Mivel gróf Zichy János a neki felajánlott főispáni méltóságot nem fogadta el, István főherczeg királyi helytartó jún. 4-én Sárközy Albert eddigi alispánt nevezte ki főispánná. Sárközyt a jún. 17-én tartott közgyűlésen üdvözölte a vármegye közönsége, mely a kinevezést a legnagyobb lelkesedéssel vette tudomásul és egyúttal 36 évi buzgó szolgálatainak méltatása mellett, jegyzőkönyvi elismerést szavazott neki. Főispánná történt kinevezése a vármegyei tisztikarban is lényeges változást okozott. Első alispánná Mérey József eddigi másodalispánt választották meg, kinek helyébe Hochreiter Ambrus lépett.

Az 1848 július 5-ére egybehívott országgyűlésre a választások külső és belső bonyodalmak izgalmai között, de azért rendben folytak le. Az elmúlt korszakban szerepet játszott családok sarjai legnagyobbrészt visszavonultak, s majdnem csupa új ember került a népképviseleten alapuló első parlamentbe. Az. 1848 előtti korszakban vezérszerepet vitt ellenzéki férfiak közül Záborszky Alajos vállalt képviselőséget, kit Szigetvárott nagy lelkesedéssel választottak meg. Kaposvárott Kund Vinczét, Szilben Záborszky Imrét, Tabon Farkas Lajost, Marczaliban Koller József mesztegnyői plebánost, Lengyeltótiban gróf Festetics Miklóst, Nagyatádon Mujzer József barcsi plebánost, Csurgón Fekete Lajos ügyvédet választották országgyűlési képviselőkké. Közülök Záborszky Alajos, régibb összeköttetései révén, csakhamar előtérbe lépett s a júl. 10-én tartott ülésen a ház jegyzőjévé választották meg.

Még össze sem ült a képviselőház, midőn Csányi László kormánybiztos rendeletére, jún. 13-án, a vármegyei nemzetőrség egy részét a Drávához vezényelték, másik részét pedig hadgyakorlatokra rendelték ki. Ugyanekkor a vármegyei nemzetőrség mozgósítási ügyeinek ellátása czéljából fiókválasztmány alakult (1355. kgysz. 618 lapsz.). Csurgón és Kaposvárott pedig rögtönítélő bíróságokat állítottak fel (1848 jún. 17. biz. kgy. 1359. sz.).

A nemzetőrség kirendelésével azonban a horvát betörést aligha lehetett volna megakadályozni. De miként is lett volna ez lehetséges - írja az egykorú szemtanu - fegyverek és gyakorlat nélkül, erre senki sem gondolt. A kaposvári nemzetőrséget is a Drávához rendelték. És mikor a nemzetőrök parancsot kaptak, hogy Darányból Barcsra vonuljanak előre, a csapatoknak majdnem a fele betegnek jelentette magát, vagy éppen megfutamodott. Szerencsére az egész hadjáratnak nem volt egyéb czélja, mint hogy Barcson tábori misét hallgassunk. Ily módon a félelemmel menekültünk meg! (Bergel József: Kaposvár 40 év óta).

A kormány jól tudta, hogy a katonáskodáshoz nem szokott, teljesen gyakorlatlan nemzetőrséggel nem tudja felvenni a küzdelmet a délvidéki lázadókkal szemben s ezért, míg egyfelől a legnagyobb erélylyel fogott a 10 rendes nemzetőri zászlóalj szervezéséhez, másfelől Kossuth Lajos indítványára az országgyűlés 200.000 katonát szavazott meg az ország védelmére. A 10 rendes nemzetőrségi zászlóaljból a 8-ikat Pécsett állították fel s őrnagyává Vitalis Ferenczet nevezték ki (Gracza György: Az 1848-49-iki szabadságharcz tört. I. 311.). Ez a 10 zászlóalj volt a honvédség magva, mely később oly diadalokat aratott.

A május 25-én tartott közgyűlésen elrendelt toborzás egy hó leforgása alatt oly számbavehető eredménynyel járt, hogy július 1-re a somogyi fiatalság már bevonult Pécsre, a 8-ik zászlóaljhoz.

Sárközy Albert főispán, hogy jó példát nyujtson, Dénes nevű, alig 17 éves fiát is besoroztatta honvédnek. Kívüle még Somogyból Svastits István, Svastits Sándor, Kacskovics János, Bárány Elek, Polányi József, Borsiczky Antal s mások szolgáltak a 8-ik zászlóaljban. Sárközy Dénest nov. 15-én már hadnagygyá nevezték ki a 28-ik számú honvédzászlóaljhoz s később a 118-ik hondvédzászlóaljhoz osztottak be. Résztvett a diadalmas isaszegi, váczi, nagysarlói és komáromi csatákban, s egészen a világosi fegyverletételig végigküzdötte a szabadságharczot (Sárközy Dénes emlékiratai. Kézirat Sárközy Imre birtokában).

Jellacsics már szeptember első napjaiban készen állott, hogy Magyarországba betörjön s miután szept. 10-én Varasdról három kiáltványt bocsátott ki, megkezdte az átkelést a Dráván. Hadát három részre osztotta. Az előhad, Grammont ezredes vezetése alatt, szeptember 11-én vonult Varasdról Csáktornyára s onnan Letenye, majd Nagykanizsa felé. Maga Jellacsics szept. 11-én kelt át a Dráván s Csáktornyáról kiindulva, Perlak, Kottor, Kanizsa felé tartott. Itt egyesülvén az előhaddal, Iharosberényen át Sárd felé, majd innen a Balaton felé vonult. Ezalatt Jellacsics hadának harmadik része, szept. 11-én, Barcscsal szemben, gróf Nugent Albert vezérlete alatt átkelvén a Dráván, Kaposvár felé tartott, melyet megsarczolván, 526szintén a Balaton felé vonult, hol a mai Faluszemesnél egyesült Jellacsicsnak időközben szintén odaért derékhadával.

Mivel a magyar hadak vezére, gróf Teleki Ádám tábornok, nem akart Jellacsics hadával csatába bocsátkozni, sőt egész Keszthelyig vonult vissza, a horvát hadak akadálytalanul eljutottak a Balatonig, hol Szemesnél tábort ütöttek. A merre a horvát hadak elvonultak, mindent elpusztítottak; feltörték a pinczéket, kamrákat, noha a nép mindenütt ellátta az átvonuló katonaságot élelemmel. Maguk a tisztek is undorral fordultak el e garázdálkodásoktól. Elfogott leveleikben keserűen panaszolják, hogy csapatjaik között nem tudják a fegyelmet fenntartani (Gracza György i. m. II. 172-185. Millenn. Tört. X. 128 - Bergel József i. m. 32-33.).

Jellacsics serege a betöréskor mintegy 35-40 ezer emberből állott; számra nézve tehát jelentékeny haderő fölött rendelkezett; ennek azonban csak kis része volt rendes katona, míg a többi gyülevész nép, mely csak rabolni és gyujtogatni tudott, de az első puskalövésre megfutott volna.

Ezzel a rendetlen gyülevészhaddal könnyen fel lehetett volna venni a küzdelmet, ha lett volna, a ki az ellenállást szervezi. Ezzel azonban megkéstek.

A kormány a népfelkelés és a toborzás szervezésére épp aznap, mikor Jellacsics a Dráván átkelt, Sárközy Albert főispánt teljhatalmú biztosnak küldte ki; de e megbízás már megkésett, mert Sárközynek sem az idő, sem az eszközök nem állottak rendelkezésére, hogy az ellentállást szervezze; mindamellett mégis azon volt, hogy a lehetetlent megkísérelje. A vármegyei nemzetőrséget és a kaszával felfegyverkezett népfelkelőket egybegyűjtve, Barcs felé vonult, hogy az előnyomuló horvátokat feltartóztassa.

Mintegy 30.000-40.000 népfelkelő és nemzetőr gyűlt egybe, a kiknek összes fegyvere 12 faágyú volt, melyeket Ruttkay kaposvári kovácsmester készített tölgyfából s a csöveket nyolcz abroncscsal vasalta meg.

A mint a horvát hadak Barcs környékén feltüntek, a magyar népfelkelők elkezdtek rájok ágyúzni; az ágyúcsövek azonban csakhamar megrepedtek, mire az egész magyar had hanyatt-homlok rohant vissza Kaposvárra, hova 24 óra alatt már meg is érkezett (Roboz István közlése).

E közben István főherczeg nádor, engedve az országgyűlés óhajának, Budáról Veszprémbe jött, hogy személyesen vegye át az odáig hátráló magyar sereg vezérletét. Megérkezése után átizent Faluszemesre Jellacsicshoz, hogy beszélni óhajt vele. A bán eleinte húzódozott; de mikor István főherczeg elküldte neki V. Ferdinánd megbízólevelét, Jellacsics ráállott a találkozóra, melynek szept. 21-én d. u. két órakor a "Kisfaludy" gőzhajó fedélzetén kellett volna megtörténni.

A nádor a veszprémi partokon szállott fel a gőzhajóra, mely lassan közeledett a somogyi partok felé. Jellacsics ezalatt zaszlós sátora elé rendelte a tisztikart és tábornoki díszbe öltözve, beszédet intézett hozzájuk, a melyben tudtukra adta, hogy István főkerczeggel fog találkozni.

A mint a Kisfaludy-hajó a somogyi partok felé közeledett, a bán lóra ült s tisztjeitől környezve, a Balaton partjára lovagolt. A gőzhajó azonban nem kötött ki, hanem a parttól körülbelül egy puskalövésnyire horgonyt vetett. Kevés vártatva István főherczeg egy csónakot küldött partra, hogy a bánt a hajóra szállítsa. Jellacsics azonban, attól tartva, hogy a magyarok foglyul ejthetik, nem mert a hajóra menni, hanem két szárnysegédét küldte a nádorhoz, hogy partra szálljon. A nádor erre gróf Zichy őrnagyot küldte a partra, hogy a bánt adott szavának beváltására figyelmeztesse. Jellacsics erre tisztjeihez fordult és minden szót erősen hangsúlyozva, kérdezte: Tisztjei a császári seregnek! Szabad-e elhagynom a partokat? mire a tisztikar, természetesen előleges megbeszélés szerint, kiabálni kezdett: Nem! Nem! Nem engedjük! A csónak másodízben tért vissza üresen a gőzhajóhoz és a találkozás meghiusult. István főherczeg sértődötten tért vissza Veszprémbe, hol másnap, szept. 22-én, a vezérletet átadván Moga János tábornoknak, Budára ment, honnan a következő éjjel kocsin Bécsbe távozott s ezzel végleg elhagyta Magyarországot.

A mint a nádor hajója elhagyta a somogyi partokat, Jellacsacs megtette az előkészületeket a főváros felé való továbbvonulásra. Szept. 23-án már Kilitinél táborozott. Innen intézte Baillet de Latour Tivadar hadügyminiszterhez azt a levelét, a melyet a magyarok elfogtak s melyben hadainak ellátására okt. 1-ig 600.000 frtot kér (Gracza György i. m. II. 176. 210-214.). Kilitiből egyenesen Székesfehérváríg nyomult, melyet szept. 26-án megszállott.

527Jellacsics, a székesfehérvár-budai országút mentén levő Sukorónál szenvedett kudarcza következtében, felhagyott a főváros megszállásának tervével és okt. hó 1-én hirtelen oldalt fordulva, meg sem állott Ausztria határáig.

Nugent táborszernagy, a ki idáig száz csatában vett részt, előbb Nagykanizsára, majd a Muraközbe húzódott. Jellacsics és Nugent hadaiból azonban nagyon sokan visszamaradtak, s rabolva, pusztítva járták be a vármegyét. De póruljártak. A Sukórónál aratott győzelem hírére ugyanis a köznép is lassanként visszanyerte bátorságát és felülkerekedett. A nemzetőrök üldözőbe vették a határőröket, hol utólérték, lefegyverezték őket, de ha kellett, az életüket sem kímélték (Gracza György i. m. II. 263.).

Az országgyűlés azonban közbocsánatban kívánta részesíteni a horvát hadifoglyokat és menekülőket. Az engesztelődés szelleme hatja át az okt. hó 5-én tartott vármegyei közgyűlést is, midőn határozatilag kimondotta, hogy a horvát ellenséges táborból elfogottakkal szemben emberséges bánásmód gyakorolandó (1844. kgysz. 813. lapsz.). Akár fegyverrel, akár annélkül kerültek fogságba, hadifoglyoknak tekintendők. A fegyvertelen fuvarosok hazájok határáig biztos őrizet alatt kísérendők, de irányukban minden kegyetlenkedés szigorú büntetés terhe alatt tiltatik. Csupán lovaik, szekereik s poggyászaik foglaltatnak le s azoknak az elárverezéséből befolyó pénzösszeg elsősorban az átvonuló horvát hadaktól okozott károk fejében a károsultak között osztandó ki.

1848 vége felé azonban a magyar hadak egymás után vereséget szenvedtek. Az osztrákok Windisch-Grätz vezérlete alatt, a győri sánczok elfoglalása után, a főváros felé visszavonuló Görgey hadai után a Vérteshegység felé nyomultak.

A honvédelmi bizottmány, a rendes katonaság vereségeinek hatása alatt, népfelkelést hirdetett s guerilla-háborúval akarta az osztrák hadat kifárasztani. A bizottmány rendeletére a decz. 23-án tartott vármegyei közgyűlés guerilla-csapatok szervezését határozta el, a gyalogság vezéréül gróf Niczky Györgyöt, a lovasság parancsnokául pedig gróf Somssich Imrét választották meg. Az utóbbi a vármegye egykori alispánjának és követének, majd a konzervatív párt egyik legkiválóbb tagjának, Somssich Pongrácznak fia volt, a ki az 1832-36. évi országgyűlés folyamán királyi személynökké lett, majd midőn 1846-ben megvált magas méltóságaitól s hazatért somogymegyei birtokaira, grófi rangot nyert. Fiai azonban, József és Imre, beállottak a vármegyei nemzetőrök tisztikarába.

Mielőtt azonban a somogyi guerilla-csapatok felkészültek, az osztrákok decz. 3-án Moórnál megverték Perczel honvédtábornok hadait; erre a visszavonuló honvédhadak kiürítik a fővárost és a kormány az országgyűléssel együtt Debreczenbe menekül. Ezzel az egész Dunántúl a császáriak birtokába került.

Rövid idő mulva Somogy vármegye is katonai uralom alá jutott. Burics János cs. kir. tábornok, hadával Stira felől Nagykanizsára vonulván, 1849 jan. 15-én kelt levelével értesíti a vármegyét, hogy a vármegye békés megszállására indítja seregét, egyben kijelenti, hogy a vármegye kormánya az ő hatalma alatt áll. E levelet az 1849 jan. 19-én tartott közgyűlésen olvasták fel, mire a vármegye hódoló feliratot intézett az uralkodóhoz (biz. kgy. 1. sz. 1450. 1.).

Burics tábornok egyúttal Nagyatádi Czindery Lászlót, a vármegye volt főispánját, nevezte ki királyi biztosnak, míg a vármegye érdemes főispánja, a fegyveres hatalom előtt meghajolni kénytelen és visszavonul birtokára; példáját követi a tisztikar hazafiasabb része is. Czindery pedig, az újonnan kinevezett biztos, nyomban munkához lát, hogy hatalmas pártfogóját, Burics tábornokot méltóképen fogadhassa; nyomban intézkedik, hogy a fekete-sárga lobogó a császári hadaknak Kaposvárra leendő bevonulásakor mindenütt kitűzessék.

Február 1-én, kinevezés utján, megalakítja a vármegye tisztikarát, melynek tagjai sorában a következők foglalnak helyet: Alispánok: Tallián János, Hochreiter Ambrus. Főjegyző Kacskovics Ignácz. Főszolgabírák: Csépán Antal a babocsai járásban, Svastits István az igaliban, Vörös Sándor a kaposváriban; helyette febr. 11-től Tallián Pál, Kelemen Pál a központi járásban, Stephaich Rikárd a marczaliban és Kovács Pál a szigetváriban. Főügyész Tevely Elek, a ki azonban csakhamar lemondván, helyette Vörös Sándort nevezte ki. A megyei pénztár azonban eltünt. Svastits Pál vármegyei pénztárnoknak sikerült a pénztárt elrejteni, ő maga pedig elmenekült.

Háróm hónapon át tartó katonai uralom alatt a vármegyéből száműzve volt minden, a mi a nemzeti önállóságra emlékeztetett. Mindamellett a vármegyei urak, 528a kik nem léptek az önkény szolgálatába, sűrűn összegyűltek látogatóba egyik-másik kastélyban, a hol az eseményeket megvitatták és a szigorú rendszabályok ellenére még a debreczeni országgyűléssel is fenn tudták tartani az összeköttetést.

Márczius első napjaiban, midőn Ádándon, Csapody Pál kastélyában többen összegyűltek, értesültek a febr. 26-27-én vívott kápolnai ütközetről s arról, hogy Kossuth Lajos a kápolnai csatában elesettek fölött imát mondott. Ekkor írta a társaságban jelenlevő Roboz István hírlapíró azt az imát, mely Kossuth imája néven ismeretes.

Mikor április havában a magyar hadak a császáriak fölött egyik győzelmet a másik után aratták, Noszlopy Gáspár arra törekedett, hogy Somogy vármegyét is felszabadítsa az önkényuralom alól. A mint a császári hadak ellepték a Dunántúlt, Noszlopy Debreczenbe ment, hol Kossuth Lajosnál jelentkezett, a ki márcz. 18-án Somogy vármegye kormánybiztosává nevezte ki őt; de mivel a magyar haderő akkor még a Tiszánál állott, addig is, míg Somogyba jut, márczius 30-án rábízta az aldunai népfelkelés szervezését, a midőn pedig a szerbek Bácskában április havában teljes vereséget szenvedtek, Kossuth Lajos kormányzó rábízta Jellacsics segélyhadainak szemmeltartását.

Noszlopy, a ki Somogyból már hónapok óta távol volt, szinte égett a vágytól, hogy szülőföldjén használhasson a nemzeti ügynek; tehát addig is, míg hazajöhetett, kormánybiztosként a következő felhívással köszöntött be Somogyba: "Somogymegyei Polgártársaim! Köztetek lenni, ügyetekért fáradozni, legkedvesebb kötelességem volt s leend ezután is, eddig felfedezni kivonulásom okát, haditervemmel ellenkezett; nehogy ideiglenes távozásom előttetek balmagyarázatra szolgálhasson a rosszakaratúaknak alkalmul, mint a nép s így a nyilvánosság embere, jelenleg akarom tudtotokra adni, hogy a Duna alsó részén ellenünk harczoló Jellacsicsnak segítségére küldött, a Somogy megyén átvonuló túlnyomó erőt a Dunáni átkelésben visszatartóztassam s ezen czélt el is értem, mert őket azon figyelem által, melyet bennük hadtestemmel felébreszték, az átkelésben négy hétig akadályozván, mielőtt segítségül mehettek volna, Jellacsics keményen megveretett.

Most az ellenség száma csekély lévén, Somogy kebelébe ismét visszatérhetnék; de független magyar kormányunktól szerencsés valék új megbízást nyerni több megyékben is seregemmeli működésre s jól tudván azt, hogy egy megye tartós biztosítása a másikkal szoros kapcsolatban áll: elhatároztam seregem számát más szomszéd megyékben leendő erőfejlesztés által növelve, felszerelve, hadtestemnek tágasabb kört szerezni s hatni mindenüvé e vidéken: hol csak a zsarnok hatalom szent földünket tapodni s magyar szabadságunkat eltiprással fenyegetni merészli; biztosítlak hát titeket, polgártársaim, a haderőben izmosodván: nemsokára szülőföldem határára lépendek s nem kétlem: miként bennetek ugyanazon lelkes haza polgáraival találkozandok, kik egykor engem hatalmas erővel gyámolítva, a győzelem és dicsőség templomához vezettek Kaposvárra; kik hazafiúi lelkesedéstek által vezéreltetve, elég erősek valátok, minden katonai segély nélkül, saját hatalmatokkal a gaz ellent megriasztani s a megye határából kiűzni." Ezután különféle intézkedéseket tesz a tisztviselői állások betöltésére s az osztrák bankjegyeknek a forgalomból való kitiltására nézve, majd ezzel végzi felhívását "Legyetek irántam bizalommal, kiben sohasem csalatkoztatok s ki minden lépését ezután is odairányzandja, hogy a hon javárai működése által bizalmatokat, szereteteteket kiérdemelhesse. Nemzetünk ügye nem bukhat, mert szent Isten, a szabadság Istene velünk van. Nemsokára látandjuk egymást, addig is Isten veletek! (Noszlopy Tivadar: Elmult Időkből. 70-73., 77.).

Noszlopy Gáspár máj. 7-én vonult be több ezer népfelkelő és nemzetőr kíséretében Kaposvárra s nyomban megkezdte működését. Mikor megérkezett, Svastits Pál vármegyei főpénztárnok jelentkezett előtte, kinek sikerült a vármegyei pénztárt a császáriak elől elrejtenie. Noszlopy nagy örömmel fogadta a főpénztárnok jelentését, mert ezzel már működése kezdetén, a további adókivetésig, a legszükségesebb kiadásokra elegendő pénzzel rendelkezett.

Noszlopynak hivatali működéséhez azonban titkárra volt szüksége. Kaposvárra érkezte után tehát Roboz Istvánt hivatta, kinek nevét ekkor már a "Kossuth Hírlapjá"-ba írt czikkei révén ismerte. Roboz azonban sejtvén, hogy Noszlopy mi czélból óhajt vele beszélni, vonakodott a kormánybiztos előtt megjelenni, mire Noszlopy egy pandúrt küldött a lakására, a ki felszólította, hogy fejvesztés terhe 529alatt jelenjen meg a kormánybiztos előtt. Roboz erre megjelent a vármegyeházán, a hol Noszlopy szállása volt, s elfogadta a felajánlott titkári állást.

Hosszas szünet után, 1849 máj. 14-én ismét megnyílnak a vármegyeház kapui, melyek a császáriak uralma alatt zárva voltak, a nemzeti ügyért küzdők s mindazok előtt, a kik nem akartak az önkényuralom szolgálatába állani. A nemzeti hadséregtől az utolsó két hónap alatt elért nagy sikerek bizalommal és lelkesedéssel töltötték el az egybegyűlteket.

A közgyűlést Noszlopy kormánybiztos nyitotta meg. Ezután Roboz kormánybiztosi titkár felolvasta a kormánybiztossá történt kinevezésről szóló okmányt, mire kihirdetik a trónfosztó nyilatkozatot és a Kossuth Lajosnak kormányzóvá történt megválasztásáról szóló országgyűlési jegyzőkönyvi kivonatot. A közgyűlés bizalmat szavazott a kormányzónak és a Szemere Bertalan elnöklete alatt megalakult minisztériumnak; ugyanekkor elhatározzák, hogy Kossuth Lajos kormányzó arczképét a vármegyei közgyűlési terem számára megfestetik.

Noszlopy ezután megalakította a vármegyei tisztikart, melynek tagjai között a köréje, csoportosult barátai és rokonai vitték a vezérszerepet. A tisztikar a következőleg alakult meg: Alispánok: Berzsenyi Farkas, Erős József és később III. alispán Somogyi Lajos. Főjegyző Kalmár József. Szolgabírák: Leipczig Jónás a központi járásban, Baan Gáspár a kaposváriban, Somogyi Lajos a babócsaiban, utóbb helyébe Sárközy Sándor, Bereczk Antal a szigetváriban, Erős József az igaliban, később II. alispánná lett s helyébe Mócsy János lépett, Véssey Márton a marczaliban. Főügyész Markovics György, a ki leköszönvén, helyébe a kormánybiztos Szokolay Dánielt nevezte ki (Levéltári Kis Tükör). A közgyűlés ezután elrendelte, hogy a járási szolgabírák a fegyvereket járásuk területén mindenütt beszedjék, egyben pedig elhatározták, hogy Czindery Lászlónak, ki febr. 1-e óta kormánybiztosként szolgálta az önkényuralmat, mint hazaárulónak, összes jószágai lefoglaltassanak (biz. 14. sz. 1498. kgysz.). Majd intézkedés történt, hogy a hátralékos adó, úgyszintén az önkéntesek s mozgócsapatok felszerelésére kivetett hozzájárulás hátralevő összege beszedessék.

A közgyűlés után Lengyeltótiban megtartották a képviselőválasztást is, mely alkalommal a kerület Noszlopy kormánybiztost tisztelte meg bizalmával. Noszlopy ekkor állott népszerűségének tetőpontján. Kétségkívül kiváló szervezőtehetség, jó népszónok, lelkes hazafi volt, de tagadhatatlan, hogy csak a pillanatok behatása alatt, gyakran meggondolatlanul és könnyelműen cselekedett. Vasváry Ferencz, kivel már bujdosásában ismerkedett meg, így jellemzi őt: Nyilt, merész tekintetű, 30-32 éves, középmagasságú, szép, férfias, daliás, barna férfiú volt. Mindamellett is, hogy rövid időn meg tudtam nyerni barátságát, nagyon titokzatos volt; kitünt belőle, hogy sokat kellett az emberekben csalódnia. Nem mindenki irányában volt oly őszinte is, mint velem. De úgy látszik, szívem és lelkem mélyéig belátott (Hazánk 1886. 99.).

Bergel József, Kaposvár egykori orvosa, emlékirataiban viszont nagyon kicsinylőleg nyilatkozik róla a következő soraiban: "Kaposvár folytonosan valamely parancsnokló fővezér főhadiszállásához hasonlított, minden át- és bejárás el volt zárva vasvillákkal és botokkal jól felfegyverzett parasztok által, úgy hogy elegendő biztosíték nélkül senki sem bocsáttatott be. Miért? Azt valószínűleg maga Noszlopy Gáspár uram sem tudta, habár Don Quixote módjára valamely kicsiny, rosszul fegyverzett csapat élén többször tett kirándulásokat s sehol sem látott ellenségfeletti diadalait hangosan kürtölte. Különben úgy látszik, hogy a derék és vitéz férfiúnak magának sem volt valami nagy bizodalma a magyarok ügyéhez, a menynyiben az idevaló kereskedőket kényszeríté, hogy nála volt magyar bankjegyeit osztrák jegyekkel cseréljék be." E sorokból kétségkívül kirí az elfogultság, mert ha valaki, úgy éppen Noszlopy nem ismerte a csüggedést, hisz még a szabadságharcz letiprása után is a legképtelenebb terveken törte a fejét, hogy függetlenségünket, önállóságunkat visszaszerezzük. De visszatükrözik ezek a sorok az akkori közhangulatot, a bizonytalan jövő iránti aggodalmakat. Szinte ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy a szabadságharcz Budavár visszafoglalásával nem ért véget. Csak ezután kezdődik az igazi küzdelem a nemzeti létért.

És Somogyban éppen e válságos időkben hiányzott a vezér. A konzervatívek a márcziusi napok óta félreállottak, vagy külföldön vonták meg magukat. Sárközy Albert főispán, megrettenve a trónfosztás következményeitől, nem vett többé részt 530a vármegye ügyeinek intézésében s így a nemzeti ellentállás szervezése egyedül Noszlopy vállaira nehezedett.

Az orosz betörés hírére az 1849 jún. hó 1-én tartott vármegyei közgyűlés 1000 főnyi gyalogságból és 200 főnyi lovasságból álló védősereg felállítását határozta el. Ennek felszerelésével a jún. 28-án tartott közgyűlés is foglalkozott, de a júl. 9-én tartott közgyűlés a védősereg szervezését beszüntette. Ezen a közgyűlésen hirdették ki a magyar kormánynak a keresztesháború tárgyában kibocsátott körlevelét, mire a közgyűlés egy honvédzászlóalj felállítását határozta el, a vármegyei nemzetőrségből pedig egy 2000 főből álló guerilla-csapat szervezését mondta ki.

A fáradhatatlan Noszlopy nyomban hozzáfog az újonczozáshoz. Majd lázas sietséggel szervezi a 127. számú honvédzászlóaljat (Várm. Levélt. Levéltári Kis Tükör). Noszlopy erélye és buzgalma nem ismert akadályokat. Pedig ekkor már a nagy nemzeti küzdelem gyors léptekkel közelgett a vég felé.

Még júl. 24-én, három héttel a világosi fegyverletétel előtt, Noszlopy kormányfelkelés biztos általános népfelkelést rendelt el s gyűlhelyül a Jut község melletti erdőt tűzte ki. Három vármegyéből gyűltek itt egybe a népfelkelők, de hiányzott a fegyver és a fegyelem. Noszlopy belátva, hogy ezzel a fegyelmetlen tömeggel nem sokra megy, Svastits és Gludovácz nemzetőrtiszteket küldte ki az egybegyűlt népfelkelők szétoszlatása czéljából (Szabó János közlése: Vas vármegye 1892. évf. 45. sz.), maga pedig összeszedve a vármegyei nemzetőrséget, azzal Komárom felé akart vonulni.

Közben Klapka György, Komárom várának parancsnoka, a júl. 31-én és aug. 3-án történt kirohanásakor az osztrákokat szétvervén, Komáromot felszabadította az ostromzár alól, mely hírre Noszlopy, a vármegyei nemzetőrséggel és a hozzácsatlakozó szabadcsapatokkal, Veszprémig nyomult előre, magával vivén a császári érzelmeiről híres Csorba vármegyei főorvost is, a kit útközben fogatott el.

Nugent tábornok azonban, a ki a Dunántúl csatangolt, csakhamar Komárom alá vonult, minek következtében Noszlopy terve, hogy Komáromba bevonuljon, meghiusult. Noszlopy ekkor Diszelbe ment Sáry Gergelyhez, de itt nem érezvén magát biztonságban, a Bakonyba bujdosott. (Csire István közlése). Bujdosása alatt azonban, 1850 április havában, elfogták és Pestre vitték, hol haditörvényszék elé állították. Börtönéből azonban sikerült elmenekülnie s ekkor az Alföldön bolyongott.

A szabadságharcz eltiprásával megkezdődött az önkényuralom, a megtorlás és a vérbosszú korszaka. Az önkénynek elsősorban hivatalnokokra volt szüksége, hogy a közigazgatás és az igazságszolgáltatás menete fenn ne akadjon. Az oroszok már benn voltak az országban, midőn Geringer Károly, Magyarország teljhatalmú polgári biztosa, Somogy vármegyében a közigazgatás élére Németh Pétert állította, a ki azonban csak igen rövid ideig működött, mert 1849-ben, midőn az új igazgatási rendszer életbe lépett, Tallián Jánost, a ki az év elején Czindery alatt az első alispáni teendőket végezte, nevezték ki Somogy vármegye biztosává, ki a katonai parancsnok alá lévén rendelve, Somogy vármegye a veszprémi katonai parancsnokság alá tartozott. Ez a katonai uralom 1850 elejéig tartott s örökös rettegésben tartotta a vármegye lakosságát.

Közvetetlenül a fegyverletétel után, kezdetét vette a szabadságharczban részesek üldözése és elfogatása. A hatalom emberei elsősorban Noszlopy Gáspár kézrekerítésén fáradoztak. Noszlopy azonban ekkor már elbujdosott; példáját követte Antal nevű testvére is, a kinek szintén jelentékeny része volt a vármegyei népfelkelés szervezésében. Noszlopy Antal az Alföldre menekült, hol Bónis Sámuellel és Sárosy Gyulával, az Arany Trombita szerzőjével együtt bujdosott. Bónist azonban csakhamar elfogták, mire Noszlopy Antal és Sárosy Gyula Bihar és Arad vármegyékbe menekültek.

Noszlopy Antal ekkor már nős volt s néha titokban találkozott nejével, Gorove Annával, Gorove István, a későbbi földmívelésügyi miniszter nővérével s csak lopva tekintett haza anyjához, id. Noszlopy Antalnéhoz, a kit az önkény zsoldosai folyton bosszantottak, úgy hogy egyidőre lakását Gombára tette át. A zsandárok azonban valahogy megtudták, hogy Noszlopy Antal gyakran jár haza. Abban a hiszemben, hogy egyúttal Noszlopy Gáspárt is kézrekeríthetik, egy éjszakán váratlanul megrohanták a Noszlopyak udvarházát Vrácsikon (a mai Ujvárfalván) s szuronytszegezve támadtak a harmadik Noszlopy-testvérre, Tivadarra, a kit házinépével együtt felvertek s mivel Gáspárnak nézték, el akarták fogni, míg Noszlopy Tivadar csak nagy ügygyel-bajjal tudta velük megértetni, hogy nem ő az 531általuk keresett Noszlopy Gáspár. Erre a zsandárok dühöket a házon elégítették ki. A család nagybecsű könyvtárát kihordták az udvarra, a kutyabőrös kötésű könyveket kardjaikkal szétvagdalták, majd máglyába rakva, meggyujtották, azután odébbállottak (Noszlopy Tivadar: Elmult időkből 66.).

Még Sárközy Albert, a vármegye főispánja, sem kerülte ki az önkény bosszúját. Bár a debreczeni függetlenségi nyilatkozattól lehangolva félreállott, az önkényuralom nem tudta neki megbocsátani, hogy a horvátok betörése alkalmával ő szervezte a vármegyei nemzetőrséget. Ezért Kisasszondra internálták s csak az ötvenes években kapott kegyelmet (Turul 1906. évf. 131. lap).

Legnyomasztóbb volt a helyzetük Fekete Lajos és Záborszky Alajos vármegyei képviselőknek, a kik résztvettek a debreczeni országgyűlésen s a trónfosztó határozat hozatalában. Ezek közel egy éven át remény és kétség között töltötték napjaikat. A haditörvényszék június havában hozott ítéletével mindkét képviselőt, vagyonának elvesztése mellett, kötél általi halálra ítélte. Ekkor azonban már Haynau uralmának is meg voltak számlálva a napjai. Vérengző kegyetlensége oly visszahatást keltett Európa-szerte, hogy a bécsi kormány sietett tőle megszabadulni. Haynau kegyvesztett lett s nyugalomba küldték. Erre Haynau tudvalevőleg úgy állott bosszút, hogy az összes politikai elitélteknek megkegyelmezett. Ekkor nyerték vissza szabadságukat és vagyonukat Fekete Lajos és Záborszky Alajos is.

Haynau bukása után némileg javult a helyzet, de azért a rémuralom tovább folytatta tobzódásait. A szabadságharczban jelentékenyebb szerepet játszó férfiak között sokan voltak, a kiknek sikerült hosszas bolyongás után kimenekülni üldözőik karjai közül. Ezek közé tartozott Mérey Móricz, a ki kezdetben nemzetőri őrnagyként szolgált, később pedig az országos rendőri hivatal rendőrtanácsosa lett s a szabadságharcz leveretéséig rendkívüli buzgalommal működött; de miután a kötél általi halálra ítélt gróf Zichy Ödön (helyesebben Jenő) ingóságainak és ékszereinek elkallódása miatt őt is felelősségre vonták, odahagyta Debreczent és külföldre menekült. A haditörvényszék őt is halálra ítélte, mivel azonban nem tudták elfogni, 1851 szept. 22-én a hóhér az ő nevét is a bitófára szögezte (Magyar Hirlap 1851. évfolyam 568. az.).

A katonai uralom 1850-ben kezdett megváltozni s helyet adott a polgári önkényuralomnak. Az év őszén a közigazgatás is új szervezetet nyert. Magyarországot öt polgári kormányzati kerületre osztották fel. Somogy vármegyét a soproni kerülethez csatolták és élére megyefőnök került.

A közigazgatás újjászervezésekor Tallián János, az eddigi cs. kir. biztos megvált állásától s helyébe Hochreiter Ambrust nevezték ki. Hochreiter hivatalos pályáját még az 1848 előtti vármegyei életben kezdte meg. 1848 jún. havában, midőn Sárközy Albert főispánná való kinevezésével az első alispáni tisztségre Mérey Józsefet választották meg, a másodalispáni tisztséget foglalta el, melyet Czindery László alatt is megtartott. Az önkényuralom benne szorgalmas, kötelességtudó hivatalnokot nyert, a ki, ha az egykorú forrásoknak hihetünk, mindamellett, hogy az önkény szolgálatába szegődött, általános tiszteletnek örvendett (Bergel József i. m. 33-34.).

Hochreiter megyefőnökre hárult a feladat, hogy az ifjú uralkodót országos körútjában Kaposvárott üdvözölje. Az uralkodó 1852 jun. 29-én érkezett Keszthelyre, honnan kocsin tovább folytatta útját Somogy vármegyébe. Az uralkodó Albrecht főherczeg kíséretében érkezett Kaposvárra, hol a vármegyeházban vett szállást és egy éjszakát töltött ott. A hivatalos lapok természetesen kiszínezve kürtölték világgá azt a lelkes fogadtatást, a melyben az uralkodót Somogyban részesítették; de hogy milyen volt valóságban, arra nézve álljon itt az egykori szemtanu értesítése: "Itt, mint mindenütt - írja Bergel József már idézett művében - a nemesség távoltartotta magát a látványosságok és tüntetésektől és csupán a kíváncsi tömeg futott össze és a szokásos ,Éljen' kiáltások nélkül szemlélte a dolgokat. Az ily csendes fogadtatás sokkal inkább megismertette Őfelségével a dolgok állását, mint mindaz, miről a hódolatteljes lapok tudósítottak."

Az uralkodó 1852. évi körútját egyes ábrándozók az 1848-iki alkotmány visszaállítására akarták felhasználni. A Kecskemét környékén bujdosó Noszlopy Gáspár összeesküvést szervezett; terve állítólag az lett volna, hogy az uralkodót, mikor az Alföldre jön, elfogják s az ecsedi láp nádasai közé rejtvén, addig el nem eresztik, míg az 1848-iki alkotmányt vissza nem állítja. A csendőrség azonban neszét vette a dolognak s az összeesküvőket csakhamar összefogdosta. 1852 532nov. havában Noszlopyt is elfogták, a ki azonban bujdosása alatt arczát annyira eléktelenítette, hogy nem tudták a személyazonosságát megállapítani. A hadbíróság tehát Csorba vármegyei főorvost felrendelte Pestre, hogy az elfogottak közül jelölje meg, melyik a keresett Noszlopy Gáspár? Csorba főorvos a pesti Újépületben eléje vezetett foglyok között csakugyan felismerte Noszlopyt, a ki tehát nem kerülhette el a bitófát. A halálos ítéletet, rajta és négy társán, 1853 márcz. 3-án Pesten hajtották végre. Noszlopy mindvégig megőrizte önuralmát. Midőn a vesztőhelyre kísérték, Székács evang. lelkésznek, a ki vele ment, azt mondotta: Engem felakaszthatnak; de a szabadságot nem! Annak fája a mi vérünkből fog felnőni! (Csire István közlése. - Noszlopy Tivadar: Elmult időkből.)

Habár a Noszlopy-féle összeesküvés szálai nem terjedtek át Somogy vármegyébe, mindamellett a hatóság és a csendőrség élénk figyelemmel kísérte mindazokat, a kiknek bármi csekély részük volt a nemzeti küzdelemben.

Ki ne emlékeznék az ötvenes évekre - írja Roboz István -, midőn a forradalom után üldözőbe vették a békés lakosokat is; a magyar ember idegen volt a saját házában; láncz volt a lábon; lakat a szánkon; zsandárok hatalma végigverte a vidékéket; ma még családod szeretetével védve, hólnap már rab, vétked nélkül; imádságos könyveidet végigkuszálták egy magyar bankóért; megkötözték kezeidet egy Kossuth- vagy Klapka-képért; Bach vasvesszője ezer és ezer porkóláb kezében s kínzószerei alatt hullottak vérünk, könnyeink.

Közélet teljesen hiányzott. Csak az ötvenes évek derekán kezdett némi társadalmi élet kifejlődni. A vármegyei gazdasági egyesületben találkoztak mindazok, a kik nem léptek az önkényuralom szolgálatába, de a kik egyúttal távoltartották magukat a forradalmi mozgalmaktól is. Jelentőségét ecseteli Roboz István "A tükörből" czímű művében: "A gazdasági gyűlések toasztjaiban toborzottunk egyéneket s hogy a gyülekezés szemet ne szúrjon, kiállítottuk ekéinket, juhainkat, bor, búza s marháinkat s midőn együtt voltunk, szembenéztünk s a szemek, tekintet beszéltek olyan nyelven, olyan dolgokat, melyeket mindenki megértett, de egy idegen sem bírt felfogni. A delej, az egy akarat hatalmának sohasem volt nagyobb ereje, mint ez időben ..."

A vármegyei gazdasági egyesületnek a lelke, vezére Jankovics László volt, a ki 1848-ban, midőn Verőcze vármegye főispáni méltóságáról leköszönt, Szőlősgyörökben telepedett le s azóta a vármegyének szentelte munkásságát. Köréje csoportosultak: Somssich Miklós és Pál, gróf Széchenyi Gyula, gróf Zichy János, Kund Vincze, továbbá az Ányos, a Jeszenszky, a Bánffay, a báró Miske, a Boros, a Tallián, a Dőry, a Hertelendy, a Csépán, a Kracskovics, a Sárközy és a Perczel családok sarjai, a kik ott állottak az árban, tettek, buzdítottak és vígasztaltak. A kik a hazaszeretet megőrizték, a lelkesedést elaludni nem engedték, a közszellemet fenntartották a legnehezebb napokban (Roboz István i. m. 230.).

Az önkényuralom kezdetén, mikor már Haynau megvalósította véres bosszútervét, Somssich Pál elsőnek szólalt fel az új kormányzati rendszer ellen. Somssich nem rokonszenvezett az 1848-iki törvényekkel s lemondván a helytartótanácsnál viselt állásától, visszavonult a magánéletbe, Sörnyére, a hol megírta híres munkáját: "Das legitime Recht Ungarns und seines Königs," mely 1850-ben Lipcsében jelent meg. Ebben a munkában épp oly bátran, mint alapos készültséggel mutatta ki az önkényuralom jogtalanságait, egyúttal pedig kifejtette a nemzet törvényes jógait, hogy a külföld megismerje azt s reményt öntsön a csüggedőkbe. Tagadhatatlan, hogy ily munka kiadásához nagy bátorság kellett abban az időben, mert Bachtól kitellett volna, hogy felségsértési pert akaszt az író nyakába. Gyakorlati következményekkel nem járt ugyan e mű, de felkeltette az elnyomott nemzet rokonszenvét és érdeklődését írójának személye iránt.

Bár a hatalom szolgái mindent elkövettek, hogy e munka terjesztését megakadályozzák, Somssich könyve mégis eljutott Somogyba. A lipcsei könyvkereskedőczég Somssich munkájából több száz példányt Hagelmann Károly kaposvári könyvkereskedő czímére küldött el, a ki, mintha megérezte volna a veszedelmet, még aznap kocsin küldte a szállítmányt Sörnyére, a hol Somssich Pál maga hordogatta ki szobájából könyveit s rejtegette el egy szalmakazal aljában.

A zsandárok a könyvek megérkezte után már másnap megjelentek Hagelmann Károlynál és mivel ott semmit sem találtak, kimentek Sörnyére, a hol szintén eredménytelenül kutattak (Noszlopy Tivadar i. m. 41-42.).

A hírlapok közül az önkényuralom alatt a vármegyében a Pesti Napló terjedt 535el leginkább. Ennek Somogyból Roboz István volt a munkatársa. Attól kezdve, hogy báró Kemény Zsigmond lett a lap főszerkesztője (1855 jún. 22.), a Pesti Napló előfizetői is megszaporodtak Somogyban. Kemény Zsigmond, Deák Ferenczczel együtt, a jogfolytonosságnak lett a sürgetője s ennek az iránynak hódolt Somogy vármegye közönségének legnagyobb része is.

Az önkényuralom éveiben kezdte meg költői pályáját Kisfaludy Atala is, kinek első költeménye 1858-ban jelent meg Nagy Ignácz Hölgyfutárjában. Fellépését az irodalom terén Roboz István a következőleg jellemzi: Az egyedül kesergő Sajó (Jókai Mór), Tompa: Gólyája és Szilágyinak rendőrileg megtépett "Emléklapjai" mellett, jól esett a bokrok megriasztott énekesei között egy csalogányt hallgatni, ki csak a természettől tanult, de igaz hangon énekelt.

Főbb vonásokban igyekeztünk vázolni a közhangulatot a vármegyében a Bach-féle kormányzat alatt; most pedig nézzünk be a hivatalos szobákba. Az 1850-ben életbeléptetett ideiglenes kormányzat alatt még nagyon sokan akadtak a régi megyei elemek között, a kik abban a reményben, hogy csak ideiglenes az alkotmányellenes állapot, hivatalt vállaltak a kormányhatalomtól. A közigazgatás szervezésével azonban ezeknek is be kellett látniok, hogy reményeik meghiusultak; így azután sokan közülük félreállottak s helyüket cseh és galicziai jövevények foglalták el. Mindamellett a magyar elemből is elegen akadtak, a kik az önkényuralom végleges berendezése alkalmával is hivatalt vállaltak. Voltak sokan, a kiket a megélhetés gondja űzött az önkény szolgálatába; de épp ezek voltak azok, a kik az önkényuralom káros hatását némileg ellensúlyozták.

A közigazgatás végleges szervezésével Somogy vármegyét a soproni helytartóság alá sorozták. A vármegye élén egy megyefőnök állott, a ki mellett a központban három megyei biztos (Comitats-Commissär), egy megyei főorvos, egy megyei titkár, két segéd (Official) és három írnok teljesített szolgálatot. Külön testület volt az egészségügyi személyzet, mely hét kerületi orvosból és ugyanannyi kerületi szülésznőből állott. A járási beosztás a következő volt: Kaposvárott politikai szolgabírói hivatalt állítottak; a kaposvári járáshoz 52 helység és 61 puszta tartozott. A többi járások élén az ú. n. vegyes szolgabírói hivatalok keletkeztek. Ezek a szolgabíróságok a közigazgatás mellett az elsőfokú igazságszolgáltatást is ellátták. Ily vegyes szolgabírói hivatalok a következők voltak a vármegye területén: 1. Igal, hozzátartozott 43 község és 47 puszta. 2. Iharosberény 39 faluval, 60 pusztával. 3. Karád 39 faluval, 37 pusztával. 4. Marczali 45 községgel és 32 pusztával. 5. Nagyatád 38 helységgel és 47 pusztával. 6. Szigetvár 62 községgel és 61 pusztával. Az egyes szolgabíróságoknál a szolgabíró mellett egy, esetleg két segédszolgabíró (Adjunct), két, néhol, mint a marczali járásban, három tollnok (Actuar) és két-három irodatiszt működött.

Az igazságszolgáltatás terén a következő hivatalok működtek: 1. cs. kir. úrbéri törvényszék Kaposvárott. 2. egy cs. kir. megyei törvényszék szintén Kaposvárott és egy cs. kir. járásbíróság Kaposvárott. Végül egy cs. kir. ügyészség a kaposvári törvényszék mellett.

Pénzügyigazgatósági tekintetben a vármegye a nagykanizsai pénzügyigazgatóság alá tartozott. Kaposvárott és Nagyatádon pénzügyi biztosok székeltek.

Hochreiter Ambrus, a közigazgatás végleges szervezése után, 1854-ben, megvált a megyefőnöki állástól, hogy a kaposvári cs. kir. törvényszéki elnökséget foglalja el. Helyébe Szalay Nikodém cs. kir. helytartósági tanácsos lépett. Kívüle, 1856-ban, a vármegyei központi igazgatásnál csak két magyart találunk: Ferenczy János és Skublics Gyula III. osztályú vármegyei biztosokat. A járási igazgatás élén azonban leginkább magyarok állottak. A kaposvári járás szolgabírája, 1856-ban, Szakátsi Csorba Ede volt, mellette Bogyay Gyula szolgált tollnoki minőségben. Az igali járási szolgabírói hivatalban szolgáltak: Gözsy Ferencz és Krismanits Lajos, az iharosberényiben Babos Péter, a karádi járás szolgabírája Szent-Királyi Kary Ignácz volt, mellette szolgáltak: Isoó Alajos és Dávodi Bakó Farkas. A marczali járásban: Farkas Benő és Kováts Farkas viseltek kisebb hivatalokat. A nagyatádi járás szolgabírája Farkas István volt. A szigetvári járás élén Országh Lajos állott. Mellette mind magyarok szolgáltak: Forintos Gergely, Zavaros Péter és Rada Antal.

A kaposvári úrbéri és a vármegyei törvényszéknél a magyar elem volt túlsúlyban. Az úrbéri törvényszék elnöke Bernáth József volt. Bírái: Alsó-Szopori Nagy Imre, a későbbi kúriai bíró és Várady Ferencz. A vármegyei törvényszéknél 536a következők működtek: Chernel Elek, Karvassy Sándor, Kovács Antal és Sohár Vincze. A cs. kir. ügyészség vezetője Galánthai Pottyondy Ferencz, helyettese Kisfaludy Sándor volt (Hof- und Staats-Handbuch 1856. évfolyam).

Tagadhatatlan, hogy a közigazgatás, a régi vármegyei önkormányzattal szemben, jelentékeny haladást mutatott, de nem tudott százados alkotmányunkba beilleszkedni és nem bírt gyökeret verni. Mindenütt bizalmatlansággal és ellenszenvvel találkozott s így uralmát csak a csendőrszuronyok segítségével tudta fenntartani. Ellenben az igazságszolgáltatás annál nagyobb rokonszenvvel találkozott mindenütt és tagjai sorában a legkiválóbb erők foglaltak helyet.

1859 elején Szalay Nikodém Baranya vármegye főnökévé neveztetvén ki, helyébe Szent-Mártoni Radó Dániel, a pápai járás szolgabírája lépett. Ő volt az utolsó megyefőnök, mert az 1860. évi okt. 20-án kibocsátott diploma, mely az 1847-iki alkotmányos állapotokat visszaállította, elsöpörte Bach uralmának támaszait, nemzetboldogító rendszerükkel egyetemben.

A magyar kanczellária visszaállítása után, báró Vay Miklós kanczellár előterjesztésére, az uralkodó 1860-ban Jankovics Lászlót, Verőcze vármegye 1848-iki főispánját, nevezte ki Somogy vármegye főispánjává, kinek kinevezését egy jobb jövő hajnalaként üdvözölték a vármegyében. Az új főispán csakhamar hozzálát, hogy az alkotmányos közigazgatás ismét megkezdje működését s a Bach-rendszer alatt kinevezett hivatalnokok kezükbe vehessék a vándorbotot.

Mielőtt a tisztújító közgyűlést összehívta, a vármegye vezérférfiaival értekezletet tartott, hogy a közgyűlésen követendő eljárást megbeszélje. Az értekezleten nyilvánvalóvá vált, hogy a vármegye közönsége a jogfolytonosság alapján áll s ezért a közgyűlésen való részvételre elsősorban az 1848-iki bizottsági tagokat tekinti jogosultnak. Belátták azonban, hogy az akkor élő 1848-iki törvényhatósági bizottsági tagok száma sokkal csekélyebb, semhogy a vármegye közönségét, a közvéleményt teljes mértékben képviseljék; akként döntöttek tehát, hogy az összehívandó közgyűlésre, az 1848-iki bizottsági tagokon kívül, az összes vármegyei községek küldjenek képviselőket.

1860 decz. 20-án nyíltak még újból Somogy vármegye székhelyén: Kaposvárott, a vármegyeház kapui, melyek közel tizenkettedfél éven át zárva voltak az 1848-iki bizottsági tagok előtt. Jankovics László főispán, a ki fényes bandérium kíséretében érkezett a székvárosba, megnyitván a közgyűlést s üdvözölvén a megjelenteket, bemutatja a főispáni kinevezéséről szóló okmányt, melyet az 1848-iki tisztikar jegyzői karából a közgyűlésen jelen volt Gaal Pál olvasott fel, a kit a főispán a jegyzői teendők ideiglenes vezetésére felkért. Erre az 1848-iki bizottság egyik tagja szót kért s tagtársai nevében kijelenti, hogy az 1848-iki bizottsági tagok nem érzik magukat elég erősnek arra, hogy egymagukban képviseljék a vármegye közönségét; ezért tehát az összes jelenlevőket bizottsági tagoknak tekintik s a bekövetkezendő tisztújításig helyettes tisztikart állítanak, és Botka Antalt ügyésznek, Baan Gáspárt szolgabírónak és Bátsmegyey Jánost esküdtnek kiáltják ki. Ezután hozzáfogtak a törvényhatósági bizottmány - vagy miként akkoriban nevezték - megyei bizottmány - megalakításához. A bizottmány még aznap meg is alakult s így már 20-án meg lehetett tartani a tisztújító közgyűlést.

A főispán újból megnyitván a közgyűlést, az 1848-iki tisztikar jelenlevő tagjai benyujtották lemondásukat, mire a főispán megejti a tisztújítást. Első alispánná közfelkiáltással Mérey Józsefet, az 1848-iki I. alispánt választották meg, másodalispán Csépán Antal lett. Csépán Antal 1833 óta állott a vármegye szolgálatában, mely évben alszolgabíróvá választották. 1839-ben megvált állásától, mire a főispán táblabíróvá nevezte ki. 1846-ban újra a babócsai járás főszolgabírájává választották meg, mely állását 1849-ben, Czindery László királyi biztossága alatt is megtartotta. 1849 ápr. havában visszavonult, majd az ötvenes években szoros összeköttetést tartott fenn mindazokkal, a kik egy jobb jövő reményében a hazaszeretetet megőrizték és a lelkesedést elaludni nem engedték. 1861-ben ő is lemondott a másodalispáni tisztségről. 1867-ben a vármegye bizalma ismét őt ültette az első alispáni székbe s azóta, egész 1889-ben történt nyugalombavonultáig, lankadatlan buzgalommal szolgálta a vármegyét.

Az 1860 decz. 20-án megválasztott tisztikar többi tagjai a következők voltak: Főjegyző Zichy Antal, később, midőn a tabi kerület országgyűlési képviselőjévé választották, helyébe Gaal Alajos lépett. Főszolgabírók: Somssich Lőrincz (központi járás), Baán Gáspár (kaposvári járás), Bittó István, a későbbi miniszterelnök 537(szigetvári járás), utóbb, midőn a szigetvári választókerület országgyűlési képviselővé választotta, helyét Igmándy Benedekkel töltötték be, gróf Somssich Imre (babócsai járás), a kit szintén képviselővé választottak, minek következtében helyét báró Maithényi István foglalta el. Kozma Sándor, a későbbi főállamügyész, (marczali járás), a ki képviselővé választatván, helyébe Gaal Pál lépett, Fekete Lajos (igali járás), őt is képviselővé választották s így helyette Svastits József lett a főszolgabíró. Főügyész Leipczig Jónás (1860. évi közgy. jegyzők.).

A mint az alkotmányos tisztikar a működését megkezdte, mindenki feszült figyelemmel várta az országgyűlés egybehívását, mely egyedül volt hivatva az alkotmányos életet állandósítani, valamint a korona és a nemzet közötti kiegyezést megteremteni. Az 1861. évi ápr. 14-én kelt legfelsőbb kéziratot, mely az országgyűlést ápr. 2-ára Budára hívta egybe, a márcz. 12-én tartott bizottsági közgyűlésben hirdették ki.

A vármegye közönsége az országgyűlés összehívására vonatkozó legfelsőbb kéziratot tárgyalás alá vevén, a következő határozatot hozza: Kimondja a vármegye: 1. Miután nagy és nehéz bajaink orvoslását csak az országgyűléstől várja, a nemzet ez okból semmit se késett - a megye is -, a kegyelmes királyi meghívás folytán, részéről a követek megválasztására szükséges intézményeket megtenni, de valamint Ő a választásokat - mellőzve a K. királyi levélnek eltéréseit - tökéletesen az 1848-iki törvények alapján indította meg, úgy biztosan reményli és elvárja a megválasztandó követektől, hogy ők is az 1848-iki törvények szerint fognak az országgyűlésen alakulni. 2. Nem kételkedhetik a megye közönségének bizottmánya, hogy az így alakult országgyűlés az ősi alkotmánynak alapelveit s különösen a Sanctio Pragmatica s az abból eredő törvényeket, jelesen az 1790-iki X. törvényczikkben kimondott s újra megerősített, boldogult I. Ferencznek ausztriai császárrá lett kikiáltása alkalmával pedig ismét biztosított függetlenségét Magyarországnak fenntartani, megóvni s a felett semmi egyezkedésekbe se bocsátkozni szent és megszeghetetlen kötelességüknek ismerendik. Ennélfogva tehát: 3. a bécsi kormány által tervezett birodalmi tanácsban országgyűlésileg küldetni kívánt követeket választani semmi esetre se fognak; valamint a megye közönsége is, ha erre az országgyűlésnek mellőzésével felhivatik, ilyesmihez közreműködésével járulni sohasem fog. Egyébiránt meg van e megye közönsége arról győződve, hogy valamint az octroyrozott charta alapján tervezett birodalmi országgyűlés egy hamis és kivihetetlen theoriának gyermeke, halva született, úgy e birodalmi tanács is, mely annak csak átdolgozott újabb kiadása, életrevaló szinte nem lehet. E határozat a megválasztandó követeknek kiadatni rendeltetik.

Ez a határozat is egyik bizonyítéka a vármegye állásfoglalásának, mely az 1848-iki törvények fentartására irányult, mely teljesen megegyezett Deák Ferencz és barátai állásfoglalásával, a kik ez országgyűlésen csak egy programmot ismertek: Magyarország önállóságának megvédelmezését.

A képviselőválasztások márcz. 23-án a legnagyobb rendben folytak le vármegyeszerte. A legtöbb kerületben egyhangú volt a választás. Tabon Zichy Antal vármegyei főjegyzőt, Szilben Fekete Lajost, Nagyatádon gróf Somssich Imrét, Marczaliban Kozma Sándort, Szigetvárott Bittó Istvánt, Kaposvárott Somssich Pált, Lengyeltótiban gróf Hunyady Józsefet választották képviselővé. Csurgón pótválasztásra került a sor, melyet jún. 9-én tartottak meg s ez alkalommal Bárány Gusztávot választották meg egyhangúlag. Az 1848-iki képviselők közül egyedül Fekete Lajos ügyvédet választották meg újból, a többiek eltüntek a közszereplés teréről.

A vármegyei képviselők között Somssich Pálnak jutott a legkiválóbb szerep. Midőn az 1860 márcz. 5-iki császári pátens kibocsátása után visszautasította kinevezését a megerősített birodalmi tanácsba, majd szakítva a konzervatívokkal, Deák Ferenczhez csatlakozott, népszerűsége mindegyre növekedett. Megválasztásakor tartott beszéde rendkívül nagy hatást tett. Beszédében kifejtette, hogy az 1848-iki demokrata törvényeket fenntartani, az alkotmányos felelős kormány visszaállítását követelni szent kötelessége lesz (Millenn. Tört. X. 549. - Vasárnapi Ujság 1861. 13. 1869. 19.). Hasonlóképen nyilatkozott Bittó István s Zichy Antal is; az utóbbi főleg a Pesti Naplóba írt vezérczikkeivel jelentékenyen hozzájárult a közjogi kérdések tisztázásához. Kozma Sándor, a ki széles jogtudományi képességével vonta magára a közfigyelmet, szintén a Deák Ferencz körül csoportosuló ú. n. felirati párt tekintélyes tagja lett.

Habár az 1861-iki választások alkalmával legnagyobbrészt a Deák Ferencz 538körül csoportosuló férfiak nevei kerültek ki győztesként az urnákból, a szélső iránynak is voltak tekintélyes számú hívei, különösen a polgárság köréből, ezek Madarász Józsefet, a sárkeresztúri kerület képviselőjét és Körmendy Sándor hedrehelyi lelkészt ismerték el vezérüknek (Id. Csire István közlése).

Az országgyűlés egybehívásához fűzött remények azonban nem valósultak meg, mert tudjuk, hogy az országgyűlés aug. 22-én eredménytelenül szétoszlott. A látszólagos alkotmányosság nem volt többé fentartható és az országgyűlés feloszlatása után a vármegyei önkormányzatra került a sor.

Vay elbocsátása után gróf Forgách Antal lett a kanczellár, a kinek feladata volt az elnyomatás új rendszerének végrehajtása.

Forgách e feladatra mindenképen alkalmasnak mutatkozott. Már okt. 27-én leiratot intézett Somogy vármegye főispánjához, melyben mindennemű megyei gyűlés megtartását betiltja. A főispán okt. 31-én vette kézhez ezt a leiratot, de azért a vármegye megtartotta közgyűlését az ő elnöklete alatt. E közgyűlésből a vármegye feliratot intézett az uralkodóhoz, melyet futárral küldtek Bécsbe. A közgyűlés után a főispán beadta lemondását; példáját követte a tisztikar is, mely a vármegye közönségének szept. 28-án hozott határozata értelmében megbizatását megszüntnek tekintvén, nov. 4-én testületileg lemondott (kgy. 1557. sz.). Csupán Nagy Lajos vármegyei levéltárnok maradt meg hivatalában, a kit a vármegye közönsége a vármegyei pecsét őrzésére kért fel.

A közrend és közcsend fenntartására Csépán Antal másodalispánt kérték fel főfelügyelőnek; melléje bizottságot választottak, mely járásonként a lemondott tisztikar 1-3 tagjából állott.

Forgách kanczellár előterjesztésére az uralkodó Mérey Károlyt nevezte ki Somogy vármegye főispánjává, a ki rögtön hozzálát, hogy a lemondott tisztikar helyébe újat toborozzon. 1861 deczember havában sikerül is neki a vármegyei tisztikart, a Bach-rendszer alatt szolgált tisztviselők felhasználása mellett, összeállítani. Alispánokká Bernáth Józsefet és Kelemen Lajost, főjegyzővé Csorba Edét, majd, midőn ez a marczali járás főszolgabírói tisztét vállalta el, Folly Józsefet nevezte ki. De a kinevezett tisztikar rendkívül sok nehézséggel küzdött, mert a vármegye közönsége még nagyobb ellenszenvvel fogadta, mint a Bach-korszakbelieket. A ki tehát csak tehette, menekülni igyekezett e tövises pályától. Midőn Folly József lemondott a főjegyzői állásról, ezt egész 1863 deczember haváig nem is volt kivel betölteni. Végre Vutskits István vállalkozott rá.

E mellett a közbiztonsági viszonyok is napról-napra rosszabbodtak. 1862-ben Surdon három zsivány fényes nappal kirabolta az ottani zsidót, a nép pedig közömbösen szemlélte garázdálkodásaikat. Ugyanez évben Köttsén rabolták ki az ottani kereskedőt s az elősiető zsandárok valóságos harczot vívtak a betyárokkal (Győri Közlöny 1862. évf. 49. sz.). Ugyanez év aug. 23-án Büssüben Gyulai Gaal István földbirtokost rabolták ki (u. ott 71. sz.).

A nép s különösen a juhászok és a kanászok mindenütt összejátszottak a betyárokkal, a kikkel szemben a zsandárság tehetetlen maradt. Patkó István, a híres haramia ellen valóságos hajtóvadászatot indítottak, de mindenkor elmenekült üldözői elől, míg végre a ságvári erdőkben, az év őszén, az üldözésére küldött pandurok lelőtték (u. ott 79. sz.). 1863. év egyik estéjén Somssich Miklóst támadták meg a haramiák sörnyei kastélyában s pénzét követelték. Az öreg úr oda is adta minden pénzét, de a rablók ezzel nem elégedtek meg, hanem többet követeltek. Az egyik rabló fejszét is emelt Somssichra és balkarját eltörte (Noszlopy Tivadar i. m. 41.). A mellett, hogy a haramiák örökös rettegésben tartották a lakosságot, még a gyakori tűzesetek is megrémítették a népet, mert a tűz oka többnyire gyujtogatás volt.

Csak a hatvanas évek vége felé kezd javulni a helyzet. Midőn Majláth György foglalta el a magyar kanczellári méltóságot, egy átmeneti kormány alakult, mely hivatva volt a kiegyezést előkészíteni. Őfelsége 1865 szept. 17-én kelt elhatározásával az országgyűlést decz. 10-ére egybehíván, Somogy vármegyében nov. 29-én tartották meg a képviselőválasztásokat. Kaposvárott ismét Somssich Pált, Szigetvárott Bittó Istvánt, Tabon Zichy Antalt, Marczaliban Domaniczky Boldizsárt, Csurgón Inkey Józsefet, Lengyeltótiban Kacskovics Ignáczot, Nagyatádon gróf Somssich Imrét választották meg képviselővé. A szili kerületben azonban a pártok között kitört zavargások miatt nem lehetett a választást megtartani. 539Az 1866. évi jan. 5-ére kitűzött pótválasztáson végre Svastits Gábort választották meg Fekete Lajossal szemben.

Mielőtt az országgyűlés tanácskozásait megkezdte, a vármegyei kormányzat élére Jankovich László került, a ki 1865 nov. 30-án foglalta el ismét a főispáni széket. Jankovich főispán Csépán Antalt és Somssich Lőrinczet nevezte ki alispánokul, főjegyzővé pedig Sárközy Tituszt.

A második felelős minisztérium kinevezése után Jankovich ismét lemondott főispáni méltóságáról, de gróf Andrássy Gyula miniszterelnök előterjesztésére a király újból kinevezte.

Újból történt kinevezése után a vármegye 1867 ápr. 24-én tartotta első tisztújító közgyűlését. Az e közgyűlésen megválasztott alkotmányos tisztikar működésével új korszak veszi kezdetét a vármegye történetében.

(1526-1848.)

Mohács fordulópontot alkot a somogyvármegyei egyházak történetében is. Míg a török hadjáratokat és az ellenkirályok harczait követő pusztulás az egyházakat összes jövedelmeitől megfosztotta, addig a nyugatról elterjedt tanok vallási téren is megosztották a pártokra szakadt nemzetet.

A belháborúk következményeit elsősorban a monostorok és a nagyobb egyházi alapítványok érezték meg, melyeknek birtokai és jövedelmei az elhatalmasodó főurak közprédájává váltak. A monostorok mindegyre jobban elszegényedtek, úgy hogy nem tudták lakóikat eltartani. A török betörések, melyek évről évre ismétlődtek, csakhamar lehetetlenné tették a szerzeteseknek a monostorokban való tartózkodást, melyeknek legnagyobb része rövid idő alatt üresen állott. Azok közé, a kik az egyházi birtokok elfoglalásával legnagyobb károkat okoztak, Török Bálint, Pekri Lajos és Devecseri Csoron András, Zala vármegye főispánja tartozott. Az előbbiek a pannonhalmi főapátság tizedjövedelmeit, az utóbbi a tihanyi apátság birtokait foglalta el (Pannonh. Szt. Benedek-rend tört. XII. 161.).

Török Bálint garázdálkodásai miatt a pannonhalmi monostor közvetetlenül a királyhoz fordult panaszával, mire I. Ferdinánd király 1534 jún. 1-én megparancsolta Töröknek, hogy az 1533-ban elvett tizedért adjon a monostornak kárpótlást (Egyháztörténelmi emlékek a hitújítás korából. II. 348. 355.). Ferdinánd király azonban rá lévén utalva Török Bálint támogatására, nem léphetett fel vele szemben erélyesen, sőt mintegy kárpótlásul, 1535. júl. 26-án felhatalmazza őt, hogy a vránai perjelség birtokait (Csurgó és tartozékai) a Zrinyiektől, a kik azokat zálog czímén bírták, kiválthassa és egyúttal biztosítja őt, hogy e birtokokat ő és örökösei mindaddig megtarthatják, míg a kiváltásért fizetett összeget visszakapják.

A király pártfogása azonban nem sokat segített a főapátság helyzetén. 1534-ben Máté főapát, egyházának nagy szükségétől kényszerítve, a segösdi és a zalai kerületek fele tizedét 300 frtért bérbeadta (u. o. II. 349.). Azok az egyházi javak, a melyeket Török Bálint elfoglalt, török fogságba jutásáig megmaradtak kezében, azután azonban neje, Pempflinger Kata, 1542 szept. 10-én igéretet tett, hogy a kezében levő egyházi javakat visszaadja (u. o. IV. 94. l.).

Az egyházi birtokviszonyokra nézve rendkívül érdekes adatokat találunk az 1542. évi adóösszeírásokban, hol egyúttal fel vannak tüntetve az egyházi javak jelenlegi birlalói is, s így ez összeírásokból megtudjuk azt is, hogy kik foglalták le hatalmasul az egyházi javakat. Az I. járásban a következő egyházi birtokok vannak feltüntetve: Bessenyő és Visonta a pécsi püspöké, Kisfalu és Péterhida a babócsai plebánosé, Tarnócza a pécsi Szent András-kápolna rektoráé, Tamási, Gárdony és Szent-Márton a pécsi püspöké, Dombó és Zádor a dombói plebánosé, Okorág a pécsi káptalané, Szigethke a dombói oltár rektoráé, Istvándi a pécsi püspöké, Dobsza eredetileg a székesfehérvári őrkanonoké, jelenleg Török Bálinté, Újszentgyörgy a kálmáncsehi főesperesé, Kálmáncsehi az itteni préposté, Ági a toldi pálosoké, Viszló az itteni plebánosé, Mindszent és Zelemér az itteni plebánosé, Szerdahely és Tótváros az itteni pálosoké, Szent-Benedek, Patza a szentbenedeki prépostságé, Custos-Bárdja a székesfehérvári őrkanonoké, Szöcse a szerdahelyi főesperesé, Márczadó, Eniszd, Szend az omagi főesperesé, Tóthfalu a pécsi püspöké, Belcz a szigeti plebánosé, Gyöngyös a hedrahelyi plebánosé, Szentmárton a pécsi püspöké. A II. járásban: Marczali az itteni plebánosé, Sárd a 540kéthelyi plebánosé, Sámson a bői préposté, Komár az itteni barátoké, Falkos az itteni plebánosé, Páld a szentpéteri pálosoké, Gáthi, Udvarhely és Iváncz a csurgói főesperesé. Bélavár, Sitva, Csütörtökhely, Baráti, Felsőheresznye azelőtt a székes fehérvári káptalané, Segesd azelőtt az itteni főesperesé és Geszthenye azelőtt itteni plebánosé, az összeírás idejében az utóbbiak mind a Báthoriak birtokában voltak. Kisedde az itteni plebánosé (Egyháztört. Eml. IV. 131-142.). Ez adóösszeírás szerint az I. járásban még 70, a II. járásban pedig 57 plebános volt.

Alig néhány év mulva már óriási változást tüntetnek fel az adóösszeírások az egyházi birtokviszonyok terén. Az 1544. évi adóösszeírás szerint már csak Fajsz, Kak, Visonta, Babócsa, Izsófalva, Görgeteg, Tarnócza, Bolyhó, Heresznye, Baráthi és Marczali helységekben voltak egyházi birtokok, míg plebánosok csak Henész, Korpad, Biochu, Györgyös, Merke, Marczali, Bize, Kéthely, Berény, Bár, Nagymarót, Szabás, Komárom, Karos, Galambok, Inke, Kisszentpál, Zákány, Bélavár, Mindszent, Baráthi, Iharos és Nagyberény helységekben szerepelnek.

Még nagyobb pusztulást tüntet fel az egyházi birtokok állományában az 1545. évi összeírás, mely szerint az egyháziak közül csak Marczaliban az ottani plebánosnak, Segesden a főesperesnek, Bolyón a plebánosnak, Ivánczfalván és Gáthon a csurgói főesperesnek voltak birtokaik. 1549-ben a hódoltság területén összeírt falvak birtokosai között már csak egyedül a babócsai plebános fordul elő (dr. Iványi Béla közlése: Egyháztört. Eml. IV. 131-142. 331.).

A somogyvári apátság a mohácsi vész után sok viszontagságot szenvedett. Peregi Albert apátsága alatt Török Bálint foglalta el Somogyvárt s 1538-ban ott is tartózkodott. Török Bálint fogságbajutása után Báthori András kiszabadította az apátság javait Török örököseinek kezéből, Ferdinánd király pedig 300 forintot utalványozott a vár védelmére. Ekkor István apát állott a monostor élén, a ki már Peregi Albert előtt is szerepel az 1530-35. években somogyvári apátként.

István apát 24 hajdut fogadott a vár védelmére, e mellett minden igyekezetét arra fordította, hogy az erőszakosan elfoglalt egyházi javakat visszaszerezze. 1554-ben I. Ferdinánd király az apátságot Kecskés Farkasnak adományozta. Mivel azonban a törökök már annyira elpusztították az apátsági javakat, hogy azoknak jövedelméből az apát nem tudott volna megélni, ezért a székesfehérvári prépostsági javakat csatolta az apátsághoz. 1554-55 telén azonban Somogyvár a törökök birtokába került. A szerzetesek elmenekültek, az apátság megszünt s az 1562. évi nagyszombati zsinaton az apátságnak még fejét sem említik. A XVII. század elején a somogyvári apátság a zseliczszentjakabi apátsággal van összekapcsolva. A XVII. század második felétől kezdve csak mint czímzetes apátságot adományozzák.

A zseliczszentjakabi apátságot Szerdahelyi Dersffy Miklós özvegyétől, mint kegyúrtól, 1542-ben Martonfalvy László, a somogyvári apátság perjele nyerte el, a ki csak sok pereskedés után tudta az apátság lefoglalt javait visszaszerezni. De alig érte el czélját, a törökök menekülésre kényszerítik a szentjakabi várból. László apát 1551-ben Pannonhalmára kerül; kevéssel ezután lépéseket tett, hogy a csekélyjövedelmű zseliczi és a bakonybéli apátságokat egyesíthesse. 1561-ben kérelmet intéz eziránt az esztergomi érsekhez, ki megadja az engedélyt, de az egyesítés nem sokáig állott fenn, mert II. Mátyás király a zseliczszentjakabi apátságot 1614-ben a somogyvárival egyesítette s az egyesített apátságokat Pápay János vasvári kanonoknak adományozta (Pannonhalmi Szt. Berenedekrend tört. IV. 141-42. - XII. 249-250.). Pápay utódai már csak Zseliczszentjakab apátjai voltak. 1633 óta czímzetes, 1690 óta ismét javadalmas apátságként adományozta a király egészen a XIX. század elejéig, azóta nem töltötték be az apátságot.

A babócsai apátság birtokai a mohácsi vész utáni korszakban a Báthoriak kezére kerültek. Az 1554-55. években azonban Babócsa is török kézre kerülvén, birtokai veszendőbe mentek, az apátságról pedig megfeledkeztek. A török hódoltság után az apátságot I. Lipót király 1693-ban Bechinia Bernát Kajetán szerzetesnek adta; 1701-ben Bakich Péter szerémi püspök kapta az apátságot, a ki kísérletet tett az apátság javainak visszaszerzésére, de közel tízévi (1707-1716) fáradozása meddőnek bizonyult és Babócsa czímzetes apátság maradt (Pannonhalmi Szt. Benedekrend tör. XII. 345-47.).

1542-ben még megvoltak a vetahidai és a toldi páloskolostorok (Egyháztört. Eml. 18. 90.), bár az előbbi sokat szenvedett Török Bálint erőszakoskodásaitól, a ki a kolostor birtokait elfoglalta s azokat hívei között osztogatta szét. Kőröshegyen az 1531-25. években ferenczrendűek voltak, de nemsokára ezek is elhagyták 541az itteni kolostort. A törökök fenyegető magatartása következtében a Ferenczrend káptalanja 1546-ban elrendelte, hogy a szerzetesek költözzenek ki a hedrahelyi kolostorból (Kollányi Ferencz: A magyar ferenczrendiek a XVI. század első felében. 54. l.). Ekkor már csak a segösdi ferenczrendűek voltak a szerzetesek közül az egyedüliek, a kik a mindegyre fenyegető veszedelem közepette hűen, kitartottak ősi székházukban; de néhány év mulva nekik is menekülniök kellett.

A pannonhalmi főapát annyi viszontagságok közepette is igyekezett tizedjogának érvényt szerezni. A mohácsi vész utáni korszakban a szomszéd egyházfők még kísérletet sem tesznek tizedjogaik felélesztésére. Somogy vármegye ekkor hat tizedrovó kerületre oszlott. E kerületekben mindenki tartozott tizedet fizetni; a nemesség azonban megtagadta a tizedfizetést. Az 1563: LXX. t.-cz. ki is mondotta, hogy a nemesek a saját belső telkükről és házi kezelés alatt álló földjükről nem tartoznak tizedet fizetni.

A törökök előnyomulása és a protestáns hit terjedése következtében a főapátság somogyi tizedszedési joga valóságos Csáky-szalmája lett. Mhály főapát 1535-ben a vármegye éjszaki részén elterülő Csepelvölgy tizedét bérbeadta a lövöldi karthauziaknak; később, midőn a törökök előnyomulása következtében a tizedjövedelem megcsappant, az apátság akként igyekezett biztosítani a tizedjövedelmeket, hogy azokat befolyásos főuraknak adta bérbe. Mártonfalvy Imre deák, főapátsági dézsmáló, 1558 júl. 5-én a somogyi tizedet Zrinyi Miklós tárnokmesternek adta bérbe (Pannonhalmi Szt. Benedekrend tört. IV. 708.). Utóbb, 1560 máj. 26-án, Tahy Ferencz főlovászmester vette bérbe a somogymegyei tizedet, mely alkalommal László főapát a korábban kikötött bért, tekintettel a zavaros viszonyokra, 32 frtra szállította le (u. o. IV. 708.). Fejérkövy István pannonhalmi kormányzó 1578-ban, főapátsága idejére, bérbeadta Perneszi András somogymegyei birtokosnak a saját jószágaiból szedhető tizedet évi 10 frtért, de Bolhás faluját továbbra is mentesíti a dézsmafizetés alól (u. o. IV. 727.). 1612-ben gróf Zrinyi Miklós, a szigetvári hős unokája, kinek neje Báthori leány volt, hogy a Báthoriak után öröklött jogát fentartsa, bérbevette Himmelreich apáttól az egykor a Báthori családtól bírt falvakban szedetni szokott tizedjövedelmeket (u. o.).

A hódoltság alatt, 1632-ben, egyesek ismét megtagadták a tizedet, mire II. Ferdinánd király meghagyta Sárkány István kiskomáromi kapitánynak, hogy szükség esetén katonai erővel is legyen segítségére a főapátság vezetőjének jogos tizedei beszedésénél. Ekkor azonban a főapátságnak váratlanul újabb nehézségei támadtak. Jakusich György veszprémi püspök ugyanis Somogy vármegye területén egyes helységekben lefoglaltatta a főapátnak járó tizedeket, mely miatt Pálffy Mátyás főapát 1641-ben panaszt emelt az esztergomi érseknél, mire Lósy érsek őt megidézi (u. o. IV. 793.). 1647-ben Magger Placzid főapát összeiratta a vármegye összes helységeit, a melyek a portyázó törökök miatt kivétel nélkül készpénzben rótták le tartozásukat, a dézsmaszedő azonban a Szigetvár környéki falvakat nem tudta megközelíteni.

Gencsy Egyed főapát házikezelésbe akarta átvenni a tizedeket, vagyis a saját embereivel akarta a tizedet beszedetni. Diener Benedek dömölki apát előbb Légrádra rendelte a tizedet, majd Szentgrótot tűzte ki e czélra. A török hódoltság alatt bántatlanul, szabadon gyakorolta a pannonhalmi főapátság tizedszedési jogát; de alig szabadult fel a vármegye a másfélszázados iga alól, a kamara tiszttartói a háború szükségleteire lefoglalták az összes dézsmát. Rumer Márton főapát (1689-1693) sűrűn küldte képviselőit a neoacquisitica comissio elé, hogy benyújtott bizonyítékai alapján jogos tizedeinek visszatérítését követeljék. Hosszas utánjárás után elért annyit, hogy a lefoglalt tizedek felét visszakapta, másik felét azonban a kincstár továbbra is megtartotta (u. o. IV. 114-115.). A mint a főapátság a kamarával nagynehezen kiegyezett, Sankó Miklóssal gyűlt meg a baja, a ki előbb a jobbágyoktól beszolgáltatott tizedet foglalta le, majd megtagadta a tized beszolgáltatását, mire a főapátság karhatalmat kért a tized beszedéséhez.

Huyn gróf szigetvári parancsnok Kaposvárról 10 muskétást és néhány huszárt adott segítségül a tizedszedést végző Höcher Ernő kaposvári kir. tiszttartónak, a ki a vele együtt két helyen megjelenő Godfrid benedekrendű szerzetessel együtt csak a karhatalom segítsége mellett tudta a beszedett gabonatizedet elszállítani. A vármegyei nemesség panaszára Lipót király 1700 júl. 26-án kelt leiratával figyelmezteti a főapátot, hogy erőszakos fellépéstől tartózkodjék és esetleges jogainak érvényesítését keresse a törvényes hatóságoknál. E királyi leirat azonban 542túllőtt a czélon, mert a nemesség ettől kezdve a jobbágyokat is a tized visszatartására kényszerítette, majd a tizedszedők által követelt törvénytelen szállítások miatt perrel támadta meg az apátságot. Az 1708. évi labancz-országgyűlésen a rendek által előterjesztett sérelmek között is ott szerepel a somogyi tized ügye, melynek rendezése azonban a szatmári békekötés utáni korszakra maradt (Pannonhalmi Szent Benedekr. T. IV. 130-131., 793., 873.).

A mily arányban a katholikus hit szolgái egymás után elhagyták őrhelyeiket, oly arányban hódított tért az újított hit Somogy vármegye területén. Első hívei a vármegye főúri birtokosai sorából kerültek ki. Az új hit első követői közé tartozott Enyingi Török Bálint, a ki 1523-ban vette nőül Mária királyné udvarhölgyét, Pempflinger Katalint, a ki lutheránus érzületeiről volt ismeretes, s a ki férjét az újított hit tanainak megnyervén, annak elsőrangú pártfogója lett s az újított hitet az összes birtokain élő jobbágyok között hathatósan terjesztette.

Az elsők között, a ki a Dunán túl Luther Márton tanait terjesztette, volt Bálint pap, a ki 1531-ben szintén a Török Bálint földesúri hatósága alá tartozó Pápán, majd az 1531-1536. években a többi földesúri joga alá tartozó községekben működött, míg végre 1536-ban Török Bálint Debreczenbe vitte lelkészül.

A hagyomány Dévai Biró Mátyást tartja Dunántúl reformátorának, a ki 1537-ben Melanchthon levelével megjelent Nádasdy Tamásnál, kinek a Balaton mellékén fekvő birtokain terjesztette az új hitet. Dévai Biró Márton viszont az 1538-1541. években terjesztette az új hit tanait, mert 1541-ben kibujdosott Németországba, honnan csak György brandenburgi őrgróf halála után tért haza, de ekkor már Kálvin szellemében tanított s 1545-ben a debreczeni lelkészi állást foglalta el (Thury Etele: A dunántúli ref. egyházkerület tört. I. 9-16. - Balogh: A Magyar Prot. Egyh. Tört. 35.).

A veszprémi püspökség területén könnyen terjeszthette Dévai az új vallás tanait, mert a veszprémi püspök, Kecseti Márton, a ki az 1529-1549. években állott az egyházmegye élén, maga is rokonszenvezett az új tanokkal, sőt 1545-ben székhelyéről eltávozván, nőül vette Homonnai Drugeth Antal leányát. Török Bálinton kívül a Batthyány család is hathatósan terjesztette az új hit tanait a vármegye éjszaknyugati részében elterülő birtokain.

Tóth Ferencz szerint Somogy reformátorai e megye szülötteiből kerültek ki. Így Melius Péter, a későbbi debreczeni református lelkész, Horhiban született s mint Kopácsi, itt kezdte pályáját (Magyar és Erd. orsz. prot. ekl. tört. 31.). Az első közvetlen adat azonban csak 1545-ből maradt reánk. Eszéky Imre, Tolna reformátora, a ki 1545-ben tért vissza Wittenbergából, az ottani egyetemről, Tolnából egyenesen Kálmáncsehibe ment, mely akkoriban egyike volt a vármegye legnépesebb és legjelentékenyebb helységeinek. Eszéky Imre másfél hónapon át hirdette az Isten igéjét Kálmáncsehiben. Az új hit tanának többek között megnyerte Endericus Mátét is, a ki ott iskolatanító volt s a ki a páduai egyetemet hallgatta.

A legmélyebb nyomot azonban a somogyi földön Szegedi Kiss István működése hagyta. Szegedi Kiss István 1554-től kezdve Laskón lelkészkedett, honnan, 1558-ban Kálmáncsehibe ment lelkésznek. Ettől kezdve Kálmáncsehi lett Szegedi Kiss István reformátori működésének a középpontja. Szoros barátságot tartott fenn Horváth Márk szigetvári kapitánynyal, a ki katonáit elküldötte hozzá, hogy prédikáczióit meghallgassák, sőt Perneszi Farkas babócsai kapitány meghívására Babócsára is elment, hogy ott a katonáknak is hirdesse az evangéliumot (Balogh i. m. 93. - Földváry László: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. I. 71.).

1561-ben azonban e reformátori működésnek váratlanul vége szakadt. A kaposvári bég megharagudván a kálmáncsehiekre, a kik elmulasztották neki a szokásos ajandékokkal kedveskedni, hirtelen a helységre tört, Szegedi Kiss Istvánt elfogta és magával hurczolta Kaposvárra. Hasztalan rimánkodtak a kálmáncsehiek szabadonbocsátása érdekében, mert csak 1562-ben nyerte vissza szabadságát, 1200 frt váltságdíj lefizetése mellett (Balogh i. m. 46).

Szegedi Kiss István ekkor Kálmáncsehibe tért vissza; de már az 1563. év husvétját megelőző napokban Ráczkevére költözött át, hol 1572 máj. 2-án bekövetkezett haláláig lelkészkedett.

545Szegedi Kiss István kálmáncsehi lelkészkedése alatt szervezkedtek a somogyi református egyházak, melyeknek egy része, a Kapos-folyótól délre és a Rinyától keletre eső területen, a felsőbaranyai egyházmegyéhez csatlakozott (Thury Etele i. m. I. 34. - Földváry L. i. m. I. 79.). Ezt az egyházmegyét, mely a dunamelléki egyházkerülethez tartozott, a herczegszőllősi zsinaton elfogadott kánonok szerint igazgatták.

Azokat az egyházakat, a melyek a későbbi dunántúli egyházkerülethez tartoztak, az 1618. évi nov. 1-3. tartott szentlőrinczi zsinaton osztották be egyházmegyékbe. E beosztás szerint Somogy vármegyének a Kapostól éjszakra és a Rinyától nyugatra eső része az alábbi két egyházmegyéhez tartozott: I. Veszprémi egyházmegye: Fokszabadi, Hidvég, Kiliti, Nagy-Berény, Nágocs. II. Kiskomáromi egyházmegye: Aszaló, Csokonya, Csököly, Csurgó, Gadács, Galambok, Gige, Gölle, Hetes, Juta, Kiskomár, Látrány, Mérő, Mocsolád, Nagybajom, Sámsond, Segesd, Szentmárton (Szilvásszentmárton), Tab, Tapsony, Újlak (Thury E. i. m. 169-171. Ezt az egyházmegyét nevezték belsősomogyi egyházmegyének, megkülönböztetésül a külsősomogyitól, mely a dunamelléki egyházkerülethez tartozott.

A dunántúli egyházkerület 1629. évi márcz. 17-én Körmenden tartott zsinatáról a külsősomogyi egyházmegyében levő összes lelkészek hiányoztak, a jegyzőkönyv szerint, mert hódoltsági területen lévén, nem jelenhettek meg (Thury i. m. I. 229.). Pedig távolmaradásuk egészen más okra vezethető vissza. Ugyanez évben tartotta ugyanis a dunamelléki egyházkerület zsinatát Patán, Simándi Bodó Mihály ev. ref. püspök (1626-1631) elnöklete alatt. Ezen a zsinaton megjelentek a somogymegyei predikátorok nevében, a nágócsi, csepeli, karádi, kapolyi és herényi lelkészek s a többi lelkésztársaik megbízásából arra kérték a zsinatot, hogy a Somogy vármegyének éjszakkeleti negyedében működő lelkészeket a dunamelléki egyházkerülethez csatolják. A zsinat nem utasította el őket, hanem az egyházkerületek között már korábban kötött megegyezés értelmében, felszólítást intézett hozzájuk, hogy előbb a dunántúli egyházkerülettel hozzák rendbe ügyüket, azután tárgyalás alá veendik kérelmüket (Földváry L. i. m. I. 95.).

Simándi Bodó Mihály, a dunamelléki egyházkerület püspöke, mindamellett híven értesítette Kanizsai Pálffy Jánost, a dunántúli egyházkerület püspökét, a történtekről, a ki azonban folyton halasztotta a választ Simándi levelére, míg a somogyi lelkészek végre türelmüket vesztve, elmentek Ráczkevibe Simándihoz, hol a küldöttek sírva panaszolták "az Isten nyájának sok egyenetlenségeit és azon nyájak körül vigyázó pásztorok sokszoros sóhajtásukat és könyörögtek, hogy viselne gondot róluk" (Földváry László I. 95.).

Hogy a somogyi prédikátorok a dunamelléki egyházkerülethez akartak csatlakozni, annak az volt az oka, mert a dunamelléki egyházkerület predikátorai a török vezérektől kiállított védlevelekkel bírtak, hogy senki se háborgassa őket tisztükben. E védlevelek oltalma alatt a hódoltság különböző helyein tarthatták a predikátorok zsinataikat, de török véduruk otthonukban sem engedte őket büntetlenül bántalmazni (Földváry i. m. I. 97.). Ez volt a török portyázásoknak kitett s minden oldalról védtelen helyzetben nyomorgó somogyi prédikátorok elhatározásának döntő tényezője.

Végre Kanizsai Pálffy János 1629 aug. 29-én kelt levelével átengedte a somogyi lelkészeket, a fokszabadi egyház kivételével. Simándi erre köszönőlevelet intézett Kanizsai Pálffy Jánoshoz, a melyben egyúttal férfias nyíltsággal hárít el magáról minden gyanut, mintha a somogyi egyházaknak a dunamelléki egyházkerülethez való csatlakozása az ő kezdeményezésére volna visszavezethető (Földváry i. m. I. 105.).

Simándi az újonnan csatlakozott egyházakhoz 1629 nov. 23-án intézett levelet, a melyben meghagyja nekik, hogy míg ő meglátogatja a somogyi traktust, addig Gyarmati Mártonra bízza a somogyi egyházmegye ügyeit.

Az 1630 ápr. 6-án Keviben tartott zsinaton 17 prédikátor fogadott engedelmességet. Az elmaradottak a következő (1631) évben Vecsén tartott zsinaton jelentek meg.

Midőn Kanizsai Pálffy János Kiskomáromba került lelkésznek, főgondoskodása a somogyi egyházak ügyeinek rendezése volt. Méltán tartott attól, hogy a példa ragadós lesz s hogy a többi somogyi lelkészek is el fognak kívánkozni a dunántúli egyházkerületből. De e mellett nagy volt a fegyelmetlenség is. Fájdalommal tapasztalta - úgymond -, hogy ezek részint a török uralom alatt levő 546helyzetük miatt, részint más okokból nincsenek úgy odanőve az egyház testéhez, mint kellene, s ennélfogva nincs meg bennük az együvétartozás érzete, nincs függés (fegyelem), mely miatt a rend a somogyi egyházakban felbomlott.

A fennálló bajok orvoslása végett 1634 jún. 7-ére Kis-Komáromba zsinatot hirdetett, a melyen, kívüle, a csurgói, ötvösi, újlaki, szomajomi, mérői (Kaposmérő), hedrahelyi, kisbajomi, szentbenedeki, gigei, sávolyi, karosi, gelsei, (ágostai hitv.), galamboki, hetesi, egresi, aszalói és a szentmiklósi lelkészek vettek részt, míg a jegyzőkönyv szerint a csoknyai, jádi, lábodi, visontai, korpádi, sámsoni és görgetegi lelkészek távol voltak (Thúry E. i. m. I. 284.).

A kiskomáromi zsinat jegyzőkönyveiben többek között azt olvassuk, hogy a mérőiek igen pápistás emberek voltak s hogy az egész Somogy vármegye területén nincs rosszabb lelkészlak, mint ott.

A lelkészek között nem volt fegyelem. Sokan részegeskedtek s az egyházi büntetés elkerülése végett rendesen átmentek az alsóbaranyai egyházmegye területére. Evégből Kanizsai Pálffy János 1635-ben megkeresést intézett Petri Szücs György laskói lelkész, alsóbaranyai püspökhöz, a melyben részletesen elősorolja a tapasztalt visszaéléseket s egyúttal figyelmezteti püspöktársát, hogy az 1576. évi herczegszőllősi zsinat 24 czikkét kölcsönösen tartsák be.

1636-ban ismét egyházkerületi zsinat volt Kiskomáromban, a melyen 19 somogyi lelkész volt jelen, a jádi egyházba ekkor felavatott Simonfalvi Pállal együtt. Jelen volt még az evangélikus lelkész is Marczaliból, a kit a jelenlevők áttérésre akartak bírni, de eredménytelenül (Thury E. I. 290.).

Az 1657 máj. 24-25-én Pápán tartott egyházkerületi zsinat jegyzőkönyvei szerint a dunántúli egyházkerület még 132 anyaegyházat számlált és Somogy vármegyének az a része, mely a dunántúli egyházkerülethez tartozott, a kiskomáromi egyházmegyét alkotta, melynek 31 anyaegyháza volt: ú. m. Galambok, Csököl, Kiskomárom (ma Zala), Csurgó, Ujudvar, Szenta, Inka, Nemesdéd, Vid, Marczali, Böhönye, Kutas, Gige, Szentbenedek, Szomajom, Kaposmérő, Jád, Hetes, Csoknya, Szentmiklós, Somodor, Egres, Szabás, Segesd, Nagybajom, Tapsony, Komárváros (Zala), Récse (Zala), Lábod, Aszaló, Szabás (Thury Etele i. m. I. 339.). A vármegyének ama részében, mely a dunamelléki református egyházkerülethez tartozott, két egyházmegye állott fenn a XVIII. században: a sümegi (somogyi) és a felsőbaranyai.

A somogyi szeniorátus az 1652. évi egyházkerületi ülésen már végleg szervezve volt. Ekkor a következő egyházak alkották a szeniorátust: Ürög (Ireg, Tolna várm.), Hékut (Tolna), Ősi (Tolna), Tab, Kapoly, Nágocs, Gadács, Gölye, Büsü, Karád, Tur, Csehi, Látrány, Csepel, Szólád, Kőröshegy, Bálványos, Endréd, Kiliti, Ádánd, Berény, Hidvég, Nyék, Horhi, Nyilas.

Az említetteken kívül az 1629-1685. években még a következők virágoztak: Fokszabadi (ma Veszprém), Jut, Ságvár, Som, Őszöd, Bábony, Mocsolád, Kazsok, Teleki, Igal, Szemeder, Köttse, Tótkeszi (Tolna m.), Kánya (Tolna) és Felegres. Ezek közül Fokszabadi, Kiliti, Jut, Ádánd, Faluhidvég, Városhidvég, Endréd, Ságvár, Som, Berény, Kőröshegy, Szárszó, Öszöd, Csepel, Szolád, Bálványos, Bábony, Látrány, Túr, Nágocs, Mocsolád, Kazsok, Büssü és Ireg ma is megvannak, Teleki ma leányegyház. Ellenben Csehi, Karád, Nyilas, Igal, Gadács, Somodor, Szemes, Köttse, Tab elpusztultak.

A felsőbaranyai szeniorátushoz az 1626-1686. évek közé eső korszakban a következő helységek tartoztak: Korpád, Kadarkút, Lábod, Szentkirály (Rinyaszentkirály), Görgeteg, Diós, Visonta, Homokszentgyörgy, Széplak, Kámány, Viszló, Csertő, Újnép (Rinyaujnép), Újlak (Rinyaujlak), Csokonya (Erdőcsokonya), Kálmáncsa, Apáti (Somogyapáti), Csertő, Poklosi, Basal, Merenye, Pata, Czegléd, Tótszentgyörgy, Mölvány, Nagydobsza, Kisdobsza, Istvándi, Hobol, Babócsa, Tarnócza, Pettend, Gyöngyösmellék, Bürüs, Darány, Komlósd, Pályi, Magyarújfalu, Zádor, Drávafok, Markócz. Ezek közül: Szentkirály, Újnép, Újlak, Poklosi, Basal, Csertő, Markócz, Mölvány ma leányegyházak, míg Babócsa, Tarnócza, Pályi, Szigetvár, Czegléd, Kámány, Széplak és Diós megszüntek, illetőleg elpusztultak (Földváry László i. m. I. k.).

A XVII. században a vármegye területén fennállott ágostai evangélikus egyházakról egy 1661-ben készült összeírás nyujt tájékozást. Ezt az összeírást Musay Gergely dunántúli ágost. hitv. ev. püspök állította egybe. Az egyes szeniorátusok az illető esperesek neve után vannak elnevezve. Zvonarics Sámuel esperes szeniorátussága 547alá tartozott Koppány. A többi somogyi ágost. ev. egyházak Deselvicz István esperes alá tartoztak, a kinek szeniorátussága 17 egyházra terjedt ki. Ezek a következők voltak: Légrád (Zala m.), Surd, Zákány, Szent-Király (Porrogszentkirály), Udvarhely (Somogyudvarhely), Berény (Iharosberény), Tarány, Ötvös, Gerse, Hahót, Söjtör, Nemes-Apáti, Pácza (Pacza), Eszterény, Becze, az utóbbi hét Zalában (Magyar Protestáns Egyházt. Adattár IV. 97.).

Szemben a protestáns hit térfoglalásával, a XVII. század elején alig volt kath. lelkész a vármegye területén, de azért voltak helységek, a hol a lakosok megmaradtak a kath. hiten, de nem volt plebánosuk. Az általános lelkészhiányon a szerzetesek igyekeztek segíteni. Ezek közül elsősorban a ferenczrendiek működtek önfeláldozó buzgósággal. Nyomaikba a jezsuiták léptek. Szigetvár mellett, Turbékon, 1633-ban egy Vidacs István nevű kath. pap telepedett le a zágrábi püspök kiküldöttjeként. Vaskán egy Petrovics György nevű licentiatus végezte a lelkészi teendőket.

A licentiátusi állásokat az 1629-iki zsinat szervezte, megengedvén nekik bizonyos lelkészi teendők végzését. Csak annyit kívántak meg tőlük, hogy nőtlenek, jámbor életűek legyenek és valamit tanultak légyen.

Petrovics György azonban 1640-ben a vele együtt Vaskán tartózkodó Fülöp nevű szerzetessel a kálvinista hitre tért át, mire Vaska és Szentmárton (mai Felsőszentmárton) községek lakosai is áttértek. Ez ügy megvizsgálására Vidacs István Vaskára ment; de a község lakosai feljelentették, hogy a török birodalom ellen dolgozik. A törökök vizsgálatot indítottak ellene, börtönbe vetették, lakásán mindent feldúltak s megtalálván nála Vuskovits Benedek zágrábi püspök levelét, a szigetvári kajmakám karóbahúzásra ítélte. A halálbüntetéstől csak úgy menekült meg, hogy Bislin aga kegyelemre ajánlotta őt, mert már hétévi ottani tartózkokodása alatt ellene semmi panasz sem merült fel. A Szigetvárott lakó keresztények gyűjtést indítottak maguk között, hogy a 100 márka váltságdíjat előteremtsék, mire Vidacs István visszanyerte szabadságát (Németh Béla i. m. 303.).

A törökök kiűzetése után, 1687-ben, a ferenczrendűek voltak az elsők, a kik visszatértek ősi segesdi kolostorukba, mely teljesen romban hevert. Csakhamar hozzáfogtak kolostoruk felépítéséhez, 1703-ban már ismét fennállott, de 1703-1709. években ismét elpusztult.

A jezsuiták 1700 táján telepedtek le Szigetvárott. 1700 máj. 7-én Treflinger és Larber Károly jezsuita páterek voltak itt, a kiknek már ekkor szándékuk volt a raktár gyanánt szolgáló török mecsetet a kincstártól megszerezni, melynek átalakítására 600 forintot helyeztek kilátásba. A jezsuiták 1710-ben távoztak el Szigetvárról, minek következtében vita támadt Szigetvár egyházi hovatartozandósága miatt.

A szabadságharcz végén, midőn 1710-ben a jezsuiták elkerültek Szigetről, a pécsi püspök Glavanits Sebestyén pécsi kanonokot küldte Szigetvárra, a ki féléven át egymagában végezte a plebánia teendőit, majd 1711-ben báró Zehentner Károly Józsefet nevezte ki Szigetvár plebánosává, kit azonban a hívek nem akartak befogadni, úgy hogy a várparancsnok kénytelen volt a plebániaépület és a templom ajtóit betöretni, hogy a plebánost hivatalába beiktathassa. Zehentner plebános azonban oly kicsapongó élet élt, hogy Nesselrode Ferencz pécsi püspök, több hívő panaszára, kénytelen volt őt plebániájától megfosztani s helyébe Fischer József Venczelt nevezte ki.

Zehentner azonban hatalmas pártfogókat talált az ottani kamarai tisztviselőkben, a kik a templomot bezárták s mikor Kapucsy György pécsi kanonok Fischert a plebániába be akarta iktatni, kénytelen volt a templom ajtaját betöretni. E közben a budai kamarai prefektus aziránt tett előterjesztést, hogy Szigetvárt vegyék ki a pécsi püspökség hatósága alól és csatolják a veszprémihez. Báró Volkra János veszprémi püspök is pártfogásba vette Zehentnert, megigérte neki, hogy a plebániába visszahelyezi, mire maga Zehentner is aziránt folyamodott, hogy Szigetvárt vegyék ki a pécsi püspöki hatóság alól és csatolják a veszprémihez.

Nesselrode pécsi püspök, midőn hívására Zehentner nem jelent meg Pécsett, karhatalommal kísértette székhelyére; ez Szigetvárott a nép között oly forrongást okozott, hogy 1717-ben, a várparancsnoknak adott utasítás szerint, még két század katonaságot kellett kirendelni a nép fékentartására.

Zehentner népszerűsége mindegyre növekedett Szigetvárott. Maga a városi tanács adott be kérelmet a községnek a veszprémi püspökséghez leendő csatolása 548iránt. A szigetváriak az anyagi áldozatoktól sem riadtak vissza, csakhogy czéljukat elérjék. A kamarai tisztviselőket megvesztegették, ügynököket fogadtak, hogy Bécsben kedvező eredményt járjanak ki, de mindez hiábavaló volt, mert Nesselrode pécsi püspök közbevetette magát s így a község a pécsi püspökség hatósága alatt maradt. A szigetváriak kénytelenek voltak a püspöktől kinevezett plebánost hivatalába beiktatni, míg viszont Zehentner megtartotta a vaskaszentmártoni apátságot (Németh Béla i. m. 341.).

Míg a harcz Szigetvár hovatartozása kérdésében egy évtizeden át dúlt, azalatt a ferenczrendűek egész csendben letelepedtek Szigetvárott és megkezdték áldásos tevékenységüket. A ferenczrendűeket gróf Vechi Gábor, Szigetvár első parancsnoka telepítette le. A régi város keleti oldalán levő török moseát kapták egy nagyobb földterülettel s az ott levő török házakban foglaltak lakást. 1712-ben megerősítették őket az eddig élvezett járandóságaikban, mely naponkénti katonai kenyérilletményből és évenként 100 frt készpénzből állott (Németh Béla i. m. 319.).

A szatmári békekötés utáni korszakban ismét előtérbe lép a pannonhalmi főapátság tizedügye. A főapátság a XVII. század vége felé Kaposvárott székházat építtetett, hogy a plebánosnak, a somogyi dézsmafelügyelőnek és a majorság kezelőjének alkalmas lakhelyet biztosítson. A majorság rendeltetése a természetben beszolgáltatott dézsma befogadása volt (Pannonhalmi Szent Benedekr. Tört. IV. 475.).

Göncz Celestin főapát, a kit 1709 május 10-én választottak meg, nyomban megválasztása után megkezdte a harczot a somogyi nemesek ellen, a kik szabadulni igyekeztek a főapátságnak fizetendő tizedtől (u. o. V. 17.). Somogy vármegye az 1710 május 10-én tartott közgyűlésében elrendelte, hogy a főapátságnak senki tizedet ne szolgáltasson. E határozat ellen azonban Laucsics Bonifácz jószágkormányzó a pécsi káptalan előtt nyomban tiltakozott, mire az alispán csak a kistized (hajdina, kukoricza stb.) beszállítását tiltja el, míg a nagytized beszolgáltatását megparancsolja a jobbágyoknak (u. o. V. 186.).

A vármegye és a főapátság között folyó tizedperben 1717-ben a vármegyének sikerült perújító parancsot kieszközölnie III. Károly királytól, mire a vármegye a máj. 28-án Nagybajomban tartott közgyűléséből gróf Nádasdy főispánt, Madarász alispánt, Sankó Miklós táblabírót és Niczky György főjegyzőt küldte fel Pozsonyba a jún. 14-én megindítandó újrafelvételi tárgyalásokra. A per még 1726-ban is folyt; végre is a vármegye küldötteinek sikerült a nádor előtt a pannonhalmi, főapátsággal decz. 13-án egyezségre lépni, melyet a főjegyző az 1727. évi febr. 11-én Tapsonyban tartott közgyűlésen mutatott be (Baranyai Béla adatai).

1726-ban maga a vármegye vette bérbe a főapátsági tizedet, 6500 forintért. Ez az állapot megmaradt a XVIII. század végéig. A pannonhalmi Szent Benedekrendnek II. József császár rendeletére történt feloszlatása alkalmával a rend jövedelmeinek összeírásakor, a somogyi tized a 6500 forint bérletnek megfelelő 144.444 frt 26 2/3 kr. tőkével szerepel (Pannonhalmi Szt. Benedekr. Tört. V. 716.)

A szatmári békekötés után teljes erővel megindult a kath. egyház újjászervezése Somogy vármegye területén. A középkorban keletkezett plebániákat visszaállítják, számos új egyház alakul s egyúttal megindul a térítés munkája is.

Az egyház, a kormányhatóságoktól támogatva, több templomot foglal vissza a kálvinistáktól s egyes helységek lakosait sikerül ismét visszatéríteni a kath. egyházba, úgy hogy a XVIII. század végén a kath. hit már túlsúlyra jut Somogy vármegyében is.

Jelenleg a vármegye területe egyházi tekintetben a veszprémi és a pécsi püspökségek között oszlik meg.

A veszprémi püspökség egyházi főhatósága alá eső terület két főesperességre, a somogyira és segösdire oszlik. Az egyes főesperességek alá a következő plebániák tartoznak:

I. Somogyi főesperesség. 1. Ságvári alesperességi kerület: Ádánd (alapíttatott 1853), Balatonendréd (helyreállíttatott 1744), Kiliti (helyr. 1794), Kőröshegy (alap. 1759), Nagyberény (helyr. 1746), Ságvár (alap. 1806), Tab (alap. 1759), Zamárdi (helyr. 1785), 2. Karádi alesperességi kerület: Andocs (helyr. 1717), Kapoly (helyr. 1785), Karád (helyr. 1705), Látrány (alap. 1746), Miklósi (helyr. 1791), Nágocs (alap. 1783), Szólád (helyr. 1744), Törökkoppány (alap. 1770). 3. Somogyvári alesperességi kerület: Buzsák (helyr. 1748), Gamás (helyr. 1771), Geszti (alap. 1788), Lengyeltóti (alap. 1702), Osztopán (helyr. 1788), Öreglak (helyr. 1788), Somogyvár (alap. 1704), Szőllősgyörök (alap. 1704). 4. Igali alesperességi 549kerület: Attala (alap. 1722), Gölle (alap. 1711), Igal (helyr. 1685), Kercseliget (alap. 1746), Kisbárapáti (helyr. 1743), Mernye (helyr. 1724), Mosdós (alap. 1834), Somogyacsa (alap. 1788), Somogyszil (alap. 1726). 5. Kaposvári alesperességi kerület: Bőszénfa (alap. 1781), Hetes (visszaállítva 1769), Kaposszentbenedek (alap. 1777), Kaposvár (alap. 1718), Szentbalázs (helyr. 1739), Taszár (alap. 1747), Toponár (alap. 1818), Zseliczkislak (alap. 1901).

II. Segösdi főesperesség. 1. Marczali alesperességi kerület: Balatonberény (alap. 1903), Csákány (1788), Kéthely (helyr. 1719), Marczali (helyr. 1722), Mesztegnyő (helyr. 1806), Somogyfajsz (helyr. 1754), Somogysámson (helyr. 1747), Tótszentpál (helyr. 1719), Vörs (helyr. 1720). 2. Segösdi alesperességi kerület: Böhönye (alap. 1905), Felsősegesd (helyr. 1734), Kutas (alap. 1788), Nagybajom (helyr. 1716), Nagyszakácsi (alap. 1873), Nemesvid (helyr. 1755), Somogyszob (helyr. 1784), Tapsony (helyr. 1723). 3. Csökölyi alesperességi kerület: Barcs (alap. 1808), Csököly (helyr. 1718), Kadarkút (helyr. 1788), Németlad (helyr. 1748), Németújfalu (alap. 1803), Somogyhárságy (alap. 1781), Szulok (alap. 1767), Babócsa (alap. 1723), Erdőcsokonya (helyr. 1749), Görgeteg (alap. 1860), Háromfa (alap. 1875), Nagyatád (alap. 1720), Tarany (alap. 1767), Vízvár (helyr. 1855). 4. Csurgói alesperességi kerület: Berzencze (helyr. 1708), Csurgó (alap. 1722), Gyékényes (alap. 1788), Iharos (helyr. 1755), Miháld (helyr. 1760), Somogyszentmiklós (helyr. 1788), Zákány (helyr. 1772).

A vármegye területének az a része, mely a pécsi püspökség egyházi főhatósága alá tartozik, a székesegyházi főesperességbe van beosztva. Ennek egyik alesperességi kerülete a szigetvári, a melyhez Somogyból a következő plebániák tartoznak: Felsőszentmárton (alap. 1789), Lakócsa (alap. 1717), Mozsgó (alap. 1750), Szentlászló (alap. 1821) és Szigetvár (alap. 1696).

A vármegyei református egyház történetét, a XVII. század végétől kezdve, egészen II. József türelmi rendeletének kibocsátásáig szakadatlan küzdelem jellemzi. A protestáns lelkészek üldözése a Zrinyi-Frangepán-Nádasdi-féle összeesküvések felfedezése után vette kezdetét.

Szelepcsényi György esztergomi érsek, hogy a protestánsokat papjaiktól megfoszsza, 1674-ben az összes lelkészeket és tanítókat, az alatt az ürügy alatt, hogy a felkelésben résztvettek és a törökök győzelméért imádkoztak, 1673-74-ben, az elnöklete alatt Pozsonyban székelő rendkívüli bíróság (iudicium delegatum extraordinarium) elé idézte.

Noha Somogy vármegye egész területe a hódoltsághoz tartozott, az itt működő lelkészek közül Garami Jánost Fokszabadiból, Bölyei Jánost ugyancsak Fokszabadiból, Büy Pétert Kilitiből, egy Sz. kezdőbetűs prédikátort Ádándból, egy ismeretlen nevűt Hídvégről, Szántó Miklóst Juthról, Reyci Andrást Dobraviából szintén Pozsonyba idézték (Fáldváry L. i. m. I. 210.). A megidézettek egy része meg is jelent, a másik része azonban a közeli török erősség oltalma alá menekült.

A míg a vármegye a török hódoltsághoz tartozott, addig a protestánsok vallásgyakorlatukban nem voltak háborgatva. A törökök kiűzetése után azonban, mialatt a vármegye a Kolonics-féle kormányrendszer alá került, a kamarai hivatalnokok között az az elv kapott lábra, hogy a protestánsok Magyarországnak csak abban a részében nyertek szabad vallásgyakorlatot, mely 1681-ben tényleg I. Lipót király uralma alatt volt; tehát Somogyban, mely csak 1681 után került Lipót király uralma alá, csak a kath. vallást volt szabad gyakorolni.

Ez elvnek az érvényesítését azonban megakadályozta II. Rákóczi Ferencz szabadságharczának kitörése, mely az egész Kolonics-féle kormányrendszert halomra döntötte.

A protestánsoknak szabad vallásgyakorlatukban való háborgatása Somogy vármegye területén tulajdonképen 1717-ben veszi kezdetét. Erről egy Kis Mihály nevű segesdi jobbágy 1721-ben a pesti comissio előtt hit alatt a következőket vallotta: "hallotta az öregektől és a mióta csak emlékezik életének idejére, sohasem tudta, hogy Tapsonyban, Böhönyén, Nemesdéden, Inkén, Csurgón, Segesden, Korpádon, Kisbajomban, Kutason, Gigében, Csökölyben, Nagybajomban más vallású lelkipásztorok lettek volna, mint reformátusok, sohasem tudta továbbá, hogy Szobon és Iharosberényben ha lutheránusok voltak is, mások által, mint helv. confessión lévő prédikátorok által végeztetett volna az isteni szolgálat, némely helyen azonban mesterek által. Tudja továbbá biztosan, hogy nemrégen mesterek és predikátorok az Exercitiumoktól eltilalmaztattak és nem régen vétettek el a templomok 550Nagybajomban, Csökölyben, Mérőben, Csurgón, cum filialibus Alsók és Nagymartony stb." (Nagy Lajos: Emlékkönyv Antal Gábor egyházlátogatásáról 368. 1.).

Ezt a vallomást más adatok is támogatják. Alsósegesden 1717-ben, Alsókon az 1717-1721. évek között szünt meg a reformátusok szabad vallásgyakorlata. Csurgóról 1721 táján űzte el az akkori földesúr, Festetics Kristóf, a református predikátort, majd a templomukat is elvette, a mely eljárás a jobbágyok között valóságos forrongást okozott (Nagy Lajos i. m. 271.). 1717-ben Nagybajomban, a helység földesurai: a Bátsmegyeyek, a Szilyek, a Bakók, a Kovácsok és a Jámbor család tagjai, földesúri jogaikra támaszkodva, elvették a reformátusoktól a templomot, a melyhez hasonló arányú - az egykorúak állítása szerint - nem volt Somogy vármegye területén.

Jelentékeny eredménynyel járt a térítés is, mely még a szabadságharcz előtti korszakban vette kezdetét. A törökök kiűzetése után I. Lipót király 1695-ben a székesfehérvári őrkanonokság birtokait Matusek András győri kanonoknak adományozta, a kinek Esterházy Pál nádor teljes hatalmat adott arra, hogy Alsó-Magyarországon a lutheránusokat és a kálvinistákat a katholikus vallás elfogadására kényszerítse.

Matusek halálával, a pálosrendű szerzetesből csanádi püspökké lett gróf Nádasdy László kezére került a székesfehérvári őrkanonoki javadalom (1726), a ki előbb ferenczrendű szerzeteseket küldött a javadalomhoz tartozó helységekbe (Mernye, Gölle, Vadé, Taszár, Fonó, Atala, Hetény, Nagy- és Kis-Dobsza) s midőn ezek nem boldogultak, jezsuiták jöttek segítségükre a térítés munkájában, a kik a mernyei uradalmon kívül, főleg a vármegye éjszakkeleti vidékén működtek (Földváry i. m. I. 137.).

A jezsuiták térítési működését siker koronázta. Gölle 1630-ban tiszta kálvinista község volt, jelenleg egészen katholikus. Somodor lelkésze 1632-ben részt vesz a dömsödi zsinaton; jelenlegi lakosai legnagyobbrészt katholikus vallásúak. Tab református lelkésze előfordul a dunamelléki egyházkerület 1652. évi névjegyzékében; jelenleg a helység lakosainak legnagyobb része kath. vallású. Csehi (ma Balatoncsehi) helységnek 1632-ben még református lelkésze volt, jelenlegi lakosai túlnyomóan kath. vallásúak.

A térítés legnagyobb arányokat Biró Márton veszprémi püspök főpásztorkodása alatt (1744-1762) öltött. Biró egyike volt kora legnagyobb egyházi szónokainak s a tudományoknak és a művészeteknek is lelkes pártfogója volt; emellett az egyházi irodalom terén is jelentékeny munkásságot fejtett ki; de térítői buzgalma sokszor túlzásba ragadta. Az Enchiridion czímű műve nagy vihart keltett, a protestánsok ellen intézett kíméletlen támadásával.

Térítői működését leginkább a vármegyének arra a részére terjesztette ki, mely a dunamelléki ev. ref. egyházkerülethez tartozik. Pedig ezen a területen már 1695 óta szinte szakadatlanul folyt a térítés.

Ifj. Patay János közvetetlenül azután, hogy a dunamelléki ev. ref. egyházkerület püspöke lett, 1731-ben összeiratta a fennálló és az időközben elpusztult egyházakat. Az összeírás a somogyi szeniorátus területén 34 egyházat sorol fel; az összeírt egyházak egy része azonban a mai Tolna vármegyéhez tartozik. Az összeírt egyházak a következők: Székely I. (magyar), Székely II. (német) Tolnában, Mikola Tolnában, Gyönk Tolnában, Som, Nagyberény, Nagykeszi, Tótkeszi (Tolna vm.), Ireg (Felsőireg), Tengőd (Tolna), Kapoly, Bálványos, Kőröshegy, Szólád, Csepel és Teleki, Túr, Őszöd, Szárszó, Kánya, Bábony (Nagybábony), Kötcse, Mocsolád (Felsőmocsolád), Endréd, Ságvár, Kiliti, Jut, Ádánd, Kis-Hidvég, Felsőnyék (Tolna), Felegres, Kazsok, Látrány, Nágocs, Büssü és Lápafő. Az utóbbi háromra nézve megjegyzi az összeírás, hogy a levita a helységből elűzetett (Földváry i. m. II. 10.). Az elősorolt egyházak közül Nagykeszi, Csepel, Kánya, Bábony, Hidvég, Felegres megszüntek, Teleki és Kötcse leányegyházak lettek.

III. Károly király rendeletére rendezték 1734-ben az egyházkerületek beosztását. A külsősomogyi egyházmegye megmaradt továbbra is a dunamelléki egyházkerületben, ellenben a többi somogyi ref. egyház a belsősomogyi egyházmegye alatt újjászerveztetvén, azokat a dunántúli egyházmegyéhez csatolták.

Abban az évben, a melyben Biró Márton püspöki székét elfoglalta (1744), a vármegye vizsgálat alá vette az összes református egyházakat, hogy megállapítsa, 551mely egyházak építtették a templomaikat maguk és melyeket vettek el a katholikusoktól. A jegyzőkönyveket a vármegye a helytartótanácshoz terjesztette fel.

A református templomok elfoglalása 1746-ban teljes erővel indult meg. Biró Márton püspök közbenjárására a főispán a tabi és a bábonyi református templomokat bezáratta és a lelkészeket Marczaliba idéztette, hol aziránt intéztek hozzájuk kérdést, mikor épültek a templomok? Hiába erősítették a lelkészek az egyházak százados fennállását, 1746 márcz. 13-án Rosty János szolgabíró felszólította a tabi lelkészt, hogy a lelkészi lakból a következő vasárnapig költözzék ki. - A Som, Ságvár és Túr helységekbeli református egyházak előljáróit még 1745 decz. 7-én Marczaliba rendelték, hol a templomkulcsok átadására kötelezték őket. E helységekbe Biró Márton veszprémi püspök kath. plebánosokat küldött. Túron azonban a plebános megjelenése zavargásokra adott alkalmat. Szárszóról és Szóládról 1746 ápr. 23-án Hunyady Antal gazdatisztjei üldözték el a ref. lelkészt és a tanítót; a szóládlak azonban nem nyugodtak bele lelkészük elkergetésébe. Éppen ezidőtájt halt meg Kéthelyi Hunyady Antal, és kiskorú fia, János, báró Grassalkovich Antal akkor még kir. személynök gyámsága alá került. Ehhez fordultak a szóládlak és Grassalkovich kijelentette előttük, hogy neki nincs kifogása az ellen, hogy a szóládlak lelkészt és tanítót tartsanak; 1750-ben tehát az esperes Lepsényi Jánost küldte Szóládra. Mikor a vármegye erről értesült, júl. 6-án katonákat küldött a prédikátor elűzésére, a kiket azonban a nép nem engedett a predikátor házához, melyet botokkal és fejszékkel felfegyverkezve körülvett. Véres összeütközés támadt, a katonaság egy asszonyt agyonlőtt, a falubeliek közül 73-at megsebesítettek s egy részüket megkötözve szállították Tapsonyba (Földváry i. m.).

A nagyberényi ref. egyház predikátorát Veszprémbe idézték a káptalan elé, mely a helység földesura volt. Mialatt a lelkészt Veszprémben fogva tartották, azalatt a predikátori házat a káptalan gazdatisztjei foglalták le, a templomot pedig a helybeli kath. hitű jobbágyokkal lehordatták. Csepely helységből, mely a veszprémi püspökség földesúri hatósága alá tartozott, az ottani predikátor a püspök tisztjeinek fenyegetései következtében eltávozott.

A vármegye 1746 jan. 28-án vizsgálatot tartott annak megállapítására, hogy mikor épült a templom? A vizsgálat alapján a vármegye, 1751-ben, a templom lerombolását rendelte el, melyet a karádi tiszttartó, Apáti, Andocs, Bonnya és Karád helységi jobbágyokkal, végre is hajtott. Ugyanekkor romboltatta le Gaal Gábor a büssüi református templomot (Földváry i. m. II. 27.).

Orczi helységből 1745 végén vagy 1746 elején űzték el a ref. lelkészt és a templomot 1751-ben romboltatta le a vármegye (Nagy Lajos: Emlékkönyv). Magyarladról 1744-ben űzték el a lelkészt s a templomot szintén lerombolták. Dombóról, melyet Nedeczky Károly, az új földesúr, hétezer forintért megvett, szintén távozni kellett a lelkésznek.

Szóládon kívül még számos helyen fordultak elő összeütközések a nép és a vármegye emberei között, a templomok elvétele következtében. 1736-ban, midőn a vármegye a nemeskisfaludi predikátort elfogatta és a tapsonyi börtönbe akarta záratni, a nép megrohanta a hajdukat és kiszabadította a lelkészt. Nemesdéden meg 1746-ban nem engedték be a reformátusok a kath. lelkészt, midőn Nemesvidről odajött, hogy istentiszteletet tartson. Inkén 1745 táján pecsételte le a vármegye a ref. templomot, a lakosok azonban 1760-ban feltörték a pecsétet s a templomot felnyitották.

Böhönye földesura 1748-ban ingyen adott épületfát templomépítésre, melyből a lakosok felépítették a templomukat. A tapsonyi esperes azonban, mivel tudta, hogy engedélyük a templomépítésre nincsen, el akarta foglalni a templomot és megjelent a helységben, de a falubeliek felfegyverkezve a templomhoz siettek s midőn az esperes bement, szétvagdalták a templom oszlopait, úgy hogy a templom összedőlt s az esperes csak életveszélylyel tudott a romok alul kiszabadulni (Emlékkönyv 435. l.).

Csoknyán (Mezőcsoknya) 1759-ben a reformátusok templomot akartak építeni; de mert engedélyük nem volt, a predikátor az alispán halálát követő széküresedést használta fel erre. Az új alispán azonban a templomot az igali kath. hithű jobbágyokkal romboltatta le. Munkájuk után Aszalón át mentek hazafelé. Az aszalóiak, abban a hiszemben, hogy az ő templomukat akarják lerombolni, fejszékkel és vasvillákkal felfegyverkezve siettek templomuk védelmére. Szinte 552előrelátható volt a véres összeütközés, midőn az egyik igali ember azt kiáltotta oda társainak, hogy "ne bántsátok, ez úgy is csak granárium és nem templom!"

A vallási villongások Mária Terézia királynő uralkodása alatt szakadatlanul tartottak. Midőn Bajzáth József veszprémi püspök 1778-ban Somogy vármegye területén egyházlátogatást tartott, panaszt emelt a helytartótanács előtt, hogy Viszlón, Homokszentgyörgyön, Kálmáncsán, Kastélyos-Dombón, Újnépen, Alsók és Rinyaszentkirály helységekben nincsenek ref. lelkészek, az iskolamesterek tartanak istentiszteletet, a melyen postillákat olvasnak fel. A helytartótanács, vizsgálatának eredményeképen 1780 júl. 3-án az e helységekben levő templomok lerombolását rendelte el (Nagy Lajos i. m. 185.). Ez volt az utolsó eset a vármegye területén, hogy a protestánsokat vallásgyakorlatukban háborgatták.

Az 1781-ben kibocsátott türelmi rendelet megengedte a protestánsoknak, hogy a hol legalább 100 család él együtt, ott imaházat építhessenek. E rendelet következtében számos egyház újul fel, új templomok épülnek s a régieket helyreállítják. Viszló 1784-ben alakul önálló anyaegyházzá. Tótszentgyörgyön 1788-ban, Dombón 1786-ban, Magyarladon 1789-ben, Kálmáncsán 1785-ben, Kaposmérőn 1787-ben foglalta el ismét a helyét a predikátor. Csoknya (Erdőcsokonya) helység 1783-ban, Görgeteg 1784-ben nyert templomépítésre engedélyt.

Jelenleg a vármegye területe két egyházkerület között oszlik meg.

I. A dunamelléki ref. egyházkerülethez tartozik a külsősomogyi egyházmegye, a melyhez a következő egyházak vannak csatolva (a helynév után zárjelbe tett évszám az egyház alakulási évét jelzi): Ádánd (1646), Balatonendréd (1700), Bálványos (1680), Büssü (1690), Felsőireg (1647), Felsőmocsolád (1730), Bonnya leányegyház, Felsőnyék (1717), Gyönk magyar (1705), Gyönk német (1720), Jut (1610), Kapoly (1646), Kazsok (1600), Kiliti (1650), Kőröshegy (1650), Kereki leányegyház, Lápafő (1786), Látrány (1650), Miszla (1734-ben már megvolt), Nagybábony (1784), Koppánymegyer leányegyház, Nagyberény (1801), Nagycsepely (1600), Kötse, Teleki leányegyháza, Nágocs (1720), Nagyszokoly (1720), Nagyszékely német egyház (1680), Nagyszékely magyar egyház (1714), Udvari leányegyház, Őszöd (1650), Szárszó leányegyház, Ságvár (1646), Nyim leányegyház, Som (1681), Somogytúr (1734-ben már megvolt), Szólád (1783), Tengőd (1715), Tolnanémedi (1781 után).

II. A dunántúli református egyházkerülethez tartozó belsősomogyi egyházmegye egyházai a következők: Alsok és Csurgósarkad (1784), Szenta leányegyház, Alsósegesd (1784), Beleg (1709), Bolhás (1592), Böhönye (1695), Brekinszka missziói egyház, Jamaricza fiókegyház, Lipik fiókegyház, Popovacz fiókegyház, Bürüs és Várad (1649), Jákó leányegyház, Csurgó (1710), Csurgónagymarton leányegyház, Darány (1580), Daruvár missziói egyház, Imszovoszelló leányegyház, Korenicsán leányegyház, Erdőcsokonya (1782), Fiume missziói egyház, Galambok (1706), Gige (1624), Bánya fiókegyház, Lipótfa fiókegyház, Görgeteg (1672), Rinyaszentkirály leányegyház, Gyöngyösmellék (1721), Hedrahely (1643), Visnye leányegyház, Hencse (1744), Kőkúttapazd leányegyház, Hetes (1666), Hobol (1540), Szigetvár fiókegyház, Homokszentgyörgy (1721), Inke (1720), Istvándi (1597), Kadarkút (1666), Kaposmérő és Kaposujlak (1787), Kaposszentbenedek és Bárdudvarnok (1694-ben már fennállott), Kaposvár (1881), Kastélyosdombó (1732), Drávagárdony társegyház, Drávatamási fiókegyház, Kálmáncsa (1570), Kisasszond (1655), Kiskorpád leányegyház, Kisbajom (1658), Kisdobsza (1859), Komlónd (1600), Péterhida társegyház, Rinyaujnép leányegyház, Kutas (1664), Lábod (1742), Hosszúfalu leányegyház, Magyaratád (1723), Magyaregres (1620), Kisalbert társegyház, Várda társegyház, Magyarlad (1789), Patosfa társegyház, Magyarujfalu (1675-ben már megvolt), Merenye (1548), Mezőcsokonya (1680), Nagybajom (1534), Nagydobsza (1545), Nagykanizsa, Csáktornya fiókegyház, Keszthely fiókegyház, Letenye fiókegyház, Nagykorpád, Nagypisanicza missziói egyház, Ladislav fiókegyház, Nemesdéd (1597), Nemeske és Kistamási (1540), Nemeskisfalud (1704), Orczi (1735), Ötvös és Kónyi (1678), Pata (1630), Poklosi és Somogyapáti, Basal leányegyház, Mohány leányegyház, Pettend (1763), Rinyakovácsi (1800), Somogyaszaló (1737), Somogyhatvan (1608), Somogyjád (1540), Edde leányegyház, Somogyszob (1861), Somogyudvarhely (1868), Somogyvisonta (1680), Rinyaújlak leányegyház, Somogyviszló (1730), Csertő leányegyház, Szabás, Szenna (1635), Szomajom (1658), Terezovácz-Suhopolje missziói egyház, Kozarovecz fiókegyház, Slanavoda fiókegyház, Slatina fiókegyház, Ujgrácz fiókegyház, Vukosavgevica fiókegyház, Tótszentgyörgy 555(1789), Uljanik missziói egyház, Vásárosbécz és Magyarlukafa (1700), Zádor (1556), Szörény leányegyház, Pátcza leányegyház, Zseliczkisfalud (1658), Szilvásszentmárton leányegyház (A magyarországi református egyház egyetemes névtára 1911. évre. - Nagy Lajos i. m.).

Mindamellett, hogy a vármegye területén levő egyházak, a melyek az újított hithez tartoztak, a herczegszőllősi zsinaton (1556) a helvét hitvallást fogadták el, a XVII. században már találunk oly helyekre is a vármegye területén, a hol az ágostai hitvallást követték.

A vármegyei ágostai hitvallású egyház történetére vonatkozólag Mesterházy Sándor nemespátrói evang. lelkész a következő adatokat bocsátotta rendelkezésünkre:

A XVI-XVII. századokban alakult ág. hitv. evang. gyülekezeteink több lelkészének nevét is ismerjük. Így tudjuk, hogy Berényben 1608-ban Telekesy Benedek, Marczaliban 1625-ben Szakonyi Vég János, Szentkirályon 1626-ban Légrádi György, Taranyban 1631-ben Kenyeres István, Iharosban 1631-ben Simonides Tamás, Udvarhelyen 1643-ban Czeglédy György, Csurgón 1632-ben Révkomáromi Horváth András, Surdon 1625-ben Muraközi Miklós, 1643-ban Károly Ferencz, 1646-ban Perlaky György és Nemespátróban 1703-ban Perlaky János volt a lelkész.

A vármegye éjszakkeleti részén levő evang. gyülekezetekben, mint Tabon Velits Péter, Tomcsányi György, Mansznitzius János, Schiegler József és Vörös, Bábonyban Farkas Fr., Szilvágyi István, Kötcsén Hármonia Mihály viseltek 1742, illetőleg 1750-ig lelkészi hivatalt. Virágzó evang. gyülekezetek voltak Zákányban, Ötvösön és Szob községben. Vésén is korán alakult evang. egyházközség, hol különösen a Véssey család támogatta azt és a hol 1750-ben Paxi N. volt a tanító, valamint Gyékényes faluban is.

De az ellenreformáczió, mely különösen Nagykanizsának a török uralom alól 1690-ben történt felszabadítása után nehezedett a somogymegyei evang. gyülekezetekre, sok evang. egyházközséget megsemmisített és az evang. hívek számát nagyon megapasztotta.

Az 1681. évi soproni országgyűlés utáni többrendbeli explanácziók és rezolúcziók alapján az evang. egyház ellenségei folyton azt hangoztatták, hogy az evangélikusoknak csak az artikuláris gyülekezetekben szabad nyilvános istentiszteletet tartaniok, egyebütt csak magánistentiszteletre gyűlhetnek össze. Sok zaklatásnak voltak a reformáczió követői kitéve, sok templomot, iskolát, gyülekezetet elvesztettek; csak Surdot tekintették a megyében artikuláris egyháznak. Itt azért nem szünetelt sohasem az evang. vallásgyakorlat, valamint Nemespátróban sem, mely Surdnak társgyülekezete, illetőleg filiája volt. Éppen akkor, mikor erre a legnagyobb szükség volt, működött Surdon 1755-től 1779-ig Kuzmics István, nagytudományú pap és bibliafordító, ki az újszövetséget lefordító vend nyelvre és ki a nagy területen lakó evang. híveknek lelki gondozását hűségesen teljesíté.

Hogy mikor csoportosultak először egyházmegyébe a somogyvármegyei evang. egyházközségek, azt, oklevelek hiányában, nem sikerült pontosan megállapítanunk, de valószínűnek tartjuk, hogy már az első szervezkedés idején választottak maguknak esperest, talán többet is. Annyit azonban tudunk, hogy Schemtei Benedek légrádi lelkész 1646-ban esperes volt és hogy 1661-ben Deselvics István szintén légrádi ág. h. evang. lelkész is esperes volt és az ő esperességébe tartozott: Légrád, Surd, Zákány, Szentkirály, Udvarhely, Berény, Tarany, Eötvös és még néhány zalavármegyei gyülekezet (Payr S.: Egyháztörténeti emlékek 132, 148. l.). E Deselvics István oly kiváló pap volt, hogy 1665-ben püspökségre is nyert szavazatot (Payr: Egyháztörténeti emlékek 202. l.).

A XVIII. század elején, 1720 körül, megalakul a tolna-baranya-somogyi esperesség, melyhez a Somogymegye éjszakkeleti részén levő gyülekezetek is, mint Tab, Kötcse, Bábony, tartoztak. Ezt Szeniczei Bárány György sárszentlőrinczi jeles lelkész és esperes szervezte. De a vármegyének délnyugati részén levő gyülekezetek a kemenesaljai esperességhez csatlakoznak. Miskey Ádám kemenesaljai esperes 1749 jún. 5-én kelt levelében, melyet a surdi gyülekezethez írt, tanító alkalmazása tekintetében intézkedik. Majd később, 1759-ben és 1766-ban, Perlaky Gábor kemenesaljai esperes meglátogatja a nemespátrói evang. egyházközséget, mely alkalommal iskola- és templomfundus adományozása tárgyában is történik intézkedés (Mesterházy S.: Nemespátró története). Perlaky Gábor utóbb, 1771-től 1768-ig, a dunántúli ág. hitv. evang. egyházkerület jeles püspöke lett.

556Volt azonban idő, úgy 1780 táján, mikor az úgynevezett felsőtolna-somogyi esperességhez tartoztak a nyugati részen levő gyülekezetek is, lévén annak Murmann Mihály ráczkozári alesperes alatti része a következő egyházakból összeállítva, úgymint: Etsény, Szentkirály, Nemespátró, Surd, Tab, Bábony, Gyékényes, Iharosberény, Kötcse és Vése (Payr S.: Egyháztörténeti emlékek 380. l.).

Mikor aztán 1781-ben megjelent a József-féle türelmi rendelet mely sok korlátozással ugyan, de mégis szabadabb vallásgyakorlatot enged a protestánsoknak, a somogyi részeken is új életre kelnek az ág. hitv. evang. gyülekezetek. Egymás után épülnek templomok, iskolák, paplakok és tanítólakok. Felvirul a hitélet és hatalmas fejlődést vesz az iskolaügy, melyet még az üldözés nehéz napjaiban sem hanyagoltak el.

Hrabovszky Sámuel, dunántúli szuperintendens, 1789-ban sorra látogatja a somogyi evang. gyülkezeteket. És régi írásainkból azt olvassuk, hogy e gyülekezeteknek esperese az 1796. évben Bakus Mihály surdi lelkész volt.

Majd a XIX. század elején Balliér István porrogszentkirályi lelkészt választották a gyülekezetek esperesnek. Az ő főhatósága alá tartoztak: Gyékényes, Iharosberény, Légrád, Porrogszentkirály, Surd, Nemespátró, Szepetnek és Vése. Ez utóbbi egyházközségnek egyik fiókegyházában, Niklán, lakott 1808-1836-ig az evang. egyháznak egyik kiváló tagja, Berzsenyi Dániel, is.

A harminczas években a somogyi esperesi székben Pongrácz Ferencz gyékényesi lelkész ül. Őt követte a buzgó és erőskezű Andorka János iharosberényi lelkész, ki 1863-tól 1890-ig viselte a megyében az esperesi tisztséget. Az ő hivataloskodása alatt lett anyagyülekezetté Sand és Nagykanizsa is, mely utóbbi egyházközségben kezdő evang. tanítóként működött egy kis ideig a később oly nagy hírre emelkedett Péterfy Sándor, a ki hatalmas alkotásaival méltán kiérdemelte "a tanítók atyja" megtisztelő nevet.

Andorka János nyugalomba vonulása után a gyülekezetek bizalma 1890-ben Németh Pál vései lelkészt választotta meg esperesnek, ki azóta megszakítás nélkül, buzgón adminisztrálja a vármegye nyugati részén levő gyülekezeteket, melyekhez az utolsó három évtizedben, tehát még Andorka János espereskedése alatt is, több horvát-szlavonországi ev. egyházközség is csatlakozott.

Az esperesség, a József-féle türelmi rendelet alkalmazása után, felügyelőket is választ magának. Így már 1814-ben látjuk, hogy Véssey László együtt megy elnöktársával: Ballier esperessel a gyülekezetek, templomok, iskolák látogatására. Ugyanezt teszi hivatali utódja, Véssey Ferencz egyházmegyei felügyelő is, az akkori esperessel, Pongrácz Ferenczczel, az 1836-ik évben.

Majd Véssey Lajos lesz az esperesség felügyelője és e tisztet 1861-ig viseli, a mikor a hívek Kund Vincze fajszi nagybirtokost választják meg az egyházmegye felügyelőjévé, ki 1869-ig fáradozott eme állásában. Utána 1870-től 1889-ig, tehát 19 éven át Vései Véssey Sándor szőkedencsi, illetve szőcsényi nagybirtokos viseli a felügyelői méltóságot s vezeti Andorka esperessel, nagy ügyszeretettel az egyházmegyét.

Az egyházmegyében a világi vezéri pálcza 1890-ben Andorka Gyula kezébe került. Az 1897-ik évtől Berzsenyi Sándor niklai földbirtokos, a költőnek unokája, az egyházmegye felügyelője.

Jelenleg a vármegye területén levő evangélikus egyházak, a hozzájuk csatlakozó horvátországi egyházakkal együtt, a (külső) somogyi egyházmegyét alkotják, melyhez a következő 13 egyházközség tartozik: Antunovac (Pozsega m.), Gyékényes (1813), Herstovac (Pozsega m.), Iharosberény (legrégibb), Légrád (Zala m.), Nagykanizsa (Zala m.), Nemespátró (a XVI. században már fennállott); Porrogszentkirály (1783), Sand (1754), Surd (anyakönyvei 1755), Szepetnek (Zala m.), Vése (1786), Zágráb. A tolna-baranya (belső) somogyi egyházmegyéhez a következő egyházközségek tartoznak Somogy vármegyéből: Bábony (1731), Döröcske (1758), Ecsény (1760), Köttse (1730), Tab (1717).

Ama rendkívül súlyos megpróbáltatások, melyek a vármegyét a mohácsi vész után érték, jelentékeny kihatással voltak a közgazdasági viszonyokra. Az iparosok a hódoltság terjedésével, lassanként elhagyták a vármegye területét; egy részük mégis ittmaradt s ezek védett helyekre, leginkább Szigetvárra húzódtak, hol a katonaság mellett a békés polgári lakosságot alkották.

557Szigetvárott azonban csakhamar surlódások támadtak a katonák és a polgári népesség között. Kerecsényi László szigetvári főkapitány (1554) tőle telhetőleg igyekezett az iparosok helyzetén javítani; 1554-ben meghatározza a kézműveseknek fizetendő díjakat, sőt, midőn híre járt, hogy a török ostrom alá veszi a várat, Kerecsényi és később Zrinyi Miklós megegyezett velük, hogy gondoskodni fognak ellátásukról (Valentényi Gáspár: Somogymegyei czéhek 11 l.).

Szigetvár eleste után az ipari élet terén is új helyzet támadt. A török kincstár nemcsak a fegyvereket, hanem az előforduló kézművesmunkákat is házilag készítette s ezért mindenféle iparosra volt szüksége.

A török várakban elhelyezett iparosok katonai fegyelem alatt állottak s a török zsoldos hadak műszaki csapatainak állományához tartoztak. Ily zsoldoscsapatok Koppány, Lak, Karád, Szilvásszentmárton, Kaposvár, Görösgal, Szigetvár, Turbék, Segesd és Berzencze várakban voltak.

A szigeti zsoldlajstrom szerint (1568-69) a szigetvári várban négy kovács volt. Velük egyidejűleg még öt kézművest és három fegyverkészítőt találunk. A koppányi vilajet 1573-74. évi fejadólajstroma szerint a következő helyeken voltak kovácsok: Nágocs, Hetes, Somodát, Kenderösfalva, Oros, Ság, Szőlőslak, Nagy-Pád, Kőrös (Kőrös-hegy), Látrány, Keresztúr. - Az 1618-1619. évi szigetvári zsoldlajstrom szerint egy fegyvergyártó aga és egy építész van a várban. Turbékon egy ács volt. A babócsai várszemélyzet lajstroma megemlékezik a fegyverkészítők szakaszáról (Valentényi Gáspár i. m. 14 l.).

A hódoltság alatt a fegyverkészítő, általában véve a hadiszereket és hadifelszereléseket készítő iparosokon kívül, legjelentékenyebb szerepük volt a molnároknak. A törökök nagy gondot fordítottak a malmokra. Kitünik ez a koppányi spáhinak 1559-ben Tahy Ferenczhez intézett leveléből, melyben felhívja, hogy utasítaná Lakban levő tiszttartóit az újlaki malmok helyreállítására, mert úgymond kár ilyen szép örökségeknek pusztán állani. A molnárok czéhe a legrégibb Somogyban. Még Lipót király adta ki céhszabályaikat 1663-ban, eredetileg a zalamegyei molnárok részére, melyben III. Károly király 1716 máj. 15-én megerősítette őket. Később Mária Terézia királynő újabb czéhszabályokat adott a somogyi molnároknak; ezeket a helytartótanács 1805-ben bekövetelte s új czéhszabályok kiadását határozta el. 1715-ben 80, 1720-ban 128 malmot írtak össze. 1824-ben 440 molnár működött a vármegye területén (Csányi Ferencz: Lapok Somogy megye multjából 148-149.).

A törökök kiűzetése után egymásután alakulnak meg a czéhek e vármegye területén. A kaposvári csizmadiák 1699-ben említik, hogy már a megelőző időkben is volt czéhük, de a török uralom elpusztította annak emlékét (Valentényi Gáspár i. m. 18 1.). A kaposvári szabó-czéh 1698 szept. 7-én nyerte czéhszabályait a győri szabóktól. A kaposvári csizmadiák czéh-levele 1699 április 6-án, a szigetvári szabóké 1700 decz. 5-én kelt. Az igali szabóczéh 1712-ben másodízben kéri a veszprémi anyaczéhtől artikulusait azért, mert az 1711. évi belzavarok közepette elvesztette azokat. Az idevaló csizmadiák között is már korábban kellett czéhszervezetnek lenni, mert mikor 1716-ban Pápáról kapnak szabályzatot, megemlítik, hogy már előzőleg voltak czéhszabályaik (Valentényi i. m. 18.).

A XVIII. század elején, az 1715-1720. években történt összeírások, a vármegye területén az egyes iparágak szerint csak a Szigetvárott lakó iparosokat tüntetik fel. Szigetvárott volt 1715-ben három asztalos, két borbély, egy szíjgyártó, egy varga és négy kereskedő. 1720-ban egy asztalos, három csizmadia, egy fazekas, két kádár, egy kerékgyártó, négy kovács, egy kötélverő, három lakatos, két mészáros, egy pék, 10 szabó, két szíjgyártó, egy szűcs, két takács, két varga, egy serfőző, egy gombkötő és végül hat kereskedő. Az 1720. évi összeírás szerint még Mesztegnyőn volt egy iparos: a falu kovácsa és Szántó lakosairól az van feljegyezve, hogy a Balatonon hajózást folytatnak és abból élnek (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctió korában.).

Már a Szigetváron, az 1715-1720 közötti években, összeírt iparosok száma közötti különbség is élénken feltünteti azt a fejlődést, mely a békésebb idők beálltával, az ipar és a kereskedelem terén észlelhető volt. A kaposvári mesteremberek, ú. m. szíjgyártók, lakatosok, pajzsgyártók, nyereggyártók, csiszárok, 1715 jún. 6-án alakultak czéhbe, mely alkalommal kb. 120 mester tette le az esküt. E czéhhez tartoztak a Kaposvártól a Balatonig s Marczalitól a vármegye éjszaki részéig lakó mesterek (Csányi Ferencz i. m. 154.). Az igali takácsok 5581723. ápr. 22-én nyerték czéhszabályaikat a pozsonyiaktól. 1719-ben a felsősomogyi kádárok is czéhet alakítottak s a vármegyei Vázsony községi pintérektől vették czéhszabályaikat. 1726-ban az Igal, Nagybajom, Kaposvár, Tapsony, Kiliti, Marczali, Fok, Látrány, Csokonya és Szil községekben lakó mészárosok is czéhet alakítottak. Czéhszabályaikat, gróf Nádasdy főispán közbenjárására, gróf Pálffy Miklós nádor 1726 jan. 9-én erősítette meg. A czéh székhelye Igal volt.

A kaposvári gombkötők 1727-ben nyerték czéhszabályaikat a körmendiektől. A fazekasipart űző mesteremberek csekély számuk miatt, Ozora mezőváros és a hozzátartozó dombóvári uradalom fazekasmestereivel együtt, 1747-ben kapnak földesuruktól, herczeg Esterházy Pál Antaltól, czéhlevelet.

Karádon, a veszprémi püspökség birtokán, 1748-ban két czéh alakul, az egyik a takácsoké, a másik a szabóké. Ugyanez évben nyerik a kaposvári vargák czéhszabályaikat a dombóvári mesterektől. A czéh kültagjai voltak a szigetvári vargák, a kik azonban 1749-ben külön szervezkedtek. 1750-ben a kéthelyi takácsok fordulnak a pozsonyi czéhhez czikkelyekért. Ugyanez évben megalakul Városhídvégen a bognárczéh.

A czéhek alakulása a XVIII. század második felében is serényen folyik tovább. 1716-ban terjeszti fel a vármegye a nagyatádi vegyes czéh szabályait a kanczelláriához; ugyanez évben kap szabadalomlevelet a szigetvári szíjgyártó-, szűcs- és üveges-czéh, Mária Terézia királynőtől. 1779-ben hirdetik ki a felsősomogyi egyesült szűcs-czéh szabályait; 1781-ben nyujtják be a hídvégi takácsok, czéhlevél elnyerésére irányuló kérvényüket, a helytartótanácshoz. 1791-ben a karádi és a kaposvári fazekasok, 1792-ben a sidi ácsok folyamodnak czéhszabályokért.

A XIX. század elején megkezdődik a czéh-intézmény bomlása. A helytartótanács 1805-ben elrendeli a régi czéhlevelek bevonását s addig is, míg a czéhek újjászervezése iránt intézkedés történik, ideiglenes szabályzatot bocsát ki. 1813-ban küldötte le a helytartótanács az új szabályzatokat, mely ellen azonban a megyei molnárok és a szigetvári czéhek állást foglaltak. A régi szabályaikhoz görcsösen ragaszkodó czéhek nem tudnak beletörődni az új viszonyokba; mindamellett a megyebeli czéhek szabályozása serényen folyik, sőt új czéhek is alakulnak. 1819-ben a kaposvári kéményseprők nyernek a budai kéményseprő-czéhbe felvételt. 1820-ban a Marczaliban lakó ács- és kőmíves-czéh, 1823-ban a megyebeli molnárok czéhszabályai kerülnek felülvizsgálás alá, 1828-ban Szigetvárott egy vegyes czéh alakul.

A vármegye 1832-ben a czéhekkel szemben foglal állást s okt. 10-én tartott közgyűlésében kimondja, hogy a czéheket, más országok példájára, törvény útján kell eltörölni, mely határozatát a vármegye 1834-ben megismétli. Mindamellett az 1836-1840. években még több czéh alakul a vármegye területén.

A czéhek végleges megszüntetésének előhírnöke Klauzál Gábor földművelési, ipar és kereskedelmi miniszter 1848 jún. 9-én kelt rendelete volt, melynek végrehajtását azonban a bekövetkezett szabadságharcz megakadályozta. Az önkényuralom alatt a czéheket megfosztották leglényegesebb joguktól, attól, hogy ők adják az ipargyakorlás jogát, míg végre az 1859. évi nyílt parancs, bizonyos megszorítással, az iparszabadságot proklamálta (Valentényi Gáspár i. m. 26-46.).

A hódoltság alatt a kereskedés leginkább a vásárokra szorítkozott. A vármegye területén Aszaló, Karád, Kőröshegy, Kálmáncsa voltak vásáros helyek; a vásárok forgalmát azonban a török martalóczok és a végbeli hajduk gyakori támadásai jelentékenyen korlátozták.

A török uralom megszünése után Szigetvár volt az egyetlen kereskedelmi hely a vármegye területén; de már a XVIII. század elején erős versenytársa akad Kaposvárban, mely 1703 ápr. 27-én országos és hetivásárok tartására nyer szabadalmat (Királyi Könyvek XXVI. k. 280.). Kaposvár jelentőségét az évenként megtartott négy vásár mindegyre növelte. A vásár alkalmával nagy gondot fordítottak a közbiztonságra. A városi tiszttartó éjjel az urasági hajdukkal őriztette a vásárosokat, nehogy valami kárt szenvedjenek (Valentényi i. m. 27.).

Kaposváron kívül, 1848-ig, még a következő helységek nyertek vásárszabadalmakat: Ádánd (1812), Babocsa (1742), Barcs (1797), Berki (1793), Berzencze (1758 és 1811), Böhönye (1794), Bükkösd (1772), Büssü (1810), Csokonya (Erdőcsokonya) 1758, Csököly (1817), Csurgó (1784 és 1791), Felsősegesd (1811), Gálosfa (1804), Hetes (1847), Igal (1769), Iharosberény (1800), Istvándi (1778), Karád (1817), Kéthely (1715 és 1843), Kutas (1805), Lölle (1848 jan. 7.), Marczali (1772 és 1820), Mernye (1818), Mike (1831), Mosgó (1817), Nágocs (1788 és 1792), 559Nagyatád (1774 és 1778), Nagysziget (1820), Nemesdéd (1846), Nemesvid (1827), Sárd (1754 és 1801), Szőllősgyörök (1788), Szulok (1811), Tab (1847), Toponár (1784), Zala (1841) (Illéssy János: Vásárszabadalmak jegyzéke).

A XVIII. században még csak egy postavonal vonult keresztül a vármegyén, Nagykanizsától Szigetvárra és innen Pécsre. Szigetvár volt akkoriban az egyetlen postaállomás a vármegye területén.

Az 1790. évi országgyűlésre felküldött követek részére adott utasításban a vármegyei sérelmek között ott szerepel, hogy Kaposvár a postaközlekedés fenntartása miatt kénytelen három lovast tartani, kik a postaközlekedést Kaposvár és Nagysziget között teljesítik.

A közlekedési viszonyok még a XIX. század első felében is gyengék voltak. Az 1824-1836. években csak két országút (postaút) vezetett át a vármegyén. Az egyik Budáról kiindulva a Balaton mellett Szőllősgyörökön, Marczalin és Iharosberényen át Nagykanizsára s innen Horvátországba, a másik Pécsről Szigetváron, Istvándin és Berzenczén át, szinte Nagykanizsára. Ezenkívül még egy jelentékenyebb útja volt a vármegyének: Kaposvárról Pécsre. Csak a XIX. század 40-es éveiben vette kezdetét az épített utak alkotása, a melyről az előző fejezetben már megemlékeztünk.

A XIX. század első felében a vármegye lakosságának főfoglalkozása a gabonatermelés és az állattenyésztés volt. E mellett különösen a gyümölcstermelés és a szőlőmívelés virágzott. Híres volt az Istvándiban termelt alma. A drávavidéki községek különösen kitüntek a gyümölcstenyésztés terén. Egyes helyeken egész erdők voltak szilvafákkal beültetve. A szőllővel beültetett terület, a II. József uralkodása alatt történt összeírás szerint, 51,488 hold volt. A legjobb bortermelőhelyek Gomba, Horvátkürt, Surd, Zákány, Szentmihály, Baglashegy, Marczali, Kéthely, Böhönye, Szőllősgyörök, Kőröshegy, Zamárdi és Endréd voltak.

A XIX. század első felében az erdővel borított terület még 309.147 holdra rúgott s így a vármegye területének egyharmadát erdők borították. Az erdők különösen makkban voltak termékenyek, úgy hogy évenként 150.000 drb sertést hízlaltak bennük.

A szarvasmarhatenyésztés főleg a Dráva, a Rinya és az Okor mellékén virágzott. Az uradalmak közül gróf Széchenyi Pál marczali tehenészete volt ismeretes.

A lótenyésztés, főleg Czindery László fáradhatatlan buzgalma következtében, a XIX. század első felében mindegyre nagyobb lendületet vett. A harminczas években báró Fechtignek Lengyeltótiban híres arab telivérménese volt. Kívüle a Csapodyaknak volt nevezetes lótenyésztésük Hetesen, hol minden évben lóversenyt és állatdíjazást rendeztek. Nagyobb ménesek Kéthelyes (gróf Hunyady József), Marczaliban, Boronkán, Iharosberényben, Niklán, Györökön, Böhönyén és Nágocson voltak.

A juhtenyésztés csak a XIX. század második évtizedében kezdett divatba jönni. A harminczas években leginkább Gyulai Gaal (Büssü), báró Fechtig, gróf Hunyady, gróf Festetics, gróf Széchenyi, Zichy családok uradalmaiban tenyésztettek juhokat.

A mezőgazdasági termények értékesítése a XIX. század első felében rendkívül meg volt nehezítve a kedvezőtlen közlekedési viszonyok miatt. A gabonát leginkább a veszprémi, nagykanizsai és a keszthelyi piaczokra szállították.

Legnevezetesebb marhavásárja 1848-ig Nagyatádon volt a vármegyének, de többnyire a nagykanizsai vásárokon adták el a marhákat. A gyapjú szintén Nagykanizsán kelt el, míg a sertést a győri és a soproni kereskedők vették meg. Némi kereskedelmi összeköttetése volt a vármegyének Stájerországgal is, a Kálmáncsehi és környékén készült faeszközöket pedig Tolnába és Bácskába vitték eladni (Fényes Elek: Magyar Országnak mostani Állapotja I. 203-209.).

Csak a déli vaspálya nagykanizsa-budapesti vonalának 1861 ápr. 1-én történt megnyitása óta javultak a közlekedési viszonyok, midőn a vármegye Budapesttel közvetlen vasútösszeköttetést nyert.

Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát a mohácsi vésztől napjainkig bezárólag (Várm. levéltár, közgyűlési jegyzőkönyvek 1712-1861. - Századok 1874: 719, 1871: 144. - Thaly Kálmán: Esterházy Antal 924., 824. 560- Melhard Gyula: Somogy vármegye a rendi országgyűlésen. I. - A pannonhalmi Szt.-Benedekrend története. IV. 265.).

Főispánok: Báthori György 1505-1530. Báthori István nádor 1530. Báthori András Bonaventura, egyúttal Szatmár és Szabolcs vármegye főispánja, 1556-1566. Báthori Miklós 1576-1584. Gróf Báthori István országbíró 1596-1605. Gróf Bánffy Kristóf 1633. Gróf Zrinyi Miklós, a költő 1660-1664. Gróf Esterházy Ferencz pápai várkapitány 1680-1685. Gróf Esterházy Gábor 1695. Gróf Nádasdy Tamás 1708-ban Somogy vármegye főispánja, 1710-1711-ig Somogy-Zala egyesült vármegyék főispánja, 1712-1734-ig Somogy vármegye főispánja. Báró Sigray József 1731-1734-ig, helyettes főispán 1734-1740. Zajesdai gróf Patachich Sándor 1740-1747. Gróf Batthyány Károly 1747-1772. Gróf Sigray Károly 1772-1785. Gróf Széchenyi Ferencz kerületi főispán 1785-1787. Miháldi báró Splény Józséf kir. biztos 1789-1790. Gróf Sigray Károly, másodszor, 1790-1798. Gróf Széchenyi Ferencz 1798-1811. Gróf Teleki László 1811-1821. Gróf Sigray József 1822-1824-ig, főispáni helytartó 1824-1831. Kaposmérei Mérey Sándor kir. személynök 1832-1845. Nagyatádi Czindery László 1845-1848 máj. 29-ig. Sárközy Albert 1848 jún.-1849 jan. 14. Czindery László cs. kir. biztos 1849 jan. 14-ápr. közepéig. Noszlopy Gáspár kormánybiztos 1849 ápr.-júl. Németh Péter cs. kir. biztos. Tallián János cs. kir. biztos 1849-1850. Hochreiter Ambrus megyefőnök 1850-1854. Szalay Nikodém megyefőnök 1854-1859. Szentmártoni Radó Dániel megyefőnök 1859-1860. Jankovich László 1860 decz. 20.-1861 okt. 27. Mérey Károly 1861 decz.-1865 nov. 30. Jankovich László 1865 nov. 30-1886 szept. 20, másodszor. Vizeki Tallián Béla 1886. okt. 18-1893. Vizeki Tallián Gyula 1893-1905. Szulyovszky Dezső kir. biztos 1906. Kapotsfy Jenő 1906-1910. Makfalvay Géza 1910-től.

Alispánok: Eördeögh Simon és Pethő Gáspár 1617. Osztopáni Perneszy Ferencz, Nádasdy Darabos László, Osztopáni Perneszy Ferencz 1639. Osztopáni Perneszy Ferencz 1648. Széplaki Bottka Ferencz 1660. Széplaki Bottka Ferencz, Lipics Márton 1661. Nádasdi Darabos Miklós, Ságfai Sándor Gergely. 1663-1670. Ságfai Sándor Gergely, Chernel Mihály 1673. Ságfai Sándor Gergely 1675. Bezerédj István és Kelcz Mihály helyettes 1695-1696. Bezerédj István és Káldy Mihály 1697. Bezerédj István és Gábor György 1700. Szegedy Pál és Gábor György 1703. Bezerédj István 1707-1708. Sankó Boldizsár 1708. Lengyel Miklós 1708-1709. Bessenyey László 1708, labanczpárti. Szegedy Pál 1709. Bessenyey László 1709-1710. Madarász László helyettes alispán 1710. Sankó Miklós 1713. Madarász László 1715-1727. Festetics Kristóf és Inkey János helyettes 1727-32. Festetics Kristóf 1732-34. Festetics Kristóf I. Jankovich István II. 1734-1736. Somssich Antal 1736-48. Zalapatakai Nagy János helyettes 1748, majd 1749-59 első alispán. Tallián János 1759-60. Tallián János I. Festetich Lajos II. 1760-1767. Tallián Gábor helyettes I. alispán 1770. Tallián Gábor I. Gyulai Gaal Antal 1774-1785. Becsevölgyi Paiss Boldizsár I. Gyulai Gaal Antal II. 1785-86. Paiss Boldizsár kinevezett alispán 1786-1790. Alsószilágyi Gaal László I. Gaal Kristóf II. 1790-95. Gaal László I. Nagyatádi Czindery Pál II. 1795-1800. Inkey Károly I. Edvi Illés Ferencz II. 1800-1805. Kovács Antal II. 1805-1806. Inkey Károly I. Csapody Gábor II. 1806-1807. Csapody Gábor I. Záborszky Mihály II. 1807-1808. Csapodi Gábor I. Záborszky Mihály II. 1808-1813. Kovács Antal I. Somssich Miklós II. 1813-1817. Kovács Antal I. Tallián Boldizsár II. 1817-1824. Somssich Pongrácz I. Sárközy István II. 1824-1828. Somssich Pongrácz I. Sárközy István II. 1828-1830. Czindery László I. Sárközy István II. 1830-1833. Czindery László I. Sárközy Albert II. 1836-1840. Sárközy Albert I. Mérey József II. 1840-1843 és 1843-1848. Mérey József I. Hochreiter Ambrus II. 1848-1849. Tallián János I. Hochreiter Ambrus II. Czindery László cs. kir. biztos alatt 1849. Berzsenyi Farkas I. Erős József II. Somogyi Lajos III. Noszlopy Gáspár kormánybiztos alatt 1849. Mérey József I. Csépán Antal II. 1860-1861. Bernáth József I. Kelemen Lajos II. kineveztettek 1861-1865. Csépán Antal I. Somssich Lőrincz II. kineveztettek 1865-1867. Csépán Antal I. Somssich Lőrincz 1867 ápr. 24-1871. Csépán Antal 1871-1889. Tallián Gyula 1889-1893. Maar Gyula 1893-1904. Sárközy Béla 1904-1907. Kacskovics Lajos 1907-től.

1867 február 17-én kelt Őfelsége leirata a magyar országgyűléshez, mely az ország alkotmányának helyreállítását s a magyar miniszterelnök kineveztetését hozta hírül. A magyar minisztérium tehát kinevezte az új főispánokat és Somogyban Pribérdi és Vuchini Jankovich László lett a főispán, kit Őfelsége márcz. 31-iki leiratában eddigi méltóságában meghagyott; de Wenckheim Béla belügyminiszter ápr. 9-iki rendeletében arra utasította, hogy a törvényhatósági bizottság előtt esküt tegyen. A közgyűlést április 24-én tartották meg, melyen a főispán annak az álláspontnak a megjelölésére, a melyet a legutóbbi időben elfoglalt, megemlítette 1860-61-ben ő és a tisztikar lemondott. 1865-ben a főispáni széket ismét elfoglalta "egyrészt azért, hogy a jó remények közt megindult állami kibékülés nagyhorderejű művének sikerítésében fáradozó kormányférfiakat nehéz feladatuk kivitelében támogassa, másrészt, hogy a közigazgatási teendőknek a közbizalom által hivatott megyebeli egyének által való átvételére az ő egyénisége szolgáljon kezességül; a tisztviselőknek kinevezése iránt reáruházott jogot akként gyakorolta, hogy értekezletet hívott össze s itt hozta javaslatba az általa kinevezni óhajtott egyéneket". Kész a felelősséget magára venni. "Ime itt állok - mondta - másként nem tehettem, Isten engem úgy segéljen!"

A bizottság köszönetét fejezte ki Jankovich főispánnak a vármegye érdekében tanusított hazafias fáradozásaiért és mivel a főispántól 1865-ben kinevezett tisztviselők az akkori értekezlet ajánlására, sőt követelésére vállalkoztak hivatalviselésre, ezért a bizottság eljárásukért a felelősséget megosztotta a főispánnal, sőt az említett tisztviselőknek köszönetét is kifejezte.

Egyébként a közgyűlés lelkes hangulatban folyt le és elhatározták, hogy az országgyűlési többség bölcs vezére: Deák Ferencz iránt érzett bizalmukat jegyzőkönyvbe iktatják s erről őt a főispán, valamint a megyebeli országgyűlési képviselők által értesítik.

Április 25-én megtörtént a tisztújítás. Tisztviselőkké a következőket választották meg. Első alispán: Csépán Antal. Másodalispán: Somssich Lőrincz. Tiszti főügyész: Leipczig Jónás. Alügyész: Nagy Sándor. Főjegyző: Sárközy Titusz. Törvényszéki ülnökök: Bernáth József, Berzsenyi Pongrácz, Igmándy Károly, Perger Károly, Gaál Pál, Botka Antal, Vörös Vincze, Kriszt János, Bárány Gusztáv, Raáb József. Megyei pénztárnok: Svastics Imre. Főszámvevő: Igmándy Sándor. Levéltárnok: Nagy Lajos. Aljegyzők: Szalay György, Gáspár Pál, Strinovits Leó, Németh Ignácz. Központi főszolgabíró: Ladányi György. Babócsai főszolgabíró: br. Maithényi István; alszolgabírók: Hermann Manó, Mérey Lőrincz. Igali főszolgabíró: Svastics József; alszolgabírák: Kacskovics Boldizsár, Bogyay Gyula. Kaposi főszolgabíró: Baán Gáspár; alszolgabírák: Hertelendy Miklós, Goszthonyi Lajos. Marczali főszolgabíró: Véssey Sándor; alszolgabírák: Lehner Sándor, Péry Sándor. Szigetvári főszolgabíró: Igmándy Benedek; alszolgabírák: Maár Gyula, Fodor Géza. - Főorvos: Visy Pál dr. Mérnökök: Török Miklós és Buday István.

Ezzel az alkotmányos korszak vette kezdetét; a megyerendszer fontos átalakulás előtt állott. Az 1848. XVI. t.-cz. csak ideiglenesen intézkedett a vármegyék dolgában és még az igazságszolgáltatás sem volt a közigazgatástól elválasztva.

Hogy a vármegyei önkormányzati jognak a parlamentáris kormányformával, felelős minisztériummal való összeegyeztetése miképen történjék, ez a kérdés élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Somogy vármegye külön bizottságot küldött ki ennek a tárgyalására, a mely bizottság a május 21-iki közgyűlésre már beadta jelentését. Nézete szerint a törvényhozás feladata ebben az ügyben intézkedni. A törvény meghozataláig azonban a következő eljárást ajánlja a vármegyének. Szükségesnek tartják az évnegyedes - 1848 előtt relaczionálisnak nevezett - nagygyűléseket; ellenben az ú. n. kisgyűléseket fölöslegesnek nyilvánítják. Az első alispánt, akadályoztatása esetén a másodalispánt felhatalmazzák arra, hogy a kizárólagosan a vármegye intézkedése alá fenntartott ügyeket kivéve, minden ügyet saját felelőssége mellett elintéztethessen, de eljárásáról a legközelebbi évnegyedes gyűlésen számot adjon. Kizárólag a közgyűlés elintézése alá tartozó ügyeknek nyilváníttatnak: 1. minden közjogi ügyek és kérdések (publico-politica), 2. minden vízi építmények vagy munkálatok fölötti intézkedések, 3. erdőpusztításra 562vonatkozó zárlati -, vagy vadásztilosok fölötti határozat, 4. a vármegye vagyona fölötti intézkedés, 5. a vármegye terheltetését tárgyazó ügyek, 6. új utak kijelölése, hidak építése s általában a vármegyei közmunkák fölötti rendelkezés, 7. állandó katonaság elhelyezéséről intézkedés, 8. út- és hídvámügy, 9. vallás- és közoktatási ügyek, 10. minden oly perenkívüli eljárásokról teendő jelentések elintézése, a melyeket a törvény egyes tisztviselőktől a nagygyűlésre beadatni rendelt, 11. a vásári jog megszerzése körül való intézkedés, 12. megyei alapítványok és ezek választmányainak, valamint a megyei választmányoknak viszonya a vármegyéhez, 13. azon utalványozások eszközlése, melyek nem egy megállapított szerződés teljesítéséből folynak, vagy az alispánt megillető kiutalványozás jogkörén kívül esnek, 14. húsárszabás, 15. kenyér- és zsemlesütő pékek mértéke és ezek czikkeinek árszabása, 16. községi költségvetési rendszer, 17. községi jegyzőségek rendezése, 18. a megye határai fölött történendő intézkedések (1867. jk. 184. sz.). Ezeknek az ügyeknek előkészítését, az ügyiratok felszerelését szintén az alispánokra bízzák. Az árvavagyonnak az árvaatyák által történt kezelését megszüntetik s a törvényhozás intézkedéséig közös árvapénztárt állítanak (446-1867. jk.). Általában szükségesnek vélik, hogy legyen egy szerve a törvényhatóságnak, mely az előrelátható reformokról, az ezekkel összefüggő közjogi kérdésekről véleményt adjon. E czélból állandó választmányt küldenek ki, a mely a két alispán elnöklete alatt 40 úrból és 5 közrendű bizottsági tagból áll (3-1868. jk.). E javaslatot a közgyűlés elfogadta.

A kiegyezés nagy művét betetőzte Őfelségének június 8-án történt koronázása, melyre Somogy vármegye a május 21-iki közgyűlésen tette meg az előkészületeket. Elhatározták, hogy koronázási bandériumot állítanak ki, az 1790-ben a szent korona őrzésére kirendelt ősök ruházatában, az 1790-iki bandériális zászlóval. Az ajánlkozó Tallián Kálmán volt lovasszázadost zászlóvivőnek, a bandérium tagjainak pedig Tallián Jenőt és Sárközy Vinczét küldte ki és hogy a bandériumban a privilegizált osztálybelieken kívül a földmívesosztály is képviselve legyen, kiküldte Gulyás Ferenczet a középponti, Ráda Józsefet a szigetvári és Smodics Mihályt a marczali járásból. A lovasbandériumon kívül a koronázáson egy küldöttség is képviselte a vármegyét, mely június 10-én az Őfelsége előtti tisztelgésen is megjelent. Tagjai voltak a főispánon kívül: gróf Széchenyi Imre, gróf Festetics Dénes, gróf Zichy János, gróf Széchenyi Ferencz, Tallián Lajos, Inkey József és Zsigmond, Zichy Antal, Bittó István, Jankovics József, Kacskovics Ignácz és Paiss Andor.

Az ünnepségeket a hétköznapok váltották fel. A jó közlekedés megteremtése: vasutak építése alkotják Somogynak is első gondjait. Már 1860 óta van ugyan a vármegyének vasútja: a Balaton partján vonuló Déli vasút, de a vármegye székhelyének, Kaposvárnak, és a vármegye nagyobb részének nincs. A vármegye bizottságot küld ki, hogy az a Somogyon át építendő buda-fiumei vonalról készítsen jelentést. E javaslatban kb. a mostani útirány szerepel, egyelőre azonban a vármegyének be kellett érnie egy szárnyvonallal: az 1870. XXIII. t.-cz. által engedélyezett báttaszék-dombovár-kaposvár-zákányi vasúttal, mely Zákánynál a Déli vasúthoz csatlakozott; de ez is nagy haladást jelentett a vármegyére nézve.

A jó közlekedésnek nemcsak az anyagi kultúra, hanem a közbiztonság szempontjából is nagy jelentősége van. Somogyban a rablóvilág, elősegítve a vármegye természeti viszonyaitól, még ekkor is virágzott. Az alkotmányos korszak második évében még statáriális eljárással sem lehetett a megrendült közbiztonságot helyreállítani. Az 1868 májusi közgyűlésen Csépán Antal alispán jelenti, hogy rablóbandák garázdálkodnak a vármegyében. Babócsán a péknél 4 tagból álló fegyveres zsiványbanda rabolt, a tapsonyi számtartónál 6 tagú banda 10.000 frt értéket vitt el. Kérik a minisztériumtól a statárium kihirdetését, a mi meg is történik. Két rablót hamarosan el is fognak, egyet üldözés közben agyonlőnek, de a többi "szegénylegény"-nyel nem boldogulnak. Pedig a vármegye Bogyay Vincze, a mexikói hadjáratban résztvett tiszt vezetése alatt tizenegy pandurból álló csapatot szervez üldözésükre s két vadászszázadot (8 tiszt, 186 közember) helyeznek el azokban a helységekben, a hol a rablók leginkább meg szoktak fordulni. Ez a csapat a Csoknya melletti Nyiresi-csárdánál meg is lepi a rablókat, de ezek, egyideig tartó lövöldözés után, kivágják magukat. Még ráadásul az üldözőkkel történik szerencsétlenség. Ugyanis az egyik vadász-őrjárat tévedésből a rablók helyett a kocsin érkező Bogyay Vinczére lő, egy golyó kocsisát találja, a ki meghal, 565Bogyay pedig karján sebesül meg, míg észreveszik a tévedést. Végül is a politikai hatóság belátja, hogy legszebben kieszelt tervei, a közbiztonsági közegek ügyetlensége és bátortalansága miatt, czélra nem vezetnek; továbbá gátolta a sikert az is, hogy a lakosság nagyrésze közömbösségből, egyrésze megfélemlítve, sokan részességből, a rablók megjelenését, távozását a kitűzött jutalom ellenére is, egyáltalán nem, vagy későn jelentik; a vármegye helyi viszonyai is akadályul szolgáltak: a sok erdő, a sok tengerivetések stb. jó búvóhelyet nyujtanak, vasút és távíró pedig nem volt a vármegyében, hogy a hatósági emberek gyorsan ott teremhettek volna, a hol kellett.

A vármegye tehát a szept. 17-iki közgyűlésen a közbiztonság helyreállítására a kormánytól egy felelős, tejhatalmú biztos kiküldését kéri. Az Andrássy-minisztérium a királyi biztost szept. 26-án gróf Forgách Móricz nyugalmazott ezredes személyében küldte ki. De alig hogy állását elfoglalta, a rablóbandát okt. 3-án megsemmisítették. Andorka Gyula marczali járási esküdt ugyanis értesült, hogy a rablók Zalából visszatértek Somogyba; értesítésére a Millei pandurkáplárból, Récsei közpandurból és három vadászkatonából álló csapat útját állta a rablóknak.

A kifejlődött lövöldözés kézben egy vadász ugyan meghalt, de egy rabló is elesett, egyet meg elfogtak; csak Juhász András, a rablófőnök tudott megmenekülni. E sikerre Csépán alispán táviratilag fordult a minisztériumhoz hogy a királyi biztosságot szüntesse meg; a miniszter azonban a következő találó indokolással utasította vissza az alispán felterjesztését; "... mert a rablófőnöknek sikerülhet egy új bandát alakítani, egy oly megyében, a melynek köznépe a rablófőnökből hőst csinálva, azt a nép ajkán forgó versekben dicsőítve megéneklé. Egyáltalán nem felesleges, hogy az a nép, a mely a társadalom ellen elkövetett bűnt átérteni nem látszik, legalább anyagilag érezze súlyát azon rendkívüli intézkedéseknek, a melyeket mulasztásaival s bűnös közömbösségével részben önmaga tett szükségesekké." Így azután a vármegye elrendelte, hogy a kir. biztos kineveztetése, rendkívüli hatásköre nyomtatványokon az egész vármegyében közhírré tétessék. A kir. biztosnak elég dolga volt, mert nemcsak a rablók üldözését, hanem az orgazdák nyomozását is ő végeztette. A minisztérium csak decz. 27-én hívta vissza gróf Forgáchot.

A rablóvilágnak újabb vezére akadt 1876-ban Séta Pista személyében. Ekkor hirdettek az ő bandája ellen a vármegyében újabb statáriumot. A kihirdetés után a rablók Szlavóniába menekültek. Egyik rablót - névszerint Esze Ferenczet - Eszéken el is fogták, de mielőtt hazahozták, útközben, állítólag ellenállása miatt rámért ütések közben, meghalt. A banda zömével végre Igmándy szolgabíró számolt le. Május 6-án Branyasorán 11 pandurral rajtukütött s kölcsönösen tüzelni kezdtek egymásra. Később segítséget kapott a szolgabíró 16 honvéd és 4 csendőr személyében, a kiknek segítségével körülkerítette a rablókat. Reggel 5 órakor végződött a harcz, a mikor Tób, Lacza és Sátonyi, a még életben maradt rablók, lerakták a fegyvert, ellenben a vezér: Séta Pista inkább öngyilkossá lett, minthogy megadja magát. A közbiztonsági viszonyok javulására végül nagy hatással volt a csendőrség intézményének államosítása, a megyei pandurság megszüntetése. Az állami csendőrség intézménye vármegyénkben 1884 január 1-én kezdte meg működését, egyelőre 114 főnyi legénységgel.

De nemcsak közönséges rablók dúlták fel a vármegye nyugalmát, a politikai szenvedélyek, a pártok küzdelmei is néha átcsaptak a megengedett korlátokon s a vármegye vezérei kénytelenek voltak erősebb eszközökhöz folyamodni, hogy az izgatásoknak komolyabb következményei ne legyenek.

Már 1869-ben az alkotmány helyreállítása utáni első választási harcz oly elkeseredéssel folyt, hogy rendkívüli intézkedéseket követelt. A főbaj az volt, hogy az ellenzéki "szélsőbaloldali" képviselőjelöltek nem ismertek határt az oly igérgetésekben, hogy az adófizetést be fogják szüntetni, vagy legalább az adót leszállítani, a trafikot eltörlik, a közlegelőket felosztják, az uradalmi erdőket, papi javakat kiosztják a nép között stb. Ez az igérgetés, a mely elérhetetlen vágyakat támasztott a műveletlen tömegben, aláásott nemcsak minden hatalom iránti tiszteletet, de az élet, a tulajdon tiszteletét is. Még a középületeket, templomokat sem kímélték s ezeket is le akarták foglalni valamely párt részére. Ez ellen Jankovich főispán indítványára a vármegyei közgyűlés állást foglalt s a következő határozatot hozta: "Miután a művelt Európa által elfogadott szokás és gyakorlat szerint templomok, iskolák, városi és községi házak, középületek - pártküzdelmek által 566fel nem használható - semleges helyeknek tekintendők, a közrend és béke zavartalan fenntartása érdekében és hogy minden ez okból netán felmerülhető surlódásoknak és kellemetlenségeknek eleje vétessék, a pártzászlóknak említett középületeken - mint semleges helyeken - kifüggesztése meg nem engedtetik." E határozat azonban édes-kevés volt az izgatásokkal szemben, úgy hogy a kormány királyi biztos kiküldetésével oldotta meg a kérdést. A földfelosztásra irányuló agrárius mozgalom a kisgazdák, béresek stb. körében nemcsak Somogyban, hanem Baranyában is annyira elfajult, hogy ilyenformán annak kipuhatolása és megtorlása az egyes vármegyei hatóságok hatáskörénél szélesebb működési kört feltételezett. Így tehát az ország nyugalmának helyreállítása tekintetéből, a kormány javaslatára, Őfelsége 1869 április 11-iki leiratában Rajner Pált, Bars vármegye főispánját, Baranya és Somogy vármegyék királyi biztosává nevezte ki. A választási izgalmak elmúltával a kir. biztos július 25-én eltávozik. Az 1869-iki választásoknál a vármegye nagy fia: Somssich Pál is megbukik s csak időközi választáson jut mandátumhoz. Képviselővé választattak: Csurgón Sréter Lajos, Kaposvárott Kossuth Lajos, de miután nem fogadta el: Körmendy Sándor, Lengyeltótin Clementisz Gábor, Marczaliban Horvát Sándor, Nagyatádon Szatmáry Károly, a szili kerületben Sárközy Béla, Szigetváron Mednyánszky Sándor, Tabon Máttyus Arisztid.

A midőn 1869-ben az osztrák kormány az eddigelé a katonai szolgálattól felmentett Boccheban (Dalmáczia) is elrendelte a sorozást, a szabadságukat féltő bocchezek fegyvert fogtak és fellázadtak. Az ellenük küldött ezredek között volt a somogyi 44-es ezred is. A dalmátok elleni harcz 1870 februárban nyert befejezést. A 44. ezred tisztikara mozgalmat indított a harczban elesett ezredbeli katonák emlékének megörökítésére, a mihez a vármegye örömmel csatlakozott s a maga körében gyűjtött 227 frt 83 kr.-t az ezrednek átszármaztatta. A gyűjtött adományokból a cattarói sírkertben sírkő, valamint Kaposvárott a Széchenyi-téren (jelenleg a színház melletti parkban, a Rákóczi-téren álló) emlékoszlopot állítottak fel, rajta a következő felírással: "Kötelességük hű teljesítésében elesett hőseinek emelte a cs. kir. Albrecht főherczeg, tábornagy 44. számú gyalogezred MDCCCLXXII." Egyik oldalán az 1866-ban Königgrätznél, a másik oldalon az 1869-ben a dalmátok elleni harczban elesettek nevei olvashatók.

Az 1869. év végén megtartott népszámlálás szerint Somogy vármegye lakosainak száma 287.555 volt, tehát egy négyzetkilométerre 44.03 ember esett s így akkor a Dunántúlnak ritkábban lakott vármegyéi közé tartozott. Keleti adatai szerint a lakosság nemzetiségi megoszlása a következő volt: magyar 259.584, német 22.960, horvát 6978, tót 28. Százalékban kifejezve: magyar 89.6%, német 7.9%, horvát 2.4%. Vallásfelekezetre nézve ekkor a megye lakosságának 67.99%-a róm. katholikus, 5.49%-a ág. evangélikus, 22.47%-a református, 0.02%,-a gör. katholikus, 0.04%-a gör. keleti, 3.99%-a izraelita vallású.

A kormány ezalatt megkezdte a reformok munkáját, míg az országgyűléstől elfogadott törvények életbeléptetéséről azután a vármegyének kellett gondoskodnia. A kormány a balreformok sorát az igazságügy reformjával kezdte meg. 1870-ben került tárgyalásra az országgyűlésen a megye-reform, melynek alapján mindenek előtt felosztják járásokra a vármegyét. Eddig hat járás volt; a vármegye a belügyminiszterhez tízet terjeszt fel, de a belügyminiszter nyolczat engedélyez. Ugyanazon helyeken az igazságügyminiszter járásbíróságokat állít fel. A nyolcz járási székhely, a mely a szolgabíróságok és járásbíróságok székhelye, a következő: 1. Kaposvár, 2. Szigetvár, 3. Nagyatád, 4. Csurgó, 5. Marczali, 6. Lengyeltóti, 7. Tab, 8. Igal.

A kaposvári törvényszék részére saját székházából átengedi a törvénykezés czéljaira a földszinten jobbról a 3-10. számok alatti, balról a 32-39. számok alatti, a második emeleten keletről a 19-30. számok alatti helyiségeket, továbbá az udvarban levő tömlöczöket, végre az alsó udvarban levő várnagyi és őrmesteri lakást, kápolnát, konyhát, fürdőszobát. Mindezért fizessen az állam évi 800 frt bért, továbbá a megyeházán szükséges favágást, fűtést és seprést a rabok ingyen teljesítsék. Ha ezt nem végeztetné, fizessen 400 frt.-tal több évi bért. Az épület fenntartási költségét a vármegye és az állam arányosan viseljék. Még a bútorzatot is átengedik az államnak használatra. Így marad a törvényszék a vármegyei épületben egészen 1907-ig, tehát 36 évig. Még több helyiséget is kap a vármegyétől: 1874-ben a fogházépületben levő istállókat megszüntetik s átadják az államnak, ez 6000 frt kárpótlást ad, a mely összegből a vármegye az udvaron a maga számára új istállót építtet.

1871-ben történik az új törvény alapján először a törvényhatósági bizottsági tagoknak megválasztása. A vármegye a választandó bizottsági tagok számát, a legutolsó népszámlálás alapján, 290-ben állapítja meg. Első gyűlését az újonnan alakult bizottság 1871 decz. 28-án tartotta; feladata volt egyúttal a tisztújítás megejtése, mely alkalommal a következőket választották meg. Alispán Csépán Antal. Főjegyző Maár Gyula. Aljegyzők Gáspár Pál és Benkő Ignácz. Tisztiügyész Szabó Kálmán. Árvaszéki elnök Leipczig Jónás. Árvaszéki ülnökök Krisztinkovics Antal és Grubánovics Géza. Árvaszéki jegyző Sárközy Ödön. Árvaszéki pénztárnok Hodászy Lajos. Árvaszéki számvevő Mihályfi István. Megyei főpénztárnok Svastics Imre. Első számvevő Igmándy Sándor. Megyei főorvos Parray János. Állatorvos Schauer Sándor. Levéltáros Nagy Lajos. Szolgabírók: Kaposvár: Csorba Ede, Lengyeltóti: Goszthonyi Lajos, Igal: Svastics József, Tab Kacskovics Károly, Marczali Véssey Mihály, Csurgó Simon Gyula, Nagyatád Tallián Gyula, Szigetvár Igmándy Benedek. Szolgabíró segédek: Kaposvár Gruber János, Lengyeltóti Barla-Szabó Sándor, Igal Szabady Antal, Tab Horváth Gábor, Marczali Bajzáth Ignácz, Csurgó Ónody Géza, Nagyatád Krizsanich Vincze, Szigetvár Fenyőssy Ödön.

Ugyanekkor megalakítják az állandó választmányt is, 60 tagból, melyet a következő gyűlésen még 30 taggal kiegészítenek. A törvényhatósági bizottság tagjait megválasztó kerületek számát 61-ben állapítják meg; e kerületek középpontjai a következők: Ádánd, Acsa, Böszénfa, Barcs, Berzencze, Bálványos, Csoknya, Csurgó, Csököly, Darány, Görgeteg, Gölle, Homok, Háromfa, Inke, Iharosberény, Jád, Igal, Istvándi, Kaposvár, Kadarkút, Kéthely, Kőröshegy, Kötcse, Karád, Lengyeltóti, Mozsgó, Mesztegnye, Marczali, Mocsolád, Magyaratád, Magyarújfalu, Németlad, Nagyatád, Nemesvid, Nemesdéd, Nagybajom, Nikla, Nagyberény, Nágocs, Nagyberki, Pata, Szenna, Szulok, Szabás, Szob, Szakácsi, Sámson, Szentmiklós, Sárd, Somogyvár, Szőllősgyörök, Szil, Szigetvár, Sellye, Toponár, Tarany, Tab, Törökkoppány, Vése, Zákány.

A vármegye reformja egyelőre befejezést nyert az 1876. VI. t.-cz. meghozatalával, a mely az állami közigazgatás zavartalan folyását biztosítandó, felállítja a közigazgatási bizottságot. Ezt Somogy vármegye az 1876 szeptember 25-iki közgyűlésen alakítja meg, a mikor is a törvényhatósági bizottság részéről a közigazgatási bizottság tagjaiul megválasztatnak: gróf Somssich Imre, Csépán József, Véssey Mihály, Folly József, Boronkay Károly, Szalay Károly, Svastics Gábor, Somssich Andor, Miklós István és Lehner Sándor (1876. jk. 240. sz.).

A vármegyék területi viszonyainak rendezése alkalmából a belügyminiszter úgy tervezi, hogy Somogy vármegyéből Baranyához csatolja Sellye, Okorág, Sztára és Révfalu községeket, mivel a szomszédos Baranya vármegye területén szigetet, illetőleg beszögellést alkotnak. A községek azonban azt kívánják, hogy továbbra is Somogy vármegyéhez tartozzanak. Sztára és Révfalu meg is maradt Somogyban, de Sellye és Okorág nem. Sellye helyett ezentúl Lakócsa lett törvényhatósági bizottsági választókerületi székhely.

A képviselőválasztókerületek beosztásáról szóló 1877: X. t.-cz. Somogyra nézve változást nem hoz, az innen választandó országgyűlési képviselők számát nyolczban állapítja meg. A választókerületek székhelyei megegyenek a nyolcz járási székhelylyel, csak az igali járási választókerületnek lett Szil a székhelye.

Az alkotmány helyreállítását követő első évtized ilyenformán a vármegye átalakításával telik el. Ugyanez időtájt azonban más figyelemreméltó események is történnek, a melyekről szintén meg kell emlékeznünk.

1873-ban az országos kolerajárvány Somogy vármegyét sem kímélte meg. Július hó második felében a hoboli pusztán, a cselédség és az ott tartózkodó tolnamegyei aratók között, ütött ki a vármegye területén a kolera s minden óvóintézkedés ellenére a szigetvári járás tizenegy községében elterjedt, ú. m. Hobol, Nemeske, Szulimán, Patosfa, Szigetvár, Gárdony, Pata, Almamellék, Apáti, Dombó és Tótújfalu községekben. Legjobban Szulimán községet sujtotta; 849 lakosából 93 betegedett meg, 29 halt el kolerában. Augusztus első felében a járvány mindjobban terjedt és a vármegye csak október 10-én szabadult meg e veszedelemtől.

Ugyanez év elemi csapásokkal is sujtotta a vármegye népét. A rossz termés miatt, tél középen, éhinség fenyegette a legszegényebb néposztályt és a kisgazdákat. A vármegye kettős akczióval akart segíteni. Az egyik az volt, hogy a vagyontalan munkaképeseket közmunkákkal juttassák sürgős keresethez. A kormányt 568az országgyűlés felhatalmazta, hogy egy millió frt erejéig végeztessen a vármegyékben közmunkákat s ebből 10.000 frt-ot bocsátottak Somogy vármegye rendelkezésére. A másik módja a segítésnek a gabonakiosztás volt, ezt alkalmazták a volt úrbéres kisbirtokos osztálynál. Egyes községek, be sem várva a vármegye intézkedését, maguk gondoskodtak szükségletükről. Így a lengyeltóti járáshoz tartozó községek, a községi képviselőtestületeknek jótállásával, 4236 mérő kenyérnek való gabonát vettek kölcsön, a tabi járási községek 7000 mérő gabonát osztottak ki a segélyre szoruló kisgazdák között, hogy azután a kiosztott gabona árát 1874 szeptemberében 9% kamattal visszafizessék. A vármegye e községek példáját követve, készpénzért, kb. 5400 mérő rozsot és kukoriczát vásárolt s ezt a községek útján, kölcsönképen szétosztotta az inséges kisbirtokosok között.

Az egyes országos gyászesetekből a vármegye mindenkor kiveszi részét. Így 1870-ben küldöttségileg vesz részt a vértanuhalált halt első felelős miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos hamvainak ünnepélyes éltakarításán, Budapesten. A küldöttség tagjai Csépán Antal alispán vezetésével Somssich Lőrincz, gr. Zichy János, gróf Somssich Imre, Jankovics József, Tallián Sándor, Madarász József, Sárközy Béla, Boronkay Károly, Kacsóh Lajos voltak. Mély gyászának a vármegye törvényhatósági bizottsága jegyzőkönyvileg ad kifejezést, a fennkölt gondolkozású vallás-és közoktatásügyi miniszter, báró Eötvös József elhunyta alkalmából is.

A haza bölcsének, Deák Ferencznek emlékét, halála alkalmából, jegyzőkönyvileg örökítik meg. Egyébként Deák Ferencz temetésére, Jankovich főispán vezetésével, 40 tagú somogyi küldöttség ment fel Budapestre, sőt a legközelebbi közgyűlés első napját is Deák emlékének szentelték. Jankovich főispán megnyitójában foglalkozott Deák érdemeivel, a folytatólagosan tartott gyűlésen pedig Szabó Kálmán tisztiügyész mondja az emlékbeszédet. Szabó Kálmánnak, a ki még ma is ünnepi szónoka a vármegyének, ez a találó hasonlataival, remek jellemzésével kiváló beszéde még a jegyzőkönyv elsárgult lapjain olvasva is mélységesen hat. Végezetül elhatározzák Deák Ferencz arczképének megfestetését a közgyűlési terem számára és a gyász jeléül a tárgysorozatot másnapra halasztják.

Sokat foglalkoztatja a vármegyét a katonaság, illetőleg annak beszállásolása, elhelyezése. 1860 óta állandóan a vármegyében, Kaposvárott, volt elhelyezve a 44. gyalogezred két százada, ezenkívül lovasság is táborozott (3 század) Marczaliban és Kéthelyen s sokszor más falvakban. A honvédség felállítása óta Szigetvárott, később Kaposvárott két zászlóalj honvéd is tartózkodott, ámde kezdetben kaszárnya sehol sem volt s egész éven át az egyes házaknál voltak beszállásolva a katonák. Érdekes az 1868-iki jegyzőköny (66. szám), melyben a vármegye, a lakosok kérelmére, a honvédelmi miniszterhez fordul orvoslásért. Kifejtik, hogy a lakosokra roppant terhes és igazságtalan ez az állapot; mert naponként egy krajczár hálópénzért kénytelenek szállást, ágyiruhát adni, sőt a húst a katona számára saját fájuknál megfőzni (hozzá zöldséget, sót adni és még gyertyát is). A lovak számára napi egy krajczárért engedik át az istállót és még a világítást is. Tetőzi az igazságtalanságot és nem egyeztethető össze az 1848. VIII. t.-cz.-kel, - a mely a közterheknek egyenlő és arányos viselését rendeli el, - hogy csak egyes községeket sujtanak a katonabeszállásolással, míg a többiek e teher viseléséből nem osztoznak. Ezért a vármegye már ekkor, 1868-ban, kéri a minisztert, hogy emelje fel a hálópénzeket s gyalogosért 5 kr., lovaskatonáért 10 krajczár járjon, másrészt pedig a minisztérium készítsen oly törvényjavaslatot, a mely a vármegye összlakosságára kivetendő pótadóval fedezze a szükséges beszállásolási költségeket. E felterjesztését a vármegye még többször megsürgeti, mígnem az 1879. XXXVII. t.-cz. megvalósítja azt. A vármegye ugyancsak korán, 1872-ben, foglalt állást a kaszárnyaépítés mellett is. Telket is szerez a Baross-utczában, de csak hosszabb idő multán építkezhetnek. 1885-ben írják ki az árlejtést, s az építkezést a következő évben fejezik be.

A vármegye a kaposvári, szigetvári és nagyatádi járásokban egy-egy második szolgabíró-segédi állást rendszeresített, melyeket az 1877 deczember 28-iki tisztújításon már be is töltöttek. Első aljegyző Gabsovics Károly, második aljegyző Trombitás Mihály, tisztiügyész Bárány Gusztáv, alügyész Gruber János lett. Árvaszéki elnökké Miklós Györgyöt, ülnökökké Bosnyák Lászlót, Mihályfi Istvánt, Andorka Elek dr.-t, Kapotsfy Bélát választották. Árvaszéki jegyző Somogyi Lajos, főszámvevő Madarász Andor, árvaszéki számvevő Zánkay Zsigmond, főorvos Németh Károly dr. lett. Járási tisztviselőkké választattak: kaposvári szolgabíróul Goszthonyi Lajos, s.-szolgabíró Kacskovics Kálmán dr. és Csonka Gyula. Szigetvárott második 569s.-szolgabíró Szakáll Vincze, Nagyatádon segédek lettek Stadler Mihály és Somogyi Gyula; csurgói s.-szolgabíró Erdőssy József; marczali szolgabíró Bogyay Ödön; lengyeltóti szolgabíró Éhn Sándor, segéd Szini László. Igalban segéd Bogyay Viktor. A többi állásokra ugyanazokat választották meg, a kiket 1871-ben. E bizalom a vármegye nyugalmának nagy biztosítékául szolgált. A főispán mellett a választott tisztviselők közül Csépán Antal alispán és Maár Gyula főjegyző évtizedeken át közmegelégedésre és a vármegye javára töltötték be állásukat, úgy hogy az országos politika sem gerjeszthetett nagyobb visszavonást a törvényhatósági bizottságban.

Az 1870-es években Somogy vármegye képviselőivé, még pedig először is az 1872-iki választásokon, megválasztattak: a csurgói kerületben Sréter Lajos, Kaposvárott Körmendy Sándor, Lengyeltótiban Szalay Imre, Marczaliban Horvát Sándor, Nagyatádon P. Szatmáry Károly, Szigetváron Mednyánszky Sándor, Szilben gróf Hunyady László, Tabon Máttyus Arisztid. Az 1875-iki választásokon csurgói képviselővé választották gróf Somssich Imrét, Kaposvárott Somssich Pált, Lengyeltótiban Szalay Imrét, Marczaliban gróf Széchényi Pált, Nagyatádon P. Szatmáry Károlyt, Szigetvárott Fornszek Sándort, Szilben Kacskovics Sándort, Tabon Szontágh Pált. Végül 1878-ban megválasztották Csurgón László Imrét, Kaposvárott Gáspár Lajost, Lengyeltótiban Szalay Imrét, Marczaliban gróf Széchenyi Pált, Nagyatádon gróf Somssich Imrét, Szigetvárott Fornszek Sándort, Szilben gróf Hunyady Lászlót, Tabon Miklós Istvánt. A választottak között persze Deák-párti, balközépi és szélsőbali képviselők vegyesen vannak, de a vármegye politikai irányáról nagyjában mégis a következő állapítható meg: a kiegyezést a törvényhatósági bizottság óriási többsége helyeselte s Deák-párti volt. Később a Tisza Kálmán vezetése alatt álló balközép erősödött meg, de 1875-ben, midőn a két párt "szabadelvű párt" néven fuzionált, a vármegyegyűlésen a kormánypártiak voltak többségben. Azonban az 1875-iki képviselőválasztásokból hatalmas többséggel kikerült (329 képviselő) szabadelvű párt, a napirenden felmerült ellenkező nézetek és kérdések következtében, 2-3 év alatt fogyni kezdett. Különösen két kérdés gyarapította az ellenzék híveit. Az egyik a kiegyezés megújítása, illetőleg a vámszövetség és bankkérdés megoldása volt, mely miatt sok volt balközépi és Deák-párti képviselő kilépett a szabadelvű pártból. Ezek közé az elégedetlenek közé tartozott 1878-ban Somssich Pál is, a ki kimagasló vezéregyéniség volt Somogyban s kinek a példája nagyon hatott a vármegyében az ellenzéki közszellem kialakulására. Népszerűtlen volt a Tisza-kormánynak és gróf Andrássy Gyula külügyminiszternek keleti politikája is. Bosznia okkupáczióját a magyar közvélemény helytelenítette és Somogyban is igen élénken nyilvánult meg a Törökország iránti rokonszenv, úgyannyira, hogy e kérdésben konfliktusba is keveredett a vármegye a kormánynyal.

A török szimpátiák már 1877-ben, az orosz beavatkozás előtt, még a szerb-török háború idején, megnyilvánultak. Az 1877 február 5-iki megyegyűlés már ekkor elhatározta, hogy feliratban kérik a kormányt, irányozza a monarchia külpolitikáját a magyar nemzet érdekeinek megfelelőleg, Törökország integritásának teljes épségben tartására. A törökök iránti lelkesedés még inkább fellángolt az orosz-török háború idején. E mozgalomból Somogy vármegye is kivette a részét. Ugyanis nagy izgalmat keltett az országgyűlésen Somogy vármegye törvényhatósági bizottságának a felirata, melyben Somogy, Szalay Károly indítványára, ismét követelte, hogy Törökország területi épsége fennmaradjon, egyidejűleg tiltakozva Bosznia és Herczegovina megszállása ellen.

Az események, e viták közben, gyorsan követték egymást. 1878 nyarán, július végén, már a seregünk is megindult Bosznia okkupálására, mikor is a vármegye konfliktusba keveredett a kormánynyal. Augusztus 9-én reggel ugyanis Csépára alispán a honvédelmi minisztertől távirati rendeletet kapott, hogy a vármegyéből ötszáz kétlovas előfogatnak, akár önkéntes vállalkozás, akár hivatalos kirendelés útján való előállításáról gondoskodjék. A miniszteri rendelet meghagyja azt is, hogy az előfogatok aug. 12-én Száva-Bród városban legyenek s ott a katonai parancsnokságnál jelentkezzenek; minden kocsis, a két lóval együtt, teljes ellátásban részesül s fuvarbérül naponként két forintot kap. A honvédelmi miniszter később még 200 újabb fogat kirendelését kérte aug. 14-re, Bródba. Az alispán ez utasítasaira a szolgabírák rövidesen visszajelentették, hogy önkéntes vállalkozó nem akadt, a miről az alispán rögtön jelentést küldött a minisztériumnak. Újabb rendelet érkezett, a mely az előfogatoknak minden erélylyel való okvetetlen 570biztosítását és kiállítását meghagyta és hangsúlyozta, hogy az intézkedés természete és sürgőssége rendkívüli s az alispánt személyesen teszi felelőssé a rendelet végrehajtásáért. Viszont igéri a miniszter, hogy mindent elkövet, hogy a fuvarosok minél hamarább felváltassanak. Egyidejűleg a belügyminiszter is megsürgette a rendelet végrehajtását. Csépán alispán, tekintettel arra is, hogy a nagyrészt honfiakból álló csapatok érdekeinek veszélyeztetéséről s az élelem szállításának biztosításáról volt szó, a szolgabírákat az előfogatok sürgős kiállítására utasította, mire azok, a kiket csak tudtak, összeszedtek s útnak indítottak. A kormánytól kiutalt 3000 frt-ból előleget is adtak a fuvarosoknak, az alispán pedig a vármegyei főcsendbiztost is leküldte Bródba, a fuvarosok érdekeinek megvédelmezésére; majd az augusztus 16-ára összehívott rendkívüli vármegyegyűlésen beszámolt az egész ügyről, midőn is két indítványt terjesztettek elő. Az enyhébb indítvány a Makfalvay Gézáé volt, mely szerint a vármegye tiltakozik a háború s annak kifolyása, e törvénytelen rendelet ellen, jövőben megtagadja ily rendeletek foganatosítását s eltiltja az alispánt is az ilyenek végrehajtásától. A másik a Szalay Károly indítványa, mindezeken felül még a már Bródban levő kocsiknak is azonnali hazabocsátását követelte a kormánytól. A közgyűlés a Makfalvay Géza indítványát fogadta el 20 szótöbbséggel és az ilyen értelemben szerkesztett tiltakozó feliratot a kormányhoz felküldték (1878-iki jkönyv 216. szám). Néhány nap mulva megjött a válasz. A belügyminiszter, aug. 22-én kelt, 350001. sz. alatti rendeletével a vármegye feliratának, illetőleg határozatának azt a részét, a mely a tiltakozásra s az alispánnak adott utasításra vonatkozik, megsemmisíti; de ismételten megigéri, hogy a kormány törekszik az előfogatoknak minél előbbi hazabocsátására. Az újabban, szept. 16-án, tartott rendkívüli közgyűlésen még mindig kemény ellenzéki a hangulat s a megsemmisítő határozat felolvasása után sem akarnak engedni. Szalay Károly olyan tartalmú feliratot javasol az országgyűléshez küldeni, mely szerint a miniszterelnök és belügyminiszter (Tisza Kálmán), valamint a honvédelmi miniszter (Szende Béla) vád alá helyeztessenek. Jankovich főispán figyelmezteti ugyan a közgyűlést, hogy vád alá helyezési indítványt a vármegye nem tehet, csupán sérelmét közölheti felirat alakjában a képviselőházzal s tőle orvoslást kérhet, mégis elfogadják Szalay indítványát. Erre azután a kormány újabb, erélyesebb hangú rendeletben kívánta a tiltakozó határozat megsemmisítését s tudatta a vármegye közönségével, hogy a minisztertanács, az 1870. XLII. t.-cz. 54. §-a alapján, felhatalmazta Somogy vármegye főispánját, hogy a rendeletet az idézett paragrafusban előírt kivételes rendszabályok alkalmazásával hajtsa végre.

E közben az országos közvélemény mindinkább beletörődött a befejezett tényekbe; hiszen október elején már teljesen befejezettnek volt mondható az okkupáczió. A parlament 175 szóval 95 ellen mellőzte a szélsőbalpártiaknak a kormány vád alá helyezésére vonatkozó indítványát és most már Somogyvármegye is felhagyott a további ellentállással; kenyértörésre nem került a sor. Midőn a kormány rendeletét a közgyűlésen felolvasták, elfogadják Miklós István és társai javaslatát, a törvényhatóság a belügyminiszteri rendeletet az abban jelzett körülmények következtében tudomásul venni kényszerülvén, feliratában kifejtett álláspontjánál fogva sérelmei orvoslását az országgyűléstől várja. Ezzel befejezték az ügyet. Bosznia okkupálásából Somogy háziezrede, a 44.-gy. ezred is kivette részét.

Somogy vármegyében a kiegyezés óta lefolyt első évtizedben, minden vonalon haladás mutatkozik. Ezt tanusítja az 1880-ban megtartott népszámlálás is, midőn Somogyvármegye lakosainak száma 307.448 volt, tehát 6.92% szaporodás tíz év alatt. Egy négyzetkilométerre 47.07 ember esett, hárommal több mint 1869-ben. A lakosság nemzetiségi megoszlása: 271.149 magyar (88.1%), 22.889 német (7.4%), 11.586 horvát (3.7%) volt. Vallásfelekezet szerint róm. kath. volt a lakosság 69.1%-a, református 21.5%-a, ág. evangélikus 5.2%-a, izraelita 4.0%-a.

A közművelődés is nagy lépéssel haladt előre. A vármegye minden téren iparkodott a művelődést előmozdítani. Bár a közoktatás történetében bővebben esik róla szó, megemlítendő, hogy Somogy vármegye volt a fenntartója a kaposvári gimnáziumnak, s a gimnáziumi választmánynyal gondoskodott az ügyekről. Hosszú ideig Somssich Pál volt e választmány elnöke. A vármegye, a gimnázium mellett más közintézményektől sem vonta meg támogatását. A vármegye részes a Mária Valéria árvaleányok intézetének megteremtésében is, a melynek az alapját ugyan a herczeg Esterházi-uradalom bérlője, Freystädtler Antal vetette meg, de a telek adományával a vármegye is hozzájárult az intézet megvalósításához. A kaposvári közkórház is a vármegye alapítása.

571A kultúra ügyét szolgálták a vármegyének különféle adományai, alapítványai is, a melyek között több országos jellegű intézetre szóló alapítás volt. Csupán az alapítvány-jellegű adományokat említjük fel, melyek időrendben a következők: a csurgói ref. gimnázium évenkénti segélyezésére 1870-ben megszavaznak 316 frtot; a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete egyesület alaptőkéjének gyarapítására 1878-ban megszavaznak 5000 frtnyi alapítványt; 1880-ban az Országos Képzőművészeti Társulat javára 1000 frtot díjalapítvány gyanánt fizetnek be. Különös buzgósággal tárgyalják 1882-ben gróf Károlyi Gyulának, a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt-Egylete elnökének megkeresését az egyesületi alapítvány felől, 250 frtnyi alapítványt tesznek és felhívják a vármegye összes közönségét, hogy az egyletbe rendes tagul beálljanak.

A népnevelés előmozdításával a vármegye megtette minden a törvényhozástól ráutalt feladatát, így megalkotta az 1876. XXVIII. t.-cz. 8. §-a alapján a törvényhatósági népnevelési bizottságot. Természetesen az állam és a hatóságok nem oldhattak meg mindent, a társadalomra is sok feladat várt. Kitünt különösen id. gróf Somssich Imre, a ki több alapítványnyal is erősítette a vármegye két középiskoláját; azonkívül, mint képviselő, a nagyatádi és csurgói választókerületek népiskoláinak is juttatott adományokat. A vármegye jegyzőkönyvileg köszönte meg az összesen 34,000 frtra rúgó iskolai alapítványait, melyeket a gróf végrendeletében 50,000 frtra egészített ki.

A hazai ipar pártolásánál is korán állást foglal a vármegye. Az 1879. évi székesfehérvári kiállítás hatása alatt, Szalay Károly indítványára, kimondja a törvényhatóság, hogy ezentúl mindennemű szükségleteit kizárólag hazai ipartermékekből szerzi be és a társtörvényhatóságokat is hasonló irányú intézkedése felhívja; az iparosképzés érdekében pedig elhatározza, hogy az 1881-ben Budapesten felállított állami középipartanodában egy ifjat taníttat ki, a kit a tulajdon pénztárból 150 frtnyi évi segélylyel támogat.

A megye társadalmilag is szervezkedett a különféle egyesületek alapítására. A Kaposvári Nemzeti Kaszinó alapításának ideje - 1838 - összeesik Magyarország ébredésének korszakával, a Széchenyi István agitácziójával alakult pesti Nemzeti Kaszinó után tizenegy évre keletkezett s így legrégibb egyesülete a vármegyének. Kezdetben a vármegyebeli birtokososztály szolgáltatta a tagok zömét, polgárember nem volt tagja, s a nem nemesek közül csak az ú. n. honaráczior osztály tagjait vették fel. Az alkotmány helyreállítása óta, mióta Kaposvár városias fejlődésnek indult, alapszabályai megváltoztak, ma már tagjainak zöme a városi elem és a megyebeli birtokosok inkább csak kültagok. Történetét a kaszinó 70 éves fennállása alkalmából 1908-ban kiadott évkönyv örökíti meg s az alkalmi ünnepélyen Csorba Ede, az akkori elnök is ünnepi beszédben vázolta a kaszinó multját, mely 73 év után, 1911-ben végre a saját díszes helyiségébe költözött, a mi, miként a kaszinó falában elhelyezett emléktábla is hirdeti, Márffy Emil elnök és Szaplonczay Manó igazgató érdeme.

Az utolsó évtizedek kulturális eseményeinek tárgyalását későbbre halasztván, térjünk vissza a nyolczvanas évek történetéhez.

1883-ban, a deczember 17-én megejtett tisztújításon a következő változások történtek: árvaszéki elnökké Bosnyák Lászlót választották meg, Miklós György ellenében, 108 szótöbbséggel; ülnökökké: Bárány Gusztávot, Kapotsfy Bélát, Bernáth Kálmánt, Mihályfy Istvánt és Strinovich Bélát. Tiszti főügyészszé ifj. Folly Józsefet, alügyészszé dr. Andorka Eleket választották. Főpénztárnok maradt Hodászy Lajos, ellenőrré Bogyay Márton lett. A járásokban is történtek változások. Kaposvári segédszolgabírákká lettek Pozsgay Gyula és ifj. Sárközy Béla, Nagyatádon Kacskovics Ágostont választották második segédszolgabírónak, csurgói főbíróvá Csonka Gyulát, szigetvárivá Fenyvessy Ödönt választották, ez utóbbi mellé s. szolgabírákul Farkas Gyulát és Jakab Andort adták. Tabi szolgabíróvá választották Horváth Gábort, segédszolgabíróvá ifj. Hegyessy Jánost. Központi állatorvossá lett Betnár Márton. A többi állásokba ugyanazokat választották, a kiket az 1877-iki tisztújítás alkalmával.

1885 november 3-án nagy ünnepe volt a vármegyének. Ekkor jubilálták díszközgyűlésen Jankovich László főispánságának negyedszázados fordulóját. Jankovich főispánt és utódait ez alkalomból a királyi kegy grófi rangra emelte, majd a következő évben, a főispánságtól való visszavonulásakor, valóságos belső titkos tanácsossá lett. Jankovich László még a régi, nagyúri főispánok utóda volt.

572A szeretetreméltó, kiválóan tapintatos főúr ünneplésében Somogyvármegye egész közönsége pártkülönbség nélkül résztvett. Jankovich László 1816 október 11-én született Budán. Tanulmányai befejeztével, 1835-ben, jurátus, majd sárosvármegyei aljegyző lett. Azután az udvari kanczelláriánál hivataloskodott. 1839-ben Verőcze vármegye követévé választotta, 1841-ben ugyanitt alispánná választották. A kormány 1848-ban Verőcze vármegye főispánjává nevezte ki, de a mikor a vármegye lakossága Magyarország ellen fegyvert fogott, állásáról 1848 szeptemberében lemondott és a közélettől visszavonult. Csak az alkotmányos aera feltünésével, 1860-ban, szerepel ismét mint Somogy vármegye főispánja, azonban 1861-ben megint lemond, de 1865-ben ismét főispánságot vállal és 1886-ig megszakítás nélkül viseli a méltóságát. Az ünnepélyre, Körmendy Sándor szélsőbaloldali képviselő korábbi indítványából, megfesttették és leleplezték a főispán arczképét. Maár Gyula főjegyző üdvözlőbeszéde után Jankovich főispán válaszolt meghatottan, az öregkor tapasztalatával vázolva, hogy miként lett ő főispánná? Beszéde további folyamán felvetette a kérdést, szerzett-e hát érdemet főispánsága alatt és köszönetet mondott Verőcze vármegye és Somogy vármegye tisztikarának, munkatársainak s mindannyiójuk közül a leghívebb társának, Csépán Antalnak, Somogy vármegye alispánjának, s ezzel fejezte be szavait: "Mindenható Isten, éltesd a magyar királyt és boldogítsd Somogy megyét!" Ezután gróf Széchenyi Ferencz szólalt fel, kinek indítványára e szép napot, az ünnepség lefolyását s így Jankovich emlékét, jegyzőkönyvileg örökítették meg. A közgyűlés berekesztése után fényes bankettet is tartottak.

Midőn az 1886: XXI. t.-cz. elrendelte, hogy a főispán állandóan a vármegye székhelyén tartózkodjék, Jankovich főispán nem óhajtott tovább szolgálni s így őt 1886 szept. 20-án Őfelsége a saját kérelmére állásától felmentette. A legközelebbi tisztújításon követte az öreg főispán példáját az alispán, Csépán Antal is, a ki 82 éves korára és 54 éves szolgálatára hivatkozva, kijelentette, hogy többé nem pályázik az alispánságra. Csépán Antal 1807-ben született, 1832-ben ügyvédi oklevelet szerez, de mégis a vármegye szolgálatába óhajt lépni. Már akkor kitünik tehetségével, úgy hogy mindjárt babócsai szolgabírónak választják (1835 okt. 28.), nem pedig esküdtnek vagy aljegyzőnek. A következő tisztújítás alkalmával ismét szolgabíróvá választják, később táblabíró lett és 1846-ban a liberális párt jelöltjeként mérkőzik a konzervativek jelöltjével, győz és babócsai főbíróvá választják meg. 1849-ben visszavonul és csak az abszolutizmus megszüntével, 1861-ben, vállal ismét hivatalt. Másodalispán lesz. 1865-ben teszi meg Jankovich László első alispánná, a mely állásában az 1867-iki tisztújítás is megerősíti s ettől kezdve 22 évig viseli ezt a hivatalt. 50 éves szolgálata alkalmából Jankovich főispán neki "a mindig törhetetlen hűséggel és buzgósággal tett szolgálataiért a vármegye közönsége nevében hálát mond". Mikor pedig a közszolgálattól megválik, Tallián Pál törvényhatósági bizottsági tagnak, mint a távozó kartársának s így hazafias tettei és férfias jelleme ismerőjének indítványára, Csépán Antalnak 54 éves szolgálati érdemeiért jegyzökönyvi köszönetet szavaznak; továbbá grófi Jankovich László indítványára arczképét is megfestetik s a vármegyeházán elhelyezik. A kép leleplezési ünnepélyén Maár Gyula főjegyző méltatja érdemeit.

Ezidőtől új emberek irányítják a vármegyét. Új főispánná Őfelsége Vizeki Tallián Bélát nevezi ki, a ki tulajdonképen somogymegyei eredetű volt, de Torontál vármegyében hivataloskodott e vármegye alispánjaként. A főispáni székbe 1886 október 18-án nagy ünnepélyességgel iktatják be. A vármegye nevében Maár Gyula főjegyző üdvözli a főispánt, a kit Torontál megye küldöttsége is elkísért s e küldöttség nevében Rohonczy Gedeon szólalt fel az installáczión, Somogy megye figyelmébe ajánlván Torontál megye "reform-alispánját".

Az 1889-iki tisztújításon új alispánná lesz Csépán helyébe Tallián Gyula. A tisztikarban még a következő változások történtek: Az eddigi első aljegyző, Gabsovics Károly, kaposvári főbíró lesz. Aljegyzők lesznek: Trombitás Mihály, Plachner Sándor és Krieger Ödön. Az árvaszéknél új ülnökök: Somogyi Lajos és Varga Lajos, jegyzők: Bogyay Jenő és Noszlopy Tivadar. Nagyatádi főbíró Éhn Sándor, csurgói ifj. Sárközy Béla, marczali Paiss Mihály dr., lengyeltóti ifj. gróf Jankovich László dr. lett. Új szolgabírák lettek: Kaposvárott Jakab Andor, Szigetvárott Hegyessy János, Nagyatádon Bóné Kálmán, Csurgón Kacskovics Ágoston, Lengyeltótin Baán Lajos, Tabon Kacskovics Lajos. Főorvossá Folly Hugó dr.-t, főszámvevővé Madarász Andort nevezte ki a főispán. A többi állásokra ugyanazokat választották, a kiket az 1883-iki tisztújításon.

573Az új emberek meglehetősen nyugodt viszonyok közt kormányozták a vármegyét.

Nagyobb izgalmak inkább csak a képviselőválasztások alkalmával támadtak. Képviselővé 1881-ben Csurgón Somssich Pált, Kaposvárott gróf Zichy Ödönt, Lengyeltótin Szalay Imrét, Marczaliban gróf Széchenyi Pált, Nagyatádon gróf Somssich Imrét, Szigetváron Fornszek Sándort, Szilben Gruber Jánost, Tabon Fekete Lajost választották. Kaposvári képviselő lett időközi választáson, 1882-ben Szabó Kálmán. 1884-ben a következők lettek képviselők: Szalay Károly (Csurgó), gróf Széchenyi Pál (Kaposvár), Szalay Imre (Lengyeltóti), Hertelendy Ferencz (Marczali), Barla József (Nagyatád), Fornszek Sándor (Szigetvár), Gruber János (Szil), Miklós György (Tab). Végül 1887-ben csurgói képviselővé lett Szalay Károly, kaposvári gróf Széchenyi Pál földmívelésügyi miniszter, lengyeltóti Szalay Imre, marczali Svastics Gyula, nagyatádi gróf Széchenyi Aladár (szabadelvű programmal), szigetvári Fornszek Sándor, szili Hock János, tabi Pulszky Károly. E választások közül a legnagyobb izgalmat a kaposvári keltette, a hol ugyan a földmívelésügyi minisztert választották meg, de a választást ellenjelöltje, Körmendy Sándor (függetlenségi párti) peticzióval megtámadta, melynek a tárgyalásán Eötvös Károly bizonyítgatta, hogy tulajdonkép Körmendy Sándor nyert a választáson többséget és a választási elnök (Bakonyi Ferencz) rosszul hirdette ki az eredményt. A parlamenti vizsgálóbizottság azonban a peticziót elutasította s a mandátumot igazolta. Eötvös Károly "Károlyi Gábor feljegyzései" czímű művében részletesen tárgyalja az érdekes peticzió történetét.

Az országos politika, különösen a felszínre került katonai ügyek, többször is állásfoglalásra késztették a vármegyei törvényhatósági bizottságot. A Hentzit dicsőítő Janszky tábornok ügyében, Szalay Károly indítványára, a kormányhoz és az országgyűléshez egyhangúlag feliratot küldtek, a következő indokolással: A Janszky-ügy kétségtelenül kimutatta azt, mikép sem a magyar törvényhozás, sem a magyar kormány nem gyakorolhatja a közös hadseregre azt a befolyást, a mely egyedül volna biztosítéka annak, hogy egyrészt a hadsereg körében hazánk törvényeivel s alkotmányával ellentétes szellem elfojtassék, másrészt a polgári elemben meggyökerezzék a bizalom aziránt, hogy a közös hadsereg hazánk alkotmányának és érdekeinek megvédésére minden körülmények között alkalmas. Ezért felhívják a kormányt és országgyűlést, hogy a szükséges lépéseket a nemzet megnyugtatására s jogainak megóvására sürgősen megtegye (1886. jkv. 183. sz.). Ellenben 1889-ben nem fogadják el Gruber János indítványát a véderőjavaslat 14. és 25. §-ainak módosítása iránt, a mely kérdés országszerte nagy izgalmat keltett, hanem az állandó választmánynak Bakonyi Ferencz által módosított javaslata megy keresztül (91 szóval 52 ellen), mely szerint "Somogy megye közönsége megbízva a törvényhozás bölcseségében és hazafiságában, az indítvány felett napirendre tér" (1889. jkv. 7. sz.).

A vármegye az országot ért minden örömből és gyászból kiveszi részét. Hódoló feliratban üdvözlik Rudolf trónörököst Stefánia főherczegnővel történt egybekelése alkalmából; személyesen üdvözli, kisebb küldöttség élén, az alispán Rudolf trónörököst 1887-ben, midőn a vármegye területén, Berzenczén, gróf Festetics Taszilónál őzvadászaton megjelent. Őfelségét is mindannyiszor hódoló küldöttséggel üdvözli a vármegye, valahányszor a Dunántúl vármegyéiben tartózkodik, így mikor Pécsett 1891-ben megjelent a püspöki székesegyház felszentelésén; majd két év multán is, a midőn a hadgyakorlatok alkalmából Kőszegen időzött. Vaszary Kolos herczegprímás beiktatásán a főispán vezetése alatt nagyobb küldöttség vett részt. Nagy lelkesedéssel vesz részt a vármegye 1892-ben a Budapesten rendezett ünnepségen, a melyet Őfelsége megkoronáztatásának huszonötödik évfordulóján tartottak. Éppen Somogy vármegye volt az első, a mely Tallián Béla főispán indítványára még a februári közgyűléséből felhívta a kormány és az összes törvényhatóságok figyelmét az évforduló megünneplésére. A vármegyétől készíttetett díszkötésű üdvözlő felirat átadásával Tallián Béla főispán vezetésével küldöttséget bíztak meg, melynek Tallián Gyula alispán, gróf Jankovich László v. b. t. t., Bittó István v. b. t. t., őrgróf Pallavicini Ede, gróf Széchenyi Imre, gróf Somssich Adolf, báró Tallián Dénes, Inkey István, Márffy Emil, Chernel Gyula, Kapotsfy Jenő, Makfalvay Géza, Bakonyi Ferencz voltak a tagjai. Ezenkívül a hódoló felvonulásban is résztvettek (lóháton vagy díszhintón) az önként jelentkezők; a vármegye minden községében jún. 8-án hálaadó istentiszteletet tartottak.

Somssich Pálnak 1888 márczius 3-án bekövetkezett halálával nagy veszteség 574érte a vármegyét. Az utolsó évtizedekben a vármegye e kiváló fia inkább országos ügyekkel foglalkozott s a vármegyei közügyekben kevésbbé tevékenykedett, de hogy milyen nagy tekintélyű volt, jellemzésül felemlítjük a következő esetet. Mikor ugyanis Somssich az 1885 május 4-iki közgyűlésen megjelent, a főispán szükségesnek tartotta a gyűlés megnyitása után őt különösen is üdvözölni. A jegyzőkönyvnek e része így szól: "Főispán üdvözölte a megye jeles fiát, ki hosszú évek óta ma jelent meg először és azt az igéretet tette, hogy ezentúl minden májusi közgyűlésen résztvesz, mit hogy számos éveken át megtehessen, főispán zajos éljenzések közt adott kifejezést ama kívánságának, hogy az Isten sokáig éltesse Somssich Pált!" Halála hírére a vármegye a köztiszteletnek és kegyeletnek, valamint a vármegyét és hazát ért nagy veszteség feletti mély fájdalmának a jegyzőkönyvében adja kifejezését, özvegyéhez részvéttáviratot intéz, a temetésen küldöttséggel vesz részt.

Mély megdöbbenést kelt Rudolf trónörökös váratlan halála és a vármegye Őfelségéhez részvéttáviratot intéz, gyászistentiszteletet tartat és gyászának jeléül a rendes közgyűlést egy hónappal későbbre halasztja. A következő évben elhunyt nagy államférfiú, gróf Andrássy Gyula, emlékét is jegyzőkönyvben örökítik meg.

Kossuth Lajosnak 1894-ben bekövetkezett haláláról következőképen emlékezik meg a jegyzőkönyv: "Leírhatatlan a veszteség, a mely a dicsőült nagy férfiú halálával a hazát és nemzetet érte; mert vele hazánknak az a történelmileg kimagasló fényes alakja dőlt ki, a ki a szabadelvű eszmék tántoríthatatlan előharczosa lévén, ama nagy férfiak egyik legnevezetesebbje volt, a kik az 1848-i törvények előkészítésével és megalkotásával lerakták alapját a jövő Magyarországnak, a mely az ő eszméik, illetve a jelzett törvények nyomán fejlesztve és fejlődve mai virágzó állapotába jutott." Kapotsfy Jenő indítványára a márcz. 30-án tartott közgyűlésen, elhatározzák, hogy a nagy halott temetésén a vármegye küldöttségileg vesz részt és ravatalára koszorút helyez. A küldöttség tagjai voltak: Maár Gyula dr., Andorka Elek, Bakonyi Ferencz, Begedy István, Berger Samu dr., Berzsenyi Gerő dr., Bosnyák Géza, Csorba Ede, Duchon Ödön, Folly József, Gaál István, Hencz László, Hirsch Adolf, Hochreiter Kornél dr., ifj. gróf Jankovich László, Kacskovich Kálmán és Zoltán, Kacsóh Pál, Kerti Ferencz; Kis József, Kovács-Sebestény Gyula, Körmendy Sándor, Krizsanich József dr., Kunfi Adolf, Lehner Sándor, Leposits Ignácz, Molnár Ferencz, ifj. Mozsonyi Sándor, Pataky Andor, Piszár Antal dr., Politzer Géza, Rimanóczy Ferencz dr., Ritzinger János dr., id. Sárközy Béla, Sárközy Imre, Somssich Andor, Slézinger József, Szabady Béla, Szigeti János dr., Szüts János, Tóth József dr., Vezár Jakab dr., Véssey Mihály.

A vármegye bizalmát nyilvánítja a Tisza-kormányt felváltó Szápáry-kormánynak és megalakulásakor feliratilag üdvözli. Tudvalevően a Szápáry-kormány a közigazgatás államosítását is tervezte s erről törvényjavaslatot nyujtott be az országgyűléshez. Somogy vármegye is állást foglalt e kérdésben, még pedig óriási többséggel, az államosítás mellett. A határozat a következőképen szól: Somogy vármegye kijelenti, hogy át lévén hatva ama tudattól, mikép csak egy lelkiismeretesen, igazságosan vezetett közigazgatás képes úgy ki-, mint befelé erős, egységes nemzeti államot megteremteni és ennek jövőjét biztosítani; másrészt ama meggyőződésben lévén, hogy a közigazgatás csak akkor képes fentebbi feladatának megfelelni, ha közegeinek viszonya oly törvényes szabályozást nyer, a mely alkalmas arra, hogy a közigazgatási pályára a legjobb erőket megnyerje és megtartsa, ezek működését a helyi érdekektől és befolyásoktól mentessé tegye, pártatlan, igazságos eljárásukat biztosítsa és szakképzettségüket a legmagasabb fokra emelje: ezért szükségesnek tartja a közigazgatás államosítását. A továbbiakban megjelöli a törvényhatóság azokat a módosításokat, a miket a törvényben szükségesnek vél eszközöltetni, még pedig kívánja, hogy: a főispán hatásköréből mindaz kivétessék, a mit felügyeleti és ellenőrzési szempontból hivatása nem igényel; a főispán irányában a fegyelmi eljárást egy teljesen független bíróság gyakorolja: az autonóm közegeket (mint újonczozási elnök, központi választmány elnöke, stb.) a törvényhatósági bizottság válaszsza; a törvényben biztosíték vétessék fel arra nézve, hogy a tisztviselőket önkényesen át ne helyezhessék; a tisztviselők szervezett politikai pártok tagjai ne lehessenek; a törvényhatósági bizottság ne csak felírhasson és tiltakozhassék az országgyűlés által meg nem szavazott adók és meg nem ajánlott újonczok kiállítása tárgyában kiadott rendeletek ellen, hanem azok foganatosításától a tisztviselőket már maga a törvény 575tiltsa el; az elsőfokú fegyelmi bíróságban az autonóm elemeknek túlsúly biztosíttassék; végül az autonómia körén belül hozott határozatokat csak a közigazgatási bíróság semmisíthesse meg (1891. jkönyv - 104. sz.).

A közigazgatás államosítása ekkor nem valósult meg. Ma - huszonkét évvel később - a kérdés ismét napirendre került s ezért nem érdektelen Somogy vármegyének akkori álláspontját megismerni.

Végre a kilenczvenes években Somogy vármegye vasútügye gyökeres javuláson megy át. Baross Gábor a már 1884-ben (XXX. t.-cz.) államosított duna-drávai, vagyis báttaszék-dombóvár-zákányi vasutat elsőrangúvá teszi Dombóvár és Zákány között és a gyorsvonatok beállításával kedvező összeköttetést létesít Budapest-Fiume között. Hálás is ezért a vármegye s köszönő feliratot intéz Baross Gáborhoz. A viczinális-vasutak építését is megkezdik. A vármegye elvben, Márffy Emil indítványára, 1890. évi 12. számú határozatával kimondja, hogy a kaposvár-siófoki, balatonszentgyörgy-somogyszobi, boglár (fonyód)-kaposvári, kaposvár-barcsi helyiérdekű vasútvonalak kiépítését pártolja és azokat anyagilag segélyezni hajlandó. Minde vasutak építkezéséhez csakugyan segélyt nyujtott a vármegye: a kaposvár-szigetvári, somogyszob-barcsi vonal is kiépült. E vonalak kiépítéséből nagy haszna támadt Kaposvárnak, a vármegye székhelyének, de a vármegye számos községei is összeköttetésbe kerültek a világgal. A kőhiányban szenvedő vármegyére, a mely éppen ezért sokat küzködött közutaival, különösen jelentősek voltak a főbb vasuti vonalak.

A balatoni gőzhajózás is javul. 1891-ben a "Balatoni gázhajózási részvénytársulat", két új hajó beszerzésével az egész Balatont bevonja a közlekedés körébe, a vármegye pedig 20,000 frtot adott a balatonföldvári kikötő kiépítésére.

Tallián Béla főispán hatévi eredményes működése után eltávozik a vármegye éléről, mert Őfelsége 1892 október 8-án Békés és Csongrád vármegyék főispánjává nevezi ki. A törvényhatósági bizottság, Véssey Mihály indítványára, a távozó főispán érdemeit jegyzőkönyvbe iktatja és új székhelyére, illetőleg beiktatására nagyobb küldöttséggel kíséri el.

A király Somogy új főispánjává Vizeki Tallián Gyulát nevezte ki, a ki eddig is a vármegyét szolgálta: előbb nagyatádi főbíróként, majd alispánként. Kinevezését vármegyeszerte örömmel fogadják és 1893 május 29-én ünnepélyesen be is iktatják méltóságába. Somogy vármegye egészséges közszellemére utalva, méltán mondhatta az új főispánt üdvözlő Maár Gyula a törvényhatóság nevében "...E teremből a közügy szeretete kiűzte a politikus viszályt és a politikai ellenfelek, az elvharczok fegyvereit lábhoz rakva - minden elfogultság és féltékenység nélkül gyakorolják legszentebb jogaikat és kötelességeiket. Itt a megyei közönség minden társadalmi rétegének képviselőit a hazafiság és kölcsönös becsülés szoros kötelékeivel összetartó oly testületnek lett Méltóságod feje és vezére, a mely eddigelé is az ország törvényeinek készséges végrehajtója volt..." Ez a vázolt közszellem Tallián főispánsága alatt is jó ideig megmaradt s hogy főispánsága utolsó idejében az országos politikától felkavart szenvedélyek hatása alatt az egyetértés bomladozni kezdett, ennek nem az ő egyénisége volt az okozója.

A megüresedett alispáni állásra más jelölt szóba sem jöhetett s így nem is pályázott, mint a vármegyének közbecsülésben álló, a főjegyzőséget immár huszonhét év óta derekasan betöltő hivatalnoka: Maár Gyula. Az egész törvényhatóság mintegy adósnak érezte magát vele szemben, mint a kinek hosszú, buzgó szolgálatait még nem jutalmazta meg kellőleg, tehát egy szívvel-lélekkel választották meg alispánná. Makfalvay Géza gyönyörű beszédben üdvözölte az új alispánt, a többek között azt mondván: "...A mint megköveteli a természet törvénye, hogy az elvetett magvak aranykalászokat teremjenek, hogy a fák virágozzanak s azután gyümölcsözzenek, megköveteli azt is, hogy a becsületes, odaadó munka elismerésben részesüljön. A mai nap, t. barátunk, a te munkád diadala." Új főjegyzővé Gabsovics Károlyt, a kaposvári főszolgabírót választják meg.

Az egész országot érdeklő események közül nagyobb visszhangot keltenek az egyházpolitikai törvények, továbbá a millennium megünneplése. Az egyházpolitikai törvények ügyében a törvényhatósági bizottságban nagyobb vita fejlődik. Kacskovics Kálmán dr. indítványozta, hogy a Wekerle-kormányt, mely a valódi államszükségletet képező szabadelvű egyházpolitika megvalósítását - a vallások minden sérelme nélkül - programmjába felvette, üdvözöljék. A vitában többen résztvettek, Begedy István és Kapotsfy Jenő pártolták ezt a javaslatot, Ujváry 576Ferencz és Makfalvay Géza ellenezték. A szavazáson - 198 szóval 40 ellenében - Kacskovics Kálmán indítványát fogadják el (1893 jkönyv. 15. szám).

A millenniumot nagy lelkesedéssel ünnepelte meg a vármegye. Már 1894-ben elhatározták, hogy a néprajzi kiállításon egy somogyi falusi házat felállítanak, berendeznek, a mi meg is történt; a kiállítás bezártával a házat, a benne lévő bábalakokkal együtt, átengedte a vármegye a budapesti néprajzi múzeumnak. A millennium alkalmával Budapesten rendezett felvonulásra a vármegye is kiállította a maga bandériumát, a szervezés és vezetés feladatát gróf Széchenyi Imre végezte. A bandérium a vármegye 1790-ből való zászlaja alatt vonult fel, a melynek szövete zöld selyemdamaszt, aranybojtokkal és paszomántokkal. A zászló egyik oldalán Szűz Mária képe, a másikon egy meztelen görbe kardot szájában tartó bagoly látható.

A millenniumi közgyűlést május 11-én tartották meg a vármegyeháza nagytermében. Az ünnepélyt Tallián Gyula főispán nyitotta meg, az ünnepi szónoklatot Csorba Ede és Makfalvay Géza tartották, végül Őfelségéhez hódoló feliratot küldtek. A díszközgyűlés után a törvényhatóság átvonult az Esterházy-utczában épülő főgimnáziumhoz s ott következett az alapkőletéti ünnepély. Somogy vármegye közönsége e főgimnázium felépítésével tette maradandó emlékűvé a millennáris esztendőt.

Somogy vármegye tisztviselőire is emlékezetes marad a honfoglalás ezredik éve. Egyrészt az 1%-os millenniumi pótadóból valamennyi tisztviselő számára egyhavi fizetést utaltak ki, hogy mindnyájan megtekinthessék Budapesten az országos kiállítást; másrészt Kapotsfy Jenő indítványára elhatározta a törvényhatóság, hogy nyugdíjigény tekintetéből a megyei tiszti-, segéd- és kezelőszemélyzet szolgálatába a millenniumi évet három év gyanánt számítják fel (1896. jkönyv. 133. szám), e kedvezményt később a szolgaszemélyzetre is kiterjesztették. A millennium évében szolgáló tisztikar - az 1895. deczemberi tisztújításon újjáalakítva - a következő volt: Alispán Maár Gyula. Főjegyző Gabsovics Károly. Aljegyzők: Plachner Sándor, Krieger Ödön, Pete Lajos, Brodszky Lajos. Főügyész Folly József. Alügyész Andorka Elek dr. Főpénztárnok Hodászy Lajos. Alpénztárnok Rónai Lajos. Ellenőr Sárközy Géza. Árvaszéki elnök Bosnyák László. Ülnökök: Kapotsfy Béla, Strinovich Béla, Somogyi Lajos, Varga Lajos, Bogyay Jenő, Schäffer József. Árvaszéki jegyző Papp Kálmán. Főorvos Szaplonczay Manó dr. Levéltárnok Roboz Zoltán dr. Járási tisztviselők: kaposvári főszolgabíró Sárközy Béla, szolgabírák: Jakab Andor és Kacskovics Gusztáv. Szigetvári főszolgabíró Fenyőssy Ödön, szolgabírák: Farkas Gyula és Hegyessy János. Nagyatádi főszolgabíró Éhn Sándor, szolgabírák: Stadler Mihály és Sárközy György. Csurgói főszolgabíró Kacskovics Lajos, szolgabíró Bóné Kálmán. Marczali főszolgabíró Paiss Mihály dr., szolgabíró Bajzáth Ignácz. Lengyeltóti főszolgabíró gróf Jankovich László, szolgabíró Noszlopy Tivadar. Tabi főszolgabíró Bernáth Kálmán, szolgabíró Tallián Andor. Igali főszolgabíró Trombitás Mihály, szolgabíró Bogyay Viktor.

A vármegye lakossága ezidőben, az 1890. évi népszámlálás adatai szerint, 326.835 volt, a szaporodás az utolsó évtizedben 6.3%, 1900-ban pedig már a lakosság 344,194-re rúgott. A viszonylagos népesség ezek szerint (vagyis egy négyzetkilométerre esett) 1890-ben 50 ember, 1900-ban 51.8 ember, 1910-ben 54.8. Negyven év alatt (1870-től 1910-ig) a szaporodás négyzetkilométerenként majdnem 11 ember, ennyivel lakik több ember Somogyban. A lakosság megoszlása nemzetiség szempontjából a következő volt, 1890-ben: magyar 294.242, német 19.721, horvát 10.829; 1900-ban magyar 310.320, német 20.193, horvát 11.641, tehát a magyarok aránya folytonosan nő, a németek és horvátok száma stagnál, vagy éppen hanyatlik. Vallásfelekezeti megoszlás 1890-ben: róm. kath. 231.080, református 66.835, ág. evangélikus 16.754, izraelita 12.002; 1900-ban róm. kath. 251.246, református 65.621, ág. evangélikus 17.481, izraelita 10.969, ebből (valamint az 1910-iki népszámlálásból) megállapíthatjuk, hogy míg a róm. katholikusok száma növekszik, a többi felekezetek számarányra stagnálnak, vagy csökkennek.

A népesség műveltségének kritériumául az írni-olvasni tudás szolgálván, Somogyban 1890-ben 99.212 férfi és 77.125 nő, összesen 176.337 ember tudott írni-olvasni. Ha ezt százalékban fejezzük ki s a százalékot a vármegyének csakis 6 éven felüli lakossága után számítjuk (mert a 6 éven aluliak eo ipso nem tudhatnak írni-olvasni), úgy találjuk, hogy a férfi-népességnek 72.1%-a, a nőkének 55.3%-a tudott írni-olvasni. Ezidőben az írni-olvasni tudás terén Moson és Sopron vármegyék lakossága (80%-on felül) vezetett, legkevesebb írni-olvasni tudó lakos volt Hunyad megyében és Lika-Krbavában (20%-on alul). 1900-ban írni-olvasni 577tudott 215.349 ember, a 6 éven felüli lakosságnak 72.9%-a, a haladás tehát szembeszökő; 1910-ben pedig 252.072 ember, a mi már 80.1%-nak felel meg. E számok alapján minden somogyi ember büszke lehet vármegyéjére; nem kell szégyenkeznie, hogy ráolvassák az ismert kádencziát: "Somogyban almát, körtét, eleget ehetsz, - De a tudományban kevés részt vehetsz." Mert az újabb időkben nemcsak az elemi iskolák szaporodtak meg kellő számban, hanem régi két gimnáziumán kívül más, a népiskolánál magasabb fokú intézetei is nagyobb számban keletkeztek. Polgári fiú- és leányiskolái, felsőkereskedelmi iskolája, a siketnémák intézete, tanítóképzője, földmívesiskolája, mind a kultúra előmozdítására szolgálnak.

Az utolsó húsz évben különféle egyesületek is nagy számban keletkeztek vármegyénkben. Ezek között a vármegye égisze alatt keletkezett és működik a "Dunántúli Magyar Közművelődési Egyesület" somogyvármegyei osztálya, a melynek történetét Andorka Elek dr. vármegyei tiszti főügyész tollából a következőkben közöljük:

A "Somogyvármegyei Közművelődési Egyesület", a Dunántúli Közművelődési Egyesület egyik legtevékenyebb fiókegylete, 1891-ben báró Tallián Béla, Somogy vármegye főispánja, hazafias kezdeményezésére azzal a czélzattal alakult meg, hogy a magyar közművelődést és hazafias szellemet terjeszti, a Dunántúlról, illetőleg Somogy vármegyéből történő kivándorlást korlátozza, vagy a mennyiben ez lehetséges nem volna, a kivándorlást irányítja s különösen a Drávántúlra átvándorló véreinket a magyar hazafiasságban és szellemben megtartja. Első feladata tehát az volt, hogy teljesen magyarrá tegye Somogy vármegyét! Ha minden magyart fájólag érint annak a gondolata, hogy miért nem magyar egész Magyarország? Akkor még fájóbb és égetőbb a somogyiaknak, hogy miért nem egészen magyar legalább Somogy vármegye? Ez a gondolat fájhatott már néhai Inkey Józsefnek és Zsigmondnak is, ezt a mulasztást jóvátenni igyekeztek Inkey Zsigmond utódai, Antal és László, midőn 1876-ban az egykori birtokukon, Nagyhácson, letelepített németajkú lakosok népiskolába járó gyermekei közül, azok jutalmazására, a kik a magyar nyelv elsajátításában a legnagyobb haladást tanusítják, alapítványt tettek. Ezzel a gondolattal sokat foglalkozhatott boldogult id. gróf Somssich Imre is, mert halála után a minden nemes gondolatát ismerő és vele egyetértő özvegye, Siskovics Mária, még 1890-ben férje nevéről "Horvátajkú községek magyarosítási alapja" czímén a nagyatádi járás területén levő horvátajkú községekben a magyarosodás előmozdítására 4600 korona alapítványt tett. Ez hívta fel és buzdította a vármegye lelkes fiát, őrgróf Pallavicini Edét is, hogy a Dunántúli Közművelődési Egyesület élére álljon.

Dehát ezek talán csak lelkesítő, buzdító példák maradtak volna még hosszú éveken át, ha a gondviselés nem hívja Somogy vármegye élére báró Tallián Bélát, a ki a Dunántúli Közművelődési Egyesület megalakítása után nemcsak nyomban megalakítja a Somogyvármegyei Közművelődési Egyesületet, hanem annak élére állva, bátran és merészen jelöli meg az egyesület czélját és feladatát.

E czél érdekében maga veszi kezébe a gyűjtést, oly fényes eredménynyel, hogy néhány hét alatt 300-nál több alapító, pártoló és rendes tagja lesz az egyesületnek; közéjük csak a Tallián családból nyolcz tag lép be alapító tagul, a magyar állampolgárrá lett Satzger Keresztély pedig 1000 koronával örökös alapítótag. De Somogy községeihez is elhat lelkes felhívása és száznál több község képviselőtestülete monda ki határozatilag, hogy az egyesület rendes tagjává lesz.

Az egyesület első feladatul azt tűzte ki, hogy a vármegye déli és keleti szélén levő nem magyarajkú községek, szigetek, a több mint 9/10 részt tevő magyarságba mielőbb átolvadva, eltünjenek; mint a hogy a csurgói járásban Somogyszentmiklós, Őrtilos, Zákány, Berzencze, Porrogszentkirály, Porrog és Sand; a nagyatádi járásban pedig a Rinya-völgy szívébe benyúlt horvát ék, nevezetesen Háromfa, Agarév, Tarany, Bodvicza, Henész, Nagyatád, melyek egykor túlsúlylyal horvátok és vendek voltak, ma már teljesen elmagyarosodtak. Miért ne magyarosodhatna el tehát ugyanígy a drávai alsó folyamszakaszon a Potony, Tótújfalu, Szentborbás, Felsőszentmárton, Drávakeresztúr, Révfalu és Sztára községekben élő horvátajkú lakosság is? Avagy miért ne tünjék el ugyancsak a Dráva völgyében Barcson, Pálfalun és Szulokon a svábok szigete? Ki az oka annak, hogy a Koppány-völgyben Bonnya, Szorosad, Kára, Miklósi és Döröcske, az igali hegyek alatt Gadács és Ecseny ma is sváb szigetet alkotnak, a mikor még a mult század elején is, Miklósi, Szorosad, Ecserty és Gadács is magyarok voltak. A magyar nyelvterület érzékeny veszteségei ezek, melyeket az utolsó nemzedék 578közönye és hanyagsága engedhetett meg, melyeket visszahódítani szent kötelességgé vált. Avagy mi más tartja fenn a német elemet a kaposvári járásban: Szomajomban, Bőszénfán, Homokon, Kercseligeten és Kisberkiben; a szigetvári járásban: az Almás-vonalon, Nagy- és Kishárságyon, Tótkeresztúron, Szulimánon, Almamelléken és Mozsgón, továbbá Boldogasszonyfán és Szentlászlón, mint a mi hanyagságunk! Elérkezett tehát az ideje, hogy a békés művelődés fegyverével Somogy vármegye is teljesen megmagyarosíttassék; hiszen ezt a Somogyban élő nemzetiségeknek is át kell érezni!

A lelkes vezért, majd utódait, Tallián Gyulát, Kapotsfy Jenőt és Makfalvay Gézát, Somogy vármegye intelligens közönsége, a vármegye tisztviselői, a lelkészi, jegyzői, tanítói kar feladata elérésében híven, odaadón követte és támogatja ma is. Özv. Ivánkovics Istvánné, szül. Adler Ilona, férje emlékére 1900-ban 2000 koronát fizet be a vármegye pénztárába egy somogyvármegyei horvátajkú községi tanító részére azzal, hogy ez összeg jövedelme, a Somogymegyei Közművelődési Egyesület javaslata alapján, évenként annak adandó ki jutalmul, a ki az évben a magyarosítás és a magyar nyelv tanításában a legtöbb érdemet szerezte."

Az egyesület a lefolyt 22 év alatt a magyarosítás terén kiváló sikeres működésért lelkészek, tanítók, tanítónők és óvónők között, a felsorolt alapítványokból kiosztott jutalmakon kívül, saját pénztárából 12.000 korona jutalmat, a nem magyarajkú községekben pedig a magyar nyelv elsajátításában kitünt, legjobb sikert elért népiskolai növendékek között 5000 korona értékű hazafias művet és imádságos könyvet osztott ki. Ezenkívül a Dunántúli Közművelődési Egyesület, a földmívelésügyi miniszter és az Országos Közművelődési Tanács segélyével, évenként 30 vándor-, nép- és gazdasági könyvtárt hordoz körül a vármegyében.

A lelkes, a kitartó, az áldozatkész hazafias munkának üdvös eredménye, mint az 1890., 1900., 1910. évi népszámlálások egymás mellé állított adataiból kitünik, nem is maradt el. Midőn ugyanis a Somogyvármegyei Közművelődési Egyesület működését 1891-ben megkezdte, az 1890. évi népszámlálás statisztikájának tanusítása szerint Somogy vármegye 326.835 lakosa közül magyar volt 294.242, német 19.721 és horvát 10.829. Ellenben már az 1900. évi népszámláláskor 342.154 lakos közül 310.320 vallotta magát magyarnak, 20.193 németnek és 11.641 horvátnak, vagyis a népesség 17.359 szaporulatából 16.076 esik a mi javunkra és csak 472 a németek és 892 a horvátok javára. Ha pedig most az 1910. évi népszámlálás eredményét az 1900. évivel hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy Somogy vármegyének az 1910. évi népszámláláskor 367.859 lakosa közül magyarnak vallotta magát 335.597, németnek 18.718 és horvátnak 9934, vagyis a magyarság 23.705-tel szaporodott, míg a németek 1385-tel és a horvátok 1707-tel fogytak! Tehát a magyarok számaránya a németek, horvátok és egyéb nem magyar anyanyelvűekkel szemben is meghaladja a 91 százalékot; ha pedig számításba veszszük, hogy a nem magyar anyanyelvűek közül is magyarul beszél 25.572, akkor megállapíthatjuk, hogy Somogy vármegye 367.859 lakosa közül 359.215 lakos beszél már magyarul, vagyis a lakosságnak 98 1/10 százaléka és így ma már csak 8644-en vannak azok, a kik még nem beszélnek magyarul. Így lett a mustármagból lombos fa! Vagyis ezen az úton haladva, nem kell 20 év ahhoz, hogy Somogy vármegye Közművelődési Egyesülete eléri azt a nagy czélját, hogy teljesen magyarrá tegye a vármegyét!

A kik majd ezt megérik, azokra vár azután a nagy feladat második részének megvalósítása, t. i. a Drávántúlra átvándorló véreinket a magyar hazafiasságban és szellemben megtartani, mely feladatnak megoldását ugyan ezideig is munkálta az Egyesület, de túl a Dráván, az utóbbi évek politikai viszonyai miatt, nem a kellő sikerrel.

A Somogyvármegyei Gazdasági Egyesület már 1860-ban keletkezett. Kaszinóegyletek a székhelyen kívül sok más községben is alakultak, ezenkívül fel nem sorolható nagy számban falusi olvasókörök, újabban gazdakörök czímen, továbbá tűzoltóegyletek. Más különféle egyesület is sok alakult, melyekről más helyen van szó. Mindezek közrehatnak Somogy vármegye kultúrájának fellendítésében.

A vármegye erejéhez mérten az újabb időben is támogatott minden kulturális törekvést. A művészeteket pártolja, megnyitja, illetőleg átengedi helyiségeit képkiállítások, iparművészeti kiállítások számára, a tervezett vármegyei múzeum részére helyiséget adott; Zala Györgynek a párisi kiállításra készült "királyi pár (I. Ferencz József - Erzsébet)" szobrát 6000 K-ért megvette. Tervezett szobrokra gyűjtést indított s saját alapjaiból is adott e czélra (Erzsébet királyné szobrára 579Budapesten, a kaposvári Kossuth-szoborra, a szigetvári Zrinyi-szoborra stb.).

Különféle tudományos társulatokba alapító tagul belépett, más czélokra alapítványokat tett és egyesületeket évi segélyben részesített. Külön ki kell emelni Somogy vármegyének a honvéd főreáliskolánál és a Ludovika Akadémiánál tett alapítványát, midőn a magyar katonai tisztképzés fontosságától áthatva, az 1897. évi augusztus 2-án tartott közgyűléséből, nevezett intézeteknél egy alapítványi helyet alapított. Az alapítvány fenntartására szükséges tőkeösszeget ugyan a vármegye nem fizette le, hanem az alapítványi hely költségének fedezésére évenként szükséges 1200 koronányi összeg fedezéséért örök időkig kötelezettséget vállalt. Az alapítványra elsősorban a vármegyebeli ifjak jogosultak. Ugyanez alkalommal báró Tallián János és Dénes somogyvármegyei földbirtokosok két alapítványi helyet alkotnak a magyar királyi honvéd hadapródiskoláknál. Alaptőkéül letesznek huszezer korona névértékű 4%-os magyar koronajáradékkötvényt. Az alapítványt elsősorban a Tallián család leszármazói élvezhetik, ha pedig ilyenek nem jelentkeznek, akkor Somogyban hosszú időn át szolgáló érdemes vármegyei vagy állami tisztviselők gyermekei pályázhatnak érte.

Visszatérve a vármegye általános történetére, itt adjuk a kilenczvenes évektől Somogy vármegye országgyűlési képviselőit. 1892-ben megválasztattak: Csurgón Szalay Károly, Kaposváron Kapotsfy Jenő, Lengyeltótin Szalay Imre, Marczaliban Kund Jenő, Nagyatádon Chernel Gyula, Szigetváron Fornszek Sándor, Szilben Makfalvay Géza, Tabon Vörös János; az 1896. évi választáson Csurgón ismét Szalay Károly, Kaposváron Vörös László államtitkár, Lengyeltótin Ábrányi Kornél, Marczaliban Somssich Andor, Nagyatádon Psik Lajos, Szigetváron Olay Lajos, Szilben Makfalvay Géza, Tabon Ágoston József lettek képviselők. A képviselők sorában különböző pártállásúak váltakoztak és végül a Széll-féle választások alkalmával, 1901-ben, Csurgón br. Inkey József, a kaposvári kerületben Vörös László államtitkár, Lengyeltótiban Kapotsfy Jenő, Marczaliban Zboray Miklós dr., Nagyatádon Chernel Gyula, Szigetváron Olay Lajos, Szilben Kacskovics Géza, Tabon Nessi Pál lettek képviselők.

A vármegye közélete még a millenniumi év után is nyugodtan, csendesen folyik. 1897-ben országos öröm fogadja II. Vilmos német császárnak a magyarokat dicsőítő beszédét és Őfelségének a tíz szobor felállítására vonatkozó elhatározását. Somogy vármegye közgyűlésén, Maár Gyula alispán indítványára, II. Vilmos császár beszédét és Őfelsége rendeletét szóról-szóra jegyzőkönyvbe iktatják, továbbá elhatározzák, hogy hálaérzetük és hódolatuk kifejezése czéljából a királyhoz hálafeliratot intéznek.

A következő évben a vármegye mély részvéttel veszi tudomásul a lesujtó hírt, hogy a magyarok iránt melegen érző királyné: Erzsébet meghalt. Emlékezetét melegen örökíti meg a vármegye jegyzőkönyve, melyből az őszintén érzett szeretet és mély fájdalom sugárzik ki. A vármegye elhatározza, hogy részvétét, változhatatlan hűségét Őfelségének ez alkalomból kifejezésre juttatja és a temetésen küldöttséggel (Tallián Gyula főispán, Maár Gyula alispán és br. Tallián Dénes) képviseltetik magukat. Elhatározzák a harmincznapi gyászt: addig kinthagyják a gyászlobogót a középületeken; a tisztviselők szintén gyászt viseljenek, a levelezésnél fekete pecsétet használjanak, gyászistentiszteletek tartatnak s végül Erzsébet királyné szobrára gyűjtést indítanak.

A vármegye szervezetének nevezetes fejlődése, midőn a belügyminiszter engedélyezi a kilenczedik, a barcsi járás felállítását. Még ugyanaz évben, 1896-ban, fel is állítják az új járást; a szigetvári járásból 14 községet 17,677 lélekkel, a nagyatádi járásból pedig tizenegy községet 12,114 lakossal csatoltak hozzá. Első főszolgabíróvá az eddigi szigetvári főbírót, Fenyőssy Ödönt választották meg, szolgabíróvá meg Koharits Ferenczet. Az így megüresedett szigetvári főszolgabírói állást Hegyessy Jánossal töltötték be, kinek a helyére Svastits Nándort választották meg szigetvári szolgabírónak.

Fontos a vármegyének az 1900. évi 496. számú határozata: a vármegyei 2%-os pótadónak állandósítása felől, mely azért vált szükségessé, mert a vármegye tisztviselőinek illetményét 1894-ben felemelte, valamint hogy 1899-ben a tisztviselői korpótlékot rendszeresítette azzal az óhajjal, hogy e fizetésjavítások a nyugalmaztatás esetén is beszámíttassanak, még az özvegyek és árvák számára is. A belügyminiszter ennek a fedezetéül kívánta, hogy a 2%-os pótadót állandósítsák, a mi meg is történt, azzal a fenntartással, hogy e pótadónak megszavazásával vállalt 580kötelezettség addig érvényes, a míg a nyugdíjazott törvényhatósági tisztviselők és egyéb alkalmazottak ellátása a vármegye önkormányzati hatáskörébe tartozik.

A vármegye szervezetéről szóló szabályrendelet, mely mai nap is érvényben áll, 1900-ban készült el. Tulajdonképen az 1886: XXI. t.-cz. meghozatala után, ennek intézkedéseihez képest, alkották meg s 1889-ben készült el, azonban, azóta többszörösen módosították, illetőleg kibővítették és csak az 1900. évi 527. számú közgyűlési határozat alapján nyomatták ki. Ez a szabályrendelet három részből áll: az első szól a közgyűlésről, az állandó választmányról, a számonkérőszékről, a vármegye beosztásáról, a közérdekű hirdetésekről. A második a közigazgatási személyzet létszámáról, fizetéséről és a rájuk vonatkozó általános rendelkezésekről. A harmadik pedig a tisztviselők hatásköréről és az ügyvitelről.

A közgyűlésről szóló rész 1. §-a következőkép hangzik: "Somogy vármegye törvényhatósági bizottsága évenként négy rendes közgyűlést tart, és pedig február, május, augusztus és november havak első hétfőjén, ha pedig ez ünnepre esnék, a reákövetkező napon. Az előző évi zárszámadás megvizsgálására a májusi, a jövő évi költségvetés megállapítására az augusztusi közgyűlés tűzetik ki. Az évnegyedes közgyűlések d. e. 9 órakor kezdődnek. Rendkívüli közgyűlések összehívásának eseteit és módját az 1886: XXI. t.-cz. 46. §-a szabályozza."

A Bánffy-kormány visszalépése után kinevezett Széll-kormányt üdvözölte a vármegye törvényhatósági bizottsága. A következő évben, 1900-ban, különösen a kormánynak egyik tagját, Darányi Ignáczot, üdvözlik, Makfalvay Géza és többek javaslatára és rendíthetetlen bizalmukról biztosítják abból az alkalomból, hogy a párisi gazdakongresszuson a földmívelési érdekek előmozdításának szükségességét hangoztató beszédeit több oldalról megtámadták. Szabó Kálmán és gróf Széchenyi Aladár indítványára a törvényhatóság Szilágyi Dezső elhunyta felett fájdalmát fejezi ki és a nagy hazafi emlékét jegyzőkönyvben megörökíti.

A kormány egy másik tagját, báró Fejérváry Géza honvédelmi minisztert, 1901-ben ötvenéves katonai jubileuma alkalmából üdvözli a törvényhatóság, különösen a magyar honvédség fejlesztése körül évek hosszú során át kifejtett eredményes működéséért.

A következő évben Tisza Kálmán elhunyta alkalmából nevét jegyzőkönyben megörökítik, mert egy emberöltőn át dolgozott a hazáért.

Az 1901. évi tisztújításon a következő változások történtek a tisztikarban. Aljegyzőkké választattak: Krieger Ödön, Pete Lajos, Noszlopy Tivadar, Véniss Károly és Gyarmathy Pál. Az árvaszéknél Schäffer helyébe ülnökké Papp Kálmánt választották meg, árvaszéki jegyzőkké pedig Svastits Eleket és Kapotsfy Aurélt. Lengyeltóti főbíróvá Plachner Sándor eddigi első aljegyző lett, barcsi főbíróvá pedig Sárközy György. A többi tisztviselők mind a régiek maradtak, a tizenegy régi szolgabírót is újra megválasztották, az üresedésben levő tizenkettedik szolgabírói állásra Bárány Sándor választatott. Félév mulva azonban az ügyészségen változás állott be, Andorka Elek dr. főügyész lett, helyébe alügyészszé Obetko Károly dr.-t választották. Ugyanakkor nagyatádi főbíróvá Tallián Andor, szolgabíróvá Gaál György megválasztattak.

Ezidőben majdnem összeesik hazánk két nagy fia, Kossuth Lajos és Deák Ferencz, születésének századik évfordulója. A Budapesten tervezett Kossuth-mauzoleum alapkőletéti ünnepélyére a vármegye küldöttséget meneszt. Deák Ferencz születésének századik évfordulóján, 1903 okt. 17-én, a vármegye ünnepélyes közgyűlést tart.

Az országos politika előterébe mindinkább a katonai kérdések kerülnek, mióta a Széll-kormány benyujtotta a létszámemelésre vonatkozó javaslatát. Több ízben is szóba került ez a kérdés a vármegyék átiratai kapcsán. A létszámemelés ellen irányuló obstrukcziót helyteleníti a törvényhatósági bizottság, másrészt nemzeti vívmányokat a hadsereg körében szívesen látna. Erre vonatkozik az 1903. évi 135. számú határozat, a mikor, gróf Széchenyi Aladár indítványára, az állandó választmány javaslatát fogadják el, mely szerint a katonai és költségvetési felhatalmazási javaslat ellen irányuló obstrukczió abbahagyása iránt felírnak az országgyűléshez, hogy az alkotmány érintetlensége fenntartassék és a törvényes állapotok ismét helyreállíttassanak. Viszont az 1903. évi 149. és 452. számú határozatokkal a nemzeti követelések mellett, Heves vármegye, Szeged és Kolozsvár városok feliratát pártolják.

A katonai kérdésben megbukott Széll-kormányt Tisza István kormánya váltja fel, melynek egyik tagja különösen kedves volt a vármegye előtt. Ugyanis Tallián 581Béla földmívelésügyi miniszter mellett (a ki egy kor Somogymegye főispánja volt) Somogy vármegye közéletében már évtizedek óta vezérszerepet játszó Makfalvay Géza lett államtitkárrá. Midőn a Tisza-kormányt általában üdvözlik, külön feliratban emlékeznek meg és a legmelegebben üdvözlik Makfalvay Gézát is.

A politikai kérdések megvitatása ezidőben a vármegye gyűlésein napirenden van. A szenvedélyek országszerte mindjobban hatalmukba ejtik az egyéneket és a testületeket. Egy ízben, Thaly Kálmán fellépésekor, úgy tünik fel, hogy a békés alkotások kora visszatérhet még. A vármegye örül is, hogy az ország a törvényenkívüli állapotból szerencsésen kibontakozott s gróf Széchenyi Aladár indítványára, gróf Tisza István miniszterelnököt és Thaly Kálmánt üdvözli.

Ugyanekkor hálával veszi a közgyűlés tudomásul Őfelségének, a Tisza-kormány előterjesztésére, II. Rákóczi Ferencz hamvainak hazaszállítása ügyében tett legfelsőbb intézkedéseit; midőn is Berzsenyi Gerő dr. azt indítványozta, hogy mivel ez intézkedés által a nemzet régi óhaja valósul meg s mivel a legkegyelmesebb királyi leirat eszmemenete, a király és a nemzet áldásos együttérzésének hangsúlyozásában, nemzeti életünk erőforrását és összhangját van hivatva biztosítani, a törvényhatóság Őfelségét hódoló feliratban üdvözölje. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta.

A vármegye vezetésében 1903 november 15-én nagy változás következett be, midőn is Maár Gyula alispán váratlanul meghalt. Harminczhat évig szolgálta a vármegyét s ez idő alatt kiválóan érdemes tisztviselőnek bizonyult. Később tízévi alispáni működésével is kiérdemelte a vármegye háláját és elismerését. A legközelebbi közgyűlésen barátja, Szabó Kálmán, méltatta érdemeit és a kercseligeti temetésen a törvényhatóság nevében Marton Gyula búcsúztatta el.

Az 1904 február elsején tartott közgyűlésen alispánná Sárközy Bélát, az eddigi kaposvári főszolgabírót választották meg; az így megüresedett főbírói állásra pedig Plachner Sándor, az ő helyére lengyeltóti főbírónak pedig Svastits Nándor dr. kerül, míg marczali főbíró Lehner Vilmos lesz, így a megüresedett két szolgabírói állást Sey Oszkár és Perczel Győző dr.-ral töltik be.

Az 1904: X. t.-czikket nagy örömmel fogadták a vármegyei alkalmazottak, a mennyiben az államnak ez az első nagy lépése a tisztviselői fizetések javítására.

Jókai Mórnak, a nemzet koszorús írójának halála a vármegyében is nagy részvétet keltett; temetésén Sárközy alispán vezetésével gróf Széchenyi Aladár, Andorka Elek dr., Bakonyi Ferencz és Roboz István bizottsági tagokból álló küldöttség képviselte a vármegyét.

A Thaly-féle béke, mint tudjuk, csak ideiglenes volt; az ősz folyamán az ellenzéki pártok ismét megkezdték az obstrukcziót, a mi azután a képviselőház feloszlatására vezetett. Az 1905 január 26-án lefolyt képviselőválasztás Somogyban a koaliczió győzelmével végződött. Megválasztattak: a kaposvári kerületben Thaly László dr., a csurgóiban báró Inkey József, a lengyeltótiban Kapotsfy Jenő, a marczaliban Zboray Miklós dr., a nagyatádiban Chernel Gyula, a szigetváriban Olay Lajos, a sziliben Kacskovics Géza, a tabiban Nessi Pál dr.

Ez időtől támadtak fel az országos politikai harczok a vármegyékben is. A helyzet nehézsége abban élesedett ki, hogy a diadalmas koaliczió a kormány átvételétől vonakodott, illetőleg azt feltételekhez kötötte, azért egy ideig még a Tisza-kormány vezette az ügyeket, majd 1905 júniusában átadta az ügyek vezetését a báró Fejérváry-féle kormánynak. Ezzel megkezdődött az úgynevezett "nemzeti ellentállás".

Az országgyűlés többsége, a koaliczió, állást foglalt a kinevezett új kormánynyal szemben, mely iránt még a szabadelvű párt is bizalmatlanságát nyilvánította. Azonban a koaliczió a bizalmatlansági szavazattal nem elégedett meg, hanem a törvényhatóságokat is arra hívta fel, hogy a kormányt ne támogassák.

Somogy vármegye július 12-én rendkívüli közgyűlést tartott, a melyen Tallián Gyula főispán megnyitván a gyűlést, mindenekelőtt kijelentette, hogy bár állásáról lemondott, mégis itt van, bízván a kormány igéretében, a mely szerint törvénytelen eszközökhöz nem fog nyúlni, miután csak az alkotmányos kibontakozás előkészítésére és a parlamenti többségből való kormány megalakításának elősegítésére vállalkozott.

A közgyűlés a főispán maradását örömmel fogadta, de a kormány iránt bizalmatlanságát fejezte ki és Kapotsfy Jenő és Rusa Ernő dr. indítványára elhatározta, hogy: 1. a kormányt nem támogatja; 2. a törvényhozás által meg nem szavazott adók behajtására, valamint meg nem szavazott újonczok sorozására vonatkozó rendeleteit végre nem hajtja, megtiltja az önként fizetett adók beszolgáltatását 582is, az önként jelentkező újonczok részére a belépési nyilatkozat kiállítását, elvárja, hogy a tisztviselők nem működnek közre a póttartalékosok és tartalékosok oly czélból leendő behívása körül, hogy ezáltal az újonczok pótoltassanak; 3. utasítja az alispánt, hogy a törvényellenes kormányrendeleteket végrehajtás előtt a vármegye törvényhatósági bizottsága elé terjeszsze. Evégből minden hónap első hétfőjén rendkívüli közgyűlést tart és 4. ünnepélyesen kijelenti, hogy bármiféle sérelemért, a mely akár a vármegye tisztviselőit, akár a községek elüljáróit a fentebbi utasításokért érhetné, teljes vagyoni és erkölcsi elégtételt fog nyujtani (1905. jkv. 342. sz.).

Tallián főispán e határozatnak a tartalék első és a póttartalék három legifjabb évfolyamának legénységi állományába tartozó egyének behívása és előállítása, nemkülönben az önként fizetett adók beszolgáltatása körüli tilalomra vonatkozó része ellen nyomban bejelentette fellebbezését.

Az augusztusi közgyűlésen tárgyalásra került báró Fejérváry Géza miniszterelnök "intőszózata" a törvényhatóságokhoz, mire a vármegye azzal felelt, hogy a július 12-iki határozatát még kibővítette és utasította tisztviselőit, hogy minden oly katonai behívó kézbesítését megtagadják, a mely nem határozottan csakis fegyvergyakorlatra s nem határozott időre szól, utasítja alispánját, hogy 48 órán belül hívja fel a körjegyzőket, hogy községeiket kioktassák, miszerint a politikai hatóságok kikerülésével postán térti vevénynyel czímükre küldött leveleket, a melyekről sejtik, hogy katonai behívót tartalmaznak, át ne vegyék és végül utasítja a községeket, hogy a netán általuk bérben bírt italmérési jog után járó bérösszeget ne fizessék be az adóhivatalba (1905. jkv. 346 sz.).

Kapotsfy Jenő indítványára ugyanakkor a közgyűlés ötventagú bizottságot küld ki, hogy a vármegye tisztikarát a július 12-iki határozat végrehajtásában támogassa és a szükséghez képest javaslatokat terjeszszen a közgyűlés elé. A bizottság tagjaivá a következőket választották: Ágoston József, Andorka Elek dr., Berzsenyi Gerő dr., Bosnyák László, Bendekovics József, Bók Z. Lajos dr., Chernel Gyula, Csonka Ede dr., Duchon Ödön, Éhn Kálmán dr., Farkas György, Gaal Gaszton, Gaal István, Gábriel Sándor, ifj. Gulyás István, Györék Ferencz, Hencz Ferencz, Herbay Pál, gróf Hoyos Miksa, báró Inkey József, báró Inkey Pál, lnkey László, Jakab János, Kacskovics Géza, Kacskovics Kálmán dr., Kapotsfy Jenő, Kemény Samu, Kis József, Kovács József dr., Madarász Andor, Majer Gyula, Matolcsy József, Matolcsy István, Nádassy Elek, Novák Ferencz, Politzer Géza, őrgróf Pallavicini Ede, Rusa Ernő dr., gróf Somssich László, gróf Somssich Géza, Somssich Andor, Somssich Miklós, Svastits Aladár, Szabady Sándor, Szalay Károly, gróf Széchenyi Aladár, Tallián Andor, Vajda György és Zsobrák János dr. Egyelőre az alispán lett elnöke e bizottságnak.

Sárközy Béla alispán, a kire e kritikus időkben oly nagy szükség lett volna, beteg volt. Már a májusi közgyűlésen sem jelenhetett meg, később egészségének helyreállítása czéljából a novemberi közgyűlés félévi szabadságot engedélyezett számára, úgy hogy Sárközy alispán az ú. n. "nemzeti ellentállás" egész ideje alatt nem hivataloskodott és hivatalát csak 1906 április 20-án foglalta el ismét. Betegségének ideje alatt, a törvény értelmében, Gabsovics Károly főjegyző helyettesítette, a kire ugyancsak súlyos teher hárult e válságos korszakban. Így egy ideig elnöke volt a megalakított ötvenes bizottságnak is, mígnem később e bizottság elnökévé őrgróf Pallavicini Edét, helyettes elnökévé Kapotsfy Jenőt, pénztárosává Chernel Gyulát választották.

A júliusi határozathoz képest minden hónapban tartanak közgyűlést, a szeptemberi rendkívüli közgyűlésen újabb határozatokat hoz a törvényhatóság, a mely szerint a közönséget felszólítja az évi állami adója 20%-ának megfelelő összegnek egy meghatározott pénztárba leendő befizetésére. A befizetett összegekért felelősséget vállal és a törvényenkívüli állapot megszüntével folyósítandó javadalmazásból azokat megtéríti (1905. jkv. 552. sz.).

Az adófizetés megtagadását illetőleg több község nem volt a vármegye álláspontján: Barcs, Ötvös és Kónyi községek a fogyasztási adók befizetése dolgában voltak más véleményen; Kaposvár r. t. város és Nagyatád pedig az önként fizetett adókat szolgáltatták be a kincstárnak. A vármegye tudomást szerezvén eljárásukról, azt helytelenítette.

Az októberi közgyűlésre érkezik meg a belügyminiszternek 74034/905. számú rendelete, a melylyel a törvényhatósági bizottságnak 342. és 346. számú határozatait 583megsemmisíti. A rendelet felolvastatván a közgyülés azt tudomásul nem veszi s fenti számú határozataihoz továbbra is ragaszkodik. Az alkalmat felhasználja a közgyűlés arra is, hogy tiltakozzék a belügyminiszternek ekkoriban köztudomásra jutott programmja, az általános titkos választójog ellen. E határozatról körlevélben a társtörvényhatóságokat is értesítették.

A konfliktus kormány és vármegye között most kezdett kiélesedni. A belügyminiszter újra megsemmisítette a 342. és 346. számú határozatokat és az időközben, a szeptemberi és októberi közgyűlésen, elfogadott határozatokat is, sőt deczember elsejétől nemcsak, hagy beszüntette a rendes vármegyei dotáczió folyósítását, hanem még a kaposvári pénzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőséget is eltiltotta bármely, az alispántól netalán is eszközlendő, a vármegyei háztartási alap terhére fizetendő utalványozás érvényesítésétől. Így most már az 50-es bizottságnak akczióba kellett lépnie. A közgyűlés előbb vázolt határozatát, az állami adó bizonyos százalékának befizetéséről, mellőzték s társadalmi úton fogtak a gyűjtéshez. A gyűjtőíveken 159.372 K-t írtak alá, a bizottság pénztárosához, Chernel Gyulához, csakugyan befolyt 128.500 K 12 fillér, a mely összegből fizették a vármegye összes alkalmazottait deczember, január és február hónapokban.

Miután pedig a vármegye a belügyminiszter megsemmisítéseit tudomásul nem vette, újabb megsemmisítések következtek. Mikor a februári közgyűlés, gróf Széchenyi Aladár indítványára, a belügyminiszter e tárgyban kiadott rendeletét, az összes erre vonatkozó határozatok fenntartása mellett, irattárba helyezni rendelte, Tallián főispán fellebbezését bejelentette, de egyúttal a főispáni állástól való felmentését is megsürgette. Most már előrelátható volt, hogy a kormány, akaratának érvényt szerzendő, királyi vagy kormánybiztost küld a vármegyébe. A bizonytalan harcz végét senki sem tudván, az 50-es bizottság által gyűjtött összeg pedig nem lévén valami nagy, a bizottság elhatározta, nehogy éppen azok legyenek megfosztva az anyagi támasztól, a kik a küzdelem kimagaslóbb helyeit foglalták el, hogy márczius elsejétől már csak a választott tisztviselők fizetését előlegezi, a mely czélra számításuk szerint a rendelkezésre álló összeg hat hónapra elég lett volna.

A márczius 5-iki közgyűlésen, a belügyminiszter 16721/906. sz. leiratával szemben, a vármegye fenntartja határozatait, de az önkéntes adók beszállítása s az önként jelentkező ujonczok előállítása körül "...minden egyes tisztviselő lelkiismeretére bízzák annak megítélését, hogy a kényszerhelyzet beálltával a kormány rendeleteivel szemben mily magatartást tanusítson, hogy hazafias érzületével és hivatalos esküjével ellentétbe ne kerüljön" (1906. jkönyv. 129. szám).

Ez utóbbi két határozat, t. i. az 50-es bizottság februári és a közgyűlés márcziusi határozata következtében a vármegye tisztviselői márczius 11-én a vármegyeházán értekezletet tartottak, hogy döntsenek további maguktartása felől. A tisztviselők gyűlésén Gabsovics Károly alispánhelyettes főjegyző elnökölt. A gyűlés kimondotta, hogy a tisztviselők kényszerhelyzetben vannak, mert az 50-es "jóléti" bizottság fizetni nem tud, holott április elsején a lakbér is esedékessé válik; ezért az értekezlet tagjai egy nyilatkozatban állapodtak meg, a mely szerint, ha a kormány szabályszerű illetményüket folyósítja, a közjó érdekében megmaradnak szolgálatukban, föltéve, hogy semmi törvényellenes cselekedetet nem kívánnak tőlük. Ezt a nyilatkozatot valamennyi tisztviselő - hét kivételével - aláírta.

Ugyanez időben már a legfelsőbb döntés megtörtént a főispán felmentése ügyében. Márczius 12-én Őfelsége Tallián Gyulát saját kérelmére állásától felmentette és ez alkalomból hű és buzgó szolgálata elismeréséül neki a Lipót-rend lovagkeresztjét adományozta. Ugyanazon a napon kelt és Somogy vármegye közönségéhez intézett legfelső királyi leiratával Szulyovszky Dezsőt, volt országgyűlési képviselőt, teljhatalmú királyi biztossá kinevezte.

A királyi biztos április 3-án délelőtt, a pesti gyorsvonattal, ért Kaposvárra. Nehogy esetleg bántódása essék, az utczákat, a vasúttól a vármegyeházáig, a forgalom elől elzárták, katonaság és csendőrség állott sorfalat a pályaudvartól végig és így csakugyan minden baj nélkül ért Szulyovszky Dezső, kíséretével, a vármegyeházára. A következő nap fogadta a vármegyei tisztikar testületi tisztelgését, azután pedig a jelentkező állami hivatalokét és magánegyénekét. Április 7-re a kir. biztos rendkívüli közgyűlést hívatott össze, hogy bemutatkozzék. A közgyűlés lefolyását a "Somogyvármegye" cz. ujság aznapi száma a következőkép örökíti meg: "...Fél 10 órakor már katonaság és csendőrség lepte el a Fő-utczát a vármegyeház körül. A megyebizottsági tagok nagy csoportokban vonultak be a 584vármegye székházába. Tíz óra előtt néhány perczczel már megtelt a bizottsági tagok számára fenntartott hely. Az emelvényt, a melyen a kir. biztosnak kellett megjelennie, negyven csendőr őrizte. A bizottsági tagok csendben, nagy nyugalommal várták a történendőket. Pontban 10 órakor megjelent az emelvényen Szulyovszky Dezső, Somogy vármegye teljhatalmú kir. biztosa. Kíséretében voltak Gabsovits Károly várm. főjegyző és Krieger Ödön tb. főjegyző. A belépő kir. biztost óriási lármával és abczugolással fogadták. Szulyovszky Dezső a tomboló vihar közepette nyugodtan, levett kalappal ült le helyére. A megyebizottsági tagok egyszerre mind feltették kalapjukat s azután felhangzott a Kossuth-nóta. A megyebizottsági tagok kalaplengetve énekeltek és a Kossuth-nóta hangjai mellett kivonultak a teremből, mielőtt a kir. biztos szóhoz jutott volna. A kir. biztos ezután megnyitva a közgyűlést, valami 3-4 bennmaradt bizottsági tag előtt, felolvasta a kir. leiratot, a mely őt Somogy vármegye teljhatalmú kir. biztosává nevezi ki. A kir. biztos után Krieger Ödön olvasta fel a belügymin. leiratot, a mely közli Somogymegye közönségével Szulyovszky Dezső kir. biztossá való kinevezését. A jegyzőkönyv hitelesítése után a kir. biztos a rendkívüli közgyűlést bezárta." A közgyűlés után a kir. biztos rögtön Zalaegerszegre utazott, mert egyúttal Zala vármegye kir. biztosa is volt.

Most végre váratlan fordulat következett be az országos politikában. A koaliczió vezérei a legtöbb vármegyében, így Somogyban is, azt tapasztalván, hogy mivel a tisztviselők exisztencziáját biztosítani nem tudják, az ellentállást továbbfolytatni nagyon kétséges, Őfelségével a paktumot megkötötték s a kormányt hatvanhetes alapon elvállalták. Április 9-én - két nappal Szulyovszky somogyi bemutatkozása után - a Wekerle-kormány kinevezése megjelent, így Szulyovszky többé Kaposvárra vissza sem jött.

Az új kormány hamarosan kinevezte a vármegyékbe a főispánokat, Somogyba Kapotsfy Jenőt, ki a vármegye közéletének az 1904-05. években jelentős szerepvivője volt. A május 7-iki közgyűlésen iktatták be, eskütétele után az új főispán elmondta programmbeszédét, majd az üdvözlések következtek. A tisztviselők nevében Sárközy Béla alispán köszöntötte, a ki, hosszú idő után, most először jelent meg a közgyűlésen. A törvényhatósági bizottság részéről Szabó Kálmán üdvözölte a főispánt, végül a függetlenségi és 48-as párt nevében gróf Széchenyi Aladár tartott üdvözlőbeszédet. Másnap folytatták a közgyűlést s itt különféle indítványok kapcsán még egyszer szóba kerültek a közelmult eseményei.

Gaal Gaszton nyujtotta be az egyik inditványt s javasolta, hogy a törvényhatósági bizottság kilencz tisztviselőnek, úgymint Kacskovics Lajos, Svastits Nándor dr., Lehner Vilmos főszolgabíráknak, Kapotsfy Béla árv. ülnöknek, Pete Lajos, Kovács-Sebestény Gyula dr. aljegyzőknek, Bárány Sándor és Perczel Győző dr. szolgabíráknak, Kapotsfy Aurél árvaszéki jegyzőnek, a nemzeti küzdelem alatt tanusított hazafias maguktartásáért, elismerését fejezze ki s nevüket jegyzőkönyvileg megörökítse. Az indítványt a közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

A másik indítvány hosszas vitára nyujtott alkalmat. Gróf Széchenyi Aladár ugyanis Gabsovics Károly főjegyző és Krieger Ödön első aljegyző ellen, az 1886. XXIII. t.-cz. 1. §-a alapján "hűtlenség" czímén, felfüggesztés mellett fegyelmi eljárás elrendelését kérte. Gabsovics Károly napirend előtt szót kért s önérzetesen hivatkozott 35 évi kifogástalan működésére, valamint arra, hogy a "nemzeti ellentállás" folyamata alatt is minden lépése jóhiszeműleg történt, hogy a tisztikar túlnyomó többségének megállapodásához képest járt el s a vármegye határozott tilalmát soha át nem lépte. Végül, visszautasítva a vádakat, igazságot kért! Majd Krieger Ödön nyilatkozata után gróf Széchenyi Aladár indítványának Kriegerre vonatkozó részét visszavonta, csupán a Gabsovicsra vonatkozó részt tartotta fenn. Az efölött keletkezett vitában Makfalvay Géza, Máté Lajos ref. lelkész és Berzsenyi Gerő dr. azon a nézeten voltak, hogy az indítványt a napirendről le kell venni, míg Gaal Gaszton, Bók Z. Lajos dr., Rusa Ernő dr. pártolták az indítványt. Végül Csorba Ede kir. tanácsos, a törvény értelmében, az indítvány felől titkos szavazást kért. A szavazásban a község-elüljárósági tagok részt nem vettek. A leadott 148 szavazatból 113 nemmel szólt és csak 35 igennel, tehát Széchenyi Aladár indítványát elvetették 78 szótöbbséggel (1906. jkv. 146. sz.).

Ugyane gyűlésen határozzák el, hogy Tallián Gyula volt főispán érdemeit jegyzőkönyvben megörökítsék (1906. jk. 142. szám).

Az 1906-iki választáson a következőket választották meg Somogy vármegye 585országgyűlési képviselőivé: Csurgón br. Inkey József, Kaposvárott Thaly László dr., Lengyeltótiban Gaal Gaszton, Marczaliban Zboray Miklós dr., Nagyatádon Chernel Gyula, Szigetvárott Olay Lajos, Szilben Kacskovics Géza, Tabon Hoffmann Ottó.

Ez év őszén történt meg II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazaszállítása, mely alkalomból Kapotsfy Jenő főispán mond a vármegyei közgyűlésen lelkes beszédet, majd gróf Széchenyi Aladár, Berzsenyi Gerő dr. és Andorka Elek dr. tesznek közös indítványt az ünnepségre vonatkozólag, többek között azt, hogy a vármegye írjon fel az országgyűléshez a nagy fejdelem emlékét sértő 1715. XLIX. t.-cz. törlése, továbbá aziránt, hogy Rákóczinak emlék állíttassék. A vármegye a maga részéről elhatározta, hogy a budapesti és kassai ünnepségeken képviselteti magát. A vármegye zászlaját három küldöttségi tag vitte lóháton, és pedig gróf Hoyos Miksa, Somssich Miklós és őrgróf Pallavicini György vármegyei bizottsági tagok, kiket a vármegye hat díszbe öltözött csatlósa kísért, a vármegye pajzsczímerét vivén. A küldöttség tagjai voltak Kapotsfy fő- és Sárközy alispán vezetésével: gróf Széchenyi Aladár, gróf Somssich László, Gaal Gyula dr., Gaal István, Melhard Gyula, Tallián Andor, Bécsy Márton, Bók Z. Lajos dr., Rusa Ernő dr., Herzog Manó dr., gróf Forgách Károly, Nádossy Elek, Huszár Aladár, ifj. Stephaich Pál, Vámos Károly, Herbay Pál.

A társadalmi kérdések közül a XX. század első tizedében leginkább kettő foglalkoztatta a törvényhatóságot: az egyke és a kivándorlás. Az egy-gyermekrendszer terjedésének meggátlásában a hatóság szerepe jóval kevesebb, mint a kivándorlás kérdésében. A közgyűléseken a kérdés többször szóba került ugyan, de végül abban állapodtak meg, hogy ez irányban az akcziót társadalmi úton folytatják. Az egyke ellen a vármegyében először a fiatalon elhunyt gróf Széchenyi Imre, somogyvári földbirtokos emelte fel szavát. Majd Arany Bálint, rinyaújlaki ref. tanító írt a nép számára "Pusztulunk, veszünk..." czímmel egy füzetet, a melyet a vármegye saját költségén nyomatott ki 3000 példányban s ingyen osztatott szét azokban a községekben, a hol e rendszer uralkodott. Ez még 1898-ban történt. Legújabban gróf Széchenyi Aladár lépett a mozgalom élére, a ki gyűléseket rendezett, a kérdést állandóan napirenden tartotta és az Omge szocziális bizottságában 1910-ben "Népesedés és nemzeti nagyság" czímén tartott felolvasását az alispán útján 800 példányban a vármegye tisztviselőinek, valamint a törvényhatósági bizottság tagjainak rendelkezésére bocsátotta, hogy őket a kérdés fontosságáról meggyőzze.

A kivándorlás is állandóan foglalkoztatja a legutóbbi években a törvényhatóságot: az alispáni jelentések kapcsán, a hol az alispán beszámol arról, hogy hány útlevelet adott ki az utolsó negyedévben. 1904 májusban jelenti először Sárközy alispán, hogy a kivándorlás Somogyból nagyobb mértékben megindult Amerikába. A barcsi járásban Drávaszentmárton község lakosai voltak az elsők, a kik a vándorbotot kezükbe vették. Úgy vélték ekkor még a vármegye vezetői, hogy gátló intézkedésekkel megakadályozhatják a kivándorlást. Hogy útlevél nélkül ki ne mehessen senki a vármegyéből, a belügyminisztertől Barcson és Zákányban állandó vasúti csendőri ügyeletet eszközöltek ki, a míg utóbb ez a feladat országszerte az újonnan szervezett határrendőrségre hárult. Az ügynökségek munkáját is szerették volna meggátolni, a melyek kivándorlásra csábító nyomtatványokkal árasztották el a vármegyét. Persze nehéz volt valami eredményt elérni: az útlevelet kérő és azt elnyert kivándorlók száma egyre nőtt s valamennyi járásra kiterjedt. Míg 1904-ben 293 útlevelet adott ki Somogy vármegye alispánja, 1905-ben 1089-et, 1906-ban már 2505-öt, 1907-ben pedig csak az első négy hónapban 1816-ot. Sárközy alispán csakhamar belátta, hogy itt rendőri intézkedésekkel keveset lehet elérni, mélyebben fekszik az ok. Mint egyik jelentésében mondja: "Minthogy a régebben kiköltözöttek jól megfizetett munkát helyeznek kilátásba, a vagyonszerzés vágya csábítja a 25-30 éves férfiakat Amerikába, hogy egykor visszatérvén hazájukba, maguknak birtokot szerezhessenek."

Érdekes az a vita, a mi e tárgyban az 1907-iki első közgyűlés alkalmával kifejlődött. Gróf Széchenyi Aladár szerint a kivándorlásnak jórészt az 1903: IV. t.-czikkben foglalt intézkedések hiányos volta az oka, ezért azt indítványozta, hogy írjon fel a törvényhatóság a belügyi kormányhoz, hogy a kivándorlási törvény hiányait pótolja, esetleg új törvényjavaslatot szerkeszszen. Ellenben Varga Dezső véleménye szerint nem rendőri intézkedésekkel, nem az 1903: IV. t.-cz. szigorításával lehet megakadályozni a kivándorlást, hanem egészen más eszközökkel. Ezek szerinte a 586következők: 1. A hitbizományi rendszer megszüntetendő. 2. A kincstári, valamint alapítványi birtokok mezőgazdaságra alkalmas része parczellázandó. 3. Nagy bérlet 500 holdon felül nem engedélyezhető. 4 Az állami eredetű papi birtokok csak kisbérleti rendszer szerint kezelhetők. 5. Az adómentes létminimum megállapításával és a II. oszt. kereseti adó eltörlésével, új kataszteri becslés alapján, a földbirtoknak, úgyszintén mindennemű örökségnek felfelé fokozatosan emelkedő adóztatása hozassék be. A közgyűlés gróf Széchenyi indítványát fogadta el.

Ezidőben súlyos csapások érték a vármegyét: két vezetőállású, kipróbált tisztviselője hunyt el. Előbb Gabsovics Károly főjegyző, majd Sárközy Béla alispán. E halálozások a tisztikarban nagyobb változásokat vontak maguk után. Főjegyzővé Plachner Sándort választották meg, helyébe központi főbíróvá Svastics Nándor dr.-t, lengyeltóti főbíróvá Pete Lajost. Majd 1907 novemberében alispánná Kacskovics Lajost választották meg, a kit a törvényhatóság nevében gróf Széchenyi Aladár üdvözölt.

Az év végén végrehajtott tisztújításon, az 1901-ikivel szemben, a következő változások történnek. Második aljegyző Kovács-Sebestény Gyula dr. lesz, 4. és 5. pedig Kiss Emil és Dekleva Rezső. Az árvaszéki ülnökök közül Somogyi Lajos nyugalomba ment, új ülnökké Svastics Eleket választják meg. Árvaszéki jegyzők: Kapotsfy Aurél és Kiss Kálmán. Lengyeltóti főbíró Pete Lajos; marczali: Lehner Vilmos; nagyatádi: Tallián Andor; míg a megüresedett csurgói főszolgabírói állásra Bóné Kálmán választatott. Szolgabírák: Bajzáth Ignácz, Stadler Mihály, Bogyay Viktor, Farkas Gyula, Brodszky Lajos, Bárány Sándor, Gaál György, Perczel György dr., Sey Oszkár, Jeszenszky Dezső, br. Weissenbach Iván és Stecz László dr.

Az új alispán nagy figyelemmel kíséri a Balaton somogyi partjának, az ott levő fürdő- és üdülőtelepeknek fejlődését s maga is fáradozik e vidék fellendítésén. A Balaton-kultusz emelése czéljából új szerződést kötött a vármegye a Balatontavi gőzhajótársasággal 1909-ben, tekintettel az új balatoni vasútra is. A Balaton könnyebb megközelítésére szolgálnak a kaposvár-siófoki és kaposvár-fonyódi viczinálisvonalakon életbeléptetett motoros vonatok is.

Sok gondot okozott ezidőben a vármegye székházának tervbe vett átalakítása, különösen a szükséges költségnek a biztosítása. Végre a vármegye 1907-ben úrrá lett saját házában, mert eddig a helyiségek jórészét az igazságügyi kormány bírta bérben. 1907 májusában elkészült az Esterházy-utczai igazságügyi palota, a melynek építési költségeihez a vármegye ötvenezer koronával járult. A törvényszék, járásbíróság, ügyészség, fogház ebben az évben kiköltöztek a vármegyei épületből. A következő évben az ugyancsak a vármegyeházán elhelyezett adóhivatal is az új pénzügyi palotába költözött. A fogházat lerombolták, a többi helyiséget részben tisztviselői lakássá, részben megfelelőbb hivatalos helységekké óhajtották átalakítani. Mindezekre, valamint a lépcsőház átalakítására, a díszterem renoválására kb. 240.000 korona költséget irányoztak elő. A hivatalok 1908 novemberében költöztek új helyiségeikbe, a nagyterem és lépcsőház átalakítása tovább tartott. 1910 február 7-én tartották az első gyűlést a renovált nagyteremben.

Az országos községi törzskönyv-bizottság a vármegye helyneveit megállapítván, 1907-ben ezt közhírré tették. A legtöbb községnek neve változatlan maradt, vagy legfeljebb az ország más vidékén levő hasonló helynévtől megkülönböztetésül jelzővel (Somogy-Kapos) látták el.

Két elhunyt alispánjának arczképét, közgyűlési terme számára, megfesttette a vármegye. Maár Gyula arczképének leleplezésén Gaál István törvényhatósági bizottsági tag mondott emlékbeszédet, míg Sárközy Béla arczképleleplezési ünnepélyén gróf Somssich Béla beszélt.

Az országos politikában ismét változás állott be. A koaliczió pártjai a bankkérdésben egymással meghasonolván, a kormány lemondott, a mit a főispánok is követtek. Kapotsfy Jenő szintén lemondván, az 1910 februári közgyűlés Berzsenyi Gerő dr. és Szabó István beszéde után elhatározta, hogy a távozó főispánnak "bizalmi állásában a közjó érdekében s a vármegye javára kifejtett sikeres tevékenységét és odaadó fáradozásait megköszöni". Ugyane közgyűlés tárgyalta gróf Khuen-Héderváry miniszterelnök leiratát az új kormány megalakulásáról. A leiratot a törvényhatóság tudomásul vette. Az új, munkapárti rendszernek somogyvármegyei megalapozásában Márffy Emil főrendiházi tag és az újonnan kinevezett főispán, Makfalvay Géza vitték a vezérszerepet.

Makfalvay Géza főispáni kinevezése a vármegyében általános megnyugvást keltett. Az ő személyisége az egész vármegyében népszerű, még politikai ellenfelei 587előtt is kedvelt volt. Tanubizonysága ennek, hogy márczius 7-én történt ünnepélyes beiktatásán Kapotsfy Jenő, a lemondott főispán is megjelent, és a függetlenségi párt nevében üdvözölte Makfalvayt. Felemlítette, hogy 37 év óta működnek már együtt a főispánnal a közélet terén s ezalatt minden kérdést lojalitással intéztek el; ezért biztosítja a főispánt arról, hogy úgy ő, mint a 48-as párt, a politikai elvek érintetlen fenntartása mellett, örülni fognak, ha közhasznú tevékenységében támogathatják. A beiktató közgyűlésen a főispán eskütétele és programmbeszéde után a tisztikar nevében Plachner Sándor üdvözölte szép beszédben Makfalvay Gézát, majd a törvényhatósági bizottság nevében Szabó Kálmán.

A politikai kérdések ismét napirendre kerültek a vármegye közgyűlésén, mely 1912 augusztusában, miután gróf Tisza István mint házelnök az obstrukcziót eltiporta és 1913-ban, midőn miniszterelnökké lett, bizalmat szavazott a kormánynak.

Az 1910-iki országgyűlési képviselőválasztások a következő eredménynyel végződtek: Csurgón megválasztották Novák Jánost, Kaposvárott Nagy Ferencz dr.-t, Lengyeltótiban Kapotsfy Jenőt, Marczaliban Zboray Miklós dr.-t, Nagyatádon Szabó Istvánt, Szigetvárott Herczeg Sándort, Szilben Hegyi Árpád dr.-t, Tabon Szupits Dezsőt. A választáson a koaliczió vereséget szenvedett, két kerületét a munkapárt hódította el (Kaposvár, Tab), hármat pedig az éppen Somogyból kiindult és szervezkedő kisgazda-párt (Csurgó, Nagyatád, Szigetvár).

A vármegyének egyik kiváló tisztviselőjét magas kitüntetés érte. Őfelsége Plachner Sándor főjegyzőt, hosszú érdemes szolgálatáért, a Ferencz József-rend lovagkeresztjével ékesítette fel. A rendjelet az 1910 augusztus 1-i közgyűlésen Makfalvay Géza főispán magas szárnyalású beszéd kíséretében feltűzte Plachner főjegyző mellére, majd Krieger Ödön tb. főjegyző a vármegye tisztviselőkara, Berzsenyi Gerő dr. a vármegye közönsége nevében üdvözölte a főjegyzőt.

1911-ben a vármegyét ötven évig szolgált és nyugalomba vonult tisztviselőjét érte királyi kitüntetés. Őfelsége Bajzáth Ignácz tb. főbírónak, hosszú és kifogástalan hivatali működése alatt szerzett közszolgálati érdemeiért, az arany érdemkeresztet adományozta. Szintén a vármegye főispánja adta át a kitüntetettnek, míg a közönség nevében Piszár Antal üdvözölte az agg tisztviselőt.

A vármegyei tisztikar illetményeit, nyolcz év után, a kor szükségeihez és a rohamos dráguláshoz képest, újra rendezte az 1912: LVII. t.-cz. Ugyane törvény különböző szervezeti változásokat is rendelt el.

1912-ben kezdte meg az Országos Monografia-Társaság a vármegye monografiájának a munkálatait. A költségek felének fedezését a vármegye vállalván el, az e czélra rendelkezésre álló összeg kiegészítése és a vármegyei Múzeum-alap gyarapítása czéljából megyeszerte gyűjtést indított. E gyűjtéshez a következők járultak adományaikkal.

Főispán: Makfalvay Géza. Született Budapesten 1844 szeptember 8-án.

Ugyanott végezte a középiskolát és a jogot. 1869-ben segédfogalmazó lett a kir. táblánál. 1872-ben törvényszéki bíró Kaposvárott, négy év mulva ügyvédi irodát nyitott ugyanitt. Keresett irodáján kívül élénk részt vett a közgazdasági vállalatokban. 1892-től a szili kerület országgyűlési képviselője volt 1901-ig, nemzetipárti programmal. A nemzeti párt feloszlásakor belépett a szabadelvű pártba. 1903 novemberétől földmívelésügyi államtitkár volt a Tisza-kormány lemondásáig, 1905-ig, s az országyűlésen a tapolczai kerületet képviselte. Számos gazdasági és kultúregyesület munkás tagja és vezetője. Az 1910. év óta Somogy vármegye főispánja. Főispáni titkár: Dekleva Rezső min. fogalmazó.

I. Központi tisztviselők:

Alispán: Kacskovics Lajos. Született 1861-ben. Gimnáziumi tanulmányait Kaposvárott, Nagyszombatban és Székesfehérvárt végezte, míg a jogot Budapesten hallgatta. Szolgálatát Somogy vármegyében 1885-ben mint közigazgatási gyakornok kezdte meg, tb. szolgabíróvá 1887-ben neveztetett ki, 1889-ben szolgabíróvá, 1893-ban a csurgói járás főszolgabírájává választották, 1907-ben pedig a vármegye alispánjává. Számos kulturális és gazdasági egyesületnek elnöke vagy igazgatósági tagja.

Főjegyző: Plachner Sándor, a Ferencz József-rend lovagja. Meghalt 1913 deczemberében. Másodfőjegyző: Krieger Ödön. I. oszt. aljegyzők: Kiss Emil dr., Lengvári Ferencz. II. oszt. aljegyzők: Sipos György dr., Mócsi Zsolt. Közigazgatási gyakornokok: Nagy F. József, Haám Lajos.

Árvaszék. Árvaszéki elnök: Bosnyák László. I. ülnök: Kapotsfy Béla. II. ülnök: Strinovich Béla. III. ülnök: Varga Lajos. IV. ülnök: Bogyay Jenő. V. ülnök: Papp Kálmán. VI. ülnök: Svastits Elek. Másodfőjegyző: Kiss Kálmán. I. oszt. aljegyző: Wiesner Géza dr. Közigazgatási gyakornok; Gaal Lajos dr.

Ügyészség. Főügyész: Andorka Elek dr. Alügyész: Obetkó Károly dr.

Főorvos: Szaplonczay Manó dr.

Levéltárnok: Molnár István dr.

Főállatorvos: Fikár József.

Irodaigazgatók: Pap István, Cziff Antal. Háznagy: Hamp Sándor.

Irodatisztek: Tevely Elek, Szücs Imre, Egerszegi József. Alispáni kiadó: Kramarits Dénes. Alispáni irattárnok: Magyary Gyula.

Irodasegédtisztek: Kotsi Horváth Endre, Mihályffy Antal, Göndöcs János, Rónai Albert, Horváth Ferencz, Egerszegi István, Kiss József, Babay Gyula, Móricz Lajos, Pap Géza, Bódiss Ferencz, Bódiss Géza, Chriszt István, Kutasi János, Gundy János, Szilágyi János, Gaál Nagy János, Pány Imre, Szecsődy Ferencz, Dörey József, Kertesi Aladár, Vincze Imre, Magyary Albert.

II. Járási tisztviselők:

1. Kaposvári járás: Főszolgabíró Svastits Nándor dr. Szolgabírák: Gaál György és Sey Oszkár. Járásorvos Gáspár Imre dr. Közigazgatási gyakornok Inkey Zsigmond. Irodasegédtisztek: Molnár Aladár, Lábos Lajos, Illés György.

590Járási számvevő Wippelhauser György. Útfelügyelő Horváth Imre. Járási m. kir. állatorvosok: Varga Sándor, Kiss Ferencz.

2. Szigetvári járás: Főszolgabíró Hegyessy János. Szolgabírák: Farkas Gyula, Nagy Árpád. Járásorvos Szendrődy Károly dr. Irodasegédtisztek: Kenessey István, Richter István, Pápa Ferencz. Állatorvos Krizsán Ferencz. Útfelügyelő Spilák József.

3. Nagyatádi járás: Főszolgabíró Tallián Andor. Szolgabíró Tóth Aladár. Közigazgatási gyakornok ifj. Stefaits Pál. Járásorvos Schwarcz Mihály dr. Irodasegédtisztek: Szilágyi Gyula, Novacsek Béla, Noszlopy Géza. Számvevő Kovács Miklós. Állatorvos Fodor Rezső. Útfelügyelő Jakab Sándor.

4. Csurgói járás: Főszolgabíró Bóné Kálmán. Szolgabíró Jeszenszky Dezső. Közigazgatási gyakornok Kovács Dénes dr. Járásorvos Éhn Kálmán dr. Irodasegédtisztek: Vágó Géza, Surgót János, Tihanyi Gyula. Számvevő Hegedűs Zoltán. Állatorvos Mészáros Győző. Útfelügyelő Radovits István.

5. Marczali járás: Főszolgabíró Lehner Vilmos. Szolgabírák: Sáfár Elemér és Begedy Péter dr. Járásorvos Gold Samu dr. Irodasegédtisztek: Tóth Gyula, Molnár Béla, Rónai Albert. Számvevő Domján Nándor. Állatorvos Gulyás Ferencz. Útfelügyelő Kovács János.

6. Lengyeltóti járás: Főszolgabíró Pete Lajos. Szolgabíró Bárány Sándor. Járásorvos Berzsenyi Sándor dr. Irodasegédtisztek: Domokos Ferencz, Baán Péter, Kun Emil. Számvevő Tari János. Állatorvosok: Balázs József, Kukuljevic József dr. Útfelügyelő Kovács István.

7. Tabi járás: Főszolgabíró Bernáth Kálmán. Szolgabíró báró Weissenbach Iván. Járásorvos Vettengel Károly dr. Irodasegédtisztek Szabady Antal, Kassay Gyula, Bauer Gyula. Számvevő ifj. Thury Mihály. Állatorvos Ambrus Mór. Útfelügyelő Retsky Péter.

8. Igali járás: Főszolgabíró Trombitás Mihály. Szolgabíró Bogyay Viktor. Járásorvos Kollár Lajos dr. Irodasegédtisztek: Bárány Lajos, Kende Pál, Körmendy Károly. Számvevő Nagy Károly. Állatorvos Nyiri Ede dr. Útfelügyelő Garay József.

9. Barcsi járás: Főszolgabíró Sárközy György. Szolgabiró Perczel Győző dr. Járásorvos Kronberger Adolf dr. Közigazgatási gyakornok Nagy Jenő. Irodasegédtisztek: Kóbor György, Cserényi János, Simicz Gyula. Számvevő Révész Jenő. Állatorvos Morvay Gyula. Útfelügyelő Metz Lajos.

III. Megyei közkórházak:

1. Kaposvári közkórház: Igazgató-főorvos Szigeti Gyula Sándor dr. Osztályfőorvosok: Telegdi Zsigmond dr., Ullmann Antal dr., Schäffer Károly dr., Csurgó Jenő dr. Bonczoló főorvos Potoczky Dezső dr. Alorvos Meszlényi Zoltán dr. Segédorvosok: Halmádi Géza dr., Kohn Jenő dr., Nagy Lajos dr. Gondnok Sárközy Géza. Ellenőr Szabó Andor.

2. Szigetvári közkórház: Igazgató-főorvos Rosenberger Alajos dr. Alorvos Vajda Ignácz dr. Gondnok Sárközy Kálmán.

3. Marczali közkórház: Igazgató-főorvos Fülöpp István dr. Alorvos Téchy József dr. Gondnok Kósa József.