Nagybecskerek, Torontál vármegye székhelye, a Mária Teréziától kíváltságolt mezőváros; ma rendezett tanácsú város, a Délvidéknek hosszú évszázadokon át fontos erőssége, a török uralom alatt szandzsáksági székhely, a katonai kormányzat idején tiszttartósági középpont, a Nagy-Alföldnek délkeleti részén fekszik, termékeny síkságok ölében. Ma már alig van valami nyoma annak, hogy a török háborúk alatt s míg az országnak délfelé védekeznie kellett, mi adott stratégiai fontosságot ennek a helynek, mert ma már termőföld a régen itt elterülő mocsarak legnagyobb része; akkor azonban a köröskörül húzódó ingoványok közepén a város szinte kulcsául szolgált az egész területnek, a mely háta mögött, a Tisza mentén fel, egészen a Marosig húzódik. A város fontossága ma már egészen más természetű: gyorsan fejlődő iparával és kereskedelmével gyujtópontjául szolgál a vidék gazdasági erőinek; s környéke, a mely régen a hadi-szerencse változásai között tartozott protektorátusa alá, ma a gazdasági fellendülés életbevágó dolgaiban érzi jótékony befolyását.

A város neve már legrégibb okiratainkban előfordul s mivel a XIV. század eleje óta állandóan szerepel, a legkülönbözőbb formákat veszi fel: Beche, Becke, Bechereky, Bechkereky, Bekuskereki, Bekuskerequi, Pechbereky, Pechkereki, Bechekereke, Bechekereky, Pechkereky, Bocherecki, Bochkereki, Beurquerel, Betschkereck, Weschekargekh; (Ortvay: Tört. Adattár, I., 443.) valószínűleg Nagybecskerek az a város is, a melyet a Névtelen Beguey néven említ. Neve az újabb kutatások szerint avar eredetű, s őrhelyet jelent. Közigazgatásilag mindig Torontál vármegyéhez tartozott és kevés kivétellel annak mindig székhelye volt, ha a vármegyei szervezet fennállott. Egyetlenegy adatunk van csak rá, hogy Nagybecskerek a Torontállal szomszédos Bács vármegyéhez tartozott volna: a bácsi káptalannak egy 1336-ból kelt oklevele bizonyítja ezt. Különben a Tisza volt a vármegye természetes határa és ez semmi határbeli eltolódást nem engedett meg.

A város alapítására vonatkozólag az irodalomban két ellentétes nézet van, - a melyek azonban voltaképen csak kiegészítik egymást. Bárány, Ortvay és sokan mások azt állítják, hogy a város a római időkben, támadt és eredetileg római telepítés volt; Szentkláray velük szemben azt vitatja, hogy a város alapítója legelső tulajdonosa, kiről tudni, a Becse és Gregor nemzetség, a Bethlen család őse lenne s hogy eredetét nem lehet messzebb visszavezetni, mint a XIV. század elejéig. De ugyanakkor, mikor a római telepítésre vonatkozó állításokat czáfolja, értékes adatokkal egészíti ki a város történelmét olyan korszakokból, a melyek hihetőleg a római uralom korát is megelőzték. Így a két nézet tulajdonképen kiegészíti egymást, hogy a Becse és Gregor nemzetség feltűnésekor összekapcsalódjék és közös szálon haladjon tovább: Ezekből az adatokból a város őskorának történetét így állíthatjuk össze:

Nagybecskerek már a történelem előtti időkben lakott hely volt; ezt bizonyítják a város közepén, a vármegyeház alatt emelkedő dombon végzett ásatások. A várterület mélyebb talajából rakásszám kerültek elő a cervus communis agancsai, csont- és bronzszerszámok és házieszközök; az ásatások közben kiégett tűzpadokra akadtak, körültük konyhahulladékok és agyagipari czikkek hevertek: mind arra vall ez, hogy e hely a népvándorlás kora utolsó periódusában egy népnek szolgált hosszabb ideig lakóhelyéül s hogy a vármegyeház magaslata összefüggő sírhalmok lánczolata. (Szentkláray: A becskereki vár, 12. old.)

De bár a város közvetetlen területén sohasem akadtak római leletekre, a közelben fekvő bántelki puszta elég bizonyság rá, hogy a római uralom alatt Nagybecskerek nemcsak lakott hely volt, hanem erődítéseknek is helyéül szolgált, 556a mint az középponti fekvéséből önként következik is. Nagymennyiségű római pénzt, urnákat, téglákat, falakat találtak itt s ez iránt többé semmi kétség nem lehet.

Nagybecskerek a római uralom elvonúlta után is megmaradt lakott helynek; bizonyos, hogy a népvándorlás egyes hullámai újra, meg újra fölfrissítették lakosságát, a vele szemben félkörben húzódó avar gyűrű pedig arra mutat, hogy ezen az oldalon Nagybecskerek volt a mögötte elterülő vidék kulcsa, míg, a túlsó oldalon a természetes védelem híjján nagy védelmi művekre volt szükség. Valószínű, hogy ebből az időből ered az a neve, mely a Névtelen jegyzőnél előfordul, a »Beguey« s hogy ez a név nemcsak egykorú a Bega folyó nevével, de azzal szorosan össze is függ. Bizonyos ezekből, hogy a Délvidéken Becskerek volt a legrégibb telepítés és hogy e szerint igaza van Spronernek, Hellnek, Fesslernek, kik történelmi atlaszaikon csak Nagybecskereket tüntetik fel. (Ortvay Id. műv. I. 393-422.)

A magyarok bejövetelének idejéből nincs pozitiv adatunk Becskerekről, sőt a vidékről sincs sok; Griselininek egy tévedése nyomán, a fontos országrésznek minden monografusa, így Schwicker, Preyer, Böhm Lénárt, Pesti Frigyes, elfogadta azt az állítást, hogy itt terült el valamikor a Kund kapitányság, Ortvay Tivadar azonban bebizonyította, hogy ez az adat tévedésnek a következménye és Konstantinos Porphyrogenetosnak azt a helyét is megmutatta, a mely a balhitnek alapjául szolgált. A vidéknek sok része lehetett a kereszténység első századában dúló pogány lázadásokban, 1089-ben a felkelt kunok pusztították a vidéket s Becskereket is. (Engel I. 186.)

Az Árpádok kora nem hagyott több nyomot ezen a tájon; Szentkláray szerint a város mai neve is az Anjouk korából való s annak a következménye, hogy a Becsei-Csata család őse e helyet birtokába vette, régi neve helyett csepelszigeti birtokainak nevét adván neki. Ez a névváltoztatás az oka annak, hogy Szentkláray a város telepítését is ebbe az időbe teszi. (A becskereki vár, 14.) Valószinűbb azonban az a feltevés, melyet fentebb említettünk, hogy a város neve avar eredetű. A legrégibb magyar lelet is az Anjouk korából való: Róbert Károlynak egy kis ezüstpénze, hihetőleg 1320-21 tájáról. (Tallián Béla tulajdona, előlapján Róbert Károly ülő alakja van, az ország almáját és keresztet tartva; hátul kettéosztott czímer, felette kis rózsa és a név: Karolus) 1331-ben Nagybecskereken már vásár volt (Bárány, 162.) s ugyanebből az évből van egy oklevelünk, a mely arról beszél, hogy Becskereken, - »Civitas Becke« - Chelp Andrásnak Böldrei Erzsébet ellen való ügyében egy országbírói törvénybe idéző parancs hirdettetett ki. (Ortvay, id. m. I., 400.) Az 1332-ből való pápai tizedlajstrom szerint Becskereknek már volt egyháza, papja, kit Jánosnak neveztek, plebániája, mely az általa fizetett tized szerint a tekintélyesebbek közé tartozott. Egy 1336. évbeli oklevél szerint, melyet a bácsi káptalan állított ki, Becskerek még nem volt vár és Bácshoz tartozott; úrnője Erzsébet volt és az oklevélben épen arról esett szó, hogy ezt a birtokát Miklósnak ajándékozza. 1344-ből a titeli káptalannak maradt egy oklevele, a mely az akkori viszonyokra vet érdekes világot: László fia János, a becskereki tributarius, Becskerek alatt megkergette és megsebesítette János csőszti bíró legényét, fiát és három lovat elvett tőlük. Az ügyet békésen intézték el: János mester felkereste a becskereki Johannest és elégtételt nyert tőle. (Pesty Frigyes gyűjteményéből.)

Becskerek nem volt mindig székhelye a vármegyének: a XIV. század elején a torontáli alispánnak Becskerekről kelt ugyan egy levele, de 1347-ben a megyei gyűlést Olnason tartották, 1364-ben sem magán Becskereken, hanem mellette. Sőt a XV. század elején Becse volt egy ideig a székhely és a vármegyét is Becséről nevezték ekkoriban. (Szentkláray: »A becskereki vár«, 15.) Szentkláray mindebből arra akar következtetni, hogy Becskerek jelentéktelen hely volt; de hogy egyeztethető ez össze a tizedlajstrom tanúságával és mért kereste volna fel Zsigmond király Becskereket 1398-ban, mikor Bosnya ellen hadakozott? Ekkor járt itt először - történelmi emlékek tanusága szerint - az ország uralkodója, a mit egy levele árul el »in crastino festi beati Michaelis« keltezve. (Pesty Frigyes gyűjteményéből.)

Zsigmondnak a Délvidék sok emlékét őrzi. Ő ajándékozta oda az egész területet Brankovics Györgynek, a szerb deszpotának; Brankovics tudta, hogy mit nyert Becskerekben, a mint arról világosan tanúskodik a budai káptalannak 557egy levele, melyben Brankovics Birini Pálnak több értékes birtokkal együtt Becskereket is odaajándékozta. A levélből úgy látszik, hogy Brankovics csak a várost ajándékozta oda Birininek, a várat nem. De nem tudni, hogy a vár is birtokában volt-e Brankovicsnak vagy azt Zsigmond megtartotta magának; a minthogy arra nézve sincs határozott bizonyságunk, hogy a vár csakugyan fennállott-e ebben az időben és használható állapotban volt-e. A Délvidéknek némely történetírója a mellett kardoskodik, hogy a vár későbbi eredetű.

1433-ban Bertrandon de la Broquière, a nevezetes franczia utazó, ki a Szentföldről szárazföldi úton igyekezett haza ura után, átutazott Becskereken, »Beurquerel« néven megemlítve azt szűkszavú útleírásában.

Brankovicstól a rendek 1450-ben vették el Becskereket s az egész Délvidéket; a rendek határozatát Hunyadi János foganatosította s mindenesetre a Becskerek fontos voltának bizonyságára szolgál az, hogy Hunyadi sem kerülte el, mikor 1451-ben erre lent járt. Július 18-án egy levele innen kelt a kormányzónak. Később azonban a birtok újra visszaszállott Brankovicsra, kivel Hunyadi János olyan egyezséget kötött, hogy fia Mátyás, elveszi a Brankovics unokáját, Erzsébetet s így mindkét család megmarad eddigi birtokaiban. A házasságból semmi sem lett, de úgy tetszik, mintha az egyezség mégis érvényben maradt volna. Erre vall legalább az, hogy Hunyadi Mátyás ezeket a birtokokat Becskerekkel együtt Szilágyi Mihálynak ajándékozta arra az esetre, ha Brankovics György hűtlen lenne. A szerb deszpota uralma különben az országrész közigazgatási szervezetén semmit sem változtatott, mert ezt törvényes intézkedés tiltotta meg.

A város urainak lánczát nem tudjuk hiánytalanul összeállítani; egy időben a csanádi káptalan uradalmaihoz tartozott, máskor megint Szél Pál volt a tulajdonosa (Ortvay id. m. I. 251.), azután megint a szerb deszpotáé lett, 1482-ben Brankovics Wuk volt a földesura.

Az 1482. év nevezetes fordulót jelent Nagybecskerek történetében: legelőször ebben az évben volt szerepe a törökök elleni harczokban. A Hunyadiak török-ellenes harczainak idején Becskerek még tökéletes nyugalmat élvezett, ebben az évben azonban Kinizsy, Dóczy Péter és Brankovics Wuk a becskereki mezőkön ütközött meg a szendrői basával, s ezuttal diadalmasan. A törökök 3000 embert veszítettek s vele egész táborukat; a győztesek sok foglyot ejtettek, gazdag zsákmány és fegyverkészlet került a kezükbe s a javát mindennek Hainburgba küldték a királynak, ki akkor ott táborozott. (Fessler: V. 389, Bárány 20.)

Becskerek jelentősége a törökök előnyomulásával fokozatosan nőtt; a mint Pancsova, Uj-Palánka és az ország déli védővonala végig török kézre került, Becskerek a Délvidék kulcsává lett. Helyzete és vára erre már előre predesztinálták. Ma már nem lehet megállapítani, hogy mikor építették ezt a várat, úgylátszik, 1505-ben még nem volt meg, de hiteles forrás, egy 1551 augusztus 20-án Budán kelt levél (most a brüsszeli állami levéltár magyar vonatkozású iratai között van) mondja, hogy bevehetetlen erőd volt ez, a mely mindenben a temesvári várhoz hasonlított s így nyilván nem lehetett az építése abból a századból való. A török források maguk is azt mondják, hogy csak feladással lehetett bevenni és vesztének csakugyan az elégtelen őrség volt az oka. 1605-ben viszont már azt írják róla, hogy elpusztult, a mi a török uralom következménye volt. (Kyrimi Ibrahim: Legbiztosabb út városok és országok megismerésére; egykorú török kézirat a bécsi udvari levéltárban.) A vár, a melynek emlékét ma már csak egy utczarész őrzi, a vármegyeház dombján állott, a hol falainak egy darabját kiásták. A várat legelőször Istvánffy említi 1536-ban.

Becskerek elestét olyan alkudozások előzték meg, a melyek csak egy igen fontos erősség körül folyhatnak le. Utolsó magyar tulajdonosa Szapolyai János, illetőleg az ő halála után Izabella volt. De Szapolyai nem bírhatta békében kedves várát - Szentkláray egyenesen azt állítja, hogy ő építette azt 1527-28-ban, Fekete Iván zavargásai miatt, kinek Ferdinánd kifejezetten odaigérte Becskereket, mint olyan birtokot, mely valamikor a szerb deszpotáké volt; úgy látszik, egy időre el is vesztette Becskereket és Becsét, míg Mohamed el nem foglalta a két várat és neki vissza nem ajándékozta. (Szerémi: Emlékir. Magyarorsz. roml. Cap. LXIX. 242. old.)

A vár fontosságát mindenki érezte, mind magyar, mind török részen, s mind a császáriak, mind a nemzeti király hívei. Mikor Török Bálint Fogarast ostromolta, a bentszorult Majláth hajlandó lett volna neki átadni a várat, 558ha cserébe megkapja Becsét és Becskereket, - a miből természetesen semmi sem lett. (Verancsics összes munkái; közli Szalay László: Monum. Hung. Hist.) Ha a csere így nem sikerült, Ferdinánd más módon szeretett volna a vár birtokába jutni: 1544-ben tárgyalások folytak Petrovics Péter, ki a János Zsigmond gyámja volt és Kendy Ferencz között, hogy Munkácsért és más felvidéki javakért cseréljék el Becskereket és Becsét. (Horváth: Fráter György élete, 226. old.)

Ez az alku is meghiusult, de elég volt ahhoz, hogy a szultán féltékenységét fölkeltse. S itt kezdődik el Martinuzzi-nak vakmerő politikai játéka, a melynek czélja az volt, hogy a két fontos végvárat magyar kézen megtarthassa, eredménye az, hogy Becse és Becskerek a császár kezére került, vége azonban nem lehetett más, minthogy Becse és Becskerek a török zsákmánya legyen.

Martinuzzi eleinte lehetőleg mindkét oldalról biztosítani szerette volna János Zsigmond uralmát, ezért arra kérte 1546-ban a portát, hogy ruházza rá az országot János herczegre; a porta hajlandó is lett volna erre, ha ellenértékül Becskereket és Becsét megkapja. Frátert ez a kívánság azonnal felvilágosította a török szándéka felől: most már tudta, hogy a török ezzel a két várral az ország elfoglalatlan részeinek kulcsát kéri és hogy a színleges török tárgyalások mögött háborús szándékok rejtőznek. Sietett a tárgyalásokat abba hagyni és a törököket adóval, ajándékokkal téríteni el terveitől, a melyek veszedelmesekké kezdtek válni, mert 1547-ben már azzal fenyegetőzött a porta, hogy fegyverrel veszi be Becskereket és Becsét, ha Fráter György át nem adja neki. (Verancsics levelei, id. helyen. Horváth: Fráter György élete.)

Martinuzzi most a császárnak ajánlotta fel a két várat és alatta szerette volna egységessé tenni az országot; de Petrovics Péter, mikor Fráter György Izabellát Gyulafehérvárt szorongatta, ezt a két várat igérte a töröknek, ha segítségére siet; erre a budai basa azonnal útnak indult és márczius elején a szultán parancsa is megérkezett a várak átadása iránt. Izabella és Petrovics erre mindenáron szerették volna az erdélyi nemességet és a temesváriakat rávenni, de Fráter Györgynek még egyszer sikerült a törököket megnyugtatni és az átadást elodázni. S így került Becskerek vára 1551-ben a Ferdinánd kezére, kinek a kolozsvári szerződés értelmében, a többi délvidéki várakkal együtt átadatott. Ez év augusztus 19-én Becskerek átadásáról ezt írja Fráter György Ferdinándnak: »Azt hiszem, megtettem kötelességem«. (Károlyi Árpád: Fráter György levelei, Tört. tár. 1880. évf.)

Ez volt Becskerek veszte. Ferdinánd már nem is vehette birtokába, mert Mohamed, ruméliai beglerbég, azonnal elindult ezeknek a váraknak elfoglalására. Október 19-én bevette Becsét és két nappal később Becskerek is kezére került. Balogh Lőrincz, a vár bátor castellanusa, a török közeledtének hírére megtette, a mit tehetett; Báthory Endre, temesi grófot, Losonczy Istvánt, Aldanát értesítette a veszedelemről, puskaport kért és pénzt a zsoldosok kifizetésére. S a védelmi szerek és az őrség hiánya tette gyengévé a különben hatalmas becskereki várat. Báthory küldött is pénzt - szeptember 19-én 1000 forintot, - de mire küldöncze Becskerekre ért volna, a zsoldosok már elmentek onnan, Zoltay Mihály nevű kapitányukkal együtt. A vár helyzetét csak nehezítette a szerbek magatartása, a kik Aracson gyűlést tartottak és nyiltan megadták magukat a töröknek. (Szentkláray: A becskereki vár, 27. old.)

Losonczynak szeptember 27-iki lelvele szerint a beglerbég szeptember 24-én, egy csütörtöki nap déltájt érkezett Becskerek alá; másnap hajnalban négy ágyúval törette a várat egész reggelig; a várost is minden oldalról lövette és gyujtani kezdte, s a várban oly kevesen voltak, hogy nem lehetett segíteni a városnak. Pénteken reggel egy ember kiment a várból a táborba és jelentette, hogy átadják a várat. Az őrség összesen ötven emberből állott; Zoltay Mihály zsoldoskapitány még az ostrom előtt elmenekült. Szokoli Mohamed a várat birtokába vette, őrséggel megrakta, a rácz küldöttséget kegyesen fogadta s Malkovics basát a vár és a vidék parancsnokává kinevezte. (Pesty Frigyes; Szentkláray id. m. 30.) Becskerek elestével védtelen maradt az egész Alvidék: Szárcsa, Aracs, Galád, Horogszeg, Csanád, Nagylak pár nap alatt török kézre került.

Martinuzzi a nagyludasi táborban értesült minderről és szeptember; 30-án szomorúan írta Castaldo-nak: »Fájdalommal hallom Becskerek elestét« s bár Castaldo ugyanakkor hamis tanúvallomást csikart ki a Fráter György egyik titkárától, azt igyekezvén vele bizonyítani, hogy Becskerek elestét maga Fráter György készítette elő, ő azonnal arra készülődött, hogy a várat visszahódítsa. 559Előbb váltságdíjul akarta kicsikarni Ulama basáért, a ki Lippa ostroma alatt a fellegvárba szorult s egyben biztosította róla a törököt, hogy csak a szultán iránt való hűségből kéri vissza ezt a várat, védelmül a német ellen; azután Ferdinándnál is sürgette a visszavételt, s az országgyűlés összehívását, hogy még a tél előtt határozhassanak ebben a fontos dologban, de mindez nem sikerült s közben Fráter György áldozatává lett Castaldo féltékenységének.

Losonczy 1552 májusában készülődött rá, hogy Becskereket visszafoglalja vagy legalább rácz lakosságát biztonságba helyezhesse és ezt a tervét Ferdinándnak is jelentette, ki óvatosságra inti és arra, hogy beszélje meg Castaldoval és Aldanával (Pesty Frigyes gyüjteménye). Közben Temesvár is elesett és a várnak minden pártfogója elveszett. Egész kis jelentőségű epizód 1552-ben a Nagy Bálint és a Tóth Péter vitézkedése Becskerek alatt, kik Kaszim-ot, a becskereki béget 400 hajduval megtámadták, megsebesítették s a várba visszaűzték. Vitéz csapatukat Szeged alatt érte utól végzete. (Hammer - Purgstall II. 218.) Az a terv is épen ilyen sikertelen maradt, hogy Izabella 1556-ban Szalánczy Jánossal és Kemény Jánossal a szultántól kérette Becskerek várát, mert az neki öröksége s az övé; ekkor II. Henrik, franczia király is igérte közbenjárását, de hasztalan.

Becskerek mégis visszakerült egy időre a török kézről. 1594-ben a Palatich György, lugosi bán kezdeményezésére felkelt szerbek, románok és bolgárok foglalták vissza Vladika Tódor, Doczián, Lugosi János, Majsócz Péter és valami János vezérlete alatt; török őrségét felkonczolták és innen intézték további hadműveleteiket. Seregük már több ezer főből állott, s most a becskereki szerbek is csatlakoztak hozzájuk. A temesvári basa négy ízben próbálkozott meg a vár visszavételével, de hasztalanul veszítette el 25.000 emberét fiait is közöttük; mindenesetre elég bizonyság ez arra, hogy a vár a legerősebbek közűl való volt. A szerbek Báthorytól kértek segítséget, a ki már előbb, felkelésük kezdetén zászlót is adott nekik; Báthory Székely Mózest küldte hozzájuk, a ki el is indult némi gyakorlott sereggel, de Erdély határánál tovább nem juthatott. A szerbek egyre biztosabban érezték magukat s már Verseczet ostromolták, mikor a temesvári basa ötödször, 30.000 főnyi sereggel indult ellenük. A szerbek némi habozás után maradtak, s kint a vár előtt álltak szembe a törökkel; de egyrészt kis számuk miatt, másrészt, mert a különböző nyelvű csapatok nem értették meg egymást s hadirendjük összezavarodott, alig 300 ember kivételével mind elvesztek. Az egykorú krónikás szerint a török ekkor hosszú időre még az emlékét is kitörülte a szerbeknek Torontálban. (Fessler Kováchich után, VII. 313. Bethlen Farkas: Hist. Libr. VII. 182., 227. és köv. lapok; Szentkláray, Ortvay és mások.) A török többé nem erősítette meg a várat, s így indult az gyors pusztulásnak.

Becskerek ettől kezdve a töröké s a török uralom ebben a században megingathatatlannak látszott. Eleinte szandzsáknak volt a székhelye és a budai beglerbéghez tartozott, később azonban, mikor a temesvári vilajetet szervezték, a mint a jelek mutatják, rendesen egy-egy török földesúré volt; Hammer - Purgstall szerint Szokoli Mohamed jámbor alapítványaihoz tartozott. Béget, muftit, kádit, kesedárt kapott s ha várával nem sokat törődött is a török, úrilakok, mecset, fürdők épültek benne keleti modorban. A mecset 1815-ig állott fenn, mikor lebontották. (Bárány.) Vára 1594-ben új felvonókaput kapott, a melyet a szerbek romboltak le. (Ortvay: Tört. Okmánytár, I. 491.) Valószínű, hogy mint Szegeden és másutt, itt is megmaradt a török uralom alatt a magyar esküdt és bíró is. De a hosszú idő alatt népe majdnem kipusztult; a visszahódítás csak részben lakott helyet talált itt, számba nem vehető erősséggel. Hanyatlása volt az oka annak, hogy a szandzsákság székhelye is elkerült innen. Egyetlenegy adatunk van rá, hogy népe életében valami szerencsésebb mozgalom támadt volna: Rami basa nagyvezérségének első éveiben a temesvári pasalik korona-jószágait örökös családi jobbágybirtokká változtatta s ekkor Erdélyből, Hunyad, Zaránd megyékből bevándorlás indult meg erre s a letelepülőkből Becskereknek is jutott. (Szentkláray: Száz év Délmagyarország történetéből, I. 117.)

A város történetében csak a XVI. század végén válik ki némi élénkség: a Schwarzenberg és Pálfy harczainak idején, a budai beglerbég, Mohamed Saturdsi nagyvezirtől kért segítséget, ki Belgrád alól, téli táborából Becskerekre vonult és 45 napig várta ott a tatár khánt, ki augusztus 30-án jött meg s ünnepélyes fogadtatásban részesült. Itt tartották meg a haditanácsot is s végre Nagyvárad 560felé indultak. Szeptember elején 7000 tatár indult Becskerekről és egész Debreczenig pusztított. (Hammer - Purgstall, II. 626. Griselini.)

Ugyanekkor, 1600-ban Mihály, a havasalföldi vajda, a Rudolffal folytatott alkudozásaiban ki akarja vinni, hogy minden vár, a mit a töröktől visszavesz, örökös jogon az övé legyen; a kijelölt várak között Becskerek is ott volt; de Rudolf ebbe nem egyezett bele. 1606-ban, a bécsi béke szerint a Tisza balparti részei Bocskayéi lettek, s így Becskerek is Erdélyhez csatolódott volna. Ez a béke azonban a Bocskay halála miatt sohasem lépett életbe s a magyarok nem is remélték, hogy Becskereket egyhamar visszavehessék. Bethlen Gábor is 1618-ban ezt írta a temesvári basának: »Becskereket és egyéb falukat soha hírrel sem hallotta senki közülünk, hogy hódítani akarták volna«. (Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor és a porta. Tört. Tár, 1881., 621. old.)

A török uralomnak Becskereken a XVII. század alkonyán lett vége. Becskerek ezekben a harczokban ismét fontos stratégiai pont lett, de vára annyira elromlott, hogy a törökök már egy kardcsapásnyi védelemre sem tartották érdemesnek, s a község lakossága majdnem egészen kihalt.

Veterani Frigyes 1695-ben a császártól jóváhagyott terv alapján indította meg a vidék felszabadítását. Hadi műveleteinek középpontja Becskerek volt; 5000 főnyi gyalogos és lovas sereget akart felállítani előtte, hogy a pancsovai oldalról Temesvár felé vonuljon vele, de a török éberebb volt, mint hitte. Musztafa a lugosi mocsarak közé szorította be Veteranit, ki ott maga is elveszett. (Griselini.) Két év mulva azonban Rabutin már biztonságban mozgott idelent, a tiszántúli partokat megszállotta, csak Temesvárt és Orsovát nem; Becskereket sánczokkal, ágyúkkal látta el és legénységgel erősítette meg, úgy hogy 1698-ban már Jenő herczeg is jó helyre talált benne és itt ütötte fel táborát, mikor Temesvár elfoglalására készült. Ide akarta csalogatni a törököt döntő ütközetre, de egy szökött huszár árulása következtében még azt az 1000 tatárt sem tudta elfogni, kik a szendrői török táborból Becskerek felé indultak kémszemlére. (Griselini, I. 122; Böhm; Bárány; Ortvay.)

A törökök a tatár segítő csapatokra várakoztak és nem lehetett őket megmozdítani. Jenő állandó szállást készíttetett seregeinek Becskerek alatt, közben pedig a karloviczi béke megsemmisítette azt, a mit ő karddal kivívott. Az 1699-ben Pál-fordulása napján megkötött béke kimondta, hogy a későbbi Temesi Bánság területe, így Becskerek is török kézen marad s a győztes fél mindössze annyit kötött ki magának, hogy az ezen a területen levő várakat lerombolhassa és a töröknek ne legyen joga újra felépíteni azokat. (Wagner: Franc. Pait, II. 451; Fessler, IX. 270; Griselini és az újabb történetírók.) Ez is azonban inkább kár volt, mint haszon; mert a várak lerombolását épen a török sürgette, érezve pozicziójának gyengeségét s tudva, hogy ezek az erős várak csak reá nézve lehetnek veszedelmesek, ha már védeni nem bírja őket. I. Lipót szerette volna ezt a békét meg nem történtnek tekinteni, s 1700-ban Jósika Zsigmondot torontáli főispánná nevezte ki; a török azonban ragaszkodott a béke pontjaihoz és így Jósika nem foglalhatta el székét, mely egyelőre még török birtokban maradt. A rombolás munkálataival gróf Marsigli Alajos volt megbízva, titkos utasítással arra, hogy azokat minél tovább halogassa; a bontást ismételt török sürgetésre gróf Oettingen Farkas végeztette el 1701 márcziusától nyár derekáig. (Ozmán aga temesvári dragomán feljegyzései. Török kézirat a nagyszebeni áll. gimn. tanári karának könyvtárában. )

Ilyképen Becskerek csak a zentai győzelem után került vissza magyar kézre. 1717-ben Jenő ismét innen indult Orsova ostromára; ebben az évben a királyi tábor szertárai és élésraktára Becskerek alatt állott; védelmükre, a Jenő herczeg rendeletére, Sándor württembergi herczeg vezérlete alatt, néhány ezred vonult Becskerekre a futtaki táborból. (Bárány, 32. old.)

A török uralom végére Becskereken mindössze száz ház maradt meg; az akkori népességi viszonyokat véve alapul, 6-700 főnyi lakosságot jelent ez, s a másfélszáz éves török uralom hatásának teljes képét adja, ha Becskereknek ezt az állapotát azzal a XVI. század első feléből eredő tudósítással vetjük össze, a mely szerint a Délvidéken nem ritka az öt-hatezer főre rúgó község sem; bár név szerint nem említi ez a tudósítás Becskereket, mégis biztosra vehetjük, hogy ha csakugyan voltak ilyen nagy községek, köztük legelső sorban állott Becskerek. 1717-ben Becskerek már csak romhalmaz volt; ősi vára a földdel 561egyenlővé téve, házai lerombolva, nagyobbrészt pedig lakosai kipusztulván belőle, az idő terhe alatt összeroskadtak.

S a törökök kiűzése még nem volt elég ahhoz, hogy a fejlődés ismét megindulhasson. A Jenő herczeg győzelmei még nem jelentették azt, mintha a török veszedelem ezzel el is mult volna. Az 1737-39. évi török háborúk újra próbára tették Becskerek életrevalóságát. 1738-ban a Délvidék néhány hóra ismét török kézre került, s az új telepesek menekülni voltak kénytelenek. Az első biztos hely Becskerek volt. 1738. szeptember 19-én jelenti Greiner János, a paráczi altiszttartó a temesvári kormányzóságnak, hogy a hivatalnokok onnan mind Becskerekre menekültek és engedelmet kér rá, hogy ő is oda mehessen, mert ő sincs biztonságban. (D. A. II. 24.)

A becskerekiek állandóan készen várták a törököket és bizonyos kémszolgálatot is szerveztek erre az időre; 1739 junius 16-án Kerle Antal Becskerekről figyelmeztette a pancsovai tiszttartóságot, hogy a törökök 4-500-an hét sajkán Kolumbácz felé vonultak. A várost is elérte azonban a veszedelem: 1739 augusztusában a törökök egész a községig portyáztak, egy embert agyonlőttek és csak akkor vonultak vissza, a mint azt augusztus 20-án rémülten jelentette Temesvárra a becskereki tiszttartóság. Becskerekről is sokan menekültek ekkor biztosabb vidékekre. A török veszedelem lassanként elült. Megmaradt azonban két állandó veszedelem, s a lakosoknak s Becskerek emelkedésének az egész korszakon át legnagyobb akadálya: a zilált közbiztonsági viszonyok és a pestis. Amannak a török idők alatt elvadult erkölcsök, ennek a művelődés megakadása volt az oka.

A közbiztonságnak legelső veszedelme maga a katonaság volt. 1718 február 18-án Szlusztky, a becskereki kerületi tiszttartó panaszkodik a kormányzóságnak, hogy Sártory adjutáns katonái a szécsányi kenézt megölték, más katonák pedig a becskereki főkenézt nagyon megkárosították. Kéri, hogy a rossz következmények elkerülése czéljából a szükséges intézkedéseket tegyék meg. Végül még azt kéri, hogy Szima és Belya becskereki lakosokat a szegedi börtönből ereszszék ki és előadja, hogy ezeket Zsivan zsablyai kapitány fogta el, mikor hazafelé mentek, megkínozta és a szegedi börtönbe hurczoltatta őket; és hozzáteszi, hogy ilyen bánásmód el fogja riasztani a visszatéréstől azokat, a kik a törökök elől elmenekültek.

Érthető, ha ilyen körülmények között a jobbágyokat nem lehetett megfékezni; 1739 szeptemberében, közvetetlenül a török látogatás után, a jobbágyok fellázadtak és mindent leromboltak; a tiszttartóság sürgősen kért kézmíveseket az épületek helyreállítására és egyben újra sürgeti a kormányzóságot, hogy végre csendbiztost küldjön Becskerekre a rablók ellen. A jobbágyok lázadásából származó kár igen nagy volt és a tiszttartó néhány nap mulva újra jelentést is tett róla. A város meg is kapta a kért »Sicherheits-Commando«-t, de ez csak növelte bajait. 1737 novemberében a tiszttartó panaszkodik, hogy a rablók Orlováton garázdálkodtak, a becskereki kapitány pedig az üldözésnél igen ravaszul és büntetni való módon járt el. 1740-ben a kerületben lakó marhakereskedők - Becskerek ebben az időben középpontja volt a délvidéki marha- és lókereskedésnek - megúnták az örök bizonytalanságot, és Becskerekre költözködtek, a mely megis bátorságosabb hely volt, mint a kerület, bár ott is megtörtént 1741 júliusában, hogy a rablók behatoltak a városba, Vuk bíró házába, de mivel a bírót nem találták odahaza, feleségének mind a két kezét levágták, egy Stahl nevű embert meglőttek s mikor lárma támadt, szekérre kaptak és sértetlenül elvágtattak. A viszonyokon nem segítettek a legerélyesebb intézkedések sem; pedig a rablókat nem kímélték. 1742 deczemberében az aradáczi rablókat Becskerekre szállították, hogy az egyiket felakaszszák, a másikat életben hagyják. A kormányzóság a választást a kenézekre bízta.

Ilyen okai voltak annak, hogy a jobbágyok mind elszökdöstek; Sonnenberg, a csákovai tiszttartó, 1733-ban Becskereken kereste megszökött jobbágyait, de szökdöstek Becskerekről is; a kormányzóság ezen a bajon az útlevél-ügy szigorításával igyekezett segíteni, és az útleveleket még egyik községből a másikba is csak pénzért állította ki, a mint arról egy 1743 szeptember 20-i keltű szigorú rendelete tanuskodik. Költözködni sem lehetett ilyen engedelem nélkül és 1742 deczemberében az Aradáczon lakó Jurath Josimovithnak külön engedelmet kellett kérnie, hogy a rablók elől Becskerekre költözködhessék.

562S ezekhez a viszonyokhoz még a város különböző nyelvű népessége között elkerülhetetlen súrlódás járult. A felszabadulás után, egész 1733-ig a városban lakott a szerb püspök és ez igen növelte a szerbek önérzetét, a mi temérdek viszálykodásnak lett okává; 1733-ban, a görög nem egyesült püspök elköltözése után némi csend következett be, pedig ettől kezdve megint a katholikus tized követelések és az azokkal járó zaklatások zavarták a békességet. De azért 1749 február 8-án a tiszttartó panaszkodik a kormányzóságnak, hogy a rácz község, bár kötelessége lenne, nem törődik a város és a hivatalpénztár őrizetével, holott ezt igazán nem lehet kívánni a kicsiny számú magyar és német lakosságtól, mely tisztán kézimunkájából él. A lakosság között, írja a tiszttartó, oly sok a viszálykodás, hogy annak eligazítására főkenézt kellene kinevezni.

A város fejlődését a pestis több ízben akasztotta meg; 1738-40 között különösen a város vidékén dúlt a pestis, de bőven szedte áldozatait magából a városból is; a pestis miatt nem tudták ekkor Becskerekre beszállítani a szénát, pedig csak Csanádról 600 szekérrel kellett kapniok; és a pestis következménye volt a városnak az az új terhe is, hogy a katonaság számára kenyeret süssön; ez ugyanis a pestis előtt a zentavidéki községek kötelessége volt. A pestisnek örökös fészke volt az egész Délvidék területe, a melyet majdnem megszakítatlan mocsarak borítottak. Maga Becskerek egy nagy tónak a végén feküdt, melyet Lacus Becskerekiensis-nek nevez a Lazarus-féle térkép; ezt a tavat a Temes vize táplálja, mely fent beléömlik és Becskerek alatt ismét kifolyik belőle; maga Becskerek pedig egész vízzel körülvéve áll; a török hódoltsági korból is több térkép maradt ránk s bár ezek a térképek megbízhatatlanok, abban megegyeznek egymással, hogy Becskerek körül nagy tó van. Mercynek legelső gondjai közé tartozott a csatornázás és már 1723 áprilisában kiküldte a Bega szabályozására Kayser mérnök-hadnagyot Becskerekre, külön rendelettel arra, hogy neki minden segítséget előteremtsenek és pénzkiadásait a robot-pénzekből fedezzék. De Becskereket is csak a Fremaut Miksa 1759-ben kezdett mocsárlecsapolási munkálatai szabadították ki a rossz levegő és a ragályos betegségek karjaiból.

Lassanként azonban javultak a megye viszonyai és növekedett a város lakossága. A hosszú török uralom semmi keveredést nem eredményezett a város népe és a törökök között, bár a török urak bizonyára Becskerekről is rendszeresen elhozatták a maguk számára a szebb fiú és leánygyermekeket; vigyáztak azonban rá, hogy se a nép, se a gyermekek ne tarthassák fent a régi kapcsolatot egymással. Így a török uralomnak egyetlenegy hatása volt csak: kipusztította a város népét, összesen 100 házra olvasztván le azt.

Jenő herczeg Becskereken már nem talált törököt, hanem csak göröghitű rácz lakosságot. A herczeg császári katonaságot helyezett a várba s annak oltalma alatt áttelepítette a Tisza jobbpartjáról azoknak a rácz bevándorlóknak egy részét, kik Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka vezetésével jöttek ide új hazát keresni. Velük költözött Becskerekre Diakovics Izsaiás, az első délvidéki görögkeleti püspök. Nagybecskerek szerb lakossága nyert akkor is, mikor a Maros-Tiszai Határőrvidéket feloszlatták és onnan kb. 2400 család költözött be a Temesközbe. A város lakosságának zöme hosszú időn át szerb volt, a kik a város szervezetén belül bizonyos autonomiára tettek szert. 1769-ben, midőn Nagybecskerek kiváltságlevelét Mária Teréziától megkapta, a szerbek külön kiváltságot nyertek arra, hogy maguknak tanácsot választhassanak; a tanácsnak egy királyi biztos és egy kir. ügyész állott az élén.

A császári kormánynak legfőbb gondja az volt, hogy Nagybecskereket is katholikus németekkel telepítse meg, de ennek a telepítési akcziónak a sikere hosszú időn át késlekedett. Az első német telepesek megérkezéséről nincs közvetetlen adatunk; 1724-ből azonban van egy adat, a mely szerint Wasy csákovai tiszttartó azt jelenti, hogy a Becskerekre vitt német családok, a kik ott nem akartak letelepedni, hozzá mentek át. 1727-ben pedig a becskereki tiszttartó jelenti, hogy Joachim kapitány számára az »Oberinspektor« rendelete következtében Becskerek közelében helyet csinált. S a katonaság feladata ebben az időben nemcsak a közbiztonság fenntartása volt, hanem a telepítési akcziót is ők intézték, illetőleg ők hajtották végre. Katonai mérnökök voltak azok is, a kik a telepes házak helyét s a hozzá tartozó telkeket felmérték és a munkálatokat vezették.

1729-ben összeszámlálták a nagybecskereki német családokat, a melyek 1729 november 1-től kezdve kontribuálnak; de ez a jegyzék nincs meg, a mint 565hogy elveszett az a névsor is, a melyet a nagybecskereki tiszttartó 1737-ben készitett a bevándorolt német családokról és a melyet a kormányzóságnak be is terjesztett. Egy összeírás, a mely 1734-ből való, a német helységek közé sorolja Nagybecskereket is, de ebből aligha lehet arra következtetni, mintha lakossága ne lett volna vegyes. Nyilván csak annyit jelent ez, hogy a német telepesek száma már tekintélyes volt, s talán azt is, hogy ezek a telepesek a város lakosságának többi részétől független, autonom életet éltek. 1737 szeptember 5-én Gottlieb császári biztos belgrádi tutajon harmincz német családot szállított Nagybecskerekre, hova 1751-ben a telepítési ügyekben fáradozó Hof-Commission is ellátogatott; a következő évben, 1752-ben ismét német telepeseket kapott Nagybecskerek, a kik, úgylátszik, most már maguk jó szántából is szívesen keresték föl Nagybecskereket, bár a bevándorlások kezdetén erővel sem lehetett őket ott visszatartani. Ez mindenesetre a város örvendetes fejlődésének bizonysága.

S mégis ez a sok fáradság és a kincstár részéről ez a sok befektetés mind kárba veszett. Perlasz gróf 1763. évi kimutatása szerint az egész becskereki kerületben egyetlenegy német család sem volt található, - a klima következménye volt ez, mert állandó fészke volt Nagybecskerek a különböző ragályos betegségeknek s a mocsarak kiszárítása nélkül nem tudott a telepesek szorgalma a fertőzött levegővel megküzdeni. Várady János azonban ezzel szemben arról tudósít, hogy Nagybecskereken ekkor is voltak Lotharingiából származó német telepesek; s hogy Nagybecskerek az Aldana-féle térképen nem szerepel a német községek között, e szerint csak arra mutatna, hogy lakossága kevert volt, de mindenesetre azt jelenti, hogy a németek számba sem jöhettek a szerb lakosság mellett. Így is kellett ennek lennie, mert Nagybecskerek lakossága alig nyert abból a tömeges bevándorlásból, a mely a Mária Terézia 1863. évi telepítési pátensének következtében a Délvidék felé megindult; 1864-ben Nagybecskerek mindössze négy telepes házat és négy telepes családot kapott, ez volt az oka annak, hogy az 1869-i kiváltság-levél a szerbek túlsúlyát a városi tanácsban is kénytelen eltűrni, - a mi nagyon ellenkezett a Délvidék katonai kormányzásának szellemével, elismervén, hogy a németeknek csekély számuk miatt a paritásról le kell mondaniok.

A II. József 1782. szeptember 21-i gyarmatosítási pátense következtében Zweibrücken tájáról 1785-ben a frankfurti császári residens közbenjárására nagyszámú német telepes került Nagybecskerekre, kik ott földet, réteket, úti költséget, más kedvezményeket, valamint adó és teher alóli mentességet kapván, letelepedtek. (Czoernig III. 22., 37 s köv. oldalak). Egy kimutatás szerint, mely a bécsi pénzügyminiszteri levéltárban őriztetik, Nagybecskerek 36 házba 36 telepes családot kapott; összesen pedig 2988 család költözött be. S ez volt a német telepítés utolsó részlete Becskereken. Ma mégis számban közvetlenül a magyarok után következnek és körülbelül annyian vannak, mint a szerbek, a mi csak kedvezőbb gazdasági viszonyaiknak s az ezzel összefüggő természetes népszaporodás kedvezőbb voltának következménye; valamint azoknak az előnyöknek, a melyeket a városi németség az abszolut kormány alatt élvezett.

A Délvidék visszafoglalása után Belgrádból költözött Nagybecskerekre néhány magyar család, a magyarok ugyanis a török hódoltság alatt teljesen kipusztultak a város lakossága közül. Arra pedig egyáltalában nincs adatunk, hogy a magyarok bármikor is tömegesebben vándoroltak volna be a városba; 1768 körül Baranya vármegyéből költözködött be ide néhány magyar család, kik a mai Magyar-utcza táján laktak, különben a város magyar népességének szaporodása észrevétlenül folyt le; s ez a szaporodás két tényezőre vezethető vissza: az egyik a város felszívó képessége, a mely a vidék lakosságának kulturára hajlandóbb részét, tehát a magyarokat magához vonta s a város felé való húzódásnak a XVIII. század első felében a vidék rossz közbiztonsági viszonyai teremtették meg az útját. A század vége felé különböző földesúrak Szeged vidékéről telepítettek a vármegyébe dohánymívelő magyarokat, a kik végül szintén tekintélyes módon gyarapították a város lakosságát. A másik tényező pedig a magyarság nagy aszszimiláló ereje: a város képe ma határozottan magyar.

Nagybecskerek történetében van helye a bécsi kormány legszerencsétlenebb telepítési kísérletének, a melynek a spanyol telepítés volt a czélja. 1735-ben indultak meg a tárgyalások biscayai spanyolokkal, a kiket a bécsi kormány a Délvidéken akart elhelyezni. 1736 augusztus 8-án Hagen jelentette a Temesi Bánság kormányzójának, hogy a letelepítendő spanyol családok számára Nagybecskerek 566mellett talált alkalmas helyet; s mindjárt be is terjesztette jóváhagyásra a Kayser mérnök-százados terveit az építendő telepről. A felterjesztés sürgősen ment Temesvárról Bécsbe, honnan a következő év február 23-án érkezett vissza gróf Hamilton ezredes és kormányzó rendelete, a melyben a választást és az előzetes terveket jóváhagyja s rendeli, hogy a telepet pontosan jelöljék ki és erre a czélra bizottság szálljon ki Nagybecskerekre; a spanyolok mind telket kapjanak s számukra a házakat a kincstár költségén, a lehető legjobb ponton építsék fel. Rendeli, hogy a terveket egy ügyes mérnök készítse el és küldjék fel hozzá Bécsbe. A kormányzó még aznap elküldeti a rendeletet Hagennak, meghagyva, hogy mivel a jóváhagyás megérkezett, haladéktalanul kezdje meg az építkezést, a főszámvevővel, egy mérnök-tiszttel és a spanyol kiküldöttekkel közösen mérje ki a telkek nagyságát, a házaknak egymástól való távolságát, beosztásukat s mindezekre előzetes jóváhagyását megadja. A spanyol küldöttek már a hely kiválasztásánál is jelen voltak s épen az ő beleegyezésükkel esett a választás Nagybecskerekre.

A spanyolok meg is érkeztek s Nagybecskereket Uj-Barczellonának nevezték el; de nagyon rövid ideig élhettek az új telepen, mely a várostól külön, attól kis távolságra feküdt; a klimát nem bírták el s két év alatt valamennyien áldozatává lettek; 1739-ben már nem volt életben közűlök más, mint körülbelül 50 árva gyermek, kiket a kormányzóság különböző telepeken igyekezett elhelyezni. 1744-ben már a telepet jobbágyok foglalták el, kik oda a rombadőlt házak helyére új hajlékokat építettek maguknak.

Más nemzetiségű telepesei Nagybecskereknek alig voltak; 1747-ben Belgrádból ide költözködött két görög s ugyanakkor itt szeretett volna letelepedni két zsidó, - Goldschmid Joachim és Ábrahám Moizes, - kiket szintén Belgrádból űztek ki; a tiszttartó jelentette is a dolgot és a két zsidó kérelmét, de az engedelmet aligha kapták meg; erre vall legalább a tiszttartónak az az 1742 február 19-én kelt jelentése, mely szerint a spanyol- és német-zsidó számlálást nem foganatosíthatja, mert a községben egyáltalán nincs zsidó. Általában a telepítés nagyon szigorú szabályoknak volt alávetve, az útleveleket különösen a jobbágyok szökdösésének megakadályozására szigorúan kezelték.

A török hódoltság végén a lakosság foglalkozása az állattenyésztés volt; lakóházainak száma mint már többször említettük 100 volt, mégis tekintélyes nagyság volt ez, mikor a község legnagyobb része üresen állott; s midőn a Temesi Bánságot szervezték, Mercy járási székhelylyé tette Nagybecskereket és tiszttartót nevezett ki oda; Mercynek mindig nagy gondja volt erre a városra; alatta faültetvényeket, iparnövénytermesztést, selyemtenyésztést kapott Nagybecskerek; Mária Teréziának a kikindai kiváltságolt részek számára adott szabadalomleveléből látható, hogy sörgyára is volt. A meginduló telepítések élénkebbé tették a város életét, kézmívesek költözködtek ide és a tiszttartóságnak is megszaporodott a dolga, úgy hogy 1722-ben már keveselli azt a három huszárt, ki rendelkezésére állott s még egy írnokot kér (huszár-zsolddal), meg két huszárt; ekkor a módosi altiszttartóság is a nagybecskereki tiszttartósághoz tartozott.

A város élete különben nem volt más, mint a többi mezővárosoké; a regálék itt is a kincstárt illették és a tiszttartóság adta ki bérbe a bor és húsmérés jogát, valamint a kocsmajogot; 1735-ben a tiszttartóságnak egy májusban kelt előterjesztése szerint a becskereki német családok együtt 36 forintot fizettek a bormérés váltságául; a németek a húsmérés jogát is igyekeztek maguknak megszerezni és a tiszttartóságnak állandó panasza volt az, hogy a szerbek külön két hússzéket is tartanak maguknak; 1749-ben a szerb község 100 forintot fizetett a vendéglőjogért. 1752-ben a tiszttartóság a kormányzó kérdéseire előterjeszti azt a véleményét, hogy a németek annál könnyebben megkaphatják a húsmérés jogát, mert a ráczok a maguk kereskedelméből megélnek s mert így a kincstár annál biztosabban megkapja a bért. A regále-kezelésnek ez a módja csak akkor változott meg, mikor a község szabadalomlevelében jogot nyert arra, hogy a regálék kezelését bizonyos összegért a kincstártól átvegye és hogy a maga hasznára értékesíthesse, kiadván azokat albérlőknek.

1737 április 22-én Nagybecskerek hetivásárt kért, hogy az épülő spanyol-város számára az élelmiszereket annál könnyebben előteremthesse; az első hetivásár még az év május 18-án volt. Szeptemberben már vásárt kért a tiszttartóság és meg is kapta az engedelmet évente két vásár tartására. De még ekkor kezdetleges volt a város ipara s a spanyol város építésére megérkezett munkások nem 567tudtak dolgozni, mert nem volt szerszámuk és azt Verseczről kellett hozni. Az 1738-39-i török harczok, a pestis és más veszedelmek nagyon megviselték a várost, úgy hogy az adója elengedéséért folyamodott; a válasz azonban kedvezőtlen volt: viselje a város békességgel, mondja az 1738 deczember 9-én kelt végzés, a mi reá ki van róva, mert a terheket éppen a háborús idők miatt nem lehet elengedni. Később azonban a város fejlődése szépen haladt, 1746-ban a kormányzóság egy egész utcza építését rendelte el és a hidakat is rendbeszedte. 1753-ban ismét a postaútat javították és különböző hidak helyreállításának költsége 140 forint 93 krajczárra rúgott. 1748 júniusában kiigazították a városi telkek határát a falvak felől.

A magyarok, németek földmíveléssel és iparral foglalkoztak, a szerbek főfoglalkozása pedig a kereskedelem volt; Nagybecskerek ebben az időben a lókereskedelem középpontja. Átmeneti kereskedelme is volt már; a Begán, Temesvár felé, nagymennyiségű lisztet szállítottak. 1745-től kezdve Krazeisen Sebestyén sört főzött és a jogért 150 forintot fizetett évente; gyára jól mehetett, mert a következő évben már új épületekkel toldta meg és a kubini vámszedőtől vámmentességet kért azokra az építési anyagokra, a melyekre szüksége volt. 1752-ben pedig újra hat évre vette bérbe a sörfőzési jogot s ekkor már évi 700 forintot fizetett érte. A városban voltak malmok is, és 1751-ben a nagy német malom 75 forintot fizetett bérül; kár, hogy az 1752-ben tartott malomszámlálás adatai nem maradtak meg; ugyanekkor panaszkodik a tiszttartóság, hogy a régi török moséból készült magtár, melybe 3000 mérő gabona fért, kicsi és nagyon rossz állapotban van; újat kellene építeni. Arra vall ez, hogy most már a maga egészében élvezi a város azoknak a csatornázásoknak az eredményét, a melyeket előbb Mercy, majd Perlasz kormányzósága alatt Fremaut mérnök végzett. Mert bár a Mercy munkálatai nem nyúltak le egészen Becskerekig, a várost mégis ezek tették a Bega-kereskedelem középpontjává. A Fremaut mérnök munkálatai viszont a szántóföldek megjavulását hozták magukkal. A város különben is szépült, nyilvános és középületeket kapott, Engelshofen alatt új katonai laktanya épült s ezzel a városnak régi óhajtása teljesedett be. 1752-ben panaszkodott a tiszttartó, hogy a tiszteknek nincs lakásuk és a beszállásolással sok baj van, mert sokszor nagy jobbágy-családokat kell lakásaikból kiszorítani. A városba kézmívesek költözködtek, bár ez nem ment mindig simán; 1752-ben Mitrovics Dániel borbély nem kapott engedelmet a letelepülésre, mert »illetlen módon« több városban is ajánlkozott s különben is már két borbély van Becskereken, a kiknek üzletét csak rontaná és a kik nem tudnának megélni. A jobbágyság helyzete is javult lassan, bár felesleges munkák, mint a sóért való fuvarok, nagy terhet róttak nyakába; 1753-ban ki is jelentették, hogy hajlandók a sóért mázsánként 18 krajczárral többet fizetni, ha vizen Becskerekre szállítják, ha azonban nekik maguknak kell Lippárról szállítaniok, a rendes árat fizetik. A kincstári birtokokat a tiszttartóság nagyobbrészt bérbeadja s úgy mívelteti; a bérösszeg igen változó, mindig a birtok nagysága határozza meg; Rubandáért 30 forintot fizettek egy évre, Kikindáért hat évre 798 forintot. A bérlők rendesen magánosok és a város lakosai, de megesik az is, hogy Nagybecskerek községe maga is vesz bérbe földet, mint 1741-ben, mikor Sublia községgel és Arseni kapitánynyal közösen Basahidát, Jankahidát, Szent-Mihályt és Devecsert vette bérbe. A becskereki tiszttartóság 1753-ban 4000 mérő gyümölcsöt adott el a nagybecskereki hombárból Liszka, Veges és Arady, szegedi lakosoknak 800 forintért. A hivatalnokok életére jellemző, hogy a nagybecskereki kenéz 1744-ben 30 forintért adott egy évre kosztot Veszelin kambiaturistának.

Ilyenek voltak a város viszonyai, mikor 1769-ben Mária Teréziától megkapta a mezővárosi rangot, azzal a biztatással, hogyha ipara kellően fejlődik, városi rangot nyer és városi kiváltságokat kap. Szabadalomlevelének, mely 1869 június 6-án kelt, jellemző részei ezek: