Szatmár vármegye éghajlati viszonyaiban kifejezésre jut a térszíni nagy különbség hatása a vármegye sík és hegyes része között. A síkság éghajlata megegyezik a Nagy Alföldével; a hegyes rész hűvösebb, de ez sem nagyon zord. Sőt ha a két vidék főhelyeinek, Szatmárnak és Nagybányának hőmérséki adatait összevetjük, némely évben alig van lényeges különbség közöttük. Igy 1905-ben:

Évi középhőmérséklet Szatmáron 10·-

Évi középhőmérséklet Nagybányán 9·3

Az előző évben, (1904) jóval nagyobb az eltérés s bár Szatmárról nincsenek meg az összes adatok, a meglevőket érdemes egybevetni.

Szatmár hőmérséklete melegebb és szárazabb; alföldi jellemű, míg Nagybányáé hűvösebb és nedvesebb: mint Erdélyé. A légnyomás középszáma Szatmáron 750·6 mm. Nagybányán 742·0 mm. Szatmár sokkal szelesebb, mint Nagybánya; itt a nyugati szél uralkodik, ott a délkeleti s délnyugati. Csapadék tekintetében különösen nagy az eltérés. Nagybányán aránytalanúl több az eső, hó, stb. mint Szatmáron. Az évi csapadék összege ott 1130, itt 553 mm., s a csapadékos napok száma ott 158, itt 103. Erősen esős hónapok a hegyvidéken április, június, szeptember, október, november hónapok, a síkon csak októberben volt jelentékenyebb csapadék. 1904-ben Nagybánya is sokkal szárazabb évet ért, de azért ekkor is jóval több volt a csapadéka, mint Szatmárnak. A hegyvidék dús esős éghajlatát jellemzi, hogy ebben az évben Kapnikbányán 1235, Felső-fernezelyen 922, Felsőbányán 837 mm. volt az évi átlag, míg a síkon még Szatmárnál is volt alacsonyabb mérték: Mátészalkán 488, Szaniszlón 335, Nagykárolyban 317 mm. Bizony szomorú ez a termelési viszonyokra. Hamar kisül a fű a réteken s a szárazságban gyakran nem fejlődik a búza, tengeri, stb. De azért tekintetbe kell vennünk, hogy azért nem marad el az alföldi csapadékviszonyoktól s egy színvonalon áll pl. Debreczen, Szeged vidékével, sőt még fölötte is egyes vidékeknek, így ez évben Hódmező-Vásárhelynek stb.

A vármegye flórája és faunája rendkívül dús. Részletesebben nem terjeszkedünk ki rá, mert lényeges eltérést nem mutat más, határos sík vidékektől és a felső hegyvidéktől; de még nincs is tudományosan felkutatva.

Az őskorban már gazdag állati és növényi világ lehetett itt. Bizonyságok reá a nagybányai hegyekben levő kőszénbányák nyomai s az ecsedi láp lecsapolásakor végzett ásatások alkalmával előkerült növényi és állati maradványok. A diluviális kor lehetett első virágzó korszaka itt a növényi és állati életnek, a mit maga a föld is bizonyít, a mely főleg diluvialis eredetű hordalék.

A vármegye geológiáját, a bányászattal kapcsolatosan, Szellemy Géza a következőkben ismerteti.

Szatmárvármegye nyugati kétharmad része síkság és a volt mioczén tenger maradványa. A mioczén tengerek visszahúzódása után először a délnémetországi 5medencze, majd a bécsi és vele kapcsolatosan a kis magyar alföldi, harmadszor a nagy magyar alföldi és végül az oláh-alföldi rnedencze beszakadása történt. A visszamaradt plioczén beltengerek és beltavak korszakát nyomban követte a folyók korszaka. Az alföldi fönsíkok, melyekhez Szatmár legnagyobb része is odatartozik, a diluviumban rakódtak le, a mikor az egész medencze még sülyedőfélben volt; ebből magyarázható ki a diluviális rétegek feltünő vastagsága.

Némelyek szerint a Magyar Alföld mélyedékét a Tisza folyónak nyugati hátrálása okozta volna. A Tisza 300,000 év előtt Erdély tövében folyt és évenként 30 cm. hátralással a Kún fensík tövéhez ért.

Halavács szerint ezek diluviális képződmények, a homok és a lösz, nem édesvízi tengerben vagy tóban, hanem folyómedrekben és szárazföldön, mint subaerikus képződmények támadtak. A futóhomok okozta egyenetlenségek nem csak a diluviumba tartoznak, hanem a jelenkorban is támadnak effélék s így nincsen éles határ diluvium és alluvium között.

Szatmár vármegye diluviumát Nagykároly szélességi és hosszúsági vonalai határolják s agyag, homok és kavicsból állanak. Vastagságuk, különösen Nagykároly felé, tetemes. A dombos részeken kívül a diluvium tágasabb fensíkokat is alkot és a termőréteg zöme diluviális korú.

Az alluvium, mint humuszos agyag, homok és kavics, a völgyeket foglalja el és a fentebbi területen csak Nagykároly és Királydarócz között alkot nagyobb területet. Ezen kívül elfoglalja az alluvium az egész többi síkságot, különösen a Kraszna és Tisza folyók közötti részt s annál vastagabb rétegekben települ a sík vidékre, mentől tovább haladunk a keletfelőli hegyek koszorújától; jelentékeny mélységig lemosva a diluviális képződményeket. Az alluviális agyagos homokban előfordulnak andesit-kavicsok, sőt egyes nagy sziklakövek is, melyek a keleti trachit-hegységből származnak. Az alluviális rétegek behúzódnak a Szamos és Lápos mentén a hegyek közé is, a Nagybánya, Koltó, Somkút, Erdőszáda körüli termékeny és kies völgylapályt alkotva. Hasonlóan megy a hegység közé az alluviális síkság a Túr-patak mentén Bikszád felé.

A mint a különféle czélokból végzett fúrásokból következtetni lehet, távolabb nyugatra, az alluvium alatt, csak diluviális homok van, míg a keleti hegykoszorú tövét már fiatalabb harmadkori közép és felsőbb mioczén-képződmények szegik körül, esetleg pontusi rétegek és tuffa-képződmények is.

A vármegye keleti részét hegységek borítják és pedig a Vihorlát-Guttin trachit-hegység, Avas és Guttin csoportjai. Zemplén vármegye határán kezdődik a Vihorlát-Guttin trachit-csoport, mely valamikor égő vulkán volt, de ma már kialudt. Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár vármegyéken át Erdélybe húzódik, a hol a kristályos csillámpala-hegységen át, párhúzamosan a harmadkorú képletekkel négy szélességi fokra halad a Hargitta-hegységbe. Ez a hegység a harmadik korszak kitörési processusának eredménye s egyúttal okozója számos és fontos érczes telepnek, melyek hasonló geológiai viszonyok között fejlődtek, mint az újvilág gazdag arany- és ezüst-telepei.

Az avasi trachit-hegység félkör-alakban körülzárja a Túr-völgy katlanát s legmagasabb csúcsa 1201 méterig emelkedik. Magasabb a tőle délkeletre emelkedő Guttin-csoport, melynek a Rozsályban legmagasabb csúcsa 1307 m., a Guttinban 1447 m.

Ez a hegység kitünik nemcsak szerkezetének festői szépségével, hanem a nagy keleti rónaságból való hirtelen kiemelkedésével is. Már messziről fel lehet ismerni a massziv trachit-hegységet, az azt környékező réteges képletek között, melyek homokkőből és agyagpalából állanak és a harmadkori formáczióhoz tartoznak. A hegység massziv kőzetét összes változataival együtt a régiek porfirnak nevezték, kivéve az érczet nem tartalmazó szürke trachitot, mely nevét Beudanttól kapta.

Újabban a hegység összes massziv kőzetét trachit vagy andezit családnévvel foglalják össze s megkülönböztetik azon ásványok szerint, melyek alkotásukhoz különösen hozzájárultak. Ezen az alapon meg lehet különböztetnünk: 1. Trachitokat biotit nélkül, melyek kvarczot egyáltalában nem tartalmaznak; u. m. augit-trachit és amfibol-trachit. 2. Trachitokat biotittal, melyek a fentebbieknél korosabbak; megjelenésük részben a felső eoczénbe, részben oligoczénbe nyúlik. Ilyenek a biotit-trachit kvarczczal és kvarcz nélkül és biotit-trachit amfibollal és amfibol nélkül.

6E trachitok aztán vagy változatlan, vagy módosult állapotban vannak. Változatlan, vagy üde állapot az, melyben a kőzet-képző ásványok elváltozatlan állapotban vannak, úgy hogy a trachittípus minden nagyobb nehézség nélkül megállapítható. Módosult állapot ellenben az, a hol egyik vagy másik ásvány elváltozik. A módosulatok között megkülönböztetik a zöldkövet, riolitot. Az eruptivus tömegek körül nagy vastagságban terülnek el a vulkáni iszapok és törmelékek, mint vulkáni tufák, brecciák és a konglomeratok.

A hegységben a legfiatalabb eruptivus kőzet a basalt, melynek földpátos, sötét tömött alapanyaga olivinben szegény, amfibol tartalmú, gyakran mandolakövekkel és rendesen mészpát és kvarczszem zárványokkal jár.

Az andezitok egykorúak a régibb neogén vagy mioczén rétegekkel, míg a bazaltok a fiatalabb neogén vagy plioczénkorú pontusi-pannoniai réteg lerakodása alatt ömlöttek szét. A pontusi rétegeknek van legnagyobb elterjedésük az üledékes rétegek között a vármegye területén; nagyon kevéssé sós belvizek iszapja, homokja képviseli őket. Azután jön a lajthamész a régibb neogénből, mint sósvízű meleg tengerek partszéli lerakodása, melynek hasonmását ma a földközi tenger partjairól ismerjük. Még régibb az oligoczén és az eoczénkorú flis, vagy kárpáti homokkő, a láposi hegységben. A prelukai kristályos palahegység körül, valamint a Bükk hegységtől délre, az erdélyi medencze oligoczén és neogén rétegeit áthidaló képződmények is nagy elterjedésüek. Ezek a régi kristályos őskőzetekből álló szigethegységek választják el az erdélyi medenczét Magyarországtól. Visszatérve a trachitra, mint az érczereket tartalmazó hegységre, annak képződményei különösen azokon a hegyoldalakon jelentékenyek, melyek a mioczén-tenger felé voltak irányítva; ez a tenger annak idején az egész Alföldet elborította és csak lassacskán húzódott vissza. E tenger partjain az újabb kitörések miatt a régi trachit kőzetek, valamint a közeli tertiär- és secundär-formáczió megrepedeztek, a repedéseket azonban a víz működése és föllendítés következtében érczek töltötték ki.

Az érczerek nincsenek élesen elkülönítve a mellékkőzettől, a mennyiben a víz befolyása alatt, valamint az erupczió útján képződött új kőzet fizikai és vegytani befolyása következtében mindkét oldalról átváltozott és megkovásodott, míg végre tisztátalan kvarczba ment át és a nyílás magától megint beforrt, mint a seb az organikus testben.

Az érczek kvarczos beforradásában fordul elő az arany, részint érczekben, részint finoman behintve vas- és rézkovandok társaságában, továbbá nagyobb-kisebb fészkek ezüst- és ólom-fényléből (galenit és szfalerit) és egyes törecsek az eredeti mellék kőzetből. A szerkezet legrégibb ásványa tehát a tisztátalan kvarcz, mely az eredeti kőzetdarabokat körülveszi a repedési falakhoz erősíti és a kovásodást keresztül viszi. Utána következik, a realgár és az antimon-fényle, szép kristályokban, továbbá aranytartalmú vaskovand, ezüsttartalmú ólomfényle, horgany, és ezüstfényle. Ezekre következik a súlypát és gipsz és mint legújabb képződmény, mész és barnapát.

A trachit-hegység, kezdetétől egészen a Dyil Borló-hegylánczig, általában nem mutat fel sem ércztelepeket, sem érczeket. Vasérczek legelőször Munkács mellett jelentkeznek a trachit-hegységből fejlődött tuffákban és átmennek Szatmárvármegye területére. A legfiatalabb trachit-hegység vastartalmú anyaggal van áthatva, mely a tuffákban egyes helyeken annyira konczentrálódik, hogy mint vasércz fordul elő. Ilyen vastelepek vannak a megye délkeleti részén, a Guttin háta mögött.

A csoport délkeleti vonulatában, a vason kívül már nemes fémek is fordulnak elő. Nagytarna mellett a Batárvölgy egyik éjszakkeleti ágazatában, 3 órányira éjszakkeleti irányban halad több érczér, 40° éjszaknyugati dőléssel. A főér, mely több kilométer hosszúságú, 3 méter vastag, melyet többnyire agyagos egész átváltozott s kénegekkel behintett zöldkő fed. Az ércztartalom, mely kvarczban behintett ólom- és horganyfényléből, valamint kénegekből áll, a fekvő érben található.

Batarcs mellett, a Gropa-hegyláncz hátán, 2^h irányában halad a főér, míg a mellékerek 4^h irányában. A főér egyes helyeken 16 méter vastag és tölteléke kvarczos kéneg, horgany- és ólom-fényle. Ezt az ércztelepet valamikor nagyban bányászták, a kohó Tamásváralján lehetett.

A Túrcz-völgy kezdetén, Ráksapatak irányában, halad 188° csapással és 70° nyugati dőléssel a turczi, fő-, vagyis Imre-érczér, 2 méter átlagos vastagsággal.

7Csaknem párhuzamosan halad vele a három mellékér. Tovább észak felé, a Visk melletti hegyeken 50° irányában és 80° dőléssel, halad egy méter vastag ólmos és kvarczos érczér, vele párhuzamosan Komorzán mellett egy érczér, melynek anyaga ólom- és horgany-fényle, vas és rézkénegekkel együtt, kvarczba behintve. Ezekkel párhuzamosan szintén mennek aranytartalmu érczerek Tartolcz és Bikszád mellett. Felső- és Vámfalu mellett hasonlóan keskeny ólomfényle és rézkénegtartalmu érczerek haladnak. Ráksa és Mózesfalu mellett nagy horpadások és hányások jeleznek egy hatalmas érczeret, melyen hajdan a régi Rákóczi-ezüstbánya állott. A hegyoldalokon, a hol trachit-tuffák fordulnak elő, erekben mindenütt találhatók barna-vaskőtelepek, így nevezetesen Kirván. Ezek feldolgozásából származik nagyon sok salakbánya a Túrcz melletti déli hegyoldalban, Hulme-Tyeulig. Ezekben a barna fészkekben szarúkőerek jelentkeznek és sok helyen görgeteg lerakodásokat képeznek a szénpala szomszédságában.

A vaskőformáczióval összeköttetésben, a hegységnek mind a két oldal talpán, egész sora vonul el a legfiatalabb széntelepeknek, nevezetesen Kirva, Huszt, Velejte és Tartolcz mellett 1-3 méter vastagsággal, 13° déli eséssel, a legfiatalabb homokkőben.

Az avasi vízválasztó hegység déli oldalán a ráksai régi bányászat átellenében fekszik az illobai völgy, melynek vize már a Szamos folyóba ömlik. Ebben a völgyben a bányászat nagy kiterjedésű és ősrégi eredetű; vidéke pedig egy része volt az ecsedi uradalomnak, mely annak idején a Rákóczyak tulajdona volt. A Rákóczy-korban érte el itt fénykorát a bányászat. Az egész vidék 1776-ik évben a gróf Károlyi-családra szállt. Az ércztelepek közül említésre méltók: 1. A kohóvölgyi három párhuzamos érczér 120°-nyi csapással és 2 méter vastagsággal. 2. A czapulvölgyi nyolcz egyenközű érczér 330-340° csapással. Ezek közül csak az úgynevezett Péter Pál-ér az, a melynek műveléskor egy méter vastagsága volt. 3. A csonkásvölgyi Mihály-érczér 315° csapással és 2 méter vastagsággal s a vele párhuzamos Jakabtelér 2-3 méter vastagsággal. 4. A két egyenközű s a régiek által dús eredménynyel lefejtett Hanno- érczér; 1-6 méternyi vastagságú. Ezeken kívül vannak érczerek a Rossi-Mestaka és a Facza-Marej völgyekben.

Az összes kvarczos érczerek kénegekkel vegyülve ólom- és horganyfénylén kívül sárga érczet és üszökös rézérczet tartalmaznak s azonkívül nagyobb mennyiségű szabad aranyat, mely vegyileg csaknem egészen tiszta. Néha termésréz is fordul elő az ereken. A hagyomány szerint a régi időben ezeken az érczereken költséges vízemelő gépek voltak alkalmazva, rézkohóval és czementréz előállítással. Jelenleg a bányászat legnagyobb része elhanyagolt állapotban van. Az illobai érczerek egy része átcsap a szomszéd Sikárló völgybe, egészen ugyanazon viszonyok közt; ezt ma is bányászszák.

Keletre van a legközelebbi egyenközű két völgy: Misztbánya és Láposbánya völgye, melyeknek patakjai Misztótfaluban egyesülnek és a fővölgybe ömlenek. A mellékvölgyek között a leghosszabb és századokon keresztül egyik leghatalmasabb bányászat székhelye volt Láposbánya, a mint azt a mérföldekre menő hosszú vízvezetékek, számos malom, zúzó és kohó-maradványok bizonyítják. Nagybánya feltünése, tehát a XIV. század óta, a bányászatot s a kohászatot nemcsak a kir. kincstár, hanem magánvállalkozók és társulatok is űzték.

A Láposbánya-völgy szájától 12 kilométerre ágazik ki az úgynevezett Feketevölgyből a György-völgye, mely számos párhuzamos érczeret keresztez. Az érczes erek észak-délfelé 11-14 óra közt haladnak 60°-nyi nyugati dőléssel. Nevezetesebb köztük a Pincze-, Imre-, Ó-Antal-, József-, István- és Szt. György-érczér, mely utóbbi 2-8 méter vastag és ezüstérczekben kíválóan gazdag, nem is említve azt, hogy az összes érczerek a vidék legnemesebb ezüstércz-telepei közé tartoznak. A fekete szentgyörgyi érczéren, kvarczanyaga mellett, még mészpát is tömegesen fordul elő, gyérebben barnapát, súlypát és mangánpát. A szarúköves kvarcz üregeiben gyakoriak a nagyobb bányavirág-kristályok, zárványokkal. Főércze pyrar girit, proustit, (ezüst szulfoarzenit) vas- és rézkovand, fakóércz és ólomfényle ritkábban akad barnapát, súlypát, mangánpát és olykor termésarany. A mellékereken nagy mennyiségben van horganyfényle és antimonit.

A Láposbánya-völgynek a község helyén nyugat felé kiágazott völgyét Verespataknak nevezik, mely három mellékvölgyre oszlik, úgymint: Thyrza-patak, Sárgapatak és Lapusnapatakra s mind a háromban bányászatot űznek. A főér neve Thyrza Szt.-Mihály, nyugatról keletfelé csap és 8 kilométerre követhető; 8vastagsága 10 méterig terjed. Tölteléke vas- és rézkéneg, ólom- és horganyfényle, ezüstérczek, kvarcz és termésarany. Ez a főér, mely a három fennemlített patakon csap keresztül a Misztkisasszony-völgybe, több lapból áll s mellette számos mellékér és erecske halad. Hogy ezen a helyen már régmult időben számos éven keresztül virágzó bányászat volt, azt bizonyítják a mérföldekre menő hosszú vízvezetékek és kohók, s más épületek maradványai.

Ezek a fentemlített érczerek a Serbetuluj és Zglamana hegységen keresztül a Misztbánya-völgybe mennek át s onnét az átellenben fekvő hegységbe, számos bányának alapul szolgálván, ugyanolyan viszonyok közt, mint Láposbányán.

A misztbányai fővölgy további menetében két részre ágazik ki: a Mateu-Stampuluj és Micztbányakisasszony-völgyekre. Ez utóbbiban tünik fel a vidék főere, a Misztkisasszony-érczér, mely nemcsak a völgy mélységeig az altáróig, hanem az alatt is le van fejtve. Az ér kivált aranyat és ezüstöt is tartalmazó dús rézérczekből áll. A bányát még nem régen is eredménynyel fejtették, és vízemelő-gépekkel, rézkohóval és czementréz előállítással volt ellátva. E főér mellett vannak még a Román-István, Nepomuk-Antonka és Anna mellékerek. Hajdan e völgyben 56 bányatársulat működött, közülök még ma is sok áll fenn, azonban mind elhanyagolt állapotban. A legujabb időben egy nagyobb társulat alakult s nagyobb befektetéssekkel üzembe veszi a Misztkisasszony-bányát.

Keletre a legközelebbi párhuzamos völgy a borpataki, mely már a nagybányai bányászathoz tartozik. Ez Szatmár vármegye legelső és legnevezetesebb bányászata; már régi időben a magyar királynék hitrészben birták; nevezetesen I. Lajos király neje és leánya Mária, kik, a mint regélik, hosszú időn át Nagybányán laktak, a hol még az 1667-ik évben romokban látható volt királyi tornáczos palotájuk, a melyben Szegedy Mihály szerint a királynék leányai a szobalányokkal együtt az aranynak tisztításával hasznosan foglalkoztak. Sőt egyik mai épületről is azt beszélik, hogy még az övék volt.

A bányászatra első biztos adatunk az 1347-ik évből van. Ez év október 12-éről van keltezve Nagybánya város kiváltságlevele, melyet I. Lajos király adott ki. E szerint ez időben a bányászat már teljesen rendezett viszonyok közt volt; külön bírósággal, mértékekkel és hivatalnokokkal. A kamaragrófi hivatal mellett vámszedő-grófról is tesznek említést s a bányászat külön pénzverővel is rendelkezett. Hogy a bányászat már akkor is régi volt, legjobb bizonyítéka, hogy az okiratok szerint a bányában szükséges vastag fát a saját letarolt erdőségükben már nem találhattak.

Zsigmond király 1411-ben a bányavárosokat a rácz despotáknak adta át, de már 1445-ben Hunyadi János visszafoglalta s Mátyás király haláláig a Hunyadi családéi voltak a bányák, s 1468-ban először Nagybánya város polgárainak, később a Fuggereknek haszonbérbe adták 13000 arany frtért.

A Hunyadiak több oklevelet adtak ki a bányászatra vonatkozólag. Mátyás király halála után lehanyatlott a bányák sorsa, bár javukra dőlt el egy százados nagy erdőper, a mely Nagybánya és a Drágfiak között folyt s e hanyatlás nagy bizonyítéka, hogy II. Lajos az inségbe jutott bányászvárosoknak elengedte az adóját, Nagybányának két évre, Felsőbányának pedig örökre.

A mohácsi vész után nemsokára, a vidék a bányászattal együtt Szapolyai János birtokába jutott és még jobban hanyatlott. Csak Martinuzzi György püspöknek sikerült az általános pusztulást nagy áldozatok árán némileg meggátolni. Ez utóbbit azonban az 1551-ik évben megölték és a bányavidéken csakhamar forradalom ütött ki, mert Péter deák Castaldo fővezérnek kezdett kedveskedni s küldött neki 633.5 márka ezüstöt, 12 piset aranyat és 4536 vert forintot. A polgárság fellázadt, Péter deákot megölte s jószágát magához ragadta, de Gyalui Zsigmond bányatisztnek sikerült a tömeget lecsendesíteni s Ferdinánd király részére meghódítani.

Ferdinánd király egyszersmind jelentést tétetett magának a nagybányai bányászatról. Ebből a jelentésből kitünik, hogy ebben az időben a kereszthegyi bányászat egy 674° hosszú, sok oldalnyílással és aknával biró altárnából (cuniculus haereditarius) és fölötte lévő sok tárnából (stolnae) állott; melyek a levegő vezetésére, bányavizek lefolyására és érczek szállítására szolgáltak. Az aknák nevei voltak puteus novus (új akna) oblationis temporis (időajánlás), cerasi (cseresznye), anserum (lúd), hirundinum (fecske), monacharúm (apácza), Stindrut (kőszeg) és varró gyermek.

11A jelentés említi továbbá: hogy a bányában két 3, 4 és 8 lábnyi szélességű főér van, melyek kelettől nyugat felé tartanak és éjszak felé dőlnek, több összekötő kisebb erecskével. Ez erek állanak kalczedon-kőből, keverve aranyat hozó tűzkővel (pirites aurifer ), melyből arany, veres, fekete és hamuszínű ezüstérczek ásattak, melyeknek mázsája száz lat ezüstnél többet adott (ultra 100 semuncias) a márka pedig több mint 100 aranyat adott, miért is a régiek a Zazar vizének szintje alatt 80 öles mélységben dolgoztak.

A bányához tartozott a fernezelyi patakon 14 zúzómű, 206 zúzónyíllal, valamint öt olvasztó-kemencze.

Nagybánya és Felsőbánya királyi adománylevél alapján Balassa Menyhért birtokába jutott, 1564-ben pedig, Szatmár eleste után, Báthory Istvánnak Nagybánya is kinyitotta kapuit, de a következő évben Schwendi Lázár császári tábornok már viszszafoglalta.

Mindjárt a visszafoglalás után Khielmann András császári parancs következtében a városnak, (melyet Hungarische Neustadnak nevez) összes bányáit megjárta s azokat arany és ezüstben dúsaknak találván, azt javasolta a városnak, hogy a bányászat míveléséhez a német birodalomból szakértő embereket hozasson s a bányákat az itteni bányabirtokosoktól mívelés alá vegye.

Az 1566-ik évben Torday János tiszttartó jelenti az itteni bányahivatalnak, hogy a kapniki bányák igen gazdagok ugyan, de a kóborló zsiványok miatt nem mívelhetők, miért is vagy katonaság telepíttessék oda, vagy sánczokkal vétessenek körül a bányák. Az ezüst és arany beváltási ára ez évben egy márka ezüst 5 rft, egy vert arany súlya pedig 1 rft. 32 denár.

1567-ben, miután Szapolyai a város falait leromboltatta, a várost Bornemisza Benedekre bízta, a ki török katonáival a bányászat összes épületeit és gépeit leromboltatta és a bányákat keresztény rabokkal behányatta, vagy vízzel elboríttatta.

A nagybányai bányahivatal azonban 1571-ben ismét működik. A kereszthegyi altárnát 447 öl hosszúságra kitisztították és az 1573-ik év végéig a hátralevő bedőlt 224 ölet is újra megnyitották. Mivel azonban a tárna talpa víz alatt volt, hogy a fejtést meg lehessen kezdeni, Feigel Péter vízmérő tiszt és kir. biztos vízemelőgépek beépítését javasolta.

Ugyanez időben Findeisen András bányatiszt jelenti, hogy a rabló oláhok miatt az asszonypataki bányákat nem mívelheti és egyúttal azt a javaslatot teszi, hogy az elpusztított Thurzó-bánya újból mívelés alá vétessék. Mindez ajánlatokat azonban nem fogadták el, hanem a bányák megvizsgálására 1575-ben újra Székely Mihály kir. tanácsost küldték ki; a ki az asszonypataki és felsőbányai bányákat aranyban és ezüstben dúsaknak találta, de a bányatiszteket gondatlanoknak és az érczolvasztókat tudatlanoknak mondotta, miért is a körmöczi bányától kér szorgalmasabb és tanultabb férfiakat. De ezek a tervek mind meghiusultak és a bányák parlagon hevervén, csaknem kizárólag salakolvasztással foglalkoztak, ámbár egy 1578-ból való városi irat kincstári zúzót is említ.

A beváltási ár ez időszakban volt: egy márka ezüst 6 frt, egy márka arany 71 frt 28 denár. 1580-ban Nagy- és Felsőbánya Báthory Istvánnak adatott át. Tőle örökölte a városokat 1588-ban Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem, ki a nagy-, felső-, lápos- és kapnikbányai arany- és ezüstbányákat a pénzverővel együtt három évre báró Herberstein Felicziánnak 33,160 frtért bérbe adta, azzal a kikötéssel, hogy a "Nagy verem" nevű bányájára különös gondja legyen, veretlen aranyat és ezüstöt görögöknek vagy havasalföldi oláhoknak el ne adjon és Erdély ellen csalárd igyekezettel ne legyen. 1591-ben e haszonbérletet évi 9000 tallérért hat évre meghosszabbították.

Az 1595-iki békekötés alapján Nagybánya végleg az erdélyi fejedelmek birtokába jutott és a bányákat nagyobbmérvű mívelés alá vették. 1601-ben a felső vidékről 81 új bányászt hoztak le, a bányászat vezetését Lisibona Gellért főtisztre bízták, ki azokat 1612-ben bérbe vette. De ekkor a város pert indított ellene, mert a bányászok részére adandó élelmi szereket monopolizálta és a munkásokat arany- és ezüstpénz helyett rézpénzzel fizette. E pernek azonban egyezség lett a vége.

A bányászat máskülönben Lisibona vezetése alatt szép virágzásnak indult, habár a városi polgárok nem szerették, mert rideg, szigorú, pénzvágyó embernek tartották, a ki a magyarságnak nem nagy barátja volt.

12A beváltási árak ez időszakban voltak: 1 márka ezüst 8 frt-8 frt 50 den., 1 márka arany 68 vert arany.

Az 1614-ik esztendőben a bányászat már újra magyar kézben volt, a menynyiben Kis Lukács kir. tanácsos és Reuss János irattárnok jelentik, hogy Gentz vár jó állapotban van, a nagy Gappel-akna ellenben bedőléssel fenyeget és a kis Gappel-aknában 47 bányász jövedelmező ércztermeléssel foglalkozik, egy két kerekű új zúzó-malom, egy bányakovácsműhely 13 kovácscsal és egy zúzómű 48 nyíllal folytonos működésben van.

Feketebányát azonban, bár gazdag érczleletei voltak, az ott levő zúzóművek és bányakovács-műhelyekkel együtt felhagyták, csak Lisibona vette újból üzembe. Ugyanez évben Nagybánya kérelmére a nagybányai, a felsőbányai és feketehegyi bányákat a zúzdákkal, olvasztókkal és pénzverővel együtt, évi 3000 tallérért, báró Herberstein Felixnek adták át. 1620-ban a bérletet a város vette át, évi 2000 frt bérért. E bérletet a város 1622-ben három évre ismét meghosszabbította.

1642-ben Ferdinád király a bányavárosokat a Bethlen családnak engedte át s Bethlen Gábor a bányákat és a pénzverőt ugyancsak Nagybánya városnak adta haszonbérbe. Halálával neje, Brandenburgi Katalin, jogait Bethlen Istvánra ruházta át, ki 1630-ban a Nagyverem, Gönczvár és Fehér nevű bányákat 2000 tallérért újonnan Nagybánya városának adta haszonbérbe, mely a bérletről 1634-ben a bányatermények csökkenése miatt lemondott, mire azokat ismét Lisibona János vette át.

1644 február 28-án Rákóczy György erdélyi fejedelem egész családjával Nagybányára érkezett. Ez alkalommal a fejedelem biztosai dr. Gattyt, a kis Gappel és Gentzvár-akna bérlőjét rablómíveléssel vádolták, mert nem hajtat kellő reményvágatokat, hanem csak a hátrahagyott régi gyámokat szedi ki, miáltal a bányaomlásokat növeli. Rákóczy fejedelem, hogy ezt megakadályozza, a bányagyámok lefejtését halálbüntetés terhe alatt megtiltotta.

A kereszthegyi bányának ez időben Váradi Miklós volt a haszonbérlője. kinek azonban a fejedelem a bérletet felmondotta és a bányamívelést maga kezdette, de nemsokára felhagyott vele.

A fejedelem itteni tartózkodásáról fenmaradt a "háromszáz özvegyasszony tánczáról" szóló rege, melyről egy névtelen és magát "Ungarischer Simplicissimus"-nak nevező naplóíró következőleg ír: "Egyszer az erdélyi fejedelem Nagybányán időzött, épen akkor egy bánya beomlott és tömérdek munkást eltemetett úgy, hogy 300 özvegy maradt utánok.

A fejedelem titokban tartatá ezt, s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s udvari karmesterével szereztette azt a darabot, melynek dallamára azután azok a nők bortúl felvídultan tánczra kerekedtek. Midőn a táncz javában folyik, így szól a fejedelem: No urak, most láttok olyat, a milyet soha sem láttatok még: hogy tánczol 300 özvegyasszony egyszerre együtt.

Lett azután sírás, jajveszékelés, mikor a nők megtudták, hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a fejedelem, hogy az özvegynők gazdagon megajándékozva, újra férjhez menjenek."

Még a múlt évben megvette a város Petri Jánosnétól a láposbányai Feketebányát. Minthogy azonban erre báró Herberstein is jogot formált, a város a jogot 500 frttal váltotta meg. Az erre vonatkozó iratokból kitünik, hogy Láposbányát az akkori időben Kis-Láposnak nevezték. A város azután, különösen Barcsai Ákos fejedelem alatt, folytonos zaklatásnak volt kitéve, míg végre 1659-ben I. Lipótnak Rákóczy Györgygyel kötött egyezsége alapján Nagybánya az előbbinek jutott.

A bányászat ebben az időben nem királyi bányászok kezében volt, hanem mindenkinek szabad volt bányászkodni, s köteles volt a kincstárnak minden márka ezüsttől egy fél tallért, minden márka aranytól pedig három aranyat fizetni.

1664-ben ez a bányavidék Lipót császár kezébe került ugyan vissza, de folytonosan ki volt téve a kuruczok betöréseinek, úgy hogy a bányászat míveléséről ez időszakban szó sem lehetett, míg végre 1672-ben Cobb császári tábornok a város bástyáit leromboltatta. A szepesi kamara a bányászatot újra akarta szervezni és 1674 márczius 23-án új hivatalnokokat nevezett ki. Főfelügyelővé Mittermajer Leopoldot, pénztárnokká Hartung Henrik Miklóst és bányamesterré Pacher Jánost tette.

13Az újonnan megválasztott tisztviselők még ugyanazon évben jelentik a kamarának, hogy a Feketebánya el van fullasztva, azt csatornán le kell csapolni, hogy továbbá a "Habersak", "Kis Gappel", "Gentzvár", "Kőszeg" és "Stomhauz" bányákat ő felsége részére átvették s a többieket nem találták mívelésre méltóknak.

A szepesi kamara, arról értesülve, hogy a város a bányák mívelését elhanyagolja, 1676 márcz. 19-én szigorúan meghagyja a városnak, hogy az aranybányákat szorgalmasabban mívelje, ha privilegiumait elveszteni nem akarja.

Ámde a bányászatot csakhamar megnehezítették Wesselényi kuruczai, majd a labanczok, mert a város hol az egyiknek, hol a másiknak a hatalmába jutott.

A mint a béke helyreállott, Lipót császár azonnal kiterjesztette figyelmét a bányászatra is. A felsőbányai bányákat a várostól 1690-ben 25,420 frtért megvásárolta és a nagybányai bányahivatalhoz főnökké Echesius Mátyást, tisztekké pedig Preyscheider Keresztélyt és Schramans Dánielt nevezte ki.

1697 márczius 16-án Rhan kir. tanácsos javasolja a városnak, hogy bányáit ő felségének engedje át mívelés végett. 1698-ban Brettschreider volt kir. bányaigazgató s alatta a város és a bányakincstár között állandóan feszült volt a viszony.

1702-ben a szepesi kamara ismét szigoruan utasítja a várost, hogy bányáit vegye mívelés alá, mire a város kijelentette, hogy a mostani porcziózó időben alig lehet a restancziákat és adót kifizetni; annál kevésbbé bányákat mívelni.

Néhány hóval később Rákóczi Ferencz hajdui elfoglalták Nagybányát. A fejedelem 1711-ig bírta a várost. A bányahivatalnokok biztosító levelet kaptak tőle. A pénzverőt 1705-ben Munkácsra helyezte át.

Beváltási árak voltak 1674-ben: 1 márka ezüst 9 tallér, 1 1/2 forinttal számítva, egy márka arany 70 vert arany, szintén 1 1/2 forinttal számítva; 1676-ban: 1 márka ezüst 14 frt 40 den., 1 márka arany 68 vert arany 4 frt. 80 denárral számítva; 1710-ben: 1 márka ezüst 14 frt 40 denár.

Az 1717-ik évi tatárbetörést követő időkből a bányászatra nézve kevés adatunk van. Úgy látszik, hogy inkább a külső bányákat mívelték. 1717-ben a város Láposbánya határában a "Kis Miszt folyó" nevű bányát mívelés alá vette és két felügyelőt: Sepsi Sámuelt és Debreczeni Nagy Jánost nevezte ki. 1721-ben a város egy bányaigazgatót és hutmant nevezett ki és egy kohó felépítését vette tervbe. 1726-ban megvette a Torkos és Lauz nevű bányának felerészét, azaz 32 részt, (a bánya akkor 64 részből állott) saját bányájának felét pedig Zungel Gáspárnak és társainak engedte át; 1727-ben azonban a bányákat visszavette. 1729-től 1733-ig úrbéri társulat mívelte a kereszthegyi telér keleti részét, Grotscha József György hutmansága alatt. Ez idő alatt 1303 frtnyi befektetés után 3965 rft hasznuk volt. 1733-ban a hutman az egyik aknába lezuhanván, szörnyet halt, mire a társulat feloszlott.

A jelenlegi bányaigazgatósági épület főrészét az 1734-39. években 20.784 frt 55 kr. költséggel állították fel s 1782-ben kibővítették. Az új épületbe pénzverő-főnöknek Lippert Gábort nevezték ki.

Az 1742-43-ik évi nagy pestisben egy városi okirat szerint a bányatisztviselők mind elhaltak.

A Nagybányán székelő ker. kir. bányaigazgatóságot "kir. bányászati főfelügyelőség" (Inspectorat Oberamt) czímmel 1748-ban állították fel s első főnöke Staberhofer Adorján volt; utána következtek: 1750-ben Gerstorf Ferencz, 1764-ben gróf Stampfer Amadé, ki később a magyarországi bányászatnak országos alelnöke volt, 1766-ban báró Schmidlin Ferencz, 1774-ben nemes Mitis Venczel, 1785-ben báró Gerliczy Ferencz, később főkamara-gróf, 1798-ban Szeleczky János, 1810-ben Lill János, Weisz József, Svajczer Gábor, Hell János, Szatmáry Sámuel, Prugberger József, Bittsánszky Ede és Neubauer Ferencz.

Az 1751-iki országgyűlés alkalmával figyelmeztetik a követek a várost, hogy a bányamívelést nagyobb erélylyel folytassák, mert e tekintetben sok szem néz a városra. A gravamenek előterjesztésénél pedig megintették, hogy a város a bányákat ne csak pro forma mívelje.

1755-ben királyi bizottság ülésezett Nagybányán, mely Gerstorf Ferencz kir. bányafelügyelő ajánlatára a várostól átvette negyedrészben a felsőfernezelyi bányákat úgy, hogy azokat a kincstár kezelje. A következő évben átengedte a város a bányák felét s ezért ajándékul kapott 150 rajnai tallért. Gerstorf Ferencz 14azt ajánlja, hogy egy facsatorna állíttassék 500 forint költséggel, hogy a belébocsátott víz segítségével a zúzóérczeket ezen szállítsák a zúzdához. A zúzóművet a Fernezely patakon 500 forintért lehetne felállítani s egy kis kohót 100 forintért. S mivel az első évben alig lehetne jövedelemre számítani, felszerelési átalányul 2000 forintot kellene előirányozni. Gerstorf ajánlatára a kereszthegyi bányát is felvették az üzembe veendő bányák közé s elhatározták egy új altárna alakítását is. Gerstorf azon volt, hogy a telér keleti részét is vegyék mívelés alá, de ezzel fölhagytak, mert akkor már egészen ki volt aknázva.

1764-ben a város határában a következő bányákat vették újból mívelés alá: I. Veresvízen: Mária Heimsuchung, Sz. Lipót és Sz. József. II. Kövespatakon: Szt. Háromság, Szt. Márton, Szt. Ferencz, Szt. Miklós, paulai Szt. Ferencz, Szt. Zsuzsánna, Salvator, Providentia, Szt. János evangelista és Szt. Mihály. III. Hosszúpatakon: Szt. Lőrincz, Szt. Rosalia, Nep. Szt. János, IV. Fokhagymáson: Szt. Antal és Szt. József. V. Kőalján: Szt. Leonard. VI. Borpatakon: Szt. Ágota, Virgo assumpta, Szt. István, Szt. Leopold, Ézsaiás, Szt. Háromság, Szt. József, Szt. György és Czimerbánya. VII. Szt. János patakon: Szt. Péter. VIII. Kereszthegy: IX. Szt. János csorgónál: Szt. István. X. Fernezelyen: Szt. János; öszszesen 34 bányát. A borpataki Leopoldon kívül, mely "cum exiguo lucro colitur" egyik sem adott hasznot, mindeniket jó reménység fejében mívelték.

1765-ben a bányakincstár a várossal egyetemben Kereszthegyen a Lobkovitz-altárnát kezdte mívelni, mely harmincz évi folytonos munka után, 1795-ben, régi fejtésekbe lyukadt.

1771-ben a város a veresvízi bányák számára tavakat építtetett. A veresvízi patakon ez időben 20 zúzda volt, ezek közül 3 a városé és 17 magántársulatoké. A város még kettőnek a felállítását határozta el. 1782-ben építette a kincstár Felsőfernezelyen a kohót.

1784-ben a város bányamívelésének legnagyobb részét beszüntette. A veresvízi zúzókat 245 frtért, a fernezelyi zúzókat pedig 883 frt. 34 denárért adta el és csakis a Lipót-bányát tartotta meg. 1787-ben halt meg Hepner Zsigmond városi tanácsos, az utolsó választott bányabíró. Ezután a kincstár rendesen a városi tanácsosok közül nevezte ki a bányabírákat.

A városnak a kereszthegyi bányában most már csak 10 része volt; e részek után 1767-1786-ig fizetett pótlékul 2250 forintot.

Ez időben a nagybányai bányafelügyelőség egy elnökből és nyolcz előadóból állott, alája voltak rendelve: a pénzverő, a pénztár, az ispánságok, négy vegyelemző hivatal, a felsőbányai bányahivatal, a kapniki bányahivatal a kővárvidéki kerülettel, az oláhláposbányai bányahivatal, a fernezelyi kohó és erdő hivatal, az oláhláposi ispánság, a belső szolnokmegyei vashámorok, a borsai hivatal, a felsőbányai, kapniki és borsai altörvényszékek.

A szorosabb értelemben vett nagybányai bányászat legnyugatibb völgye a borpataki völgy, hasonló nevű bányateleppel.

Ez a legidősebb bányák egyike, számos ércz-érrel, melyeknek nemessége változó ugyan, de nemes zónái aranyban és ezüstben gazdagok. A völgy nyugati hegységében van a "borkúti", "Lipót-" és "Zsófia-ér" 3^h csapás irányában. Anyakőzetök chalcedenos kvarcz, mely aranytartalmú kénegeket, ezüstös fakóérczet, kevés ólomérczet és szabad aranyat tartalmaz. Ez a hatalmas bányahegység, a Lisibona bányaművel együtt, a vidék leggazdagabb arany-érczes hegysége s jelenleg tulajdonosa: Pokol Elek. A Miskolczy Sándor dr., bányája jelenleg feltárás alatt van.

Éjszakra az egyenközü Francziska- és Toncsi-völgyben ősrégi bányászat van, a Miksa-, Francziska- és János-ereken. Ezeken az érczereken bámulatos ősmívelés maradványai vannak és a hegység legmagasabb csúcsán, az ősrégi Lisibona-akna fekszik. Az erek vastagsága sokszor 10-12 méter és különösen gazdag aranytartalmu vaskénegekkel vannak telve. Feljebb éjszakra vonul a hatalmas Leopold-érczér, számos melléklappal, melyek 600 méter hosszúságra és 50 méter szélességre, aranytartalmu és kénegekben gazdag, hatalmas tömzsöket alkotnak. Az érczér folytatását stanislaui telérnek nevezik. Tulajdonképen az egész hegy egy ércztartalmu tömeget alkot, melynek egyes részei erecskékkel vannak összekötve.

Tovább feljebb a Kapitány-patakban van az aranyban dús Mihály- és Nepomuk-ér és a Hangyázó-hegységben a Máriasegíts, Bonaventúra és Magdolna-erecskék. 15Keletre ágazik ki a völgyből a Borzás-völgy 600 méter magas hegységben, mely a következő veresvízi-völgy között vízválasztó.

Ezen a hegylánczon egész sora van a régi műveléseknek; számos akna és kiterjedt mívelések láthatók egy 600 méterre követhető, hatalmas eren, mely a Borzás-Romlás név alatt ismeretes. Két melléklapból áll, szabad aranyat, valamint arany- és ezüstérczeket tartalmaz. Közelében vannak a Lajos, Katalin, Csóra- és Károly-erek.

A legközelebbi veresvízi völgy Nagybányától éjszaknyugatra 3.5 kilométer távolságra, Kőalja, Szükölő, Dongás, Szarkarét és Morgó, mintegy 3-500 méter tengerszín fölötti magasságu hegylánczolatokkal környezve fekszik, mely nevét a vasoxidtól vörösre festett vízétől kapta.

Az érczerek kvarcztrachit - zöldkő-módosulatában, mint anyakőzetben fordulnak elő, körülvéve andezittel, valamint harmadkoru, neogén-képződményű lerakodványokkal, melyeket aztán humuszrétegek fednek.

Ha az erek zavaroknak nem voltak kitéve, úgy a mellékkőzettel össze vannak nőve, illetőleg attól átmenetet alkotnak; míg más esetben síma vállapok közzé vannak beékelve és ilyenkor rövid kiterjedésűek. A veresvízi érczereknél a legnagyobb zavar, mi az ér anyagára is befolyással van, a Márton-ér dőlésirányú elvetésénél és a 11-ik Calasantius-érnél fordúl elő.

A veresvízi ereknél, a mellékkőzeten kívül, a nemes közökre befolyással van az ér dűlése; a meredekebb dűlésű gazdagabb, mint a lapos dűlésű; befolyással van továbbá azoknak a néha hajszálnyi vastagságú erecskéknek érintkezése is, melyekkel a mellékkőzetek át vannak szőve.

A termés-aranyérczek kizárólag kvarcz-alapanyagokban fordúlnak elő, néha kénegérczektől kísérve, de sohasem azok közé beékelve. A termés-aranyérczek néha tömören, néha pedig, különösen ha a töltelék laza, kivirágzás alakjában találhatók. Az erek vastagsága nagyon változó és majdnem elenyésző ott, hol az andesit magát a zöldkövet az ér felé szorította; ép úgy apad vagy emelkedik az érczek arany- és ezüsttartalma.

A főbb erek közül megemlítendők: 1. a Lőrincz-ér, mely 720 m. hosszúságban ismeretes és számos mellékérből áll, melyek ott, a hol összetalálkoznak, 20 méter vastagságuak. Általános csapása 0-l^h között váltakozik és dűlése 75-85 foku nyugat felé. Tölteléke szilárd és tömött földes ásványokkal és vaskénegekkel kevert kalczedon-alakú kvarcz, melyben veresezüst és korom-ércz van fészkenként s néha egész erekben. Az érnek vállapjai nincsenek, szakadékos oldalfalai zöld kőtrachittal vannak egybenőve. 2. A Mihálytelér, melléklapjaival együtt, többször 10 méter vastag. Egyes fészkeiben gazdag ezüstérczek (pyrargirit, stephanit, korom-ércz és fekete ércz) jelentkeznek. 3. A Nepomuk-telér. Ez az ér 1000 méterre ismeretes, 3 melléklapja van s ezek egyesülésénél 10 méter szélességet is elér. Tölteléke chalcedon-alakú mész és manganpáttal kevert kvarcz, melyben szabad aranypecsétekben és dús aranytartalmú kénegek vannak. Ezüst érczeket nem tartalmaz. 4. A Lipót-ér csak egy-két méter vastagságú és a mélységben még nem ismeretes. 5. A Márton-érhálózat. Három érből és egy szabad aranyat tartalmazó erecskéből áll. Ez ércztelepek találkozásánál az ér szélessége a 6 métert is megüti és dúsgazdag arany-kénegérczeket tartalmaz. Ez érczek egyszerűen vaskéneg- tartalmúak és külsejükre nézve nem különböznek a semmi nemes fémet sem tartalmazó vaskénegektől. Az ér 1^h alatt éjszakkeletnek vonul és dűlése meredek, tartalma egyes ágak szerint nagyon változó s egy és ugyanazon ág is, egyik színtén aranytartalmú, míg a másikban az aranynak csak nyomát mutatja; ha ezüst van benne, laza szövetű kőzettel bír. A Márton-ér a külszínen 1600 méterre van lefejtve, nagyszerű evésekkel s jelenleg is rendkívül nagy haszonnal mívelik. 6. János evangelista-ér 24^h-1^h. csapással és 80° keleti dőléssel, 450 méternyire ismeretes és laza kvarczos töltelékü. Szabad arányban, mely többnyire behintve és apró lemezekben s ritkán huzalokban fordúl elő, kiválóan gazdag s évtizedeken át gazdag sikerrel fejtették. 7. Az István-ér 3-4 méter vastag s ép oly gazdag, mint az előbbeni, melynek tulajdonképen csak folytatása. 8. Zsuzsánna-ér. Négy melléklapból és egy aranyos erecskéből áll; csapása 1^h, dűlése 80° keletre, tölteléke a legrégibb laza, piszkos kvarcz, mely gyakran egészen be van hintve aranynyal néha pedig ezt a laza kvarczot huzalarany tartja össze. Nagy sikerrel mívelték s jelenleg is mívelik. 9. A Nándor-ér. A Dongás nevű hegy csúcsa alatt, a Köves-patak egyik völgyéből feltárva, töltelékében 16a szabad arany finoman van behintve. 10. A Salvator providentia-ér, a többi veresvízi erektől nyugatra, 400 méterre van elválasztva. Az ér az előbbiekkel párhuzamos, aranyban dús és 400 méter hosszúságban ismeretes. 11. A Calasantius József-ér. Ez az ér az érczformáczió legéjszakibb részébe csap; tölteléke szilárd, fehér, tömör kvarcz, mely arany-gazdagsága mellett ezüstérczeket is tartalmaz és zúzda-aranyban valamennyi ér között a leggazdagabb.

A veresvízi ereken régebben több helyen proustit és termésezüst is fordúlt elő. Gyakoribb ásványok: mészpát, barnapát, bányavirág, amethiszt, pirit, vese- és csőalakú markasit, mely utóbbiban gyakran arany van elszórva.

A veresvízi bányászat magánosoknak és a kincstárnak az utolsó 30 év alatt négy millió koronát jövedelmezett.

Keletre a legközelebbi, párhuzamos völgy a Foghagymás, mint a Virág- és Kőalja-hegyeknek a Plestyóra-hegy alá húzódó vízválasztója. Ez a völgy hosszú időkön át virágzó és a XIX. század elején Nagybányán, mondhatni, egyedüli fejtés alatt lévő bányászat színhelye volt. Az erek, melyek itt dacitban fordúlnak elő, 2^h irányában csapnak és nyugat felé dűlnek, vastagságuk 3 méterig terjed s töltelékük calcedonos-kvarcz, mely nagy mennyiségben vörös ezüst-érczet tartalmazott. Nagyobb mívelés volt a József-, Antal- és az Emilia-ereken. Keletre csatlakoznak a Szt. János-pataki erek andezitben, régi tárókkal.

Nagybányától északra, alig egy kilométernyi távolságban, a csaknem egészen északi irányban haladó Szt.-János-völgy és nagyravaszpataki-völgy között fekszik az 501 méter magas Kereszt-hegy és 443 méter magas Faggyás-hegy, melyeket egy fő- és több mellék-ér tetőtől talpig átjár, elhatolva az ismeretlen mélységbe. Ezek az erek az orthoklas kvarcz - trachit - zöldkő módosulatában vannak, mely mint mellékkőzet is szulfidokkal bőven van impregnálva és az erek mellett, mint a zöldkő felszínes elváltozása, nagy elmálással szerepel. A zöld-kő trachít 1.8-0.8 km. tengelyű kerüléket alkot és körül van véve nyugat felől andesit-brecciákkal, északkelet felől andezittel, délről a pontusi, délnyugatról a szarmati és pontusi üledekékkel. A főér éjszakdél irányba csap és meredeken dűl nyugatnak; vastagsága 2-6 méter. Keletre a Faggyás-hegyben, nyugatra a Kereszt-hegyben ágazik el, a mint az orthoklas kvarcz-trachit, zöldkőből andesitbe megy át, nagy részben nemességét is elveszti. Hasonlóan vész el meredek dőlésével nemessége is, a mikor a mélységbe szakad s anyakőzetéből andesitbe, vagy annak zöldkő-módosulatába megy át.

Az ér tölteléke tömött, vaskos kvarcz, kevés mészpáttal, mely aranyban gazdag kénegek kiséretében ezüstevéseket (pirargirit, koromércz, argentit), alsóbb színteken pedig ólomfénylét s azonkívül kvarczban szabad aranyat tartalmaz. Szövete szilárd réteges és egyöntetű, többnyire a mellékkőzettel összenőve s csak ott vannak váladéklapjai, a hol csúszások fordúltak elő. A főér mellett, melynek két melléklapja, a Kakuk és a Baptista, azonos összetételű, vele van három mellékér, a két Csóra és a Zanda.

A Csóra-erek 0.5-3 méter vastagságuak, nagyobb dűlésűek és északibb csapásúak; töltelékük szintén kvarcz, csakhogy kevésbbé szilárd és likacsos; az eredeti tömöttebb állomány oldható anyagai ugyanis idővel kilugoztatván, a mostani szövet állott elő, melyet később a benne látható ezüstfoltok telítettek. A Csóra-ér a főért elérve, annak a dűlését és csapását követi, sőt vele egyesülve, most fekűben, majd fedűben jelenik meg s vele jellegének megtartásával, egy egészszé alakul. Ily helyeken a Csóra ezüst-tartalmának megtartása mellett, a főér arany-tartalmát is fölveszi és gazdag arany-, ezüstérczeket tartalmaz. Az utolsó 30 év alatt a kereszthegyi bánya 24 q. aranyat, 200 q. ezüstöt és három millió korona tiszta hasznot adott.

Ez a főér szétágazva átmegy a fernezelyi völgybe, de nemességét elveszti. E völgy éjszaki részének mindkét hegyoldalában számos aranyér van; ezek között legnevezetesebb a Francziska-ércztelep, délnyugati csapással. Az ér három lapból áll, melyek egyesülve, 12 méter vastag ércztelepeket alkotnak. Tőle keletnek fekszik a Rozsálylyal szomszédos Herzsa, 615 méter magassággal. Kőzete, mely nagyon átváltozott, zöldkő-trachitból áll, egészen pala-alakú és számos értől van átszelve, melyek párhuzamosan nyugatról keletre csapnak, a következő sorrendben: 1. A Mátyás-ér; mely 2 méter vastag s 900 méter hosszúságban van feltárva. 2. A Joachim-ér Basilius melléklappal, 200 méter hosszúságban van feltárva. 3. A Rajos-ér 400 méter hosszúságban van feltárva. Ezenkívül a Nepomuk 17János-, Szalámi-, József-, Francziska-, Szent Háromság-, Clemens- és Magdolna-erek értékesebbek.

Az erek kőzete kvarczból és földpátból áll, melynek erecskéiben vaskovand mellett ólom- és horgany-fényle fordúl elő nagyobb mennyiségű antimon-érczczel s inkább ezüst- mint aranytartalommal.

Az érczeken kívül e vidéken kőszéntelepek is akadnak és pedig Kisbányán az ú. n. "Csunzs" hegy oldalában, a felülethez közel vannak kibúvások, következő képletekkel (alulról felfelé); 1. poronddal kevert széntörmelék; 2. tisztátalan leveles barnaszén és meszes agyaggal kevert szénpala, turitella arch. kövülettel; 3. meszes és agyagos homokkő és conglomerat, flóra-maradványokkal; 4. agyagos márga, trachit-tuffával, növénylenyomatok (fagus, quercus) kiséretében. A képződmény legközelebb esik a felső mediterranhoz.

Ennél fiatalabb a Giródtótfalu mellett levő "Dajka"-hegyen három kibuvással bíró, Ny.-K.-nek csapó és É.-nak dűlő barnaszéntelep következő rétegekkel: a) barnaszén lignittel, b) breccia, laza homokkő és szénpalával (Cerithium-nyomokkal), c) szilárd szénpala, homokos kvarcz-erecsekkel és durva homokkővel, d) kavics és televény. A rétegek feküjét eoczén alkotja. Számos széntelep-kibúvás van Kővárvidéken, a Lápos- és Szamos-völgyekben, kréta képletekben.

A felsőbányai bányászatra vonatkozó rész az e városra vonatkozó fejezethez van csatolva.

A Vihorlát-Guttin-hegységnek itt és Felsőbányánál elősorolt érczerein a bányászat a legrégibb időtől üzemben volt. A fémbányászat az utolsó 40 év alatt 12 millió korona tiszta jövedelmet adott s a kincstár és számos magán bányatársulat jelenleg is áldásos nyereséggel míveli, termelvén évenként: 800 kg. aranyat, 8000 kg. ezüstöt, 400 q. rezet, 16,000 q. ólmot, 800 q. horganyt, 500 q. antimont és 100,000 q. vaskovandot. A vármegyének déli harmadkorú hegységében kutatás közben akadtak barna szénre, de mostanáig semmi nagyobb eredményt nem értek el, mert a telepek csak kisebb kiterjedésűek. A harmadkorú hegységből kiemelkedő kristályos pala-kőzetben szintén vannak ércznyomok, különösen vas és mangan, de eddig nem aknázták ki, valamint a hegységben előfordúló kvarczot és márványt sem.

Nagybányától éjszakkeletre öt km. távolban, a Fernezely patak völgyében, Alsófernezely községben fekszik a híres királyi fémkohó-telep. A Fernezelyen űzött kohászat történetéről nagyon keveset jegyeztek fel számunkra; ennek az az oka, hogy a bányászattól a kohászatot csak az újabb időben választották el bizonyos fokig. Régebben a fémek kohósítás útján való előállítása, a felhozott és kellőleg előkészített anyagból, a bányász feladatai közé tartozott. A bányabirtokos a kitermelt érczeket kohósította is, magát a tiszta fémet állítván elé és ílyképen kénytelen volt megfelelő kohászati berendezéssel is felszerelni bányászatát. Régebben tehát a fémkohászat bele volt olvadva a bányászatba és így a vidék fémkohászata is átment mindazokon a viszontagságokon, melyek a nagybányai bányászatot megindulása óta érték. A kohászat különben bizonyára épp oly régi Nagybányán, mint a bányászat: a kibányászott érczvegyületekből kétségtelenül már a legrégibb időben is tűzi úton állították elő az egyes fémeket. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy a régi fölhagyott bányatelepek közelében, legtöbbször a kohóüzemnek maradványait is feltaláljuk a salakhányók (kidobott salak) képében.

A fémkohászatnak e vidéken kétségbevonhatatlan nyomát 1468-ból kapjuk; ebben az évben Corvin Mátyás a nagybányai bányák és a pénzverés haszonbérletét Nagybánya városnak adta, ebből következtethetjük, hogy abban az időben már működő kohók is voltak itt, melyek a pénzverőt a szükséges fémmel ellátták. Biztos adatunk van arról, hogy 1689-ben már a kincstárnak is volt itt kohója, a mely valószínüleg a jelenlegi fernezelyi kohó. Ettől az időtől fogva a saját és talán magánosok bánya-terményeit is ebben a kohóban dolgozza fel a kincstár; már ekkor a kohó üzemi eredményéhez képest állapítják meg a kohósítási és olvasztási költséget. Az ólom beváltásáról és értékének megtérítéséről a régi iratokban 18semmi sem fordul elő, valószínű tehát, hogy - miután czélszerűtlen olvasztási eljárásuknál fogva tetemes része úgy is a füstbe és a salakba jutott, - a tisztátalanabb érczben levő ólmot általánosságban nem fizették, csak a benne levő aranyat és ezüstöt. 1760-ban pénzverő-hívatalt állítanak fel Nagybányán. Itt váltották be termelt fémeiket a haszonbérlők és bányamívelő társulatok apróbb kohói, mely olvasztók üzemének nyomai a hátramaradt salakhányókban több helyütt ma is felösmerhetők (Svaiczer-rét, Bódi tó).

Magának a fernezelyi kohónak az alapításáról, felépítéséről bizonyosat nem tudunk, fejlődését azonban 1760-tól kezdve már világosabban látjuk, a menynyiben az ekkor már meglevő bánya-grófság beváltási rendszereinek átalakulása, fejlődése, összefüggésben van a kohó fejfődésével.

Gersdorf Ferencz kir. főfelügyelő volt az első, ki 1760-ban czélszerűbb és helyesebb olvasztási eljárást hozott be. Az érczeket és marákat a selmeczi beváltási árszabályzat szerint váltotta be s 1764-ben egy új érczbeváltási rendszert terjesztett elő, mely 1766-ban gróf Heckengarden kir. biztosnak, 1771-ben Marcani udv. biztosnak és végre 1772-ben gróf Stampfer, főkamara-grófnak adott véleménye alapján életbe is lépett.

Ennek a beváltási rendszernek a tarthatatlansága azonban kevés idő mulva kiviláglott, miért is azt az udvari biztosként ide küldött gróf Stampfer már 1774-ben megváltoztatta. Később azonban ez a változtatás is elégtelennek bízonyult, mire Delius Traugott Kristóf udvari tanácsos és biztos ismét módosította; 1776-ban így el is fogadták, de a szerfölött magas tűzi-apadás és kohóbeli veszteségek miatt 1794-ben újból megváltoztatták.

Az 1800. és 1806. években a mosott aranyért, az űzőről nyert ezüstért és az ólmos beváltmányokért magasabb árakat adtak, 1811-ben pedig, mikor a bankjegyek a fémpénzzel szemben értékükben alászállottak és árfolyam alá estek megengedték, hogy a társulatokat, a beváltott nemes fémeikért, részben fémpénzzel fizessék ki és hogy az ólmos termékekért magasabb árral elégítsék ki.

A társulati bányászatnak, - serkentésül a nemesfémek termelésére, - 1815-ben megengedték, hogy a beváltmányaikban talált nemes fémekért fizetendő szabad érték egészen fémpénzben és pedig az arany aranypénzben, az ezüst ezüstpénzben adassék ki. Így volt 1829-ig, mikor is Svaiczer udvari kamara-tanácsos, bányászati főfelügyelő új beváltási rendszert hozott ajánlatba, melyet 1831-ben életbe is léptettek. Ugyanekkor a fémfizetésre nézve is több változtatás történt. Ez az 1831-ben gyakorlatba lépett beváltási rendszabály, 1847-ben egy újabbnak az alkalmazása következtében megszünt, minthogy azonban ez utóbbi a kohóknak nagy veszteséget okozott és még a fernezelyi kohónak engedélyezett 15030 költség- rávetés sem háríthatta el a veszteségeket: a kohóbér fizetését rendelték el, a mi tényleg meg is szüntette a veszteségeket. Az 1857-iki beváltási rendszer szerint a beváltmányok pénzértékesítését már eleve kiszámították. A tüzelő-anyag és élelmiszerek megdrágulása következtében, 1869-ben új szabályzat lépett életbe, melyet azonban már a következő évben, majd ismét 1871-ben, módosítani és változtatni kellett.

Ezeknek az árszabályzatoknak folytatólagos elősorolásával kifejezést adhatunk egyúttal a kohó üzleti életében időszakonként történt változásoknak is A változó viszonyok mindenkor maguk után vonták az árszabályzatok változtatását és viszont ezeknek a változása rámutat a viszonyok változására is. Az 1875-ben kiadott tarifát már 1876-ban módosították, 1879-ben ismét új árszabályzatot dolgoztak ki, a mely a beváltóknak fontos kedvezményt nyujtott, a mennyiben az arany és ezüst tűzi kárlat levonását törölték benne. Ennek következményei a mutatkozó ezüst-veszteségekben csakhamar felismerhetők, míg az ólomnál, az engedélyezett tűzi-veszteségbeli levonások következtében, a többletek folytonosan növekednek, egész 1884-ig, a mikor új tarifát bocsátottak ki, mely már az ólomkálót is tetemesen leszállította. Utóbbi körülmény következtében az ólom-többletek megapadtak, sőt 1890. óta, mikor a körolvasztói üzemet behozták, ólomban már állandóan veszteségek lépnek fel, melyek különösen nagyobb mérveket 1896. óta öltöttek. Ujabban, 1903. óta, az olvasztási eljárás megváltoztatásával, az ólom-veszteség úgyszólván megszünt.

A régi árszabályzatok a beváltmányok magasabb kéneskő tartalmát kedvezményben részesítették, a mennyiben magasabb kéntartalom mellett, kevesebb 23olvasztási költséget fizettek. Ennek megvolt a magyarázata az olvasztásnak akkori gyakorlatában, a mikor a kéneskő oly fontos szerepet játszott.

A sok időn át gyűjtött tapasztalatok azonban ennek az olvasztási rendszernek gyökeres átalakítására vezettek, olyanra, a mely lehetővé tette az összes terményeknek egyetemes feldolgozási mód keretébe való beillesztését. Ez pedig a körolvasztókban való ércz-olvasztás, melynél a beváltmányok kéneskő tartalma nemcsak értéktelenné vált, sőt vas-bázikus voltánál fogva, inkább kvarczpótlást tett szükségessé. Természetes, hogy ily körülmények között a kéneskőnek addig adott kedvezményt meg kellett vonni s ezt a kvarcz-tartalmú beváltmányokra átvinni. Ez volt irányító az 1894-iki tarifa összeállításánál. A legutolsó árszabályzat 1900-ból való.

A korábbi olvasztási módokról és a berendezésekről adataink azt mutatják, hogy a kohó a technika akkori állapotának megfelelő magas színvonalon állott. A feldolgozási mód természetesen kizárólag csak olvasztás volt, a mi a kohászati ismeretek bővűlésével, a tudományok haladásával folytonosan lépést tartva, sokszor megváltoztatta a kohó olvasztási rendszerét, a mi a beváltási tarifák időnkénti módosításából is kiolvasható.

1863-ban Fernezelyen az u. n. ravaszpataki foncsorművet állították fel. Ennél az üzem-ágnál a csekély aranytartalmú ezüst-érczeket megzúzták, a nyert lisztet, konyha-sóval való pörkölés után megszitálták és megőrölték, meleg vízzel felhigították, higanynyal és vassal keverve, forgó hordókba tették és a képződött foncsort (amalgam), a feles higanytól megszűrve kiégették. A kész terményt a körmöczi pénzverőbe küldték. Évi feldolgozása körülbelül 30-35,000 q volt. Ezt az üzemet a kincstár 1884-ben abbahagyta. Egy franczia társulat kísérletezett ugyan még két évig más foncsorítási eljárással, de az sem vált be.

A felső kohó-telepen, mely a mai teleptől Felsőfernezely felé három km.-re fekszik, 1872-ben Kiss Ferencz itteni kohótiszt eljárása szerinti lúgzó-művet építettek, melyet azonban már négy évvel később beszüntettek, miután a kohótól átvett 50.000 q kénegérczet és kevés marát feldolgozta. Néhány évig még a maradékok feldolgozásával foglalkoztak, úgyszintén magas olvasztóban töményítő olvasztással is, de már 1889-ben az összes felső kohóüzemet beszüntették, az építmények legnagyobb részét lebontották, a megmaradottakat pedig a kir. erdészetnek adták át.

Az utolsó 15-20 év alatt nagyot fejlődött a fernezelyi kohó. A mellett, hogy üzemét minden irányban tökéletesítették és a beváltás lehető emelésével kiterjesztették, különös gondot fordítanak a munkás egészségügy követelményeire; a kohót munkásfürdővel és az egyes munkahelyeket füstfelfogó berendezésekkel szerelték fel. A kohófüst tökéletes ártalmatlanítására még 1907-ben kénsavgyár épült és a szállítások lebonyolítására széles vágányú vasút készült Nagybányáig.

A fernezelyi m. kir. kohónál űzött munkálatok a következők:

I. Beváltás. A fernezelyi kir. kohó beváltja a felsőbányai királyi és magánbányászat, a kereszthegyi és veresvizi kincstári, a herzsai, misztbányai, kisbányai, láposbányai, borpataki magán-bányaipar terményeit, esetleg más, fémtartalmú ipari hulladékokat. Az 1905-ben beváltott összes termények száraz súlya 81691 q volt, 436 kg. arany, 4105 kg. ezüst, 10.154 q ólom, 375 q réz tartalommal. Feldolgozás alá került 83.520 q beváltmány, 445 kg, arany, 4172 kg. ezüst 11.243 q ólom 359 q réztartalommal. A beváltmányoknak több, mint a fele, kénegmara, ezután legnagyobb mennyiségű az ólommara, s ólomércz, kéneges és ezüstérczek és rézérczek.

II. Pörkölés Bóde-féle pestekben. A 35-40% ként tartalmazó kénegmarák, mielőtt a tovalapátoló-pestek elegyébe beosztatnának, a Bóde-féle pestekben előpörköltetnek. A munkálat folyamata röviden a következő: a 140 kg. nedves súlyú adást, a pest felső emeletének boltozatában elhelyezett beadó tölcsérben szárítva az első emeletre leeresztik, hol kiterítve, zárt ajtók mellett, a vörös izzásban levő kemencze hőmérsékénél meggyullad és kékes lángocskákkal ég; ezen és minden következő emeleten négy óra hosszat hever az adás. Az utolsó, vagyis a 7-ik emeletről, a kész pörkölék az alsó szint fenekén alkalmazott toló megnyitásával kis targonczába hull, melyen elszállítják. Ennél a pörkölési módnál, tüzelő anyagot csupán a kemencze előhevítésére használnak; a pörkölés rendes folyama alatt az elégő kén a kemencze hőmérsékét állandóan vörös izzásban tartja és az üzem mindaddig rendes járatban tartható, míg a pestek 24tatarozást nem igényelnek. 1905-ben a Bóde-pestekben pörkölés alá került öszszesen 43.744 q kénegmara, 12 óránként 4.68 q felhozattal. Egy q pörkölése 15.72 fillérbe került.

III. Pörkölés tovalapátoló pestekben. Ennek a műveletnek czélja az ólomkénegnek (Pb S) óloméleggé (Pb O) való átalakítása, valamint a többi fémsulfidoknak oxidálása mellett, az arsén és antimonnak lehető eltávolítása; a pörkölés utolsó stádiumában az ólomoxidnak ólomsilikáttá való átalakítása és az egész elegynek beolvasztása, azaz elsalakítása. Az elegyet itt, analizisek és a tapasztalat tanúságai alapján, singuló-silikát fokozatú összetételre állítják össze. Egy adás súlya száraz súlyban, 15 q; a mint egy tétel a pest olvasztó teréről kihuzatott, az utána következő valamennyi munkatérben elhelyezett elegy a tűzhíd felé egy-egy munkanyílással előre lapátolják, gondosan átkavarják és a talpon kiterítik; az ekként kiürült első munkatérbe, a beadó tölcséren át, új adást bocsátanak le. Minden három órában egy adást húznak ki és így a pörkölés ideje 28 óra. Az olvasztó térből a teljesen megolvadt elegyet, a kihúzó nyíláson át, öntött aczélból készült és kerekekkel ellátott alzatra szerelt teknőbe ürítik és a halmozási térre szállítják, hol ökölnagyságú darabokra törik. Tüzelőanyagul bükkhasábfát használnak. Az 1905-ik évben megpörköltetett összesen 89.514 q. Egy q pörkölése pedig 70.23 f.-be került.

IV. Pörkölés halmokban. Az olvasztásoknál nyert kéneskőt, mely nyersen kéntartalmú pótlékként nem adatik vissza az olvasztásokhoz: egy-négy tűzben, halmokban pörkölik meg; a rézkéneskövet pedig 13-14 tűzben. A megpörkölt kéneskövek vagy basikus pótlékanyagként adatnak vissza ugyanahhoz az olvasztáshoz, melynél keletkeztek, vagy a kéneskő olvasztáshoz, réztartalmuknak töményítése czéljából, - végül a rézkénes kövek a feketeréz olvasztáshoz kerülnek. A halmok pörkágyai fából valók, melyekre 400-1000 q kéneskő tétetik. A pörkölés régebben pörkpajtában, jelenleg szabad ég alatt történik. Tűzifa fogyasztás 100 q kéneskőnél két köbm.

V. Érczolvasztás körolvasztóban. Ennek az olvasztásnak czélja a tovalapátolókban nyert pörköléknek és a beváltmányok nyersen maradt részének a Pilc-féle körolvasztóban oldó és redukáló olvasztással való feldolgozása. Az ólmot oxidos vegyületéből itt részint szénoxidgázzal, részint az izzó szénnel redukálják, míg szilikátjából vasoxidul és szén, az ólomsulfidból vas, vasoxidul, vasoxid és izzó szén közrehatásával ejtődik ki; az ólomsulfát felbontása pedig szén, ólomsulfid és kovasav kölcsönhatása következtében áll be. Az elegy aranyos-ezüst tartalmának legnagyobb része az ólomban, kisebb mennyisége a keletkezett kéneskőben konczentrálódik.

A vas résztvesz a kéneskő alkotásában, tulnyomó része a mészoxiddal együtt elsalakul. Egy adás súlya és összetétele a következő: Lángpörkölék 480 kg. Nyerskéneskő 40 kg. Mészkő 20 kg. Kvarcz 20 kg. Apró vas 5 kg. Érczolvasztási salak 150 kg. Összesen 715 kg. Minden adáshoz 50 kg. koksz járul. Az olvasztás 80-90 mm. vízoszlop nyomású fúvószél mellett történik. Ennek a műveletnek terményei: dúsólom, kéneskő, salak. Az 1905-ik évben feldolgoztak 137.541 elegyet, amelyben a bányatermék 82.856 q volt. Egy q beváltmány feldolgozása 61 f.-be került.

V. Salakolvasztás körolvasztókban. A megelőző művelettől nyert dús salakot olvasztás útján értékesítik, melynek egyúttal az is czélja, hogy a kéneskövek alacsony réztartalma az ismételt olvasztással 20-25% réztartalomra koncentráltassék. Ide osztatnak be ennélfogva az ércz, valamint a salakolvasztásnál nyert és 2-4 tűzben, halomban megpörkölt kéneskövek, továbbá tapadékok, gyüledékek. Egy adás áll: Érczolvasztási salak 450 kg. Pörkölt kéneskő 20 kg. Nyers kéneskő 60 kg. Gyüledék 5 kg. Mészkő 20 kg. Apró vas 8 kg. Apró régi salak 100 kg. Összesen 663 kg. A fuvószél nyomása 60 mm. vízoszlopnak felel meg; minden adáshoz 50 kg. koksz járul, 24 óra alatt felolvasztanak 58-62 ilyen adást. Termények: dúsólom, kéneskő, salak; utóbbi a hányóra kerül. Az 1905-ik évben feldolgoztak 154.267 q elegyet; egy q feldolgozása 51 f.-be került.

VI. Kéneskő-olvasztás. A salakolvasztásnál nyert 15-25% réztartalmú kénesköveknek további töményítésére a kéneskő-olvasztás szolgál. A 2-4 tűzben pörkölt salakolvasztási kénesköveket szintén a Pilcz-féle körolvasztókban olvasztják. Egy elegy a következőképen van összeállítva: Érczolvasztási pörkölt kéneskő 200 kg. Kéneskő olvasztási kéneskő 20 kg. Kvarcz 10 kg. Apróvas 255 kg. Érczolvasztási darabos salak 400 kg. Összesen 635 kg. Ehhez járul természetesen 50 kg. koksz. Az olvasztás terményei: dúsólom, rézkéneskő és szegény salak.

VII. Feketeréz-olvasztás. A kéneskő-olvasztástól kikerülő 40-50 % réztartalmu kéneskő, 13-14 tűzben való pörkölés után, a feketeréz-olvasztáshoz kerül. Ennek az olvasztásnak czélja az elegyben levő összes réz redukcziója. Az agyonpörkölt kéneskövekben levő rézoxid az olvasztás folyamán fémrézzé, míg a vasoxid vasoxidullá színűl; utóbbi a jelenlevő kovasavval egyszersmind el is salakul. Minthogy a réz mellett egyéb fémek is redukálódnak: a nyert réz tisztátalan s azért ezt a terményt feketeréznek nevezik. Termények a feketerézolvasztásnál: feketeréz, kéneskő, tapadék és salak.

VIII. Ólom-űzés. Az ércz- és salakolvasztási összes dúsólmok feldolgozása ezen az úton, a leűző lángpestekben való oxidáló olvasztással történik. Ennél a munkálatnál az ólom, ólomoxiddá (mázag) átváltoztatva, folyékony állapotban a pestből eltávolodik, az aranyos-ezüst pedig ötvözet alakjában visszamarad. A dúsólomban levő rondító fémek oxidáltatván, az ólomfürdő felületére szállanak, honnan fölzék alakjában eltávolíttatnak. A fölzékek levonásával és a mázag leeresztésével, az ólomömledék felülete folytonosan alább száll, azért a pest egy oldalnyílásán folytonosan újabb és újabb ólomadások tétetnek fel. A kisebb pestekben egy leűzés szaka alatt 300-350 q, egy nagyon pedig 550-650 q ólom dolgozható fel. 100 q ólomra 16-18 köbm. bükkhasábfa esik. A leűzés terményei: levonatok, kohó- és árúmázag, friss ólom és kohóezüst. A levonatok és a kohómázag a különféle olvasztásokhoz kerülnek vissza, az árúmázag pedig elárúsíttatik. A friss ólom, csurgatás és gőzzel való tisztítás után, tisztított ólomként ismét az űzéshez kerül és árúmázagot termelnek belőle. A kohóezüstöt, mintákba merítve, a körmöczbányai pénzverő-hivatalnak szállítják el, hol a benne levő aranyat az ezüsttől elválasztják.

Az 1905-ik évben leűzés alá került 25.562 q ólom: egy q feldolgozása 2 K 59 f.-be került.

IX. Ólom csurogtatás. Az összes friss ólmot és a salakolvasztási dús ólmot, mely ezüsttelenítéshez kerül, (vagy ólomtisztításhoz), előbb csurogtatásnak vetik alá. E folyamattal az ólomban levő réznek 95%-át eltávolítják. A csurogtatás keresztülvitelére lángpest szolgál, melyben 24 óránként 54-60 q ólom csurgatható meg. Fa-fogyasztás 100 q-nál két köbm. Termények: csurogtatott ólom és csurogtatási maradék. Az 1905-ik évben 12.370 q került csurogtatás alá; a q-kénti költség 16 fillér volt.

X. Czinkkel való ólomezüsttelenités és gőzzel való ólomtisztítás. A csurogtatott ólomból a rondító fémek eltávolítása a következő módon történik: a kérdéses ólmot 85 q-ás tételekben, az ezüsttelenítő üstökbe feladva, lassan fokozódó tüzelés mellett beolvasztják és ekkor a visszamaradt réz nagyrésze az ólom felületére száll, honnan rezes fölzékként távolítják el. Ezután, vízgőz bevezetésével, az arzént és antimoniumot oxidálják; ennek eredménye az antimonos fölzék, melyet szintén eltávolítanak. Ezután veszi kezdetét a tulajdonképpeni ezüsttelenítés, melyet rendesen három részletben (70, 50 és 30 kg.) való czinkfeladással végeznek. A czinket jól összekeverik az ólommal és azután az ömledék hőmérsékét annyira leszállítják, hogy a fémfürdő felületére emelkedett ólomczink öntvény megmeredve, lefölözhető legyen. Ezután folytatják a gőz-bevezetést, melynek végeztével a már teljesen tiszta árú-ólmot mintákba merítik. Az 1905-ik évben 22.601 q csurgatott ólom került tisztítás alá; egy q tisztítása 2 K 13 f.-be került.

Az elősorolt műveletek elvégzésére a következő berendezéssel van a kohó ellátva: négy tovalapátoló, 32 Bóde-pest, három körolvasztó, két középolvasztó, négy leűző-kemencze, egy rézfinomító-pest, három ezüsttelenítő üst, egy ólomcsurogtató, egy gőzkazán, két adagemelő, két ventilátor, három vízikerék, két turbina, villanyvilágítási dinamo, 2580 fm. vasút, két zúzó, két ácsműhely, két kovács-műhelylyel. Ingatlan birtok: 20 üzemi, 10 kezelési épület és 188 kat. hold földbirtok.