Heves vármegye földrajzi viszonyai is - mint mindenütt - döntő befolyást gyakoroltak e vidék megtelepedett lakosaira. A vármegye természeti viszonyait más helyen ismertetjük. E viszonyoknak megfelelőleg találjuk a vizek mentén a halásztanyákat, a síkságon a kiemelkedő halomtelepeket, a hegyekben, különösen a Mátrában, az őskori pogányvárakat, ezek kigészítéseképen a kőgarádokat, melyekkel összefüggnek a lapály Csörszárkai, mik a vármegyét keletről nyugatnak három vonalban érintik.

A vármegyében előforduló eme szembetünő jelenségek már jóval ezelőtt is felkeltették az érdeklődők figyelmét, miután diadémokat és más hasonló jeles leleteket is feltártak a vármegye területén. Különösen foglalkoztatta a közvéleményt a Csörszárkok kérdése, melyeknek nyomai e vidéken oly világosan láthatók. Történtek kutatások is, nevezetesen Ipolyi, Kubinyi, Tariczky, Foltin, Kandra részéről, gyüjtöttek régiségeket is a vármegye területén több helyen: így az egri liczeumban, a czisztercziek főgimnáziumában, Tiszafüreden, a Mátrai Turistaegylet Gyöngyösön, valamint egyes magánosok is, ezek között jelen sorok írója szintén. Mindamellett nincs a néptelepekről oly világos áttekintésünk, mely azokat korszakok szerint biztosan tudná osztályozni, annál kevésbé, mivel a vármegye lapálya kaput tárt az egymást felváltó népeknek, úgy hogy az alföldi terra mara-telepeken többnyire megtaláljuk az alsó rétegekben a régibb korszakok nyomait, feljebb egészen a népvándorlás koráig.

Mint Tariczky Endrétől értesülünk, a föntemlített ős halásztanyák és halomtelepek példái Heves vármegye tiszántúli déli területén találhatók, mely a következő hat községből áll: Tiszafüred, Kócs pusztával, Tiszaörvény egész határa, Tiszaszőlős a Domaházipusztával, Tiszaigar, Tiszaörs a pusztákkal és Nagyiván. E hat község, mely pusztáival együtt hajdan egy ős ártéri szigetnek volt a középső része, 56.570 k. holdnyi területen fekszik. Az Üllő-lapos és Zádor-rétség között levő őssziget, a karczagi Asszonyszállás területtel együtt, hét négyzetmértföldön terült el. E területnek már a történelem előtti korban is voltak megállapodott lakosai, a mint ezt a nyomaikban sűrűn előforduló emlékmaradványok tanúsítják. De voltak ideiglenesen itt tartózkódó vándorcsapatok is, melyek ideérkezve s a Tiszán átkelve, tovább vándoroltak. Ezek az Üllő-lapos és Zádor-rétség között levő asszonyszállási úton jöttek a szigetre. Az ős sziget népei közül a tiszafüredi ú. n. Ásotthalom ősnépe tette magát emlékezetessé.

E halom Tiszafüred külső területén, két kilométernyi távolságra a várostól, az egyek-debreczeni úton, balra a közlegelő szélén áll. Hatvan-hetven éve az itt legeltető pásztorok valamelyike megásta a halmot, de nem találván benne kincset, a földet visszahányta. Ekkor nyerte e halom az Ásotthalom melléknevet, mert eredetileg Lapos-halom volt a neve. E halomhoz tartozott még a körülbelül egy négyzetmértföld kiterjedésű nagy ártéri öbölzet a Tisza partjából, mely a Magyarországot hajdan borító Édes-tengernek volt a maradványa. Az Édes-tenger - Cotta freiburgi tanár szerint - már a történelmi időkben, vulkánikus rázkódtatások következtében nyert lefolyást a Vaskapun keresztül a Fekete-tengerbe. Ezt a földet nemsokára elfoglalta az ember.

Ama halászó csapat, mely a tiszafüredi öblöt elfoglalta, azonnal megvetette e halom alapját. A halom alakja kerek volt s ezt sok századon keresztül 435megtartotta, míg végre a tiszaszabályozással rászorított hullámverés 1850-től kezdve keleti oldalát megszaggatta. Hozzátartozott a tiszapart vonalában fekvő temetőtelep, melyet egy kis árok választ el tőle. A tiszaszabályozás ezt is megszaggatta. Belső sajátságát illetőleg a halom czölöpökkel megkötött 24 rétegsorból áll, de csak néhány változattal, mert egy-egy réteg többször is előfordul. E rétegek a következők: 1. Közönséges földszín, 2. agyag, 3. égett törmelék, 4. agyag, 5. halpikkely, 6. agyag, 7. szenesedett búza, 8. égett törmelék, 9. agyag, őrlőkővel, 10. kagylóhéj, 11. hamus búza, 12. kagylóhéj, 13. agyag, őrlőkővel, 14. égett törmelék, 15. agyag, 16. szenes hamu, 17. égett porlós föld, 18. agyag, 19. hamu, 20. földszín, 21. szenes hamu, 22. fölszín, 34. agyag, 24. földszín. Az ásatások során e rétegekből Tariczky Endre számos értékes leletet hozott napfényre, a melyekről azonban majd az egyes korszakoknál emlékezünk meg.

A durva kőkorszak (palaeolith) lételét a Bükkségben Hermann Ottó erősen vitatja a külföldi kutatók leleteinek analóg esetei nyomán, melyekhez hasonlókat talált a Szinyva patak árterén épült miskolczi házak alapjaiban, az avasi szőlőhegyen, a hámori barlangokban, hol az ősember még a barlangi medvével tanyázhatott. Ha a barlanglakó trogloditákról varrhatunk hímet Heves vármegye legősibb időire, akkor Hermann Ottó nézetét a mi vidékünkre annál inkább vonatkoztathatjuk, mivel kedvezőbb fekvése volt a hevesi Bükkségnek a déli verőfényes oldalon, a mint az erdei vadaknak ösztönszerűleg választott tanyahelyei is igazolják. Eger, Felnémet határán, a tárkányi hegyeken, kivált a Nagy-Kőháton, számos ilyen kőüreg van, melyeket a mészkőben eredetileg a természet maga vájt, de e mellett az emberi kéz alakításának nyomait is magukon viselik. A szomszéd határban a hagyományban fennmaradt Odor-vár név is elárulja, hogy az ős népek az odorjas (barlangos) üregeket választották lakó- s védelmi helyekül. Egerben mindjárt a Kis-Eged alján is voltak ilyen búvóhelyek, a Nagy-Egeden pedig a Remete-pincze, óriási kődarabból rakva, melynek földalatti menete azonban közel a szádához be van szakadva.

A tárkányi Várhegyen négy üreget emleget a nép: kettőt a keleti oldalon az ú. n. "kuklyá"-kban, egyet nyugatra az Arnótkőben, s egyet a vár közepén, melyben a leereszkedő szintén csak néhány méternyire juthat. Annál jelentősebb barlangra bukkanunk a Lőkhegyen, a hasonló nevű Lőklyukban, hová egész birkanyájat be lehet terelni. Nem messze esik az ú. n. Bujdosó kövek üregeitől, melyekhez a bujdosó világ népmondái fűződnek. Fentebb a Kőháton még több üreget ismernek a tárkányiak, ú. m. a Vereskői s Cserepeskői üreget, hol néhanapján az utóbbi időben futóbetyárok is laktak; Kecskori, Peskő és Tarkő között van a Nyáj-barlangja. Legnevezetesebb ezek között a Peskőlyuk, melyhez meredek sziklák között kanyargó ösvény vezet s tűzhelyei tisztán felismerhetők. Ürege szélenyhében ferdén hat a sziklába; benne kísérleti ásatást is végeztetett e sorok írója s az újkori fekvések alatt régi leletekre akadt, azonban ezek nem a legrégibb időkből eredők. Megemlítendők még az Estrángom, másként Mészvölgyben található üregek, melyek az ősi időkben egész községet alkottak. Nem mellőzhetők a felnémeti határban levő Berva-erősén és Istennyakon látható őrhelyek üregei sem, valamint az ott található Dorót-lyuk, mely megalithkövekből összerótt krommlechnek mondható. A Kis-Bükkben kevés ilyen üreg van, minthogy ennek anyaga nem mészkő. Ilyen a Verősarkály ürege. A Mátrában, minthogy ez tűzi eredetű tömör andesitből meg zöld trachitból áll, nincsenek természetvájta üregek, legfeljebb a hegy alján a rhyolith-rétegben, mint pl. Solymoson a Csákkövön, a Kishegy szomszédjában, Sirokban a várban, a sári Rónahegyen, az Óvár alatt a Csörgőpataknál, melyek azonban már keményebb kőbe, fejlettebb eszközökkel vésvék, így az ősember műveinek nem tekinthetők.

Nagy számban fordulnak elő az ősi korhoz közelebb eső megalith (nagy kövek) emlékei, melyek a népeknek a kiklopszokról, titánokról, óriásokról szőtt hitregéiben is szerepelnek. Ilyenek a Mátrában a halmozott nagy kőrakások, a hasznosi Győrhegyen, a sólymosi határban az Asztagkő, Üstökfő, a domoszlaiban a Kis-Szokorecz. Másfelé, így Gömörbenés Rozsnyón, "Ördögvár"-nak nevezi a nép e roppant kőboglyákat. A megalith-kövekhez sorozhatók az emberi erőt felülmulni látszó kőgarádok, védelmi vonalak és gyűrűvárak is, melyekről lejjebb fogunk bővebben szólni. Megemlítjük ezek során még azokat az emberi kéz alkotta vízgyűjtő üregeket, milyen a Mátrában az Órakó, mely nagyterjedelmű öblébe felvesz minden esővizet és hólerakódást, hogy az alatta levő Gyökeres 436kútnál bőséges forrásként kiadja. Hasonlóképen a tárkányi Várhegy oldalán "kuklyá"-nak nevezett, egymás alá eső, kettős nagy kőudvar, mely hasonlóképen felfogott vizét a hegy derekán, a vár kútján adja ki, a harmadik udvarban. A Kis-Bükkben is hasonló, de kisebb méretű, vízfogót látunk a Vajda kútjánál. Ennél nagyobb a Nagykő sánczos várnak Csorgása, mely szintén ily víztölcsérből nyerte táplálékát, melyet ma már nagyrészt betúrtak. Végül a megalith-kövekhez sorozhatjuk a rhyolith-kőbe vágott vakablakos emléksziklákat, melyek Solymostól kezdve, Eger szomszédságában, több falu határában, nagyságukkal s alakjukkal bámulatra gerjesztenek. Ezeket azonban már a későbbi korba, talán a kelták vagy szkithák meg a germánok időszakába tehetjük, sőt egyik-másik aligha régibb a középkornál.

A Bükkség hevesmegyei oldalán ritkábbak a "vár" nevű telephelyek, valószínűleg azért, mert itt a bőven kinálkozó barlangüregekbe, ú. n. "ódorvárak"-ba, vették magukat az őslakók. Egerben a Kis-Egeden ismerünk ilyen várat, melyet leletei után a kőkorszakba számíthatunk. Jóval fentebb a 666 m. magasságú tárkányi Várhegyen van egy tekintélyes ősi erődítmény, sziklába vágott sánczokkal, hol azonban már a mészszel való kőépítésnek is láthatjuk nyomait. A Nagykőháton túl már a borsodi részbe esik Bélkő vára s a szilvási roppant nagy sánczokkal körülvett kiinduló pont gyanánt kiemel. Az alantabb fekvő Bátorban találkozunk ismét a Várhegygyel, s Baktán az Oroszvárral. Számosabb a néptelepek "vár" elnevezése a Kis-Bükk hegységben: ilyen a Nagykő vára a Nyilazó hegyorommal, ilyen Várasszó, Pókosvára, Köbölvára, Vajdavára, Virágvár, Bólyavára, a Tarna mentén Pósvár, lentebb Sirokban Darnó vára. A Mátra meg épen gazdag ily ős sánczos várakban, melyek közül némelyeket középkori épített várakká is átalakítottak. Ilyen délen a Benevár, Domoszló határában az Oroszlánvár, a Tarnamentén a szent-marii vár.

Az ős várak a Mátra déli oldalán a Macskavárak, Kőkútnál a Nagy- és Kis-Vár, Parádon a Veresvár, Marhádvár, Bodony határában a Várhegy, Sóscseri Kerekvár, Áldozó Kerekvár, a Gajavár, Csomozvár, Gőzvár, Sebestyénvár, Orosz Mátyás vára, Szuhai vár, Ágasvár, hol könnyen szemünkbe ötlik a középkori építkezések és edények maradványa, megkülönböztethetőleg az ókoriaktól, a hatalmas Óvár három nagy sánczkerítésével, melyek közül a felsőnek egyik része élő sziklákból van vágva, másika mészszel ragasztva, több vízfogómedenczéjével. A solymosi határban szintén áll egy Óvár nevű ősi vár. Ugyane határban van a Nyesettvár, valamint a Dezsővár, Világosvár, Kögyevár, a Mátra nyugati oldalán a Tari vár, Muzslavár, János vára, a patai vár, de ez utóbbiak a hasznosi dorogi várral együtt újabbkoriaknak látszanak, a minthogy a Névtelen is említi a patai vár építését.

Régészeti szempontból még nevezetesebb jelenség e váraknál az a kőgyepű védelmi vonal, mely többnyire e várakra támaszkodva, kettős, néhol még többes övvel veszi körül az egész Mátrahegységet. E védelmi vonal élő sziklákban és kőrakásokban ma is kimutatható. A solymosi Kis-Hegyen az Ördögtornya dűlésénél kezdődik és darabjaiban a Csákkőtől az oroszi szőlőknek halad. Onnan az Ördögoldalon vezet Tóthegyes felé, Tóthegyestől a védővonal összeköttetése a Nyikomnál folytatódik s a Noszvajon át az Ördögrakás vonalán egész Óvárig húzódik, onnan pedig a Tyukodon át Ágasvárnak, Szamárkőnek s Vereskőnek tart.

E sorok írója saját kutatása alapján állíthatja, hogy a külső vonal a Kis-Hegytől a világosi pusztának tart, onnan Gyöngyöstarjánnak tér le a patai Kerek-hegyre, majd a szántóföldeken áthalad, de itt már alig van nyoma, csak emlékezetben él; azután a Kecskehegynek tart s a szétdőlt kőkolonczokon át a Nagy-Hársasnak, onnan a jobbágyi hegynek s Szurdokpüspöki ormain át a Nagy-Koncsurnak, Muzslának, Ólomhegynek, Nyikomnak és Óvárnak; Ágasváron túl azonban a Csertő-pataknak tér le, majd a tari pusztának és a tiribesi gerinczek felett halad a kőerdei tetőnek, onnan kanyarodik Felsőlengyelnek, Hajnácshegynek s Péterkövesinek a Nagy-Gajára, Csórhegyre s a Csevicze felett a Várhegyre, parádi Óhutára; innen Marhádnak, Csiklódnak s Csákánytetőnek a vecski Györkökre tart s kanyarogva ér a Bónahalomra, a felső-nánai Macskarárakra, majd a domoszlai Közép-, Magas- és Hegyes-Hegyre vezet, a markazi határon s a Tatármezőn át az Ajnács- és Rónahegyre, a veresmarti völgyön át a Sári hegyre fut, honnan ismét hézagosan, a Bábakőnek s a solymosi Kis-Hegyre halad.

439A belső kővonalak is mind könnyen kijelölhetők: így a patai hegyeken, a Mátra bérczén meg elágazásain, az Átalkőtől a Nagy-Gajának, majd meg a solymosi, benei vonalak a Kékesig, a Saskőnek stb. A Mátrának egyébként a szomszéd hegyvidékekre szintén átnyúlik egy-egy kőgarádja: így a Muzslától Pásztónak a tepkei puszta felé, melynek nyomai már csak az ormokon láthatók; másik vonala a tari pusztától húzódik a Gömörtetőnek, Nagy-Bárkány felé Nógrádban; harmadik elágazása éjszak felé, a bátonyi Hajnácshegytől indul Alsólengyendnek, a dorogi puszta mellett, Kis-Terenne felett húzódik a Somlyóhegynek s egyik ága Bárna mellett két felé szakad és éjszaknak Szilváskő felé tisztán felismerhető; a másik a bárnai Nagy-Kőnek látszik haladni s onnan Istenmezejének tart a Kis-Bükknek. A Mátrának negyedik kapcsolódó vonala keletre tart a Nagy-Bükkségnek s a siroki Várhegyen a baktai Oroszvárnak húzódik, majd a Tóhegyen át a szarvaskői Keselyűhegynek tart és a szarvaskői Várhegyen haladva, a Bélkőre jut.

A Nagy-Bükkhegységen is hasonló védelmi vonalakat lehet felismerni. De mivel ennek nagyobb része jura-mész, elütőleg a mátrai kitörési (eruptív) kövek halmazaitól, inkább hosszant elnyúló sziklafalakban jelentkezik. A Bükkségnek Heves vármegyébe eső részén, a Nagy-Kőháton említhetünk ilyet, mely azonban a Zsérczi-Bányahegynél már kőrakásokban is felismerhető. A Nagy-Kőhátról a Tarkőtől húzódik le a tárkányi határban a Fekete-Lennek, Somhegynek, Borostyánnak és Odorvárnak egyik ágazata. Ugyanennek másik ágazata a Szuszék-kövön át a Lők-bérczre jut, onnan a tárkányi Várhegyre, Nagy-Egedre, majd szakadozva kimutatható Kerecsendig, sőt Bessenyőn túl is.

Valószínű, hogy e közlés kétkedéssel találkozik, mert fogalmat haladónak látszik az az óriási munka, mely e gát összerakására szükséges lett volna. Ámde e kételkedés könnyen eloszlatható, ha rámutatunk a Heves vármegye síkterületén elvonuló Csörszárkokra, melyek országszerte eléggé ismeretesek. Ugyanazok, kik megalkották a történeti jelentőségű védőárkokat, a hegyek kőgarádjait és mentsvárait is összeróhatták.

Eddig csak két ilyen árkot ismertek Heves Alföldjén: a Nagy-Csörszárkot, meg a lentebb eső Kis-Árkot. Azonban az okiratok és térképek nyomán tett kutatások révén sikerült e sorok írójának még harmadik párhuzamos vonalat is felfedeznie, mely már a nép hagyományában is csak homályosan maradt fenn, ezenfelül keresztbejáró árokvonalakról is szerzett az oklevelek tanúságával biztos értesülést.

Az eddig ismert alsó Kis-Árok a vármegyének csak kis részén vonul át, a Tisza mellett Hatrongyos pusztától Tarnaszentmiklós és Pély között Hevesiván felé halad. E vonal azonban már alig ismerhető fel, a szántásban elmosódott irányát csak nehezen lehet követni. A második vonal: a Nagy-Csörszárok, tudvalevőleg Ároktőtől indul Borsodban és Mezőtárkány alatt lép a vármegyébe, de már itten csak kevéssé látható. Dormándnál kezd kiemelkedni, hol szegletre törik és Felsőteleknél majdnem egész nagyságában látható. Tarnabod mellett belészakad a Tarna folyása, s azon halad egészen Tarnazsadányig; Árokszállásnál a jász földre kerül, honnan ismét a Heves vármegyei Csány felé halad Hatvannak, de Csánynál már alig látható a nyoma. Ezenkívül van még harmadik is.

Nevezzük ezt az eddig csak darabjában ismert sánczvonalat "Felső Kis-Árok"-nak. Ez Tiszadobtól a polgári határon át Tiszaeszlárnak, Igriczinek, Gelejnek s Mezőkövesdnek tart, a meddig már Kandra Kabos is említette. Innen kezdve e sorok írója kutatta fel, hol a dűlőföldben, ú. n. "Borjújárás"-ban, még jól felismerhető, Szíhalmon is emlékeztek felőle a régiek, sőt imitt-amott a helyét is meg tudták mutatni. Annál biztosabban kimutatható a Logoparton Kerecsend és Kápolna határa, valamint Kompolt és Kál határa között, a menynyiben az érseki gazdasági térképeken Hasaël mérnök a Tarnáig világosan kirajzolta. Onnan azonban csak gyér nyomokat hagyott a nép emlékében, Nagyuton Karácsond alatt, Atkár felett, Hort irányában a Selypi hegynek, hol az ormokon az apczi várhegynek s a kis jobbágyi magaslaton halad Szurdok-püspökinek, onnan Filimes-pusztának, Kolozsvári tanyának, Pogányvárnak és tovább.

Heves vármegye területéről mind a Bükk-hegységre, mind a Mátrára délről éjszaknak felvonuló régi "Ördög-árkok" nyomai és oklevelekkel beigazolhatók. Igy az érsekség gazdasági térképein, Hasaël földabroszain világosan 440ki van jelölve rajzban és irásban a Dormánd és Kisbuda között felfelé vonuló s a Nagy-Csörszárkot keresztülmetsző gátvonal. Ugyanerről a zásztyi apátságnak 1067-ben kelt alapító-levele is szól Kisapáti és Szíhalom határának körülírásában. Párhuzamban jön felfelé Heves vármegye déli síkjáról a Bükkségnek másik vonala Kerecsend határában, s Deménden meg az egri határban jelentkezik. A Mátrának is vannak ilyen délfelé nyúló elágazásai: így Domoszlón a Hegyes-Hegyről, Markazon és a Sári-hegyről, a mint a nép emlékében megvan, a lentebb eső területeken pedig oklevelekkel is igazolható.

Heves vármegyében alig található oly telephely, mely tisztán egy korszakot tüntetne föl, hanem legtöbbnyire a régibb korszakok ismertető jeleit is feltaláljuk alsóbb rétegeikben. Egerben ugyan a Kis-Egeden és a Maklány-váron még eddig érczeszközöket nem sikerül felfedezni a számosan előkerült leletek között, mindamellett az ott talált salak az érczkorszakra is látszik utalni. Magában az egri várban, mely bizonyára védelmi hely volt az őskorban is, Balogh szerint kiklopszszerű falak is találhatók volnának a földalatti üregekben, sőt a sánczbeli lakosok szerint ottan aranyos érczneműeket is leltek, de mi csak az onnan felszínre hozott két darab "tűzkutyá"-nak nevezett jelentős agyagkúpokra hivatkozunk. Ugyancsak a Kisegeden számtalan obsidian-nyilat, silexkéseket, 46 kőbaltát, 12 kővésőt, számos símítókövet, bőrtisztító s törő-követ, több paritytyakövet, durva cserepeket, putrilakások tapaszdarabjait, csont- és kagylószerszámokat és óriási szikladarabokból rakott kőgarádokat.

A fentebb említett gyepűk is erre vonulnak a Nagy-Egedre, Tibára, az ú. n. Muránykövekre, a tárkányi Várhegyre, Csákfilisre, Ménesakolra s így tovább. Az Eged déli oldalán található, a néptől "csengő"-nek nevezett, igazában" csüngő"-kövek szintén összefüggésben vannak a kis-egedi nagy telephelylyel. Egerben a Maklány-vár egy hegykúpon szintén csiszolt kőkorszaki leleteket mutat fel kettős körsánczczal; közelében vannak a szalóki, s lentebb a deméndi ablakos kövek. Deménden különben más kőkorszaki dolgok is kerültek elő. A szomszédos Kerecsend határában, a Nyitradűlőben, már átlyukasztott, nyeles kőbaltákra akadtak. Makláron a Baglyason levő körsánczos telephelyen számos kő- és csonteszközt találtak, hol azonban a későbbi korszak leletei mind a sánczok közén, mind a temetkezési helyeken is, bőven fordultak elő. A szent-marii várból is nagyobb méretű nyeles kőfejsze került napfényre, hol szintén kőhasábokból rakott bástyák körítették a hegycsúcson emelkedő ősvárat, melyen a későbbi korszakok nyomai is fellelhetők.

A Mátráról, különösen Domoszló vidékéről, szintén került nagyobb alakú, szépen csiszolt kőék, ugyanott több köralakú, átfúrt kézi malmot leltek. Egyéb kőeszközök is lelhetők a mátrai ősvárak területein, egészen Szentjakabig, Pásztóig, hol szintén ilynemű csonteszközökre akadtak, hasonlóképen a Bükk-hegség telephelyein, a Peskőn, Lőklyukban és más helyeken is. A kőkorszak nyomait mindenfelé lehet találni, le az Alföldig.

A tiszántúli déli területre vonatkozólag Tariczky Endre kezéből a következő adatokat kapjuk: Az ásatások alkalmával az Ásotthalom rétegeiben fölmerült egy pár egymásba helyezett kézi őrlő-kő. Ugyanebből az agyagrétegből előkerült egy kis fekete koboz edény, félig töltve pörkölt buzaszemekkel s földdel letakarva. Egy harmadik sorú agyagrétegben egy pár egymásra borított fekete edénytöredék merült föl, melyek pörkölt búzadarát tartalmaztak. Egyéb leletek voltak még a kővésők, kőkalapácsok, kőzúzók és a görgetegkövek, parittyakövek. Mellőzhetetlen eszköze volt az ásotthalmi népnek a fenkő, különféle ipari czélokra. Voltak timároló kőeszközök is, úgymint éles kőhasítványok és kézi símító kövek. Mindezek előállítására külön műhelyet tartott az ásotthalmi nép, az Ásotthalom átellenében, keletre, egy kis szigeti dombon. Ma Peredomb a neve, hol az ekevas kovaszilánkokat s apró obsidiándarabokat szokott felvetni.

A csonteszközök közé tartoznak a csontvégű nyeles dárdák, szigonyok, a szarvas-agancsból készült kézi vagy nyelesszuronyok, a szarvas-agancsból idomított kapák, fokosok, csákányok, két-háromágú őzagancsok és sertésagyarak, oldalborda-csontokból készített kések és simító eszközök.

Az agyagtárgyak közé tartoznak különösen a gyermekjátékul szolgáló edénykék, az állatok apró ábrái, a csészék, poharak, serlegfélék, kancsók, kannák, ivó- és ételcsuprok és hamvvedrek. Fém-olvasztó, hengeralakú, öblös 441agyag edények, fényűzési agyag fülbevalók s agyaggyöngyök, melyek mind a tiszafüredi múzeum készletébe kerültek. Tiszaörvényen találtak egy kis halászó-hajót ábrázoló, fekete színű agyagedényt, melynek ormát a szarvas hold ékesíti; hasonlóképen egy kis hamvas ivóbögre is, mely az Ásotthalomból származik, ugyanezt a holddíszt viseli. Valószínűleg mind a kettő az ásotthalmi agyagmíves műhelyéből került ki.

A tiszta rézkorszak idejéből, melynek lételét hazánk területén, kivált a Mátra vidékén, oly meggyőző módon igazolta Pulszky Ferencz, kevesebb adatot tudunk felmutatni. Pulszky több, nemzeti múzeumi fémtárgyat vegyelemeztetett, és megállapította, hogy anyaguk a mátrai termés-rézzel azonos. Ebből, levonta következtetését, miszerint az eszközökhöz az anyagot a Mátra bőséges reze szolgáltatta.

A Mátra vidékén több helyen találtak tiszta rézből készült eszközöket, amelyek különben részben átnyulnak a bronz-, sőt vaskorszakba is. Igy Kápolnán vésőt, melynek alakja kőkori, vegyelemzése szintén a mátrai rézre vall. Füzesabonyban az öntő-műhely tárgyai között tiszta rézröget és ismét bronzröget is találtak, melyek közül a régrögre lágysága is rávallott. Pulszky Szent-Erzsébet falu határában talált két rézkarpereczet említ a számos bronzeszköz mellett. Ráczfalu puszta helyén rézorsóféle eszközt és Kiskörén, Hevesvármegyében, rézcsákányt találtak.

A tiszántúli déli területen - Tariczky szerint - az ásotthalmi őstelepnek is volt veresrézmíves, öntőműhelye és voltak öntőmintái, melyeket maga a rézmíves alkotott homokkövekből. A rézrögeket a tiszavidékkel átellenes borsodi bányaerekből szerezték. Az ásotthalmi leletben is van néhány ilyen nyers veresrézgöröngy. Az 1876-ik leletben van egy veresréz-melltű, több veresréz-huzal, melyek egy sodronyos ékszernek voltak az alkotórészei; ezek azonban már a bronz-kor előhaladott szakából valók. Van egy veresréz késpenge is Tiszaszőlősről. A kőkori agyagipar átnyúlik az átmeneti rézkorszakba is. Ugyanis az Ásotthalom temetőhelyén fölbontottak két sírt s ezek egyikében két hamvvedret találtak, melyek jellege ugyanolyan volt, mint a föntebb ismertetetteké és halpikkelyes réteggel voltak beterítve. De a rézkorban már a hamvas és bogárfekete edényeket csiszolás útján kifényesítették. E sír talizmánul még néhány békasókövecset, a másik pedig egy oxidálódott veresrézdarabot rejtett.

A bronzkor roppant gazdag leleteire bukkannak a kutatók. Eger környékén számos bronztárgyat találtak: így a város maklári-úti negyedének egyik házudvarán, kútásás alkalmával, 4-5 jó tartású bronzkarpereczre akadtak. A Sáncz-városrészben szintén leltek bronzkarikákat, de azokat már nem tudták előadni. Ipolyi a Síkhegyen bronztekercseket, kalapácsot, gyűrűt s lánczszerű ékszert említ. Egeden öt bordázattal ékesített nagy lándzsát leltek, mely e sorok írójának gyűjteményében van. Az egri érseki muzeumban kávás bronzvéső és az egri Liczeum gyűjteményében egy diadém.

Apczon Vende Aladár bornzkorszaki telepet fedezett fel. - Domoszlón az Oroszlánvár tájékán bronzsarló került napfényre. - Erdőkövesden és Istenmezején 1868-ban két diadémot találtak, mint Ipolyi említi. - Erdőtelken ismét Vende Aladár a Veremdombon bronzkorbeli bronz- és cserép-tárgyakat talált. - Felsőtárkányon a Csákfilisen s az István sírjánál két darab kisebb lándzsahegyet találtak s a tó mellékén kávás bronz-vésőt. Ipolyi ugyanott két lándzsáról s egy bronzfűzőtűről emlékezik. -Füzesabonyban Ipolyi kardot, lándzsatöredékeket, sarlókat, késeket, paizstöredéket, és öntőműhelyt is említ. Ugyanott 1886-ban nagy bronzkincset találtak, mely a Nemzeti Múzeumba került.

Hatvanban a szőlőkben 1864-ben bronzeszközöket találtak, melyek a Nemzeti Múzeumba s a szombathelyi múzeumba kerültek. - Gyöngyösön Ipolyi rézcsészéket, sarlókat, vésőket említ, de valóban a rezet és bronzot még meg nem különböztette. - Kerecsendről bronzvésőt kapott az egri liczeumi múzeum. - Maklárról nagyméretű bronzvésőt szerzett e sorok írója, ugyanonnan aranyeszközök is kerültek hozzá.

Zagyvaszentjakab mellett is ásatott fel Vende bronzkori telepet, hol néhány különösen szép bronzkori dolog került elő. - Vámosgyörkön 1840-ben talált bronzkardról tesznek említést. - Vezekényen és Tarnaszentmiklóson bronzkori telephelyeket ismert föl Vende Aladár. - Verpeléten bronztekercsről 442emlékezik Ipolyi, ugyanitt a "Kispadok" nevű helyen pedig ugyancsak Vende szerkesztő bronzkori telepeket fedezett fel. Heves vármegyének még több ismeretlen helyéről kerültek elő tárgyak, így egy bronzkori sisak, melyet Pulszky (I. 160. 1.) szerint báró Brudern gyűjteményében őriztek, később Angolországba került. Kandra Kabos is e vidéken bronztőrt talált, de helye ismeretlen. (P. I. 41. t. 6. sz.) Heves vármegyéből került a bécsi múzeumba 1830 körül egy véső s három korong Pyrker érsek ajándékaképen.

A vármegye tisztántúli déli területére vonatkozólag Tariczky Endre a következő adatokat közli velünk: Az Ásotthalomból három zöldpatinás, sodronysorozatos karperecz, több virágos fejű mell- és hajtű, tört darabokban és egy sodronyos arany melltű került elő. Az utóbbi aranyékszert az Ásotthalom halászó öblének jobb szárnyán találták, a mely egészen az Egyekorr nevű Tiszapart révátjárójáig terjedt s a hol az ásotthalmi nép iderajzott csapata lakott. Az ékszer, a mely alakjára teljesen megegyezett a fentebb ismertetett veresrézkori melltűvel, tehát mindkettő egy érczmíves kezéből és műhelyéből kerülhetett ki, egy kis fekete fénymázas, ékidomokkal díszített csuporba volt rejtve, a mely szintén magán viselte az ásotthalmi agyagműhely jellegét. Az 1880-ik évi árvíz a Tisza jobbpartján levő Aponhát nevű homokhát délkeleti oldalát megszaggatta, az őskori sírokat kimosta és ez alkalommal is több ugyanilyen fekete fénymázas hamvveder töredéke került napfényre. E helyen ásatásokat is végeztek és még néhány feketemázas hamvvedret, egy szarvasagancs-fokost és egy bronzsarlót találtak.

A további kutatások során az Ásotthalomból néhány öntőminta került elő. Ezenkívül még egy értékes aranyleletre bukkantak, a mely hét pár egymásba illő, arany, női mellkapocsból, 400-500 fölfűzhető arany gyöngyszemből és szarvasagancsból készült, czifrázatokkal ékesített lózablából állt. Az aranykapcsok a föntemlített minták egyikébe bele is illettek. Találtak még agyaggyöngyöket is, melyek sárga, aranyfényű mázzal voltak bevonva.

Az Ásotthalom népéhez tartozhatott az is, mely a halom öbölzetének balszárnyán foglalt telephelyet, az ú. n. tiszafüredi Szőlőskert felső részén, a tiszapart mögött, a mint ezt az utánuk felmerült emlékmaradványokból megállapítani lehet. - Azonban rajtuk kívül volt még egy halászó néptörzs a hevesvármegyei terület délnyugati oldalán, a mely az Üllőlapos tiszaigari dűlőjében foglalt magának birtokállományt, a hol a tiszapart oldalán halmot is emelt, mely később Földvár nevet nyert. Mikor a halom megmaradt részét megásták, ugyanolyan rétegesnek mutatkozott, mint az Ásotthalom. Néhány régiséget is leltek benne, melyek a tiszafüredi múzeumba kerültek.

A vas használatának kezdetét kb. Kr. e. 700 esztendőre teszik, úgy hogy 400 esztendőn tartott volna. A La Tène-korszakot 500 évre számítják, melynek fejlesztését a magasabb kelta műveltségnek tulajdonítják. A vaskorszak e két szaka között hazánkban még harmadik, jellegzetes is felvehető: az ú. n. szkitha. Ily csapat kevéssel Krisztus születése előtt költözött a Duna-Tisza közére, ezt a görög és a római írók metanasta-jazignak nevezik. Leleteit legutóbb 1907 április havában Gyöngyös-püspöki határában fedezték fel, Morvay Farkas Mihály szőlejében.

Ezekből láthatjuk, hogy Heves vármegye területén már a vaskorszakban is több jellegzetes időszak hagyott nyomokat. Ipolyi ama bronzdiadémot, melyet Istenmezőn találtak, a kelta vaskorszakba helyezi. Be kell vallanunk, hogy a vármegye területén előkerült e korszakbeli leleteket még nem osztályozhatjuk a vasnak fentebbi korszakai szerint: így némelyek a Szent Erzsébeten talált s fentebb említet bronzsarlókat és egyéb tárgyakat szintén ide hajlandók sorozni. Felsőnánán a Skalyina s Ördögvályú táján talált putrilakásokat az e tájon lelt aranykarperecz és egyéb leletek után szintén e korhoz vélik számítani. - Alsótárkányon az üvegpaszta-nyakfűzér lelete, valamint a Mátrában az Ágasvár alatt talált ilyféle üvegpasztagyöngyök után következtetve, e két helyen is e korbeli népek telephelye lehetett. - Ugyancsak Alsótárkányon zsugorított testhelyzetben temetett emberi csontvázat találtak, mely mellett azonban semmi lelet sem szolgált felvilágosítással.

Maklárról kerültek e sorok írójának gyűjteményébe vaskorszakra mutató tárgyak: tűk, paszta- s a jazig leleteket jellemző kalczedon-gyöngyök, ezüstcsat, ezüstfibulák, aranyfülbevalók stb., melyeknek egyes darabjai azonban, 443különösen - alakjukról itélve, - a fibulák, a római vagy népvándorlási időszakba esnek, a mint a fibulákkal itt talált Julianus-érem igazolja. Ilyen római érmekkel igazolt leletek a vármegyében másutt is feltünedeznek, ú. m. Commodusé Felsőtárkányon, Faustina Senioré, Felnémeten, Maximianus Herculeusé, Hevesvezekényen meg Pásztón továbbá Bessenyőtelken stb. Ezeken kívül Fejér Kálmán, gyöngyös-tarjáni jegyző, a Mátrában számos római érmet gyűjtött össze.

Szépművű vasfibulákat találtak a Bükkségben a vármegye területének szomszédságában is. A leletek alapján legbiztosabban Sirok jelölhető ki a keltafaj telepéül, különösen pedig annak Darnó nevű nagy sánczos vára. A szomszédos hegyen, melyen a középkori épített vár áll, oly kelta ezüstpénzeket találtak, melyeken baltavágásoktól eredő csorbák voltak, jeléül annak, hogy a forgalomból kivonták talán oly czélból, hogy halottak mellé helyezzék. Ezek közül egy, melynek hátlapja balfelé fordult lovat ábrázolt, a Nemzeti Múzeumba került. Ecséden egész fazék kelta pénzt leltek.

A vármegye tiszántúli déli területén - Tariczky szerint - szintén laktak kelták, valamely népcsaládi szakadékokban. Ezt bizonyítja az a lelet, mely a múlt század 50-es éveiben Tiszaörsön került napfényre. Egy birtok körülárkolása alkalmával 3-4 lábnyi mélységben több mint 25 db kelta arany karpereczet, karikát és pénzt találtak, melyekből az értékesebbek a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A tiszafüredi múzeumba is került belőle néhány darab. Az 1870-es évek végén a Tiszaörssel szomszédos Tiszaszentimre község határában számos karperecz, véső és egy földolgozatlan érczgömb került elő. A szomszédos Poroszló község Ráboly nevű pusztáján borostyán fülbevalót, kisebb agyagedényeket, ékidomos és vonalas ábrákkal díszített edénycserepeket és egy római bronz-stilust találtak. Mind a tiszafüredi múzeum gyűjteményébe került.

Sirok határában, a Várhegy szikláiban, vakablakokat és tágasabb fülkéket fedeztek fel s a vár falainak sziklaalapján levő fülkék megelőzték a lovagvár építésének korát, mert több helyen e fülkék üregeit beépítették. E régi nép alkotásait tüntetik fel ugyancsak a Várhegyen egyéb faragott sziklák is: az ú. n. Török-asztal és ama három bálványkép melyekhez a nép hagyományai fűződnek.

A vakablakok kifaragása már szükségszerűleg keményebb szerszámokat igényelt, kő- vagy rézeszközökkel oly nagy számban, a milyenben e vidéken előfordulnak, előállítani alig lehetett volna. Ama helyeken különben, hol e vakablakos sziklák épségben megmaradtak, ki is vehetők a csákányhegy jellegzetes nyomai, nemkülönben a vakablakok körül faragott keret, továbbá a keretnél levő lékelés kimélyítése, fedőlap beillesztése s beékelése felől tanúskodnak. E fülkék keretükkel meg éklyukaikkal tekintve magasságuk s mélységük köbtartalmát, temetkező üregeknek látszanak, melyekbe az ősök elégetett hulláinak hamvait elhelyezték.

E sorok írója szerint ezek emlékkövek, a mint sajátságos alakjuk is mutatja; továbbá e fülkék az elhunyt hősök megégetett csontjainak elhelyezésére szolgáltak. Schmidt Valdemár 1876-ban tartott értekezése szerint a bronz- és vaskorban Európa keleti és éjszaki részén általában a hullaégetés dívott, habár délen vegyesen fordult elő hullaégetés és temetés, a mint a római XII. táblás törvények tételeiből kiviláglik: "Hominem mortuum in urbe ne sepelito, neve urito!" Végül ez oly népnek a munkája lehetett, melynél az ősök nagy tiszteletben álltak. Ez erőteljes, tetterős nép huzamos ideig élt e tájakon s volt akaratszilárdsága és kitartása, hogy ily roppant műveket megalkothasson. A leletek a kelta-fajra látszanak mutatni, azaz a vaskornak La Tène-szakára emlékeztetnek, a gyöngyösi szkitha-leletek a valamivel későbbi időszak mellett érvelnek.

Heves vármegyében következő helyeken találtak ily nemű vakablakos emlékkövekre: Solymoson, Sirokban, Egerbaktán, Szalókon, Deménden, Egerben stb. Borsod vármegyében mélyre behat, a meddig a könnyen faragható rhyolith-kőzet tart. Ez emlékkövekkel rokon körbe számíthatók a vármegyében előforduló "kúnhalmok", tudományos néven "tumulus"-ok. Ilyenek nemcsak a vármegye alföldjén fordulnak elő, hanem a halmos vidékén, sőt a hegyek között is. Igy Tárkányon a Mészvölgy felett nyúló fennsíkon "Estván sírjá"-t emlegetik a lakosok az ott felhalmozott kőrakásban. A felnémeti "Drótlyuk" szintén ilyen "tumulus" volt, melyet a lakosok az ott talált bronzsodronyról nevezhettek el 444ily névvel. Egerbaktán, Bátorban, Sirokban, Mátraderecskén, Bodonyban, Szajlán, Váraszszón, Bükkszenterzsébeten, Tarnaleleszen, Szentdomokoson, szóval a palóczság vidékén. Ilyenekre bukkanunk, a Mátra-völgyeiben is, és lefelé a vármegye sík területén.

Érdekes felemlíteni e halmokról, hogy ezeket némely helyen még ma is "korhány"-oknak nevezik s a régi oklevelekben is e néven fordulnak elő. E név fedi a Dél-Oroszországban talált és Jerneytől megvizsgált hasonszerű halmok "kurgán" nevét, mely török eredetű szó s rendes elnevezése az effajta sírhalmoknak. Midőn tehát Rubriquis és más középkori írók élő tanúkként bizonyítják, hogy ezek a kúnoknak temetkezési helye, kalauzokul szolgálnak nekünk arra, hogy az itt talált ily nemű halmokat a szkitháknak, s a velük rokonfajta népeknek, a későbbi időkben pl. a kún-palóczoknak tulajdonítsuk.

Ime, ez adatok világítják meg Heves vármegye történetelőtti ős idejét, a mely itt sokkal tovább tartott, mint a Dunán túl, Pannoniában, a mennyiben Herodotos és Ptolomaios és a római írók is csak futólag érintik, legfeljebb a vármegye területén lakó jazigokat említik Marcus Aureliusnak a markomannok ellen vívott csatáiban és békekötésében. Priscus Rhétor írja le Etele országának vízközi síkjait, hová Heves vármegye is lenyúlik. Az itt lakó avarok védőműveiről világosan tanúskodnak a vármegyén átvonuló, s már fentebb leírt "Csörszárkok" s "Ördöggátak", melyekről I. Károly frank király életírója részletesen beszélt. Teljes világosságot pedig e táj történetéről akkor nyerünk, midőn őseink e hazát s e hazában Heves vármegye területét is elfoglalják. Hogy a magyarok már korán itt laktak, azt a Névtelen hiteléül az 1000 éves sírjaikból előkerült honfoglalók s leleteik félreismerhetetlenül igazolják.

A vármegye tisztántúli déli területére vonatkozóan Tariczky Endre a következőket közli: A népvándorlások idején a hunn birodalom e déli területet is magában foglalta.

Az ártéri szigetnek természetalkotta halmok voltak az erődítményei. Ilyen halom volt Tiszafüreden 23, Pusztakócson 26, Egyeken 16, Pusztaóháton 3, Pusztazámnak e szigethez tartozó részén 3, Nagyivánon 10, Tiszaörsön 21, Tiszaszentimrén 3, Tiszaigaron 13, Tiszaszőlősön 7, Pusztadomaházán 3, Tiszaörvényen 8. E halmok csoportosulása is különböző. Vannak egyedül állók, mint a Kócs-halom vagy a Bürök-halom, vannak kettősek, mint a tiszafüredi Kétökrű-halom, hármasok, mint az óháti és pusztazámi Hármas-halom. Vannak csoportosak is, mint Tiszaörsön és Tiszaigaron a Kilenczes-halom, melyből hét Tiszaörs, kettő pedig Tiszaigar határába esik. A halmok közül a sziget középpontjában a Kócs-halom, a délkeleti szélen pedig a Bürök-halom volt a legnagyobb.

E halmok egyben földpiramisok, azaz temetkező helyek is voltak. Majd mindenikben egy vitéz holtteste pihen. A pusztakócsi Csattag-halom fölbontatván, abban három csontvázat találtak. Középen az idősebb vitéz, jobbján a lova és balján a hitvese csontváza volt. A férfi ujján gyűrű volt: négy lóhere aranylevéllel, de a kő hiányzott belőle. A Hagymás-halom fölbontásakor egy fiatal harczos csontváza került elő, kinek koponyája éles szablyával volt leszelve.

Attila halála után három fia a hunn birodalmon megosztozott, a mi csakhamar a hatalmas hunn nép összeomlására vezetett. Utánuk a szintén keletről jött avarok kerültek uralomra, kiknek országa Heves vármegye déli részére is kierjedt, a mint azt az emlékmaradványok igazolják. Találtak utánuk több kisebb-nagyobb bronzcsatot, kígyófejekkel, kecske- és sárkány-ábrákkal díszített szíjvégeket; két korongot, melyek egyike ezüst-alappal zománczozott, másika meg van aranyozva. A kör szélén nyolcz piros gránátgyöngy, a közepén hét laposra csiszolt gránátkő van. Az avarok uralma 569-től 800-ig tartott. Gazdagságukat különösen a tiszaszőlősi aranylelet mutatja. 1839-ben a Nagyaszó (Nagyvölgy) partoldala lehullt és az árvíz számos arany boglárt és aranycsatot mosott ki, a mit a munkából hazatérő asszonyok találtak meg, a kik a leletet eladták. Elek Menyhért, Dévay István és özv. Elek Sámuelné helybeli birtokosok 10 forintjával vették meg az aranylelet darabját. Az egyik lelő Debreczenbe ment, a talált aranyvértet útközben egy görög kereskedőnek adta el 200 forintért. Mikor a partot megásták, meg is találták az aranyvértes lovag csontvázát, kinek homlokán kardvágás volt látható.