Meggyesi Lajost, az Államvédelmi Központ nyomozóosztályának vezetőjét a zsidóellenes intézkedések végrehajtásának felügyeletével. A zsidó vezetők a légitámadás keresztényeket ért káraiért átadnak 500 lakást. Kasztner és Joel Brand először találkoznak Wislicenyvel.

április 6.: A Központi Zsidó Tanács engedelmességre és nyugalomra inti a magyar zsidóságot.

április 7.: Baky elnökletével értekezletet tartanak a belügyminisztériumban a zsidók elkülönítéséről, gyűjtőtáborok felállításáról. E tárgyban szigorúan titkos rendeletet ad ki. A hatóságok elrendelik 1500 zsidó lakás elfoglalását az április 3-i légitámadás keresztény károsultjai számára. Endrével, Tölgyesy Győzővel, a VHI. csendőrkerület (Kassa) parancsnokával és az Eichmann-féle Sonderkommando képviselőivel tárgyal a kárpátaljai gettósításról.

április 9.: Hitier tudomására hozza Milch tábornagynak, hogy 100 000 magyar zsidó áll rendelkezésre a föld alatti repülőgépgyárak megépítéséhez.

április 11.: Endrét hivatalosan belügyminisztériumi államtitkárrá nevezik ki, s megbízzák a zsidókérdés intézésével.

április 12.: Munkácson tanácskozást tartanak Endre elnökletével Kárpátalja és Északkelet-Magyarország zsidóinak gettóba gyűjtéséről. Ravasz László püspök a magyarországi zsidók elleni intézkedésekkel kapcsolatban felkeresi Horthyt.

április 16.: Kárpátalja és Északkelet-Magyarország zsidóit gettókba és gyűjtőtáborokba gyűjtik.

április 21.: Kasztner a magyar zsidóság „mentésére" kötött megállapodás második részletösszegeként 2,5 millió pengőt ad át az SS-nek. (Az első, 3 milliós részletet néhány nappal korábban Krumeynak és Hun-schénak fizette ki.)

április 24.: A Központi Zsidó Tanács behívót küld a magyar rendőrhatóságoktól kapott névsorokban szereplő értelmiségieknek. Eichmann, Endre és munkatársaik végiglátogatják a kárpátaljai és északkelet-magyarországi gettókat.

április 25.: Eichmann magához hívatja Brandot, és megteszi előtte „emberéletet áruért" ajánlatát. Rudolf Vrba (Walter Rosenberg) és Josef Lanik (Alfréd Wetzler), két auschwitzi szökevény beszámol Ausch-witzról a szlovák zsidóság vezetőinek, és figyelmeztetnek a magyar zsidóságot fenyegető veszedelemre.

április 26.: A Sztójay-kormány több zsidóellenes rendeletet ad ki, egyebek között a zsidóság egybegyűjtéséről (gettósításáról). A Sztójay-kormány 50 000 zsidó munkaszolgálatost közvetlen német fennhatóság alá helyez. A zsidótlanítás vezetői Szatmárnémetiben Endre elnökletével találkozót tartanak Észak-Erdély zsidóságának gettósítása ügyében.

április 27.: A Központi Zsidó Tanács memorandumban fordul Jaross Andor belügyminiszterhez a kárpátaljai és északkelet-magyarországi zsidók állapotának dolgában.

április 28.: Ravasz László püspök felkeresi Horthyt, hogy bizonyosságot szerezzen a „munkások küldése" felől. A kistarcsai intemálótáborból Auschwitzba viszik az első szerelvény deportáltat.

május 3.: Észak-Erdély zsidóit gettókba viszik. Kasztner dr. Rudi Sedla-czek társaságában Kolozsvárra érkezik.

május 4-6.: Bécsben konferenciát tartanak a magyar csendőrség, illetve az Eichmann-féle Sonderkommando képviselőjének, Lulay L. Lászlónak és Franz Novaknak a részvételével, a Magyarországról való deportálások menetrendjének és útvonalának tárgyában.

május 8.: Wisliceny bizalmasan közli Kasztnerral, hogy megszületett a döntés a magyarországi zsidók „teljes körű deportálásáról". Endre hivatalosan kinevezi az új Központi Zsidó Tanács tagjait.

május 12.: Egy Munkácson tartott tanácskozáson teljessé válnak a magyarországi zsidóság deportálására vonatkozó tervek. Megnyílik a Bosnyák Zoltán vezette Zsidókérdéskutató Magyar Intézet.

május 15.: Megkezdődik a magyarországi zsidók deportálása. Angelo Rótta pápai nuncius elítéli a Sztójay-kormány zsidóellenes cselekedeteit. .

május 17.: Joel Brand, Grosz Bandi (György) társaságában, megkezdi ellentmondásos „emberéletet áruért" küldetését. Az SS egy Kurt Becher kidolgozta megállapodás alapján ellenőrzése alá vonja a Weiss Manfréd Műveket.

május 18.: Márton Áron püspök a kolozsvári Szent Mihály-templomban tartott szentbeszédében elítéli a zsidóellenes intézkedéseket.

május 22.: Szász Lajos iparügyi miniszter félrevezető nyilatkozatot ad a kormány zsidókra vonatkozó terveiről. Eichmann közli Kasztnerral, hogy beleegyezik 600 palesztinai bevándorlási iratokkal rendelkező személy kivándorlásába.

május 25.: A belügyminisztériumban tanácskozást tartanak Észak-Magyarország, a II. és VII. csendőrkerületekhez tartozó területek zsidót-lanításáról.

május 25-26.: A német külügyminisztérium belföld (Inland) II. osztályának egyik vezetője, Eberhard von Thadden Budapestre érkezik, hogy értékelje a végső megoldás programjában közreműködő német erők tevékenységét.

június 7.: Kárpátalján, Északkelet-Magyarországon és Észak-Erdélyben befejeződnek a deportálások. Brandot a britek a szíriai Aleppóban letartóztatják.

június 10.: Az Eichmann-nal kötött megállapodás alapján a kolozsvári gettóból 388 zsidót Budapestre hoznak, hogy csatlakozhassanak a Kasztner-csoporthoz.

június 11.: Carl I. Danielsson budapesti svéd követ felajánlja, hogy 300-400 magyar zsidó kivándorolhat Svédországba.

június 16.: Befejeződik a zsidók deportálása a H. és VH. csendőrkerületekhez tartozó észak-magyarországi területeken. A budapesti zsidók megkezdik a kijelölt csillagos házakba való átköltözésüket.

június 19.: Krausz Miklós Svájcba küldi az auschwitzi jegyzőkönyv rövidített változatát és a magyar zsidóság sorsáról szóló beszámolóját.

június 21.: A minisztertanács jelentést hallgat meg Jungerth-Arnóthy Mihály helyettes külügyminisztertől a magyarországi zsidóellenes intézkedések kihatásairól. Baky és Endre beszámol a minisztertanácsnak a deportálásokról.

június 22.: A Központi Zsidó Tanács kérvényt ad be Sztójaynak a magyar zsidóság ügyében.

június 24.: Jungerth-Arnóthy folytatja beszámolóját a zsidóellenes intézkedések következményeiről. Endre beszámolójában elemzi a zsidóellenes intézkedések jellemzőit.

június 25.: XII. Pius pápa felhívása Horthyhoz az üldözöttek védelmében. ^:

június 26.: A koronatanács határozata nyomán a magyar kormány jóváhagyja 7800 zsidó semleges államok által támogatott kivándorlását. A svájci követség átnyújtja a magyar kormánynak Roosevelt elnök figyelmeztetését a zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatban.

június 28.: Jungerth-Arnóthy beszámol a minisztertanácsnak a zsidókérdés kezelése nyomán tapasztalt nemzetközi reagálásokról. Cordell Hull, az USA külügyminisztere figyelmezteti a magyarokat a zsidóellenes intézkedések várható következményeire.

Az V. és VI. csendőrkerületekhez tartozó délkelet-magyarországi területeken befejeződik a zsidók deportálása. Sztójay közli Veesenmayerral a kormánynak a zsidókérdésben hozott határozatát, így a 7800 zsidó kivándorlását engedélyező elgondolást is.

június 29.: Serédi Jusztinián hercegprímás befejezi a katolikus templomokban felolvasandó pásztorlevelének megírását; a pásztorlevél szétküldése azonban az Antal István vallás- és közoktatásügyi miniszterrel történt megállapodása után elmarad.

június 30.: V. Gusztáv svéd király Horthyhoz fordul a zsidók védelmében. A Kasztner-csoport elhagyja Budapestet.

július 2.i A szövetséges légierő súlyos nappali légitámadást intéz Budapest ellen.

július 6.: Nyugat- és Délnyugat-Magyarországon, a Dl. és IV. csendőr-kerületekhez tartozó területeken befejeződik a zsidók deportálása, Horthy úgy határoz, hogy leállíttatja a magyaroszági deportálásokat.

júlus 7. Sztójay Serédi bíboros tudomására hozza Horthy ez irányú elhatározását. Max Huber, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke érint- kezés-be lép Horthyval a zsidókérdés magyarországi kezelésével kapcsolatban.

július 8.: Befejeződik a zsidók deportálása a Budapestet övező területek közösségeiben. A Kasztner-csoport megérkezik Bergen-Belsenbe, és a kivételezettek táborában (Bevorzugtenlager) kap helyet.

július 9 .: Raoul Wallenberg svéd diplomata humanitárius küldetéssel Budapestre érkezik.

július 10.: Hitier beleegyezik a 7800 zsidó kivándorlását engedélyező magyar tervbe, azzal a feltétellel, hogy a maradék zsidóságot deportálják Magyarországról.

július 12.: Sztójay közli a minisztertanáccsal Hitler válaszát a 7800 zsidó kivándorlásával kapcsolatos elgondolásra. Spanyolország felajánlja, hogy 500 gyereket befogad Tangerba.

július 14.: A keresztény egyházaknak tett engedményként létrehozzák a Magyarországi Keresztyén Zsidók Szövetségét. Horthy elrendeli az Eichmann parancsára deportált kistarcsai zsidók visszahozatalát.

július 17.: Veesenmayer figyelmezteti Horthyt: Hitler ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország „korrekt" viselkedést tanúsítson. Veesenmayer propagandakampányt javasol a deportálások természetének „megmagyarázására".

július 18.: A magyar külügyminisztérium értesíti a külföldi magyar követségeket a hónapokkal korábban hozott zsidóellenes intézkedések természetéről. Magyar csendőri egységek Ferenczy László csendőr alezredessel együttműködve letartóztatják Kasztnert, és kilenc napig magánzárkában tartják.

július 19.: Eichmann, Horthy óhajával szembeszegülve, egy héten belül másodszor (ezúttal sikerrel) kísérli meg 1450 kistarcsai internált deportálását.

július 22.: A Zsidó Tanácsban Stöckler Lajos és Boda Ernő váltja fel Török Sándort és Kahan-Frankl Samut.

július 24.: A sárvári internálótáborból közel 1500 fogva tartottat „illegálisan" deportálnak. Tahy Imre berni magyar követ jelentést ad arról, hogyan reagált a svájci sajtó a magyarországi zsidóellenes intézkedésekre. A svájci követség melléképületeként a kivándorlók jegyzékbe vételére megnyílik a Vadász utca 29. alatti „Üvegház".

július 28.: Himmler egyetértését fejezi ki Horthynak a deportálások leállítására való döntésével.

augusztus 7.: Horthy felmenti tisztéből Kunder Antalt, Imrédy Bélát és Jaross Andort. Bonczos Miklós belügyminiszteri kinevezést kap.

augusztus 9—10.: Freudiger Fülöp családjával és barátaival Romániába szökik.

augusztus 17.: A nyugati szövetségesek elfogadják a több ezer zsidó kivándorlásáról szóló ún. Horthy-féle ajánlatot.

augusztus 21.: Saly Mayer, Kasztner és Kurt Becher első találkozása egy Németországot és Svájcot összekötő hídon. A Kasztner-csoportból 318 zsidó Bergen-Belsenből Svájcba érkezik.

semleges államok képviselői és a pápai nuncius találkoznak, hogy közösen fejezzék ki tiltakozásukat a fenyegető zsidóellenes intézkedések ellen, kivált a budapesti zsidóknak a hírek szerinti, augusztus 25-re várható deportálása ellen.

augusztus 23.: Románia kiválik a tengely szövetségéből, és csatlakozik a Harmadik Birodalom és Magyarország elleni háborúhoz.

augusztus 25.: Reményi-Schneller Lajos miniszterelnök-helyettes hivatalosan közli Veesenmayerral, hogy a kormány ellene van a további deportálásoknak. Híresztelések szerint a budapesti zsidótort: mégis deportálni akarják.

augusztus 28. : Ferenczy László kijelenti, hogy egyedül ő van felhatalmazva a zsidókérdésben való cselekvésre.

augusztus 29.: Horthy miniszterelnökké nevezi ki Lakatos Géza vezérezredest, s új kormány alakításával bízza meg.

szeptember 3-5. : A Németország és Svájc közötti hídon létrejön a második találkozás Saly Mayer, Kasztner és Becher képviselője között.

szeptember 7.: Endrét felmentik belügyminisztériumi államtitkári tisztéből.

szeptember 28.: Kasztner elutazik, hogy Svájcban harmadszor is találkozzék Saly Mayerrel.

október 7-8.: A szerbiai Borból elhajtott munkaszolgálatosok közül Cser-venkánál sokakat legyilkolnak.

október 15.: Horthy kinyilvánítja elhatározását, hogy Magyarország kiválik a tengelyhatalmák szövetségéből. Szálasi német segítséggel államcsínyt hajt végre, és hatalomra jut.

október 20.: A 16 és 60 év közötti munkaképes zsidókat árokásásra és erődítési munkákra mozgósítják.

november 4-5.: Saly Mayer, Kasztner, Becher és Roswell McClelland találkoznak St. Gallenben és Zürichben.

november 7.: Egy budapesti börtönben a nyilasok kivégzik Szenes Anikót (Hannah Szenest).

november 8.: Megindulnak a hegyeshalmi és a német határ felé a halál-menetek.

november 12.: A semleges államok védőirataival vagy ideiglenes útlevéllel ellátott zsidóknak külön kijelölt „védett házakba" kell

november 17.: Szálasi közreadja a zsidókérdés megoldásának „végleges tervét", s abban hat kategóriába sorolja a zsidókat. Hans Jüttner SS-Obergruppenführer állítólag parancsot ad a hegyeshalmi halálmenetek leállítására.

november 26.: Becher Himmlerreí való találkozása után visszatér Budapestre.

november 29.: A hírek szerint megállapodás jött létre Hans Geschke és a nyilasok között 17 000 munkaszolgálatos kiadásáról. Vajna Gábor belügyminiszter rendeletet ad ki a budapesti gettó felállítására.

december 3.: A nyilasok betörnek a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Columbus utcai táborba.

december 7.: A Kasztner-szállítmány második csoportja, 1368 zsidó Svájcba érkezik.

december 10. : Kerítéssel veszik körül a budapesti gettót. Egy légitámadás során súlyosan megsérül a Zsidó Tanács központja.

december 22.: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben összeülve megválasztja az Ideiglenes Nemzeti Kormányt.

december 24.: A szovjet csapatok megkezdik Budapest ostromát. Eichmann és munkatársai számos nyilassal együtt kiszöknek Budapestről.

január 11.: Nyilas banditák lemészárolják a budai, Maros utcai Zsidó kórház ápoltjait, nővéreit és orvosait.

január 14.: Nyilas banditák közel 150 ápoltat és kórházi személyt gyilkolnak le a városmajori ortodox zsidó kórházban.

január 16.: A szovjet csapatok felszabadítják Pestnek a „nemzetközi gettót" is magába foglaló részét.

január 18.: A szovjet csapatok a gettóval egyetemben egész Pestet felszabadítják.

január 20.: Magyarország fegyverszüneti egyezményt ír alá a szövetségesekkel.

január 25.: Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a háborús bűnösökkel kapcsolatban népbíróságok felállításáról ad ki rendéletet,

február 11.: Saly Mayer, Kasztner, Becher és Krell találkoznak a svájci határon.

március 17.: Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet fogad el a zsidóellenes törvények és rendeletek hatályon kívül helyezéséről.

október 3.: Az amerikaiak visszahozzák Budapestre a magyar háborús fő-bűnösök első csoportját, így Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Szálasi Ferencet, Jaross Andort és Endre Lászlót.

november 4.: Választások Magyarországon; a Kisgazda Párt elnyeri a szavazatok 59,9%-át.

1946. február-július; antiszemita megnyilatkozások és pogromok szerveződnek több magyar városban, egyebek közt Ózdon, Sajószentpéteren, Szegváron, Kunmadarason és Diósgyőrben.

1954. január 1.: Megkezdődik Jeruzsálemben a Grünwald-Kasztner rá-galmazási per.

1955. június 22.: Benjámin Halevi bíró kimondja, hogy Kasztner „eladta lelkét az ördögnek".

1956. július 29.: A Német Szövetségi Köztársaságban elfogadják a szövetségi jóvátételi törvényt.

1957. március 4.: Kasztnert lelövik Tel-Avivban, és 11 nappal később meghal.

1957. július 19.: A Német Szövetségi Köztársaságban elfogadják a szövetségi visszatérítési törvényt.

1958. január 15-17.: Izrael Legfelsőbb Bírósága posztumusz felmenti Kasztnert.

1962. május 31.: Miután 1960-ban izraeli ügynökök elfogták, és hosszú, jeruzsálemi pere lezárult, Adolf Eichmannt az izraeli Ramlában felakasztják.

1965. szeptember 14.: A Német Szövetségi Köztársaságban elfogadják a szövetségi jóvátételi törvény ún. véghatározatát.

1972. április 13.: Több, Bécsben lefolytatott bírósági tárgyalás után Franz Novakot, az Eichmann-féle Sonderkommando „szállítási szakértőjét" hétévi börtönbüntetésre ítélik.

1973. január 17.: A Bundesgerichtshof Karlsruhéban jóváhagyja az Eichmann-féle Sonderkommando két vezető tagjának büntetését: Her-mann A. Krumey életfogytiglani, Ottó Hunsche 12 évi börtönbüntetésben részesül.

1989-1990: Magyarország kommunista rendszerét demokratikus, parlamenti rendszer váltja fel.

1989. május 10.: Szűrös Mátyás, a magyar Országgyűlés elnöke beszédet mond a nemzetek felelősségéről, hogy bátran, az igazság iránti odaadással nézzenek szembe történelmi múltjukkal.

1990. június 12.: A magyarországi református egyház zsinati tanácsa fájdalmát fejezi ki a Holocaust miatt, elismerve, hogy az egyház „gyengének bizonyult hitében és cselekedeteiben" a háború alatt,

1990. július 8.: Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök jelenlétében leleplezik Budapesten a Holocaust áldozatainak emlékművét.

1992. április 7.: A magyar országgyűlés elfogadja az 1992. évi XXIV. törvényt, amely kárpótlást nyújt az 1939. május 1. és 1949. június 8. között elszenvedett vagyoni károkért.

1992. május 12.: A magyar országgyűlés elfogadja az 1992. évi XXXII. törtvényt, amely kárpótlást nyújt azoknak, akiket törvényellenesen megfosztottak életüktől vagy szabadságuktól 1939. március 11. és 1989. október 23. között.

Az adatokat Kassa vasúti parancsnoka gyűjtötte össze. A lista másolatát egy Kassán élő jogász. Mikulás Gaskó (Gaskó Miklós) tette elérhetővé. Lásd „Halálvonatok" c. munkáját a Menórában, Toronto, 1984. június 1., 4., és 12. o. Ugyanezt a listát közzétette még Vadász Ferenc: „Nappalok és éjjelek egybefolytak..." című munkájában, Kritika, 1988. január, 5. o. A vonatok és a deportáltak számára, valamint az időpontokra megadott adatok nem mindig egyeznek a más forrásokból származó adatokkal. Némelyik időpont, mint például a május 14-i, minden bizonnyal a bevagonírozás, nem pedig a vonatindulás napját jelzi.

Abwehr: A Wilhelm Canaris tengernagy vezette német katonai kémelhárító szervezet. Magyarországi vezérképviselője dr. Schmidt volt, az Abwehrstélle ül „F"-Bécs vezetője. Agudat Jiszráél: az ortodox zsidók világszervezete, bar-micva: (a kötelesség fia): 13 éves kortól a zsidó fiúgyermek nagykorúvá válik, be kell tartania a vallási előírásokat. (Az avatási ünnep és az avatandó fiú elnevezése.) A bar-micvát a születésnapja utáni első szombaton hívják fel először tóraolvasáshoz. AJDC: American Joint Distribution Committee (Amerikai Altalános Szétosztó Bizottság); ismeretes még American Jewish Joint Distribution Committee (Amerikai Zsidó Általános Szétosztó Bizottság) vagy egyszerűen Joint néven is. Amerikai emberbaráti szervezet a világ bajba jutott zsidóságának megsegítésére. Aktion: akció vagy művelet; náci kifejezés a későbbi „speciális elbánás-céljait szolgáló zsidóellenes rendőri intézkedésekre. Lásd még Sonderaktion. alija (héberül: felmenetel: általánosan elterjedt kifejezés a zsidók Palesztinába (Izraelbe) való bevándorlására, alija beth: a Palesztinába való illegális kivándorlásra használatos szó. Alliance Israelite Universelle: zsidó jótékonysági és kulturális

egyesület. Székhelye: Párizs. ÁR (Állambiztonsági Rendészet): a Hain Péter vezette magyar Gestapo.

Budapesti Mentőbizottság: 1943 januárjában alakult a cionista ellenállás szerveként. Lásd Vaada. Chevra Kadisha: zsidó temetkezési szentegylet, churban: a tömeges népirtást jelölő héber szó. csillagos házak: 1944-ben sárga csillaggal megjelölt budapesti épületsorok, ahová több ezer zsidót költöztettek át. DEGOB: Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, 1945-1948. Der Stürmer: a Harmadik Birodalom antiszemita hecclapja. diaszpóra (görögül: szétszóródás): a zsidók letelepedése és elhelyezkedése a különböző területeken a jeruzsálemi templom lerombolása után.

Dror: a cionisták munkáspárti szárnyának ifjúsági szervezete, héberül: „szabadság".

Einsatzgruppen: a német biztonsági rendészet és biztonsági szolgálat mozgékony alakulatai, amelyeket a Szovjetunióba való 1941. június 22-i benyomulás után vetettek be, a zsidók és más „veszélyes" személyek, köztük a kommunista párt tisztségviselőinek megsemmisítésére.

EKSZ (Etelközi Szövetség): titkos magyar szélsőjobboldali hazafias szervezet.

főispán: a vármegyék hivatali vezetőinek elnevezése; a közigazgatásért az alispán tartozott felelősséggel.

Gestapo (Geheime Staatspolizei): a Harmadik Birodalom titkos államrendőrsége.

Hagana: zsidó földalatti hadsereg; ebből nőtt ki Izrael állam létrejötte után az izraeli hadsereg.

Hanuka ünnepe: a makkabeusi győzelmek emlékünnepe. 165-ben a Szentély újraavatásakor fedezték fel, hogy 1 napi olaj csodálatos módon 8 napig elegendő volt.

Háshómér Hácáir: héberül az Ifjú Gárda; szocialista-cionista ifjúsági mozgalom, az izraeli kibucokban való életre készíti fel tagjait.

Hazkara vagy Yom Zikaron (Emléknap): a meggyilkolt zsidókról és a nácik által szétszórt zsidó közösségekről való megemlékezés napja.

Heháluc (héberül: úttörő): a cionista pionírifjúság szervezete, amely a fiatal fiúkat és lányokat az izraeli (palesztinai) földművelő munkához edzette.

Herut (Szabadságmozgalom): Vlagyimir J. Zsabotyinszkij cionista revizionista nézeteit követő izraeli jobboldali politikai párt. A betiltott Irgun Zvai Leumi (Nemzeti Katonai Szervezet) parlamenti utóda; a mandátumi időkben ez a gerillaszervezet küzdött az angol csapatokkal és az arab harcosokkal.

HHÜ (Hadviseltek Hitközségi Ügyosztálya): a Pesti Izraelita Hitközséghez tartozó zsidó veteránszervezet.

HIJEF (Hüfsverein für jüdische Flüchdinge im Atíslande): Külföldi Zsidó Menekülteket Segítő Társaság; a Sternbuch fivérek vezette menekítő és segélyező szervezet a svájci Montreux-ban.

Histadrut: az Izraeli Általános Munkaszövetséget jelölő héber rövidítés.

Höherer SS-und Polizeiführer: az SS- és rendőrség-f%»rancs-nok. Magyarországon Ottó Winkelmann töltötte be ezt a posztot.

Ichud: a Mapai, az izraeli centrista munkáspárt ezen a néven volt ismeretes a diaszpórában,

IGG (Intergovernmental Committee on Pólitical Refugees): a Politikai Menekültek ügyeinek Kormányközi Bizottsága; az 1938-as eviani konferencia eredményeképpen jött létre.

IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat): a második világháború utáni időkben feloszlott.

ERC (International Red Cross): Nemzetközi Vöröskereszt; használatos a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság jelölésére is.

Jewish Agency: a Népszövetség által 1929-ben felállított és a zsidók képviseleti testületeként elismert szervezet, mely gazdasági, szociális és egyéb vonatkozásban volt hivatott a palesztinai zsidó kormányt tanácsokkal segíteni.

Jó Pásztor Konventi Missziói Albizottság: A magyarországi református egyház egyetemes konventje 1942. október 20-án hívta életre a származásuk miatt üldözött egyháztagok lelki és anyagi védelmére.

jesiva (héberül: ülni): a Talmud és a rabbinikus irodalom tanulmányozására való iskola.

jisuv (település): Palesztina zsidó lakosságának megjelölése Izrael állam megalapítása előtt.

Judenrat: Zsidó Öregek Tanácsa vagy Zsidó Tanács; a nácik által kinevezett testület a zsidó ügyek náci fennhatóság alatti igazgatására. Lásd még Zsidó Tanács.

Kapó (k): az olasz capo (fej) szóból származó náci kifejezés; így nevezték a koncentrációs táborokban azokat a foglyokat, akiknek a többi táborlakó felügyelete volt a dolguk.

Kenyérmező: a deportálások idején használatos, lényegében kitalált helységnév; ez lett volna a zsidók állítólagos végleges úticélja.

KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság): ennek a budapesti központú szervnek az ellenőrzése alá tartoztak többek között a Magyarországon élő idegen állampolgárságú zsidók.

Keren Hajeszod (Palesztinai Építő Alap): 1921-ben alapított pénzügyi világszervezet, melynek célja Palesztina újjáépítésének előmozdítása.

Keren Kajemet Lejiszraél (Zsidó Nemzeti Alap): 1901-től a palesztinai kolonizáció földvásárló szerve.

kibbuc (héberül: begyűjtés): közös mezőgazdasági munkát végző emberek települése Izraelben.

KMSZ (Keresztény Munkaszolgálatos Század): olyan magyar munkaszolgálatos század, amely zsidó felmenőjű, az 194l-es faji törvény szerint zsidónak minősülő keresztényekbőr állt.

Kristallnacht: az 1938. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka, amelynek folyamán zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó otthonokat és üzlethelyiségeket fosztottak ki és romboltak le szerte a Harmadik Birodalomban.

Landsmannschaften: zsidó bevándorlók alkotta társaságok; eredetileg az újonnan jött honfitársak segítségére alakultak.

Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége: 1926-ban alakult azzal a céllal, hogy a magyar zsidóság széles rétegeit bevonja Palesztina újjáépítésének munkájába.

Mapai: Izrael centrista munkáspártja; ez a párt alkotta a kormánytöbbséget az Izrael létrejötte utáni első évtizedekben.

marannus (titkos zsidó): a kényszer hatására megkeresztelkedett spanyol zsidók elnevezése a 15. század óta.

minjan: (héberül: gyülekezet) tíz felnőtt férfiból álló gyülekezet, e híján nem tartható nyilvános istentisztelet.

MIOK: Magyar Izraeliták Országos Képviselete; az 1950-es évektől 1990-ig a magyar zsidók központi szerve.

MIPI: Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája; a háború utáni időszakban megszűnt.

MONE: Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete; hajdani magyar orvosi társulat, mely hátrányos különbséget tett a zsidók és más „nem magyar elemek" kárára.

Munkaszolgálatos század: az 1939. évi EL tc. 230, §-a alapján létesültek. A zsidók kötelező katonai szolgálat helyett teljesítettek szolgálatot ezekben a századokban.

MTJSZ: Munkaszolgálatosok Szövetsége; egyben a munkaszolgálatra bevonultatottak közkeletű neve (muszos).

muzulmán: a koncentrációs táborokban kórosan lesoványodott foglyokra használt megjelölés.

MUNE: Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete; a MONE-hoz hasonló nacionalista egyesület.

mzsk: magyar zsidótlanító különítmény; Endre László, Baky László, Ferenczy László, Meggyesi Lajos, Zöldi Márton, Hain Péter és mások voltak a tagjai.

MZSSZ: Magyarországi Zsidók Szövetsége; a Központi Zsidó Tanács hivatalos elnevezése.

NG: Nuremberg Government (Nürnberg, Kormányzat): főként a különféle birodalmi minisztériumok tevékenységével kapcsolatos dokumentumok.

NO: Nuremberg, Organizations (Nürnberg, Szervezetek); a nácipárt szervezeteinek működésére vonatkozó dokumentumok.

NOKW: Nuremberg, Oberkommando der Wehrmaeht; a német fegyveres erők főparancsnokságáról szóló dokumentumok.

NSDAP: Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt), a nácipárt.

Nyilaskeresztes Párt: a magyar nácipárt; 1940-től vezetője Szálasi Ferenc volt, akit 1946-ban háborús bűnösként kivégeztek. Hungarista mozgalom néven működött 1942-1944 között.

OMIKE: Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület; a háború utáni időszakban feloszlott.

OMZSA: Országos Magyar Zsidó Segítő Akció; a háború utáni időszakban megszűnt.

Operation Margarethe: Magyarország 1944. márciusi megszállásának német katonai fedőneve.

Operation „Mickey Mouse": ifjabb Horthy Miklós letartóztatásának és elrablásának német katonai fedőneve; ezzel az akcióval kényszerítették ki 1944 októberében a németek, hogy a kormányzó kormányfőnek „ismerje el" a nyilaskeresztes vezért, Szálasi Ferencet.

Operation Panzerfaust: Szálasi 1944. október 15-i államcsínyének támogatását fedő német katonai elnevezés.

ORT: Organization for Rehabilitation and Training; Rehabilitáció és Kiképző Szervezet.

OT (Organisation Todt): a Todt-szervezet; Fritz Todt által szervezett és vezetett munkacsapatok.

OZSSB: Országos Zsidó Segítő Bizottság; a felszabadulás után alakult segélyező szervezet.

Pearl Harbor: 1941. december 7-én Japán hadüzenet nélkül megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai támaszpontot.

PS: „Paris-Storey"; az Egyesült Államok Ügyészsége által a nürnbergi perekre való felkészülésül összegyűjtött dokumentumok fő-sorozata. A gyűjtés Párizsban kezdődött, Storey ezredesnek, a dokumentumosztály vezetőjének irányításával, s Nürnbergben később tovább folytatódott.

Reichsführer-SS: az SS Birodalmi Vezető; a Harmadik Birodalomban Heinrich Himmler volt ezen a poszton.

RSHA (Reichssicherheitshauptamt): Birodalmi Biztonsági Főhivatal; a Reichsführer-SS irányítása alatt működött, 1942-% Reinhard Heydrich, majd Ernst Kaltenbrunner vezetésével.

Schutzpass: a semleges államok követségei és konzulátusai, valamint a pápai nunciatúra által a budapesti zsidóknak adott menlevelek.

SD (Sicherheitsdienst): Biztonsági Szolgálat; az SS kém- és elhárító ügynöksége.

Sheerit ha-Pleta: Bibliai szólás a kitelepítettekre; a Krónika I. könyvéből való, ahol (4,43) ez áll: „És valakik az Amálek nemzetségéből megmaradtak vala, mind levágák azokat, és ott telepedének mind e mai napig."

SIPO (Sicherheitspolizá): Biztonsági Rendőrség; a Gestapo és a Kri-po együttes neve.

Sonderaktion: különleges művelet; így nevezték a nácik a zsidók deportálásra és megsemmisítésre való összegyűjtését.

Sonderkommando: a végső megoldás végrehajtásával megbízott különleges csoport. Magyarországi vezetője Adolf Eichmann volt.

szefárd zsidók: ősi életformájukhoz ragaszkodó spanyol és spanyol eredetű levantei, olasz és dél-franciaországi zsidók.

Szent Kereszt Egyesület: 1939-ben alakult a zsidótörvények által sújtott katolikus konvertiták támogatására.

TESZ: Társadalmi Egyesületek Szövetsége; szélsőjobboldali védelmi szervezet.

Tiyul (héberül: kirándulás): a Budapesti Mentőbizottság (Vaada) egyik részlegének fedőneve; ez a részleg foglalkozott a lengyelországi és szlovákiai menekültek becsempészésével.

UNRRA: United Nations Relief and Rehabilitation Agency; az Egyesült Nemzetek Segélyező és Rehabilitációs Ügynöksége.

Vaada (Vaadat hct'Ezra ve'ha'Hatzalah): a Budapesten 1943 januárjában alakult Mentőbizottság.

VDU (Volksbund der Deutschen in Ungarn): Magyarországi Németek Egyesülete: pronáci szervezet. A tengelyhatalmak veresége után felbomlott.

végső megoldás: a zsidókérdés végső megoldása (Endlösung der Judenfrage): a tájékoztatásban és a hírközlés más válfajaiban a zsidók kiirtásának programját jelölő náci fedőnév.

Veranlassung: a Bundesentschádigungsgesetz (Szövetségi Jóvátételi Törvény) szövegében a zsidókon Németország határán kívül esett sérelmekért viselendő német felelősség mértékére használt kifejezés; a törvény akkor ismer el felelősséget, ha a zsidóellenes intézkedések német Veranlassung (indíttatás) hatására történtek.

Volksdeutsche: a birodalom határain kívül, különféle európai országokban élő és állampolgárságú német etnikum.

Völkischer Beobachter: a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt hivatalos lapja.

Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokakat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy ezzel a helységmegjelöléssel írják meg haza, hogy jól vannak.

Vannsee konferencia: Berlinben (a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Bizottság hivatalában, Am Grossen Wannsee, No. 56/8) 1942. január 20-án „az európai zsidókérdés végleges megoldásáról" tartott konferencia.

WRB (War Refugee Board): Háborús Menekültügyi Hivatal; 1944 januárjában Roosevelt elnök rendeletére jött létre.

WVHA (Wirtschaft- und Verwáltungs Hauptamt): A Koncentrációs Tábori SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatala.

YIVO: YIVO (Yiddische Wissenschaftliche Institute) Institute for Jewish Research (YIVO Zsidókutató Intézet), New York, fontos zsidó könyv- és levéltár.

Yizkor könyvek: a nácik elpusztította zsidó közösségekről írott emlékkönyvek. -

Zsidókérdéskutató Magyar Intézet: a német megszállás után létrehozott intézet, vezetője Bosnyák Zoltán volt.

Zsidó Munkaközösség: Budapesten 1941-ben alakult cionista alkotóközösség.

zsidótlanítás: olyan politika vagy tevékenység megjelölése, amelynek célja a zsidók fizikai eltávolítása valamely területről; lásd még mzsk.

695, 898 Abrudbányay Zoltán, 198 Acél Dezső, dr., 933, 970 Ackermann, dr., ungvári ügyvéd, 567 Adamovic-Wiagstaetten, Franz von,

396, 978, 987 Adére, francia követségi tisztviselő, 987 Adenauer, Konrad, 1287, 1293 Adler, Charlotte, 671 Adler Győző, 672 Adler, Hermann, 780, 802, 804 Adler Lászlóné, 675 Adorján Antal, 880 Ágai Andor, 606 Aggteleky Béla, 962, 1291 Ághy őrnagy, 199 Agranat, Shimon, 1065, 1114 Ajtay Gábor, dr., 201, 416 Akiba Glasner, 603 Alapi Béla, 83 Albert Lázár, 606

Alexander T, 590 Álgya-Pap Zoltán, 564, 570 Allison, John W, 1236, 1239 Almássy Pál, 1118 Almásy Tibor, 350, 369 Alphand, Hervé, 1287 Altenburg, Günther, 425, 517, 546, 1234

904, 1230, 1136 Amsei, Georges, 1108 Anders, Wladyslaw, 100 Andrássy Gyula, gróf, 16, 18 Andrássy őrnagy, 740 Andre (Andreas) György lásd Grosz Andor

Andrejev, Vlagyimir, 1232 Andréka Ödön, 962 Anfuso, Filippe, 253 Anger, Per, 988, 1187, 1189 Ángya János, 608 Angyal Dezső, 1077, 1144 Antal Helén, 763

Antal István, dr., 45, 132, 145, 249, 379, 410, 426, 489, 501, 511, 513, 518, 586, 608, 859, 894, 1017, 1130, 1133-1134, 1140-1141, 1145, 1151, 1171, 1192,1272 Antal (Anti) Ödön, 484, 729, 757,

Antall József, id., 100, 113, 1317 Antall-József, ifj., 1085, 1305,1309, 1316; Antall-kormány, 1305, 1317, 1319

Anti Ödön lásd Antal (Anti) Ödön Antonescu, Ion, 173, 184-185, 376, 391, 981, 991-993, 998, 1007- ; 1008, 1199, 1242, 1319; Antonescu-kormány, 992-993, 998, 1008, 1199,1241 Antonescu, Mihai, 997-1000, 1007,

1009 Apáthy Imre, 737 Apor Gábor, báró, 888 Apor Gizella, bárónő, 1174 Apor Vilmos, báró, 658, 850, 1126, 1129-1130, 1135, 1141, 1144, 1147, 1151-1152 Apponyi Albert, gróf, 16, 18, 22 Apponyi György, gróf, 180, 489 Apró Antal, 1117 Arafat, Jasszer, 1314 Aragao, Moniz de, 1240 Arany László, 730 Arányi Asher, 1090, 1120 Arendt, Hannah, 799, 809, 862, 1066 Argalás Lajos, dr., 414, 427, 459-460, 481

kormány, 371, 490 Baeck, Leo, 798 Baer, Richard, 742 Bagossy Zoltán, 1174 Bágyoni Ferenc, 106, 1033 Bajcsy-Zsilinszky Endre, 35, 44, 51, 57, 205, 207, 211-212, 214, 219, 254, 332, 374, 402, 415, 489-490, 1076, 1079-1080, 1085, 1118 Bajor csendőr őrnagy, 740 Bajor Ferenc, 683, 709, 1275 Bajóti Antal, 198 Bajsy Ernő, 1274

238, 390, 514, 654, 888 Bakatansky, 1236 Bakatyin,\&gyimV, 1189-1190 Bakay Miklós, 605

Bakay Szilárd, 839-840, 898, 902, 906 Bakonyi László, dr., 83, 460, 496 Baky Bence, 1073

Baky László, 64, 69, 72, 182, 187, 240, 282, 304, 364, 376, 387, 393, 408, 411, 412, 414-416, 419-422, 425-428, 457, 467, 491, 505, 519, 522, 527, 542-543, 547-548, 550, 552-554, 556-559, 563, 573, 576, 585, 587- 588, 590-591, 595, 604, 620, 630, 632, 634, 643, 648-649,

65U 653-655, 660, 682, 693, 706, 712, 719, 735, 742, 755, 763, 786, 793, 823-824, 827, 829, 833,

837-838, 840-843, 846-847, 850, 852, 860, 869, 875, 877, 887, 889, 894, 962-963, 1015, 1018, 1101, 1107, 1148, 1167, 1192-1193, 1270; Baky-féle puccskísérlet,

838-839, 842-843, 875 Balabkins, Nicolas, 1287 Balassa Sándor, 474 Balassa Zoltán, 939 Balassy Miklós, 1118

396, 513, 519, 1192 Balog Andor, 488, 896 Balog Mihály, 958 Balog Ödön, 972 Balogh András, 338, 340 Balogh Edgár, 168 Balogh, hadnagy, 573 Balogh István, ifj., 51, 59, 64, 71 Balogh Jenő, 1139 Balogh K. János, 758 Balogh Kornél, 610 Balsai István, 1259, 1319 Bán Antal, 793 Bán (Friebert) Mihály, 963 Band, Eugen lásd Brand Joel Banda István, 616 Bandera, ukrán partizánvezér, 323 Banet Elemér, 663 Bánffy Dániel, báró, 215, 245, 249, 379

BanghaBéla, 1123 Bánó Dezső, 453, 499 Bánóczi László, 112, 431 Bányai Mihály, dr., 789, 1220, 1242

Bányai Pál, 617 Bar-On, Michael, 622 Bar-Shaked, Gavriel, 711 Barabás Andor, dr., 618 Barabás Emil, 357 Barabás Endre, 510 Baracs Marcell, 69 Báránszky Tibor, 1173, 1227 Baranyai Lipót, 231, 489, 514, 1085 Baráth János, 1273 Baráth Kálmán, 1273 Baráthi Pál, 714 Barcza Béla, 762

1130, 1179 Barcsay Károly, dr., 625 Bárd Oszkár, 109 Bárdi Tamás, 626 Bardóczy Ferenc, 303 Bárdos Jenő, 680 Bárdossy László, 19, 138, 171,

175-176, 178, 188, 190-191, 193, 195, 197, 199, 208, 211, 214-216, 218-219, 221-222, 242, 249, 305, 896, 962, 973, 1270; bukása, 214; zsidópolitikája, 191; Bárdossy-kormány, 178, 191, 215, 279, 973 Bárki Ernő, 657

Barlas, Chaim, 106, 114, 802, 1031, 1036-1037, 1067, 1071, 1104, 1114-1115, 1121, 1163, 1175, 1212, 1222 Barna Gyula, 717 Baross Gábor, 45-46, 63 Baross József, 661 Bársony Jenő, dr., 970 Barta (sz. Krausz) Ágnes, dr., 370, 707 Barta Gábor, dr., 707 Barta Zoltán, dr., 970 Barth, D. Kari, 789 Bartha Ferenc, dr., 1193 Bartha Gyula, 432

Bartha Károly, 132, 136, 179, 194, 199, 212, 215-216, 219, 249, 289, 297, 303, 326, 364 Bartha László, 925 Barthou, Louis, 50 Bartók Béla, 121, 180 Bartos István, 761 Bartsch János, 592 Basch, Franz Anton (Ferenc), 154,

Batizfalvy Nándor, 198, 201, 921, 923, 1068 Bátky József, 417 Bauer asszony, a svéd követség

titkárnője, 951, 1187 Bauer, Fritz, dr., 1276 Bauer Jenő, 895, 944, 971, 1231 Bauer, SS-Oberscharfiihrer, 369 Bauer, Yehuda, 1058, 1109, 1282 Baumer Josko, 1024, 1104 Baumgartl, SS-tiszt, 401 Bavier, Jean de, 1105, 1157, 1175 Becher, Kurt A., 401, 534-540, 544-545,924,964, 1045-1055, 1057, 1060-1062, 1064-1066, 1109, 1112, 1216, 1269, 1279, 1294 Beck Helén, 592 Beck László, 594 Becker, német tábornok, 279 Bécsy Bertalan, 679 Bedő Géza, 615-616 Bedő, rendőrtanácsos, 684 Beér János, dr., 904, 1080, 1088 Begin, Menachem, 1060, 1232 Békeffi István, 1088 Bélák Rózsi, 482 Beliczky Kálmán, 678 Belitska Sándor, 288 Belovai, Stefan, 1292 Belton, Albert Bruce lásd Berend Béla Ben-Gurion, Dávid, 1038-1040, 1203-1205, 1221, 1236

1089, 1091, 1120-1121 Ben-Tov, Arieh, 1157 Ben Cvi, Yitzhak, 1237 Benczúr-Ürmössy Gábor, 413 Bene, Otto, 266-267, 274 Benedek Ármin, 370 Benedek György, 516 Benedek István, 1318 Benedek L., 367

Benedek László, dr., 933, 970, 1314 Benedek Pál, 1009 Beniczky Ödön, 18 Benkő Ferenc, dr., 1148 Benkő Jenő, 657

808, 1314 Benoschofsky Imre, 1283 Benzler, Felix, 396-397, 405 Beodray Ferenc, 415 Berda József, 180 Berecki Ernő, 622

Bereczky Albert, 348, 383, 389, 787, 897, 1073-1074, 1115, 1139-1140, 1144, 1152, 1298, 1313 Bereczky Emil, 605 Beregfy Károly, 349, 907, 919, 949,

962-963, 1270—1271, 1290 Beregi András, 1115 Berend Béla, dr., 427, 434, 458-470, 477-479, 481-486, 594; Berend-per, 481, 483-484, 866, 947, 965, 971-972, 1022, 1154, 1291, 1111 Berend György, dr., 1273 Berend József, dr., 680 Berend T Iván, 1315 Berentes László, 610 Beresztóczy Miklós, 1150-1151 Beretzk Pál, 678 Berg, Lars, 1187 Berger Dezső, dr., 572 Berger G., 672

Berger Imre, 735 Berger J., 594 Berger Samu, 593 Bergmann Armin, 939 Bergmann, német diplomata, 237, 336 Berija, Lavrentyij R, 1189, 1232 Berkovics E., 590 Berkovics Izidor, 676 Berkovits I., 591 Berkovits József, dr., 487 Berkovits S., 590 Berkovitz, 1242 Berman Lajos, 588 Bernadotte, Folke, gróf, 1055, 1110 Bernadotte, Oscar, gróf, 1230 Bernardini, Monsignore Filippo, 1163, 1226

tagja, 689 Bernhart Sándor, dr., 684 Bernstein Béla, dr., 84, 575 Bernstein László, 660, 673 Berry, BurtonY., 114, 1007 Bertalan István, 610 Berti Emil, 469 Bessenyey Lajos, 688 Bethlen Béla gróf, 423, 587, 623 Bethlen István, gróf, 15, 18-19, 29-30, 38-42, 44-46, 49-52, 54, 65, 66-68, 116-118, 120, 149, 165, 242, 246-247, 288, 490, 605, 622, 831, 846, 875, 890, 898, 1017,1078; miniszterelnöksége (1921. április 4.-1931. augusztus 24.), 288; bethleni konszolidáció, 854; Bethlen-csoport, 49, 65; Bethlen-kormány, 198

Bibó István, 1298-1299, 1302, 1313 Bibra, német követségi tanácsos, 647 Biddle, Anthony J. Drexel, Jr., 774 Bigar, Pierre, 1050-1051

1052-1053 Billitzer Dezső, 1115 Binet Róza, 1031, 1068 Biringer Károly, dr., 567 Bíró Balázs, 617 Bíró Gyula, 684, 709 Bíró István, 923, 1174, 1227 Bíró József, 885~ Bíró László, 684 Bíró Samu, dr., 606 Bíró Sándor, 755 Bischowskyné, 1192-1193 Bisits László, dr., 936, 1076 Biss Andor (Andreas, André, Bandi), 115, 718, 1024-1025, 1032, 1035, 1042, 1045-1046, 1048-1049, 1054, 1105, 1108, 1111-1112, 1115, 1242, 1283 Bisseliches Mózes, 1067 Bittera Béla, 761 Bíttner Helmuth, 1103 Bizony Ernő, 674 Blaschke, Kari, SS-Brigadeführer,

bécsi polgármester, 698, 717, 1108 Blaskovich Lajos, 414, 416, 459, 474 Blatt Leon, 1090 Blau E., 592 Blau Lipót, 105 Bleier Jenő, 873, 1231 Bleyer, Jakob, 154 Bleyer Mórné, 673 Blimalbish, Samuel tóid Stern Samu Bloom, Sol, 1194, 1210 Blumenthal Mózes, 679 Blunk, SS-tiszt, 491 Bobermin, Hans A., dr., 401, 537, 545 Bocsáry Kálmán, 962-963 Bocskor Lóránt, 616 Boda Ernő, dr., 95, 431, 433, 447,

457, 460, 475, 478, 484, 596 Boden, M., dr., 396, 405, 537 Bodermin, dr., 401 Bodnár György, 499 Bodnár Richárd, 530

Bódocsy Miklós, 544 Bodolay Endre, 613, 694, 714 Bodor Zsigmond, 574 Bodrogh-Bacher Pál, 452 Bódy László, 541 Bódy Sándor, 347 Boér Endre, 608 Bogdán Iván, 888 Bognár György, 873, 1231 Bojan, Paval, 1292 Bojta Béla, dr., 1289 Bók Miklós, 729 Bokor Dénes, 1269 Bokor Endre, 761 Bokor Péter, 808, 962, 1117, 1226, 1315

871, 874, 895-896 Borbás Andor, 1148 Borbély Ferenc, dr., 540, 544 Borbély Kálmán, 610 Borbély Sándor, 573-574 Borbély-Maczky Emil, 35, 662-663, 674

1276, 1293 Born, Friedrich, 759, 938, 968, 971, 988, 1074, 1119, 1157-1158, 1161, 1173, 1191-1192, 1223-1225, 1231 Bornemisza Gábor, 54, 158 Bornemisza Miklós, 569 Bornemissza Félix, 905 Bornemissza Géza, 136, 337, 379, 506 Bornstein, 1242

Boros Sándor, 492, 964, 969-970 Boross Péter, 1317, 1319 Borsa Mihály, 1284 Borsos Sándor, 949, 1149 Boschwitz, Rudy, 1232 Boskovits Iván, 757

Boskovitz Márkusz, 892 Bosnyák Zoltán, 183, 396, 414, 426-427, 458-464, 466-467, 469, 471, 481, 483, 513, 519, 857 Bothmer Károly, báró, 647, 654, 851,

1160, 1224, 1229 Böhm Ignác, 574 Böhm László, 761 Böhm Vilmos, 35, 238, 1183 Böszörmény Zoltán, 57-58, 62, 70 Brademas, John, dr., 486 Braham, Randolph L., 485-486, 1233, 1312

Brand Hansi, 802, 944, 1024, 1026, 1040, 1042-1043, 1045, 1085, 1108, 1112, 1115 Brand Joel (Jenő), 103, 106, 114-115, 205, 441, 621, 769, 780, 791, 944, 1024-1026, 1030, 1032-1042, 1044, 1046, 1048, 1050, 1056, 1062, 1067, 1104r-1107, 1111, 1114, 1203-1208, 1210, 1218, 1237, 1241; Brand-küldetés, 1241; Brand-misszió, 1203, 1208, 1210, 1218; Brand-Grosz-misszió, 1034, 1048, 1208; Brand-Grosz-ügy, 1208, 1237 Brand Sándor, 761 Brandt, Karl, 962 Brandt, Rudolf, 392 Brassai Viktor, 109, 363 Brätianu, Dinu, 999 Brauer Gyula, 939 Braun Andor, 675 Braun M., 589 Braun Sándor, dr., 667 Braunstein S., 589 Breiner Béla, 186

Bretán százados, 661 Breuer, Elsie, 758 Breuer Soma, 680 Brick Miksa, 105 Broad, Pery, 765

Brunhoff, Kurt, 396, 405, 511, 1294 Brunner, Anton Alois, 802, 1006, 1010 Brunner, D. Emil, 789 Brunnwasser Magda, 594 Brüll Dániel, 939

1116, 1284 Buchwald Lajosné, 1242 Buda István, 727 Budaházi Miklós, 35 Budai, rendőrtiszt, 613 Budavári László, 28, 35 Budinszky László, 878, 902, 930, 962,

968, 1270, 1290 Budur Károly, 221 Bujáki Ferenc, 707 Bunzler, H., 396 Buócz Béla, 594, 692, 709, 713 Burckhardt, Carl J., dr., 775,

786, 790, 1027, 1162, 1165 Buss Dezső, 613 Buttlar-Brandenfels, Horst, 366 Búzás Béla, 761 Buzay Árpád, 538 Büchel Rózsa, 763 Büchler Bertalan, 452 Büchler Jenő, 673 Büchler József, 69, 101, 793 Büchler Manci;, 721 Bükkös György, 1273 Büky, rendőr százados, 721 Bülow-Schwante, Vicco von, 397, 398 Bürker, német jegyzőkönyvvezető, 405

Canaris,\fólhelm, 106, 782, 1033 Capesius, Víctor, dr., 744, 765, 1277 Carlsson, Gőte, 1187 Cárter elnök, 1232 Casertano, Raffaello, 987 Castellanos, I. HL, 1218 Cavallier József, dr., 352, 787-788,

855, 1138-1139, 1147, 1151, 1154 Chapman, Dick, 715 Charap Adalbert, dr., 627 Charmasse, Christian de, 987 Cheim, Rudolf Martin, 1110 Chermesh, Chaim, 1010 Chesin, Shlomo, 797-798, 808 Chesin, Z., 1114 Chorin család, 108, 1020 Chorin Ferenc, 90, 242, 252, 387, 489, 523, 532, 534-536, 539-540; Chorin-csoport, 535; Chorin-^éiss-csoport, 539-540 Chorin Ferenc, ifj., 532 Christensen, SS-tiszt, 362 Church, Frank, 1232 Churchill, WInston, 773, 1041, 1209-1210, 1218, 1232, 1236, 1238, 1240 Ciano, Galeazzo, 129, 136, 162-163,

182-185, 216-217 Ciechanowsky, Jan, 789 Cincar-MarkoviEe, Aleksandar, 176 Citrón, Sabina, 715 ClageSj Ottó lásd Klages, Ottó Clausius Magda, 970 Clodius, Kari, dr., 230-231, 278-279 Coburg grófok, 674 Cohen, Asher, 1121 Cohen, Chaim, 797-798, 1060, 1063, 1111-1112 Cohen, Jean, 1009 Cotler, Irwin, 1232 Covaciu, Mihaiu, 1292 Creighton, Douglas, 715 Cukor Izidor, 675 Cuza, Alexandru, 167, 991 Cvetkovia, Dragisa, 176

606, 623 Czannik Géza lásd Czanik Géza Czapik Gyula, 662, 1124, 1130, 1141 Czech, Danuta, 764 Czégényi Károly, 608-609 Czigány Ferenc, 972 Czigány János, 761 Czigány József, 420, 427-428 Czillinger József, 733 Cziraly József, 885 Cziráky, rendőrtiszt, 574

Csáky István, gróf, 132, 135-136, 155, 159, 161, 174, 179, 182, 184, 188, 190

Csáky József, 221 Csánky Dénes, 415, 530 Csányi Istvánné, 1187 Császár őrmester, 340 Csatáry László, 572, 592 Csatay Lajos, 331-332, 335, 346, 361, 364-365, 378, 382, 410, 419-420, 632, 892, 896, 898, 901 Csécsylmre, 1015 Cseke Mihály, 363 Csekonics István, gróf, 489 Cselle Vilmos, 762 Csengeri Leó, 711 Csengeri Mayer, 615 Csengery Ferencné (Rózsi), 623 Csepelka, százados, 924 Cser Lajos, 612

1271, 1290 Csilléry András, 35 Csipkés ezredes, 955 Csisperger Péter, 610 Csizik Béla, 523

567, 589, 611-613, 898, 968, 1182 Dános Emil, dr. (ügyvéd), 734 Danzig Hillel, 365, 370, 571, 604, 783, 804, 1056, 1062, 1107, 1112-1113, 1116

Danzig Samu, dr., 571 Darányi Daisy, 1224 Darányi Kálmán, 63, 65-66, 71, 107, 116, 118-121, 124, 126, 133, 138, 199, 289; 1938. március 5-i, győri beszéde, 289; Darányi-kormány, 107

Dardel, Guy von, 1189, 1232-1233 Darnóy (Danzinger) Pál, 963 Darvas József, 69, 121, 593, 1263,

Dobrovits, dr., miniszteri tanácsos, 542 Doby József, dr., 880 Doetzer, dr., védőügyvéd, 782 Domaniczky Ödön, 357

Dominich Vilmos, 1118 Domonkos Miksa, 453,466, 477, 483, 530, 910-911, 941, 959-960, 970, 1022, 1149, 1154 Donnebaum, Hugo, 1057 Dor, Ben, 1165

819, 1152 Dorsch, Xaver, 385-386 Döndő Rezső, 1318 Drahos János, 1130 Draksich Ottó, 1087 Drégely Béla, 733 Drummer M., 592 Dubnov, S. M., 33 Duce lásd. Mussolini Dudás János, 617 Dudás Miklós, 575 Duha Irma (Irina), 608 Dulles, Allen W, 390 Durcansky, Ferdinand, dr., 1002, 1010 Duschinszky Mihály, 762

Easterman, Alex L., 1226, 1233 Eastwood, Christopher, 1229, 1240 Eckardt, Josef, 743 Ecker Sándor, 368, 674 Eckhardt Tibor, 20, 35, 44, 46, 68, 149 Eden, Anthony, 1202, 1204-1205, 1209-1210, 1212-1213, 1217-1218, 1235-1236, 1238-1239 Egedy Kálmán, 740 Egri, George, 715 Egyed András, 1077, 1144 Ehrenpreis, Marcus (Mordechai),

1182-1183, 1185, 1208, 1230-1231 Ehrenpreis, Taubes, dr., 1184 Eichel Nándor, 1103 Eichmann, Adolf, 96, 104, 257-258, 260-261, 265-267, 271-274, 280, 316, 344, 346, 368, 377, 400-404, 406-407, 411, 414, 421, 431-432, 437-439, 443, 447-449, 451, 455, 457, 469-470, 478, 485, 493, 496, ~ 503, 515-516, 522, 531, 533, 547,

554, 556-558, 561, 563, 572-573, 578, 580-582, 589, 592, 596, 611, 613, 630-632, 634, 637-638, 646, 651-652, 655, 659-660, 694, 697-700, 709, 717, 742, 745, 764, 778, 782, 787, 795-796, 806, 824, 838, 848, 850, 852, 864-865, 868-869, 871, 874, 883, 889, 896-898, 913-914, 919, 965-967, 969-970, 975, 979, 984, 986, 1002, 1004, 1006, 1009, 1017-1019, 1021, 1026, 1028-1030, 1032, 1035-1038, 1041-1046, 1048, 1051, 1053, 1055-1056, 1102, 1105-1107, 1110, 1159, 1175, 1178, 1182, 1192, 1203-1204, 1211, 1229, 1241, 1276, 1278-1279, 1294; Eichmann-Kasztner-megegyezés, 659; Eichmann—V&jna-egyezmény, 914, 919; Eichmann-per, 469, 485, 516; Eichmann-tárgyalás, 787, 806 Einhorn Ignác, 32 Eisdorfer Aranka, 589 Eisdorfer Regina, 589 Eisenberg B., 626

Éliás József, 472-473, 487, 787-788, 806, 855, 1138, 1148-1152, 1154, 1313-1315 Éliássy Ferenc, 523 Éliássy Sándor, 413 Ellenbogen Ernő, 576 Elting, Howard, Jr., 772 Eltzenbaum László, 198

Endre László, 45, 51, 57, 61, 64, 71, 96, 282, 285, 304, 346, 368-369, 387-388, 393, 411-412, 414, 416, 419—420, 422-423, 426-428, 448, 457-461, 463-467, 469-470, 473, 482-484, 486, 496, 498, 505-506, 513, 518-519, 526, 541-543, 547-548, 550, 554^556, 558, 560, 563, 567-568, 572, 577-579, 586-588, 590, 595, 597-598, 600, 602, 605, 609-612, 614-620, 626-627, 630, 632-634, 643, 648, 651, 653-654, 660, 685, 691-693, 712, 719, 737-738, 742, 755, 763, 786, 793, 811-812, 821, 823-825, 829, 833, 837-838, 841, 842, 846-848, 860, 869, 875-877, 886-889, 894, 896, 1016, 1018, 1035, 1101-1103, 1107, 1139, 1167, 1270; körútja, 618 Endrey Béla, 423, 678 Endrődy Barnabás, 610 Engel Anna, 713, 716 Engel György, 367 Engel Ignác, 939 Engel Sámuel, 624 Engelberg Oszkár, dr., 606 Englmann Leó, 719 Enyedi Andor, 1151 Eötvös József, báró, 5, 8, 109 Eppler Erzsébet, dr., 452, 469, 480,

Erdőhegyi Lajos, 650 Erdős Ármin, 1103 Erdős Katalin, 711 Erez, Zvi, 962, 963 Ernyey Lajos, 741

Erős János, 1273 Ertl, Fritz Kari, 1278 Esterházy Móric, gróf, 246, 831, 887, 898

Esztergályos János, 134 Esztergár Lajos, 731 Eszterhás István, 513, 519 Eszterházy József, 1174, 1227 Ettre (Frühwald), L. S., dr., 756 Eugen Sernthal, 624 Evans, Martin, 486

352, 369, 431, 781 Fábián Lajos, 365 Fabinyi Tihamér, 45, 117, 133 Fábry Dániel, 357 Fábry Pál, 955, 1101, 1121 Faludi Ferenc, 880 Faludi István, 939 Faludy György, 1306 Falus Lajos, 708

Faragho Gábor, 184, 417, 420-421, 427-428, 620, 648, 829, 833, 838-839, 887, 889, 961-962, 1283 Faragó, 944 Faragó Béla, 574 Faragó Ferenc, 678 Faragó László, 1284 Faragó Tiborné, 676 Farkas Barna, 1319 Farkas Ervin, dr., 484, 487, 921 Farkas Imre, 1227 Farkas István, 893 Farkas János, 198 Farkas Kálmán, 760 Farkas Lajos, 763 Farkas Mihály, 355, 1117, 1284 Farkas Pál, 618, 720 Farkas Tibor, 592 Farkas Zoltán, 1191 Farkasdi Zoltán, 361 Farmati Sándor, 608 Farrell, V C., 773-774, 801, 1221 Favez, Jean-Claude, 1223

285, 983 Feder, Gottfiried, 36 Féder M., 763 Fegelein, SS-tiszt, 392 Fehér Emil, 731 Fehér István, 1227 Fehér Lajos, 1081 Fehér Sándor, 613 Fehér (Vfcisz), tábornok, 564 Fehérhegy József, 972 Fehérvári Tibor, 572 Feig Róza, 594 Feigl L. H. 656.

Fejes Friedmann Dezső, dr., 689 Fejszés János, 762 Fekete György, 613 Fekete Gyula, 1314 Fekete István, 733 Fekete József, 606 Fekete Margit, 606 Feketehalmy-Czeydner Ferenc, 207-211, 213-214, 220-221, 248, 578, 1272, 1274-1275 Feldmájer Péter, 1259 Feldman Szidónia, 943 Feldmann Mór, 480, 663 Feldmann Tibor, 515 Félegyházy-Megyesy Ágoston, 613 Feleki Kugler György, 617 Felföldi István, 613 Feller, Harald, 969, 1227-1228 Fenichel József, dr., 603 Fényes Mórné, 762-763 Fenyő András, 1115 Fenyő Lajos, 692 Fenyő László, 350 Fenyves Ármin, 609 Fenyvesi Zoltán, 544-545

Ferdinánd főherceg, 359 Ferenc Aurél, 227, 246, 248-250, 252 Ferenczi Béla, 617 Ferenczy Béla, 679, 707, 711 Ferenczy Énok, 198 Ferenczy István, 635 Ferenczy László, 346-347, 368, 389, 406, 416, 419-421, 427-428, 467, 475, 477, 484, 487, 547, 556, 564, 567, 578, 587, 589, 595, 597-598, 601, 607, 609, 620-628, 633-637, 641-642, 648, 652, 654-655, 657, 660, 662, 670-674, 676, 679, 686, 688, 706, 710-711, 717-718, 727-728, 731, 734, 737, 741, 756-757, 762-763, 765, 793, 817, 838-839, 848, 850, 864-869, 871-874, 878-879, 881-884, 889, 894-895, 897, 910-911, 913, 920-921, 928-929,965-967, 1048, 1070, 1073, 1101-1102, 1116, 1174, 1186-1187, 1230, 1271, 1291; jelentései a deportálásokról, 648, 672; Ferenczy-per, 654 Fernbach, Péter, dr., 206, 423 Festetics Domonkos, gróf, 461 Festetics Sándor, gróf, 51, 58-59, 64,

1009 Filó Ferenc, 616 Finkelstein Andor, 1113 Finta Imre, 594, 695, 696, 709-710,

Fischer József, dr., 101, 167, 480, 516, 603-604, 621, 804, 1024, 1032, 1047, 1055-1057, 1062, 1107-1108, 1110, 1113

Fischer László, 367, 762 Fischer Miklós, dr., 576, 673 Fischer Pál, 757 Fischer Samu, 594 Fischer Simon, 1291 Fischer Tivadar, dr., 167, 1056 Fjodorov, Nyikolaj, 1241 Fleischmann, Charlotte, 671 Fleischmann Elek, 672 Fleischmann, Gisi, 479, Gisi, 99, 115, 776, 778-779, 785, 802-803, 1027-1028 Fleischmann, Rosa, 671 Fodor József, 675 Fodor Károly, dr., 716 Foertsch, Hermann, 394^395, 405, 428

Fogarassy György, 573 Fónay Jenő, 1319 Foot, Dingle, 1239 Forgács Béla, 1186 Forgács Ignác, 675 Forgács József, 602 Forgács (\fogel) József, 942 Forgács Vilmos, 1186 Forsythe, David P., 1225 Fóty Ferenc, 206-207, 219, 221 Földes D. Dezső, dr., 487 Földes István, 452, 466, 477, 488, 593, 711, 896, 911, 926,932, 939, 965, 1103, 1154, 1283 Földiák István, 1227 Fördős Kálmán, dr., 734, 760 Franco, Francisco (Franco-

Bahamonde), 184, 1190-1191; Franco-rezsim, 1190-1191 Frank, Anna, 764 Frank Árpád, 755 Frank Ernő, dr., 739 Fränk, Gebhard, 335-336 Frank György, dr., 946 Frank, Hans, 271 Frank József, 105 Frank László, 1291 Frankel Jenő, 103, 1023, 1024

Franki Adolf, 27, 69 Fráter Iván, 413 Fraumovics Sándor, 589 Freed, 1232 Freeman, Andrew, 1288 Freifeld, Jacob, 1062 Freiszberger százados, 35 Frenkel Jenő, dr., 698, 712, 1120 Freudiger család, 869 Freudiger Fülöp (Philip), 105, 109, 114, 392, 433, 437-438, 447, 455, 460, 469, 479-480, 485-486, 493, 515, 648, 701, 780, 787-788, 794, 803, 805-806, 869, 891, 1016, 1022, 1026-1027, 1029, 1036, 1045-1046, 1048-1049, 1104, 1108-1109 Freudiger Sámuel, 437, 485, 1026 Freund Zsigmond, 574 Frey András, 238, 379 Fried Béla, 675 Fried László, 462 Frieder, A., 785 Friedl Rafi, 1283 Friedländer Sára, dr., 788 Friedman Dénes, dr., 739 Friedman Mór, 622 Friedmann Béla, 576 Friedmann Endre, 1284 Friedmann József, 969 Friedmann Lipót (Lippe), 568 Friedmann Pál, 592 Friedrich, Carl J., 89 Friedrich István, 15, 17, 22; Friedrich-féle választójog, 38; Friedrich-kormány, 22, 34 Friesner tábornok, 903; „Friesner-

vonal", 949 Frischmann Oszkár, 671 Fritsch, Franz, 804 Fritz, német főhadnagy, 960 Frühwald István, dr., 726 Fuchs B., 592 Fuchs Fanny, 590 Fuchs Regina, 623

Führer lásd még Hitler, Adolf, 62, 126, 159,161, 174, 176-177, 188, 195, 213, 223, 229, 233, 236, 241, 246-247, 257, 372, 377, 380, 388-391, 395, 400, 408, 536, 754, 772-775, 792, 822-823, 843-844, 846-847, 864, 873, 888, 896, 906, 965, 1015, 1178, 1180, 1193, 1195; Führer-doktrína, 61 Für Lajos, 1319 Füredi Pál, 1273 Fürst Béláné, 763 Fürst Lea, 788, 806 Fütterer, Cuno Heribert, 216

G. Szentpáli Kálmán, 617 G. Ussáth György, 709 Gaál Csaba, 966 Gaál Gaszton, 35, 42, 68 Gaál János, 717 Gaál Lajos, 208, 1274 Gaály Ernő, 618 Gábor házaspár, 1192, 1193 Gábor János, dr., 432, 440, 447, 450, 452, 460-461, 464, 530, 561, 563, 577, 582, 866, 869, 894, 958 Gábor József, 756 Gábor Lajos, 1154 Gábor nővérek, 1154 Gadó György, 1285, 1316 Gafencu, Grigore, 998 Gál Aladár, 363 Gál Ibi, 970 Gál Jenő, 69 Gál József, 1224 Gál Lajos, 221 Gál Miklós, 492, 891, 1103 Galandauer Manó, 755 Gálfalvy István, 468, 484 Gálfiy Dezső, 616 Gálfíy Imre, 663 Galgóczy Konrád, 365 Gánsz Győző, 709

652, 1277, 1293 Garai Sándor, 572 Garami Ernő, 15 Garami Mihály, 741 Garamvölgyi Adalbert (Béla), 606 Garay Imre, 613. Garay István, 613 Gárdony Tivadar, 939 Gárdos Aladár, 627 Garrett,miter, 1219 Garzoly József, 106, 1105, 1035, 1119 Gascoigne, A., 134 Gaskó Miklós, 592 Gáspár Jenő, 510,582 Gátfoldi (Spanner) Egon, 334, 358 Gaudernák József, 359 Gazda Endre, 607 Gazda Imre, dr., 212 Gebert, Erich, dr., 282 Géczy András, 738 . Gecsányi Ágoston, 363 Gecse József, 606 Geiger Kálmán, 1233 Geitler Anna lásd'Wkiss Jenőné Gelbermann Mandel, 594 Gellérti Miklós, 910 Gemmeker, Albert Konrád, 267 Gera József, dr., 1270-1271 Gerencsér Mihály, 221 Gergely György, dr., 452, 464, 469, 479, 483, 485, 596, 805, 904, 1080, 1087-1088, 1191, 1233 Gergely Gyula, 609-610 Gergely Nándor, 739 Gergely Sándor, dr., 739 Gerle Sándor, 692 Germarz Miklós, 543 Gerő Béla, 675 Gerő Ernő, 355, 1117, 1284 Gerő Márta, 763 Gerőfi Ármin, 672 Gerstein, Kurt, 1162, 1225 Geschke, Hans, 254, 377, 390,

Givat Mordechay, Izrael, 970 Glancz, dr., 970 Glaser Elemér, 198 Glasner, dr., 113 Glattfelder Gyula, 122 Glatz Ferenc, 1285 Glatz Zoltán, 621, 622, 804, 1107, 1108

1203-1205, 1221, 1236 Goldmark Károly, 111 Goldschmied József, 452, 667 Goldschmied Sándor, 733 Goldstein, a kisvárdai Zsidó Tanács

Goldzieher Károly, 893 Goldziher Ignác, 31 Gombó István, 988 Gordon (Friedmann), Leslie, 218 Gorgyijevszkij, Oleg, 1189 Gorka, O., dr., 792 Goro-Fránkelj Eszter, 1113, 1120 Gorodi Vilmos, 939 Gosi István, 617 Gosztonyi Péter, 1081, 1117 Gosztonyi Sándor, 303, 370 Gotterer Sámuelné, 573, 640 Gottesmann Lajos, dr., 667, 731,

1091, 1119 Gottlieb Árpád, dr., 710 Gottlieb Sándor, 679 Gottstein SS-őrnagy, 402, 960 Gömbös Ernő, 965 Gömbös Gyula, 16, 19-21, 35-36, 39, 43-54, 57, 60, 63-64, 68-69, 71, 107, 116-117, 133, 154, 186, 190, 199, 222, 249, 288, 426, 854, 855; miniszterelnöksége (1932. október 1.-1936. október 12.), 45, 288; általános politikája, 44; antiszemitizmusa, 43; Gömbös-éra, 43, 53, 854; Gömbös-program, 45; Gömbös-szobor, 1081 Gömbösi, rendőrtiszt, 692 Göncz Árpád, 1309, 1314 Görgényi Gyula, 716 Görgey Artúr, 184 Görgey Vince, 838

394, 403, 534, 1002 Görög Arthur, 572, 592 Görög Frigyes, dr., 147, 484, 487,

1101, 1251-1252, 1282-1283 Görög \fera, 1101 Graber Pál, 944 Gránát Lajos, dr., 590 Gránit, Mordechay B., 482, 485 Granville, George, 1290 Grassy József, 208-209, 213, 221, 248, 1272, 1274-1275

Greiffenberg, Hans, 395, 961 Greiner, Andreas lásd Grosz Andor Greiner József, dr., 480, 731 Grell, Theodor Horst, 396, 405, 638, 863, 883-884, 898, 913, 928, 980, 984, 986, 1158, 1177-1178, 1186, 1294

Gribowszky György, 732, 1159 Griffel, Yaakov, 114, 1038 Griffin, Bernard, 1168 Gromiko, Andrej, 1189 GronerTibor, 366-367 Gross István, 763 Grosz Andor (Bandi), 106,

1032-1039, 1041, 1048, 1090, 1092, 1105-1106, 1120, 1206, 1237 Grosz (Gur) Dávid, 1089, 1121, 1315 Grosz Géza, 675 Grosz Marcell, 692 Groszmann Ferenc, dr., 933, 970 Groszmann Jenő, 674 Groszmann Péter, 670 Groszmann (Alexander, Ben Eretz) Sándor, 896, 1089, 1092, 1115, 1121

487, 891-892 Grote, német diplomata, 379 Grősz József, 678, 735, 1124, 1141 Gruber László, 706 Gruenbaum, Yitzak, 114, 1040-1041,

1208, 1222, 1243 Grün, M., 627 Grünbaum Lajos, 761 Grünberg, auschwitzi fogoly, 798 Grünfeld Béla, 761 Grünfeld P, 589 Grüngold Ilonka, 970 Grünhut, Aron, 777 Grünstein, dr., 569 Grünwald, kassai ács, 571 Grünwald Béla, 10, 594

Grünwald Ferenc, 939 Grünwald Fülöp, 667, 1087 Grünwald Jenő, 667, 676, 1087 Grünwald (Greenwald) Malkiel, 783, 804, 1059-1060, 1062, 1064-1065, 1111, 1114; Grünwald-Kasztner-; ügy, 783, 804 Grünwald S., 589 Grünzweig Gy., 591 Grünzweig Jakab, 672 Grünzweig S., 591 Grüson, Max, 1050-1051 Guderian, Heinz, 971 Guggenheim, Paul, 775 Gulden Gyula, 1193, 1234 Gunst Sándor, 680 Gur, Dávid lásd Grosz (Gur) Dávid Gusztáv, V, svéd király, 790-791, 807^ 832, 835, 845-846, 951, 1023, 1183-1184, 1231 Guttman Mihály, dr., 467 Guttmann Benő, 707 Guttmann Bertalan, 576 Guttmann Endre, 368, 674 Guttmann Ernő, 592 Guttmann Károly, 719 Guttmann Mór (Mose), 568 Guttmann Zsigmond, 711 Günther, Christian, 1183, 1192, 1184, 1188

611-614, 619-620,625, 888 Gyenes Antal, 1081 Gyenes Imre, 462 Gyöngyös Endre, 720 Gyöngyösi János, 370 Győrffy Bengyel Sándor, 249 György, André lásd Grosz Andor György Oszkár, dr., 624 Győri Dénes, 968 Györki Imre, 69, 101, 134 Györkös István, 1307, 1318

H. Szabó, csendőrnyomozó, 681 Haála Róbert, 971 Haász Márta, 672 HabermannYolanthe, 589 Hacker István, dr., 760 Hacker Iván, dr., 734 Hagadus, Nerva, dr., 1292 Hagen, Wdter lásd Höttl, Whelm Hagenmacher Heinrich (Henrik),

266, 273, 398, 1007 Hain Péter, 69, 378, 399, 402, 406, 414-415, 427, 457, 524, 531, 541, 556, 613, 810, 964, 1015, 1042, 1107, 1192-1193, 1271 Haining, Jane, 1077 Hajdú Dezső, 656 Hajdú Ferenc, 661 Hajdú Géza, 757 Hajdú (Rösler) Lajos, 963 Hajdú László, 365 Hajdú Sándor, 729 Hajek Ernő, 487, 488 Hajnácskőy László, 417, 426, 428,

595, 719, 755, 966 Hajnal Alajos, 820 Hajós Béla, 359 Hajós Emil, 1148 Halász Géza, 203, 554, 588 Halász Károly, 975 Halder, Franz, 216

1060, 1063-1065 Halifax, Viscount, 1206, 1237 Hall, G. H., 792, 1203-1204, 1212, 1236

1141-1142, 1144, 1147, 1152-1153 Hanák György, 763 Hanke, SS-tiszt, 491 Hánkey, Maurice A., 1213 Hansson, Per Albin, 1184 Hantay, százados, 574 Harag György, 1306 Hardy Kálmán, 962 Harkány Károly, 1076 Harkányi János, báró, 31 Harpuder Miklós, 588-589 Harriman, Averell, 1207-1208 Harrison, Leland, 774r-775, 802, 1008, 1108, 1197, 1208, 1212, 1217, 1229, 1237-1238, 1241 Harsányi Imre, 543 Harsányi László, 593 Harten, Kacques van, 1266, 1288 Hartenberger, Eichmann-Sonderkommando, 404 Hartmann Hajnal (Hansi), 1025 Hartyáni Imre, 709 Harvey, Edmund, 1239 Hasler Béla, 733 Hász István, 1124 Hajpieganu, Emil, 999 Hátszegi Ernő, 1008 Hatvany Alexandra, bárónő, 662 Hatvány Ferenc bárói 514, 662; Hatvány-féle műgyűjtemény, 674

tagja, 568 Hegedűs, 933 Hehs Aladár, 59 Heilprin Mihály, 31 Heinrich Antal, dr., 540, 544-545;

Heinrich-csoport, 535 Heinrich család, 535 Heinrich János, 880-881, 897 Heinz J.-né, 763 Heizinger, Adolf, 396, 405 Héjjas Iván, 18, 35 Held, Robert Peter, 1232 Helle László, 1227 Hellebronth Vilmos, 962, 1290 Heller Imre, dr., 488, 499 Helmer József, 615 Heltai Ferenc, 31 Heltai Jenő, 31, 893 Hencke, Andor, 214, 254, 1193 Hencz (sz. Pordis), Cäcilie von 272 Henderson, I. L., 1204, 1237-1240 Henkey (Hering) János, 963, 964 Hennel Ferenc, 616 Hennyey Gusztáv, 334, 346, 357-358, 365, 781, 833, 876-877, 896, 898, 906

Herbeck József, 926, 966 Herceg Aliz, 1224 Hercz Henrik, 1103 Hercz László, dr., 681 Herczeg Ferenc, 893 Herczeg Pálné, 762, 763

783, 802, 804, 1056, 1062 Hermann Jenő, 939 Hernádi Jenő, 1273 Herskovits Edith, 590 Herskovits Fábián, 667, 676, 788, 806,

1087,1120 Herskovits Helén, 589 Herskovits József, 739 Herskovits Mendel, 594 Herskovits R., 589 Hertelendy Andor, 273 Hertz, Joseph H., 1236 Herzl, Theodor, 8, 31, 86 Herzog, Isaac, 1168, 1171-1172 Herzog, Rachel, 672 Hess Pál, 739

283-284, 402, 963 Hetényi Sándor, 679 Hetényi Virga Károly, 1116, 1118, 1153

976, 978, 986, 1159, 1180 Hüberg, Raul, 285 Hildebrandt, SS-tiszt, 401 Hilger, Gustav, 214 Himer, Kurt, 216 Himler, Martin, 1290 Himmler, Heinrich, 61, 157, 188, 213, 235, 242-244, 254, 259, 265, 280, 283, 377, 385-387, 392, 394, 397-401, 406, 408, 490, 534-539, 545, 643, 718, 745, 765, 843, 847-848, 874, 884, 896, 962-964, 967, 970-971, 987, 993, 1026,

1032, 1034, 1046-1055, 1057, 1105, 1107, 1109, 1111-1112, 1178, 1180, 1204, 1208, 1216; Himmler-csoport, 544 Hincel A., 589

Hirsch Márton, 1009 Hirschfeld Adolf, 762 Hirschfeld Henrik, 762 Hirschl Manó, 716 Hirschler Ignác, 32 Hirschler Jenő, 760 Hirschler Pál, dr., 660 Hirschmann, A. Ira, 1009, 1196, 1206-1207, 1237; Hirschmann-misszió, 1237 Hirtenstein Andor, 762 Hitler, Adolf, 44, 51-52, 57-62, 71, 96-97, 116, 126-127, 129, 142-143, 159-161, 169-170, 174, 176-177, 183, 185, 187, 193-194, 213,216-217,227,236,240-241, 243-244, 246-247, 252-254, 267, 284, 289, 327, 372, 375-381, 384-388, 390-391, 395-396, 402, 404, 409-410, 533, 536, 539, 631, 633, 709, 772, 774-775, 782, 789, 791-792, 801, 803, 822-824, 844, 846, 874-876, 886, 890, 901, 903, 906, 914, 949, 966, 971, 982, 985, 1006, 1013, 1025, 1033-1034, 1054-1055, 1057, 1059, 1069-1070, 1079, 1117, 1138, 1146, 1157, 1159, 1163, 1178, 1195-1198, 1201, 1208, 1212, 1217, 1221, 1235, 1293; Hitler-Horthy-egyezség (1944. március 18.), 284, 633, 709; Hitler-Horthy-találkozó, 244, 253; Hitler-Sztálinpaktum, 159, 160, 183, 1117, 1217; Hitler-Szálasi-tárgyalás, 971;

Hitler-Sztójay-tárgyalás, 886; Hitler 1944. március 12-i parancsa, 372 Hitschler, SS-rendőrtábornok, 401, 960

906, 963 Hmelnyickij, Bogdan, 79 Hoch János, 367 Hochmann B., 589 Hofbauer, 674 Hoff György, 544-545 Hoffmann, Franz Josef, 1288 Hoffmann Samu, 589 Hoffmann Sándor, 844, 890 Hoffmann Zsigmond, 761 Holczer Dezső, 760 Hollai József, 1273 Holländer H., 589 Holländer Róza, 588 Hollós Ervin, 219, 220 Hollós Richárd, dr., 759 Hollóssy-Ruthy Lajos, 602, 619 Hóman Bálint, 45, 49, 179, 187, 215,

280-281,283-284, 402 Homonnay Márton, 911 Homonnay Tivadar, 1154 Honti Béla, 663 Honti Ferenc, 114 Horacsek József, 609, 610 Hores Ilona, 466, 484 Horkay József, 221 Horn Gyula, 1312, 1319, 1320 Horny Ernő, 334, 336, 338, 357-358,

880, 897 Hornyák Miklós, 656, 727 Horowitz András, 592 Horstenau, von, tábornok, 405 Horthy István, 215, 221, 807 Horthy Istvánné (sz. Gyulai Edelsheim

Ilona), 787-788, 886 Horthy Miklós, 15-19, 21- 22, 29-30, 34 -35, 38, 41, 43, 45-46, 49, 51, 54, 58, 61, 63, 66, 68-69, 71,

117-118, 122, 125-127, 131, 133, 137, 140, 142-143, 149, 157, 159, 161, 172-173, 176-177, 181, 185-187, 190, 193-195, 199, 207, 211, 215-217, 221-224, 232, 236, 240-248, 252-254, 277, 284, 287-290, 299, 313, 331-332, 334, 348, 356, 358, 365, 372, 375-393, 395, 399, 405-406, 408-410, 412, 414-415, 421, 425-426, 435-437, 441-444, 449, 454-455, 465, 472, 477, 479, 489, 490, 500-501, 516-517, 531-533, 536, 539, 558, 561, 576, 578-579, 584, 595, 630-631, 633, 640, 642, 647, 664, 696, 706, 709, 727, 732, 738, 741, 754, 767, 768, 782-783, 786, 788, 790-792, 794, 807-808, 818, 822-824, 831-834, 837-848, 850-852, 854, 856, 858, 860-861, 863-865, 867-876, 878, 881, 883-884, 886-890, 893-896, 898, 900-909, 914, 928, 962-964, 968, 979, 981, 985, 990, 996, 1004, 1017-1019, 1021-1023, 1047, 1055, 1057, 1066-1067, 1069-1070, 1073, 1079-1080, 1082, 1106, 1117-1118, 1123, 1127, 1134, 1137, 1139, 1149, 1 ISIIÉI 158-1159, 1165, 1168-1170, 1172, 1176, 1179, 1183-1184, 1186, 1202-1203, 1211, 1213, 1215-1216, 1218, 1224, 1227, 1230, 1239-1241, 1249, 1252, 1256, 1259, 1269, 1271, 1279, 1283, 1293, 1306, 1310-1311,1313, 1318-1319; Horthy-korszak, 15, 41, 108, 137, 140, 277, 436, 455, 601, 852, 858, 893, 905, 963, 1151, 1172, 1306, 1310

Horthy Miklós, ifj., 767, 788, 792, 807, 831, 867, 903 -905, 908, 963-964, 1073,1079-1080

764-765, 967, 1279 Höttl, Whelm (Hagen, Wter), dr., 376-377, 390, 400-402, 405, 407, 489, 558, 587, 896, 1102, 1111, 1294 Hubay Gyula, 675 Hubay Kálmán, 64-65, 71-72, 157,

182-183, 187, 649, 1271-1272 Huber, Max, 1157, 1158, 1160, 1229 Hubert tábornok, bécsi Gestapo-

Hull, Cordell, 1052,1106, 1183, 1185, 1194, 1200-1201, 1206,1210, 1230, 1236-1238 Hullman Ferenc, 571 Hunsche, Ottó, 267, 404, 578, 634, 850, 898, 975-976, 986, 1030-1031,1107, 1276-1277 Hunwald Simcha, 1120 Hunyadi Ferenc, gróf, 506 Hunyadi László, 735, 761 Huszár Károly, 22, 24 Huszeini, Amin el-, 1035, 1036 Huszovszky Lajos, 237, 254, 587, 963,

Ickes, Harold, 1215 Ijjas (Freiler) József, 964 Ilinyi László, dr., 570 Illés Béla, 355 Ilonka Sándor, 613

Imrédy Béla, 45, 66, 71, 118, 120-122, 124-127, 130-138, 141, 144, 150, 157-158, 169, 171-173, 178, 225, 227, 239, 242, 253, 299, 356, 376, 383, 395, 408, 410, 423, 425-426, 536-538, 545, 571, 829-830, 833-834, 837, 848, 861, 875-876, 890, 894, 962, 1073-1074, 1130, 1134, 1137, 1270; Imrédy-kormány, 126, 510, 1137; Imrédy-párt, 1074; Imrédy-per, 132; imrédysták, 962 Indig Lenke, 590 Innitzer, Theodor, 1162 Inotay Béla, 363 Insdorf, Anette, 1315 Istóczy Győző, 9, 32, 1122 István, Szent, 822 Itzcar, Leon, 1009 Ivánkovich József, 198 Iványi Andor, 605 Izay Géza, 1077, 1144 Izsák József, 483, 591 Izsák Károly, 590

Jacobson, G. Bertrand, 994, 1007 Jaeckeln, Franz, 204-205, 218, 1276 Jäger Arthur, 266, 274 Jäger, Maximilian, 834, 1068, 1177,

1228-1229 Jagow, Dietrich von, 195, 222, 228, 232-234, 237, 239, 244, 249-253, 257, 259, 262, 283,336-337, 372, 378, 391 Jakab Sándor, 186 Jakobovics Lajos, 608 Jakobovics, M., 589 Jakobovics, S., 589 Jakobovits, a gyöngyösi Zsidó Tanács

tagja, 656 Jakobovits Fülöp, 8, 31, 32 Jakobovits Mór, 571 Jakobovits Sára, 590 Jakov, Gil, 1165 Jámborfy Béla, 891 Jancsó Rozália, 606 Jankelovics Hermann, 590 Jankó Péter, dr., 1270 Janner, Greville, 1232 János, XXin., pápa, 1163 Jánosi József, 1138, 1147 Jánossy Gyula, dr., 688 Janovics Jenő, 109

Jarblum, Marc, 1242-1243 Jaross Andor, 96, 131, 136, 171, 218, 393, 406, 410-411, 416, 419-420, 423, 426-428, 474, 479,487, 501, 503, 517-518, 541, 543, 548, 556-578, 584, 587, 590, 595, 614, 632-633, 653-654, 658, 660, 673, 695, 710-712, 714, 755, 763, 786, 815, 818-822, 824, 830, 834, 837-838, 840-841, 847-848, 850, 860-861, 863, 865, 869, 875-876, 887, 889, 895, 963, 975, 977-978, 986, 1018, 1136, 1141, 1144, 1158, 1167, 1177, 1227, 1270 Jászi Oszkár, 10, 33

Jávor Ernő, 616 Jeger Hermán, 625 Jelinek J., 589 Jodl, Alfréd, 284, 376 Johan Béla, 541

Tánács vezetője, 591 Juhász Attila, dr., 363 Juhász Gyula, 1315 Juhász József, dr., 947 Juhász László, dr., 1150, 1152 Juhász Mihály, 613 Juhász Pál, 340, 341, 366, 367 Jukovits Sára, 590 Jungerth-Arnóthy Mihály, dr., 274, 285, 647, 706, 822, 824, 829-830, 833-834, 840, 844, 847, 869-870, 886-887, 977, 1166-1167, 1183, 1192-1193, 1229 Jungreisz Andor, 656, 675 Jurcsek Béla, 247, 410, 527, 553, 649, 830, 834, 876, 887, 895-897, 961-962, 1290, 1291 Jury, 919, 966 Justus Pál, 1284 Jutkovics Sára, 590 Jüttner, Hans, 401, 538, 923

Kádár Imre, dr., 1148 Kádár Iván, 1101 Kádár László, 370 Kádár Mihály, dr., 474 Kadicsfalvy József, 591 Káhán A., 592 Káhán C. Kálmán, 591, 592 Káhán H.,' 591

Káhán Niszon, dr., 95, 109, 112, 433, 437-438, 447, 455, 459-460, 480, 1046, 1104 Kahan-Frankl Samu, 83, 109-110, 393, 433, 460, 475, 496, 498, 578-579, 1137, 1253, 1283 Kahany, M., 1212, 1229 Kahany, Mieczeslaw, 1242 Kain József, 594 Káldi Jenő, 531 Káldor József, 712 Kalinski, Abraham, 1232 Kalinyin, Mihail A., 183 Kalisch, Esther, 671 Kállai Albert, 933

Kállay Miklós, 45, 98, 105, 133, 138, 211-212, 214-215, 217, 220-254, 257, 262, 267-268, 271, 273-274, 279-281, 283-285,330-333, 337, 364, 371-372, 374-375, 377-380, 383, 389-391, 393, 408, 410, 425-426, 444, 490, 495, 510, 514, 533, 558, 709, 990, 1078-1079, 1267, 1288] kettős politikája, 372; kiugrási próbálkozásai, 253; menekülése a török követségre, 249; Nemzeti Sportcsarnok-beli beszéde, 253; titkos tárgyalásai, 225, 236, 239-240, 246, 248, 250, 253; zsidópolitikája, 222, 226, 444; Kállay-Jagow megbeszélés, 251; Kállay-kormány, 98, 213, 233, 248, 256-257, 262, 267, 271, 279, 330, 332, 372, 379, 408, 410, 425, 495, 651, 792, 989, 1078, 1117, 1200, 1309; Kállay-korszak, 222, 242, 283, 510

Kálló Ferenc, 1077, 1144 Kallós Zoltán, 569 Kálmán Imre, 95, 461, 672 Kálmán László, 1273 Kálmán Ödön, 948 Kálnay Gyula, 413 Kalocsay, rendőrtiszt, 692 Kalotay százados, 924 Kaltenbrunner, Ernst, dr., 244, 254, 377-378, 399, 401, 403, 408-409, 427, 545, 632, 698, 717-718, 742, 890, 913, 1044, 1055, 1057, 1107-1109, 1230, 1237, 1275 Kamarás Lajos, 692 Kamenszky Árpád, 733, 760 Kammler, SS-tiszt, 392 Kánya Kálmán, 19, 126-127, 132,

134-136, 356, 757, 898 Kapi Béla, 1139-1140, 1152 Kapitánffy (Kratzner) Albin, 963-964 Kaplan, Eliezer, 1061 Kaplan, Jan, 1232 Kaplovits József, 590 Kaposváry (Véteg) György, 729 Karácsony Benő, 109 Karácsonyi Sándor, 867 Karády (Varga) Katalin, 490 Kárász Arthur, 1224 Karay Kálmán, 762 Karbach, 1283 Kardos Anna, 757 Kardos Izidor, dr., 673, 675 Kardos József, 729 Kardos Lajos, 673 Kármán A., 713, 716, 718 Károly, II., román király, 22, 66, 185, 991

Károly, III. (Habsburg), 78 Károlyi Ferenc, gróf, 1073 Károlyi Gyula, gróf, 16, 42, 45, 149, 246, 288, 898; miniszterelnöksége (1931. augusztus 24.-1932. október 1.), 288 Károlyi József, gróf, 18

33, 35, 58, 1102-1103, 1123, 1151 Kárpáti Géza, 787 Kárpáti József, 729 KarsaiElek, 1117, 1314-1315 Karsai László, 1281, 1313 Karski, Jan, 789 Kaslev, Jurij, 1232

962, 1271-1272, 1290 Kassai János, 606 Kassowitz, Andreas, dr., 1056 Kászonyi Richárd, 658 Kasztl Lajos, 761 Kasztner Ernő, 621 Kasztner Rezső (Rudolf), dr., 101, 103, 114-115, 167, 392, 421, 438-439, 441, 452, 454, 469, 480, 482, 488,493, 531-532,534, 603-604, 621, 626, 659-660, 697-699, 717-718, 776, 780-784, 786-788, 793-799, 802, 804-806, 859, 866, 895, 897, 969, 996, 1023-1025, 1029-1032, 1035, 1040, 1042-1066, 1068-1070, 1072-1073, 1085-1086, 1091, 1104-1105, 1107-1116, 1119, 1175, 1216, 1225, 1231, 1241-1242, 1279, 1293; Kasztner-csoport, 438, 452, 454, 480, 488, 493, 604, 621, 626, 699, 731, 733, 758, 776, 804, 1056-1057, 1062, 1066, 1091, 1113, 1225; Kasztner-Eichmann-egyezség, 660, 969, 1175; Kasztner-Eichmann-tárgyalások, 698; Kasztner-Krausz vita, 1105; Kasztner-transzport, 804, 1043, 1053, 1055, 1073, 1108, 1231; Kasztner-vonal, 1023 Kasztnerné, 1042

Katinszky, Ernst (Ernő), dr., 271-272 Katona Béla, 588 Katona Dávid, 692 Katona Lászlóné, 1173 Katona Péter Pál, 1269

Katz Dezsőné (sz. Ungár Ilona), 515 Katz H., 589 Katz, Josef, 625 Katz József, 340 Katz Sámuel, 588 Kaucsky György, 321 Kauders Ferenc, 461 Kawalsky Elza lásd Kornfeld Györgyné, 544

378, 394, 971 Kelecsényi István, 920, 966 Keledy Tibor, 621 Kelemen Antal, 714 Kelemen Ernő, 594 Keller László, 1319 Kemecsey István, 607 KemenesyTibor, 692-693,713-714 Kemény Gábor, báró, 863, 900-901, 912, 927-928, 930, 949, 962, 967-968, 1161, 1172, 1174, 1193, 1230, 1266, 1270-1271, 1288, 1290 Kemény Lajos, 787-788 Kenyér, a kistarcsai tábor /

vezetőhelyettese, 891 Kepes Imre, 762-763 Képíró Sándor, 221 Keppler, Whelm, 372, 397, 401, 405 Kerekes Ádám, 608 Kerekes Lajos, 660, 673 Keresztes Andor, 692, 713-714 Keresztes-Fischer Ferenc, 45, 85, 105, 114, 179, 199, 203, 205-206, 210, 212, 214-215, 217, 219, 226, 245-246, 249, 374, 378, 380, 413, 426, 489,769, 1004, 1078 Keresztes-Fischer Lajos, 126, 131,

Kéri Kálmán, 1319 Kernmayr, SS-tiszt, 964 Kerr, Archibald Clark, 1207 Kersten, Felix, 1055, 1058, 1109 Kertész Ákos, 1317 Kertész Béla, 692 Kertész Ernő, 692, 698 Kertész Jenő, dr., 604, 1056,

1107-1108 Kertész Miklós, 69, 101, 793, 1284 Kertész Ödön, 32 Kertész Ully, 1110 Kéry Károly, 198 Keszi Imre, 1314 Keszler Miksa, 761 Keszler, R., 589 Keszler, S., 589 Keszner Jenő, 571 Kéthly Anna, 134, 490, 793, 1078 Kettlitz, Herbert, 1051-1053 Key, 'William S., 284 Keyser, John A., 178 Kicsi Péter, 361

1002, 1009 Kincses Károly, 542 Kipper Berta, 265 Király Aladár, 586, 593 Király B. Izabella, 1316 Király Gyula, 413, 420, 427, 517, 525,

640, 648, 975 Királyi G., 901 Kirill metropolita, 1126 Kis György, 1126, 1136, 1150-1151, 1315

parancsnoka, 565 Kiss Árpád, dr., 198-199, 217 Kiss Barna, 363 Kiss Dezső, dr., 452 Kiss Ferenc, dr., 487

Kiss Gyula, 530, 1319 Kiss János, altábornagy, 374, 415, 1080, 1118 Kiss XII. János, 515 Kiss Jenő, 417 Kiss József, 31 Kiss Károly, 812 Kiss László, 616 Kiss Menyhért, 35

1033-1035, 1048, 1105 Klár Sándor, 593 Klarman, Joseph, 1038 Klausnitzer, Erich, 1030 Klebelsberg Kunó, 30, 39 Klee, Hans, dr., 1110, 1242 Klein Dávid, 679 Klein Ernő, 368, 674 Klein Gyula, 603, 659, 761 Klein Ignác, 1056 Klein Jenő, 367, 761 Klein Lajos, 1103 Klein Lipót, 591

Eichmann, Adolf Klenseer, levéltáros, 653 Klermann Izsákné, 623 Klichmann, Antoine J., 1228 Klingenfuss, Kari, dr., 257, 263, 270,

923-924, 966 Klüger, Ruth, 103 Kmetty István, 198 Knatchbull-Hugessen, Sir Hugh, 238 Koch, Edward, 1241 Kocsárd Emánuel, 733 Kodály Zoltán, 121 Koechen, Otto, 647 Koerner, dr., 921 Kohn, Hillel, 186 Kohn (Kéri) Lajos, 762 Kohn M., 592 Kohn Vilmos, 939

582-583, 595, 965 Kóla Mária, 1187 Kolb Jenő, 1091 Kolb, Charles, 1282 Kolchner \fera, 970 Kollár Kálmán, 266 Kollataj-Zrzednicki tábornok, 113 Kollek, Teddy, 1033, 1040 Koller Jenő, 658 Kollontáj, Alexandra M., 1188 Kolos Ákos, dr., 480, 572 Kolos Lajos, 939

Kolosváry-Borcsa Mihály, 507, 510-511, 513, 519, 582, 830, 876, 963, 1271-1272 Kolozs Jenő, 675 Kolozsváry Andor, 692 Koltay A.-né, 515, 652 Koltay (Kundics) László, 414-415, 427, 457, 467,479, 496,498, 516, 524,541, 556, 584, 634, 739,1271 Komáromi László, 617 Komlós István, 1088, 1161 Komoly Fürst Lea, 788 Komoly Ottó, 103, 348, 351, 383, 389, 392, 421, 441, 466, 475, 477,483, 486-488, 669, 777, 780, 787, 788, 802, 804, 859, 862, 866, 877, 893-894, 897-898, 938, 944, 958, 965, 1023-1024, 1032, 1045-1046,

1048, 1067, 1071-1075, 1092, 1104-1105, 1108, 1114-1115, 1121, 1149, 1154, 1161, 1192, 1225

Komoróczy Géza, dr., 1315, 1316 Koncsol László, 671, 742, 754, 760, 765, 791, 827, 832, 846, 849, 863, 877, 879, 884, 905, 926, 961, 992, 1006, 1009-1010, 1018, 1047, 1054-1055, 1057-1058, 1086, 1112, 1156, 1163, 1168, 1172, 1176, 1197, 1244, 1247, 1251-1252, 1258, 1264, 1267, 1275, 1277, 1282, 1295, 1302 Konka, Geiza, dr., 1010 Konrád György, 1306 Kónya, csendőr százados, 616 Kónya István, 1151 Konyuk József, 571 Koós Béla, 675 Kopanski. tábornok, 100 Kopeczky, Jaromir, dr., 789, 1223 Kopelmann, svájci jogi képviselő, 801 Koppány, rendőrparancsnok, 938 Korff, Baruch, 1236, 1240 Korherr, az SS statisztikusa, 1010 kormányzó lásd Horthy Miklós Kormos Margit, dr., 1147 Kornfein Ármin, 1242 Kornfeld család, 108, 1020 Kornfeld György, 545 Kornfeld Györgyné (sz. Kawalsky

Korompay Károly, dr., 575 Koromzay Lajos, 538 Korvin Sándor, 109 Kossá István, 360 Kossey János, 567 Kossuth Ferenc, 30

919, 962, 1271-1272, 1290 Kozári (Friedmann) Ernő, 482 Kozma István, 616 Kozma Miklós, 63, 199 Köhler Ferenc, 923, 1077, 1116, 1144 Kölcsey Sándor, 688 Körmendy Géza, 616 Kőrössy Antal, 363 Kőrösy Ferenc, 1313 Kőrösy Kornél dr., 111 Kővágó József, 1118 Kővári, Chaja (sz. Böhm Marianna), 674

Kőváry Tibor, 609 Köves András, 1079 Köves Sándor, dr., 605 Közi-Horváth József, 490 Krafft Frigyes Vilmos, 262 Kraj Lajos, dr., 673 Kramer, Josef, 1275 Krämer Lajos, 605 Krámer Zoltán, 719 Krammer Géza, 733 Krasznay László, 607-608 Krasznay Pál, 626 Krasznyansky, Oskar (Karmii),

785-786, 788, 790, 795, 805, 807 Kraus, Naftali, 485 Kraussoldt, német őrnagy, 394 Krausz Béla, dr., 733

Krausz Bernát, 623 Krausz Dezsőné, 672 Krausz Ferenc, dr., 5 71 Krausz Hermann, 484 Krausz Jakab, 720 Krausz Lajos, dr., 739 Krausz Miklós (Moshe), 88, 421, 484, 487, 627, 787, 780, 788, 790-791, 806, 832, 921, 955, 966, 1023-1024, 1031-1032, 1067-1071, 1089, 1091-1092, 1105, 1114-1115, 1121, 1157, 1175-1176, 1178, 1181, 1191, 1208, 1211-1212, 1219, 1224-1226, 1228, 1239 Krausz Sándor, 731 Kraut Gyula, 1273 Kraut Hermina (Bischoff Sándorné), 1273

Krumey, Hermann Alois, 404, 431-433, 438, 446-447, 451, 464, 478-479, 493-495, 499, 515, 523, 581, 700-701, 739, 783, 897, 1030-1031, 1036, 1043, 1055, 1061, 1105, 1107, 1276-1277, 1293 Krumholz, Kurt, 1294 Kryschak, Eichmann-

Sonderkommando, 404 Kuales Norbert, 610 Kubissy Béla, 955,960 Kubowitzki (később Kubovy), Aryeh Leon, dr., 504, 1111, 1156, 1227, 1239, 1242, 1283 Kulcsár Imre, dr., 711

Kulifay hadnagy, 573 Kulka, Erich, 788, 804, 806 Kullmann, IGG-tisztviselő, 1206, 1236 Kultsár István, 152, 897 Kun András, 953, 1145, 1153, 1269 Kun Ármin, dr., 453 Kun Béla, 11, 13-17, 19, 46, 75, 122, 287, 1013, 1123; Kun-kormány, 14, 35; Kun-rezsim, 14-15, 17, 34^35, 232

Kunder Antal, 131, 134, 136, 171, 179, 410, 496, 526, 542, 830, 848, 860-861, 875-876, 1134, 1271 Kupfer Miksa, dr., 612, 626, 996 Kupfer Mór, 679

811, 865-866, 894, 944 Kussbach, Franz, 154 Kutassy, 965 Kuthy Dezső, 1152 Kuti (Klein) Ferenc, 1286 Kühl, Julius, dr., 1057 Küllői-Rhorer Lászlóné Székely Mária, 806

Láczer Dénes, dr., 676, 1087 Ladányi, rendőrtiszt, 688 Láday István, 964, 966 Láday János, 591 Lader, A., 114 Lagergren, Nina, 1189, 1232 LaGuardia, Fiorello, 259 LaGuardia, Gemma lásd Glück-

LaGuardia, Gemma Lahovary, N., 1242 Lakadár József, 606 Lakatos Andor, 603 Lakatos Ferenc, 606 Lakatos Géza, 348, 365, 389, 411, 426, 839, 853, 858, 875-878,

885-886, 889, 897-901, 903, 906, 908, 910, 929, 961, 964-965, 969, 985-986, 1005; Lakatos-éra, 476, 669, 818, 858, 885, 910, 929, 965, 969, 1085, 1087; Lakatos-kormány (1944. július 7.-október 15.), 365, 389,411, 426, 475, 513, 518, 531, 625, 875-876, 878, 885-886, 889, 897, 901, 903, 985-986 Laky Dezső, 237, 489, 514 Lampel D., 1009 Lancz László, 885 Landau Ernő, 574 Láng Ernő, 574 Láng Kornél, 838 Láng Lajos, 69, 101, 110, 121 Langbiehn, Bruno, 523 Langfelder Lajos, 1188 Langlet, Nina, 1187 Langlet, Wdemar, dr., 780, 1146, 1149, 1183, 1185, 1187, 1230 Langmár Lajos, dr., 881, 897 Lanik, Josef (Vfetzler), 805 Lantos, Annette, 1232 Lantos, Thomas P., 1232 Laqueur, Wüter, 1243 László, dr., az ungvári Zsidó Tanács

vezetője, 567 László Dezső, 199, 216, 291, 963 László Gyula, dr., 148 László Helén, dr., 763 László Ignác, 1145, 1153 László János, 363 László Jenő, 1108 Laszner Zoltán, 413 Latkóczy Imre, dr., 443 Lator Géza, 513 Lauer Kálmán, dr., 1184-1185 Laufer, Fritz (alias Direktor Schroeder, alias Ludwig Mayer, alias Karl Heinz), 1034 Law, Richard K. (a későbbi Lord

1107-1108 Lébi Etel, 590 Lébi Teréz, 590 Lebovics Irén, 589 Lebovits B., 589 Lebovits G., 594 Lebovits I., 594 Lebovits Sándor, 590 Lebovits Vilmos, 679 Lecca, Radu, 992-993, 997, 1008 Léderer Dezső, 615, 627 Léderer Manó, dr., 733 Léderer Sándor, 759 Lederer, Siegfried, 784-785, 805 Lédermann Mór, 69 Lefkovics Miksa, 576 Lehman, Herbert H., 47 Lehner (Lénárd) Zsigmond, dr.,

605-006 Léhner Pál, 671 Lehoczky Lajos, 569 Lehotzky Tivadar, 198 Leiber, Róbert, 1164 Leifer József, 589 Leimer, német százados, 336 Leitner Jenő, 711

Leó, XIIL, pápa, 1131 Leser Ella, 626 Leser Frida, 626 Lesser, Lawrence S., 1008, 1227 Leszkay Károly, 675 Lévai Jenő, 285, 360, 393, 428, 461, 519, 552, 586, 595, 639, 642, 653, 685, 699, 718, 889, 1017, 1108, 1225, 1231, 1281, 1312 Léván Imre, 661 Levi, Joshua ben, 799 Levi (Pici) Yehuda, 1120 Lévy Lajos, dr., 970 Lewinger Béla (Adalbert), 1111 Liberman L., 589 Lichtenberg Uziel, 1024, 1104 Lichter Endre, 756

Ligeti Pál, 147 Link Elemér, dr., 678 Link Gyula, 392, 1048 Linton, Joseph, 1204, 1212, 1236, 1239; Linton-Henderson-találkozó, 1239 Lipót, I., 78 Lipp Károly, 727 Lipsky, Louis, 1240 Liptay Lajos, 615

714-715 Lissauer Zoltán, 515 Liszka Béla, 691, 712 Lisszauer Avri, 1090 Litvinoff, Emánuel, 808 Livni, Jehudit, 714 Liz-Texeira Branquinho, Alberto

Long, Breckinridge, 1234-1235 Lontay Alán, 727 Loór Tivadar, 618 Lóránt Zoltán, dr., 685 Lorenz, SS-tiszt, 401 Losonczy András, dr., 1317 Losonczy Géza, 1081 Lótz Pál, dr., 730, 758 Lovász Irma, 617 Lowenstein, David, Mrs., 1242 Lowrie, Donald A., dr., 774 Löbl Béla, 594

Lőcsey István, 942, 944, 958-959 Löffler Miklós, 670 Lőrincz Sándor, 612 Lőrinczy Szabolcs, 893, 1140-1141 Lösener, Bernhard, dr., 1002 Low Immanuel, 69, 87, 713, 716 Löw Lipót (Leopold), dr., 32, 698,

713, 716, 718 Lowenstein Samuné, 970 Löwenthal, Zdenek-Zdenko, 219 Löwinger Albert, 731, 759 LöwingerMór, 969 Löwinger Sámuel, 361, 969 Löwy Ernő, 515 Lowyl., 590 Lubetkin, Ziviah, 801 Lucska Vilmos, 960 Ludin, Hanns Elard, 269-270,

281-283, 637, 646, 653, 770, 984, 1002, 1004-1005, 1010, 1027 Lukachich Géza, báró, 359 Lukács Béla, 227, 237, 249, 252-253 Lukács Ignácz, dr., 576 Lukács Mihály, dr., 755, 761 Lukács Sarolta, 1183 Lulay Leó László, dr., 389, 422, 428, 578, 633-634, 637, 652, 654, 656, 850, 866-867, 894, 897, 1048, 1070, 1073, 1101 Lunzer Pál, 970 . Lusztbaum Béla, 689 Lusztig Soma, 612

Luther, Martin, 229-233, 236-237, 242, 251, 257, 261-264, 270-273, 283,398, 993 Lutz, Carl, 920-921, 931, 938, 988, 1031, 1068-1069, 1176-1178, 1181, 1184, 1212, 1228 Luzsenszky Alfonz, gróf, 462, 482

Macartney, C. A., 46, 53, 67, 211, 220, 323, 360, 362, 383, 389, 391-392, 426, 963, 1080 Mach, Sano, 984, 1005, 1010 Machiavelli, Niccolö, 139 MacKillop, Douglas, 1229, 1235 MacMichael, Sir Harold, 1038, 1084,

696,714,1142 Maimonides, Moses, 798-799 Májay Ferenc, 615-616 Májer Sándor, 363 Majerovits L., 589 Major Ákos, dr., 1289-1290 Major Domokos, 1117 Major Jenő, 963 Major Róbert, 483-484 MajsaiTamás, 219 Makinen, Marvin, 1232 Makkai János, 506 Makkay Miklós, 1118 Makrányi Gyula, 656, 670 Malasits Géza, 134, 489 Malinovszkij, Rogyion J., 1188 Malis, dr., szlovák diplomata, 270-271 Málnási Ödön, 64, 71 Mandel fivérek, 1242 Mandel, Georges, 1009 Mandel Jenő, 367

Mandelblatt, S,, 1224, 1242 Mangold Jenő, 939 Maniu, Iuliu, 999, 1008 Mann, Thomas, 769 Manoilescu, Mihail, 162-163, 185 Manoliu, Florian, 788, 1219 Mansfeld Géza, dr., 731, 862 Mantello, Georges M. (Mandel/Mandl György), 788-789, 791, 806-807, 1009, 1042, 1069, 1176, 1208, 1218-1219, 1241-1242 Marányi Ede, 340, 342 Mária Terézia, 78 Máriás Regina, 461 Máriássy Ferenc, 534, 545 Marina, Mihai, 996 Mario, Monsignore, 790, 1165 Mariska György, 607 Maritain, Jacques, 1164 Márk Antal, 187 Markos Olivér, 896 Markovics János, 720 Markovits (Huszt), 568 Markovits Fülöp, 710 Markovits Jenő, 588 Markovits Rodion, 109 Markovits Szilárd, 692 Markusz S., 590 Marót Károly, 893 Maróthy (Meisler) Károly, 54, 158,

182, 227 Marschall Ferenc, 133 Martin, J. M., 1240 Martinidesz Ödön, 199, 496 Márton Áron, 601, 621, 1143-1144, 1153

Marton Béla, 63, 254, 423, 963 Marton Ernő, dr., 78, 101, 166-167, 186-187, 603-604, 621,996, 1000, 1008-1010, 1032, 1063, 1067, 1113-1114, 1250-1251, 1282 Marton István, 588, 1112 Márton József, 939 Marton Lajos, dr., 604, 1062, 1107-1108

Marton Zsigmond, 616 Mason, Paul, 1229 -Masur, Norbert, 1109, 1182-1183 Matei, Nicolae, dr., 1274 Máthé Elek, 1224 Máthé Kálmán, 203 Máthé Klári, 1224 Máthé Sándor, 198 Matolcsy Mátyás, 170, 182, 303-304, 1101

401-402 Mauthner család, 108, 1020 Mauthner Ferenc, 532 Mauthner János, 545 Mayer (Megyeri) József, 1089, 1120 Mayer, Saly, 776, 791, 1023, 1049-1055, 1057-1058, 1108-1109, 1111-1112, 1216, 1219, 1242 Mayer-Guary Guidó, 733 Mayr-Falkenberg, német diplomata, 273

McClelland, Roswell D., 653, 789, 1049, 1051-1052, 1054, 1216-1217, 1229-1230, 1235-1236, 1241 McCloy, John J., 397, 1238, 1275 Mecsér András, 63-64, 971 Medgyesy László, 760 Meer Samu, dr., 480, 516 Megay Ferenc, 18 Megay László, 566—567 Megyesi Andor, 613 Meggyesy (Medgyesy) Lajos, dr., 556,

578, 586, 597-598, 633-634 Meisner Jenő, 869 Meistlik S., 589 Melzer, Menachem, 1232 Menczel Bernát, 591 Menczer Imre, 761 Mengele, Carl, 764 Mengele, Josef, dr., 743-744, 764-765, 1276-1277, 1293 Menkes, Joseph, 1114

Menyász Emil, dr., 363 Menyhárt Ferenc, 603 Mérey László, 737 Merkly Antal, 1033-1034 Merksamer, Lea (sz. Markovits Lili), 624

Mesesan, Augustin, 1292 Meskó, rendőrfőtanácsos, 554 Meskó Arisztid, 199 Meskó Zoltán, 57-59, 182, 364, 1269 Mester Miklós, 171, 253, 383, 441, 693, 829, 861, 883, 887, 897, 1073-1074, 1137, 1140 Mesterházy Ferenc, 423 Mészáros Edmund, 258 Mészáros Gyula, 238, 252, 379-380 Mészáros Hugó, 733 Mészáros László, 1273 Meszlényi Antal, 1226 Mészöly Miklós, 1317 Metzen Sámuel, 612 Mezei András, 1316 Mezey Lajos, 506 Mihailovias, Dra»a, 220 Mihályi Jenő, 198 Mikecz Ödön, 133-134 Mikes (Mischek) Ferenc, 183 Mikes János, 735 Miklós, I., cár, 184 Miklós Béla, 847, 890, 904, 971 Mikuleczky Gyula, 663, 674 Milch, Erhard, 385-386, 538, 631 Milkó Endre, 968 Milotay István, 54, 158, 172, 963 Mindszenty József, 156, 1144, 1153,

Miske-Gerstenberger Jenő, 987, 1241 Misoczki Lajos, dr., 670 Mittelman Jenő, 729 Mittelmann Jakab, 612 Mohay (Mohaupt) Gyula, 942 Moldova György, 483, 486 Molitor Sándor, 530 Moll, Ottó, 742

184, 1217 Mondale, Wilter F., 1196 Mónos József, 1269 Monostori Gyula, 1273 Montini, Giovanni Battista,

Monsignore 1162-1163, 1225 Mónus Áron, 1319 Mónus Illés, 489, 793, 1078 Moór Oszkár, 1177 Moore, SirT, 1239 Morávek, Augustin, 281-282, 1010 Mordowicz, Czeslaw, 786, 790, 805, 807

Muguiro, Miguel Angel de, 1233 Mummi, német százados, 959-960 Munkácsi Ernő, dr., 95, 112, 427, 431, 440, 451-452, 455, 459-460, 595, 461, 481, 487, 667, 672, 674, 676, 795, 800, 889, 894, 1233, 1312 Munkácsi Noémi, 756 Muraközy Gyula, 1139, 1147-1148, 1154

Mussolini, Benito, 136, 163, 177, 184, 187, 224, 239, 268, 903, 981, 987, 990, 1191; Mussolini-kormány, 987 Musy, Jean-Mary, dr., 987, 1055,

1057-1058, 1109, 1112 Mutza Medgyesi Erzsébet, 625 Mülhoffer, munkaszolgálatos, 716 Müller A., 590 Müller F., 591

481, 488, 911, 932, 958, 965 Nagy Károly, dr., 1290 Nagy Lajos, 608, 675 Nagy László, 727 Nagy Miklós, dr., 220, 683, 1275 Nagy Sándor, 608 Nagy Vilér, 415, 427 Nagy Vilmos, Nagybaczoni, 240, 252, 314, 321-323, 325-332, 336-337, 360-364, 376, 381, 390, 392, 781, 963, 1312; minisztersége, 326 Nagy Vince, 1291 Nagyatádi Szabó István, 28 Nagyőszy Miklós, 363 Naményi Ernő, 147 Namier, 1236 Nathan Tibor, 368, 674 Naumann, Bernd, 765 Nediae, Milán, 220 Nékám Sándor, 863, 988 Nemerey Márton, 417 Nemes Károly, dr., 739 NemessányiTivadar, 538 Német, dr., 970 Németh (Popovics) Jenő, 964 Németh Imre, 291, 612 Németh Károly, 733 Németh Lajos, 1273 Németh László, 69 Németi Sándor, 575 Neofit metropolita, 1126 Neshka, 1120 Neuhausen, Franz, 335 Neuhauser Imre, dr., 660 Neumann Adolf, dr., 762 Neumann, Oscar (Yermiyahu), dr.,

785-786, 795, 805 Neumann, Renée, 784 Neumann Salamon, 594 Neumann Sándor, 367, 675 Névery Sándor, 713-714 Ney Károly, 901

634, 637, 850, 898-899, 969, 1278 Nussbecher Joel (Emil), 1062, 1084-1086, 1101, 1119

O'Hare McCormick, Anne, 1238 Oberländer Endre, 762 Oberndorf Elek, 728, 1145, 1153 Oeskay László, 351, 911 Odescalchi Miklós, herceg, 1118 Offenbach Sholem (Sándor), 1042,

Oláh György, 158, 171-172, 183 Oláh István, 1119 Oláh Sándor, 606 Olbrich, Erhard, 1294 Olsen, Ivor C., 1183, 1185, 1230 Olshan, Itzak, 442, 1114 Olteanu, Alexandru, 1008 " Omelka Ferenc, 1272 Ónody Dezső, dr., 831

Paksy-Kiss Tibor, 417, 419-420, 547, 556, 600, 602, 610-611, 616, 839, 1274, 1292 Pál, VI., pápa, 11S2 Pál Endre, 661 Pál István, 672

408,411, 467, 505, 962, 1270 Pálffy György, 1080-1081 Pálffy József, gróf, 1087 Pálfy József, 712 Pálfy Sándor, 567 Palgi, Joel lásd Nussbecher, Joel Pallai Géza, 1242

1087-1088 Pálosi Béla, dr., 1271 Palotás István, 365 Pamfil (sz. Semlyén) Éva, 1008 Paneth, Eli, 483 Paneth József, 607, 1008, 1103 Pap Izsák lásd Pfeiffer Izsák Pap Róbert dr., 83, 480, 692-693,

695, 713, 715, 758, 1284 Pap Zoltán, dr., 730 Papén, Franz von, 1163 Papler Géza, 624 Papp, professzor, 1149 Papp Géza, 602 Papp János, 417,615 Papp László, 674 Parragi György, 489 Páskándy János, 413-414 Paszkesz Fülöp, 679 Paszt Ernő, 709 Paszternak, Rav Slomo, 591 Pászthói Ernő, 610 Pásztor Béla, 676 Pásztor Izsák, 612 Pásztor Jenő, 612 Pásztor József, dr., 780, 944, 1103 Pásztor Magda, 478 Pásztóy Ámon (Polczer Antal Ferenc),

198, 205, 217-218, 413 Pataki Ferenc, 1273 Pataki Sándor, 341, 366 Pataky Ferenc, 1118 Patzauer Dezső, 716 Paul, Andrei (Pollák Endre), 1274 Paul, Randolph, 1199 Paulus, Friedrich von, 176, 223 Pehle, John W, 1008, 1196, 1200, 1207, 1215, 1227, 1238-1239 Pehm József lásd Mindszenty József Peidl Gyula, 15, 17 Pejakevich Mária, grófnő, 1174 Pell, Claiborne, 1232 Pella,\fespasian V, 996, 998

393, 568, 578, 898, 1137, 1152 Perényi Zsigmond, dr., 370 Perepatits Pál, 1275 Peretz, Moshe, 1065 Perey László, 417 Perjési, 959 Perl Ipoly, 343 Perri, Jichak, 627 Pestek, Viktor, 784 Péter Gábor, 1290 Peter, Mach, dr., 1156 Péterffy Béla, 675 Péterffy Jenő, 556, 600, 611-614, 625-626, 713, 839,889, 1292 Péterfy százados, 924 Pétery János, dr., 1149 Pethes István, 607 Pethő Sándor, 544 Pető Ernő, dr., 431, 433, 441, 447, 459-460, 465, 469, 475, 477-479, 484-486, 596, 651, 654, 786, 792, 817, 831, 861-862, 866-867, 869, 871, 887, 894, 910, 965, 1022, 1185, 1231 Pető László, dr., 452, 1185 Petővári László, 608 Petrányi György, 503 Petri Gyula, 613

Pfeffermann Jenő, 608 Pfeiffer Izsák, dr., 740 Pil Moshe (Alpan), 1089-1091, 1120, 1283

Pilet-Golaz, Marcel, 1229 Pilissy Tamás, 729 Pilisy Tamás, 198 Pinczés Zoltán, 413, 416 Pinkerton, 1107, 1205, 1237 Pins, Rudolph L., 1293

745, 1109, 1275 Pohl Sándor, dr., 572, 578, 592 Pokornyik, nyilas, 972 Polgár, dr., a huszti Zsidó Tanács tagja, 568

Polgár György, dr., 83, 95, 108, 110, 147, 205, 452, 488, 574, 667, 769, 1046, 1103 Polgár László, 758 Polláck Sámuel, 851 Pollák Endre, dr., 585, 620, 623, 1107 Pollák Erzsébet, 592, 622 Pollák Fülöp, 762 Pollák Henrik, 32 Polnay Jenő, 22 Polonkay Géza, 617 Poltáry Vilmos, 417 Pomerantz, \fenya, 114, 1033, 1038 Pongrácz Ferenc, gróf, 969, 1227,

1234 Pop, Ion, 885 Pop, Ion el, 1000, 1282 Pop, Romulus, 1000, 1282 Pop,Wer, 185 Popescu, Dumitru, 997 Popescu OXérner) Erich, 106 Popovics Milán, 212, 220-221 Porzezsinszky \&lér, 964 Pottasmann Wmos, 367 Pozner (Pazner), Chaim, dr., 773-775, 788, 801, 806, 1036, 1056, 1069,

1110, 1208, 1212, 1219-1221, 1224, 1229, 1242-1243, 1288 Pozsgai Sándor, 613 Prerau Ignác, 576 Prescher, SS-tiszt, 401 Pressburger Helmenschlager Margit, 672

Presser Adolf, 461 Preyssing, Konrad von, 1162 Prohászka Ottokár, 19, 1123 Prónay György, 121, 149 Prónay Pál, 17-18, 34 Pruzsinszky János, 292 Puder Sándor, dr., 368, 674 Puky Endre, 45 Purjesz Béla, 693, 893 Puskás Attila, 755, 758 Puskás István, 812, 820 Pusztai János, 518

Rádi István, 1088 Radnóczy (Riedl) Antal, 964 Radnóti Miklós, 343, 367, 1306 Radó József, dr., 698 Radocsay László, 215, 249, 379 Radtke, német őrnagy, 279 Radvánszky Albert, 474, 487, 728,

1139, 1145, 1153 Rady Dénes, 958 Rády-Péntek (Freitag) Artúr, 964 Rafael, dr., 936

Raffay Sándor, 19, 121, 150, 181, 787, 893, 1125, 1139, 1148, 1150, 1152 Raffy Ádám, 109

1203-1206, 1212-1213, 1236-1237 Ránki György, 1314-1315 Rapcsányi László, 1316 Rapp, miter H., 1061 Rassay Károly, dr., 132, 149, 425, 489 Ráth Ernő, 594 Ráth József, 594 Rathborne, Elearon F., 1212 Rátz Imre, 731

Rátz Jenő, 64, 71, 117-118, 120, 133-136,171, 187, 356,376,410, 496,838, 876, 963, 1271 Rau, Eichmann-Sonderkommando, 404

Ravasz László, 19-20, 122, 388, 393, 474, 502, 578, 584, 595, 800, 1124, 1130, 1136-1140, 1146, 1149-1152, 1298, 1302, 1313-1315 Reams, Róbert Borden, 1234 Rechnitzer József, 761 Régner Ferenc, 714 Regős István, 757 Reich, Boby, 786 Reich Géza, 761 Reich Henrik, 674 Reich Imre, 765 Reich Koppéi, 69 Reich Lipót, 758 Reichard Ernő, 1045 Reichard Károly, 515 Reichel, 1229 Reichmann, Éva, 1233 Reichmann, Renee, 1233

Reik, Chaviva, 1010 Reiner Imre, dr., 83, 109, 368, 393, 438, 446, 460, 479, 488, 496, 516, 579, 596, 674, 891, 910, 1103, 1137, 1283 Reiner Tiborné, 970 Reisch Alfréd, 654 Reisinger Ferenc, 134 Reisner József, 788 Reiss, Rafael, 1010 Reisz Ödön lásd Mészáros Edmund Reitlinger, 1010 Reitzer Miklós, 692 . Rejtő Ármin, 939 Rekowski, Carl, 396, 405, 538 Rektor Béla, 613 Relle Imre, 680

Reményi-Schneller Lajos, 133-134, 179, 249, 378, 410, 523, 525, 527, 538, 651, 786, 833-834, 841, 851, 860-861, 874-876, 894-897, 961-962, 1005, 1224, 1227, 1271, 1290

Remete László, 1077, 1144 Remoussin, Mme, 981 Rényei Viktor, 104 Reök Andor, 423 Resnik, Reuben B.,1000 Réthy-Haszlinger Ferenc, 423, 513 Rettmann Kurt, 920, 958-959 Révaijózsef, 1117-1118 Révay Kálmán, 1080 Révész I.j 591 Révész Imréné, 674 Révész, Peretz, 114, 1032, 1089, 1140, 1151

Reviczky Ádám, 1318 Reviczky Imre, 344, 363 R'evim, Joseph lásd Stern József Rhosóczy Mihály, 467 Ribáry Frigyes, 1103 Ribáry Géza, 85, 110, 112, 147 Ribbentrop, Joachim von, 129, 155, 159, 162,174, 176, 211, 213-214, 211, 221, 228;, 231, 233, 237,

239-243, 251-254, 257, 283, 336, 359,375, 378, 384, 386, 391, 395, 397-398,400, 405, 409-410, 425, 517, 537, 539, 544, 546, 632, 638, 646, 653,792, 844, 846-847, 884, 888, 890, 896-897, 913-914, 965-966, 975, 985, 993, 998, 1003-1004, 1009, 1069, 1178, 1182, 1208, 1227, 1275 Richter Béla, dr., 1194 Richter Hugó, dr., 970 Richter, Gustav, 992, 1007, 1008, 1010

620, 648 Riegner, Gerhart M., 772-775, 801-802, 1198, 1201, 1220-1221, 1223, 1235 Ries István, 1284 Riesz Frigyes, 893 Riesz István, 693 Rintelen, Emil, 233 Ripka, Hubert, 1237 Ripper Frigyes, 880 Ritter, Karl, 375, 397, 632, 651-652, 987

Roboz Ottó, 1075 Rochlitz Helén, 589 Rochlitz Szeréna, 589 Rogozi Pap Zoltán, 608 Romascan, Ion, 1008 Romhányi László, 1307, 1318 Rónai Béláné, 1147 Rónai Pálné, 675 Rónai Zoltán, 911

Roncalli, Angelo Giuseppe, 1163, 1168 Roosevelt, Eleanor, 1241 Roosevelt, Franklin Delano, 767, 773-775, 789-790, 807, 832, 1023, 1034, 1052, 1069, 1158, 1163, 1195, 1200-1203, 1205, 1207, 1215-1218 Rose, P. L., 1109 Rosenbaum, a huszti Zsidó Tanács tagja, 568

munkaszolgálatos, 894 Rosenberg Béla, 624, 761 Rosenberg E., 589 Rosenberg József, 733 Rosenberg Lajos, dr., 569 Rosenberg Moshe, 1024, 1089-1091 Rosenberg Samu, 761, 785, 805 Rosenberg Sámuel, 609 Rosenberg, Wilter lásdVtba, Rudolf Rosenfeld Henrik, 719 Rosenfeld József, 710 Rosenfeld Zoltán, dr., 739 Rosenheim Zsigmond, 733 Rosenheim, Jacob, 774 Rosenthal, Jack, 590 Rosenthal, Leo, 785 Rosenthal R., 367 Rosenwasser Kálmán, 574 Rosin, Arbost, 786, 790, 805 Rosinger Ferenc, 1286 Rosta János, 933, 944 Rostás Sándor, 710 Roth Dezsőné (sz. Pollák Erzsébet), 718

Roth Emil, dr., 659 Roth Ignác, 572 Róth Jenő, 569 Róth József, dr., 946 Roth Siegfried, 1024, 1283 Rothauser Béla, 726 Rothen Ferenc (Franz), 64, 71, 187 Rothmund, Heinrich, 1050, 1055 Rótta, Angelo, Monsignore 793, 822, 872, 911, 964, 969, 1129, 1165-1166, 1171, 1227 Rottman S., 762-763 Rottmann Rózsa, 589 Rotyis Péter, 1289 Rozner István, 609, 624 Rózsa Pál, 474 Rózsa T Endre, 1316 Rózsahegyi Kálmán, 893 Rózsi Béla, 591 Rozsnyai Béla, dr., 578, 597

Rőder Jenő, 328, 334, 353, 364, 366 Rőder Vilmos, 117, 898-Rubidó-Zichy Iván, 988 Rubinfeld, 1053 Rublee, George, 1196 Ruder Mór, 679 Rufs, Ernst von, 1181 Ruhle, német tisztviselő, 396 Rumpf, SS-főhadnagy, 684 Rupert, Rezső, dr., 207 Rupprecht Antal, 733 Rupprecht Olivér, 54, 71, 158 Ruszkay (Ranzenberg) Jenő, 64, 71,

337-338, 632 Rusznyák István, 693, 893 Ruszty Rusztek, 762 Ruttkai György, dr., 1285 Rübner József, 760

1192-1193, 1234 Sanatescu, Constantin, 995, 1001 Sándor, II., Jugoszlávia királya, 50 Sándor Alajos, 1273 Sándor Dezső, 661, 896 Sándor Jenő, 198

1224-1225 Schlamm, Helmuth, 244 Schlei Mihály, 1273 Schleier, Rudolf, 265, 585 Schlempp, német tisztviselő, 386 Schloss, 1242

Sonderkommando, 404 Schmidt, német tisztviselő, 396 Schmidt, Andreas, 998 Schmidt, Anton, 780 Schmidt, Arnold, 1277 Schmidt Imre, 617 Schmidt Jenő, 761 Schmidt Mária, 486 Schmidt, Paul Karl, 174, 184, 643,

Sonderkommando, 404, 572 Schmitzhöfen, SS-tiszt, 700 Schnabel, Ernst, 764 Schneider, "Wilhelm, 544 Schnitzer János, 340, 343, 366 Scholz, Rudi, 106, 1035 Schonfeld N., 589 Schön Dezső, 187, 485 Schönberger Dezső, dr., 691 Schönberger E., 589 Schönwald Miklós, dr., 594 Schönwirth I._} 589 Schönzierer, SS-tiszt, 572 Schreiber Jakab, 711 Schreiber Robert, 1118 Schrey Mária Ágnes, 759 Schroeder, Kurt Freiherr von, báró, 538

gróf, 161 Schulmann Henrik, 707 Schulte, Eduard, dr., 772, 801 Schumann, Horst, dr., 1276, 1293 Schumbérg, Emil, dr., 397 Schumer, Charles E., 1241

Schwalb, Nathan, 99, 106, 115, 776, 786, 1023, 1049, 1053, 1057, 1108, 1115, 1219-1221, 1242 Schwanenberg Jenő, 761 Schwarcz Arnoldné, 762-763 Schwarcz Gyula, 67 5 Schwarcz József, 590 Schwartz, amerikai hírszerző tiszt, 1034

Schwartz Béla, 717 Schwartz, Benjamin, dr., 487 Schwartz Helen, 589 Schwartz István Mihály, 1285 Schwartz, Joseph J., dr., 1034, 1048,

1053-1054, 1109, 1236 Schwartz Mór, 672 Schwartz Piroska, 589 Schwartz Zoltán, 609 Schwarz Vilmos, 680 Schwarzbart, Ignacy, dr., 770-771,

1054-1055,1084 Schweiger R, 594 Schweitzer József, 758 Schwimmer A., 589 Schwimmer Jenő, 615 Scitovszky Béla, 198 Sebestyén András, 474 Sebestyén Imre, 680 Sebestyén József, 896 Sebestyén Pál, 975-976, 978, 980,

603, 782 Sefesik György, 35 Segalowitz, Benjamin, dr., 773-774, 801, 1221 Segelstein, a munkácsi Zsidó Tanács

428, 548, 556, 686, 695 Sepsey Tamás, 1259 Serédi Jusztinián, 122, 150, 181, 426, 471-472, 502, 658, 662, 674, 786-787, 806, 850, 856, 1017, 1125-1130, 1133, 1135-1140, 1144-1146, 1150-1153, 1164, 1170, 1302, 1315; Serédi-Sztójay-megegyezés, 472 Serényi Miklós, gróf, 919-920 Seress László, 363

Shapiro, Abraham Duber Cahana, 799 Shemer, Dan, 1114 Shertok (Sharett), Moshe, 792, 1038-1039, 1060, 1064, 1106, 1109, 1203-1206, 1212, 1221, 1236-1237; Sharett-kormány, 1060 Shmueli,Yechiel, 1062 Shnur, Shimon A., 361 Shvoy Lajos, 660, 1141 Siegel, Uri, 1111 Siegfried, Elek, 1108 Sigray Antal gróf, 16, 121, 132, 254,

Silberg, Moshe, 796, 808, 1065, 4114 Silberschein, Abraham (Adolf), dr., 114, 698, 779-780, 1108, 1110, 1243, 1220, 1242 Silberstein Izsó, 627 Silverman, Sidney, 1202, 1209 Sima, Horia, 991

Simcha Hunwald (Kühne János), 1101 Siménfalvy Árpád, 423 Siménfalvy Sándor, 198, 201,

Simon, csendőr százados, 695, 715 Simon Ákos, dr., 597 Simon Elemér, 886, 1127

Lipót), 485 Simonfay Lajos, 762 Simonyi Iván, 9, 32, 1122 Simonyi-Semadam Sándor, 18, 22, 24, 28

Simor Dezső, 1283 Simovias, Dusán, 176 Simpson, Felix T, 1287 Singer Ephraim (Ferenc), 623 Singer Ernő, 615 Singer István, 762 Singer Max, 367 Singer Pál, 660

Singer Zoltán, 363, 606, 609, 623 Sinka István, 69 Sipos Géza, 761 Sipos Tibor, 285 Sipprelle, Dudley G., 484 Siskái, rendőrtiszt, 688 Six, Franz A., 396, 405 Skorzeny, Otto, 903, 905, 908,

962-964, 1294 Slachta Margit, 219, 1125, 1150 SlamovitsW, 590 Slavik, Heinrich, dr., 113 Smilovits M., 590 Smolka Henrik, 610 Smuts, Jan, 14 Socol, Aurel, dr., 1008, 1113 Sohlman, moszkvai svéd nagykövet,

1189 Solleder, 401 Soltész István, 18, 35 Solymosi László, 198 Solymossy János, 487, 929, 932-933,

426, 489 Somló Endre, 474 Somló Sándor, 667, 676 Sommer, Arthur, 773-774, 801 Somogyi Béla, 18

Somogyi Frigyes, 660 Somogyi Henrik, 739 Somogyváry Gyula, 489 Somogyváry Kálmán, 541 Somssich Béla, 759 Sonnefeld, Sonia, 1189 Sonnleithner, Franz, 254, 286 Sónyi Hugó, 292, 898 Soós Géza, dr., 788, 792, 1079,

1117-1118 Soós István, 611 Soós Károly, 117 Sorban, Raoul, 1008, 1113 Sós Edith, 466 Sós Endre, 95 Sótonyi Gábor, 416 Sotzki százados, 627 Sova tábornok, 997 Söderblom, S., 1188 Spányi Márió, 259, 260 Speer, Albert, 335-336, 365, 385-386, 392

Spellman, Francis J., 1150, 1209 Spiegel Izsák, 679 Spiegel, Yéhuda, 589 Spira György, 367 Spira Ignác, 572 Spitz A., 589 Spitzer József, 657 Splényi István, báró, 542 Sponer Rudolf, 361 Springmann Sámuel, 103, 106, 114, 218, 480, 769, 800, 1024, 1026, 1033, 1104, 1237 Spranz József, 368, 674 Sréter Ferenc, 949 Sréter János, 607 Starnberger Rezső, 762 Stanley, Oliver, 1203 Stapenhorst, SS-tiszt, 539-540 Stark Tamás, 1281 Steckl Adolfhé, 1154 Steengracht von Moyland, Gustav,

Steiger, Alois, 1054 Steiger, W von, 1282 Stein Ferencz, 684 Stein Gyula, dr., 712 Stein László, 939 Stein Sándor, 695 Steinberg Edith, 588 Steiner, 1241 Steiner Emil, 733 Steiner, Ervin, 785 Steiner, Hans, 988 Steiner Gyula, 730 Steiner Judit, 759 Steiner László, 612 Steiner Mihály, 576 Steiner Sándor, 565 Steinerné, Ervin Steiner felesége, 785 Steinhardt Géza, 972, 1037, 1106, 1237

1207, 1230, 1234 Steinitz Imre, 729 Stella Adorján, 351, 926, 1088 Stemmer László, 357. Stepán László, 221 Sterling, Paul lásd Szalai Pál Stern Árpád, 591 Stern B., 589 Stern Edmund, 701 Stern H., 589 Stern Hermann, 105 Stern István, 762 Stern József, 701 Stern Lajos, 205, 769 Stern Leó, 105 Stern Manó, 939 Stern Márton, 712, 1283 Stern Samu, 36, 46, 77, 83-84, 90, 99, 403, 109-110, 112, 148, 421, 427, 431, 433—435, 437, 441, 443-444, 446-448, 451, 457, 460, 464-465, 469, 475, 477-479, 483-487, 494, 496, 584, 639, 651, 666-667, 676, 780-781, 786, 804, 819, 861-862, 866-867, 869, 883-894, 897-898,

1057, 1108, 1111-1112 Sternbuch, Recha, 1108 Sternbuch, Yitzhak, 1057, 1108, 1242 Sternfeld, Mikulás (Miklós), 790 Stettinus, Edward R., 1200, 1229, 1237

475-479, 486-488, 862, 866-867, 873, 877, 880, 894, 895, 911, 926, 929, 932, 943-944, 958-960, 965, 970, 1022, 1186, 1231, 1253, 1282-1284, 1314 Strachan, N. J., 1105 Strasser Dezső, 817 Strasser Sándor, 717 Straub Sándor, 968 Stroschneider, SS-tiszt, 602 Sturm Dénes, 368 Suchy Dezső, dr., 607 Suhr, Friedrich, 257 Sulzberger, Arthur Hays, 1235 Sulyok Dezső, 223 Surján László, 1319

Szalai Pál, 955, 958-960, 972, 1076 Szalai Tibor, 1118 Szálasi Ferenc, 59-60, 62, 64-66, - 70-71, 100, 113, 124-126, 150, 169, 172, 181-182, 187, 278,

349-351, 365, 409-411, 415-416, 421-422, 426, 475, 477, 858, 863-864, 866, 868, 889, 893, 900-903, 906-908, 911-914, 918-919, 925, 927-928, 930-932, 936, 938, 949, 952, 961-967, 969, 972, 985-986, 1000-1001, 1019, 1022, 1041, 1070-1071, 1085-1086, 1111, 1145-1146, 1151, 1172, 1182, 1187, 1191, 1269-1271, 1290-1291, 1295, 1307; Szálasi-kormány, 181, 349,

350-351, 415, 513, 515, 863-864, 911, 914, 918, 932, 961-962, 967, 1000-1001, 1173, 1181, 1187, 1193, 1240,1269-1270, 1290, 1295; Szálasi-korszak, 416, 426, 542; Szálasi-puccs (1944. október 15.), 100, 113, 187, 249, 411, 518, 531, 715, 817, 821, 840, 858, 863-864, 868, 893, 904, 906, 908-909, 964-965, 969, 985-986, 1019, 1022,1041,1051,1080, 1085, 1086,1088, 1092, 1119, 1148, 1180, 1191, 1291; Szálasi--! Rotta-tárgyalás, 964

830, 848, 962, 1271 Szathmári E., 1228 Szathmáry Lajos, 423 Szatmári Endre, 543 Szaulich Károly, 366 Szávay (Szlávits) Sándor, 964 Szebényi Endréné, 970 Széchenyi Endre, 423 Széchenyi Lajos, 64, 72, 187 Szeder Ferenc, 1284 Szeder János, 63

932, 946, 958, 965 Szehor Pál, 636 Székács István, 687 Székely Dezső, 480 Székely Endre, 673 Székely György, dr., 739 Székely Imre, 110 Székely István, 680 Székely Jenő, dr., 685 Székely József, 602 Székely Magda, 1314 Székely Mária, 787

1076, 1306 Széli József, 64 Szelóczky Géza, 414 Szemere Manó, 707 Szemere Samu, 1284 Szemes Mihály, 1273 Szemző Flórián, 891 Szendrő Károly, dr., 673 Szendrődy, dr., ungvári városi aljegyző, \ 567, 654 Szenes Béla, 1084 Szenes Hanna (Anikó), 1084, 1085, 1086

1154, 1313-1315 Szenkovich Dénes, 541 Szennik László, dr., 1076 Szent-Györgyi Albert, 238, 379 Szent-Iványi Gábor, dr., 618 Szent-Miki ósy István, 1079, 1117 Szentandrássy András, 920, 1101, 1174

Szentandrássy Pál, 569 Szentgyörgyi Lajos, 357, 543 Szentirmay Gyula, 593 Szentiványi Domokos, 1079 a Szentiványi Lajos, 489

Szentkatolnay-Reintz Dezső, 332, 363 Szentkláray Emil, 198 Szentkuti Andor, 603 Szentmiklóssy Andor, 195, 240, 253,

811-812, 814, 818, 1159 Szép Ernő, 31 Szerb Antal, 1306 Szerdahelyi Elek, 363 Szerényi József, dr., 623 Szigethy Sándor, 761

461 ,,482, 676 Szilágyi László, 860, 888 Szilágyi Sándor, dr., 1154 Szilassy László, 689 Szilasy György, 1316 Szinyei Mer se Jenő, 379 Szinyei-Merse, 933, 938 Szirt Miklós, 941 Szita Szabolcs, 766 Szivessy Lehel, 713 Szívós Sándor, 1289 Szlávy László, 423, 607, 663 Szmick Viktor, 538 Szmolenszky László, 610 SzoferManó, 615, 627 Szofer Mór, 569 Szojka Kálmán, 198 Szokolai, rendőrtiszt, 688 Szokolits Ferenc, 340 Szolzsenyicin, Alekszandr, 1232 Szombathelyi (Knauz) Ferenc, 195, 207-208, 210, 213, 219, 248, 254, 310, 314, 321, 328, 336-337, 357, 359, 361, 375, 377-378, 391-392, 427, 1272, 1274 Szongott Edvin, 730, 757 Szoó Tibor, 572, 592 Szőke Antal, 1273 Szőke Jenő, 198 Szőke Lajos, 939 Szöllősi István, 613 Szőllősi Jenő, 303-304, 931, 962, 967,

1146, 1270-1271, 1290 Szőnyi Márton, 1118 Szörényi (Reischl) Emil, 964 Szörtsey József, dr., 46 Sztálin, JoszifVisszarionovics (Dzsugasvili), 13, 1041, 1188, 1217-1218, 1299, 1300-1301, 1314

1149, 1154, 1161 Sztepan metropolita, 1126 Sztójay (Sztojakovics) Döme, 71, 131-132, 135, 169-170, 174, 176, 187-188, 217, 231-237, 243-244, 251, 253-254, 257, 261, 263-264, 266, 273-274,281, 285, 343, 348, 378, 381-383, 386, 388, 390, 409-410, 412, 414-415, 420, 422, 425-426, 428, 444, 471-472, 490, 493, 496, 499-500, 502, 511, 514, 519, 521, 524, 536-537, 539-540, 560, 586, 631, 633, 649-650, 655, 662, 665, 674, 695, 701, 793, 822-824, 829, 831, 833-834, 840-844, 846-847, 851, 856, 859, 865, 867-868, 871, 875-876, 886-888, 892, 894-897, 900, 975-976, 986-987, 990, 999, 1005, 1014, 1017-1019, 1069, 1081, 1105, 1127-1130, 1134-1135, 1137-1139, 1141, 1146, 1148, 1151-1152, 1158, 1166-1167, 1169-1171, 1175-1178, 1182, 1191-1192, 1211,1227-1228, 1230, 1259, 1270-1271, 1290-1291, 1295; Sztójay-kormány, 71, 131, 187, 214, 381-383, 404, 408-409, 412, 414-415, 422, 428, 444, 490, 493, 499-500, 511, 519, 521, 524, 536, 607, 610, 631, 649-650, 831, 846, 856, 859, 867-868, 875, 896-897, 975, 990, 999, 1014, 1017-1019, 1081, 1105, 1127, 1146, 1166,1169, 1175-1176, 1182, 1259, 1270-1271, 1290, 1295; Sztójay-korszak, 343, 1148; Sztójay-Luther megbeszélés (1943. január 14.), 263 Sztojka László, 605 Sztoljarov, Nyikolaj, 1190 Sztranyavszky Sándor, 45, 134, 136 Sztrulovits Béla, 589 Szurday Róbert, 69

Szurmay Sándor, báró, 359 Szűcs István, 423 Szűcs János, 739 Szüllő Géza, 211

Szűrös Mátyás, 1308, 1311, 1319 Szüsz Arthur, 452 Szvatkó Pál, 379, 489 Szviridov, szovjet altábornagy, 284

578-579, 597, 651 Tálas András, 340, 343, 367 Talmon, J. L., 796, 808 Talos Mátyás, dr., 615 Tamás Elemér, 474 Tamás Lászlóné (sz. Barró Jolán), 972 Tamási Lajos, 605 Tamási Virga Imre dr., 96 Tamásy Károly, 597/609 Tamir, Shmuel, 783,804, 1060-1065, 1112

179, 490, 1137 Tauber, Eberhard, 647 Tauber László, dr., 933, 946 Taubesen, Zwi, dr., 1183, 1231, 1242 Tavas István, 715 Taylor, Myron C., 1163 Taylor, Telford, 1061 Teichmann Efra (Agmon), 1089-1091 1120

779-780, 803 Teitelbaum Joel, 1046 lekeres Lajos, 727 Telbisz István, 714 Telbisz Miklós, 658 Teleki Béla, gróf, 227, 735 Teleki Ernő, 1224 Teleki Géza, gróf, 1283 Teleki Gyula, 1193 Teleki Mihály, gróf, 136, 179, 963 Teleki Pál, gróf, 16, 19, 28-29, 38, 72 84, 120, 132-134, 137-141, 145, 150, 153, 155, 157-159, 161, 169-174, 176-179, 181-182, 184, 186-187, 189, 191, 193, 215, 222, 288, 294, 299, 302, 304, 1079; Teleki-kabinet, 84, 141, 158, 179, 215,288,299 Teleszky János, 31 Temesváry László, 692 Temple,Wliam, 1209 Tepsich Pál, 729 Tergina Irén, 265 Ternyák Csaba, dr., 1320 Tersztyánszky Jenő, 413 leveli János, 613 Thadden, Eberhard von, 243, 252-253, 258-261, 265-266, 272-273, 397, 399, 406, 499, 519, 546-547, 588, 631-632, 637, 642-643, 646, 651-653, 841-842, 967, 974-975, 978, 980, 986, 998, 1009, 1192, 1277

Theunis, Edouard, 1164 Thomsen, Hans, 1184 Thuránszky László, 432 Thuránszky Pál, 237, 254, 478, 573, 650

Thurzó György, 554, 566-567 Tildy Zoltán, 490, 1079-1080 Tildy Zoltánné, 897 Tímár György, 1259 Tíso, Josef, 376, 391, 770 Tiso, Stephan, 1003, 1006, 1010 Tisza Kálmán, 7, 12, 33 Tito, Joszip Broz, 220, 450, 563, 576, 682, 721, 905, 994, 1084, 1090; Tito-féle partizánmozgalom, 905; titoista erők, 1077, 1118 Tittmann, Harold H., Jr., 1163, 1168, 1225

649, 660, 961, 1287 Toldy százados, 574 Tolnay Géza, 1227 Tomcsányi Kálmán, 432 Tomcsányi Vilmos Pál, dr., 218, 555,

567, 586-587 Tónay Aladár, 692 Toperczer Ferenc, dr., 613 Torma Frigyes, 340, 343, 366 Tornai József, 1308, 1318 Toronyi Károly, 361 Torzsay Lénárd, 417 losch Nándor, 363 Tost Gyula, 904, 908 Tost László, 592 Tóth András, 506 Tóth Béla, 691-693, 695, 696,

712-714,716-717, 1153 Tóth ^rnő, 727 Tó'th István, 1118 Tóth János, 1173 Tóth József, 613 Tóth Judit, 1314 Tóth Lajos, dr., 570-571

460-461, 469, 472-475, 481, 485, 487-788, 806, 817, 897, 1138-1139, 1152,1154, 1169 Török Sándorné, 461 Tövisváry Brúnó, 365 Traum János, 1269 Trebitsch Márkus, 947 Trencsényi József, 575 Trenker, Alfréd, 402, 406, 490, 1294 Triska, Helmut, 396 Trobits Miksa, 453, 499 Trümpy, Curt, 1055 Tuka, \bjtech (Béla), 270, 770, 800,

1003, 1010, 1027 Tukats Sándor, 423, 691-692, 713 Tulok József, 733 Turcsányi Béla, 113,1223 Túróczi-Trostler József, dr., 452 Turóczy Zoltán, 575, 1124, 1152 Turvölgyi Albert, 531, 544 Tyler, Royall, 238, 390 Tyrnauer Márk, 674

Ubrizsi Pál, 491, 515, 850 Udvari József, 607 Ugray Gábor, 415 Uhl Antal, dr., 265 Újfalussy, rendőrtiszt, 574 Újlaky László, 729 Újpétery, diplomata, 540 Újszászy István, 216, 219, 390, 490, • 514, 1080, 1105 Újvárossy Dezső, 346, 368 Újváry Sándor György, 923, 966, 1088, 1120, 1173-1174, 1227; Újváry-csoport, 1088 _; Ulain Ferenc, 35, 46 Ullein-Reviczky Antal, 242, 249, 422, 888

Ullmann család, 108 Ung Jenő, 572 Ungár Aladár, 487 Ungár Béla, 574 Ungár Jenő, 84, 109, 480 Ungár Sándor, 714, 739, 939 Unger Gyula, dr., 480 Urach, Fürst, 647

Uray László, dr., 422, 556, 635-636 Urbán Gáspár, báró, 696 Urbán László, 602-603 Uri Gyula, 613 Utassy Loránd, 962 Uziel, Ben-Zion Meir, 1168

V Domokos György, 1317 Vadászy István, 413, 417 Vági József, dr., 452, 516, 1284 Vágó Béla, 185, 1103 Vajai Imre, 610 Vajay Sándor, 609 Vajda Ármin, dr., 656 Vajda István, 612 Vajda Lajos, 516 Vajkai Rose Marié, 1173 Vajna Ernő, dr., 959-960, 1188 Vajna Gábor, 406, 863-864, 912-914, 919, 932-933, 944, 950-951, 960, 962-965, 968, 970, 1270-1271, 1290

Vajta Ferenc, 54, 158 Valas György, 515 Valentin, Hugó, 1184, 1230 Valkó Erzsébet, 625 Valló István, 658

Varga Béla, 113, 484, 490, 1144, 1153 Varga, Ecaterina (Katalin), 885 Varga Imre, dr., 461, 666-667, 677, 1086

főispánja, 759 Vas Béla, 760 Vas István, 1306 Vas János, 739 Vas Lajos, 477, 944, 965 Vas Zoltán, 183, 355, 1117, 1284 Vasadi Vilmos, 873, 1231 Vásárhelyi János, 601, 621, 1151 Vásárhelyi Lajos, 939 Vásárhelyi László, dr., 585, 602,

850-851, 891, 1159 Vasek, Anton, dr., 1010 Vasiliu, Constantin, 997 Vassányi István, 414, 459-461 Vastagh, dr., 573 Vasvári, csendőr alezredes, 572 Vaszary, színházi rendező, 651 Vattay Antal, 904, 908, 963 Vattay Ferenc, 417

Veesenmayer, Edmund, dr., 214, 221, 240-242, 247, 253-254, 261, 266, 268, 273, 278, 368, 372, 378,

383-384, 386-387, 389-391, 393, ' 395-397, 399-400, 405-410, 412, 422, 425, 429, 491, 496, 503, 506, 514, 516-517, 519, 523, 536-539, 544, 546, 554, 556, 582, 586-587, 589, 595, 622, 631-633, 638, 640-642, 646, 651-654, 670, 674, 676, 706, 718, 754, 763, 781-782, 823, 834, 837, 841-844, 846-848, 856, 867-868, 871, 873-874, 883-884, 886, 888-890, 895-897, 899-901, 903-906, 908, 913-914, 919, 961, 963-967, 971, 974-977, 983-987, 990, 998, 1003-1005, 1010, 1018, 1034, 1069, 1080, 1118-1119, 1159-1160, 1177-1178, 1182, 1184, 1192-1193,1211, 1227-1228, 1230, 1269, 1271, 1275, 1280, 1291, 1293-1294] első magyarországi küldetése, 242; második magyarországi küldetése, 247; Veesenmayer-per, 391; Veesenmayer-Szálasi-egyezség, 964 Végh A., 594 Vekárdi, hadnagy, 885 Vékás Jenő, dr., 605, 622 Velics László, 274, 888 Vendrovszkij, Dávid, 1232 Verebély Tibor, 920, 1227 Veres Lajos, 619

Veres Péter, 69, 1263, 1286, 1296 Veress D. Csaba, 756 Veress Lajos, 904 Veress László, 238, 252 Verhovay Gyula, 9 Verolino, Gennaro, 793, 808, 1166, 1226 Versényi Jenő, 658 Vértes Andor, dr., 710 Vese (Wesel) Imre, dr., 734 Vető György, 679 Vida család, 108 Vida János, 608 Vida Jenő, 69, 101, 252, 387

Wachtenheim Mária, 588 Wachtenheim Róza, 588 Wagner, német őrnagy, 204 Wagner Gyula, 363 Wagner, Horst, 242, 244, 252-253, 260, 397, 399,406, 546, 638, 844, 884, 965, 984, 998, 1009-1010, 1159, 1229, 1237, 1277 Wahl Henrik, 1185 Wahl Hugó, 1186 Waldbauer Imre, 1076 Waldmann, a debreceni Zsidó Tanács

Wallenberg, Axel, 1184 Wallenberg, Gustav Oscar, 1184 Wallenberg, Knut, 1184 Wallenberg, Raoul Oscar, 483, 865, 920-921, 926, 931-932, 936, 938, 960, 971, 1111, 1184-1190, 1202, 1230-1233, 1300 Waller Sándor, dr., 591 Warlimontj Walter, 376 Warren, George, 1234 Wawrzyniakj dr., 113 Weber, Max, 89 Wedgewood, Josiah C., 35 Wehner, Cornel, 1224 Weibgen, dr., 401 Weichs, Maximilian von, 247, 361,

377, 394 Weil Sraga, 1090 Weinberger Emanuel, 622 Weinberger házaspár, 1113 Weinberger Manó, 606 Weinberger Miksa, 689 Weinberger (Carmilly) Moshe, 1063 Weinberger Mózes, 603-604, 1008,

1090, 1112-1113 Weinberger Pál, 623 Weinberger Samu, 606 Weiner Jenő, 939 Weinstock Samu, 574 Weinzinger Ferenc, 464, 483 Weiser Józsefné, 515, 652 Weismann Fanny, 588 Weiss Alfonz, báró, 90, 108, 535, 545 Weiss Dov, 1023

438, 1104 Weiss Eszter, 590 Weiss Jenő, báró, 532, 544 Weiss Jenőné (sz. Geitler Anna), 544-545

Weiss Manfréd család, 535, 544, 843, 1020 . Weiss Manfréd, 533, 546, 1231 Weiss Pál, dr., 689

Weiss Sándor, 1056, 1104, 1107-1108 Weisshaus Aladár, 1117 Weissmandel, Michael Beer-Dov, 438, 479, 777-778, 785, 787, 791, 803, 805, 869, 1027-1029, 1041, 1048, 1104, 1108, 1111, 1210 Weissmann, I., 1190, 1233 Weisz Albert, 624 Weisz Anikó, 673

1091, 1101 Weisz Emil, 589 Weisz Endre, 939 Weisz Ferenc, 679 Weisz H., 763 Weisz Hédi, 590 Weisz Izidor, 589 Weisz Izsák, 590 Weisz Jenő, dr., 621 Weisz József, 679 Weisz Júlia, 1110 Weisz Károly, 714 Weisz Maikáné, 712 Weisz Márton, 674 Weisz Mór, 492, 574, 969 Weisz Oszkárné, 673 Weisz S., 622

Weisz Sándor, dr., 604, 621 Weisz Simon, 761 Weisz Yehuda, 1091 Weizmann, Chaim, dr., 540, 792, 1036, 1040, 1106, 1115, 1203-1205, 1221, 1235-1236, 1239-1240; Wizmann-dossziék, 807 Weizsäcker, Ernst von, 188, 233-234,

251, 253, 399, 987, 993, 1225 Welisch Jenő, 761 Welles, Sumner, 774, 802 Weltner János, 661 Wennholz, Gestapo-főnök, 610, 612 Weress Jenő, 605-606 Werkmeister, Karl, 213, 249, 251, 254, 405, 1294

Werth Henrik, 132, 136, 160-161, 184, 186, 194-195, 199, 216, 292, 297, 302, 359 Wertheimer Edit, 762-763 Wesel Imre, 480, 516 Wetzler, Alfred (Josef Lanik), 785-786,

Wiesenthal, Simon, 765, 1315 Wiesner, német őrnagy, 280 Wilhelm György, dr., 351, 1088, 1161 Wilhelm Károly, dr., 433, 438, 441, 460, 465, 475, 477-478, 484, 498, 515, 596, 817, 861-862, 866, 869, 871, 910, 944, 965, 1022, 1030, 1088, 1137, 1161, 1283 Wilhelm Lajos, dr., 692 Wilson, Thomas Wiodrow, 24 Winant, John G., 1230, 1239 Windholz Erzsébet, 483 Windischgraetz Lajos herceg, 36 Windt Ilona, 466

Winkelmann, Otto, 386-387, 390, 393, 399-402, 404-407, 419, 427, 490, 514, 534, 537, 545-546, 631, 745, 843, 874, 890, 896, 901, 903, 913, 919, 924, 963-964, 966, 970-971, 1018, 1034, 1103, 1177-1178, 1269, 1271, 1279, 1293-1294 Winkler Ernő, 577, 721, 756 Winkler Menyhért, 589 Winkler Stefánia, 591 Winninger (Duftel) József (Józsi), 106, 374, 782, 786, 1023, 1029-1030, 1032,1035-1036 Wintant, 1236 Winter Jenő, 360 Winter Jenő felesége, Olga, 360 Winter, dr., a bíborosi testület

1107, 1204, 1221, 1237 Wisliceny, Dieter von, 99, 281-283, 285, 346, 385, 404, 407, 431, 433, 437-438, 447, 451, 469, 478-479, 485, 491, 493-494, 499, 515, 522, 558, 578, 603, 633-634, 639, 648, 660, 764, 770, 778-779, 783, 793, 795, 803, 869, 898, 925, 1002, 1004-1005,1010, 1016, 1022, 1026-1030, 1032, 1043, 1045, 1048, 1104, 1110, 1279, 1294; látogatása Budapesten, 281 Wittmann Márton, 758 Wodianer Andor, 540, 888 Wohlgemuth, Joseph dr., 97 Wolf, Eichmann-Sonderkommando, 404

Wolf Mátyás, dr., 678 Wolff Károly, 19 Wolh András, 624 Wollheim, Norbert, 1288 Wormann, 993 Worthington, Peter, 715 Wörmann, Ernst, 271 Wünnenberg, SS-tiszt, 401 Würzburger Emil (Mendl), 568 Wyler, Marcus, 1050-1051

Zabransky, Friedrich, 545 Zách Emil, 356 Zacsek Gyula, 1316 Zádor Lajos, 761 Zadravetz István, 16, 1123 Záhonyi százados, 554 Zákány Gyula, 1123 Zakariás Dénes, 198 Zala Tamás, 1306 Zalán (papírgyáros), 734 Zalántay János, 615 Zalasdy (Zalostyál) Ferenc, 642, 653, 710

Zombory Gyula, 683 Zomorjai János, 606 Zöld József, 689 Zöldi László, 486 Zöldi Márton, csendőr százados, 208-209, 213, 221, 248, 347, 556, 578, 595, 635, 639, 662, 829, 887, 1272, 1274-1275. Zöldi Márton, író, 31 Zöpf, Wlli, 267, 274 Zuckerman, Yitzhak, 801 Zurányi Rudolf, 415 Zürcher, Peter, dr., 1181 Züszmann Alfréd, 1283 Zygielbojm, Szmul, 770-772

Zsedényi Béla, dr., 1283 Zsigmond János, 616 Zsirkay János, 35 Zsoldos György, 361-362 Zsoldos Jenő, 95

579-580, 592, 663 Abaújkér, 592 Abaújszántó, 592, 663, 675 Abaújszinna, 592 Abda, 343, 671 Abony, 300, 411, 691, 738 Ács, 659, 663 Ada, 178, 683 Ádánd, 729 Adelaide, 899 Adriai-tenger, 60 Afrika, 245 Ajak, 576, 593 Ajka, 730 Ajkarendek, 730 Aknasugatag, 591 Aknasugatagi járás, 570 Aknaszlatina, 142, 619 Ákos, 623 Alag, 762 Alap, 721 Alattyán, 740 Albertfalva, 820, 920 Aleppó, 1038, 1106 Alexandria, 1151 Alexandria (Virginia állam), 1232 Alföld, 79-80, 96, 1019 Algéria, 1056, 1229 Álmosd, 593 Alőr, 622, 628 Alsó-Duna, 967 Alsó-Ilosva, 622 Alsö-Pásztej, 566

Alsó-Szopor, 623 Alsó-Wkó, 623 Alsóábrány, 674-675 Alsóapsa, 142 Alsóbisztrai járás, 568 Alsócéce, 592 Alsódabas, 738 Alsógöd, 491 Alsóhidegpatak, 568 Alsólendva, 721 Alsónémedi, 884 Alsópáhok, 762 Alsópetény, 661 Alsóresznice, 575 Alsóróna, 571 Alsóság, 761 Alsósimapuszta, 593 Alsószinevéri járás, 568 Alsóújlak, 726 Alsóverecke, 142 Alsóvisó, 165, 571 Alsózsolca, 675 Alt Aussee, 407 Altona, 400

Amszterdam, 266, 274, 708 Anarcs, 576 Ancona, 1118 Andornaktálya, 675 Andráshida, 761

Apácatorna, 730 Apagy, 574 Apanagyfalu, 622 Aparhant, 720 Apátfalva, 679, 694,707 Arad vármegye, 16 Arad, 16, 42, 898, 993-995 Aranyosmeggyes, 165, 609 Aranyszentmiklós, 604 Ardod, 568

Auschwitz, 81, 94-95, 102, 258, 261, 273, 280, 282, 284, 346-347, 362, 415, 436, 442-443, 460, 470, 479, 491, 493, 505, 515, 521-522, 573, 575, 577, 583, 585, 601, 608, 616, 618, 632-633, 638, 640, 642-643, 648, 650-652, 659-660, 662, 664, 669, 673, 680, 683-684, 688, 691, 695, 697, 699-701, 708, 716, 718, 721, 731, 733, 735, 741-743, 745-746, 754, 762-767, 769, 771, 777-779, 781-795, 798, 802-806, 831-832, 843, 849, 851, 863, 865-866, 894, 947, 967, 970, 981, 1003, 1006, 1008, 1010, 1015, 1020, 1022-1023,1028-1029, 1031, 1035, 1037-1038, 1041, 1047-1048, 1053, 1057, 1062-1063, 1065, 1069, 1077-1078, 1086, 1088, 1090, 1106, 1108, 1110, 1112-1113, 1116, 1118, 1120, 1126, 1150, 1159, 1165, 1176, 1203, 1208-121 % 1219, 1221, 1226,

1231, 1237-1239, 1247, 1259, 1275-1279, 1288 Auschwitz-Birkenau, 1028, 1110 Auspitz, 1047

Ausztria, 10, 12, 25, 34, 78, 84, 100, 105, 113, 126, 144, 154, 175, 177, 197, 218, 278, 391, 403, 407, 411-412,544,659-660,684-685, 691, 695, 697-700, 717-718, 919, 981, 1044, 1050, 1244, 1247, 1264-1266, 1269, 1275, 1277-1280, 1287, 1311; megszállt, 1272 Avasfelsőfalu, 609 Avaslekence, 609 Avasújváros, .609

Bácsalmás, 684-687, 710 Bácska, 74, 111, 176-177, 206, 212, 219-220, 295, 305, 321, 333, 359, 491, 552, 576-577, 586, 642, 646, 682-683, 685, 687, 693, 708, 1118, 1245-1246, 1275 Bácskertes, 339 Bácsszentiván, 339

Baja, 102, 342, 423, 514, 577, 642, 651, 678, 682-685, 687, 699, 703, 710, 893, 1291; Gyalog utca, 684; Madách utca, 684; Malom utca, 684; Szent László utca, 684,-Várady érsek út, 684; Vörösmarty tér, 684

Bajorország, 285, 764, 908 Bakonybél, 758 Bakonykoppány, 758 Bakonytamási, 758 Baktalórántháza, 574 Balassagyarmat, 657, 661, 673, 703, 1291; gettó, 661; Hunyadi utca, 661; Kossuth Lajos utca, 661; Óváros tér, 661; Thököly utca, 661 Balaton, 719-720, 949 Balatonboglár, 102, 729 Balatonfőkajár, 34 Balatonfüred, 735, 737, 761 Balatonielle, 729 Balatonöszöd, 729 Balatonszabadi, 727 Balatonszárszó, 729 Balatonszemes, 729 Balf, 350, 936

219, 646 Bánffyhunyad, 165, 602, 628 Bánhegyes, 687 Bánhida, 516 Bánréve, 663 Baracska, 659

708; baranyai háromszög, 177 Baranya vármegye, 177, 720-721, 731 B arcánfalva, 165, 570 Barcika, 675 Bárcza, 572

Bárdfalva, 165, 570, 591, 628, 702 Bari, 1056-1057, 1084, 1118 Bars vármegye, 130, 655 Bártháza, 565 Basel, 1072 Batares,568 Bátaszék, 720, 730 Batiz, 609 Battonya, 687 Battonyai járás, 6793 687 Bátya, 678 Bátyú, 565, 568, 588 Bázel, 773, 1176 Beaune-la-Rolande, 265 Bécs, 13, 15-16, 29, 32, 34-35, 38, 54, 67,78, 81, 106, 129, 162-163, 169, 174, 213, 252, 343, 349, 376, 378, 380, 405-407, 484, 53^535, 545, 592, 634, 637, 656, 698-700, 717, 721, 754, 765-766, 899, 918-919, 924, 961, 1036, 1044, 1047, 1054, 1107, 1109, 1153, 1162, 1194, 1224, 1278, 1294; Kasteletzgasse, 700 Becske, 661

Bécsújhely, 59, 534, 754, 766 Bedegkér, 757 Bedőháza, 569 Begamér, 593 Beius, 995

Belgium, 261-264, 273, 386, 830, 974, 977, 981, 1015, 1164; megszállt, 261-262, 772 Belgrád, 13, 188, 335, 341, 397

Beregszász, 130, 564, 568, 589-590, 619, 634, 666, 702, 765, 824, 1267; Kont- és Vály-téglagyár, 568; Wisz-birtok, 568 Berettyóújfalu, 686 Bereznei járás, 568 Berezska Roztoka, 565 Bergen-Belsen, 260-261, 267, 343, 604, 621, 699-700, 754, 936, 980, 1010, 1047, 1049-1056, 1107-1108, 1110, 1190, 1275, 1291; Bevorzugtenlager, 261, 1056, 1110 Bergenye, 627 Berghof, 185 Berhida, 34

Berlin, 51, 97, 102, 116, 126, 132, 135, 155, 175, 187, 216-217, 224, 234-235, 257, 258, 261, 264-266, 269-270, 272-274, 277-279, 281, 316, 378, 396, 400, 402-404, 406, 410, 442, 532, 538, 544, 631, 646, 654, 742, 754, 770, 793, 798, 844, 890, 896, 898, 903-904, 913, 967, 971, 993, 998, 1008, 1018, 1027, 1030-1032, 1034, 1049, 1051, 1054, 1110, 1158, 1162, 1180, 1192-1193, 1195, 1205, 1212, 1224, 1236, 1265, 1271; Rauchstrasse, 398; Wühelmstrasse, 399

Bern, 238, 390, 514, 647, 653-654, 774, 788-789, 833, 836, 851, 888, 965, 996, 1158, 1160, 1163, 1176, 1181, 1197, 1200, 1202, 1212, 1219, 1221, 1224, 1226, 1229, 1236, 1242 Besszarábia, 101, 160-161, 167, 184,

Beszterce-Naszód vármegye, 81, 163, 165-166, 555, 587, 597, 610, 623 Besztercebánya, 271, 991, 1006;

611, 614, 626, 686, 697, 876 Biharnagybajom, 628 Biharpüspöki, 611, 625 Bikafalva, 627

Bor, 98, 228, 310-311, 335-341, 343-344, 353, 365-367, 740, 754, 994, 1020, 1046, 1083, 1274 Bordesholm, 399-400, 1294 Boriszov, 355 Borkút, 575

674-675 Borsodgeszt, 674-675 Borsodnádasd, 675 Borsodszemere, 675 Bosznia, 367, 708 Botiza, 571

754-755, 990, 1279 Bucsuszentlászló, 762 Budafok, 531, 738, 763, 820, 920 Budakalász, 739-741, 763 Budapest, 10, 14-15, 21, 31-34, 44, 49, 62, 64, 67-69, 73-74, 76-77, 80, 82-83, 86, 90, 94, 96-97, 99, 103-104, 106-107, 110, 113, 132-134, 137, 144, 148-149, 152, 154, 166, 176, 182, 188, 195-197, 202, 205, 207, 210-212, 216-219, 222, 230, 232-233, 237-238, 244, 247-249, 251, 253-254, 257-259, 264, 272, 279, 281-283, 287, 296, 313-314, 322, 325, 336, 342-344, 346-351, 353, 358-359, 361, 363-365, 367, 370, 372, 374-375, 378-379, 382-383, 385, 387, 389, 392-393, 395, 402, 404, 406, 411, 413, 416-417, 421-423, 426, 428, 431, 433-434,436-439, 445, 451-453, 455, 461, 465-466, 468, 472-473, 475-479, 481, 484-485, 487, 489, 491, 493, 494-496, 503, 507, 511, 513, 515-516, 519, 523-524, 529, 531, 537-538, 541-542, 544, 546-547, 550, 555, 558-559, 561, 567, 577-578, 580-583, 588, 590, 592, 594-596, 604, 608, 610, 619-621, 624, 626, 631, 634, 637-638, 641-642, 643, 646-647, 652-656, 659-660, 662, 666, 672-673, 679, 693, 696, 698-699, 701, 706, 710, 713, 715, 718,721, 730-731, 737-742, 754, 759, 764, 767, 775-777, 779-784, 786-791, 793-795, 797, 802, 804, 807, 810-813, 815-821, 824-825, 832-843, 845-854, 856, 863-874, 876-879, 881-885, 888-892, 894-898, 902-907, 909-911, 913, 915, 918-922, 924, 926-937, 939, 941-944, 947-948, 949-950, 952, 955, 959-964, 966, 968-970, 972-978, 980-988, 1069, 1127, 1130, 1134-1135, 1141, 1145-1146, 1148-1149, 1152, 1154, 1157-1163, 1165-116é, 1169, 1171, 1173-1175, 1177-1192, 1194-1195, 1209, 1212, 1216, 1219, 1222, 1224—1225,1227-1234, 1236-1237, 1241-1242, 1244-1253, 1269, 1271, 1273, 1279-1280, 1282-1284, 1286, 1289, 1291-1292, 1294, 1296, 1300-1301, 1310-1315, 1318—1319; Abonyi utca, 351, 931;

Akácfa utca, 898, 939; Alma utca, 959, 972; Andrássy út, 930; Apostol utca, 965; Aréna út, 898; Aréna utca, 1045; Baross utca, 1075; Békés utca, 1075; Benczúr utca, 926; Bethlen tér, 110, 898, 946, 951, 953; Bethlen utca, 679; Bocskai út, 1045-1046; Columbus utca, 102, 110, 604, 936, 898, 1044-1045, 1062, 1085, 1225; Csáky utca, 898; Csányi utca, 933, 936; Damjanich utca, 102, 110j 952; Dob utca, 494, 936, 939; Dohány utca, 150, 911, 933, 937, 948, 952-954, 1318; Eötvös tér, 514; Eötvös utca, 952; Evetke út, 556; Ferenc körút, 958; Fő utca, 1085; Hollán utca, 968; Holló utca, 939, 943; Hősök tere, 839; Hungária.körút, 1092; Jókai utca, 898, 952; Kapás utca, 972; Károly király út, 933, 952, 968; Kazinczy utca, 939, 943, 945, 947-948; Kerepesi út, 914, 948; Király utca, 933, 937, 1149; Kisdiófa utca, 937; Klauzál tér, 932-933, 938, 948, 969; Klauzál utca, 969; Kossuth Lajos tér, 818; Légrády Károly utca, 952; Madách Imre tér, 933; Madách Imre út, 933; Magdolna utca, 102, 110, 202, 404, 1148; Máhr Jenő utca, 968; Mária utca, 1077; Markó utca, 626; Maros utca, 958, 972, 1145; Mérleg utca, 1074-1075; Mosonyi utca, 491, 932; Munkácsy Mihály utca, 1149; Nagyatádi Szabó István utca, 933, 936-937; Nagydiófa utca, 937, 943; Nagyfuvaros utca, 938; Nagymező utca, 856; Népszínház utca, 909, 1088; Nyár utca, 939, 942; Ó utca, 102, 110; Öntőház utca, 898; Pálfify tér, 972; Pálma utca, 984-985; Pannónia utca, 958; Pasaréti út, 901; Páva utca, 102, 110, 202, 898,

1148; Perczel Mór utca, 938, 1075, 1149; Podmaniczky utca, 810; Pozsonyi út, 466-467, 475, 866, 873, 929, 931-932, 947, 952, 968, 1070, 1178, 1186, 1231; Próféta utca, 856; Rákóczi út, 810; Rökk Szilárd utca, 415, 437, 447, 481, 491, 515, 578, 582-584, 811, 849, 851; Rumbach Sebestyén utca, 102, 110, 202, 911, 933, 936, 943, 948, 969; Semmelweis utca, 556; Síp utca, 112, 351-352, 407, 431, 455, 494, 879, 929, 938, 943, 950, 970, 1085; Soroksári út, 296, 515; Szabadság tér, 544, 955; Szabolcs utca, 102, 110, 202, 890, 946, 1148; Szent István körút, 466, 930, 968; Szent István park, 927-929, 968; Sziget utca, 952, 968; Szilágyi Erzsébet fasor, 1233; Tátra utca, 968; Teleki Pál utca, 938; Teleki tér, 909, 1088; Thököly út, 936; Újpesti rakpart, 968, 1194; Úri utca, 861; Üllői út, 740, 958; \&dász utca, 931, 953, 1069, 1071, 1101, 1178; Városház utca, 958, 1075, 1145; Városmajor utca, 958, 972; Visegrádi utca, 952; Vörösmarty tér, 513; Vörösmarty utca, 474; Wihrmann utca, 968; Víékerle Sándor utca, 1092; Wisseiényi utca, 111, 496, 854, 856, 936-937, 939, 944, 946, 951-953, 959, 971

Bukarest, 81, 190, 252, 627, 787, 833, 869, 988, 991-996, 1004, 1007, 1113, 1242, 1250-1251, 1282-1283, 1315

987-988, 992 Bulgária, 161, 185, 243, 268, 383, 824, 830, 834, 974, 976-977, 979, 981,991, 994, 1007, 1014, 1126, 1212, 1216, 1230, 1297 Buna (Auschwitz), 1288 Burgasz, 1212 Burgeisenberg, 350 Burgenland, 39 Bustyaháza, 575 Buza, 604 Buzsák, 729 Büdszentmihály, 574 Bükkszállás, 339

Cegléd, 70, 691, 738 Celldömölk, 34, 760 Celldömölki járás, 731, 734 Cered, 664 Cernauti, 992 Chelmno, 770 Cherbourg, 832 Chicago, 1232 Ciceu-Giurgesti, 606 Cigánd, 569 Cikolasziget, 671 Cirák, 760

Csajág, 727 Csákánydoroszló, 720 Csáktornya, 177, 576, 721 Csáktornyai járás, 576 Csákvár, 887 Csanád, 122, 1129, 1141 Csanád-Arad-Torontál vármegye, 679, 695, 711

Csanádapáca, 687 Csanádpalota, 679, 694 Csány, 662 Csap, 639, 1029 Csárda, 628 Császártöltés, 679 Csata, 659

Csehimindszent, 726 Csehország, 80, 105, 145, 830 Csehszlovákia, 13-14, 25, 52, 74, 80, 84, 100, 111, 126-127, 129, 131, 135, 141, 144-145, 152, 160, 175, 179, 197, 289, 406, 781, 804, 1002, 1196, 1245, 1251, 1275, 1279, 1295 Csékut, 730 Cseljabinszk, 355 Csenger, 574-575, 593 Csepel, 491, 496, 515, 738-739, 820,

896,943, 1117 Csepel-sziget, 740, 811 Csepreg, 733 Csepregi járás, 733, 760 Cserepovec, 355

1014-1015, 1297 Danzig (Gdansk), 159 Darmstadt, 397, 1293 Darnózseli, 671 Davidovka, 355

Debrecen, 84, 113, 252, 296, 348-349, 402, 417, 438, 480, 516, 543, 550, 558, 624, 641, 655, 677, 681-682, 686-689, 691, 697, 699, 704, 711, 827, 906, 952, 971, 1022, 1044, 1283-1284, 1291; Csapó utca, 689; Csók utca, 689; Hatvan utca, 689; József Kir. Herceg utca, 689; Monostorpályi út, 711; Serly téglagyár, 689; Simonfíy utca, 689; Szécsényi utca, 689; Zugó utca, 689; Zsák utca, 689 Dég, 727 Deges, 1003 Dejtár, 661 Dél-Afrika, 390, 1215 Dél-Amerika, 1202 Dél-Bukovina, 992, 1007 Dél-Dobrudzsa, 991 Dél-Erdély, 194, 585, 601, 621, 628, 800, 885, 982, 992, 995, 1007; megszállt, 278 Dél-Rhodesia, 1215 Dél-Somogy, 721 déltengeri szigetek, 1025 Délvidék, 55, 111, 156, 177-178, 189-192, 197, 206, 210-214, 216, 219, 221, 372, 556, 665, 677,

682-685, 691, 693, 702-703, 708, 710, 887, 963, 1077 Demecser, 574 Dengeleg, 604

Dés, 165, 168, 421, 586, 598-600, 605-606, 619, 622, 628, 703, 1008, 1103, 1113; bunguri erdő, 599, 605-606; Káhán-féle fatelep, 605; Kodor utca, 605 Desenfalva, 570 Dévaványa, 697 Devecser, 730

992 Doba, 730 Dobrudzsa, 185 Dolha, 568, 589 Dombegyháza, 687 Dombő, 142, 565, 569 Dombóvár, 720, 730, 757-758 Dombóvári járás, 730 Dombrád, 576 Domokos, 622 Domony, 918

352,360 Dőn-kanyar, 323 Dorog, 921 Dorohoi megye, 992 Dorosics, 326, 363 Dortmund, 400 Dömötöri, 726 Dömsöd, 739 Dragomérfalva, 165

Dragomérfalvai járás, 570 Drágszél, 678 Drancy, 265, 273, 990 Dráva folyó, 177, 683 Drégelypalánk, 661 Drezda, 1238 Drina folyó, 832 Dugdale, 1236

Duna, 206, 209-210, 558, 641, 677, 683, 719, 721, 740, 902, 905, 909, 918, 931, 946, 949, 953, 1181-1182 Duna-medence, 60 Duna—Tisza köze, 18 Dunaföldvár, 34, 730, 757-758 Dunaföldvári járás, 730 Dunagárdony, 220 Dunaharaszti, 762, 884, 918 Dunakiliti, 671

Dunántúl, 17, 20, 34, 79-80, 96, 561, 601, 604, 703, 714, 719, 732, 852, 918, 920, 1063, 1112 Dunapataj, 694 Dunapentele, 660 Dunaszeg, 671, 921 Dunaszentbenedek, 678 Dunaszentgyörgy, 758 Dunaszerdahely, 130, 657, 670, 703; Bacsák utca, 657; Csillag utca, 657; gettó, 657 Dunavecse, 738 Dunavecsei járás, 678 Dusnok, 678

Écs, 671 Ecséd, 662 Edde, 729 Edelény, 663, 674 Edelényi járás, 663, 674 Eger, 592, 657, 661-662, 673-674, 703, 1124, 1130, 1133, 1141, 1148, 1278, 1291, 1313; Álmagyar utca, 662; gettó, 661-662; Gólya utca, 662; Káptalan utca, 662; Patak utca, 662; Piac tér, 662; Szúnyog tér,

Egercsehi, 661-662; Egercsehi Kőszénbánya és Portlandcementbánya, 661 Egerháton, 623 Egervár, 726 Egri járás, 661 Egyed, 760 Egyek, 711

Egyesült Államok, 27, 139, 173, 188, 190, 195, 249, 265, 278, 285, 354, 370, 468, 561, 588, 672, 771, 776, 791, 802, 826, 832, 836, 888, 986, 1007-1009, 1025, 1031, 1034, 1036-1037, 1039-1041, 1050, 1057, 1109-1110, 1112, 1115, 1156, 1164, 1168, 1175, 1177, 1182-1184, 1194-1203, 1205, 1207, 1209-1210, 1213-1214, 1216-1217, 1224, 1227, 1230, 1232, 1235, 1239, 1245, 1250-1252, 1264-1265, 1272, 1275-1280, 1282-1283, 1287-1288, 1290-1291 Egyházasrádóc, 720 Egyiptom, 463, 1020, 1084, 1171 El Salvador, 788, 1009, 1176,

Eleki járás, 679, 687-688 Élesd, 611, 625 Encs, 592, 663 Encsencs, 574 Endrefalva, 661 Endrőd, 687, 697 Enese, 671

Enying, 34, 727, 756, 761 Enyingi járás, 552, 727 Eötvösfalva, 568-569 Eperjes, 638 Ercsi, 659-660, 672 Erdély, 11, 13, 15, 71, 74, 80-82, 85, 109, 111, 137, 141, 143, 153,

155-156, 159, 160-169, 172, 175, 177, 184-187, 194, 217, 298, 346, 368, 377, 443, 520, 543, 547, 561, 571, 585, 597-603, 659, 664-665, 703,765, 777,783,788, 827, 885, 923, 982, 993, 995, 1000, 1016, 1025, 1032, 1042, 1056, 1059, 1062, 1107, 1113, 1143, 1174, 1218, 1274, 1277, 1292; népessége, 163

Erdélyi Fejedelemség, 615 Erdőbénye, 569 Erdőd, 609 Erdődi járás, 609 Erdőszentgyörgy, 165, 627 Erfurt, 1036

gettó, 657; Rurzweil-téglagyár, 657 Érsekújvári járás, 656 Érsekvadkert, 661 Értény, 757

Essen, 1277; Schwurgericht, 1277 Esslingen-Mettingen, 405 Estoril, 1319 Észak-Afrika, 371, 1180 Észak-Amerika, 1202 Észak-Bukovina, 991-992 Észak-Erdély, 192, 282, 295-296, 299, 394, 419, 423, 471, 500, 505, 543, 547, 555, 557-558, 561, 569, 576, 585, 595, 597-628, 632-633, 635, 638, 641, 646, 648, 651-652, 655-656, 659, 664, 685, 697, 744, 754, 777, 783, 788, 794, 806, 822, 839, 885, 991, 994-996, 998, 1000-1002, 1008, 1016, 1024,} 1062, 1086, 1090, 1125, 1129, 1143-1144, 1183, 1244, 1250-1251, 1273-1274 Északi-Jeges-tenger, 355 Esztár, 717

Esztergom, 100, 122, 198, 296, 587, 659, 672, 839, 904, 949, 1112, 1138, 1146, 1151 Észtország, 160, 336, 977 Etes, 664 Etiópia, 62

Fehérgyarmat, 574-575, 594 Fejér megye, 416, 649, 655, 660, 961 Fekete-tenger, 1181, 1216 Feketeardó, 568 Feketelak, 604 Felixdorf, 754, 766, 1294 Felőr, 622 Felső-Ausztria, 403 Felsőábrány, 674—675 Felsőapsa, 142, 575 Felsőbánya, 598 Felsőbisztrai járás, 568 Felsőgalla, 659 Felsőnána, 758 Felsőnyék, 757 Felsőpatak, 624 Felsőpetény, 661 Felsőrak, 762 Felsőróna, 571 Felsősegesd, 729 Felsőszelistye, 165 Felsővisó, 143, 165, 421, 571, 628, 702

Felsővisói járás, 570, 591 Felsőzsolca, 675, 710 Felvidék, 74, 84, 111, 127, 129, 131, 135-136, 141-142, 144, 148, 156, 177, 192, 289, 338, 665, 702 Ferenc-csatorna, 576, 682, 710 Fertőendréd, 760

gyűjtőtábor, 426 Foggia, 1118 Foktő, 678 Fonyód, 729 Forró, 592 Földeák, 679, 694 Földközi-tenger, 174, 176, 1213 Franciaország, 12, 27-29, 100, 129, 160-161, 174, 194-195,263, 265-266, 383, 386, 393, 397, 427, 439, 630, 774, 830, 974, 976-977, 980, 990, 999, 1007, 1014, 1185, 1195, 1199, 1283, 1293; megszállt, 261-262, 264-265, 273, 772, 1047 Frankfurt am Main, 97, 765, 1276;

esküdtszék (Schwurgericht), 1276 Frankfurt, 1107 Fresnes, 265 Fugyivásárhely, 611, 625 Fürgéd, 757 Füzesabony, 662, 673

Galícia, 7, 78-79, 82, 100-101, 199, 201-204, 218, 244-245, 276, 279, 309, 315, 316, 363, 365, 383, 387, 392, 558, 619, 693, 852, 855, 870, 973, 1025, 1179 Gallacher, 1209 Gamás, 729 Gänsendorf, 642, 685 Gánya, 142, 569 Garammikola, 659

849, 943, 1148 Garda-tó, 903 Gargnano, 903 Gáva, 574 Géce, 594 Géderlak, 678 Gelse, 574

772-773, 776-777, 779-780, 784, 786, 788-789, 998, 1028, 1036, 1040, 1049, 1070, 1107, 1110, 1156-1158, 1161, 1171, 1176, 1208, 1212, 1218-1221, 1223, 1229, 1233, 1251, 1283, 1288 Gerecse, 472, 1133-1134 Gerjen, 730, 758 Gernyesi járás, 568 Gerse, 726 Gesztely, 569 Geszteréd, 574 Ghána, 1293 Ginta, 995 Gleiwitz, 742 Gmünd, 700 Gomel, 355 Gorkij, 355

Gömör és Kishont vármegye, 130, 663 Gönc, 663 Gönyű, 671, 921 Görlitz, 400

718, 974, 977, 981, 1002, 1279 Grossrosen, 685, 754 Guta, 659 Gutaháza, 726 Günskirchen, 350, 754, 926 Günzburg, 764

Gyálpuszta, 884, 918 Gyergyószárhegy, 619 Gyergyószentmiklós, 165, 168, 187, 423, 617, 619, 627, 1145

656; Újtelep, 656 Gyöngyösfalu, 720 Gyöngyösi járás, 656, 661 Gyönk, 757

Győr, 117-119, 133, 289, 343, 349, 480, 490, 516, 655, 657-660, 665, 671-672, 699, 703, 850, 919, 922, 1126, 1141, 1291; győri program, 117, 119

658, 671 Győrasszonyfa, 671 Győrság, 671 Győrsö vényház, 671 Győrszabadi, 671 Győrszentiván, 658, 671 Győrszentmárton, 671 Győrsziget, 658; gettó, 658 Győrvár, 726 Győrzámoly, 671 Gyugy, 729

Jackovits Mihály utca, 681 Hajdúhadház, 593, 681, 689, 708, 711 Hajdúnánás, 680-681, 689, 708, 711 Hajdúsámson, 593, 682, 689, 708, 711 Hajdúszoboszló, 680, 681, 689, 708, 1286

Hajdúszovát, 593, 681 Hajógyári sziget, 296 Hajós, 678 Halászi, 671 Halimba, 730 Halmi, 130, 568, 628 Hamburg, 1054, 1277; Hamburg-Eidelstadt, 766; Hamburg-Neugraben, 766 Hannover-Ahlem, 766 Harangláb, 568 Harangod, 575 Harangodpuszta, 575 Harkov, 355

Hatvan, 347, 368, 656, 657, 661-662, 674, 689, 703, 731, 850; Hatvani Cukorgyár, 478, 662 Hatzfeld, 182 Havaskő, 591

Havasmező, 571, 591, 628 Hegyeshalom, 113, 316-317, 349-350, 671, 918-925, 927, 929, 936, 967, 972, 1088, 1119, 1146, 1161, 1173-1174, 1182, 1223 Hegyfalu, 761 Hegyhátszentpéter, 726 Heilbrunn, 405 Heiligkrehnlen, 426 Hejőbába, 675 Hejőcsaba, 663 Helmstedt-Beendorf, 766 Helsinki, 833, 888 Hercegfalva, 721

Herend, 727 Herincse, 142 Herincsei járás, 568 Hernádnémeti, 569 Hernádzsadány, 592 Herta, 992

Herzl-hegy, Izrael, 1119 Hessen tartomány, 1276 Hessisch-Lichtenau, 754,766 Heves, 662

Heves vármegye, 661, 655, 662, 670 Hevesi járás, 661—662 Hévizszentandrás, 762 Hídalmás, 165, 628 Hidasnémeti, 663 Hidegség, 350 Himod, 760 Hodász, 575

Hódmezővásárhely, 296, 338, 543, 678, 694, 699, 707; Búvár utca, 678; Eszterházy utca, 678; Ferencz utca, 678; Klauzál utca, 678; Szent István tér, 678; Szeremle utca, 678 Hollandia, 258, 261-263, 266-267, 273-274, 285, 386, 427, 470, 830, 974, 977, 981, 990, 1015; megszállt, 261-262, 266, 274, 772 Hont vármegye, 130 Horcsik, 362 Horgos, 576, 694 Horneburg, 766 Hort, 662, 674

Horvát-Szlavónia, 5, 11, 25, 67 Horvátkimle, 671 Horvátország, 175, 177, 194,230, 397, 559, 576, 708, 721, 829-830, 974, 976-977, 979, 990, 1007, 1010, 1230 Hosszúfalu, 481 Hosszúmező, 571 Hosszúpályi, 593 Hosszúvölgy, 762 Hotyin, 204

Huszt, 142-143, 555, 564, 568, 594, 619, 634, 702, 1267; Csőregréti utca, 568; Izai utca, 568; Kossuth utca, 568 Huszti járás, 367 Husztsófalvai járás, 594 Huta, 609

Ia°i, 991-992 Ia°i megye, 1007 Ibrány, 574, 593 Idaho állam, 1232 Igal, 729 Igali járás, 729 Igar, 721 Ikervár, 761 Iklód, 604, 628 Ilava, 1003 Ilkamajor, 350 Illéspuszta, 661 Ilonca, 142 Ilonda, 628 Ilosva, 565 Innsbruck, 544 Ipolynyék, 673 Ipolyság, 130,661 Ipolyszög, 661 Ipolytarnóc, 661 ír Köztársaság, 1215 Iregszemcse, 757 Irhóc, 142 Írország, 1215 írottkői járás, 720, 734 Ispánmező, 622 Iszkáz, 730

Isztambul, 103, 106, 114-115, 238, 241, 379, 503, 554, 768, 775-776, 786, 789, 791, 802-803, 836, 1000, 1023-1024, 1026, 1031, 1033-1043, 1047-1048, 1056, 1062, 1070, 1083, 1103-1106, 1109, 1160, 1163, 1175, 1180-1181, 1183, 1203, 1205,

■1208,'1212,'1221, 1224, 1228, 1236 Ivánc, 720 Iza, 568, 702 Izakonyha, 571 Izaszacsal, 571

Izrael, 114^115, 370, 403- 404, 469, 482, 592, 621, 624, 783, 797, 801-803, 806, 809, 895, 962, 970, 1058-1059, 1061, 1063-1065, 1111-1112, 1114-1115, 1119-1120, 1171, 1233-1234, 1261, 1264-1265, 1275, 1279, 1287, 1299, 1300-1301, 1303-1304

696,741 Jászalsószentgyörgy, 740-741 Jászapáti, 741 Jászárokszállás, 741 Jászberény, 338-339, 347, 674, 706,

740-741 Jászfelsőszentgyörgy, 741 Jászfényszaru, 741 Jászkaraj enő, 691 Jászkisér, 741 Jászladány, 741 Jásztelek, 741 Jéke, 576

Jeruzsálem, 114-115, 362, 365, 403-404, 478, 485, 515, 588, 590, 625, 759, 764, 791, 796, 801-806, 890, 966, 969, 1008, 1033, 1037-1041, 1058, 1083-1084, 1103, 1106,1109, 1113-1116, 1121, 1180, 1201, 1203, 1205, 1208, 1221-1222, 1225, 1228,

1279, 1317; Igazak Fasora, 969; Igazak Sugárútja, 363, 515 Jód, 165, 571 Jolsva, 909 Józsa, 681, 711

Jugoszlávia, 13, 25, 50, 52, 100, 111, 127, 156, 174-177, 188-190, 211, 217, 287, 295, 297, 305, 310, 335, 341, 491, 576, 586, 630, 677, 708, 721, 905, 976, 979, 1020, 1070, 1077, 1080, 1084, 1090, 1119, 1175, 1245, 1272-1274, 1295

1206-1207, 1237 Kajászó, 659 Kajdacs, 730 Kalinfalva, 569 Kalinyin, 355 Kállósemjén, 574

Kalocsa, 102, 368, 678, 694, 735, 738, 1124, 1133, 1141, 1147, 1291; Búzapiac tér, 678; Híd utca, 678; Tömöri utca, 678 Kalocsai járás, 678 Kálóz, 721, 726 Kám, 726 Kambodzsa, 1120 Kamenyec-Podolszkij, 55, 94, 101-102, 152,190-191, 197, 203-206, 214, 276, 315, 384, 768-769, 973, 1026, 1245-1246, 1248, 1270, 1276 Kanada, 420, 715, 1059, 1215, 1272,

1319 Kápolna, 673 Kápolnásnyék, 660 Kápolnokmonostor, 609 Kápolnokmonostori járás, 598, 609. Kaposmérő, 729.

Kaposvár, 131-132, 136, 144, 720, 726, 728-729, 737, 757, 1291; Berzsenyi utca, 729; Kanizsai utca, 729; Kontrássy utca, 729; Korona utca, 729; Rippl-Rónai utca, 729; Széchenyi tér, 729 Kaposvári járás, 729 Kapuvár, 733, 760 Kapuvári járás, 733, 760 Karácsonyfalva, 571 Karád, 729 Karaganda, 355 Karátföld, 726

Karlsruhe, 1277; karlsruhei szövetségi bíróság (Bundesgerichtshof), 1277 Karmacs, 762

Kárpát-Dunai Nagyhaza, 60 Kárpát-medence, 282 Kárpát-Ukrajna lásd Kárpátalja Kárpátalja, 11, 74, 80, 85, 96, 108," 111, 129, 141-144, 148, 156, 179, 192, 194, 199, 202-203, 278, 282, 338, 367, 388, 419, 423, 470^171, 500, 515, 520, 522, 525, 547, 550, 554-558, 561, 563-565, 567-570, 573, 576-578, 580, 582, 584^-589, 595, 602, 614, 628-629, 632-633, 635, 638, 641, 646, 648, 651-652, 656, 659, 664-665, 697, 702, 742, 745-746, 754, 776-777, 794, 806, 811, 827, 975, 986, 1008, 1029-1031, 1077, 1086, 1128-1129, 1137, 1183, 1267 Kárpátok, 60, 166, 225, 248,306, 372,

375, 391, 444, 637, 864 Kassa, 59, 104, 129-130, 194, 198, 217, 296, 417, 421, 438, 478, 480, 547, 550, 557-558, 564,568, 571-573, 578, 580-581, 592, 602, 619, 634-636, 638, 640-641, 647, 655, 659, 691, 702, 709, 731, 735, 743, 827, 876, 883, 898, 1022, 1029, 1103, 1119, 1129, 1137,

Kecskemét, 18, 70, 347, 516, 660, 678-680, 686-687, 691, 695, 704, 706, 712, 714, 824, 893, 1291 Kék, 574, 593 Kékes, 604 Kelet-Galícia, 973 Kelet-Németország, 1276 Kemecse, 574 Keményegerszeg, 761 Kenderes, 717, 1319 Kenézlő, 574

Kenyérmező, 296, 561, 587, 601, 604, 804, 1020, 1062-1064, 1066, 1112 Kerecsend, 662; kerecsendi téglagyár, 662

Kerekhegyi járás, 568 Keresztespüspöki, 674-675 Kérő, 604 Kerta, 730 Késmárk, 278

755-756, 761-762 Keszthelyi járás, 735, 761 Kéthely, 729 Kéty, 720 Kevermes, 687

Királydaróc, 609, 624 Királyháza, 568 Királyhelmec, 130 Királymező, 203, 569 Kirov, 355

447-448, 460, 480, 491-493, 505, 515-516, 583, 585, 632, 652, 664, 666, 691, 703, 709, 732, 763, 765, 849-852, 865, 868, 870-87Íj 877, 882, 891, 943, 964, 970, 1031, 1056, 1106, 1129, 1136, 1158-1159, 1171, 1177, 1179 Kistelek, 694, 712, 714 Kisterenye, 664

573-574, 576, 578, 581, 593-594, 619, 702; Bessenyey utca, 576; Deák Ferenc utca, 576; Horthy Miklós utca, 576; Mátyás király utca, 576; Petőfi utca-, 576 Kisvejke, 720

Kiszombor, 345, 679, 694, 1286 Klagenfurt, 406 Klessheim, 240, 243, .252-253, 377-378, 380, 381, 383-385, 387-389, 391, 394, 443, 533-534, 630, 709, 792, 823; Lóherelevél palota, 385 Klotildliget, 364 Kluj (Cluj - Kolozsvár), 783 Kobatfalva, 627 Kóka, 680 Kolomea, 203

555, 597, 602 Kolozsvár, 109, 165-166, 168-169, 186-187, 198, 217, 295-296, 322, 346, 359, 363, 365, 402, 417, 439, 480, 493, 516, 550, 555, 557, 585, 588, 592, 597-599, 601-605, 619-623, 625, 628, 641, 703, 765, 783-784, 804, 827, 889, 995-996, 998,1008, 1020,1024, 1032, 1043-1044, 1046-1047, 1056, 1059-1060, 1062-1065, 1083-1085, 1090, 1107, 1110, 1112-1113, 1119-1120, 1143, 1153, 1250, 1273, 1291; Apáczai Csere János utca, 621; gettó, 602; Iris téglagyár, 602; Kajántói út, 602 Péter-Pál-villa, 621; Szent Mihály-templom, 601, 1143 Kolta, 659

656-657, 659, 665, 671-672; gettó, 659, 699, 702, 703, 833, 1086, 1171, 1223 Komárom vármegye, 655, 657, 761 Komlós lásd Ugocsakomlós Kóny, 671

Konyár, 593, 697, 711, 717 Koppányszántó, 757-758 Koppenhága, 286, 405, 833 Korosztyeny, 326 Korpona, 673 Korpovár, 762

Körmend, 346, 368, 719-720, 755, 760; Dienes Lajos utca, 720; Gróf Apponyi utca, 720; Rába utca, 720; Széchenyi utca, 720 Körmend-Németudvari járás, 720 Körmendi járás, 734 Kőrösladány, 697

Kőszeg, 59, 295-296, 349, 350, 719-720, 722, 734, 756, 760, 925, 949; Czeke-téglagyár, 369; Gulner-malom, 369; Schey Fülöp utca, 720 Kőszegi járás, 734 Kőszegszerdahely, 720 Közel-Kelet, 174, 1106, 1170, 1195,

1215, 1206 Közép-Tisza-vidék, 57 Kracsfalva, 570 Krakkó, 316, 638, 718 Kraszna, 607, 623, 628 Krasznogorszk, 355 Krasznokamszk, 355 Krummhübelj 547, 585 Kula, 341, 367 Kunágota, 687 Kunhegyes, 697

1298; pogrom, 1286 Kunszentmárton, 712 Kunszentmiklós, 738 Kunsziget, 671 Kurd, 758 Kysak, 646

Lavoczne, 652 Leányfalu, 1140 Lébény, 671 Leginamieh, 652 Légrád, 762 Legyesbenye, 569 Lekér, 659

Lemberg (Lvov), 637, 786, 1230 Lengyelország, 7, 25, 28, 79-80, 85, 88, 94, 97, 100-107, 113-114, 127, 135, 142-143, 145, 148, 155, 157, 159-160, 175, 183, 195, 197, 201-202, 217-218, 228, 231, 241, 256, 271, 297, 436, 443, 471, 479, 629-630, 764, 768-772, 774-776, 778-782, 786, 789, 792, 803-804, 824, 830, 852, 973-974, 977, 981, 1002, 1015, 1021, 1025-1027, 1029, 1033, 1041, 1074, 1077, 1089, 1112, 1150, 1157-1158, 1162-1163, 1197, 1200, 1251, 1275, 1279; gettók, 101-102; megszállt, 280, 430, 548, 769 Lengyeltóti, 729 Lenti, 737 Lenti járás, 735 Leopoldstadt, 653 Leordina, 571 Les Rochers tábor, 1056 Lesencetomaj, 737 Letenyei járás, 735 Lettország, 160, 977, 1297 Léva, 129-130, 656-657, 659, 672,

703; \&kbottyán utca, 659 Levante, 980, 1213 Levél, 671 Levelek, 574 Libanon, 980

Lichtenwörth, 754, 766, 1294 Linz, 218, 403, 1047 Lipcse, 266 Lipót, 671 Lipótváros, 313 Liptószentmiklós, 786 Lisamezői járás, 568

Lisszabon, 238> 535, 539-540, 833, 888, 1048, 1180, 1190, 1193, 1200, 1202, 1208, 1236 Litvánia, 160, 977, 1297 London, 84, 148, 176, 179, 238, 514, 770-771, 773, 789, 791, 808, 1037, 1038-1040, 1107, 1109, 1118, 1151, 1197, 1203-1204, 1208, 1219, 1221, 1230-1231, 1233, 1236, 1239-1240 Long Island, 1109 Lonka, 575 Los Angeles, 972 Losonc, 129, 130, 656; gettó, 656 Lotaringia, 19 Lovászpatona, 758 Lozsárd, 604 Lublin, 778, 1162 Ludányhalászi, 661 Ludwigsburg, 652, 1293; Központi

Mád, 569, 590-591, 663 Madagaszkár szigete, 188 Madaras, 687 Madeira szigete, 22 Madocsa, 758

711; Mandel-gazdaság, 688 Magyarcsanád, 679, 694 Magyarkanizsa, 682, 1129 Magyarkeresztúr, 760 Magyarkeszi, 757 Magyarkimle, 671

Magyarlápos, 165, 605-606, 622, 628 Magyarnemecse, 165 Magyaróvári járás, 658, 671 Majdanek, 742

Majdánka, 142 Majdánkai járás, 568 Majszin, 165, 571 Maklár, 662; vasútállomás, 662 Makó, 619, 678-679, 694, 707, 1153, 1264; Garai utca, 679; Honvéd utca, 679; Királyhegyesi út, 679 Mala Krsna, 341 Mali, 1120 Maikin, 1028 Malkyne-Treblinka, 779 Mándok, 574, 576, 593 Mányik, 604

Máramaros vármegye, 81, 142-143, 163, 165, 201, 203, 555, 569, 570-571, 575, 579-580, 582, 591, 628

Máramarossziget, 81, 143, 164-165, 198, 201, 217, 421, 564, 569, 570-571, 580, 582, 591-592, 599, 619, 628, 633-634, 638, 702, 1113 gettó, 570; Hajnal utca, 570; Ipar utca, 570; Kamarai út, 570; Kígyó utca, 570; Tímár utca, 570 Marcali, 18, 729 Marcaltő, 730

Margitta, 165, 611, 625, 628 Máriakáinok, 671 Mariana-szigetek, 833 Máriapócs, 574

Marosvásárhely, 165, 402, 417, 423, 491, 550, 555, 557, 559, 592, 597, 599, 600, 610, 614-619, 626-628, 641; Koronkai út, 615, 627, 703, 995, 1016, 1278, 1291 Marseille^ 50, 1229 Martonvásár, 659 Mátéfalva, 604

Mátészalka, 145, 301, 564, 569, 573-576, 578, 592, 593-594, 618-619, 634, 702, 1278, 1286;

Hősök tere, 575; Kossuth utca, 575; Rákóczi ut, 575; Temető tér, 575; Tisza István utca, 575 Mátyásföld, 820 Mátyássziget, 760

Mauthausen, 218, 249, 259, 350, 404, 490, 523, 754, 766, 905, 908, 926, 1054,1279 Mechelen, 264 Mecsér, 671 Medgyesbodzás, 688 Medgyesháza, 688 Medina, 758 Medzilaborce, 652 Megyaszó, 569 Megylaborce, 1029 Ménfőcsanak, 671 Merk, 609 Mezőbánd, 627 Mezőberény, 577

674; Munkácsi utca, 674 Mezőcsáti járás, 663, 674 Mezőcsokonya, 729 Mezőhegyes, 688 Mezőkaszony, 130, 568, 589 Mezőkeresztes, 663, 674-675; gettó, 675

Mezőkeresztesi járás, 663, 675 Mezőkovácsháza, 679, 687, 707, 711 Mezőkovácsházi járás, 679, 687, 711 Mezőkövesd, 663, 672, 675; Arany János utca, 675; Diófa utca, 675; gettó, 675; Hársfa utca, 675; Kőrisfa utca, 675; Szegfű utca, 675 Mezőnagymihály, 674-675 Mezőnyárád, 674-675 Mezőőrs, 671 Mezőszentgyörgy, 34 Mezőtelegd, 611, 625, 628 Mezőtúr, 561, 588, 680, 697, 1020, 1112 Michalovce, 652 Mihálkai járás, 594 Mihályi, 760

Miskolc, 296, 402, 417, 421, 480, 550, 558, 569, 570, 591, 641, 655-657, 662-663, 665, 670, 674-675, 703, 710, 827, 1263, 1284, 1286, 1291; Ács utca, 663; Arany János utca, 663; Asztalos utca, 663; Bádogos utca, 663; Bognár utca, 663; Bors utca, 663; Cukrász utca, 663; Csizmadia utca, 663; Esztergályos utca, 663; Gubacs utca, 663; Hadirokkant utca, 663; Jósika utca, 663; Kalapos utca, 663; Kárpitos utca, 663; Kovács utca, 663; Kölcsey utca, 663; Kőműves utca, 663; Lakatos utca, 663; Margit utca, 663; Mészáros utca, 663; Molnár utca, 663; Népkert, 674; Petőfi utca, 663; Rákosi Jenő utca, 663; Rostás utca, 663; Szatócs utca, 663; \fezér utca, 663; Villányi utca, 663; Vilma utca, 663; Vörösmarty utca, 663; Zöldfa utca, 663; Zrínyi utca, 663 Miskolci járás, 663, 675 Miszla, 758 Mlawa, 786 Mócs, 628

731, 756, 1145 Mohol, 683 Mohora, 661 Moldávia, 280 Moldva, 992 Molnaszecsőd, 720 Monok, 569, 591, 663

Monor, 706, 738, 740-741, 762-763, 841; Deák Ferenc utca, 740; Gőzmalom utca, 740; Kölcsey utca, 740; Pesti utca, 740;\ferbőczy utca, 740

Monori járás, 740 Monostorapályi, 717 Montana állam, 625; Miles City, 625 Montello, 791 Montenegró, 191-192 Montreal, 758

671, 919, 921, 1047 Mosonszentjános, 671 Mosonszentmiklós, 350, 671 Mosonszentpéter, 671 Mosonszolnok, 671 Moszkva, 34, 161, 183-184, 355-356, 427, 504, 355, 768, 904, 962, 1079, 1107, 1188-1189, 1207, 1217, 1232, 1241, 1304 Mozsor, 220

Munkács, 129-130, 194, 423, 447, 554, 558-559, 563-565, 570, 581, 589, 619-620, 633-635, 638-639, 648, 652, 654, 702, 743, 779, 824, 1030, 1083, 1103, 1120, 1267; Csokoli utca, 565; Dankó utca, 565; Kálvin utca, 565; Latorca utca, 565; Malom utca, 565; Mikes Kelemen utca, 565; Munkácsi utca, 565; Sajovits-téglagyár, 565, 566; Szent Márton utca, 565; Töltés utca, 565; Zenész utca, 565; Zrínyi utca, 565 Munkácsi járás, 588 Munténia, 992 Mura folyó, 177 Murakeresztúr, 762 Muraköz, 177, 721

Muraszombat, 761 Muraszombati járás, 734 Muravidék, 177 Murga, 20 Muszyna, 638

München, 44, 54, 127, 129, 135, 141, 144, 161, 176, 185, 237, 285, 289, 406, 595, i 150; négyhatalmi egyezmény (1938. szeptember 29.), 127, 129, 135, 141, 144,289 Münchenkirchen, 193

Nádudvar, 593, 711 Nagy-Britannia, 126, 129, 148, 179, 195, 376, 770-771, 965, 1115, 1175, 1177, 1182, 1195-1198, 1201, 1203-1204, 1215-1217, 1232, 1234, 1240 Nagyalásony, 730 Nagyatád, 719, 721, 729 Nagyatádi járás, 729 Nagybajom, 729 Nagybánhegyes, 687 Nagybánya, 165, 295-296, 597-599, 608-610, 619-620, 628, 636, 652; gettó, 598; König-üveggyár, 609; Phönix gyár, 610 Nagybányai járás, 598, 609 Nagybárod, 611 Nagyberény, 729 Nagyberezna, 142, 566 Nagybocskó, 142, 571, 575 Nagycenk, 350 Nagycsere, 711 Nagycsömöte, 720 Nagydém, 758 Nagydemeter, 421, 610 Nagydorog, 730 Nagyfalu, 623 Nagygalambfalva, 627 Nagygeresd, 760 Nagyhalász, 574 Nagyida, 572, 592

Nagykanizsa, 102, 110, 360,491-492, 576-577, 585, 668, 703, 719, 721, 735, 756, 762, 849, 1291; Pannónia Szálló, 721 Nagykanizsai járás, 576 Nagykapocsi járás, 566 Nagykapornak, 762 Nagykapos, 130

609, 628 Nagykárolyi járás, 609 Nagykáta, 320, 359, 678-679, 738, 1289; Damjanich utca, 680; Gróf Tisza István utca, 680 Nagykirva, 575 Nagykónyi, 757 Nagykőrös, 70, 516, 691, 738 Nagylak, 679 Nagyléta-Vértes, 593 Nagylóc, 661 Nagymágocs, 714 Nagymagyar, 130, 657, 671 Nagymákfa, 726 Nagymegyer, 130

Nagynémet Birodalom, 395, 400, 633 Nagyoroszi, 661 Nagypirit, 730 Nagyrábé, 593 Nagyrada, 762 Nagyrákóc, 565 Nagyrákos, 720 Nagysalló, 659 Nagy sármás, 628 Nagysáró, 659 Nagysimonyi, 760 Nagysitke, 761 Nagysomkút, 165, 609, 628 Nagysomkúti járás, 598, 609 Nagysurány, 130, 656, 657; gettó, 656 Nagyszalonta, 165, 611, 619, 625, 628, 680

Nagyszokoly, 757, 758 Nagyszőllős, 130, 555, 564, 568, 590, 619, 634, 638, 702, 1267; Magyar sor, 568

"Nagyvárad, 109, 164-166, 169, 187, 198, 217, 438, 447, 479-480, 516, 550, 561, 585, 587, 598-600, 610-614, 619-620, 625-626, 628, 630, 646, 686-687, 694, 697, 703, 713-715, 735, 739, 764, 839, 887, 889, 995-996, 1010, 1022, 1083, 1103, 1112-1113, 1251; Dreher serfőzde, 613; Frangepán K. utca, 611; gettó, 612, 625; Kapucinus utca, 611; Mezei Mihály utca, 611; Mezey-fatelep, 611, 614; Mussolini tér, 611; Nagypiac, 611; Szeptember 6. utca, 611; Tompa Mihály utca, 611; Zárda utca, 611 Nagyvázsony, 727 Nánfalva, 570 Napkor, 574

(Kelet-Németország), 1264 Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország), 595, 1264-1266, 1275, 1287 Németország, 45, 47, 51-54, 56, 70-71, 75, 78, 83-84, 87, 88, 91-94, 97, 99-101, 104-106, 113, 116, 119, 126, 129, 132-133, 136, 138, 141, 145, 149-150, 153, 157, 159, 161, 174-175, 179, 181, 183-185, 190, 193, 197, 214, 217, 222-223, 230-231, 233, 235, 239-240, 242-243, 249, 256, 258, 260-262, 269, 271, 278, 281, 284,

289, 299, 344, 364, 372, 374, 383, 388-389, 399-400, 412, 482, 533, 540, 556, 558, 590, 595, 623, 631-633, 636, 647, 715, 732, 741, 759, 770, 774, 793, 803, 822-823, 829-830, 833-834, 840-841, 845, 847, 863-864, 867, 870, 872-874, 888, 895, 903, 906, 908, 911, 913-914, 924, 927, 966, 971, 981, 999, 1001, 1013, 1018, 1025, 1028-1029, 1034-1035, 1047, 1050, 1058, 1123, 1137, 1139, 1156, 1158, 1164, 1167, 1168-1169, 1173, 1180, 1202, 1204, 1207, 1213-1214, 1223, 1229, 1239, 1245, 1264-1265, 1269-1271, 1272, 1275, 1280, 1291, 1311-1312 Németújvár, 761 Németújvári járás, 755 Neuengamme, 754, 766, 804, 1054 Neunkirchen, 400, 700 New Jersey, 1116

New York, 47, 249, 259, 278, 365, 461, 482, 484, 486, 504, 516, 588, 591, 803, 1057, 1109, 1113, 1126, 1150, 1153,1209-1210, 1221, 1232, 1235, 1241, 1282, 1288, 1301, 1315, 1318 Niederdonau, 718 Nitz, 575 Nógrád, 661

Nógrád vármegye, 130, 655, 661, 664 Nógrádbercel, 661 Nógrádmarcal, 661 Nógrádmegyer, 661 Nógrádszakái, 661

Norvégia, 974, 977, 981, 1015 Nószoly, 604 Noszvaj, 1148 Novai járás, 735, 761 Novaky, 1003 Novaves, 406

Nürnberg, 99, 192, 216, 218, 392, 397, 406-407, 653, 766, 804-805, 856, 1002, 1013, 1060-1061, 1108, 1110-1111, 1125, 1275, 1279, 1293-1295

Nyáradszereda, 627 Nyékládháza, 675 Nyéresháza, 569 Nyergesújfalu, 345 Nyíracsád, 574 Nyíradony, 574, 593 Nyírbátor, 574, 593 Nyírbéltek, 574 Nyírbogát, 574, 593 Nyírbogdány, 574, 593 Nyíregyháza, 84, 222, 543, 553, 564, 573-575, 578-579, 581, 593, 619, 634, 636, 650, 702, 705, 742, 824, 1022, 1129, 1278, 1291; Dohány utca, 574; Epreskert utca, 574; Jókai utca, 574; Keskeny utca, 574; Kiss tér, 574; Kossuth utca, 574; Kótaj utca, 574; Körte utca, 574; Nyírfa utca, 574; Rákóczi utca, 574; Sarkantyú utca, 574; Síp utca, 574; Virjúlapos, 574 Nyírgelse, 574 Nyírjespuszta, 575 Nyírkárász, 576, 593 Nyírlugas, 574 Nyírmihálydi, 574 Nyírség, 665 Nyírtas, 576 Nyírtura, 574 Nyitra, 1003 Nyitra vármegye, 130 Nyizsnyij Tagil, 355 Nyugat-Afrika, 1047 Nyugat-Németország, 590, 595, 625,

Óbuda, 296, 437, 909, 918, 920-921, 926,929,931-932, 1092, 1101, 1119, 1173, 1174, 1187, 1227 Odessza, 355, 372, 992, 1007 Ofakim kibuc, 1119 Ókécske, 694 Olaszfa, 726 Olaszliszka, 569

Olaszország, 25, 50, 62, 93, 126-127, 135, 145, 161, 174-175, 184, 193, 224-225, 239, 245, 263, 268, 273, 333, 339, 371, 393, 397, 533, 829-830, 903, 974, 977, 981, 987, 990, 1000, 1014, 1056, 1081, 1084, 1117-1118, 1164, 1245, 1297; kilépése a háborúból, 224, 263 Olténia, 992 Ónod, 675

Ontario állam, 715-716; Fellebbviteli Bíróság, 716; Legfelső Bíróság, 715 Opava, 341, 565 Óradna, 165

Oroszország, 13, 161-162, 184, 204-205, 248, 279, 1109; megszállt, 281 Orosztony, 762 Oroszvár, 671 Oroszvég, 130 Oswego, 1215 Ószivác, 342 Osztopán, 729

Ökörmező, 142, 203 Ökörmezői járás, 594 Ördöngösfüzes, 604 Öreglak, 729 Örhalom, 661 Őrimagyarosd, 720 Ősagárd, 661 Öttevényj 671

Pacsa, 761-762 Pacsai járás, 735, 761 Pácsony, 726 Padova, 1233-1234 Padrag, 730 Páhi, 339

Palesztina, 87-88, 96, 103-104, 111, 114, 188, 197, 239, 482-483, 768, 770-771, 792, 829-830, 832, 834-836, 844-845, 865, 888, 890, 914, 974-976, 982, 993-994, 997-998, 1023, 1025, 1031, 1035-1036, 1037-1040, 1043, 1046, 1048, 1057, 1059, 1062, 1067-1068, 1070, 1084, 1104, 1116, 1119, 1157, 1160, 1168, 1171, 1175-1178, 1180-1181, 1184, 1190, 1195-1196, 1198-1199, 1201, 1203, 1212-1216, 1220, 1222, 1224, 1226, 1230,1237, 1240-1241, 1245, 1283 Pálfa, 758 Páli, 760

Pannonhalmi járás, 658, 671 Pápa, 18, 296, 438, 728, 730-731, 737, 758, 1022, 1117; Bástya utca, 730; Eötvös utca, 730; Petőfi utca,

730; Rákóczi utca, 730; Szent László utca, 730 Pápai járás, 727, 730 Pápateszér, 730, 758 Parabic, 708 Paraguay, 764, 1293 Parajd, 627 Pári, 757

278, 390, 439, 1232, 1285 Párkány, 656, 659, 672 Párod kibuc, 1120 Paszab, 574 Patas, 657 Pátroha, 576 Pazony, 574

Pécs, 278, 296, 402, 417, 462-463, 467, 480, 550, 558, 641, 655, 708, 719-721, 728, 731, 737, 758, 862, 1085, 1141, 1284, 1291; Bánfiy Dezső utca, 731; Ispitaalja utca, 731; Kassa utca, 731; Lakits-laktanya, 720, 731; Szilágy Dezső utca, 731; Tompa Mihály utca, 731; Vas Gereben utca, 731 Pécsvárad, 721, 731 Pélmonostor, 341 Pér, 671 Perbete, 659 Perenye, 720 Perlak, 721 Perlaki járás, 576 PerleZj 341

Pestszenterzsébet, 497, 738, 763, 820 Pestszentimre, 918 Pestszentlőrinc, 738, 820 Pestújhely, 820

Pétervására, 296 Pétervásári járás, 661 Petőháza, 760 Petrova, 165, 571 Petrovac, 341 Petrovenka, 355 Philadelphia, 1176 Philippeville, 1056, 1229 Piliscsaba, 921 Pincehely, 720, 757-758 Piricse, 574 Pitvaros, 679, 694 Plovdiv, 1126 Pocsaj, 593, 717 Pócspetri, 574

Podkarpatskaja Rusz lásd Kárpátalja Podoloci járás, 568 Polgárdi, 660 Poprád, 769 Porosztó, 566 Porpác, 761 Porta Xféstfalica, 766 Portugália, 273, 523, 534-535, 539-540, 545, 914, 929, 931, 975, 977, 1047-1048, 1050, 1171, 1181, 1190, 1192-1193, 1195, 1214, 1319 Posen (Poznan), 406 Pósfa, 720, 761 Potsdam, 406

Pozsony, 9, 32, 99, 103, 106, 113, 269, 271, 281, 285-286, 437-438, 479, 523, 637, 653, 768, 770, 776-778, 784, 786, 788-791, 795, 800, 804, 833, 869,898, 984, 991, 1002-1005, 1023, 1027-1028, 1030, 1038, 1045, 1051, 1054, 1069, 1110-1111, 1162, 1165, 1182, 1211, 1242, 1279 Pozsony vármegye, 130 Prága, 80, 135-136, 143, 259-260 Prahovo, 337, 338 Presow, 1029 Prügy, 574

Pusztakovácsi, 729 Pusztamiske, 730 Pusztamizse,741 Pusztamonostor, 741 Pusztasomorja, 671 Pusztaszabolcs, 737 Pusztaszanda, 697 Pusztavám, 348, 350, 663, 909 Pusztazámor, 659 Putnok, 202, 218, 663 Putnoki járás, 663 Pünkösdfürdő, 740, 920 Püspökladány, 295, 711 Püspöktamási, 726

Rábahidvég, 726 Rábakecöl, 760 Rábapatona, 671 Rábasömjén, 726 Rábatöttös, 726 Ráckeve, 738-739 Rádafok, 738 Rahó, 142, 194, 575 Rahói járás, 573 Rajka, 658, 671 Rajna-vidék, 62 Rakacaszend, 674 Rakamaz, 574 Rákoscsaba, 738, 851 Rákoshegy, 820 Rákoskeresztúr, 479, 738, 820;

Rákoskeresztúri temető, 947 Rákosliget, 578, 597 Rákospalota, 738, 762-763, 820 Rákosszentmihály, 738, 820 Ramat Gan, 806 Ramla, 404, 1279 Ramocsaháza, 574 Ravazd, 671

Rehovot, Izrael, 1115, 1233, 1235 Reinebeck,. 1009 Remetefalva, 571 Rétság, 661

1148 Riga, 218 Rimaszécs, 664 Rimaszombat, 130, 295, 664 RimóCj 661 Rohonc, 761

Róma, 136, 182, 184, 193, 216, 239, 249, 252, 258, 265, 268, 372, 788, 990, 1163, 1165, 1241 Románia, 13, 25, 52, 74, 80-81, 93, 111, 124, 127, 145, 155, 159-162, 164, 166, 172-173, 175, 177, 179, 184-186, 188, 194, 225, 230, 243, 255, 273, 280,282, 295, 372, 377, 383, 438, 480-481, 604, 607, 622, 624-626, 628, 630, 711, 742, 824, 826, 829-830, 834, 836, 843-844, 869, 873-874, 974, 977, 981-982, 987-988, 990-996, 998-1002, 1005, 1007-1010, 1014, 1024-1025, 1029, 1041, 1046, 1056, 1063, 1070, 1090, 1102, 1108, 1113, 1120, 1126, 1178, 1180-1181, 1199, 1212, 1216, 1224, 1242, 1244-1245, 1250, 1253, 1273-1274, 1292, 1295, 1297, 1301, 1318 Rónaszék, 571 Rosztov, 355 Rozália, 165, 571 Rozsnyó, 130 Rudabánya, 674 Rudnyicsnij, 355 Rum, 726

Ruska Kraina lásd Kárpátalja Ruszkova, 571 Ruszpolyána-Borsa, 203 Rusztav, 355

406, 1290 Salzgitter, 766 Sály, 674-675 San Severo, 1118 Sao Paulo, 478 Sáránd, 717 Sárbogárd, 719, 721 Sárkeresztúr, 726 Sarkod, 609 Sárközújlak, 165 Sármás, 885, 899 Sármellék, 762 Sárosd, 726

Sárospatak, 300, 569, 590 Sárpilis, 758 Sarród, 760 Sárszentágota, 726 Sárszentmiklós, 726 Sárvár, 491, 703-704, 728, 731-732, 737, 741, 759-760, 763, 851, 870, 882, 891, 1106, 1158-1159, 1171, 1179

Sátoraljaújhely, 466, 483, 564, 569, 578, 590-591, 619, 634, 652, 702, 886,1083, 1291; Apponyi utca,

569; Árpád utca, 569; Folkenstein utca, 569; Kisfaludy utca, 569; Kölcsey utca, 569; Mészáros utca, 569; Molnár utca, 569; Munkácsy utca, 569; Rákóczi utca, 569; Széchenyi utca, 569; Sziget utca, 569; Virág utca, 569; Vörösmarty utca, 569; Zápolya utca, 569; Zárda utca, 569 Sátoraljaújhelyi járás, 569 Schleswig-Holstein, 399 S'dot Yam kibuc, 1084 Segesd, 729 Segesvár, 995 Sennelager, 400 Sényő, 574

614-615, 618-619, 621-628 Sered, 653, 1003, 1006 Seregélyes, 660 Sérfenyősziget, 671 Sima, 594 Simapuszta, 575 Simontornyai járás, 730 Sióagárd, 758 Siófok, 18, 559, 719, 727 Skócia, 1209 Snina, 786 Sobibor, 779 Sokoróaljai járás, 658 Solingen, 403 Soltvadkert, 690, 691 Sóly, 727 Somkerék, 622 Somlójenő, 730 Somlószőllős, 730 Somlóvásárhely, 730 Somlóvecse, 730

543; Klein-téglagyár, 607 Somlyói járás, 607 Somogy megye, 423, 729 Somogybabod, 729 Somogyjád, 729 Somogyszil, 729

Somogytúr, 729 Somogyvámos, 729 Somogyvár, 729 Somorja, 657, 671 Somoskőújfalu, 664 Sopron, 39, 62, 349, 350, 438, 721, 728, 732-733, 735, 737, 759-760, 925, 949, 971, 1022, 1153, 1194, 1291; Déli pályaudvar, 733; Evangélikus Tanítóképző Intézet, 733; Jakobi-gyár, 733; Paprét, 733; Új utca, 733 Sopron vármegye, 733, 759 Sopronbánfaivá, 350 Soproni járás, 733

Spanyolország, 184, 273, 397, 539, 914, 929, 975, 977, 1047, 1160, 1171, 1190-1192, 1214, 1234 St. Gallen, 1050, 1052-1053, 1219 St. Margarethen, 1050, 1054 Stájerország, 718, 966 Stockholm, 238, 422, 888, 1109, 1182-1184, 1188, 1202, 1208, 1230, 1236 Strasshof, 480, 659, 679, 687-688, 693, 695, 697-700, 706, 711, 716-718, 754, 893, 1044, 1047, 1057, 1085, 1247, 1282, 1286 Stuttgart, 535, 539-540, 766 Suscut-hegy, 885 Sükösd, 678 Sülelmed, 623 Sümeg, 735, 737, 756 Sümegi járás, 735 Süttő, 921

494, 496, 498, 531, 850, 871 Svájc, 27, 100, 103-104, 106, 240, 273, 349, 390, 454, 478, 484, 487,

515, 534-535, 539-540, 604, 621, 635, 647, 654, 697, 699, 706, 717, 758, 768, 770-778, 786, 788-789, 791, 795, 801, 806-807, 832, 834-835, 837, 840, 844, 870-871, 872, 914, 929, 931, 974-975, 977, 984-985, 987, 1001, 1020, 1023, 1028, 1031, 1036, 1041-1042, 1044-1045, 1047-1057, 1068-1071, 1091, 1109-1111, 1154, 1157, 1159-1160, 1175-1177, 1180-1182, 1190, 1197, 1208, 1214, 1218-1220, 1224, 1228, 1234, 1241-1242, 1283 Svaty Jur, 790, 807, 1003; Svaty Jur-

kolostor, 790 Svédország, 240, 349, 487, 832, 834-837, 844-845, 865-866, 870-872, 914, 929, 974^975, 977, 984-986, 1050, 1055, 1069, 1158-1159, 1170-1171, 1175-1177,1182-1185, 1190, 1214, 1229-1231, 1233, 1245, 1283 Sydney, 405

573-575, 579, 650, 897 Szabolcsbaka, 576 Szakály, 757 Szakmár, 678 Szakoly, 574 Szalárd, 611, 625 Száldobosi járás, 594 Szaloniki, 718, 1190 Szamosdara, 594 Szamoskend, 604 Szamoskrassó, 609 Szamosújvár, 165, 598-600, 602, 604-605, 619, 622, 628; gettó, 604-605 Szamosújvári járás, 604, 622 Szany, 760

575, 597-598, 608-610 Szatmárhegy, 609 Szatmárnémeti, 81, 102, 164-166, 423, 559, 585, 587, 597-600, 602, 605-609, 618-620, 624, 628, 702, 889, 1113; Báthory utca, 608; Debreceni István utca, 608; Hétsastoll utca, 608; szatmárnémeti Honvéd utca, 608; Kazinczy utca, 608; Petőfi utca, 608; Római Katolikus Szeminárium, 624; Tompa utca, 608; Zrínyi utca, 608 Szatmárnémeti járás, 609 Szécsény, 661

Szeged, 15-17, 29, 40, 42-43, 54, 56, 62, 70, 83, 87, 96, 207, 258, 296, 339, 379, 402, 412₃ 417, 421, 423, 480, 491, 516, 550, 558-559, 577, 594, 617, 619, 641, 653, 655, 677-680, 682-687, 691-694, 696, 698-699, 703-704, 706-707, 709-716, 721, 827, 839, 892-893, 905, 1014-1015, 1044, 1123, 1129, 1141-1142, 1153, 1284, 1291; Bors Szálloda, 692; Bús Páter utca, 691; Cserzy Mihály utca, 694; Feketeföldek út, 693; gettó, 96 Jósika utca, 691; Kelemen utca, 692; Korona utca, 691; Központi Gáz- és Villamossági Rt., 713; Margit utca, 691; Pick-szalámigyár, 693; Polgár utca, 692; rókusi pályaudvar, 695; rókusi városrész, 693; Wéria tér, 692

Székelyföld, 166, 168, 597, 614, 1016 Székelyhíd, 165, 611, 625 Székelykeresztúr, 627 Székelyudvarhely, 165, 616, 627 Székesfehérvár, 296, 339j 402, 417, 438, 480, 488, 516, 531, 550, 558, 577, 592, 597, 641, 649, 655, 657, 659-660, 665, 672-673, 703, 827, 893, 909, 958, 1022, 1141, 1278, 1287, 1291; gettó, 659-660; Kégl György utca, 660; lovassági laktanya, 660; Szabó-cserépgyár, 659

757, 1291 Szelistye, 571 Szemenye, 726 Szene, 130, 657 Szendehely, 661 Szendrő, 341, 674 Szentendrei, 738, 763, 949 Szentes,>678, 680, 694, 707, 712;

Vásártér, 680;\fecseri utca, 680 Szeritgál, 727 Szentgotthárd, 726, 761 Szentgotthárd (Szamosújvári járás), 604

Szentgotthárdi járás, 726, 734 Szentgyörgypuszta, 691 Szentgyörgyvár, 762 Szentistván, 675 Szentiván, 674, 758 Szentkirályszabadja, 339, 342, 727 Szentlénárt, 726 Szentmárton, 604 Szentpéterúr, 762 Szenttamás, 210, 341, 683 Szepetk, 761 Szepetnek, 762

Szepsi, 130, 572, 592 Szerbfalva, 570 - Szerbia, 98, 206, 311, 335, 338, 397, 405, 576, 632, 708, 740, 830, 974, \ 976-977, 981, 1083, 1274 Szered, 802 Szerednye, 142, 566 Szerencs, 569, 591, 663 Szerencsi járás, 569, 663 Szevasztopol, 355 Szibéria, 355 Szicília, 224, 371 Szigetszentmiklós, 739 Szigetvár, 461, 463, 466-467,

482-483, 485, 577, 594, 729 Szigetvári járás, 729 Szikszó, 572, 592, 663 Szikszói járás, 663 Szü, 760

Szilágy vármegye, 163, 165-166, 423, 518-519, 542-543, 597, 607-608, 623, 663, 1102 Szilágy-Pir, 623 Szilágy-Somlyó, 623 Szilágycsehi, 165, 623, 628 Szilágysomlyó, 165, 598-599, 607, 619, 628, 703; Báthory utca, 607 Szilasbalhás, 34 Szin, 592

Szlovákia, 11, 80, 85, 88, 99-105, 107, 113-114, 126, 129, 141, 143, 155, 173, 179, 194, 211, 217, 230, 268-271, 276, 281-284, 289, 421, 630, 637-638, 646, 665, 704, 764, 770, 775-778, 780-783, 785-786, 800, 802-803, 805, 824, 829-830, 834, 843, 973-974, 977, 981-983, 990-991, 994, 1002-1007, 1010, 1026-1029, 1033, 1051, 1054, 1070, 1089-1090, 1150, 1162, 1165-1166, 1279 Szlovenszkó, 145

Szluck, 370, 1280 Szmolenszk, 1163 Szob, 673 Szobránc, 142 Szófia, 274, 833, 1004 Szolgaegyháza, 726 Szolnok, 296, 480, 516, 543, 561, 680-681, 686-687, 696-697, 699, 704, 716-717, 1044, 1101, 1286, 1291; Csarnok utca, 696; Horánszky Nándor utca, 696; Pillangó utca, 696 Szolnok-Doboka vármegye, 163, 165-166, 285, 423, 555, 587, 595, 597, 605, 622-623 Szolyva, 130, 565

Szombathely, 296, 346, 417, 427, 480, 516, 550, 558, 577, 641, 655, 668, 704, 708, 719-721, 726—728, 731, 733-735, 737, 760, 961, 1141, 1292; Batthyány tér, 734; gettó, 346; II. Rákóczi Ferenc utca, 734; Thököly utca, 734; Zrínyi Ilona utca, 734; Magyar Motor és Gépgyár Rt., 735 Szombathelyi járás, 734 Szováta, 627

Szovjetunió, 92, 101, 152, 157, 159-161, 173-174, 176, 179, 183-184, 190, 193-195, 204-206, 216, 223, 236, 256, 277, 280, 306, 311, 322-323, 355, 370, 520, 768, 773, 796, 808, 898, 902, 904, 987, 991-992, 999, 1013, 1025,1040, 1114,1118, 1126, 1188-1190, 1197, 1208, 1216-1218, 1232, 1241, 1247, 1255, 1266, 1270, 1276, 1280, 1283, 1300, 1314 Szőcs, 622 Szőlősgyörök, 729 Szőlőskislak, 729 Szőny, 921 Szőreg, 679, 694

Tardoskeddi járás, 656 Tárkány, 565 Tárnok, 659 Tarnopol, 205 Tkrnów, 638 Tarpa, 568 Táska, 729

Tasnád, 165, 295, 339, 607, 623 Tata, 349, 659, 919 Tatabánya, 659 Távol-Kelet, 245

Tel-Aviv, 187, 365, 591, 672, 806, 1061, 1065, 1107, 1111-1112 Tel-Áviv-Neustadt, 1110 Temerin, 220

Thenon-les-Baines, 1185 Theresienstadt, 258, 260, 272, 784-785, 798, 870, 1010, 1054, 1109, 1158-1159, 1179, 1224, 1277 Tibolddaróc, 674^675 Tihany, 899, 908 Tímár, 574

650, 680, 682-683, 905 Tiszaadony, 574 Tiszabercel, 593 Tiszabogdány, 575 Tiszacsege, 711 Tiszadada, 574 Tiszaderkény, 675 Tíszadob, 574 Tíszadorogma, 675

Tiszaeszlár, 9, 32, 574, 593, 663, 1122; rituális gyilkosság (1882-83), 9, 1122 Tiszaföldvár, 712 Tiszafüred, 661 Tiszahát, 665, 702 Tiszakarácsonyfalva, 165 Tiszakeszi, 675

Tiszaladány, 574 Tiszalök, 572, 574, 593 Tiszaluc, 569, 591, 663 Tíszapalkonya, 675 Ttszapolgár, 574 Tiszarád, 574-575 Tiszaszászfalu, 568 Tiszaszentimre, 681, 697 Tiszaszentmárton, 593 Uszatardos, 575 Uszaújhely, 621 Uszaújlak, 568 Titel, 207, 341 Tokaj, 569 Tölcsva, 569 Tolna, 730, 757

.679-680 Torda, 993, 995, 1008 1113 Torna, 572, 592 Tornyospálca, 576 Torontáli járás, 679 Toronto, 715, 1315 Tósok, 730

Tótkomlós, 687, 1263, 1286 Tótvázsony, 727 Tourelle, 265 Tököl, 496, 739 Töltéstava, 671 Törökkanizsa, 683, 708 Törökország, 100, 240, 273, 771, 778, 803, 975, 977, 982, 999, 1023, 1046, 1181, 1184, 1194, 1206, 1214-1215 Törökszentmiklós, 697, 717 Törtei, 691

Trianon, 21, 23-25, 28-30, 36, 39, 41, 47, 56, 73-74, 76, 77, 82, 86, 89, 112, 137-138, 140-142, 156, 158-159, 163-164, 169, 178, 190, 223, 277, 284, 288-289, 334, 382, 573, 576, 677, 682, 697, 898, 1077, 1245, 1247-1248, 1281, 1317 Trieszt, 185, 268 Tura, 881, 884 Turc, 568 Turda, 621 Turjaporoskő, 566 Túrkeve, 680, 697, 717 Turnu-Severin, 162 Tündéres, 220 Türingia, 1025 Tűrje, 737 Tüskevár, 730

555, 568, 579 Ugocsakomlós, 568, 590 Ugod, 730 Uioara, 621 Új-Zéland, 1215 Újfalu, 593 Újfehértó, 575 Újkécske, 694 Újlak, 918, 920

Újpest, 738-740, 762-763, 820, 915; Attila utca, 739; Baross utca, 739; Beniczky utca, 739; Fiume utca, 739; Fóti utca, 739; József utca, 739; Toldi utca, 739 Újverbász, 178, 341 Újvidék, 94, 178, 191-192, 198, 206-208, 210-211, 217, 219-221, 341, 347, 423, 576, 578, 682-683, 685, 708-709,714, 1084-1085, 1184, 1245, 1270, 1272, 1274-1275, 1292; Belgrád rakpart, 209; Duna-part, 209; Grckoskolska utca, 209; Miletic utca, 209; NAK sportstadion, 209; Uspenski ortodox temető, 209 Ukrajna, 94, 98, 101, 179, 187, 196, 204, 228, 240, 245, 248, 254, 278, 287, 306, 309-311, 315-317, 319-320, 325-326, 328, 332, 335, 336, 344, 352-353, 358, 360, 362-363, 365, 374-375, 679, 740, 754, 769, 855, 987, 992, 1274, 1289

Ungvár, 129-130, 423, 555, 564, 566-567, 578-579, 581, 588-589, 595, 619, 634, 654, 702, 1267; Felszabadulás utca, 566; gettók, 567; Glück-fatelep, 566; Minai utca, 566; Moskovits-téglagyár, 566; Munkácsy Mihály utca, 566; tábor, 368

Ungvári járás, 566 Uraiújfalu, 761 Uraj, 593 Urál hg., 355 Uriv, 323 Úrmező, 142

Vác, 104, 738, 762, 949 Vadna, 675 Vág völgye, 966 Vágsellye, 657 Vajdácska, 569 Vajdaság, 175, 708 Vájta, 726 Vámfalu, 609 Vámos, 478

Vámosmikola, 100, 113, 673, 1223 Vámospércs, 593, 682, 689, 708, 711 Váncsfalva, 570 Várdomb, 758

Varjaci járás, 568 Vármező, 623 Városliget, 936 Városlőd, 727 Városmajor, 959 Városszalónak, 761 Varsány, 661

Varsó, 28, 97, 243, 522, 764, 771-772, 780, 796, 801, 804, 810, 903, 936-937, 1060, 1279; gettó, 97, 431; gettófelkelés, 243, 522, 771, 796, 801, 1060 Várvölgy, 762

Vásárosnamény, 568 Vasboldogasszony, 726 Vasmegyer, 575 Vasvár, 719, 726, 760 Vasvári járás, 726, 734, 756 Vatta, 674-675 Vecsésj 738 Végegyháza, 687 Velence, 184 Vencsellő, 575 Vereb, 659

Veresegyháza, 604 Versailles, 24, 51-52, 62, 185, 289 Veszkény, 760, 1223 Veszprém, 18, 343, 552, 719, 727, 756, 1144, 1153; Horthy Miklós utca, 727; \feszprém-Komakút, 727 Veszprém vármegye, 478, 552, 727,

730, 756 Veszprémi járás, 727 Vesztfália, 400 Vésztő, 697 Vetélei járás, 568 Vichy, 266, 273, 833 Vichy-Franciaország, 265 Vidin, 1126 Világos, 184 Vilmány, 663

Vilna, 804 Vilnius, 780 Vinnyica, 204, 308, 327 Virginia állam, 1232 Visk, 142,569 Viski járás, 569 Visóoroszi, 165 Visz, 729 Visztula, 744 Vityebszk, 832 Vlagyimir, 1189, 1232 Volóc, 203 Volszk, 355 Vorkuta, 355

Voronyezs, 196, 212, 223, 234, 240, 252, 278, 315, 317, 323, 332, 354, 362, 371, 375, 989 Völgységi járás, 730 Vörösberény, 727 Vrútky, 653 Vulchovec, 569 Vyhne, 1003

768, 800, 993, 1003 Washington, 176, 428, 590, 789, 1105, 1168, 1176, 1184, 1197, 1199, 1203, 1205, 1208, 1212, 1216, 1221, 1231, 1232, 1237-1239; Holocaust Memorial Museum, 590 Weimari Németország, 1025 Weitra, 700

Westerbork, 267, 274, 990 Westminster, 1168 Wiener-Neustadt, 700 Wlany, 652 Wobbelin, 766 Württemberg, 766 Zágráb, 397, 405, 833 Zagubica, 339-341, 343 Zagyvapálfalva, 664

761-762 Zalaegerszegi járás, 735, 761 Zalalövő, 737, 761-762 Zalaszabor, 762 Zalaszántó, 762 Zalaszentgrót, 735, 737, 762 Zalaszentgróti járás, 735, 762 Zalaszentiván, 761-762 Zalaszentmihály, 762 Zalavár, 762 Zaporozsje, 355 Zattig, 406

885 Zilina, 653 Zimony, 341 Zirc, 544, 730 Zirci járás, 727, 730 Zohor, 1003 Zomba, 720, 758

Zombor, 178, 339, 341-342, 367, 423, 491, 576, 682-683, 694, 709-710, 715, 1129 Zugló, 936, 1273 Zurndorf, 350

Zsablya, 206-207, 220, 1275 Zseliz, 659 Zsibó, 608, 623 Zsitomir, 326 Zsolna, 785, 1003

Abwehr, 106, 374, 768, 782, 786, 1023, 1026, 1033-1036, 1105 Abwehrstelle, 106 Actio Catholica, 1302 AEG, 1268

Agudath Yisrael Wirld Organization (Agudath Yisrael Világszervezet), genfi, 27, 114, 1038, 1109, 1219 AJDC (American Joint Distribution

Aladár-rendszer Albrecht-kaszárnya, Budapest, 1194 Alija Bet, illegális kivándorlás, 96, 996 Alkotmány1123

1285-1286, 1289 Állambiztonsági Rendészet, 414-415 Állambiztonsági Rendőrség, 400 Állami Egyházügyi Hivatal, 1285 államosítás, 1255, 1262 Államvédelmi Központ, 390, 490,515, 554, 586, 613, 964; nyomozó részlege, 554 Alliance Israélite Universelle, 29, 41 Általános Cionista Párt, 1064, 1114 Általános Értékforgalmi Bank, 1268 Általános Kivándorlást Szabályozó

Ältestenrat lásd Zsidó Tanács American Joint Distribution Committee lásd Joint

American ^r Refugee Board lásd Háborús Menekültügyi Hivatal Amerika Hangja, 428, 768, 888 Amerikai Egyesült Államok lásd

Végrehajtó Bizottsága, 1240 Angol Zsidók Szövetsége, 148 Anschluss, 65, 84, 100, 119, 144-145, 154, 289, 406, 1013, 1025, 1124, 1195

antiszemita cselekmények, 1308; csoportok, 1307; intézkedések, 1166; kampány, 1300; kitörések, 1263; légkör, 1122; megmozdulások, 1262, 1264, 1298, 1305-1306; párt, 1122; politika, 167; propaganda, 43, 54-55, 76, 120, 123-124, 144-145, 157-158, 167-168, 228, 245, 442, 462, 488, 909, 1013, 1018, 1124; támadások, 1263; tüntetések, 1263 Apostoli Nunciatúra, 1166, 1169 „aranyvonat", 531, 1265 árjásítási program, 1003-1004, 1010 asszimiláció, 8, 10, 30, 32, 47-48, 75, 80, 82, 90, 96, 122, 138-139, 147-148, 166, 436, 461-462, 558,

583, 852, 854, 1125, 1300, 1306; asszimilációs törekvések, 1306 Auschwitz-per, 765, 1277 auschwitzi jegyzőkönyvek, 803, 805-806, 831-832, 843, 1023, 1069, 1086, 1090, 1106, 1118, 1126, 1150, 1165, 1176, 1203, 1208, 1211, 1219, 1221, 1231 Auslanddeutschok lásd külföldi németek

Egyházközség Lelkészi Hivatala, 285 balkáni antant, 185 Bank of England, 134 Bányai Evangélikus Egyházkerület, 1152

Barbarossa-hadművelet, 216 Barbarossa-terv, 162, 183 Baross Szövetség, 168, 313, 609 BBC, 463, 768-771, 773, 791,

1208-1209 bécsi csoport, 15-16, 54 bécsi döntés, első (1938. november 2.), 129, 135, 141, 144, 289; második (1940. augusztus 30.), 81, 155, 160, 167, 185 Beit Lohamei Hagetaot lásd

Gettóharcosok kibuca Békepárt,. 1081, 1117 béketárgyalások, 1946-47. évi párizsi,

belügyminisztérium III. (vármegyei és községi) osztálya, 416; IV (városi) osztálya, 416; VI. (rendőrségi) osztálya, 413, 416-417; Wa (rendőrségi) alosztálya, 413;VI/b (csendőrségi szolgálati) alosztálya, 413; VEI. (közbiztonsági) osztálya, 198, 413, 416, 427, 595, 620, 640, 966, 975; Vll/a (közbiztonsági) alosztálya, 413, 425; Vll/b

(egyesületi) alosztály, 413-414, 416, 459; VII/c (KEOKH) alosztálya, 198, 413; Vll/'d (politikai) alosztálya, 415; VIII. (rendőri büntető) osztálya, 413, 416; IX. osztálya, 100; XI. osztálya, 416; XVIII. (országmozgósítási) osztálya, 416; XX. (csendőrségi szolgálati) osztálya, 413, 416, 420, 427, 548, 648; XXI. (lakásügyi) osztálya, 416, 587, 600; XXI/a (lakásügyi) alosztálya, 812; XXI/b (menekültügyi) alosztálya, 416, 812; zsidóügyi osztálya, 469, 513, 673 Betar, jobboldali revizionista cionista

1104,1106 Biró Dániel Szanatórium, 972 Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA - Reichssicherheitshauptamt), 188, 229, 235-236, 244, 257, 259-260, 263, 265, 267, 271, 280, 283, 377, 397-400, 402-405, 407-408, 410, 430, 489, 630, 632-633, 698, 754, 874, 898, 980-981, 987, 993, 1004, 1010, 1029, 1055, 1182; IV osztálya, 1276 Birodalmi Szállítási Minisztérium,

1277-1278 BMRELH lásd Bajorországi Magyar Református Egyházközség Lelkészi Hivatala Bonctani Intézet, 947 BÖME lásd Budapesti Önkéntes

Mentő egyesület Brassói Lapok, 10 9 Budai Izraelita Hitközség, 1284 Budai Szent Egylet, 958-959 Budai Zsidó Hitközség, 819 Budapesti Hírlap, 10 Budapesti Kereskedelmi Kamara, 896 Budapesti Közlöny, 357, 426, 526, 543, 837

cionizmus/cionisták, 8, 32, 47-48, 79-80, 86-89, 94-95, 99, 101, 103-105, 109, 122, 167, 187, 313, 348, 365, 419, 433, 436, 438, 441-442, 447, 452-455, 458, 461-463, 467, 469, 478, 482, 485, 503, 531, 540, 554, 571, 580, 604, 672, 676,698,768-769, 780-782, 784, 792, 796, 800, 805, 866, 938, 958, 995-996, 1009, 1017, 1019, 1022, 1024-1025, 1029-1032, 1037-1038, 1040, 1044, 1046, 1056, 1059, 1061-1063, 1067-1073, 1075, 1078, 1083-1086, 1088-1089, 1091, 1104, 1112-1114, 1116, 1119-1121, 1181, 1186, 1218, 1228-1229, 1241, 1258, 1264, 1283-1284, 1300, 1301 City University of New York

Holocaust-kutató Intézete, 1113 Congressionál Record, 1241 Credit Anstalt, 67

csendőrség, 53, 63, 199, 206, 210, 212, 219, 303, 384, 400, 411, 415-417,419-422, 424-425, 427-429, 493, 503, 527, 547, 549-550, 556, 559, 563-564, 570, 575, 587, 595, 597, 599, 606, 608, 612, 617-620, 630, 637, 639, 643, 647-648, 651, 655, 678, 680, 719, 824, 829, 833, 838-839, 843, 848, 863, 866, 869, . 887, 907, 909, 913, 925, 961, 1015, 1017-1018, 1020, 1048, 1073, 1116, 1170, 1174, 1295, 1308, 1310; feloszlatása, 429; tábori, 317

Országos Bizottság Demokratikus Polgári Párt, 1289 deportálás, 61-62, 71, 96-97, 113, 172, 202-203, 218-219, 228, 244, 249, 254, 261, 264, 267, 271, 280, 344, 346-347, 352, 364, 368, 387-389, 392-393, 396, 403^105, 415-417,419-421,424,426,428, 431-432, 435-439, 441, 443, 451, 454, 459-460, 464-465, 470-472, 474-477, 479, 483, 491-493, 499-501, 504-505, 514-515, 522-523, 526-527, 529-532, 541, 543, 547-548, 550-552, 555-561, 563-565, 567-569, 571, 573, 575-577, 583, 589-590, 592, 594-595, 600-602, 604-605, 610, 614, 618, 620, 626-627, 629-657, 659-670, 672, 674-686, 691, 693-697, 699-702, 704-706, 708, 710, 712, 718-722, 727, 729-735, 737-742, 745, 754, 756, 759, 763, 765, 767-772, 777-778, 781-784, 787-788, 790, 793-794, 796-797, 802, 803-804, 807, 816-819, 821-825, 829-834, 837-844 847-852, 854-858, 860, 862, 864-866,868-874, 878-879, 881-884, 886-890, 894^895, 897, 914, 925, 927, 936, 942, 947, 962-963, 966, 970, 974, 978-980,

985, 987, 989-996, 998, 1000-1001, 1003-1005, 1008, 1012-1014, 1017-1022, 1026-1027, 1029, 1031, 1036, 1041, 1044, 1047, 1051, 1055-1057, 1059, 1061-1063, 1167, 1069-1070, 1072-1074, 1076-1077, 1081, 1083, 1085-1088, 1091, 1102, 1104, 1106, 1113, 1120, 1126-1127, 1129-1130, 1133-1142, 1144, 1146-1147, 1155-1159, 1161-1162, 1165-1169, 1171-1174, 1176-1178, 1180, 1183-1184, 1190, 1195, 1200, 1202, 1204-1205, 1208-1209, 1211, 1217, 1224, 1226, 1228-1229, 1245-1247, 1249-1252, 1255-1256, 1259-1260, 1264, 1267-1269, 1272, 1274, 1277-1280, 1297, 1307, 1318 deportálás, Auschwitzba, 102; első tervek, 276, 279; északmagyarországi zsidóké, 347, 368; Galíciába, 203, 218; hontalan zsidóké, 93, 199, 200-202, 217, 261, 305; idegen állampolgárságú zsidóké, a megszállt Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából, 261; „idegen" zsidóké, 101, 114, 283; magyar állampolgárságú zsidóké Kárpátaljáról, 203; Kamenyec-Podolszkij környékére, 152; Kamenyec-Podolszkijba, 102; keletre, 229, 238, 258, 263, 266, 274; leállítása, 96, 203, 205, 840; magyar állampolgárságú zsidóké Szlovákiából, 268, 271; magyar és román állampolgárságú zsidóké, 261; magyar nemzetiségű zsidóké Hollandiából, 263, 266, 273-274; magyar zsidóké Görögországból, 268; magyar zsidóké

Lengyelországba, 101; Máramaros vármegyei zsidóké, 203; munkaszolgálatos zsidóké, 203,; szlovákiai zsidóké, 268, 281-282, 284; szlovákiai, 99; szövetséges és semleges országok zsidó állampolgáraié, 263; többszakaszos, 229; tömeges, 202-203, 271, 435, 460, 470-472, 499, 513, 529, 535, 577, 642, 697, 776, 873, 978, 982-983, 990, 992, 994, 1003-1004, 1038, 1043, 1062, 1138, 1162-1163, 1166, 1168, 1202, 1318 Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB), 356, 365, 1252, 1283 Der Algemeiner Zhurnal, 485 Der Stürmer, 513 Deutsche Reichsbahn (Német

\fosutak), 637 Deutsche Zeitung (Német Újság), 156 DM (Deutsche Miliz), 341 Dokumentationsarchiv des

Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Önkéntes Nemzeti Munkaszolgálata, 357 Egységes Magyar Párt, Csehszlovákia, 131

Sonderkommando Einsatzgruppen lásd különítmények El A1 légitársaság, 1119 elgázosítás, 101, 608, 633, 652, 701, 718, 770, 776, 784, 792, 802, 824, 830, 840, 844, 1162; Kőszegen, 350; elgázosító tehergépkocsik, 769 Elhagyott Javak Kormánybiztossága,

1256, 1285 ellenállás/ellenállási mozgalom, 667, 669-670, 777, 780, 784, 787, 789, 904-905, 1006, 1012, 1017, 1019, 1061, 1064-1065, 1073, 1077-1079, 1081-1083, 1085, 1087-1089, 1116, 1118, 1121, 1144, 1197, 1217, 1296; antifasiszta, 779; cseh, 789; keresztény, 1082; lengyel zsidó, 788; magyar, 807; nemzeti, 1074; passzív, 838; zsidó, 1082, 1088, 1121, 1302, 1315 ellenállási csoportok/szervezetek, 787, 1101, 1081, 1118, 1006; kommunista, 1101; zsidó, 1101 Ellenzék, 109 Ellenzéki Front, 51 első világháború, 659, 660, 693, 704, 836, 854, 859, 891, 1072, 1112, 1122-1124, 1182, 1184 Emánuel Alapítvány, 1319 ENSZ, 1301

Erdély-Bánáti Cionista Szövetség, 621 Erdélyi Cionista Konferencia, 1114 Erdélyi Helikon irodalmi társaság, 109, 168

Esti Újság, 158 Estilap, Kolozsvár, 588, 621 Észak-erdélyi Zsidó Kuratórium (Curatoriu general evreesc al Ardealului de Nord), 1000 Észak-erdélyi Zsidó Menekültek Segélyezési Bizottsága (Comitetul de asistenta a refugiatilor evrei din Ardealul de Nord), 996 Etelközi Szövetség, 19 „Európa-terv", 438, 442, 479, 778-779, 1027-1030, 1041, 1047, 1085, 1104

Értekezlet, 1232 Európai Zsidó Emberek Megmentésére Alakult Rendkívüli Bizottság, 1217, 1238, 1240 evangélikus (lutheránus) egyház/ evangélikusok, 121, 472, 474, 575, 713, 787-788, 728, 786, 938, 1124-1125, 1139, 1145-1146, 1148, 1161 Evangélikus Egyház Igazgatósága, 1153 Ezra (Segélyező) szervezet, 1250

Országos Rabbiképző Intézet Fajvédő Párt, 20, 35, 44, 57, 68 Fajvédő Szocialista Párt, 64 fehérterror, 11, 15, 17-18, 20, 22, 28,

34-35, 43, 88, 124, 1123 Felszabadított Területek Zsidókérdéseinek Speciális Ügyosztálya (Serviciu special pentru problemele evreesti din téritoriile eliberate), 1000 Felszabadult Erdély Igazgatása, 1282 Ferenc József laktanya, 322 Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet lásd Országos Rabbiképző Intézet ferencesek, 1144 Ferihegyi repülőtér, 915

Zürich, 806 főkonzulátusok, amszterdami magyar, 266; genfi El Salvador-!, 788, 1218; kolozsvári román, 998; milánói magyar, 268; párizsi magyar, 265; prágai magyar, 260 Főkormányzóság (a németek által megszállt Lengyelország egyik közigazgatási körzete), 256, 258, 271, 769-770, 778, 974, 981 Földmunkáspárt, 245 Földművesek Frontja (Frontul

Plugarilor), 1292 Francia Nemzeti Bizottság, 1197 Független Kisgazdapárt, 42, 51, 245,

1079, 1153, 1289 Függetlenség, 158 Függetlenségi Csoport, 1151 Függetlenségi Front, 517 Függetlenségi Párt, 12, 30, 32

741-745, 764, 773, 777, 794, 797, 802, 1010, 1035, 1037, 1050, 1053, 1112, 1241, 1278 Gestapo, 113, 181, 199, 213, 265, 365, 377-378, 384, 397-400, 402, 406, 411, 414, 419, 426, 432, 434, 437-438, 444, 454, 463, 466-467, 489-492, 494, 515, 527, 582-584, 610, 613, 616, 635, 639, 658, 660, 673, 676, 731, 735, 780-781, 796, 804, 818, 822, 842, 846, 849-851, 866-867, 869, 902-903, 905, 906, 963, 966, 981, 993, 998, 1008, 1015, 1020, 1030, 1036-1037, 1042, 1054, 1062, 1068, 1084-1085, 1090, 1113, 1203-1204, 1207, 1271, 1279

Hagetaot), 115, 801-803, 1114 gettók/gettósítás, 106, 109-110, 122, 172, 235, 344, 346, 388, 416, 419, 421, 423-424, 438, 451-452, 459, 475, 477, 501, 505, 522, 525, 527, 529, 541, 543, 547-620, 622, 625, 629-630, 632-633, 635, 639, 647-648, 654-666, 668, 672, 674-676, 680, 682, 688, 691-692, 695-696, 698, 707, 709, 712, 722, 733-735, 738, 767, 776, 784, 788, 811,818, 825, 832, 855, 886, 897, 925, 1013, 1016, 1064, 1113, 1129, 1141,1269, 1272, 1274; erdélyi, 346, 368; gettósítási körzetek, 346; gettósítási program (1944), 122, 1031; gettórendőrség, 612 Goldmark Károly Zeneiskola, 854 görög katolikus egyház/görög katolikusok, 26, 575, 713 Gulag-táborok, 1189

1229, 1240 Gyergyói Lapok, 168 Győri Nemzeti Hírlap, 658 gyűjtőközpontok, 575, 694-695, 710, 726, 729-730, 732, 738, 740, 884, 915

gyűjtőtáborok (Auffangslager), 96, 355, 389, 419, 548-550, 556, 564, 569, 572-573, 577, 592, 598-600, 604, 608-609, 630, 635-636, 638, 649-650, 654, 656-658, 666, 671, 677-678, 680-683, 686, 691-692, 697, 704, 719-720, 729, 732, 735, 739-740, 796, 824, 990, 1015-1017, 1056

Háborús Bűnök ítélőszéke, 1111 Háborús Bűnök Vizsgálóbizottsága, 1061,

Háborús Információs Hivatal, 1209 Háborús Kabinet, 1203, 1207, 1213, 1236-1237, 1239-1240; Menekültbefogadó és Elhelyező Bizottsága, 1239-1240 Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB ~mr Refugee Board), 106, 504, 789, 834, 836, 844-845, 888, 1008-1009, 1034, 1039, 1049, 1051-1052, 1159, 1168, 1181, 1183, 1196, 1200-1203, 1206-1207, 1216, 1220, 1227, 1230-1231, 1234-1236, 1238, 1240-1241 Hadviseltek Bajtársi Csoportja, 352 Hadviseltek Bizottsága, 352-353, 369, 431, 879

halálgyár, 741-742, 744 halálmenetek, 113,203-204, 209, 310, 315, 335, 340-343, 345, 350, 606, 919, 922, 966, 1088, 1146, 1161-1162, 1172-1174, 1181-1182, 1187, 1192, 1227, 1244 haláltáborok, 629, 768, 772, 785, 792, 843, 992, 1037, 1056, 1087, 1106, 1126, 1162; lengyel, 280 haluc fiatalok, 452, 454, 920, 1019, 1025, 1070, 1075, 1083, 1086, 1088-1090, 1120, 1181 Haluc, 88, 99, 104, 106, 776-778, 786, 789, 791, 1023, 1028, 1032, 1036,1040, 1049, 1068-1069, 1071, 1078, 1083, 1088-1092, 1101, 1120-1221

483-484, 513, 758, 857 Harcoló Bányász, 1081 háromhatalmi egyezmény, 174-176,

(Hausverwertungs- und \ferwaltungs A. G.), 535, 538 HB lásd Hadviseltek Bizottsága Héber Egyetem, Jeruzsálem, 796 Heeresgruppe Süd, 361 Hermann Göring Művek, 534, 536, 544

szervezet, 110, 112, 994 HIJEF (Hilfsverein für jüdische Flüchtlinge in Auslande, Külföldi Zsidó Menekülteket Segélyező társaság), 1048, 1053, 1055, 1057, 1109, 1112, 1220 Histadrut Segélybizottsága

(Hilfskommission der Histadrut), 1221, 1242 Hitachdut Olei Hungaria, a magyar zsidó bevándorlók szervezete, Izrael, 592

Hitel, 168, 1317 Hitlerjugend, 156 Hlinka-gárdisták, 1006 HM Munkaügyi Főcsoport, 781

osztálya, 291-293, 357; hadműveleti osztálya, 963; jogügyi osztálya, 357; mozgósítási osztálya, 346; Munkaügyi Főcsoport, 780; III. csoportfőnöksége, 277-278; XI. csoportfőnöksége, 879; honvédelmi minisztérium 5. osztálya, 278; zsidók megmentése, 344 Honvédelmi Munkaszervezet, 334,

348, 781 Honvédségi Közlöny, 359, 364 Hősök Temploma, 948 Hruscsov-kormányzat, 1188-1189 Hungária tisztasági fürdő, 945 Hungárián Premier, 391 Hungárián Quarterly, 533 hungarista állam, 60, 908; elgondolás, 60-61; rezsim, 902; hungaristák, 72 Hungarista Mozgalom, 60j 172, 181,

I. G. Farben, 1275, 1267-1268, 1288 I. N, C. O. cég, bukaresti, 1242 Ichud, 88, 103, 111,4 Idegen Pénzeszközök Felügyelősége,

1225, 1233, 1312, 1316 Irgalmas Nővérek Rendje, 1076 Irgun Zvai Leumi szervezet, 1059,

1060, 1063 Irredentista Szövetség, 19 Israelitische Kultusgemeinde Zürich, 789

Jâgerstab-terv, 385, 533, 847,890 János Szanatórium, 958 Jehova tanúi, 338-339, 342 Jeruzsálem Város Holocaust Mártírokat és Hősöket Elismerő Hatósága, 1102

Jewish Agency, 104, 106, 365, 480, 485, 773, 776, 778, 786, 789, 791, 796, 844-845, 1023-1024, 1038-1040, 1048, 1059-, 1083-1084, 1104, 1115, 1121, 1160, 1163, 1168, 1175, 1203, 1205, 1219, 1221-1222, 1242; budapesti, 588; genfi, 1229; isztambuli, 1181; jeruzsálemi, 1203, 1205; palesztinai, 1190, 1203, 1220-1221, 1283 Jewish Agency Alija (emigrációs)

(JTA - Zsidó Távirati Iroda), 771, 774, 791, 807 jezsuiták, 1077, 1138, 1147 jisuv, 115

Jó Pásztor Bizottság/Misszió, 472-474, 787, 855, 891, 1138, 1147-1148, 1154,1161,1314 Joint, amerikai zsidó segélyszervezet, 84-85, 102-103, 106, 110, 112, 439, 484, 771, 776, 778-789, 791, 1000, 1002-1023, 1048-1049, 1054, 1057, 1061, 1069, 1074, 1109, 1111, 1160, 1216, 1219, 1236, 1242, 1250-1252, 1254, 1283, 1297, 1300, 1314; Joint-irodák, 776, 778 Joint Bizottság, 1251, 1283 jóvátétel, 1254-1256, 1258-1268, 1287

JTA lásd Jewish Telegraphic Agency Judaista Tanács, 482 Judenkommando, 393 Judenrat lásd Zsidó Tanács Judenreferenten, 547 Junkers Művek, 386

kártérítés, 1254-1256, 1258, 1261 -1266, 1268; kártérítési és jóvátételi program, 1254 kaszáskeresztes mozgalom, 57 katolikus egyház/katolikusok, 22, 26, 150-151, 471-472, 575, 601, 692, 713, 806,912, 949, 953, 1123-1124, 1126-1130, 1133,1136, 1144, 1147, 1150, 1155, 1162, 1164-1165, 1167, 1170, 1201, 1298, 1313-1314; egyházfők, 122; német, 1124; papság, 727; 1136; püspöki kar, 1027 Katolikus Néppárt, 9-10, 1122 Katolikus Szemle, 168 Katonai Bizottság, 1080 KB lásd Politikai Menekültek Ügyeinek

(Zsidó Nemzeti Alap), 87, 111 Keresztény-Zsidó Társaság, 1318 keresztény egyházak, 3, 35, 61, 121, 181, 193, 454, 465, 471-474, 487, 575, 705, 816, 824, 829, 841, 846, 855-856, 915, 927, 971, 1076, 1101, 1115, 1122-1127, 1138-1139, 1145, 1150-1151, 1166, 1168; állásfoglalása a zsidótörvényekkel kapcsolatban, 193 keresztény egyházfők/egyházi vezetők, 150, 471, 473, 575, 915, 1297, 1302; erdélyi, 601

Keresztény Nemzeti Liga, 19 keresztény nemzeti mozgalmak, 1122 Kereszténypárt, 183 Keresztény Zsidó Tanács, 1136-1137 Keresztény Zsidók Szövetsége lásd Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége Keresztényszocialista Párt, 51 keresztény szo cializmus/

keresztényszocialisták, 1122-1123 KGB, 1189-1190, 1232 Királyi Palota, 960, 962-963 kisajátítások, 522, 526; kisajátítási

Kisgazda- és Földművespárt, 24 Kisgazdapárt, 35, 44, 51, 66, 69, 113, 149, 157, 182-183, 205, 211, 219, 254, 489-490, 506, 1073, 1079-1080, 1256, 1259, 1283 KISKA (Kisegítő Katonai Alakulat), 1092

(1943. április 17-18)., 240 KMOF lásd Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője Knesszet, 1059 Komintern, 13, 1025, 1117 Kommunista Párt, 11, 33-34, 70, 355, 413, 428; illegális, 167, 1073, 1078-1081, 1116-1117, 1263, 1283-1284

koncentrációs táborok, 94, 218, 241, 258, 260-261, 263, 350, 403, 436, 514, 521, 588, 632-633, 643, 652, 653, 669, 673, 676, 792; német, 267, 343, 356 konzulátusok, brüsszeli magyar, 264; budapesti brit, 1068; genfi amerikai, 772; genfi magyar, 654; kolozsvári román, 996; nagyváradi román, 996; párizsi magyar, 264, 265; prágai magyar, 260; trieszti magyar, 268 Kormányközi Bizottság, USA, 1039, 1196, 1212, 1214-1215, 1236, 1239-1240 kormányzó Katonai Irodája, 904 kormányzói kabinetiroda, 833,

861-862, 1076, 1136 koronatanács, 41, 378, 380-381, 391, 408, 411, 833-834, 837, 840, 905, 961, 1170, 1175, 1183, 1211 Kortárs, 478, 483, 486, 1302 Kossuth rádió, 355, 504, 517, 768, 1217

Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője, 294-296, 309, 311, 313, 320, 328, 330, 334, 336, 338, 353,357-358, 361, 363-365, 368 Közigazgatási Bíróság, 896 Központi Gazdasági Hivatal (Ustrendy Hospodársky Urad - UHU), 281-282, 1003, 1010 Központi Nyomozó Parancsnokság (csendőrség), 419, 427, 428, 550, 648, 655 Központi Tanács lásd Zsidó Tanács Kreml, 1207, 1300 Kristallnacht (Kristályéjszaka), 1196 Kritika, 1302 Krupp, 1268, 1275

Külföldi Levelezést Ellenőrző Cenzori Hivatal, bécsi (Ausland-briefprüfstelleWen), 1224 Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), 41, 85, 102, 198-199, 201-202, 217, 359, 480, 502, 517, 609, 779, 860, 921,928, 973, 1068, 1148 Külföldieket Ellenőrző Svájci

Rendőrség, 1050 különítmények (Einsatzgruppen), 17, 93, 98, 204-205, 315, 360, 402, 415, 430, 438, 548, 768-769, 800, 987, 992, 1006, 1197; Eichmann-, 344, 346, 400, 516; Hanke-, 491; Héjjas-, 18; német, 315; Osten-burg-, 17; Prónay-, 17, 18; Zöldi-, 639; tömeggyilkosságai, 205; „zsidótianító", 368, 389, 422, 541, 555-556, 560,563-564, 656, 670, 677, 700, 719, 1017, 1126, 1271 Külügyi és a Közigazgatási Bizottság, 252

külügyminisztérium, politikai osztálya, 238, 240, 244, 285, 378, 868, 1158; sajtóosztálya, 190

1307-1308 Lipótvárosi Orvostársaság, 313 Ludovika Katonai Akadémia, 278, 382 -Lufag repülőgépgyár, 766 Lufthansa, 535; 539

Madagaszkár-terv, 188, 398 Magyar-Izraeli Baráti Társaság, 1315 Magyar Állami Biztosító Intézet, 152 Magyar Államrendőrség Budapesti

(MÁK), 890 Magyar Auschwitz Alapítvány -Holocaust Dokumentációs Központ, 1316 Magyar Cionista Szövetség

Mentőbizottság, 777 Magyar Cionista Szövetség, 84, 86, 87, 103, 254, 488, 777, 787, 804, 859, 1066-1067, 1072, 1283-1284 Magyar Cukoripari Tröszt, 478 Magyar Demokrata Fórum (MDF), 1305-1306, 1308-1309, 1316, 1318-1319 Magyar Dunai Hajózási Társaság, 905, 1033

Magyar Élet Pártja, 31, 157-158, 171, 183, 186, 237, 245, 252-253, 506-507, 876, 962 Magyar Élet Szövetség, 60, 62 Magyar Ellenállók és Antifasiszták

1088, 1117 Magyar Futár, 54, 158, 172, 1270 Magyar Függetlenségi Front, 443 Magyar Függetlenségi Mozgalom, 787, 1079

Magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés, 971 Magyar írók Szövetsége, 486, 1306 Magyar Izraelita Egylet, 32

Magyar Izraeliták Országos Tanácsa, 83 Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI), 84-86, 102, 110, 205, 352, 769, 849, 452, 492, 497, 520, 667, 769, 849-851, 891, 1022, 1103, 1147, 1150 Magyar Katolikus Misszió, 265 Magyar Katolikus Nőegyletek Országos

Hivatal, 285 Magyar Királyi Nemzetvédelmi Propagandahivatal, 410, 426, 502, 511, 519, 1017, 1102 Magyar Királyi Rendőrség Budapesti

Közoktatásügyi Minisztérium, 87 Magyar Kommunista Párt, 1117, 1289 Magyar Kúria, 709 Magyar Megújulás Pártja, 71, 118, 158, 171-172, 188, 299, 408, 423, 571, 962

Magyar Nemzet, 98, 158, 238, 379, 510-511, 533, 1314, 1317-1318 Magyar Nemzeti Bank, 85, 134, 231, 523

Magyar Nemzeti Szocialista Mezőgazdasági Dolgozók és Munkások Pártja, 58 Magyar Nemzeti Szocialista Párt, 51,

Hungarista Mozgalom, 72 Magyar Nemzeti Szövetség, 1307 Magyar Nemzetiszocialista

Akciócsoport, 1307 Magyar Nemzetiszocialista és Nyilaskeresztes Párt, 1271 Magyar Népjóléti Szövetség, 1307 Magyar Országos Véderő Egyesület .

(MONE), 108 Magyar Parasztszövetség, 506 Magyar Párt, 167 Magyar Szemle, 53 3 Magyar Szent Kereszt Egyesület, 313,

692, 713, 787, 1127 Magyar Szent Korona, 5 Magyar Szó, 259, 1091 Magyar Távirati Iroda, 507, 518 Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete

(MÜNE), 583, 596 magyar vasutak, 637, 656 Magyar Vöröskereszt, 113, 835, 846,

881, 886-887, 1127, 1183 Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE), 1258, 1286, 1315, 1318

Magyar Zsidó Levéltár, 1285 Magyar Zsidó Múzeum, 808 Magyar Zsidók Központi Tanácsa lásd

Zsidó Tanács A Magyar Zsidók Lapja, 445, 449, 94, 97-98, 110, 112, 352-353, 369-370, 440, 445, 449-450, 452, 458,480, 1019 Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége, 87, 111

Magyar Zsidók Világszövetsége (W>rld Federation of Hungárián Jews), 1282, 1288 Magyarok Világszövetsége, 1306 Magyarország Ideiglenes Nemzeti

Magyarország, 158, 379, 489, 493, 510 Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitfelekezet (MAOIH), 83, 87, 352

Egyesülete, 881 Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége, 388, 454, 471, 474-475, 816-817, 856, 1141, 1147-1148 Magyarországi Keresztyén

Testvérgyülekezetek, 474, 487 Magyarországi Ortodox Izraelita Hitfelekezet, 438; Központ Irodája, 579

Magyarországi Református Egyház, 1136, 1140-1141, 1148, 1154; Egyetemes Konventje, 1136, 1148, 1154

483, 853, 892 Magyarországi Zsidók Segélyezésére alakult Svájci Bizottság (Comité d'Entre-aide Suisse pour les Juifs en Hongrie: Schweizerisches Hilfskomitee für die Juden in Ungarn), 1220

Magyarországi Zsidók Szövetsége, 86, 459-460, 471, 475, 479, 701, 705, 711, 826, 886, 1134, 1169 Magyarországi Zsidószármazású Keresztények Szövetsége, 487 magyarosítás, 7

Egyesülete MAZSIHISZ (Magyar Izraeliták Országos Képviseletének utódszervezete), 1258-1261, 1286, 1319

MAZSIOSZ lásd Magyarországi Zsidók Közösségi Szervezete McGill Egyetem, 1232 MDF lásd Magyar Demokrata Fórum Megkeresztelkedett Zsidók Tanácsa, 845

megsemmisítőtáborok, 81, 779, 782, 808, 866; lengyel, 228; német, 93 Memóriái Foundation for Jewish

Culture, 1301, 1315 menekültek, 198-199, 204, 210; cseh-morva protektorátusbeli, 100, 217; jugoszláv, 217; keresztény lengyel, 104; lengyel zsidó, 1023; lengyel, 79, 85, 88, 100, 102-105,148, 159, 197, 183, 217, 490, 492, 775, 987, 1020, 1026, 1032, 1046-1047,

1062, 1068, 1082, 1086, 1089, 1120, 1121; német, 84, 99-100, 197, 217; német zsidó, 1184; osztrák, 84, 100, 197, 217; szlovák, 85, 88, 102-103, 197, 217, 492, 775, 1026,1032, 1068, 1020, 1032, 1046-1047, 1062, 1082, 1086, 1089; szlovák zsidó, 1023; zsidó, 79, 84-85, 87-88, 93, 99-100, 102-105, 107, 114, 197, 199, 217, 421, 550, 775, 1023, 1148, 1196 Menekülteket Segítő Tangeri Bizottság (Comité d'Assistance aux Refugiés Tánger), 1190 Menekültügyi Bizottság, 1000, 1009 menlevelek (Schutzbriefe vagy

Schutzpasse) , 873, 915, 920-921, 925-928, 930-931, 968, 985, 1003, 1161, 1173-1174, 1178, 1181-1182, 1191 Menóra, 758, 1315

mentési akciók/mentőakciók, 775, 778, 826, 1006, 1022, 1019, 1022, 1025-1026, 1048, 1057, 1066-1067, 1070-1072, 1075, 1077, 1082-1083, 1085, 1088-1091, 1102-1103, 1109, 1112, 1116, 1127, 1144, 1151, 1156, 1161, 1168-1169, 1172-1174, 1182, 1185-1186, 1191-1192, 1197-1198, 1207, 1216, 1218, 1222, 1233-1234, 1241, 1280 mentesítés, 616, 624, 640, 693-695, 714, 716, 823, 829, 833, 837, 845, 853, 856, 858-863, 887, 892-894; kormányzói, 1179 mentesítési/mentességi bizonyítványok, 666, 859, 861-864, 893, 915, 928, 1076; bizottság, szegedi, 694-695, 714, 716; kérvények, 693-694, 829; okmányok, 551; rendelet, 853; rendszer, 858 mentességi igazolvány (Immunitáts-Ausweis), 439-440

ha'Ezra ve'ha'Hatzalah, Segélyező-és'Mentőbizottság), 113-114, 205, 374, 443, 479, 485, 503, 523, 532, 697, 698, 717, 776, 780, 783-784, 791, 894, 897, 982, 1023-1024, 1026-1027, 1029-1033, 1035-1037, 1040-1042, 1044-1046, 1048, 1054, 1056, 1059-1060, 1067-1069, 1071-1072, 1085-1086, 1088-1091, 1104-1105, 1108, 1111, 1120, 1211, 1243; budapesti, 88, 103-107, 205, 217-218, 503, 776-777, 779, 781-782, 784, 786, 790-791, 802, 804, 891-982, 985, 1023-1024, 1036, 1038-1042, 1049, 1057, 1069, 1084, 1103-1104, 1106, 1115, 1175, 1237, 1241-1242; isztambuli, 114, 554, 776, 1037-1040, 1062, 1103-1106, 1109, 1205; jeruzsálemi, 1041; kolozsvári, 1008; pozsonyi (Pracovná Skupina), 438, 479, 776-778, 784, 790, 795, 802, 1023, 1027, 1038, 1069, 1111, 1211, 1242; tordai, 1008 MEP lásd Magyar Élet Pártja Mercedes Benz Művek (Buenos Aires), 403

Messerschmitt Művek, 811,1055 Michigani Egyetem, 1184 MIKEFE lásd Magyar Izraelita

Kézműves és Földművelő Egyesület minján, 1250, 1253 minoriták, 1145, 1269 MIOI lásd Magyar Izraeliták Országos Irodája

Egyesülete Mossad, Izrael titkosszolgálata, 962 MOVE lásd Magyar Országos Véderő

Egyesület munkaszolgálat, 287, 289-290, 293-295, 297, 299, 304, 306, 313, 327-332, 334, 344, 348, 356-357, 362, 368, 462, 521, 554, 583, 629, 727, 826, 833, 845-846, 853, 855, 867, 872, 879, 887, 892, 897, 978, 994-995, 1014, 1020, 1023, 1063, 1076, 1148, 1156, 1179, 1247, 1250, 1260, 1282, 1295, 1314; általános elvei, 294; átszervezése, 330, 333, 348; büntető, 314; életbe lépése (1939. július 1.), 2'94; előzményei, 287; háború idején, 306; jogi alapja, 290; katonai, 295, 826; kisegítő, 327, 334; megszervezése, 294; működése, 294; női, 348-349, 368; törvényi megalapozása, 289; zsidó, újraszabályozása, 304 Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége, 356 Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete (MÜSZOE), 1258, 1260-1261, 1316 MUSZ-szervezetek, 370 MUSZOE lásd Munkaszolgálatosok

Nácizmus Magyarországi Üldözöttéi Országos Érdekvédelmi Szervezete, 1266, 1268, 1288 Nagy Szövetség, 1177, 1217, 1222, 1241

Törvényhozók Blokkja, 507 Németországi Zsidók Birodalmi Egyesülete (Reichsvereinigung der Juden in Deutschland), 798 Nemzet Akaratának Pártja, 62, 64, 71 Nemzetgyűlés, első, 711 Nemzeti Bank, 118, 489, 523, 537, 549

Nemzeti Egység Pártja, 31, 66, 183 Nemzeti Elet, 158 Nemzeti Front, 64 Nemzeti Légionárius Állam (Statul

National Liberal), 1292 Nemzeti Munkaközpont, 63, 423 Nemzeti Munkapárt, 31 Nemzeti Parasztpárt, 69, 1008, 1079,

Nemzeti Újság, 1123 nemzetiségi kérdés, 5 Nemzetiszocialista Német Munkáspárt

nemzetiszocialisták, 44, 53, 55, 71, 91, 117, 155, 171, 182, 187,409, 427, 462, 482, 520, 838, 962, 1124, 1164, 1184, 1195, 1269, 1275-1276; német, 21 Nemzetközi Beraktározási és Szállítási Kft., 556

Nemzetközi Vöröskereszt (NVK), 97, 101, 351, 475, 483, 487, 759, 784-785, 841, 845, 851, 870, 887-888, 891, 897, 912, 915, 920-921, 923, 927-928, 933, 936, 938, 943-944, 946, 958, 965, 968, 988, 994-996, 1001-1002, 1009, 1028, 1039, 1067, 1073-1074, 1087-1088, 1092-1093, 1101, 1105, 1113, 1119, 1148-1149, 1154-1162, 1171-1175, 1179-1180, 1191-1192, 1202, 1212, 1214-1215, 1220, 1223-1225, 1228-1229, 1231, 1233, 1239, 1248, 1250-1251, 1265-1266, 1282, Központi Szükségkórháza, 946; Tegysége, 351 Nemzetközi Zsidóellenes Kongresszus

neológ hitközség, 8, 27, 32, 46, 48, 69, 81-84, 86-88, 91, 96, 105, 109-110, 146, 203, 431, 433, 435, 438, 441-442, 451, 469, 603-604, 621, 679, 707, 755, 757, 759-760, 891, 1036, 1046, 1063, 1090, 1104, 1253, 1284 NEP lásd Nemzeti Egység Pártja Nép, 158

népbíróság, 133, 181, 186, 217, 219, 366, 393, 426-428, 467-468, 590, 625-626, 653, 696, 712, 755, 763, 960, 972, 1076, 1268-1269, 1271-1273, 1286, 1289 Népbírósági Közlöny, 1312 Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT), 217, 361, 468-469, 484-485, 1268-1270, 1273, 1289, 1291-1292

Népi Német Bajtársi Egyesület, 154 népi németek (\blksdeutsch), 64, 153, 155-156, 169, 182, 251, 321, 401, 646, 682, 687, 708, 1056, 1230 Népmozgalmi Nyilvántartó Hivatal, 881

Néppárt, 1122-1123 Népszabadság, 586, 1317-1318 népszámlálás, 74, 143, 163, 185; 1910. évi, 5, 24, 31, 135, 163; 1930. évi, 77, 80, 133, 135, 163, 185, 818,

1007; 1940. évi, 186; 1941. évi, 74, 95, 129, 143, 156, 163-164, 621, 624, 670, 672, 756, 1245 Népszava, 18, 66, 98, 158, 510, 1078 Népszövetség, 29, 30, 39-40, 50, 52, 62, 134, 142, 174, 185, 238, 1206 Népünk (Nagyvárad) 109,187 New York-i Figyelő, 486 New York-i Legfelső Bíróság, 486 Noár Lapok, 109

Deutsche Arbeiterpartei - NSDAP), 44, 57, 396 numerus clausus törvény, 29, 30, 37, 107, 123-124, 140, 151, 168, 288, 731; módosítása, 40 numerus nullus törvény, 168, 511 nunciatúra, 1166, 1172-1175, 1227;

budapesti, 1162 Nürnbergi Katonai Törvényszék, 899 nürnbergi perek, 216, 218, 360, 1110, 1295

NVK lásd Nemzetközi Vöröskereszt nyilas egységek, 1187; halálbrigádok, 1019; hatalomátvétel, 901, 903, 1133, 1145, 1149, 1172, 1193, 1318; korszak, 349, 441, 453, 465, 477-478, 660, 760-761, 916, 1161, 1175, 1232, 1256, 1269, 1273, 1287; párt, 966, 1090; terrorosztag, 1174; vezetők, 911, 1188 Nyilas Ház, 958 Nyilaskeresztes Front, 170 nyilaskeresztes Párt, 58, 72, 157, 169, 181-182, 187, 211, 278, 303, 349, 380,409,411, 413, 609, 617, 908, 912, 919-920, 959, 966, 1318 nyilaspuccs, 181, 278, 349, 451, 868, 906, 908-909, 911, 947, 1051,

1186, 1244 Nyíregyházi Szabad Tanács, 1298 8 Órai Újság, 510 Oeuvre d'assistance, 1251 Office of Strategic Services (OSS -Stratégiai Szolgálatok Hivatala), 390, 1055, 1117-1118,1233 OIIHB lásd Országos Izraelita Irodák

Hadviseltek Bizottsága OKW (Oberkommando der^Xéhrmacht -Véderő Főparancsnokság), 279, 280, 283-284 OMIKE lásd Országos Magyar Izraelita

Segítő Akció Ordnungspolizei (közrendészet), 401 Organisation Todt lásd Todt-szervezet Organization for Rehabilitation and

Bizottsága (OIIHB), 86, 352 Országos Izraelita Tanítóképző Intézet, 87, 854

Hivatal, 1259-1260 Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE), 86, 11 l-l 12, 431 Országos Magyar Sajtókamara, 507,

Múzeum, 530 Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA), 84-86, 102, 110 352, 520, 780, 946, 1147 Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság, 587

Országos Munkaerő Bizottság, 967 Országos MUSZ Szervezet, 356, 370 Országos Nagytanács, 451

Országos Rabbiképző Intézet, 87, 91, 95, 361, 415, 437-438, 481, 491, 515, 818, 849-850, 854, 1101, 1254, 1300, 1313-1314 Országos Református Lelkészegyesület, 1298

Országos Sajtótanács, 510, 518 Országos Statisztikai Hivatal, 811 Országos Szakszervezeti Tanács, 1289 Országos Vitézi Szék, 860, 892 Országos Zsidó Segítő Bizottság

ORT lásd Organization for Rehabilitation and Training Orthodox Zsidó Újság, 480 ortodox hitközség, 8, 27, 29, 48, 69, 80-84, 86-87, 88, 96, 103, 105, 109-110, 129, 145-146, 148, 203, 368, 433, 436, 438, 441-442, 446-447, 449, 453, 460, 469, 479, 494, 575, 593, 603-604, 679, 707, 710-711, 943, 972, 1036, 1253, 1283

Bizottság Önkéntes Mentőegyesület, 936 összeesküvés Jugoszlávia ellen, 174 Összetartás, 54, 158 Palesztina Hivatal, 88, 197, 453, 780, 788, 973, 1024, 1031-1032, 1040, 1068, 1089, 1105, 1114, 1121, 1160, 1224; budapesti, 788, 832,

966, 973, 1031, 1067, 1068, 1157, 1175; genfi, 1288 Palesztinai Felszabadítási Szervezet, 1301

Pesti Izraelita Hitközség (PIH), 8, 29, 47-48, 81, 83-85, 90-91, 95, 110-112, 351, 369, 431-434, 446, 451-453, 457, 460, 476, 478, 488, 595, 800, 855, 1283-1284, 1312; menekültügyi osztály, 84 Pesti Izraelita Hitközség Siketnéma

Munkabizottság, 147 Pesti Újság, 54, 158 Petőfi rádió, 1136, 1151 PFSZ (Palesztinai Felszabadítási

Szervezet), 1314 PIH lásd Pesti Izraelita Hitközség Poale Cion, 103 Polgári Párt, 245 Polgári Szabadság Párt, 149 Popolo d¹Itália, 136 Pracovná Skupina (Munkacsoport, Pozsony), 99, 106, 113, 115, 776, 785

propagandahivatal lásd Magyar Királyi Nemzetvédelmi Propagandahivatal protestáns egyház, 692, 1126, 1134, 1136, 1138, 1140-1141, 1143, 1145, 1147-1148, 1151, 1136,

1138, 1201, 1298, 1313 protestáns hitre áttért zsidók, 855 protestáns lelkipásztorok, 845 Puskin Múzeum (Moszkva), 427

Rabbiképző Intézet Radetzky-fegyverraktár, 972 Raoul Wállenberg Társaság, 1189 református egyház, 122, 348, 472, 502, 601, 713, 787, 806, 897, 949, 1073-1074, 1124, 1130, 1137,

Hivatala, 1007 Romeltakarító Szervezet, 881 Royal kávéház, 356 RSHA (Reichssicherheitshauptamt) lásd Birodalmi Biztonsági Főhivatal

SA, Sturmabteilung Rohamosztag, 336 Salom, ellenzéki csoport, 1315 Schwarze Korps, 482 SD (Sicherheitsdienst — német

biztonsági szolgálat), 204, 252, 254, 265-268, 325, 362, 377, 386, 402-403, 547, 554, 602, 631, 655,

754, 763, 870, 905, 1006, 1008, 1033-1034, 1107, 1113, 1179, 1279 Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, 1316

SIC lásd, ukrán nemzeti gárda Siemens cég, 335 SILBADO, 1242 Singer és W)lfner Kiadó, 510, 893 SIPO (Sicherheitspolizei - német biztonsági rendőrség), 204-205, 263-267, 325, 344, 347, 376, 390, 399-400, 402, 433, 439, 491, 549, 556, 567, 621, 637, 648-649, 754, 763, 878, 1006, 1008, 1016 Skót Misszió, 474, 1077 Skreck-konyha, 943, 970 Société des Mines de Bor, 335 Sonderkommando, 402, 404, 407, 414, 432, 457, 494, 532, 547, 554, 556, 572-573, 582, 589, 596, 611, 613, 620, 630, 632, 637-638, 655, 694, 697-698, 709, 739, 742, 744-745, 765, 782, 795, 810, 824, 848, 864, 868, 871, 874, 883, 898, 913, 965, 975, 979, 1002, 1017, 1019, 1021, 1025-1026, 1029-1031, 1038, 1041, 1104, 1106, 1182, 1276, 1278-1279, 1294 Sophianum Intézet, 1077 SS (Schutz-Staffel - Védőosztag), 59, 98-99, 102, 106, 112, 156-157, 182, 204, 213-214, 229, 235-236, 242, 257, 261, 264-267, 271, 274, 279, 281, 317, 336, 341-342, 344, 346-348, 350-351, 362, 367, 372, 376-378, 386-387, 389-390, 394-396, 398-407, 411, 420, 428, 430, 433-435, 437-438, 441-444, 446-447, 452, 464, 469-470, 479, 481-482, 489-491, 493-494, 505, 513-514, 524, 531-532, 534-539, 544-545, 547, 554, 557, 567, 572-573, 577, 582, 598, 602-604, 610-611, 618, 620, 627,. 631-633, 637, 639-640, 643, 663, 682, 684,

687, 694-695, 698-700, 718, 721, 727, 730, 732, 741-745, 765, 768, 777, 782-784, 790, 795, 797, 802, 805, 810, 821-822, 841, 843, 846, 849-850, 859, 865, 871-872, 874, 884, 889-890, 895, 897, 901-908, 920, 923-924, 926, 941-942, 952-953, 959-969, 971, 975, 980, 987, 992, 998, 1002, 1006, 1010, 1020-1021, 1024-1026, 1029-1036, 1038, 1041-1045, 1048-1051, 1053, 1055, 1058, 1060-1062,1064, 1066, 1068, 1073, 1083, 1085, 1090, 1092, 1103-1108, 1144, 1157, 1162, 1175,1177, 1182, 1190, 1192, 1194, 1207, 1242, 1269-1270, 1273,1276, 1278-1280, 1294-1295; biztonsági rendőrsége, 490-491, 700; SS-Főhivatal, 406-407; gazdasági és közigazgatási főhivatala (Hauptamt \ferwaltung und Wirtschaft - VWHA), 643; „halálfejes alakulatai", 742; magasabb, 264, 386, 396, 399, 404-405, 428, 490, 514, 534, 545, 582, 640, 745 State Department, 772-774, 801 status quo ante hitközség, 15, 24, 39, 82-84, 88, 109-110, 146, 441, 451, 591, 593, 627, 670, 711, 714, 1253, 1284

Süketnémák Intézete, 978, 984, 1044 svájci menlevelek, 1091 svájci mentőcsoport, 1182 Svájci Palesztina Hivatal (Office

Palestinien de Suisse), 1219 Svájci Szociáldemokrata Párt, 1176 . Svájci Szövetségi Tanács, 1229

Svájci Zsidó Hitközségek Tanácsa (Schweizerischer Israelitischer Gemeindebund), 1050 Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete,

Svéd Vöröskereszt, 780, 834-836, • 844-845, 870, 1146, 1149, 1170, 1180, 1182-1183, 1187, 1230

(SZDSZ), 1315-1316 Szabad Nép, 1081, 1263 Szabadalmi Bíróság, 542 Szabadelvű Párt, 30, 32 szabadkőművesek, 1123 Szabadság Hotel, Újvidék, 708 Szabadságharc, 108 l-l 082 Szakszervezeti Szövetség, 182 Számonkérő Szék, 1271 Szamosvölgye, 168, 605 Szegedi Atlétikai Klub, 693, 714, 716 szegedi csoport, 16, 34, 40, 54 Szegedi Friss Újság, 694 szegedi gondolat, 17, 20, 43, 56, 227,

237, 250, 253, 287-288, 1123 Szegedi Izraelita Hitközség, 1284 Szegedi Téglagyár Társulat, 694, 716 Szegedi Üj Nemzedék, 254 Szegedi Ügyvédi Kamara, 716 Szejm, 1041

szervezet), 616 Székely Nép, 168 székelyek, 615 Szent István csoport, 20 Szent Kereszt Egyesület, 313, 352, 473-474, 502, 713, 855, 1127, 1138, 1147-1148, 1166 Szent Korona, 1307, 1317 Szent Sír-rend, 845 Szentgotthárdi Kaszagyár, 726 Szentszék, 1163-1164, 1167-1168, 1171,1225-1226

Demokrat), 1292 Szociáldemokrata Párt, 11, 121,158, 374, 489-490, 494, 506, 510, 793, 1073, 1078-1079, 1116, 1283-1284, 1289 szociáldemokraták, 13, 15, 35, 42, 50, 98, 121, 149, 157, 182-183, 222, 238, 246, 254, 867, 1017, 1078, 1284

szovjet külügyminisztérium, 216 Szövetséges Ellenőrző Bizottság, 1283 szövetséges nagyhatalmak, 1040, 1106 szövetséges országok, 791, 832, 989,

1046, 1203, 1215 szövetségesek, 15, 157, 159, 224-225, 238, 240, 245-246, 253, 255, 371-372, 375, 390, 421, 495, 504, 510, 516, 521, 524, 705, 715, 771-773, 775-776, 782, 785, 789, 801-802, 807, 810, 818, 832, 864, 875, 878, 888, 902, 961, 979, 1002, 1034-1035, 1040-1043, 1048-1049, 1057, 1061, 1066, 1068, 1070, 1073, 1084, 1107, 1118-1119, 1155, 1165, 1171, 1175-1176, 1180, 1186, 1195-1206, 1208-1211, 1213-1216, 1218, 1220-1222, 1229, 1235-1238, 1241, 1244, 1272, 1276, 1279-1280, 1297 szövetségi kártérítési törvény (Bundesentschadigungsgesetz -BEG), 1265-1267, 1287 Szövetségi Tanács, 1229 szövetségi visszaszolgáltatási törvény (Bundesrückerstattungsgesetz -BRÜG), 1287 sztálingrádi vereség, 989

440,497 terror, 908, 949, 952 területi integritás, 1123 Területvédő Liga, 20 The Daily Telegraph, 770 The New York Times, 412, 426-428, 514, 519, 653, 770, 800-801, 806-807, 1008, 1238 Tijul („utaztatási") csoport, 1026,

Egyházkerület, 1151 Tiszántúl, 556, 593 Tiszántúli Református Egyházkerület, 1151

Tobis-Klang, 646, 765 Todt-szervezet, 335-340, 344, 386, 631,643, 700, 881;Todt-építkezések, 745 Toronto Sun, 715

Törvényszéki Orvostani Intézet, 952 Transkontinent hírügynökség, 653 Tsuk Szőrmegyár, 515, 811 Turul, 20

UD\$ Ungarlándisch-Deutscher \blksbildungsverein /űíJ\folksbund (Magyarországi Németek Népművelési Egylete) Új Élet, 361,370, 1303, 1317-1318 Új IdŐk, 510 Új Idők (Temesvár) 109 Új Kelet (Kolozsvár), 109, 166, 187, 485, 591, 603, 670, 996, 1024, 1032, 1059, 1063, 1.250 Új Magyar Munkás, 62

Új Magyarország, 54 Új Magyarság, 158, 619, 838 Új Nemzedék, 668, 1123 Újjáépítési és Közmunkaügyi

Minisztérium, 113 ukrán nemzeti gárda, 141-143 unitárius egyház, 601, 713 UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration -Egyesült Nemzetek Segély- és Rehabilitációs Hivatala), 1056 usztasák (horvát fasiszták), 683 ÚZ (Ústredna Zidov - Zsidóügyi

Főhivatal), 770 „üvegház" (Vidász u. 29.), 1069-1072, 1091-1092, 1101, 1178

lásd Mentőbizottság Vacuum olajtársaság, 403 Valero-ház, 31-32 Vallás- és Közoktatásügyi

Minisztérium, 511 Városi Színház, budapesti, 1286 Vasas Szakszervezet, 867 Vasgárda (Garda de Fier), 167, 173, 885, 991; vasgárdisták, 172, 981, 1318

Vatikán, 238, 767, 770, 786, 790-791, 795, 800, 834, 841, 872, 888, 912, 921, 927, 928-929, 931, 968-969, 985, 1001, 1003, 1069, 1092, 1122, 1150, 1155, 1161-1165, 1167-1168, 1171-4173, 1199, 1226-1227 védett gyermekotthonok, 944; házak,

Volksbund der Deutschen in Ungarn lásd Magyarországi Németek Népi Szövetsége, 154-157, 1271, 1273 Volksgruppen, 998, 1009 Völkischer Beobachter, 842 Vörös Hadsereg, 217, 225, 245, 323-324, 340, 349-350, 354-355, 362, 364, 371, 444, 466, 481, 514, 531, 558, 601, 791, 864, 885, 901, 905, 920, 926, 931, 941, 949, 961, 963, 969, 979, 988, 993, 999, 1005, 1021, 1080, 1111, 1117, 1146, 1216, 1244, 1269, 1280, 1305 Vörös Újság, 34

(VKNB), 775, 1214, 1223 Vöröskereszt, 775, 834-836, 844-846, 879-880, 882, 912, 915, 920-921, 923, 927-928, 933, 936, 938, 944, 1028, 1054, 1074-1075, 1155-1157, 1161-1162, 1173-1174, 1176, 1214, 1243

Waffen-SS, 157, 235, 399, 401, 406, 522-523, 545, 765, 887, 924; Wfen-SS-hadosztályok, 399 Wagner-Biro A. G. Eisen und

Stahlwerk, 718 Wandervogel ifjúsági mozgalom, 53 wannseei konferencia, 250, 257, 268,

Menekültügyi Hivatal Wahrmacht, 173, 216, 225, 235, 277-280, 283, 297, 316, 325, 344, 354, 361, 376-377, 391, 394-395, 402, 489, 524, 547, 556, 633, 637, 646, 768, 773, 780, 849, 884, 904, 942, 967, 1006, 1030, 1054, 1224; Whrmacht-főparancsnokságnál, 376, 394

World Jewish Congress, 595 WVHA Amtsgruppe D (Wirtschaft- und Vbrwaltungshauptamtj gazdasági és igazgatási főhivatal), 741—742

Különbizottsága, 1150 YadAfoshem, Jeruzsálem, 115, 362, 363, 369-370, 515, 588, 592, 621, 759, 764, 800, 803, 969, 1008, 1010, 1102, 1107, 1114, 1116, 1150, 1154, 1225, 1227, 1229, 1233, 1239, 1243, 1312, 1316; Igazak sugárutja, 1150, 1154 Yale Egyetem, 1109 Yishuv, 1040, 1107; Yishuv-vezetők, 1107

YIVO Zsidókutató Intézet, New York (Institute for Jewish Research in New York), 365, 367-368, 370, 480,

Zeneakadémia, 1076, 1269 Zionist Review, 770 „zuglói nyilasper", 1273 zürichi Schweizerische Zentralstelle für Flüchtlingshilfe (a Svájci Menekültsegélyező Központ), 1219 Zsidó Állami Levéltár, Jeruzsálem, 115 Zsidó Dokumentációs Központ, bécsi, 765

Zsidó Fiúárvaház, 107 5 Zsidó Frontharcos Szövetség, 1091 Zsidó Hadviseltek Bizottsága, 781 Zsidó Helyreállítási Alap, 1256, 1258, 1285

Zsidó Nők Egyesülete (Kassa), 640 , zsidó segélyszervezetek, 310, 359, 1219 zsidó származású apácák, 502, 928; egyházi tisztségviselők, 1141; keresztények, 193, 311, 471-472, 507, 1245-1246, 1248; kommunisták, 186, 1262, 1304; lelkipásztorok, 502; magyar országgyűlési képviselők, 114; papok, 928; reformátusok, 472; szerzetesek, 502 zsidó szervezetek, 29, 84, 106, 124, 148, 351, 518, 553, 768, 770, 772, 778, 781, 791, 997, 999, 1023, 1032, 1034, 1039, 1056-1057, 1156, 1160, 1181, 1219-1221, 1235, 1243, 1258-1259, 1261, 1265; isztambuli, 1180; jóléti, 974; jótékonysági, 850; kommunális, 1251; közösségi, 553; központi, 816; külföldi, 1254, 1261; nemzetközi, 789, 1041, 1049, 1157, 1159-1160, 1163, 1176, 1182, 1219-1220, 1222, 1261, 1267; palesztinai, 1181; svájci, 706, 1180; svájci nemzetközi, 567; szociális 1147 Zsidó Szocialista Párt, lengyelországi, 770

Zsidó Szövetség, 1167 Zsidó Tanács, 83, 86, 96-97, 99, 112, 133, 351, 388, 393, 414-415, 425, 430-488, 493-494, 496-499, 503, 505, 507, 516, 529-530, 541, 547, 561, 563-565, 567-569, 571-572, 574-584, 591, 593-596, 598, 603-604, 606, 608-609, 612-613, 615, 621, 624, 627, 635-636, 639-640, 643, 651, 656-657, 659-661, 663-670, 673-681, 684-685, 689, 691-693, 696, 698, 701, 706, 713-714, 716-717,

719-721,726, 729-731, 733-735, 739-740, 755, 760-762, 776, 780, 783, 785-786, 796-797, 805, 810-811, 814, 816-817, 819, 823, 828, 831, 839, 843, 847, 850-851, 853, 857, 859, 861-862, 864-865, 867-874, 878-881, 883, 894-897, 904-905, 910-911, 915, 918, 926, 928-930, 932-933, 936, 938-943, 945-950, 958-959, 965, 967, 969-971, 1021-1023, 1029-1030, 1036, 1038, 1044-1046, 1057, 1059, 1062, 1073-1075, 1080, 1085-1088, 1091, 1103, 1108, 1111, 1113, 1120, 1128, 1137-1139, 1146, 1148-1149, 1154, 1160-1161, 1171, 1177, 1179, 1185-1187, 1190-1192, 1231, 1296, 1312-1313; Zsidó Tanács „legalizálása", 458; kaunasi, 799; pozsonyi, 776 Zsidó Tanács lakásügyi osztály, 496, 499

520-521, 530, 532, 542 Zsidó Világkongresszus, 771-774, 780, 789, 1057, 1061, 1069, 1109, 1111, 1156, 1160, 1163, 1169, 1182, 1190, 1198, 1201-1202, 1220-1221, 1223, 1225-1226, 1233, 1242, 1245, 1247 Zsidókérdéskutató Magyar Intézet,

	Zsidók száma		Veszi	eség
	1941	1946	Összesen	Százalékos arányban
Korcsoport		vidéken
0-20	60 132	7 566	52 566	87,42
20- 40	62 925	22 559	40 366	64,15
40- 60	58 514	13 745	44 769	76,52
60-	34 936	3 254	31 682	90,69
Összesen	216 507	47 124	169 383	78,24
		Budapesten
0- 20	29 042	13 184	-'. 15 858	54,61
20 40	58 144	24 776	33 368	57,39
40- 60	62 426	34 539	27 887	44,67
60	34 861	24 001	10860	31,16
Összesen	184 473	96 500	87 973	52,31

csoportok
0- 1	49	92	68	127	117	219
1- 6	427	1011	464	1072	891	2083
6-14	1134	2654	1119	2495	2253	5149
14- 20	1831	2556	2474	3177	4305	5733
20- 40	11238	8986	11321	15790	22559	24776
40-60	8381	12400	5364	22139	13745	34539
60-	1544	9748	1710	14253	3254	24001
összesen	24604	37447	22520	59053	47124	96500
	Százalékos megosi		ilás a vidék	és Budapest között
0-1	34,75	65,25	34,87	65,13	34,82	65,18
1- 6	29,69	70,31	30,21	69,79	29,96	70,04
6-14	29,94	70,06	30,96	69,04	30,44	69,56
14- 20	41,74	58,26	43,78	56,22	42,89	57,11
20- 40	55,57	44,43	41,76	58,24	47,66	52,34
40- 60	40,33	59,67	19,77	80,53	28,46	71,54
60-	14,63	85,37	11,31	88,69	12,68	87,32
Összesen	39,65	60,35	27,02	72,98	32,82	67,18

101/605	. Csepel W. M.	okt.	27.-	-nov.	2.
104/7	Bp. Kőbányai Polg. Serf.	okt.	27.-	-nov.	2.
108/5	Bp. Dréher Sörgyár	okt.	27.-	-nov.	2.
109/35	Bp. Nagybátony Újlaki ig. műv.	okt.	27.-	-nov.	2.
701/306	Pestszentlőrinci ip. telepek	okt.	27.-	-nov.	2.
109/20	Bp. Lgr. Álls. vez.	okt.	26.-	-nov.	3.
109/21	M. kir. honv. ép. vez. Bp.	okt.	28.-	-nov.	3.
110/63	Törökbálint	okt.	28.-	-nov.	3.
701717	Bp. így. ép. vez.	okt.	28.-	-nov.	3.
701/302	Újpest, Egyesült Izzó	okt.	28.-	-nov.	3.
1/2 101/67	Bp. Rákos pu.	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 101/210	Csepel W. M.	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 101/342	Kapuvári G. ép. váll.	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 101/351	Bp. Dréher Sörgyár	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 101/353	Bp. Hazai Fésűsfonó	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 101/209	Csepel W. M.	okt.	29.-	-nov.	4.
1/2 102/204	Csepel W. M.	okt.	29.-	-nov.	4.
102/14	Mátyásföldi gk. szert.	okt.	29.-	-nov.	4.
107/300	Bp. Reiter Ferenc u. 4/b	okt.	29.-	-nov.	4.
107/304	Ferenc József gy. lkt.	okt.	29.-	-nov.	4.
102/205	Bp. Polgári Serfőző	okt.	29.-	-nov. 4.

101/208	Csepel W. M.	okt. 29.-nov. 4.
1/2 108/304	Sziklaközpont	okt. 29.-nov. 4.
1/2 108/304	Bp. M. Pamutipar	okt. 29.-nov. 4.
1/2 107/23	Bp. Parkett és Asztalosárugyár	okt. 29.-nov. 4.
1/2 105/303	Csepel W. M.	okt. 29 .-nov. 4.
1/2 101/354	Bp. Dréher Sörgyár	okt. 30.-nov. 5.
102/212	Bp. Gázművek	okt. 30.-nov. 5.
102/18	Csepel Szabadkikötő	okt. 30.-nov. 5.
105/501	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
105/508	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
105/503	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
105/504	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
105/505	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
105/506	Szentkirályszabadja (Bori szd.)	okt. 30.-nov. 6.
1/2 110/65	Budakalász (Bori szd.)	okt. 31.-nov. 6.
110/69	Budakalász (Bori szd.)	okt. 31.-nov. 6.
101/35	Budakalász (Bori szd.)	okt. 31 —nov. 6.
VL/5	Budakalász (Bori szd.)	okt. 31.-nov. 6.
1/2 701/305	Szilárd J. Bérfürészelő. Bp.	okt. 31 .-nov. 6.
1/2 108/62	Bp. Csillebérc	okt. 31.-nov. 6.
102/303	Gánt Alumínium bánya	nov. l.-nov. 6.
1/2 101/342	Komárom, Igmándi erőd	nov. 4.-nov. 6.
1/2 101/358	Győr MÁVAG	nov. 4.-nov. 6.
1/2 101/365	Szőny MAORT	nov. 4.-nov. 6.
1/2 101/356	Szőny MAORT	nov. 4.-nov. 6.
1/2 104/303	M. Waggon és Gépgyár Győr	nov. 5.-nov. 6.
1/2 101/357	Nyergesújfalui Wiscosa Rt.	nov. 2.-nov. 6.
103/301	Szombathely	nov. I.-nov. 6.
102/301	Győr	nov. 5.-nov. 6.
104/302	Péti Nitrogén Művek	nov. 1 .-nov. 7.
1/2 101/353	Péti Nitrogén Művek	nov. l.-nov. 7.
1/2 105/304	Péti Nitrogén Művek	nov. 1 .-nov. 7.
1/2 701/305	Péti Nitrogén Művek	nov. l.-nov. 7.
103/302	Pusztaszabolcs	nov. l.-nov. 7.
1/2 101/356	Újdörögd	nov. l .-nov. 7.
1/2 101/357	Újdörögd	nov. l.-nov. 7,
104/2	Hajmáskéri tü. táb.	nov. l.-nov. 7.
701/15	Lőrinci Ganz és tsa.	nov. 1 .-nov. 11.

109/36	Hatvan MÁVAG
107/321	Hatvan (7. ker.)
107/322	Hatvan (7. ker.)
108/1	Hatvan (7. ker.)
105/35	Hatvan (7. ker.)
101/310	Dunaszekcső
110/27	Dunaszekcső
Jászberényi sz.	Dunaszekcső
105/507	Szentkirályszabadja
105/508	Szentkirályszabadja
105/509	Szentkirályszabadja

Bácsalmás	2	793	Békéscsaba	3 113
Kecskemét	5	413	Debrecen	13 084
Szeged	8	617	Nagyvárad
Szolnok	4	666	{Bihar megye)"	2819
Összesen	21	489	összesen	19 016

Koncentrációs	Indulás	Vonatok
és bevagonírozási központ	időpontja	száma
Bácsalmás	június 26.	1 --;/■
Békéscsaba	junius 26.	1
Debrecen	június 25., 26., 27., 28.	5
Kecskemét	június 25., 27.	2
Nagyvárad	június 26.	1 ■
Szeged	június 25., 27., 28.	:;' 3
Szolnok	június 25., 27.	2

Miskolc	21 000
Eger	9 000
Hatvan	12 000
Balassagyarmat	4 000
Salgótarján	4 000
Léva	4 000
Komárom	8 000
Érsekújvár	7 000
Dunaszerdahely	8 000
Dunántúl
Győr	5 200
Székesfehérvár	4 000
Délvidék
Baja	8 200
Nagykanizsa	9 000
Barcs	2 500
Szabadka	3 500
Szeged	4 000
Erdély
Kolozsvár	22 000
Dés	10 000
Beszterce	8 000
Nagyvárad	36 000
Marosvásárhely	6 000
Szászrégen	8 000
Szilágysomlyó	7 000
Internálótáborok
Bácstopolya	5 000
Sárvár	1 000
Kistarcsa	2 000
Összesen:	427 400

III. csendőrkerület		IV. csendőrkerület
(Szombathely)			(Pécs)
Szombathely	3 609	Pécs	5 963
Zalaegerszeg	3 209	Kaposvár	5 139
Pápa	3 537	Paks	1 083
Sopron	3 385	Összesen	12 185
Sárvár	3 521
Összesen	17 261

Abony	Abony
Alsódabas	Lajosmizse
Aszód	Rákoscsaba
Buda-környék	Rádafok
Dunavecse	Kalocsa
Gödöllő	Gödöllő, Rákoscsaba,
	illetve Rákoskeresztúr
Gyömrő	Nagykáta
Kalocsa	Kalocsa
Kiskőrös	Kiskőrös és Kecel
Kiskunfélegyháza	Kiskunmajsa
Központi	Pestújhely, Pestszentimre.
	Rákosszentmihály,
	Sashalom,
	illetve Soroksár
Kunszentmiklós	Kiskőrös
Monor	Monor és Vecsés
Nagykáta	Nagykáta
Ráckeve	Csepel
Szentendre	Békásmegyer
Vác	Vác

Körzet	Körzeti		Az elöljáró
szórna	központ	Körzeti elöljáró	helyettesei
I,	Wesselényi u. 6.	Gárdony Tivadar	Schiffer Ferenc
			Horváth Miklós
n.	Kazinczy u. 8.	Balássa Zoltán	Brauer Gyula
			Stern Manó
III.	Nyár u. 11.	BergmannÁrmin	Mangold Jenő
			Vásárhelyi Lajos
IV.	Akácfa u. 27.	Berger Gyula	Faludi István
			Rejtő Ármin
V.	Wesselényi u. 18.	Ungár Sándor	Grünwald Ferenc
			Hermann Jenő
VI	Wesselényi u. 26.	Havas István	Engel Ignác
			Szőke Lajos
VII.	Akácfa u. 37-39.	Kolos Lajos	Weiner Jenő
vin.	Dob u. 16.	Stein László	Glück Albert
			Kohn Vilmos
rx.	Holló u. 1.	Hausner Dezső	Földes Sándor
			Márton József
x.	Dob u. 46/b.	Brüll Dániel	Weisz Endre

	Budapest			csatolt	Magyarorszi
	Budapest	Vidék	Együtt	területek	összesen
A zsidók száma 1941-ben
Zsidók	184 453	216 528	400 981	324 026	725 007
Áttértek és zsidó szárma
zású keresztények®	62 350	27 290	89 640	10 360	100 000
Összesen	246 803	243 818	490 621	334 386	825 007
Veszteségek
az 1944. március 19-i
német bevonulás előtt
Munkaszolgálatosok	12 350	12 500	24 850	17 150	42 000
194 l-ben deportált
„hontalan" zsidók^b	3 000	2 000	5 000	15 000	20 000
1942-ben Bácskában
lemészároltak	-		-	1 000	1 000
Összesen	15 350	14 500	29 850	33 150	63 000
A zsidók száma a megszállás
kezdetekor
Összesen	231 453	229 318	460 771	301 236	762 007
A megszállás hatása
Külföldre menekültek	2 000	1 000	3 000	2 000	5 000
Deportáltak, meggyilkoltak
vagy elpusztultak	105 453	222 318	327 771	290 236	618 007
A zsidók száma 1945. decem
ber 31-én
Deportálásból visszatértek	20 000	40 000	60 000	56 500	116 500
Felszabadított munkaszolgá
latosok	5 000	6 000	11 000	9 000	20 000
Budapesten
felszabadultak	119 000	V-;.	119 000		119 000
Összesen	144 000	46 000	190 000	65 500	255 500
A magyar zsidóság veszteségei
A megszállás előtti
veszteségek	15 350	14 500	29 850	33 150	63 000
A megszállás alatti
veszteségek	85 453	182 318	267 771	233 736	501 507
Összesen	100 803	196 818	297 621	266 886	564 507
A közösséget a külföldre szö
kések miatt ért veszteségek	2 000	1 000	3 000	2 000	5 000
Mindösszesen	102 803	197 818	300 621	268 886	569 507

május 14.	V Nyír egyháza	3200
május 14.	Munkács	3169
május 16.	Kassa	3055
május 16.	Beregszász	3818
május 16.	Máramarossziget	3007
május 16.	Munkács	3629
május 16.	Kassa	3629
május 17.	Kassa	3352
május 17.	Ungvár	3455
május 17.	Ökörmező	3052
május 17.	Munkács	3306
május 18.	Máramarossziget	3248
május 18.	Beregszász	3569
május 18.	V" Sátoraljaújhely	3439
május 18.	Munkács	3025
május 19.	Felsővisó	3032
május 19. Mátészalka		3299
május 19.	Szatmárnémeti	3000
május 19.	Munkács	3222
május 20.	Máramarossziget	3104
május 20.	Nagyszőllős	3458
május 20.	Munkács	3026
május 21.	Felsővisó	3013
május 21.	¿/'Nyíregyháza	3274
május 21.	Sátoraljaújhely	3290
május 21.	Munkács	2861

május 22.	Máramarossziget	3490
május 22.	Ungvár	3335
május 22.	Szatmárnémeti	3300
május 22.	//Mátészalka	3298
május 23.	Felsővisó	3023
május 23.	iS Nyíregyháza	3272
május 23.	Munkács	3269
május 23.	Nagyvárad	3110
május 24.	Beregszász	2602
május 24.	Kassa	3172
május 24.	Huszt	3328
május 24.	Munkács	3080
május 25.	Ungvár	3334
május 25.	Nagyvárad	3148
május 25.	Kolozsvár	3130
május 25.	Aknaszlatina	3317
május 25.	Felsővisó	3006
május 26.	Huszt	3249
május 26.	Szatmárnémeti	3336
május 27.	% Sátoraljaújhely	3325
május 27.	Nagyszőllős	3415
május 27.	¿-Nyíregyháza	2708
május 27.	Ungvár	2988
május 27.	Marosvásárhely	3183
május 28.	Técső	2208
május 28.	Dés	3150

május 28.	Nagyvárad	3227	június 12.	^Diósgyőr	2675
május 29.	Beregszász	860	június 12.	^Balassagyarmat	2810 —
május 29.	(¿Mátészalka	3299	június 12.	KDiósgyőr	2941
május 29.	Kolozsvár	3417	június 12.	Érsekújvár	2899
május 29.	Szatmárnémeti	3306	június 12.	¡/Diósgyőr	3051
május 29.	Nagyvárad	3166	június 13.	¡^Hatvan	2961
május 30.	j/Kisvárda	3475	június 13.	^Komárom	2790 /-
május 30.	Marosvásárhely	3203	június 13.	Salgótarján	2310 -
május 30.	Nagyvárad	3187	június 14.	^/Miskolc-Diósgyőr	3968
május 30.	Szatmárnémeti	3300	június 14.	^/Balassagyarmat	1867 —
május 31.	Ungvár	3056	június 15.	Léva	2678
május 31.	Kolozsvár	3270	június 15.	S/Miskolc	2829
május 31.	Nagybánya	3073	június 15.	Érsekújvár	1980
május 31.	Szilágysomlyó	3106	június 16.	t/Győr	2985
június 1.	^ Mátészalka	3299	június 16.	u Komárom	2673 £
június 1.	t^Kisvárda	3421	június 16.	Dunaszerdahely	2969
június 1.	Nagyvárad	3059	június 25.	^Debrecen	2286
június 1.	Szatmárnémeti	2615	június 26.	/"Szeged	3199
június 2.	Huszt	2396	június 27.	'^Debrecen	3842
június 2.	Beszterce	3106	június 27.	w Kecskemét	2642
június 2.	Kolozsvár	3100	június 27.	Nagyvárad	2819
június 3.	Nagyszőllős	2,967	június 27.	^Békéscsaba	3118
június 3.	Kassa	2499	június 28.	--'Bácsalmás	2737
június 3.	Nagyvárad	2972	június 29.	u-Kecskemét	2790
június 3.	Szilágysomlyó	_n 3161	június 29.	¿/Szolnok	2038
június 4.	Szászrégen	3149	június 29.	^Debrecen	3026
június 4.	*/ Sátoraljaújhely	2567	július 5.	V Sárvár	3105
június 5.	Nagyvárad	2527	július 5.	t Szombathely	3103 -
június 5.	J Mátészalka	3100	július 6.	/-Kaposvár	3050
június 5.	^ Nyíregyháza	2253	július 6.	V^écs	3100
június 5.	Nagybánya	2844	július 6.	/ Kaposvár	2066
június 6.	Huszt	1852	július 7.	[/ Sopron	3077
június 6.	Dés	3160	július 7.	U' Pápa	2793
június 6.	Beszterce	2875	július 7.	l/Paks	1072
június 6.	Szilágysomlyó	1584	július 7.	yMonor	3549
június 8.	Dés	1364	július 7. v	f Óbuda	3151
június 8.	Kolozsvár	1784	július 7.	■_v/Sárvár	2204
június 8.	Marosvásárhely	1163	július 8.	/Pécs	2523
június 9.	Kolozsvár	1447	július 8.	Óbuda	2997
_v június 11.	<J Maklár	¹ 2794	július 9. v	ig Monor	3065