A mai Pozsony vármegye területe, a VIII. század folyamában, kétségtelenűl a nagy avar birodalom kiegészítő része vala. Midőn ugyanis 791-ben Nagy Károly hadat vezet az avarok ellen, s a jobb szárnynyal, mely az ő vezérlete alatt állott, egész a Rába torkolatáig haladt előre, a frank hadak, a közép-test: a Dunán úszó hajókon, a sereg balszárnya: a Duna balpartján, Pozsony és Nyitra vármegye területén táboroztak. Ez az ötvenkét napos táborozás nem tűnt el nyom nélkül. Az avar birodalom hatalmát összeroppantotta, a Kárpátok alját és a Csallóközt javarészben lakatlanná tette s előmozdította a szlávság előnyomulását, a mely felfogadott harczosok alakjában már az avar seregbe is beékelődött volt, úgy hogy mikor négy év mulva a frank sereg ismét megjelent az avarok földjén s különösen mikor 803-ban Avarország teljesen frank uralom alá került, a Lajtha, Morva, Nyitra és Garam mellékén már szláv népek tanyáztak.

A szlávok, Nagy Károlynak tett szolgálataikban bízva, lassan, de folytonosan előrenyomultak, sőt a meggyengített avarokkal is szembeszállottak. A Duna balpartjáról teljesen kiszorították ez egykor hatalmas népet, úgy hogy Teodor, majd Ábrahám avar khágánok, magához a császárhoz kényszerűltek segélyért folyamodni. Ez 811 táján történt. Ekkor tehát a szlávság már a mai Pozsony területén is gyökeret vert, a mely pedig ekkor az Ostmark, a keleti német bánság kiegészítő része vala.

Mikor Privina elhagyott örökségét, a nyitrai herczegséget, I. Mojmir foglalta el, a frankok látván, hogy a szlávok terjeszkedése veszélyes méreteket ölt, Lajos bajor király vezérlete alatt nagyobb sereggel jöttek a keleti bánság védelmére. A Kárpátok aljában, a Vág völgyében, Pozsony és Nagyszombat között ütköztek össze a szláv sereggel. Lajos győzött, Mojmirt hatalmába kerítette s helyében Raztizot, vagy Raztizlávot tette a szlávok herczegévé.

A csere nem vált a németek javára. Raztiz ügyesebb is, ravaszabb is volt Mojmirnál. Míg külsőleg a frankok szövetséges vazallusának vallotta magát, addig titokban arra törekedett, hogy a két szláv herczegséget, a nyitrait és a zalavidékit, melynek Privina halála után Koczel volt az ura, egymással szorosan egyesítve, éket verjen a keleti bánság testébe. Igen valószínűnek látszik, hogy nagyszabású politikájában kiváló szerepet szánt a vitéz szláv herczeg a pozsonyi várnak, Pozsony ősi magvának.

504A XVI. században élt bajor krónikás: Aventinus, ki a X. századból származott altaichi évkönyvek adatai után dolgozott, a mai Pozsony ősi nevét Wratislaviának, Preslawaspurchnak, másutt Bressburgnak mondja. (Annal. Boior. IV. c. II. V. ö.: Mon. Germ. Script. XX. Annales Altahenses.) Nagyon valószínűnek látszik, hogy ez a Wratislavia éppen a szóban lévő Ratiznak - Ratizlavnak - latinos szlávsággal, a középkori nomenklatura szerinti Wratislavnak emlékét őrzi, vagyis, hogy a védelemre igen alkalmas helyet Raztiz szeme fedezte fel s arra valami földvár-féle építményt helyezett. Kétségtelen, hogy keresve sem található alkalmasabb, a vidéket jobban uraló pont, mely Raztiz egységesítő terveibe beleillett volna, mint éppen a pozsonyi várhegy. Szemmel tarthatta innen a fertőmelléki avar telepeket, s figyelhette a déli szláv herczegségből érkező csapatokat. Ellenőrizhette innen a csallóközi részeket, hol avar tanyák állottak fenn, s a mi czéljainak legjobban megfelelt, kezében tartotta a Bajorországba vezető nagy útat, mely Stomfa irányából a Kis-Kárpátok tövében vezetett el. Minden biztos adat hiányában, pusztán khorografiai egybevetésekből is kétségtelennek látszik ugyanis, hogy a mai Magyarország területére a nyugati csapatok mindig vagy Sopron- és Mosonymegyék, vagy pedig Pozsony táján vonultak be.

Hogy mindazonáltal Wratislavia a szláv mozgalmakban nagyobb szerepet nem játszott, annak oka egyrészt az lehet, hogy alapítóját, a ravasz Raztizt csakhamar kiszorította a még ravaszabb Szvatopluk, másrészt meg az, hogy a német csapatok mind gyakrabban jelentek meg e vidéken, hogy a szláv hatalom terjeszkedését meggátolják.

Pozsony vármegye mai területén tehát, úgy annak kárpáti, mint csallóközi részén, a honfoglalás korában avar és szláv törzsek tanyáztak, a melyek névleg frank, tényleg szláv, illetőleg morva fennhatóság alatt állottak.

Pozsony várának és a róla nevezett nagy vármegyének honfoglaláskori története, sajnos, alig egyéb, mint a következtetés, a tudományosan kifejlett képzelő erő játéka. Krónikáinknak egyébként elég bőbeszédű és sok meseszerűséggel zománczolt lapjai ugyanis mélyen hallgatnak országunk ezen, úgy terjedelem, mint közgadaság és harczászat szempontjából elsőrangú fontossággal bíró vidékéről. Azt hisszük, nem távolodunk el az igazságtól, mikor e hallgatás főokát abban keressük, hogy e vidék nem annyira hódítás, mint inkább hódolás útján került Árpád birtokába. Hiszen világos, hogy a vidék gazdag és mély gyökeret vert avar tradicziói, maga az a körülmény, hogy annak lakói jórészt a magyarral rokon avarok voltak, a feltűnő jövevényekben nem hódítóikat, hanem várva várt szabadítóikat látták.

A magyarok etelközi hazájokból kisebb-nagyobb csapatokban, részint mint zsákmányoló sereg, részint mint hazát kutató nép, részint mint a nyugati kultur-népek fogadott harczosai, ismételve átlépték az Erdőalja hegyvidékét. Midőn tehát, mint elszánt honfoglalók, a nép egész zömével ereszkedtek le a mai nagy magyar Alföldre, már ismerték az egész leendő hazát, annak minden virágzóbb és dúsabb részét, víz- és útrajzát.

A czivilizáczió képviselőit ugyanis, a görög és a frank-germán uralmat, ez idő tájban veszély fenyegette. Amott a bolgárok, emitt Szvatopluk morvái léptek fel fenyegetőleg. Mindkét hatalom a magyarok segélyét vette igénybe s az ő fegyverök védte meg alapjában véve a szépen fejlődő czivilizácziót.

Minket e helyütt az a védelem érdekel, melyet a magyarok a szlávok ellen nyújtottak a frankoknak. Már Arnulf császár két ízben vezetett hadat Szvatopluk ellen s mindkét ízben a magyarok vele voltak. Mind 892-ben, mind a következő évben, Arnulf csapatai magyar segítséggel működtek, sőt valószínű, hogy míg - kivált 892-ben - a császári sereg a Morva folyó táján szorította a morvákat, addig a magyar sereg, átkelve a Dunán, a lovassági csatának kiváltképen alkalmas Pozsony és Nyitra között elterűlő síkon száguldozott. Ezt bizonyítja a fuldai évkönyvek amaz adata is, mely szerint a morvák a Kis-Kárpátok hegyi szorosai között voltak kénytelenek megvonúlni, és hogy Szvatopluk csapatai a nyílt mezőn való csatározást tervszerűen elkerülték.

E hadjáratok végső eredménye az volt, hogy a magát legyőzhetetlennek tartó Szvatopluk ereje megtört, s hogy a szlávok, ez első világtörténelmi 505képviselőjüknek 894 táján bekövetkezett halála után, békéért voltak kénytelenek esengeni.

Szvatopluk halála után a morva birodalom három részre szakadt. A fejedelemségnek tulajdonképpen való feje II. Mojmir volt ugyan, de a morva részeken II. Szvatopluk, a mai magyar részeken Szvatopluk harmadik fia, kit egyes krónikáink Zobornak neveznek, önállóan uralkodott. Természetes, hogy ez a megoszlás, mivel a szláv elem még korántsem volt elég érett arra, hogy egységes politikai nemzetet alkosson, s eddig is voltaképpen csak Szvatopluk személyes, egyéni tulajdonai tartották össze, magában rejté a romlás csiráit.

Árpád éles szemét nem kerülte el a morva birodalomnak ez a belső betegsége. Időt engedett annak kifejlődésére. Lassan, de biztosan haladt előre. Miután biztosította népének a Tisza és a Duna mentében elterülő, rendkívül dús és bőtermésű síkságot, a bolgárokkal igyekezett végezni és új országát erről az oldalról biztosítani. Ennek kell tulajdonítanunk másodsorban azt a sajátságos körülményt, hogy a külföldi krónikások és évkönyvírók is teljesen hallgatnak arról, miként hódították meg a magyarok a morva birodalom kárpátalji részét.

897-ből tudjuk, hogy a cseh főurak Arnulfhoz fordultak azzal a kérelemmel, védje meg őket a morváktól. Tudjuk, hogy 898-ban II. Mojmir és öcscse, II. Szvatopluk között ellenségeskedés tört ki. Tudjuk, hogy a bajor urak felhasználták a kinálkozó alkalmat, ismételve be-betörtek a morvák földjére, azt tűzzel-vassal pusztították; és végre tudjuk, hogy 900-902 táján, mikor a magyarok már Olaszországban száguldoztak s a külföldi kalandozásokat megkezdették, az egész mai Magyarország, tehát a kárpátalji és csallóközi terület is az ő kezükben volt, mint végleges tulajdonuk. (Mindezekre V. ö.: Gesta Kar. Magn. - Regino chronica. - Einhardus Chron. - Gonfinius Decad. - Kézai és Névt. krónikái. - Bél Notitia. - Dümmler Süd. Ost. Marken. a. F. Ö. G. X. és Gesch. d. Ostfränk. Reiches I. 12. 19-27 s köv. 30. 35 III. 439. 443. 456. - Huber: Ausztriai tört. I. és főkép Otrvay: Pozsony v. tört. I. meg Pauler: A magyar nemz. tört. Sz. Istvánig 44. l. 66 és 76. jgy. és egyebütt.)

Mindezekből valószínűnek látszik, hogy Árpád, ki főszállását a Csepel szigeten tartotta, kevéssel az etelközi haza elvesztése után, beleavatkozott abba a viszályba, mely II. Mojmir és II. Szvatopluk között dúlt. S mivel bizonyos, hogy a németek ez utóbbinak fogták pártját, valószínű az is, hogy Árpád Mojmir mellett szállott síkra. Ezen a réven Árpád ura lehetett a vidéknek már akkor, a mikor ott még Mojmir uralkodott és a bajorok még morva birodalmat láttak. A morva uralmat, mintegy észrevétlenül, a magyar uralom váltotta fel.

A névtelen jegyző elbeszélése szerint, mikor Árpád rokonait, Szoárd és Kadocsa testvéreket, Huba törzsfővel egyetemben, a nyugaton lakó szlávok ellen küldötte és azok a Nyitra és Vág síkját megszállották, akkor e tájon hat vár állott. Ezek Nyitra, Galgócz, Bana, Bolondócz, Trencsén és Sempte. Ez utóbbi már a mai Pozsony vármegye területén állott s csakis a tövében épült városka esett Nyitra vármegye későbbi területére. Magáról Pozsonyról azonban, sem mint várról, sem pedig mint erődítményről említést nem tesz.

A németek, a bajorok most kezdtek igazában eszmélni. Eddig, ősi szokásukhoz híven, kicsinyelték az Európa szinpadára lépett új népet. Valami kisebb jelentőségű szervezetlen nomád hordának tartották, a kiket, - úgy hitték, - némi ajándékokkal megvesztegethetnek, kényük kedvük szerint kihasználhatnak s ha megunták, egy csapással visszaűzhetnek oda, a honnan előkerültek: Ázsia ismeretlen sivatagjaiba. Elbizakodottságuknak megadták az árát és a kicsinylés csakhamar babonás rettegéssé változott. Ez az elbizakodás magyarázza meg a 907-iki nagy bajor-magyar háborút, melyben - természetesen a magyarok - még a velök szemben szélsőségig elfogúlt német tudósnak Dümmlernek bevallása szerint is, évszázadokra biztosították uralmokat Alsó- és Felső Pannoniában, a Duna és Tisza hátán, a Kárpátok és Balkán hegység között elterülő dúsgazdag vidéken.

907-ben a magyarok már az egész mai Magyarországnak a birtokában voltak. Az Ostmark vérzett lovaik patája alatt, Felső-Olaszország és a Limes 506sorabicus mentén lakó népek reszkettek nevök említésére. Liutpold, a vitéz őrgróf, Dietmar, Salzburg harczias érseke, a bajor püspökök és főurak úgy vélték, itt volna az ideje, hogy egy csapással végezzenek a jövevény "barbárokkal". Megfújták a harczi kürtöt és elhatározták az irtó háborút. Hadi taktikájuk annak a diadalmas tervnek volt hű másolata, a melylyel egykor Nagy Károly tette tönkre az avarok hatalmas birodalmát.

Junius 17-én, 907-ben, - írja Szabó Károly, beható tanulmányok alapján, - roppant sereg gyűlt össze az Ennsen túl, Ennsburg vára és szent Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. (Mon. Boica XXVIII. E. és XXXI. E. 176-177. F. VII. 5/31.) Innen a sereg, mely jobbára nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva, egyszerre nyomúlt előre. Maga a király s mellette Burghard passaui püspök, meg Aribó gróf a tartaléksereggel Ennsburgnál foglaltak állást. A Duna jobb partján Dietmar salzburgi érsek, Zakariás säbeni, Ottó freisingeni püspökök, Gumpold, Hartvik és Helmprecht apáturak vezették zászlóaljaikat; a balparton maga Liutpold keleti határgróf nyomúlt előre; közepütt a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona, Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhad, a dunaparti két hadoszlop fedezete alatt.

A magyarok, mikor e roppant haderő útra kelt, kisebb csapatokban az Ennsen innen portyáztak. Hirét vevén pedig a közelgő veszedelemnek, gyors iramodással igyekeztek vissza ujonnan szerzett hazájukba, szabadon hagyva az útat legalább is Pozsonyig; ezzel az ügyes fogással azután elérték azt, hogy tekintettel a bajor haderő nehézkes mozgására, bőséges idejök maradt az egész magyar haderőt a veszélyeztetett pontok felé mozgósítani.

A hadjárat lefolyását, mint említettük, Aventinus bajor krónikás leírásából ismerjük; a kiről viszont a történelmi szöveg-kritika kimutatta, hogy az újabban napfényre került Chronicon Altahense adatait használta fel. Nézetünk szerint azonban ahhoz, hogy egy ily nagy arányú hadi eseményről csak megközelítő képet is alkothassunk magunknak, nem elég egy idegen évkönyvíró szűkszavú tudósítását, egy krónikás elbeszélését venni figyelembe, hanem szem előtt kell tartani a másik harczoló félnek, a magyarnak, hadi taktikáját és ama vidéknek, a mely az események szintere lehetett, helyrajzi viszonyait is. Mindezek figyelembe vételével így véljük ezt a Pozsony vármegye történetét első sorban érdeklő hadjárat lefolyását rekonstruálhatónak.

A bajor haderő középteste, az eleséget és hadiszerszámot szállító hajóhad nagy tömege Pozsony előtt, a Duna elágazásánál foglalt helyet. A Csallóköz nehezen járható Dunaágain csak egy-két hajó haladhatott előre, hogy az érintkezést a két hadoszloppal fenntartsa. Ennek is, részint a Duna medrének szeszélyes alakulatai, részben az ellenség részéről fenyegető ismeretlen veszélyek tekintetéből, csak igen lassú és óvatos lehetett az előhaladása. Azt, hogy a hajóhad egész tömege még a vizet ismerő hajósnak is csalfa vízeken előnyomulhatott és Pozsonyt elhagyhatta volna, nem igen tudnók elképzelni.

A bajor haderő balszárnyának a helyzete is igen súlyos volt. Ott állottak előtte Bana, Galgócz, Sempte, sőt bizonyos tekintetben Nyitra, a melyek magyar haderővel voltak megszállva. Kétségtelen, hogy e várak fedezete mellett a magyar csapatok folytonos csatározással nyugtalanították, s hogy az a Pozsony és Sempte között elterülő lankás mezőségen túl alig juthatott.

Aránylag legkönnyebb útja volt a bajor hadsereg jobbparti hadoszlopának. Ez háboríthatatlanul haladhatott előre, már csak azért is, mert e vidéket a bajorokhoz még a legfrissebb tradicziók csatolták. Semmi kétség, hogy Dietmar a vezérlete alatt álló csapatokkal jó mélyen, lehet, hogy éppen a Bánhida környékén képződő öblös völgyig juthatott el, teljesen akadálytalanul.

A magyar nemzetségek zászlóaljainak gyűlőhelye, a dolog természeténél fogva, csakis Rákos mezeje, a Csepel melléke lehetett. Innen indultak az ellenség ellen, a melynek erejét is, hadi tervét is spekulatoraik útján jól ismerték. A magyar sereg nagyobb része kétségtelenül átkelt a Dunán és a Vértes hegység fedezete alatt, annak völgyes részein haladt előre, hogy a jobbparti ellenséges hadat szemben keresse fel, a másik rész a Duna balpartján, az 507elfoglalt felsővidéki várak mentén nyomult előre. Egyedül a terepviszonyok ily czélszerű kihasználása magyarázhatja meg azt az iszonyú vereséget, melyet a különben félelmetes bajor haderő szenvedett.

Az összetűzéseknek, így tevezhették csak józanul a magyarok, a Duna balpartján kellett kezdődnie, már csak azért is, mert a jobb hadoszlop mind vezetés, mind anyag tekintetében, határozottan mögötte állott a balparti seregnek.

A magyarok tényleg a jobbparti sereget támadták meg előbb. "Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása; nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban; de a rövid és heves roham, az erős fekvésű tábor tömeges ellentállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljukat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyre kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget és éppen oly gyorsan, a mint jöttek, száguldoztak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonuláskor üldözőikre szakadatlanul nyilazva. Éjjel-napal, jobbról-balról mindaddig folytak a szakadatlan csatározások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva, erejét és bátorságát elvesztette. Ekkor minden oldalról tömegesen rohamot intéztek a lankadt bajorokra és augusztus 9-én, a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpap a viadal helyén halva maradt s táboruk kincsein a győztes magyarok osztoztak."

Még azon éjjel, teljes csendben, átúsztatott a győztes magyar sereg a Dunán, hogy oldalt támadjon a mit sem sejtő bajor seregre. Oly gyors volt ugyanis a magyarok cselekvése, hogy Luitpold még halvány sejtelemmel sem bírt a jobbszárnyat ért csapásról. A Duna balpartján elhelyezett magyar csapatok gyors futároktól értesülvén a jobbparti eseményekről, váratlanul rajta törtek Luitpold seregén. Alig ocsúdtak fel az első meglepetés okozta zavarból a bajorok, alig rendezték el a támadókkal szemben csapataikat, máris más meglepetés érte őket. A győztes jobbparti sereg ugyanis előtört a Csallóköz felől és feltartózhatatlan erővel tört a Sempte felől jövő támadással elfoglalt ellenségre. A bajor sereg jobbszárnya tehát két tűz közé szorult. Így történhetett csak, hogy a hatalmas és vitéz bajor sereg, mely a kelepczéből menekülni képtelen volt, csaknem teljesen megsemmisült. Luitpoldon és Eisengrim királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a csatában s ezrével borították a csatatért a lekonczolt németek tetemei. Csak igen kevesen voltak azok, kiknek sikerült egérútat kapniok és Lajos királyhoz menekülniök.

Nyomon követte őket a pihentebb magyar lovasság, míg a többiek Pozsony alá tértek és az ott veszteglő hajóhadra vetették magukat. Sieghard herczeg futásban keresett és talált menedéket; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak között maradtak. Az üldöző magyarok, s most már támadók, csakhamar a bajor király seregét is megtámadták, s azon fényes győzelmet arattak. A király, kevesed magával, csak nagy bajjal menekülhetett Passauba. (V. ö.: Szabó: Vezérek kora 148. és köv. ll. Ortvay: Pozsony város tört. I. 51-69 ll. - Pauler i. m. 45. l. ki a csatát Bánhidához teszi. - Dümmler Gesch. d. Ostfränk. Reiches. III. 546. s. köv. ll. Huber i. m. 116.)

A véres és dicsőséges háború, melyet joggal mondhatunk pozsonyi hadjáratnak, megszerezte a magyaroknak az európai polgárjogot és biztosította az új hon fennállását.

A pozsonyi hadjárat után mély homály borul a vármegye területének történetére. Ezen nincs is mit csodálkoznunk. Hiszen a magyarság egész erejét kezdetben a kalandozások, utóbb a szervezkedés vette igénybe.

Tudjuk, hogy honfoglaló őseink, mint valódi vándorló nép, egyes főnökök vezérlete alatt állottak és így törzsszervezettel bírtak. Ez pedig a vérségi rendszeren nyugodott. Természetes tehát, hogy az újonnan nyert haza birtokbavétele is ennek a törzsszervezetnek felelt meg. Minden törzsfő a vezetése alatt álló nemzetségeket s azok népeit, azon vidéken telepítette meg, a melynek elfoglalása körül kiváltképpen vitézkedtek. Pozsony vármegye területe hódolás útján jutván a honfoglalók birtokába, egyetlen törzsfő birtoka nem is lehetett, hanem természetszerűleg a fejedelmet illető részek közé soroltatott. Ez magyarázza meg azt, hogy a megye területén megszállásnak 508nyoma nincs és hogy az ott idővel elhatalmasodott nemzetségek - talán az egy Salamon-nemzetségen kívül - a várjobbágyok sorából kerültek ki.

A vármegye kárpátalji része, le a Dunáig és fel egész a mai Kosztolány meg Pöstyén határáig, nyugaton a Morva, keleten a Vág vizéig, az ott lakó szlávok kezében maradt, a kik részben a pozsonyi, részben a galgóczi meg banai, sőt utóbb a szolgagyőri várak ellenőrzése alatt állottak. A szigetközi, vagyis csallóközi mocsaras rész, a Duna folytonos áradásainak lévén kitéve, a sok hadjárat következtében jóformán lakatlan is volt, s mint ilyen, alig keltette fel kezdetben a honfoglalók vágyakozását. Nagyon valószínűnek látszik, hogy e részt csak utóbb, talán Gejza vagy szent István népesítették be magyar és kún származású népekkel. Erre vall az a körülmény is, hogy míg Pozsonytól északra erős szláv, sőt szlávos-német rajok tanyáztak, addig tőle délre, tiszta, tősgyökeres magyarság vert erős gyökeret.

A nemzetiségi és szállási intézmény a királyság megalkotásával megszűnt, illetőleg átalakult. A külföldön való tartózkodás, az új eszméknek felszívása, kivált a kereszténység és az ennek biztosítására behozott külföldi lovagok és nemesek megtelepedése, új, erőteljesebb szervezet után való vágyakozást szült. A királyság eszméje maga is megkívánta, hogy a régi törzsszervezet helyébe új, egységes és maradandó alkotás lépjen. Ennek a nagy munkának alapjait maga szent István rakta le. Az új rend létezésének előfeltétele a birtokjog és a honvédelem szabályozása volt. Első lépés pedig erre a várak elvétele és királyi elidegeníthetetlen tulajdonnak való nyilvánítása volt. A második lépés: a várintézmény megalakítása, a melyből utóbb a vármegye, mint közigazgatási tényező vált ki.

Szent István elsősorban a már meglevő várakat vette vissza, azokat királyiaknak jelentette ki s a körülfekvő vidék középpontjaivá tette. A pozsonyi vár, mely amúgy is fejedelmi, illetőleg királyi birtok volt, önként kínálkozott arra, hogy ily nagyfontosságú intézmény középpontja legyen. Fekvésénél fogva uralta azt a vidéket, védelmi ponttá avatta a keletkezőben lévő osztrák herczegség. Csak természetes tehát, hogy ama 45 vármegye sorában, melyet szent István államalkotó keze hozott létre, az első között ott szerepelt Pozsony vármegye. Míg azonban egyebütt több várispánság alkotott rendesen egy vármegyét, a melynek élén az egyik várispán, mint az egész terület megyeispánja állott, addig Pozsonyban a várispánság és a vármegye csaknem kezdettől fogva egységes egészet tüntetett fel, mert úgyszólván a mai megye egész területe már akkor a pozsonyi várat ismerte el középpontjául, miután a megye mai területén más, jelentősebb várispánság nem állott. Igaz ugyan, hogy egyes pozsonymegyei községek utóbb más várak birtokaiként szerepelnek, de ez a megye egységes voltát nem zavarta, annál kevésbbé, mert hiszen szent István csak egy megyerendszert alkotott s csak az utóbb felállított, vagy már meglévő, de csak szent István kora után fejlesztett várak hozták létre a kétféle szervezetet. Kétségtelen nyomai ugyanis a megye - a szent Istvántól alapított várispánságok - és a szorosan vett várispánságok közötti megkülönböztetésnek, csakis a XIII. században találhatók fel.

A várszerkezet alapeszméje: a hűbéri viszony a királyi várak és bizonyos szolgálmányok között. A várjobbágy tökéletes alárendeltségben volt a királyi hatalommal szemben és sem az egyes, sem az osztály sorsát önhatalmulag meg nem változtathatta. A várjobbágyokhoz különféle osztályok tartoztak. Legjelesebbek voltak a szent király jobbágyai, vagy szent király szabadjai. Ezek a fegyveres várjobbágyság legelőkelőbbjei voltak, legközelebb állottak a nemességhez és ők bírtak legtöbb kiváltsággal. Hozzájuk csatlakoztak, de már kevesebb szabadalommal, a szent király jobbágyainak fiai néven ismert várjobbágyok. Voltak ezenkívül több-kevesebb szabadalommal ellátott felmentett várszolgák, és a várkörüli közönséges munkálatokat végző, a foglyokból és az ország elfoglalása alkalmával itt talált idegen népek utódaiból toborzott várszolgák.

A várjobbágyok a magyar hadsereg magvát alkották. Örökös katonák voltak, kik nem zsoldért, hanem földbirtokért, tehát a haza egy részéért szolgálták a királyt és nemzetet. Szent István ugyanis, a királyi várak tartozékai gyanánt, tekintélyes földterületeket szakított ki s azokat az egyes várak 509örök birtokaivá tette. Sajnos, e beosztást megörökító irat, a szent István legendájának nevezett birtokjegyzék, elveszett s így az ország ezen új területi beosztásának hű képét megalkotni ma már alig tudjuk. Érdekes lett volna ez már azért is, mert talán megmagyarázza azt a ma felfoghatatlan körülményt, hogy egyes várföldek gyakran a vártól jó távol, sőt az ország egész más vidékén feküdtek. Magukat a várföldeket különben a várjobbágyok és várszolgák nemről-nemre átszállólag bírták. A különféle birtokon elszéledve élő várjobbágyok, veszély idején, sőt gyakorlás végett kétségtelenül máskor is, abban a várban tartoztak megjelenni, a melynek kötelékébe tartoztak.

A megye - várispánság - élén, benn a várban székelt a comes, az ispán, ki a katonai és közigazgatási szervezet legfőbb vezetője volt. Alatta állott az udvarispán, vagy udvarbíró, kit utóbb magok a várjobbágyok, és pedig saját kebelükből választottak. Ez a mai vice-comes, az alispán. A várispán kötelessége volt, a várhoz tartozó népek ügyei felett ítélni, a szolgálatban álló fegyvereseket begyakorolni, azokkal a királyt hadba kísérni, a várispánság területén felmerült vitás ügyeket rendszerint és elsősorban elintézni. Idővel, midőn e szervezet jobban kifejlődött, a választott udvarbíró volt hivatva a bírói tisztet betölteni. A várispán (főispán) fővezetése alatt működött seregvezér, hadnagy, várnagy, századosok, a tizedesek, a főhirdetők, későbbi fejlődés kifolyásai.

Mindezekből világos, hogy Pozsony vármegye ez időbeli történetéről akkor alkothatunk magunknak helyes fogalmat, ha a rendelkezésre álló adatok segélyével a pozsonyi várispánság képét iparkodunk feltüntetni. Itt véljük helyén lévőnek felemlíteni, hogy e vázlatos történelmi rajz folyamában ismételten felhasználtuk azt a nagybecsű anyagot és azt a sok jeles művet, a mely Ortvay Tivadar mesteri kezét dícséri. Az ő neve, széleskörű, buzgó kutatásai révén oly annyira összeforrott Pozsony történetével, hogy adatai nélkül e sorok aligha láthattak volna világot.

A pozsonyi várispánság tartozékai közül a következő falvak és birtokok neve ismeretes:

1. Abony. E néven négy község szerepel a pozsonyi vártartozékok között. Ezek: Kis-, Nagy-, Csukár- és végre Fel-Abony. Mind a négy Abony a Csallóközben feküdt, Királyfiakarcsa táján. 2. Agyagos. A Cziliz folyó mellett. (W. VIII. 381.) 3. Apaj. Szilvás és Szilincs táján. (F. V. 2 521. Knauz Monum. II. 87.) 4. Apka. (W. X. 32. 70.) 5. Árpádsoka = Árpádfoka. Tagányi úgy véli, hogy a község, mely a Csallóközben a bősi határban állott, a hol most is egy dülő tartja fenn e nevet, pozsonymegyei község, de szolgagyőri tartozék volt. (F. X. 2 727. - W. VIII. 225. - F. VII. 1/357. - H. O. I. 48. - F. V. 2/191.) 6. Báhony. Előbb Bahun. (H. O. I. 101.) 7. Bala. (F. V. 3/253.) 8. Bár = Felbár. (H. O. II. 118. - W. VII. 227-298.) 9. Bazin. (F. III. 2/466.) 10. Bél. A Csallóközben. (H. O. I. 141.) 11. Berény = Burin. (W. VII. 391. - Knauz Mon. I. 214. - Mon. Hist. Epp. Jazv. I. 47.). 12. Borsa. (V. IV. 2/263.) 13. Bucsuháza, mely néha Sámottal együtt említetik, mint Bulcsu-Sámot. (Pozsonyi kápt. lvt. Cap. 14. f. 9. nr. 5.) 14. Csapuk = Csánok. (F. IV. 2/389. - W. II. 269.) 15. Csataj, másként Csádé, Chotey. (H. O. I. 101.) 16. Csukárd, máskép Torduna, Thurne. 17. Csundal = Csandal. Ma egy dülő neve. Jóka és Zavar táján állott. (F. )V. 2 329. - W. II. 261. Bartal Com. II. K. XVII-XIX. in Mant.) 18. Csölösztő = Csiliztő. A Csiliztő és a Korosduna közt feküdt. (Lásd Kisfaludy: Somorja város tört. kézirat, melyet itt Som. Tört., a hozzácsatolt oklevél másolatokat Somorjai Okmánytár alatt idézzük. II. sz.) 19. Deáki. (F. II. II/111. - Knauz Mon. I. 98.) 20. Dercsika = Gyurgsuka. (Bartal Com. II. l. Maut. XVII-XIX.) 21. Dienesdi. (F. VII. 1/304.) 22. Doborgaz, előbb Doborgoz. (W. XI. 304.) 23. Ethre = Ethre-Karsa. (W. II. 209. Bartal. XIII. 1.) 24. Feludvarnok. Azonos Nagy-Udvarnokkal. (F. VIII. 4/485.) 25. Geszt.(W. VI. 500. F. III. 2/262. V. ö. Pesty: A várisp. tört. I. 366 l.) 26. Hegyi. (F. IV. 1/149. W. XII. 316.). 27. Hideghét. (W. XII. 560.) 28. Hódos = Hudus. (F. V. 2/305.) 29. Igricz = Igrám. A "Barzanch" folyó mellett feküdt. (H. Okltár. 11. I.) 30. Ilka = Jóka. E néven 4 község szerepel a megyében és mind a négy várbirtok volt. (F. VI. 308. Hunyadiak kora X. 441.) Abban a pörben melyet a Salamon nemzetség indított volt a pozsonyi várjobbágyok ellen 5101239-ben, négyféle ilkai vagy jelkai jobbágyok szerepelnek. (F. IV. 1/149. W. VII. 83.) 31. Jablám. Bazin táján feküdt. (F. IV. 2/389. - W. II. 269.) 32. Jánok. (F. V. 3/356. - H. o. IV. 71. - W. IX. 451.) 33. Karcha = Karcsa. E néven a Csallóközben tizenegy falu volt. Úgy látszik, mindannyi a pozsonyi várhoz tartozott. 34. Kopusd = Kapusd. Hajdan (1244) Igram (Igricz) és Csataj szomszédságába esett. (H. Oklvt. 11. l.) 35. Korosa. (W. VI. 500. - F. III. 2/262.) 36. Körtvélyes. Három falu volt e néven. (Knauz Mon. I. 346.) 37. Konyha = Kuhna. (W. X. 18.) 38. Kürth (Hidas). (W. VIII. 347.) 39. Kwza. (F. X. 3/281.) 40. Légh. (F. IV. 1/149. - W. VII. 83. H. O. II. 19. F. 2/113. és V. 3/345.) 41. Magyar. E néven három község szerepelt a Csallóközben. (H. Oklvtár 91. - Knauz: Mon. II. 154.) 42. Marcza-Magyar. Mortha Magyar. (Ered. okl. SOEmt. III. sz.) 43. Misérd. (F. III. 1/174.) 44. Mocsolán. (Anjouk. Okmt. II. 245.) 45. Modor. (F. IV. 2/389. - W. II. 269.) 46. Monar. (W. VII. 25.) 47. Myr. (F. VI. 1/51.) 48. Nyék (F. II. 172. - W. VI. 391. - Knauz: Mon. I. 215. - F. IV. 1/380. - Kaprinay MS fol. XXXIX. 121.) 49. Nyir Bazin környékén volt. (F. IV. 2/389.) - W. II. 269.) 50. Olgya. (W. II. 222.) 51. Ony = Own. Vágmelléki falu. (H. Oklvt. 20. l.) Egy 1252-iki határjárás Gánytól keletre helyezi. (H. O. VI. 74.) Egy 1283-iki pedig az érseki birtokban levő Szerdahely szomszédjának mondja. (Knauz: Mon. II. 168.) 52. Páka. A mai Kis-, Nagy- és Csukár-Paka első jelentkezése. (Anjouk. Okmt. II. 359.) 53. Páty. Ablincs semptei várföld és Vedrőd szomszédságában volt. (Knauz: Mon. I. 346.) 54. Pethen és Pehten. (F. VIII. 5/541. - X. 3 281.) Jóka táján feküdt. (Anjouk. Okmt. II. 246.) 55. Pókaföld = Pókatelek. (H. O. II. 68.) 56. Réte. Bazin környékén említtetik. (F. IV. 2/368.) Sámot. (Új. Magy. Múz. 1858. 404.) 58. Sáp. (H. O. VI. 84. és IV. 71. - F. IV. 2/368. és V. 3/356. - W. IX. 451.) 59. Súr. (F. IV. II/368.) 60. Suslan. (F. IV. 2/2389. - W. II. 269.) 61. Szállásadó. Nyék határában feküdt. 62. Szász = Szászváros. (F. IV. 1/149. W. VII. 83.) 63. Sze nics =Szelench. (Knauz: Mon. I. 346. és II. 120. - W. IV. 214.) 64. Szemet. Hozzátartozott három sziget: Kenche, Síkos, Nagyerdő. Ez a rész Király-Szemet nevet viselt. (F. IX. 2/70.) 1356-ban említtetik egy Udvarnok-Szemet is. (F. IX. 2/221.) 65. Szerencs (Magyar-.) (F. VII. 2/202. - W. XII. 658. - Knauz: Mon. II. 481.) 66. Szilvás. (F. V. 2/521.) 67. Sztára. Deáki és a Sala mellett. (W. I. 132.) 68. Taksony = Tocsun. (F. II. 111. - Knauz: Mon. I. 98.) 69. Tárnok. (W. IX. 113.) 70. Tejed. (W. VI. 500. - F. III. 2/262.) 71. Tevel. A Dudvágnál Födémes táján lehetett. (F. III. 1/322. - W. XI. 172.) 72. Toman. Kürth egyik dűlője volt. (W. IX. 83.) 73. Vajka. (Magy. Sion. I. 129. - W. VI. 162.) 74. Vata. E néven két község szerepel s mindkettő várbirtok volt. (F. IV. 1/149.) - W. VII. 84.) 75. Vedrőd. (F. VII. 5/85.) 76. Vereknye. (W. IV. 206.) 77. Vök. (Rimely Cap. Pos. 299. l.) 78. Ujvár. (Haz. Oklvt. 63.) 79. Udvari. (F. II. 111. - W. I. 1342.) Volt Kis- és Nagy-Udvari és a Sala mellett feküdtek. 80. Zavar. (F. IV. 2 329. és 389. - W. II. 261. és 269. meg VIII. 410.) 81. Zoms. Bél mellett mint dűlő szerepel 1294-ben. (Haz. Oklvt. 144.) 82. Pozsonyi erdő. (W. IV. 310. - Knauz: Mon. II. 231.) E terjedelmes birtokon kívül, melyek kétségtelenűl még nem merítik ki mindazon falvakat és javakat, a melyek a pozsonyi várispánsághoz tartoztak, volt a pozsonyi várnak még más megyék területén is tartozéka. Így: Győrmegyéből a pozsonyi várhoz tartozott: 1. Dorog vagy Dörög. A Csilizközben fekvő falu. (W. II. 223. - F. VII. 4/105.) 2. Medve. 3. Kulcsod. 4. Radvány. E győrmegyei községek Gány határával voltak szomszédosak. (Hazai Okmánytár = H. O. VI. 68., 73., 74.) 5. Patos. Csilizközi község. (W. VII. 227.) Bars vármegye területéből a pozsonyi várhoz tartozott: Fys = Füss. (F. IV. 2/364.) Vas vármegyéből a pozsonyi várhoz tartozott Bozza. Pesty Frigyes szerint. (Várisp. tört. I. 363. s köv. M.) Sopron vármegyéből ide tartozott Szalonta. (F. IV. 1/275.) Ausztria mai területéből ide tartozott a Leányvár-Potunburg határában fekvő Flezyndorff-föld. (Pesty: Várisp. tört. I. 378-379.)

Viszont Pozsony vármegye mai területén számos más várispánság tartozékaival találkozunk. És pedig: A nyitrai várispánsághoz tartozott Milej nevű föld. (F. III. 1/124.) A galgóczi várispánsághoz tartozott Gány. (F. V. 1/313.) - Dombó. (W. VIII. 24. és XII. 26.) - Wistuk. (F. V. 1/70. 511Ered. M. N. Muz. gf. Forgách cs. lvt.) A szolgagyőri várispánság területéhez tartoznak a következő, jobbára csallóközi községek: 1. Árpádsoka v. Árpádfoka. Ma dűlő a bősi határban. (F. X. 2/727. - W. VIII. 225.) 2. Bős Árpádfokával egyetemben említtetik. 3. Dombó. (Felső.) (W. IX. 171.) 4. Gyümölcs. (Gumulch). (W. VIII. 295.) 5. Petény (Petend). (F. VIII. 7/244. - Anjouk. okmt. II. 627-633.) 6. Szolgagyőr. Nem tévesztendő össze a szolgagyőri várral, melynek tartozéka volt. A mai Kürth puszta mellett feküdt. (F. X. 2/724.) 7. Szalonta. Szakállos v. Apácza-Szakállos. (W. IX. 575.) 8. Tönye. (W. IX. 503.)

Mivel tény, hogy 1294-ben a szolgagyőri vár már nem állott fenn, vagy legalább nem volt olyan állapotban, hogy erődítmény jellegével bírhatott volna, és mivel okmányilag utoljára 1282-ből igazolható, valószínű, hogy e két évszám között lefolyt időben, talán éppen 1291-ben a Habsburgi Albert osztrák herczeg által III. Endre királyunk ellen folytatott hadjáratban pusztult el. Ez időben tehát az összes fennebb említett községek felszabadultak a vár hatósága alól és természetszerűleg a pozsonyi comes uralma alá jutottak.

A semptei várispánsághoz tartozott s ennek ez ideig egyetlen, ismert tartozéka Ablincs, mely Szelincs és Vedrőd közelében feküdt. (Knauz: Mon. I. 346.)

A mosonyi várispánsághoz tartozott bizonyos Váras-Balog föld, mely állitólag egy pozsonymegyei Gesztercze, másképp Samaria, szomszédságában feküdt. Kétségtelenűl azonban nem állapítható meg, hogy pozsonymegyei terület volt-e. (V. ö. Pesty: Várisp. tört. I. 329.)

Pesty Frigyes a várispánságokról írt alapvető művében, önálló várispánság gyanánt szerepelteti a stomfai várispánságot. Igaz ugyan, hogy egy-két oklevél említ földeket, a melyeket a stomfai várispánsághoz tartozóknak mond, de ugyanezt cselekszi egy más oklevél, mint láttuk, Vedrőddel is, a melyet ezért önálló várispánságnak még sem akar elismerni. Tény, hogy ha Stomfa tényleg várispánság középpontja volt, ez a vársipánság csak igen jelentéktelen, kisterjedelmű lehetett és a XIV. század elején már megszűnt.

Stomfát IV. Béla egy 1269-iki oklevélben említi először, de várispánsági jellegére czélzást nem tesz. V. István 1271-ben kiemeli Sándor comes érdemeit, ki Stomfa vidékén volt birtokos és éppen Stomfa védelmében vesztette el életét. Sándor comes ugyanis Stomfát Ottokár cseh király hadai ellen védelmezte. Ezen érdemekért a király Sándor fiainak: Domokos és Károlynak egy Zoyssa nevű földet adományoz, a melyről mondja, hogy az a stomfai várhoz tartozik, de egykor Sándor comesé volt s az ő révén jutott a vár birtokába. (F. V. I. 130. - W. VIII. 336. és ismét F. VIII. VII/185, a hol a Föld Mortun nevet visel.)

IV. László 1280-ban Jakabnak, Pozsonyváralja bírájának, ki János pozsonyi alispán ellenében a várat a király hűségében megtartotta, adományozza Plumow (ma Lamacs, Plumenau, Blumenau) nevű földet, kivévén azt a stomfai várispánság (Comitatus Uztumpa) kötelékéból. (W. IV. 218). Nehéz elképzelni, hogy a pozsonyi várnak csaknem a tövében idegen vártartozék lehetett volna. Valószínűbbnek látszik az, hogy maga Stomfa is a pozsonyi várhoz tartozott s mint ennek egyik expoziturája némi külön várföldekkel és önállósággal bírt. Megerősíti véleményünket az a körülmény, hogy ugyanezen királyi földet Péter királyi tárnokmester már 1279-ben odaadományozta Jakab bírónak, s hogy a bíró a királytól voltaképpen csak az adomány megerősítését kérhette. Már pedig Péter comes ez ügyben, mint pozsonyi ispán járt el. (W. IV. 218.)

Láthatjuk mindezekből, hogy Pozsony vára, a magyar nemzet alkotmányában fontos szerepre volt kiszemelve, a mit földrajzi fekvése is szükségessé tett. A nagyszámú földbirtok, mely a pozsonyi várhoz tartozott, a megye javarészét tette és nagyszámú várjobbágyra enged következtetni. Azonban az Imre király alatt lábra kapott szokás, hogy egyesek, akár országos és közérdekű, akár a király személyének tett szolgálataik jutalmául várföldeket kaptak, a pozsonyi vár tartozékait is megdézsmálta. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy míg egyebütt a várispánságok földje rohamosan apadt és az Árpádok kihaltával egyes váraknak már alig-alig voltak tartozékai, a pozsonyi várispánság földjei tömegük nagyobb részében még meglehetősen 512érintetlenül állottak. Így érdekes jelenség, hogy a pozsonyi vár kötelékéből még Nagy Lajos király is ment fel földeket. Egy 1351-iki levélből tudjuk, hogy a király a pozsonyi vármegyében fekvő és a pozsonyi várhoz tartozó Szemet földet, Jákob mesternek, a pozsonyi városbírónak adományozta. (F. IX. 2/70. és 71.)

A várbirtokok elforgácsolása ellen erélyesen fellépett IV. Béla és pedig még királyfi korában. Megúnván atyjának e tekintetben is szertelen pazarlását, bizottságot szervezett, melynek feladata volt a várföldek felderítése és visszacsatolása. Ámbár e bizottság vezetője maga az ifjabb király, IV. Béla volt, mégis utóbb, a nyomasztó körülmények hatása alatt, és a tatár veszedelemmel szemben, kitűnő férfiak jutalmazása czéljából, ő maga is pazar kézzel osztogatta a várjavakat.

Egyébként a pozsonyi várispánság területén működő várbirtok-visszaszerző bizottság tagjai közűl ismerjük 1252-ből Roland nádort és pozsonyi főispánt, meg Vincze nyitra püspököt. (Uj. Magy. Múz. 1858. I. 409.) Sőt e két kiváló férfiú hiteles és teljes kimutatást is készített a pozsonyi vár álladékáról és valamennyi várjobbágy és más szolgálmányok nevét regestrumba foglalta. Ámbár ez a nagy fontosságú irat elveszett, magát a tényt mégis tudjuk a karcsai várjobbágyfiúk felszólamlásából. Ugyanis ők elnézésből kimaradtak a regestrumból, és félvén, hogy ezáltal kiváltságos állásukon csorba eshetik, a hiány pótlását kérték. Roland nádor és Vincze püspök a felszólamlókat 1256 táján, Péter-Pál napjára Pozsonyba rendelték, hol a karcsaiak IV. Béla szabadalomlevelét fel is mutatták. Mivel pedig a kihallgatott tanúk - a várjobbágyok, a várnép és a nemesek - egyhangulag vallották, hogy a karcsaiakat a várjobbágyok szabadalma megilleti, a bírák kimondották, hogy a karcsai várjobbágyfiúk, ámbár a királyi regestrumba beírva nincsenek, régi szabadalmaikban mégis fenntartandók. (W. II. 256., 257. Bartal Com. Mant. IV. 1.)

Megtörtént utóbb, a IV. Bélától megindított visszaszerzési folyamat daczára is, hogy egyes királyok egész várispánságokat, egész vármegyéket ajándékoztak el. Ez ellen határozott állást foglalt és törvényben tiltakozott az 1291-iki országgyűlés. Mindazonáltal III. Endre 1297-ben Pozsony várát, egész Pozsony vármegyét és annak összes egyéb várait nejének, Ágnes királynénak adományozta oda. (F. VI. 2/71.) Természetes azonban, hogy ez a körülmény a pozsonyi várispánság fennállásán semmi változást nem okozott s a vármegye, mint közigazgatási szerv, változatlanúl működött tovább.

Az egyes várföldeken a birtokkezelés a karolingi gazdasági rendszer utánzata volt. A falu népe századosok alá volt rendelve, kik nemcsak a hadban voltak vezetőik, de gazdasági és igazgatási ügyekben is előljáróik. Így a Csallóközben példáúl az udvarnoki nép is századosok alatt állott és Roland nádor, Paka udvarnoki ispánon kívül, 13 udvarnoki századost sorol elő. (W. II. 216.)

Idők folytán egyes várjobbágyok, kiváló érdemeik jutalmául, nemesekké lettek. Ezek azután vagy mint országos nemesek szerepeltek s akkor a vár köteléke alól feloldattak, vagy mint nemes várjobbágyok s ekkor a várispánság hatósága alá tartoztak. Hogy ez utóbbiak is mily előkelő szerepet játszottak az akkori magyar társadalomban, azt szépen megvilágítja Csukár János pozsonyi várjobbágynak 1291-ben, a pozsonyi káptalan két kanonokja, a mosonyi plébános és több előkelő nemes jelenlétében Magyar-Óvárott tett végrendelkezése. Ebben a végrendeletben ugyanis Thurne nevű, Nagyszombat és Pozsony közt fekvő birtokát (ma Csukárd) a pozsonyi káptalannak hagyja, a melynek a Megváltóról nevezett templomának kriptájában van eltemetve az ő apja, Péter comes és más ősei, s a melybe, mint "kegyúr", ő is temetkezni óhajt. (Rimely Cap. Pos. 304-308.)

A várispánságok az Árpád-ház utolsó királyai alatt lassanként megszünnek. A szervezet korhadtnak bizonyul és IV. Béla erélye sem tudja azt többé fenntartani. Helyükbe lép a megye, a comitatus, melynek első nyomai már a XII. század végső éveiben fellelhetők. A várispánságok beleolvadnak a megyébe, vagy talán helyesebben megyékké alakulnak át. Természetes, hogy ebben az átalakulási folyamatban egyes jelentékenyebb várispánságok egészen eltünnek s ezeknek már a XIV. század utolsó éveiben nyomuk is alig maradt.

513Pozsony vármegye, ámbár kebelében a várispánság intézménye talán legtovább állott fenn, mégis mai alakjában már a XIII. század végső és a XIV. század első éveiben alakul ki. Törzse természetesen a pozsonyi várispánság volt, a melyhez járult még a szempczi, az állítólagos stomfai várispánságok területének egy része, valamint a Holicstól (régi neve Újvár) délre fekvő vágmelléki és kárpátalji rész. A megye határai tehát, az Árpád-ház kihaltával, már körülbelül teljesen kialakultak s talán - kivéve az egy szempczi vonalat, mely a Vág folyó szeszélyes folyása szerint ismételten változott - teljesen megegyezett a mai határokkal.

Pozsony vármegye csallóközi területét másként Kis-Pozsonymegyének is nevezték. Ennek ellenében a többi rész Nagy-Pozsony volt. E kettéválás nyomára már a XIII. században akadunk. Incze pápa ugyanis egy 1253-iki oklevélben azt írja "Challokuz, sive minus Posonium". Ettől kezdve számos adattal igazolható, hogy a Csallóköz külön közigazgatási területet alkotott, ámbár mindig a pozsonyi vár ispánjának, a pozsonyi főispánnak és a pozsonyi alispánnak fővezetése alatt. Közgyűlését a két rész együtt tartotta, de ily alkalommal ezzel a formulával éltek: Pozsonymegyének és a Csallóköz nemességének egyeteme (F. IV. 2./202. W. X. 319. - XII. 658. - F. X. 2./185. - IX. 7./147. V. ö. Pesty, Eltünt régi várm. I. 43.).

Van nyoma annak is, hogy egyes községeket, vagy kerületeket a királyi kegy kivont a vármegye hatósága alól és mint királyi nemeseket egyenesen és közvetetlenül a saját hatósága alá helyezett. Így történt ez pld. Pozsonymegyében 1279-ben Hodos falu lakóival.

Nagyobb separatum corpust, de a mely mégis be volt a megyébe kebelezve, alkotott a vajkai érseki nemesek széke.

A magyarországi főpapok kiváltságai között előkelő helyen áll az a kiváltság, a melylyel az esztergomi érseken kívül csak kevesen bírtak, hogy birtokaikból érdemes férfiaknak telkeket adományozhattak és ezáltal őket nemeseikké avathatták. Az esztergomi érsek nemesei négy önkormányzati egységben tömörültek. Ezek a nemesi székek voltak. Ilyen volt a beéli, mely Komárommegyére terjedt ki, a verebélyi Barsban, a szentgyörgyi Bars- és Hontmegyékben és a vajkai, mely Pozsonymegye területén állott fenn.

A vajkai vagy másként gelle-vidéki praedialis nemesség székének főhelye Vajka községe volt. Hozzá tartoztak Doborgaz Keszölczés, Bácsfalva, Pinke-Karcsa, Péterfalva, Albár, Mórócz-Karcsa, Dohafalva, Szentgyörgyúr és Bense községek, a melyek lakói részben egészen egyházi nemesek voltak.

A vajkai nemesi széknek és az érsekbeélinek egy közös udvarbírájok volt. Ezenkívül azonban minden széknek, így a vajkainak is volt egy aludvarbírája, mintegy alispánja, volt saját szolgabírája, voltak esküdtjei, jegyzői s egyéb alkalmazottjai. A nemesi székeknek ugyanis külön közigazgatási és bíráskodási joguk volt s peres ügyeikben, mint felebbviteli bíróságnak, az esztergomi érseknek, illetőleg kenczellárjának voltak alárendelve. Évenként négy közgyűlést tartottak, a melyen a szék ügyeit intézték. A későbbi dicasteriumok és a székek között a megyei hatóság jóformán csak közvetítő közeg volt, minden joghatóság nélkül. A székek szervezete különben teljesen azonos volt a megyék szervezetével, úgy hogy azok valósággal megyét alkottak a megyében, a nélkül azonban, hogy abból kiválhattak volna.

A praediális nemesi székek czélja különben az volt, hogy az érsek banderialis kötelezettségének eleget tehessen. A székek szorosan véve katonai székek voltak s a praedialis nemesek alkották - udvarbírák, mint kapitányok vezérlete alatt - az érseki bandériumokat. (V. ö. Ozorai: Pradeialis nemesek. - Bartal Com. II. Uj Magy. Múz. 1866. 249. l. stb.)

Pozsony vármegye a felsőmagyarországi részek legnagyobb vármegyéje, és lakossága túlnyomó részben tiszta magyar volt. Az egész Csallóközben, a Vág déli folyásának partjain, csupa merő magyarok laktak. A tótság a Kis-Kárpátok aljában tanyázott, de itt is, mint látni fogjuk, a székelyekkel vegyesen. A német elem a városokat lepte el és Pozsony közelebbi környékén, valamint a Szentgyörgyi grófok kárpátalji birtokain telepedett meg.

Boleráz község 1258-ban kelt határleírásában említve van a nagy erdő, "magna sylva", a mai Fejérhegység. Az mondatik erről, hogy a székelyek felé esik, hol három határ ütközik össze: Bolerázé, Solymosé és a székelyeké. 514(F. IV. 1. 372.) Ugyanezt a hármas határt említi I. Lajos király 1364-iki oklevelében. Ezek közül az egyik, úgymond, a székelyek földje, a másik Diós határa, mely helységet régen Solymosnak neveztek. (Jerney: Kel. út. II. 257.) A Fejérhegység mindkét oldalán lakott székelység emlékét őrzi a Pozsony vármegye nyugati határszélén fekvő Székelyfalva (Szekula) helység neve is.

De nemcsak a Fejérhegységben, hanem a Vág mellékének pozsonymegyei részében is volt tekintélyes székely telep. Kitetszik ez IV. Béla év nélkül, 1235-1270 közt, kelt okleveléből, melyben a vágvidéki székelyeket, kik egykor saját ispánjuk által terheltetve, hozzá folyamodtak, s kiket ő azon kötelezettség mellett, hogy évenként 100 fegyverest tartozzanak neki és az országnak minden hadjárat alkalmával kiállítani, a sanyargatás alól felment és hű szolgálataik jutalmául abban a kegyben részesít, hogy ezentúl nem megszabott számban, hanem mint a nemesek, fejenként tartozzanak vele együtt táborozni. Ez a telep Vága község táján feküdt. (V. ö. Szabó: Magy. Székely telepek cz. ért. A régi székelység 101. s köv. ll.)

A Pozsony vármegyéről alkotott vázlatos kép kiegészítéséül álljon itt a vármegye főbb tisztviselőinek névsora, úgy, a hogy azt a történetbúvároktól felszínre hozott adatok alapján máig összeállítani lehetett:

Noha Pozsony vármegye egyike az ország legrégibb vármegyéinek, mégis adatok hiányában csak 1135-ből ismerjük első főispánját. Ez Leuka tárnokmester. Utána ismét nagy hézag állt be a sorozatban. Ugyanis 1142-ben szerepel csak Julián comes, a kire nézve azonban okleveles adatunk nincs. 1183-ban következik azután az első ismert főispán: János. Őt követik: 1194-1192. Tőre fia Péter, kit egyesek Gertrúd királyné gyilkosának tartanak. 1198-ban János; 1200-ban Henrik; 1202-1203. Tamás; 1205-ben a Győr nemzetségbeli Botho; 1206-ban Merkur; 1207-ben Vázsonyi Ákos; 1208-1210. Mók (Maczkó); 1211-1212. Csák nb. Miklós; 1212-1214. Bór nb. Bánk nádor, kinek neve szintén szerepel Gertrúd királyné tragédiájában; 1214-1222. Zsámboki Smaragd; 1223-ban Tibor; 1223-1224. Hahold nb. Buzád; 1224-ben Szát nb. Bars fia Miklós, a királyné udvarbírája és egyszersmind soproni főispán; 1225-1229. Demeter, kir. étekfogó, az Aba nemzetség szekcsei ágának őse; 1232-ben Ede; 1233-1234. Miklós tárnokmester; 1235-ben Lukács; 1235-1240. András; 1243-1245. Máté tárnokmester; 1247-1248 Dénes tárnokmester; 1248-1256. Roland nádor; 1260-1263. Németújvári Henrik; 1263-ban Csák Máté tárnokmester; 1264-ben István; 1264-1265. Roland nádor, ki e főispánságot már 1248-1256 közt viselte; 1267-ben András; 1267-1269. Csák István, a királyné udvarbírája; 1270-1272. Egyed tárnokmester, az Abák közül; 1272-1273. László; 1273-1274. Pektári Joakim tárnokmester, egyúttal pilisi főispán; 1275-ben Huntpázmán Tamás országbíró és semptei főispán; 1276-ban Csák Máté tárnokmester; 1277-ben Csák István tárnokmester; 1279-1280. Csák Péter tárnokmester; 1282-ben Demeter; 1282-1283. Csák Máté nádor, egyúttal soproni, somogyi főispán, meg a kúnok ispánja 1284-ben Németujvári Héder Miklós a kúnok ispánja; 1287-ben János; 1289-ben Tellesbruni Eberhard; 1291-ben Apor; 1291-ben János; 1291-ben Demeter. Ez évben tehát a főispánság háromszor is változott. 1292-ben Miklós nádor; 1292-ben Domokos mester; 1293-1296. Trencsényi Csák Máté; 1296-ban János; 1297-1300. Katyz nb. Demeter, a Balassák őse; 1307-ben Herman; 1313-ban Detre; 1322-1348. Treutel Miklós; 1349-1351. Kont Miklós; 1351-1360. Medgyesi Simon; 1360-1362. Kónya mester; 1362-1365. Heem fia Benedek mester; 1365-1367. Zobonyai László; 1367-1371. László opuliai herczeg, nádor; 1373-ban Heem Mihály; 1374-ben János; 1376-1377. Gara Miklós nádor; 1379-1380. Heen Benedek; 1381-1382. Szécsi Miklós országbíró; 1382-1384. Zámbó Miklós tárnokmester; 1384-ben Rozgonyi István és György, a két testvér egyszerre viselte a főispáni méltóságot; 1385-ben Lőkös; 1386-1388. Cuonstat Smiló, ki egyúttal a pozsonyi vár kapitánya is volt; 1389-1401. Stibor vajda 1402-ben Wettaw Smilo; 1403-ban Miklós; 1404-ben István; 1405-ben Wettaw Smilo másodizben; 1405-1407. Silstrang; 1407-ben Smilo harmadizben; 1408-ban Silstrang másodízben; 1409-ben Bazini György grf.; 1410-1412. Meysdorffer Kristóf pozsonyi várnagy; 1412-1421. Kapler Péter; 1421-1444. Rozgonyi István és György, másodizben; 1445-1448. Rozgonyi Sebestyén és György; 5151448-1450. Rozgonyi György; 1450-ben Janussy (Jánossy?) Benedek; 1451-ben Sóvári Soós György; 1451-1452 Guthori Nagy László; 1452-ben Rozgonyi György; 1452-ben Wath Mihály; 1452-ben Hunyadi László; 1454-ben Rozgonyi György és Sebestyén; 1455-ben üresedés; 1456-ban Czillei Ulrik; 1457-ben üres; 1458-1467. Paumkircher András; 1467-1486. Alsólindvai Bánffy Miklós; 1489-1491. Czobor Imre; 1492-ben Rozgonyi Péter; 1495-1500. Csebi Pogány Péter; 1505-1509. Sárkány Ambrus; 1510-1512. Podmaniczky János; 1514-1526. Berzenyei Bornemisza János.

A megye alsipánjai közül a következőket ismerjük: 1248-1249. Ivánka; 1251-1253. Pucz; 1295-1297. Vörös Ábrahám; 1298-1301. Divéki Iruszló; 1301-ben Detre; 1303-ban Remekkezy Rumugus; 1303 után Schad Herman; 1306-ban Remekkezy, valószínűen azonos az 1303-iki alispánnal; 1306-ban Miklós; 1311-1313. Detre; 1315-ben Domokos; 1319-1320. Heutstok Detre; 1327-1329. Orros Péter; 1331-1332. Farkas; 1334-ben Miklós; 1341-ben Fülöp; 1351-ben Ravasz István; 1352-1354. Toldy Miklós; 1364-ben János; 1368-ban Miklós; 1375-ben Mihály, Zenthyvani János fia; 1377-ben Paska; 1382-ben László; 1385-ben Palóczi Péter; 1386-ban Smilo; 1394-ben Zerencsen Miklós; 1396-ban Kernecz Miklós; 1397-ben Perpelke; 1398-1400. Ghimesi Forgách Péter; 1402-ben János; 1454-1457. Raiker György; 1490-ben Csellei György; 1493-ban Rátkai Pál; 1511-ben Ilyésházi Ilyés György; 1517-ben Pókateleki Kondé Mihály; 1519-ben Aczél István. - (V. ö. Ortvay Pozsonyváros tört. I. és II. k. - Wertner Árpád-kori megyei tisztv. - Ginár Index Cod. Dipl. - Kovács Betűrend. névm. az Árpádk. Okmt. - Somogyi Magy. főisp. - F. VII. 2/307 s köv. - Lehoczky Regni Ordines.)

Pozsony vármegye legelőkelőbb és legjelentősebb helye, kezdettől fogva, a várhegy és annak törvében keletkezett város volt, mely az egész vármegyének nevet adott, a váripsánságnak magva s utóbb a vármegyének, majd jó ideig az egész országnak is székhelye volt.

A Hunyadi Mátyás udvarában élt olasz tudósok között lábrakapott volt az a negélyeskedő szokás, hogy lehetőleg sok magyar várat és várost római eredetűnek tüntessenek fel s rómaias nevekkel lássanak el. Ez a szokás szülte azután azt a nagy vitát, mely Pozsony neve körül képződött. A humanisták ugyanis a régi latin Posonium helyett Pisonium-ot kezdtek írni, hogy így a római remekírók műveiben előforduló Piso-val hozhassák a várost összeköttetésbe. Így írták a város nevét Bonfinius, Ranzanus s az ő adataik alapján Münster, Braun és Bél, Notitita Hungariae Novae czímű hatalmas művében, a kit azután a megye egyik monografusa, a különben körültekintő Korabinszky is követett. Sőt Moller tovább fűzte a romanizmus játékát és Pozsony = Pisonium nevét a jó borsó földből véli származtatni. Mindezzel szemben kétségtelenül áll és Schönwiesner óta nem is vonja senki kétségbe, hogy Pozsony neve latinul Posonium, s hogy ez nem egyéb, mint a magyar Pozsonynak latinos formája.

A mily kétségtelen azonban, hogy "Pozsony" ősi név, épp oly bizonytalan, hogy miképp és honnan származott. Ortvay - mint említők - a nyelvalakulási folyamatok szemmel tartásával, Wratizlaviából származtatja e nevet és véleménye mellett nyomós érveket tud felhozni. Viszont azonban ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy már az 1091-iki pannonhalmi levél "Poson"-t ír, hogy Turóczi krónikája mindig csak "Poson"-t és "castrum Poson"-t használ, hogy régi leveleinkben gyakran fordul elő a Pós, Pósa személynév és végre, hogy 1256 táján a Dunán túl, Igal mellett, egy Basni nevű birtok szerepel, a melynek neve Posoni alakban is előfordul. A mily valószínűnek tartjuk tehát, hogy Pozsony német neve Bresburg, a Braslavia, Braslaburck stb. átalakulása, éppen annyira kételkedünk abban, hogy Pozsony neve is ennek átidomításából keletkezett volna. (V. ö. Ortvay: Pozsony város tört. I. Rómer: Pozsony régészeti műemlékei. H. O. VI. 96, 97 stb.)

Rómer Flóris, a pozsonyi műemlékekről írt jeles munkájában ama nézetének ad kifejezést, hogy Pozsony a római korban, mint vár alig állhatott fenn, s hogy ott római gyarmat nem volt, mert kellő számú római emléket, 516mely a vár római eredetét igazolná, nem lehet a környéken találni. Az ő nézete szerint a pozsonyi vár alatt a XI. században még "aligha szabad mást értenünk, mint gátműveket és nyakra-főre emelt őrtornyokat, tehát mindenesetre csak szükségleti építményeket". Ezzel szemben Ortvay azt vitatja, hogy Pozsony tényleg római telep volt; hogy a várhegyen már a rómaiak idejében kontraerőd keletkezett, mert alkalmas figyelőhelynek találtatott, és hogy alján vásárhely támadt. A vár mai alakjából pedig azt sejti, hogy "a pozsonyi várkastély, bár falait újabb idők emelték, római mintának köszöni mai szokatlan alakját. És megerősíti őt e sejtelmében az a körülmény, hogy a "várnak négyszögű alakzása" feltűnik már legrégibb várképeinken (a XIV. századi bécsi képes krónikában) és pecséteinken is."

A mily elágazók a vélemények, épp oly bizonytalan érveken épülnek fel. Egy bizonyos csak, hogy a magyarok bejövetelekor a pozsonyi várhegyen valamelyes erődítmény állott, s hogy azt Szent István, mivel várispánság székhelyévé tette, kibővítette és megerősítette. Valószínű pedig az, hogy ez az erődítmény kezdetben alig különbözött egy jobb felszerelésű földvártól, és hogy a kőépítésnek első okleveles nyoma a pilisi apát építkezéséről szól, a kiről tudjuk, hogy a vár erődítésére a vödriczi tornyot emeltette. A várak szakszerű építése nálunk voltaképpen a tatárjárás után vette kezdetét. És tényleg, alig néhány évvel később, 1245-ben, Mocs fia Leskó és testvérei, meg Csög fia Péter újabb tornyot építenek a várhoz, a mely buzgalmuk jutalmául azután IV. Bélától a nyéki birtokot kapják. Utóbb pedig Roland bán, a Rathold-nemből, erősítette meg a gondjaira bízott várat az osztrákok ellen.

Egy 1257-iki oklevél szerint pedig Rembald, az ispotályosok főnöke, arra kötelezte magát a többi között, hogy a pozsonyi vár védelmére a várban 50 szerzetes lovagot, a megfelelő szolgaszemélyzettel, fog elhelyezni. (Fejér IV. II/218. IV. I 380. VII. II/12. IV. I/452. Századok. 1877. 605-606.)

E történelmi adatokkal megegyezik Rómer Flóris vélekedése, hogy a vár nagytömegű őrtornya, mely, mint a vár legerősebb része, később a szent koronának is védelmül szolgált, volt az eredeti várépítmény. A vár mai alakjában előforduló egyéb építmények későbbi eredetűek, de megrongáltságuk miatt koruk biztosan meg nem állapítható.

A vár eddig ismert legrégibb alaprajza, mely Albert vagy V. László király korában készült, s melyet Rómer a bécsi városi múzeumban látott, már nemcsak várról, hanem várkastélyról és templomról is tesz említést. Ennek, továbbá a talált régi maradványoknak és a ma is meglévő részeknek figyelembe vételével Rómer így írja le a középkori pozsonyi várat: A vár nagyobbítása alkalmával, a nyugati védőfal a nyugatészaki vártoronytól az északi kerektoronyig terjedett, mely a várhegy meredek lejtője fölött áll; innen a másik toronyig, mely a város fölött áll, kanyarodik; ismét visszafordul, a vár keleti 517udvarán keresztül, a lejtőn, a diadalkapu felé, melynek déli magas fala mai nap is fennáll.

Ez utóbbi kerek-toronyból a régi várkapuig ismét egy fal terjed, a kapun túl pedig különféleképpen tört vonalakban, mint azt a védelmi rendszer kivánja, a külső fal elvonul azon falig, mely a korona-torony nyugati falával egyenközű. E fal által új, terjedelmes udvar képződik. Végül a nyugati nagy udvart alkotja az a lejtő, mely a Szamárhegy felé fekszik és a várat a legújabb fal által a vár-utczától elválasztja. Ez a tér valószínűleg az árkok betöltésével és gátak húzásával közlekedésbe jutott a várhomlokzat előtti főtérrel, melytől a nyugati diadalkapu el volt választva. Az a várpalotafal, mely a várnak leggyengébb pontján, a Szamárhegy felé áll, hat lépést tesz szélességében, és minthogy ez a szélesség egész a tetőzet alá ér, következik, hogy az északnyugati torony fenn ezen a falon ült. Ama mély és széles árok fölött, mely a homlokzat előtt elterül, hajdan vonóhíd lebegett. A vár kútját Zsigmond király ásatta 1436-ban, Rozgonyi kapitánysága idejében, abból a 2000 aranyforintból, mely a tömlöczben meghalt Pankucher után maradt. Az első és második torony között egy kisebb ajtó van elhelyezve. A második tornyon pedig, mintegy három ölnyi magasságban, esőcső húzódik el, mely 2°-nyire a faltól mintegy egy lábnyival alább száll. Az emelet déli részén erkély volt, mely a Bél által közölt ábrán még látható. E torony keleti részétől lefelé egy 4 lábnyi fal vonult le a város felé; iránya a várhegy közepe felé egyenes volt, itt derékszög alatt délnek hajlott, míg ismét előbbi irányát követve, a hajdani Esterházy-háznál álló toronynak tartott. A vár kapui között a főkapu a középkori királyi építészet valóságos remeke volt s még romjaiban is felkelti az utókor érdeklődését. A régi szekérkapu a nyugati kerítésfalban, az első kerek-toronytól dél felé mintegy 10 ölnyire lehetett. A mai két szekér-kapu közül az egyiket 1712-ben III. Károly, a másikat, mely az alsó várrekesztékbe vezetett, 1674-ben I. Lipót építette. A vár előépítményéhez tartozott s a várral valószínűleg palánkokkal vagy falakkal összeköttetésben állott a dévényi úton lévő víztorony, ugyanaz, melyet János pilisi apát építtetett és 1462-ig a pilisi konvent gondjaira volt bízva. Erről a toronyról tudjuk, hogy Zsigmond király kivette a pilisi konvent kezéből és őrizetét kedvelt hiveire, Bonaventura Jakabra és fiára, Gáspárra bizta. Ezért az őrizetért kapta Jakab mester a dunai rév jövedelmének kétharmadát s joga volt a révjövedelmet beszedni. A pilisi apát kárpótlásul a toronyért 30 arany forintot kapott és a révjövedelem egyharmadának élvezetében továbbra is megmaradt. 1430 körül pedig a pozsonyi polgárok járultak nagyobb összeggel a vár erősitéséhez. E pénznek egy része éppen a vár díszes kapujának emelésére szolgált.