A vármegyét javarészt őseredetű magyar nép és a honfoglalás idejében itt talált tótság ivadékai lakják. Németek csak a vármegye egyetlen pontján, a rozsnyói járáshoz tartozó Dobsinán találhatók. Ez a három nemzetiség, - lakóhelyét tekintve - úgy oszlik meg, hogy míg a magyarság a vármegye alsó, sík és középső dombos és kevésbé hegyes vidékeit lakja, addig a tótság a vármegyének bérczekkel borított és számos völgytől átszelt területen él. A németek szintén északon, a Szepes vármegyével határos bérczes hegyvidéken helyezkedtek el.

A vármegyének olyan járása, a melyet tisztán magyarok laknak, nincsen. Bár a tornallyai és rimaszécsi járások népét egészben véve bátorságosan mondhatjuk magyarnak, mert a teljesen elmagyarosodott és szokásaiban, viseletében is a környező magyarság bélyegét magán viselő két telepített tót község: Málé és Uraj, már erősen magyar jellegű és hova-tovább veszít tótságából. Így van ez a hajdan őseredetű tótoktól lakott Bugyikfalában, Derencsényben (rimaszécsi járás) és Süvetén (nagyrőczei járás) is, a hol a tót nép évről-évre mind erősebben magyarosodik. A többi járások népe magyar és tót. Tisztán tótok csak a garamvölgyi járás területét lakják.

A magyarság hatása általánosságban tapasztalható, mert a Garamvölgyet, Tiszolcz és Murány vidékét kivéve, a tótság fiatalabb nemzedéke a vármegye minden tótlakta vidékén magyarosodik és így a magyarság lépésről-lépésre haladva, mindinkább tért hódít és az utolsó évtized e tekintetben minden magyar embert örömmel és büszkeséggel eltöltő eredményeket mutathat fel.

Maga Dobsina is, mint a németség egyedüli pontja a vármegyében, a magyarosodásnak olyan dicséretes útjára lépett, a melyen, ha tovább is a megkezdett nyomon halad, szép eredménynyel fog a vármegye általános magyarosodásához járulni. Már Buléniában, a hol még csak két évtizeddel ezelőtt is a német szóra adott gyermekek, mert akarva, nem akarva, németül kellett beszélniök, hát meg is tanulták a német nyelvet, most a bulener gyerek magyarul tanul meg.

A vármegyében a magyarság, tótság és kevés németség kapcsán meg kell említenünk a nagy számban levő czigány népet is, melynél jellemző, hogy bár a tótság vidékeit, vagy Dobsinát lakja, mindenütt elsősorban magyar és csak másod sorban tót vagy német.

A vármegye magyarlakta vidékein az építkezés magyaros. A magyarsággal szomszédos és kivált módosabb, vagyonosabb tót községekben ugyancsak a magyaros építkezést találjuk. - Fővonásaiban a következő építkezési mód és elhelyezés dívik. A belsőség egyik oldalán, hosszában, az utczára néző homlokzattal van építve a lakóház, a melyben egy utczai nagyobb és egy udvari kisebb szoba van. E kettő között a pitvar, mely beljebb egyszersmind konyha is. A hátulsó szobából nyílik a kamra. A lakóház végében van az istálló és nyitott szín. A belsőség ama részében, a hol az udvar után a kert következik, keresztben áll a csűr. Szemben a lakóház pitvarával van a kút, hátrább ugyanazon az oldalon a sertésól és rendszerint e felett a baromfiak léczes ólja. Előkert, a hol csak a viszonyok megengedik, mindenütt van. Kis 165kapu és kapu, többnyire deszkából, léczből, de sok helyen csinosan fonott vesszőből. Faragványos boltívezett kiskapukkal a szárazvölgyi magyarság portáin találkozunk. Itt a 60-as és 70-es évekből szép példányok vannak. A vagyonosabbaknál az istálló, szín és kamra különálló épületben van elhelyezve. A konyhára nézve ez idő szerint általánossá vált az a gyakorlat, hogy a búbos kemencze oldalán takaréktűzhelyet is állítanak és télen át ezt és nem a nyitott, kürtős konyhát, tűzterepet használják.

Az építkezés anyaga javarészt kő és tégla, kevés vályog. A tetőzet fedésére újabban, a vármegye területén sok helyen még a házilag is gyártott cserépzsindelyt használják, noha a régibb házak szalmával fedettek. A zsindelyes házak fedése sima, a szalmásoké vegyes és nagyon változatos. - Látunk a szalmafedéseknél simát szöglet garádossal, a csúcsokon és gerinczeken peremes fedést, buktatós boglyas fedést, sorosat. A szalmával való fedésnek számos változatát leginkább a Balogvölgy községeiben, Radnóton, Rakottyáson, Újfalun, Bátkán és Uzapanyiton találjuk; de nem kevésbbé érdekesek és csinosak a várgedei, ajnácskői, sidi, csomai és gortvakisfaludi szalmás házak. Cserépzsindelyes fedéssel a sajóvölgyi községek egész serege számos épületet mutathat fel, nemkülönben a rimavölgyi községek is. Legjellegzetesebb építkezést találunk a barkóknál Sajópüspökiben, Szentsimonban, Alsó- és Felsőhangonyon. Itt találjuk egyszersmind az ősi építkezés nehány fenmaradt, de már erősen megrongált példányát is: a boldoganyás faházakat.

Szögletes és hengeres oszlopokkal épített tornáczczal a vármegye minden magyar vidékén találkozunk. Ezeknél nem ritkaság ma már az ablakos és vakablakos tornácz sem, a mely ablakával, a ház utczára néző homlokzatán a magyaros két ablakot, ily módon háromra szaporította. A faragványos, léczczel rácsolt és könyöklővel bíró tornáczok is gyakoriak. Ilyeneket Hanván, Runyán, Oldalfalán, Rimaszécsen, Putnokon, Szentkirályon, Bejében és általában a Szárazvölgy községeiben szép számmal láthatunk. - A kő- és tégla-oszlopos tornáczok Gömörpanyiton, Sajógömörön, Otrokocson, Horkán, Mellétén, Liczén, Tamásfalván, Beretkén, Vígtelkén és Szalóczon dívnak. - A házhomlozatok díszítésében vármegyeszerte gazdag változatokkal büszkélkedik a magyarság háza. A díszítések között kevés a színes. Itt-ott akad egy-egy házhomlokzat, a mely kék és piros szinekkel ékeskedve, kirívón tünteti fel a homlokzat díszét; javarészt azonban fehér, domborodó díszítések dívnak, a melyek a kör, szív, négyzet, háromszög, elipsisalakok, a virágok, levelek, csillagok és emberi, állati alakok számos, de mindig csudálatos magyaros érzékkel felhasznált változatait mutatják. A díszítések figurális és ornamentikus változatai között az építkezés évét is rendesen kiírják a jó gömöri magyarok, sőt itt-ott még az építő neve is a homlokzatra kerül. - A tornallyai járáshoz tartozó Hét községben, a melyben javarészt 166bocskoros nemesség lakik, a Héthy nemzetség egyik ősi házának a szép homlokzatán ilyen felírás díszeleg:

A díszítéseket mindenütt, a hol a homlokzat kőfal és nem deszka vagy patics, - mert ilyen is sűrűn előfordul - alkalmazzák. A csapott elejű házaknál az ablakok felett és között, de még alatt is, szabadon maradt falat látják el ornamentikus, oszlopos és koczkás díszítésekkel. Íves homlokzatok, a melyek kiugró egyenes húzású falakkal kombinálva tekintélyes külsőt adnak sok parasztháznak, Sajópüspökiben, Szentsimonban, Serkén, Feleden, Várgedén, Jánosiban és Pálfalván láthatók.

A házak udvar felőli része majdnem mindenütt szélesen ereszes, még ha nincsen is tornáczuk. A tornáczot ezeknél a kőből, vályogból, vagy egyszerűen lebakolt sárból rakott ereszalja terepe helyettesíti. Ha vályogból vagy sárból van, úgy ennek peremét a ház hosszában lefektetett gerenda alkotja, a mely külső oldalán kis czövekkel van helylyel-közzel oda foglalva. Az ilyen ereszek alatt kenderkóczból sodort kötélgúzson, szintén a ház hosszában, 5-6 cm. vastag rudak, az u. n. szakállszárítók függenek alá; ezekre teregetik ki száradás czéljából a hirtelen és rendes mosáson kívül öblített ruhadarabot, szátyvafonalat stb. és őszszel erre aggatják fel a párbakötött kukoricza-csöveket, no meg a gazda csuromig ázott szűrét.

A ház homlokzatán lévő kerek, színes, ellipszis és négyszöges nyílásokon, az ősztől tavaszig nyugalomba helyezett kaszát, csengetyűbe kötött paprikát, magnak való kukoriczakoszorút szokták, kifirtatva kiakasztani. Ha három ilyen nyílás van a homlokzaton, úgy a középsőbe helyezik el a kaszát és két oldalt a paprikát vagy kukoriczát. A hol két nyílás van, ott jobbról a kasza, balról a paprika- vagy kukoriczafüzér díszeleg. Az egynyílásos homlokzatokon váltakozva találjuk a fentemlített tárgyakat. Ugyancsak a homlokzatok e nyílásain tűzik ki a kortesvilágban a szeretett képviselőjelölt lobogóját, a melyből választás után firhangot csinálnak.

167Meg kell még itt említenünk azt az igen sok községben dívó építkezési szokást is, hogy egy-egy belsőség területén egyvégtében két, három, sőt négy lakóház is van. Ez az egy portán valók rendszere. Az ilyen udvarokban azután csak az utczára épült első ház homlokzata érvényesül, pedig a többi házaké is csak oly gonddal van csinálva. Ilyen építkezés van Szent-Simonban, Alsó-, Felsőhangonyon, Sajópüspökiben, Velkenyén, Simoniban, Horkán, Mellétén, Pelsőczön, Szalóczon, Giczén, Deresken és Rimaszécsen. Ennek oka a belsőségek építésére szükséges területek hiánya. Az ilyen porták rendesen nélkülözik a kaput is és teljesen nyiltan torkollanak az utczákra.

A kútak javarészt gémes és gávás kutak, elvétve kerekesek. Legújabban a csigás amerikai szűk kútak kezdenek divatba jönni. Módosabbaknál szórványosan a szivattyús, de itt az ú. n. szivárványos kútakat is találjuk. A hegyvidéket lakó magyaroknál, épen úgy mint a tótoknál, már a csurgós kútakat is láthatjuk. A nyilt kútakat mindenütt kővel rakják ki és a vármegyében dongás kútat csak Szentsimon, Alsó- és Felsőhangony kötetlen homokos határában találunk.

A tanyai építkezéseknél már maga az építkezés anyaga is különbséget szűl, de az épületek építési modora sem az, a mi a községbeli házaké. A tanyákon vályogból és vertfallal emelnek épületeket, sőt a paticsos, tapasztott fal is gyakori. A tetőzet sima szalmafedés, ritkán fa- vagy cserépzsindely. Ugyanilyen építkezést gyakorolnak a szőlővidékeken, a szőlőkben emelt kisebb-nagyobb borházak, pinczebejárók, szőlősházak építése körül. A különbség csak a fedőanyagban van, a mely itt venyige és a tető gerinczén kenderpozdorja. Ezt az utóbbi építkezést Putnok, Vály, Sajógömör, Beje, Ajnácskő és Sid szőlőhegyein találjuk, a melyek már javarészt a fillokszera fellépését megelőző idők pusztúló s jobbára parlagon heverő emlékei.

Pinczék, elességgödrök dolgában a vármegyének csak néhány vidéke mutat jellemző építkezést. A Gortvavölgyén, Várgedén, Balogfalán, Ajnácskőn, Csomán, Sőregen, Bénán és Siden, úgy vágják a hapokában a pinczéket és eleséggödröket, mint a Mátrában a siroki palóczok.

Külön kell megemlékeznünk azokról a remekbe készült mestergenendákkal bíró házakról, a melyeket hajdanán a gömöri és kishonti bocskoros nemesek, a rég multban rengeteg erdőségekkel borított vidékeken építettek és a melyből Szentsimonban, Alsó-, Felsőhangonyon, Simoniban, Serkén, Méhiben, Ragályon, Zubogyon, Trizsen, Zádorfalán, Hubón, Naprágyon és Poszobán még mai napig is több ilyen épület rendületlenül áll. Egy ilyen remekbe készült mestergerenda Szilágyi József házában Alsóhangonyon látható, a melynek rajzát itt be is mutatjuk. Hatalmas tölgyfa-gerenda ez, mely ékesen kifaragva, évszámokkal és a mester nevével kiróva, 9.5 méter hosszú, 30 cm. oldal- és 21 cm. alsó szélességű, ma is ép, egészséges műdarab.

A malmok és kendertörők építkezése a szerint, a mint a vármegye alsó részében, a Sajó és Rima alsó folyásán, a hol ezek már nagy mederrel bővizűek, vagy a vármegye felső részén, a hol úgy a Sajó, mint a Rima, 168valamint a többi, kisebb folyóvizek, patakok és csermelyek kisebb, de nagyobb esésű vizüket csobogtatják, épülnek, - különböző. Amott az alulcsapó, emitt a felülcsapó malmokat és kendertörőket építik jó magyarjaink. De építsék azokat bárhol és bárhogy, a nagytölcsérű kürtővel ellátott melegedő kuczkók, a késő nyári és őszi éjtszakákon várakozó őrlő- és törő-asszonyok, férfiak részére, mindenütt megvannak és a szélfogó szinek is, az életet és kendert a malomba szekerező s az őrlés, törés ideje alatt pihenő jószág részére.

A tótság építkezése, a lakóházak és melléképületek elhelyezése körül való eljárása, a magyarsággal való érintkezés határainál úgyszólván teljesen a magyarság befolyása alatt fejlődött oda, a hol most áll. Nem szembeszökő különbség az, melyet a vármegye magyarságától átmenve, annak tótságánál az építkezés tekintetében tapasztalunk. Fokozatosan jutunk el a magyar nyelvhatár elmosódásával, a magyar építkezési modor teljes elmosódásáig s már úgyszólván teljesen tótlakta vidékén vagyunk a vármegyének és még mindig láthatjuk a magyaros építkezést. A Rimavölgyén messze föl, Rimabányán, Pribojon, a Balogvölgyén Pádáron és Derencsényben, a Turóczvölgyén Visnyón, a Jolsvavölgyén Süvetén, Jolsvataplóczán, a Sajóvölgyén Betléren és Veszverésen, a Csetnekvölgyén Nagy-Szlaboson még mindig erősen érvényesül a magyar építkezés modora és csak a határokon túl vész el lassan-lassan, hogy teljesen a tótság építkezési modorának adjon helyet. Itt azután a gömöri tótság különleges építkezését látjuk, a mely elsősorban abban áll, hogy még az esetben is, ha köve elegendő van és ha már éppen lakóházát kőből vagy vályogból építette is, de istálóját és egyéb melléképületeit már kizárólag fából igazítja össze. Fedőanyagul, kevés szalma mellett, - a melylyel kizárólag garádosan fed - a fazsindelyt használja és nagy előszeretettel, szívós kitartással faalkotmányú, belől alaposan kitapasztott, kívül a tetőből kiemelkedően zsindelyezett, külön zsindelyes fedelű kéményeket épít. A nagyobbrészt fenyőfából összerótt, deszkabéléses apró ablakokkal ellátott, kívül-belül jól betapasztott és fehérre meszelt házakat Murányban, Murányhosszúréten, Murányhután, Murányzdichaván, Muránylehotán, Hankován, Berdárkán, Rédován, Feketelehotán, Klenóczon, Kokován, Hacsaván, Fürészen és Tiszolczon építik. A garamvölgyi tótságon teljesen specziális építkezés dívik. Pohorellán, Polonkán, Sumjáczon, Telgárton, Helpán és Závadkán, fenyőfagerendákból csinosan összeróva, úgy építik a házakat, hogy a fagerendák egymásra és egymáshoz való fektetésénél maradt hézagokat sűrű, selymes mohával töltik ki. A ház külső részét nem tapasztják 169és meszelik be, hanem úgy hagyják és csupán a ház belsejét vakolják, meszelik. A lakóházhoz tartozó melléképületeket belülről sem vakolják és meszelik ki. A lakóház, de más épületek északra fekvő oldalát is, az erős és hideg szél ellen való védekezés szempontjából, még külön zsindelyfallal látják el. A garami tótság házait tornáczczal is építi. Úgy a garami, mint általában a vármegyei tótság, a mely már a magyar építkezéstől teljesen elütő modorban épít, semminemű díszítést nem alkalmaz házaira. Különben is a szabad homlokzatu házak a tótságon nagyon ritkák. Kizárólag csapott, zsindelyezett, ereszes utczai homlokkal épülnek ezek a házak, a melyek apró, féltoronyalakú csúcsban jönnek össze a tető gerinczénél. A féltoronyalakú homlokcsúcs és a csapott zsindelyes eresz között kisméretű, alig 1.5 □-méter függőleges deszkahomlokzatok vannak, a melyeken rendszerint 2-3 primitiv csillag, kör, vagy elipszis van kivágva. A féltoronyalakú homlokcsúcsból rendszerint hegyes nyársalakú rövid árbocz áll és tör felfelé, vagy csillagos bádogbuzogány ékeskedik a csúcson.

Faragványos díszítéseket az ereszek peremén, a tornáczok faoszlopain, itt-ott a kapufélfákon és ritkán az ajtókon alkalmaznak. A mi a vármegyei tót községek építkezésének általános jellemzését illeti, azt mondhatjuk, hogy kevés kivétellel rendes és tiszta s inkább a jólét, mint szegénység képét tárják a szemlélő elé. Határozottan rossz és kellemetlen benyomást tesznek azonban a szemlélőre a Dénes (Uhorna) szűk belsőségein épült rendetlen faházak és a Murányban, Tiszolczon összevisszaságban emelt faépületek halmaza, a mi tűzbiztonsági szemponból is kifogásolható.

A vármegye egyetlen német községének, a rendezett tanácsú Dobsina városának az építkezése a szepességi városok benyomásával hat az emberre. Itt a kőből, vályogból és fából épült jellegzetes lakóházak, a melyek a négyszögletes piacz felé minden oldalról futó utczákat szegélyezik, már a modernebb házakkal váltakozva szerepelnek. Olybá tűnnek fel ezek a régi házak, mintha a tót és magyar építkezés sajátos keverékei lennének. Van közöttük sok, a melyik nagyobb és kisebb kövekből épülve, évtizedek óta vakolatlanul áll, egy-egy udvarban, a melynek kapuja nincsen, hosszában az utczára néző két-három ablakkal. Jellemzi a dobsinai építkezést, hogy míg az utczák amaz oldalán lévő házak, a melyek hátulsó részükkel a lejtés felé esnek, elől földszintesek és hátul emeletesek, addig a másik oldalon lévők elől emeletesek és hátul földszintesek. Az előbbieknek az utczára nyíló és a ház hosszában befelé menő erkély-tornáczuk van s innen a földszinti részbe lejárójuk, míg emezek tornácz nélküliek és rendszerint középen néhány fokos lépcsővel bírnak, a melyen az emeletes részbe feljárnak. Eredeti szokás, hogy amazoknál 170az erkély alatt lévő fal mentén, emitt pedig a földszinti fal mentén, de még az utczára néző fal mellett is, úgy rakják fel az apróra vágott tüzelőfát, hogy csak az ajtókat és ablakokat hagyják szabadon, különben az egész falat elfödik a felhalmozott fával. A házak mögött mindenütt kertek vannak, a melyek pompás gyümölcsösökkel dicsekednek. Városszerte a szivattyús-kutakat használják, valamint itt-ott néhány csurgókút és ú. n. kaszt - vízvezetékes, öntöttvasból készült víztartó kasznik (innen kaszt), a melyekbe a friss víz folytonosan csobog a vezető csőből - szolgáltatja a vizet.

A kútaknak ez az eredeti építkezése a szomszédos Rozsnyón is megvan, mint a régi bányavárosok maradványa.

A vármegyét lakó magyarság erkölcsi érzéke minden tekintetben fejlettnek mondható. Hitében erős és buzgó, érzelmeiben nemes, viselkedésében tisztességes, becsületes és törvénytisztelő. A magyarnak sajátos jellemvonásai azonban megvannak benne épen úgy, mint az ország bármely vidékén lakó magyar népnél. Az idegennel és a kaputos emberrel szemben tanúsított tartózkodása, bizalmatlansága és gyanakodása a legmagasabb mértékben megvan, noha maradinak, teljesen zárkózottnak és a modernebb dolgokkal szemben ridegen ellentállónak épen nem mondható, különösen ha sikerült arról meggyőzni, hogy ez, vagy az csak hasznára szolgál. E tekintetben a sajóvölgyi reformátusok és evangélikusok első helyen állanak. A palóczok, de különösen a barkók, bár természettől fogékony észszel, eleven, átható értelemmel vannak megáldva, már a maradiság látszatát keltik fel, pedig furfangos, csűrni-csavarni szerető okoskodásuk, ravasz és megbízhatatlan viselkedésük, épen az ellenkezőt jelentik. A hamu itt élénken szikrázó parazsat takar, a mely azonban az idegen és velük nem egyszőrű ember előtt se tüzét, se fényét nem mutatja ki. Általában önérzetes, egyes helyeken szinte gőgös, rátartó a magyarság és kemény nyakát nem igen hajtja meg minden kaputos ember előtt. A milyen zárkózott, csendes és tartózkodó az úri renddel szemben, olyan nyílt, beszédes és eleven egymás között. Tréfa, évelődés, ártatlan gúny és csipkedés nyilvánul minden szavukban, a melyeket nem igen válogatnak s a nélkül, hogy azokat erkölcsi érzékük rovására mondanák, merően megszokásból, mintegy öntudatlanul szalasztják ki a szájukon. Drasztikusak és pikánsak, a nélkül, hogy erkölcstelenek lennének. Becsületére, jó nevére féltékeny és azt megőrizni is igyekszik. Tévtanoknak, izgatásoknak csöppet sem alkalmas médium, mert főjellemvonása a józanság, mely úgy testi, mint szellemi életére egyaránt vonatkozik, - ettől megóvja. Véralkatánál fogva, mint a magyar nép általában, úgy a gömörmegyei magyarság is hirtelen és lobbanékony s azért kisebb-nagyobb virtuskodások, hevenyészett verekedések, különösen a legénység fiatal gárdájában, bizony gyakorta megesnek. Az ilyen verekedést azonban korántsem a düh és ellenszenv, a bosszú és gyűlölet, hanem kizárólag a kötekedő legénykedés, virtuskodás szűlik. S míg viselkedésében javarészt bizalmatlan, gyanakodó és furfangos, addig cselekedetében nyilt és őszinte. Szavatartósága pedig közmondásos, a mit maga a nép ezzel a furfangos szólásmóddal fejez ki: Nem igérek semmit, hanem azt megtartom!

Munkájában szorgalmas, kitartó és igyekvő. Takarékossága, mérsékelt életmódja, szép családi élete mind olyan tulajdonságok, melyek az általános erkölcsiséget e népnél csak erősebb alapokra építették. Félő, hogy az utóbbi években, már Magyarországon is lábrakapott Amerikába való kivándorlás és az onnan hazatérőktől elszórt ártalmas magvak az eddig és még most is fennálló és megnyugtató erkölcsi állapotokat hatványosan megváltoztatják.

A tótság erkölcsi életéről általánosságban már nem a legkedvezőbben nyilatkozhatunk. Mert míg a magyarsággal szomszédos műveltebb tótok talán még a magyarságot is túlszárnyaló és minden tekintetben kielégítő erkölcsi életet élnek, addig a vármegye északi részében, javarészt szűk völgyekben és hegykatlanokban lakó tótok már az elmaradottság összes jeleit viselik magukon. Vallásosak, jámborak, sőt alázatosak, de közömbösek minden iránt, a mi a haladásnak és újításnak a jellegével elibük kerül. Önmegtagadása, nélkülözése, szorgalma és munkában való kitartása szinte csodálatra méltó, de viszont lelki és szellemi korlátoltsága lehangoló. 171A szeszes italok, különösen a testet és lelket egyaránt megölő komisz pálinka élvezése olyan nagymértékű, hogy ennek hatalma alatt vergődve, sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben emelkedni nem tudhat. Általában pedig semmit sem vesz ez a nép erkölcsileg olyan helyes és becsülésre méltó megbírálás alá, mint a magyar. Jámborsága, alázatossága a megkívánható önérzetet is elnyomja ebben a népben, a mely ha dühében haragra lobban, brutális tud lenni.

A dobsinai németeket a nemzetiségükkel járó szorgalom, kitartás, takarékosság és munkásság jellemzi. Csendes, békés emberek, szinte az érzékenységig menő önérzettel. Vallásosak, becsületesek, törvénytisztelők és iskolázottak. Az élvezetekben mértékletesek s bár hirtelen és lobbanékony természetűek, inkább hangos szóváltással, mint tettlegességgel intézik el kisebb-nagyobb összekoczczanásaikat. Erkölcsi érzésüket, szokásaikat, külső megjelenésüket és családi életüket határozottan a szepességi németekével hozhatjuk kapcsolatba, már csak azért is, mert a dobsinai németek szintén olyan jó magyar-németek, mint amazok.

A mi a vármegyét lakó magyarok családéletét illeti, az teljesen megegyezik az ország magyar népének családéletével. Tudja, hogy a nép az állami élet alapzata és e tudatában családja körében rendet és jó erkölcsöt tart fenn. Az apa és anya ennek szigorú őrei. A házastársak megbecsülik egymást. A feleség a férjet uram, apjukom, emberem, emberkém, stb., a férj a feleséget, feleség, asszony, galambom, lelkem, stb. néven szólítja. A férj a feleséget tegezi, a feleség a férjet rendes körülmények között soha. A gyermekek sem tegezik a szülőket. Általában pedig azt mondhatjuk a megszólításokról, hogy idősebbek a fiatalokat öcsém, húgom, szolgám, fiam, - a fiatalabbak pedig az idősebbeket apámuram, anyámasszony, néném, bátyám stb. megszólítással illetik. A gyermekek nevelésére sokat ad a magyar; fiait, leányait szinte elkényezteti, míg iskoláztatja s azután is csak játékszerüen vezeti be a munkálkodásba. A családi összetartozás annyira ki van fejlődve közöttük, hogy egymás érdekeit még a távolból és távolba is megőrizni, fejleszteni és elősegíteni igyekeznek. A gömöri törzsökös juhászcsaládok olyan összetartozó nemzetséget alkotnak, hogy maguk közé más megyebelit, még bojtárnak sem fogadnak fel. Úgy ezeknél, mint általában a családoknál, az apa, nagyapa, mint a család feje föltétlen tekintély, a ki jutalmaz és büntet is.

172A családélettel szoros összefüggésben van a vendégszeretet is, a vármegye magyar népének kiváló erénye. Kinálásban, vendégmarasztalásban nemcsak a gömöri és kishonti nemes urak familiái, de a nép egyszerű családjai is híresek. A vendéglátás fűszerét természetesen a konyhák adják, a melyek a családi otthon képének is fontos kiegészítő részei.

A mit e tekintetben a vármegye magyarságánál tapasztalunk, azt nagyobb vonásaiban a tótságnál is feltaláljuk. Nem olyen kedves és megnyerő ugyan a családi kép, mint a magyarnál, de férj és feleség, gyermekek és öregek között általánosságban a fentebb előadott viszonyok vannak. A gyermek nevelésére, iskoláztatására nem fordít a tót nép annyi gondot és előbb fogja munkára is a fejlődő gyermeket. A rokonságban lévő családok sem tartják fenn annyira az érdekközösséget, mint a magyaroknál; de még a vendégszeretet sem olyan ezeknél, mint amazoknál. A konyha pedig már épen nagy különbséget mutat. Azért mondja a gömöri magyar figurázásképen, a vásárokon szerényen és szegényesen kosztoló megyebeli tótnak:

Lacit⁰ ëgyé', főgyi, në' zab kënyëret!

A dobsinai németség családélete ugyanazt a vonzó, kedves és nyugodalmas képet nyújtja, mint a minőt a Szepesség jóravaló németjeinél láthatunk. Nem ugyan forró lelkesedéssel, de megnyerő szerénységgel, szívességgel és őszinteséggel tudják ezek vendégszeretetüket gyakorolni. Konyhájuk pedig, néhány különlegesebb ételt nem tekintve, egészen magyaros. A dobsinai különleges ételek egyik legnevezetesebbike a Topscher cknetchen, a szalonnával, burgonyával és liszttel készült bányász-galuska, mely hatalmas nagy darabokban túróval, vajjal kerül a dobsinai bányászok asztalára. Nem kevésbé eredeti a tenyérnagyságú, túróval, de leginkább lekvárral töltött Pirochen, derelye és a hajdanában pisztrángmájakból, most pedig burgonyából, tejből, kevés lisztből és eczetből készült Feschlebert leves.

Külső faji jelleg tekintetében a vármegye magyar népét erős, ösztövér, középmagasságú termet, szőke és gesztenyebarna hajzat, kék-, valamint a barnás-szürke szemek változatai jellemzik. A csontalkotás és izomzat erős, mely képessé teszi arra, hogy sürgős mezei munka idején 18-20 órán át - csak néhány percznyi pihenéssel - dolgozzék. A forró nyári nap tüzét kibírja és 3-4 órai alvás után ezt a megfeszített munkát másnap, sőt harmadnap is folytatja. Mozgásában fürge, eleven és ügyes ez a nép. Arczban is bírja a magyar faj tojásdad idomát, az egyenes és nem erősen görbült, de nem is pisze orrot, a szabályos szájat és gömbölyű állat. Az asszonyok és leányok karcsú termetén is elömlik az erő, kellemes és csinos arczukon a magyar vonás. A férfiak arczát a bajusz és szakáll teszi még jellegzetesebbé. Bajuszt általában, szakállt csak egyes helyeken s ott is csak a torokszakált, az ú. n. Kossuth-szakállt, valamint a juhászok a rövid barkót viselik. A hajviselet a férfiaknál rendszerint oldalt elválasztott körhaj, mely öregebbeknél a fejbúb táján még görbe fésűt is rejteget. Hajfonást - a kurucz-varkocs maradványának egyes jelenségeit - a nagyon előrehaladott korú s leginkább barkó és palócz férfiaknál találjuk.

A tótok szintén erős, ösztövér, de általában magas termetűek, hajlott gerincztartással. A haj szine világos szőke, elvétve barna és fekete. Csupaszon borotvált arczuk gömbölyű, az orr többnyire pisze, a szemek szine barna és szürke, az áll szegletes. Magas termetükben a csontalkotás és izomzat korántsem oly erős, mint a magyaréban és nem is oly fürge, eleven a tót nép, mint a magyar. És bár hosszabb időre terjedő munkában a tót eléggé kitartó, de a mezei sürgős munkát egyvégtében 8 óránál tovább ki nem birja. Asszonyaik és leányaik inkább tagbaszakadtak, mint karcsúak s úgy ezek, mint a férfiak, csak kevés kivétellel mondhatók szépeknek. A hosszú hajviselet a férfiaknál még mindig nagyon dívik és bizonyos eredetiséget kölcsönöz a csupasz arcznak, a melyen csak elvétve akad itt-ott egy-egy meghagyott bajusz.

Mint általában a magyar nép legjellemzetesebb ruhadarabjainak anyagát a háziipar, az asszonyaik és leányaiknak orsója és szövőszékei szolgáltatják, 173úgy a vármegye magyarsága innen veszi fő- és jellegzetes ruhadarabjait. A vászonból csaknem minden főbenjáró férfi-ruhadarab kitelik. Ing és gatya, kötény és keszkenő. Az ing vagy kézelős, szedett szűk ujjú, vagy lobogós. A kézelős ing ujja a csuklónál egy-két gombra jár, vagy szalaggal foglalják össze. A lobogós-nak keskenyebb és szélesebb, hosszabb és rövidebb szájú ujja van, a szerint, a mint ünnepi díszes-ing, vagy köznapi, vagy pásztoring. Általánosságban a kézelős ujjú, kihajlott galléros inget viselik, de a Sajóvölgy és Rimavölgy alsó részén, úgy a Szárazvölgyön is, valamint a Balog alsó folyásán fekvő községekben a köznapi lobogós ujjú ingeket hordják, a melyet munkaközben, annak rendje és módja szerint, a csuklónál összeszedve, egy-két ujjnyit az összeszedésre visszahajtva felgyűrnek. A magyarlakta vidékek pásztorai, különösen a juhászok, mindenütt a bőredős, borjúszájas ujjú inget viselik. Hogy ezek az ujjak nyáron a fejésnél, télen a takarmányozásnál a karokat munkájukban ne akadályozzák, azokat az ujjak szájas részén, a belső oldalon elhelyezett rövid szatyinggal összekötve a nyakukba vetik. Díszes lobogós inget, a mely slingolással, csipkével és ritkábban rojtozással van az ujjak alsó széles részén gazdagítva, ünnepies alkalmakkor, lakodalmakban, tánczmulatságokban öltenek és pedig Putnokon, Szentkirályon, Méhiben, Hanván, Sajógömörön, Bátkán, Radnóton és Uzapanyiton, a hol a vőlegény a menyasszonyától rendesen egy díszes jegy-inget kap. Alsó- és Felsőbalogon a legények vasárnaponként mindig ilyen díszes, lobogós inget öltenek. Az ing anyaga leginkább finom házi vászon, de csinálják épen így finomabb gyolcsból és patyolatból is. A gallér alatt fekete fátyol-, vagy selyemkendőt viselnek, télen haraszt-nyakravalót.

Ugyanezen anyagokból varrják a három-, négy-, sőt hat- és nyolcszélbe szabott bőgatyát is, mely felül az inget ezer ránczba szedő korczával övezi és foglalja le, hogy innen bő redőkben aláfolyva, térdig, vagy kevéssel térden alul, rojtjával, csipkéjével a magyaros szabású csizma szárát kissé födözze. Ezt a ruhadarabot, középszerű bőségével általánosan használja és viseli a vármegye magyarsága. A pendeles fiú gyereknek minden vágyakozása az, hogy minél előbb bőgatyát kapjon és viselhessen. De nem jut hozzá olyan egyszerre, mert átmenetül az úgynevezett korczos inget adják reá, a melyet a legegyszerűbbtől a legdíszesebbig csinálnak. Az inget és gatyát a vármegye palóczsága és barkósága veres pamutból kivarrott betüvel, családi jegygyel látja el és pedig az inget a melles részén, a gatyát pedig a bal csípő táján.

Az ingre testhez álló, rövid, ujjatlan mellényt, derékra valót, kislajbit öltenek. Ennek változatos szabása, gombozása, zsinórozása és kivált az alkalmazott szövet szine pontosan mutatja, hogy a vármegye melyik vidékét lakja az, a ki viseli. Rozsnyó vidékén, a régi Torna vármegyéből bekebelezett gömöri községekben, Barkán, Lucskán, Kovácsvágáson, Sziliczén, 174Borzován, nemkülönben Dernőn, Hárskúton, Krasznahorkaváralján, Hosszúréten, Jólészen és Berzétén a veres színű, fekete zsinórzattal gazdagon díszített lajbit viselik. Az apró aczélpitykékkel, mérsékletesen kivarrott sötétkék mellényeket a közép Sajóvölgy magyarjainál, a gazdagon kipitykézett, fekete derékravalókat a Sajó és Rima alsó folyásán fekvő községek magyar népénél találjuk. A sötétszürke posztóból készült, fekete zsinórzattal, nagy fekete csontgombokkal majd gazdagabban, majd szegélyesebben díszített lajbik változatait a Balogvölgyén, Gortva és Várgede vidékén és a Szárazvölgyén viselik. Az Erdőhátságon fekvő barkó községekben: Szentsimonban, Alsó- és Felsőhangonyon a sötétfekete lajbi dívik, a mely zsinórral és pitykével egyaránt gazdagon van díszítve és egybeszabott hátrészen, alul kivágással bír, a melybe kék és veres pántlikát húznak s azzal a nyílását többé-kevésbé, mint a női fűzőt összehúzzák vagy tágra hagyják. A Medvesalján lévő palócz községek népe a sötétkék és sötétbarna szövetből varrott, zsinórral és gombokkal csak mértékletesen díszített mellényt viseli. Itt a mellények díszítése a zsinórzattal közbülfogott, rikító vörös posztóbetét. Általában használatos még a vármegye magyar népénél, különösen az idősebbeknél az ujjatlan bekecslajbi, a melyet télen hordanak. Ezek a mellények sötétsárga színűek, többé-kevésbé zöld és piros szattyánbőr szalagokkal, levelekkel, zöld és piros csavarszerű bőrzsinórzattal vannak magyarosan díszítve és oldalt, balról a hón alatt 3-5-7 bekecsgombra (bőr-gomb, szíjzsinór füllel) járnak. Meg kell még említenünk a kecsői, vályi, simoni, darnyai és serkei nemesek ezüst-gombos, fekete selyem, zsinóros és finom sötétkék vagy hollófekete posztóból készült mellényeit és dolmányait, a melyeket vasárnap és minden ünnepies alkalommal magukra öltenek.

A mellényre többnyire panyókásan vetve, de télen mindig felöltve dókát és dolmányt viselnek. Ez a ruhadarab is több változatot mutat és viselőit vidékek szerint csalhatatlanul mutatja be. Rendesen fekete vagy sötétkék posztóból vágott, vagy sima derékszabással készül. A zsinórozással, gombbal és pitykével való díszítés nagyon dívik, sőt az utóbbi időben a valódi, vagy utánzott prémes gallérokkal ellátott kabátok, dolmányok és dókák is divatoznak. A spenczel, mely rövid testhez álló szabásával, pitykés, zsinóros díszítéssel, barna, szürke és sárgásbarna, sőt világoskék színű posztójával olyan csinosan érvényesül, leginkább az alsó Sajó-, Rima-, Balogvölgy és a Szárazvölgy nemeseinek fiatalságánál dívik. Késő ősztől a bontakozó tavaszig, széltében-hosszában viseli a vármegye magyarsága a ködmönt és bekecset. Ez leginkább sötét sárgásbarna bőrkabát, többé vagy kevésbé kivarrással, zöld és piros szíjpántokkal díszítve, rövidebb vagy hoszszabb vágott, vagy sima szabással. A magyarság határvonalain, különösen Nadabulán, Csucsomban, Dernőn és Hárskúton már a tótság különleges fehér daróczából, halinájából, ügyetlenül szabott kankót is viselik. A dolmányt és magyaros dókát visel a magyarság fiatal legénysége, a dolmány és dóka zsebeiben slingelt, csipkézett, színes pamuttal és selyemmel kivarrott keszkenőket hord kifirtatva. Itt említjük még meg azokat az utóbbi időben az egész vármegyében nagyon felkapott pamut, barkét és haraszt ujjas-mellényeket is, a melyeket a kislajbi alatt viselnek és unyterczik-nek hívnak.

A sujtásos, elenzős és szűkre szabott magyar nadrágot a vármegyében lakó magyarok mindenütt viselik. Leginkább télen veszik fel, de ünnepies alkalommal az év többi szakában is. A magyar nadrág leginkább sötétkék és fekete posztóból készül; de nem ritka a sárgásbarna, szürke, veresbarna posztóból és köznapi használatra a vastag házi vászonból, otthon készített nadrág sem. A juhászoknál, kondásoknál kedvelt ruhadarab a bőrnadrág is, a melyet nem úgy, mint a szűk magyar nadrágot csizmába húzva, de a csizma fölött, bokán fölülig eresztve viselnek.

Elmaradhatatlan ruhadarab a kötény, a melyet nemcsak ruhakímélés szempontjából, de díszül is hordanak. A kötő, surcz, a palóczoknál és barkóknál ganga közönséges házi vászonból, vagy festett-ből készül s ekkor ruhavédő. Ha azonban kivarrva, kihímezve, jobb minőségű, kék és fekete vászonból, vagy fehér patyolatból csipkével, slingolással csinálják, már díszül viselik a vármegye magyarjai. A kötényeknek három fődíszítésük van, a melyeket fentebb rajzokban is bemutatunk.

175Lábbelinek a vármegyét lakó magyar férfinép kizárólag csizmát visel. Van nyári, könnyebb és lábhoz illőbb és téli nehezebb, nagyobb csizmája, a mely utóbbiba a talp alá melegtartó szalmát helyez. Az ünnepi csizma, kivált a legénységnél díszes és szépállású. Van ránczos, harmonikás, rogyós és feszített szárú. A dísz-csizmák magas sarka és kérge sárgaréz szögekből kivert virágokkal, csillagokkal van ékesítve. Különösen a barkóknál és palóczoknál dívik az ilyen csizma. Általában minden csizmára patkót veretnek, a díszesebbekre pedig rézpatkót csörgő vak sarkantyúval. A talp erős aczélszögekkel is ki van verve. A Sajó- és Rimavölgy módosabb községeiben a legények az utóbbi időben nagyon megkedvelték és széltében viselik is a fele szárában lakkos és külső oldalain, a lakkos részen 3-5 fehér, csiszolt lapos csontgombbal ékesített s felső peremén huszáros szegéssel s elől rózsával ellátott csizmákat. A csizmákra itt-ott, különösen lakodalmak idején, nagy taréjú, pengő sarkantyút is vernek. Bocskort, szandálhoz hasonló kötőszíjas talpat - a mit rendesen a már elhasznált csizma szárából maguk készítenek - a ház körül való pepecselő munkában és különösen az aratásban használnak. Az arató bocskorhoz a régi elnyűtt csizma szárából oldalt fűzős lábszárvédőt is alkalmaznak. A vasgyárakban foglalatoskodó magyarok, az ott használt és tótoktól eredő fatalpú, bőrhevederrel vagy buktatóval bíró, röviden fapapucs-nak nevezett kényelmes lábbelit is viselik otthon, a ház körül, kisebb kényelmeskedésük idején. Sőt a faluban is el-elmennek ide-oda ebben a fapapucsban. Innen eredt ez a dernővidéki nóta is:

A bocskornak aratás idején való általános használata a vármegye barkóságánál annyira bevett szokás, hogy még közmondása is van erről. A közmondás, mely így szól: Lesz mé' aratás, kell mé' az bocskor, azt jelenti, hogy bármennyire fitymáljunk, kicsinyeljünk, haszontalannak és fölöslegesnek is tartsunk valamit, idejében bizony csak ráfanyalodunk. Mezítelen lábbal csak otthon és kedvező idő esetén a mezőn láthatjuk a felnőtt férfiakat, de nyilvános helyen nagyon kivételes esetekben.

A fejet általában pörge nemez vagy posztó kalappal fedik, a melyhez baloldalt árvalányhajat, gém- és darútollat, csinyát vagy bótyit és eleven virágbokrétát tűznek. A barkai, lucskai, kovácsvágási, dernői, hárskúti, sziliczei, borzovai, berzétei, szalóczi, vígtelkei, pelsőczi, horkai, liczei és giczei legények kalapjánál a legkedveltebb és leghasználtabb bokréta talyu a nyírfajd kunkorgós farktolla, a mely bizony csak ritkán eredeti és valódi, hanem javarészt utánzat. Szélesebb, kissé lefelé hajló karimájú kalapot a juhászok, csordások és gulyások hordanak, míg a keskeny, szűk és fölfelé hajló karimájú, kúpos tetejű, úgynevezett süveget a kondások viselik. Télen a báránybőrből, szövetből és asztrakánból, vagy ennek utánzatából készült sapkákat is megyeszerte viseli a magyarság. Szabály és tisztesség is magával hozza, hogy feleséges ember a barkó-nál bokrétát a kalapja mellett ne viseljen. 176Ezt szigorúan meg is tartják. Ez alól csak a kanászok és pásztoremberek tesznek kivételt.

A felső- nagyobb ruhadarabok soraiból használja a vármegye magyarsága a bundát, gubát és szűrt. Bundának a fehér juhászbundát nevezi, a mely, mint széles e hazában, úgy itt is kisebb és nagyobb díszítéssel, kivarrással ékeskedve, nagyrabecsült ruhadarab. Hideg, meleg, eső, szél ellen és minden viszontagságban helytáll ez, mert: mégis bunda a bunda. A kissé térden alul érő fekete fürtös gubát és a fehér szűrök változatos formáit szintén nagy elterjedésben látjuk. Amazt leginkább a megye alsó részét lakó magyaroknál, ezeket pedig megyeszerte. A czifrábban és ékesebb virág-díszítésekkel kivarrott szűröktől kezdve - melyeket az alsó Sajó-, Rima- és Balog, valamint a Szárazvölgyén viselnek - a kevésbé díszes és egészen egyszerű szűrökig - a melyek a vármegye felsőbb vidékét lakó magyaroknál láthatók - a szűrök minden változatával találkozunk. Legdíszesebb és leggazdagabban kivarrott szűröket viselnek a barkók és ezek után a palóczok. A pásztorok szűre, mely bokrosan bekötött ujjaival zsebeket pótol, rendszerint czifra és változatos.

A vármegyei magyarság nőinél a viselet legjellemzőbb ruhadarabjai között első helyen az ingváll-at említjük. Ezt finomabb házi vászonból, de leginkább gyolcsból és patyolatból varrják. Nyári és ünnepi ruhadarab, a melyet a különböző, derékhoz simuló vagy szabadon álló felső ruhák viselésénél a röviding vagy a pendel vállas része is pótolhat. A pruszlik, lelle, vedrád és szállóka, mind derékrevaló, rövid kabátkaszerű ruhadarabok. Az alsószoknyák fodrozott, slingelt és csipkézett darabjai korczra vagy kötésre járva, teszik a nők fehérneműit. Ezekre öltik fel a viganók és szoknyák festettből, szövetekből, selyemből és bársonyból készült változatos, többnyire nagy szélben, redős aláomlással kereken duzzadó, színekben, tarkaságban nagyon gazdag darabjait. Az éltesebb nők rendszerint feketében, sötét színű ruhákban, a menyecskék már élénkebb színű, sőt tarka és virágos szoknyákban, míg a leányok még élénkebb, még tarkább és virágosabb kelmékből készült, de javarészt magyarosan szabott és megvarrott ruhákban láthatók. A selyem és bársony különösen a barkóknál és palóczok asszonyainál dívik, a kiknél szabály, hogy a fiatal menyecske házasságának első esztendőjében minden ünnepies alkalommal selyembe öltözködve jelenjen meg nyilvános helyen, de különösen a templomban.

A kötény - kötő - mint a férfiaknál, úgy a nőknél is elmaradhatatlan és a nők ezek díszítésére csinos és gazdag kiállítására, a felhasznált anyag kiválasztására nagy gondot fordítanak. Hanva, Simoni, Serke, Feled asszonyai és leányai különösen nevezetesek csipkézett selyem kötényeikről. Felső- és Alsó-Balogon a fehér kötények számos változataiban fejtenek ki a nők nagy ügyességet, jó ízlést és nagy mesterséget, hogy ne mondjuk művészetet.

Lábbeli dolgában a vármegyei magyar nőknél a tetszetős és formás csizmát, a kevésbé ízléses fűzős czipőt, a magas sarkú pattogó papucsot, melyet mezitelen lábra viselnek, egyaránt találhatjuk. Asszonyok és leányok, ha az időjárás engedi, szívesen járnak mezítláb a portán, a faluban és a mezőben, de sohasem láthatók így a templomban, idegenben és különösen a városban. Az az ősi szokás, hogy a templomig, vagy künn az országúti gyaloglásban a város végéig lábbeliüket a nők kezökben viszik s ott felhúzzák és ha a templomból, vagy a városból kijöttek és haza veszik útjokat, ismét levetik, még ez időszerint is megvan a vármegyében. Kár, hogy a nép rámás és magas sarkú csizmáit utóbbi időkben az ízléstelenül, piros és kék bőrvirágokkal, gombokkal és kivarrásokkal díszített czipők váltották fel a megye több helyén. Hűségesen csak Barka, Lucska, Kovácsvágás, Hárskút, Jólész, Kőrös és Csucsom leányai tartanak ki a szép csizmaviselet mellett, különben pedig az egész vármegye területén javarészt a czipő-viselés dívik. Aratásban a bocskort a barkó nők is használják.

Fejükre a nők nagy gondot fordítanak. Az asszonyok kontyba fejkető, vagy menyecskésen, hátul megkötött kontykendő alá rejtik egy foncsíkba fonott és csigaszerűen, czipó gongyolá-ba csavart hajukat 177s erre kötik a különféle színű és anyagú fejkendő- t. A leányok - hacsak úri módira nem adták a fejüket - két- és egy foncsíkba pántliká-val vegyest, hármas ágra fonják a hajukat; a fencsíkot hátul szabad függésbe leengedik és a foncsik végére módos kötéssel különféle színű szalagot kötnek. A hajat elől középen választják el, a fülek mellett félkörben - sallós - sűrű fonásba szedik és a fejbúb alatt a foncsíkokba vezetik. A barkóknál és palóczoknál szokás még a homlok fölött 1-2 ujjnyi fekete bársonyszalagot is úgy végig futtatva kötni, hogy a szalag kötése a foncsík töve alá essék. A leányok ritkán kötnek fejükre kendőt. Említésre méltó még a barkó- és palócz leányoknál a fehér virágos, csipkés koszorú, a melyet akkor tesznek elől a fejükre, ha a búcsun a Máriát viszik. A párta-viselés teljesen kiment a divatból.

Téli felső ruhákban is sok változatát találjuk a gömöri magyar női viseletnek. A sötétbarna, kis kerek hímes bunda, a világosabb és sötétebb sárgásbarna, selyemmel és piros, zöld szattyánnal díszített női ködmönke, a fekete selymes szövetből, vattával bélelt, zsinórozott s apró, piros és kék selyemmel bevont, lapos lencsésgombokkal ékített felső-t szintén vármegyeszerte használják. A kecsői, méhi, simoni, darnyai és serkei nemesek asszonyai és leányai ezüstgombos, paszomántokkal gazdagított, rókatorkos mándli-kat viselnek, a melyeket fekete, barna, halaványkék és szürke színű selyemből, finomabb szövetekből készítenek. Melegettartó felső ruhaszámba megy a nagykendő, a melyrevaló, a nagy kázsmir, a melyet elől keresztbevetve, hátul a derékon megkötve viselnek.

Különleges és egyedül a Balogvölgy asszonyainál divatos az a hosszu, rókamálas bunda, melynek 2-3 tenyérnyi szőrmézett gallérja, mint a német Vatermörder felfelé áll és a nyakat körülveszi, oly magasan, hogy a fej is alig látszik ki belőle.

Gyűrű, fülönfüggő, nyakék viselése tekintetében a vármegye asszonynépe nagyon változatos. A módosabbak arany és ezüst kövesgyűrűt, fülbevalót, gyöngy és koral-galárist hordanak, általában pedig a réz karikagyűrű, kék és piros üveggyöngyös lószőr-gyűrű, 3-5 soros üveggyöngy nyakbavaló galáris dívik. A jegygyűrű csak nagyon kevés helyen divatos és ott is csak a módosabbaknál, az úri módit űzőknél.

A fehérneműek és ruhadarabok elnevezése tekintetében a vármegye magyarsága kevés kivétellel megegyező. Így a vászon-, gyolcs- és patyolatból készülteket általánosságban fehér-őtő-nek mondja. Ezek sorában a női fehérneműek: pendel (hosszúing), pendelke, pentyák, pendus, (gyermeking), féling, röviding, korczosing, ujjas ingváll, alsóruha, alsószoknya, korczosszoknya, keszkenő, kiskendő, kötő, surcz, köczöle, ganga. Férfi-fehérneműek: korczosing (gyermeknek), ing, lobogós, szedettujjú, gyolcsing, gatya, libernye (a barkók széles, rojtos gatyája). Közös fehérnemüek: kapczaruha, bokaruha, derékravaló, törülköző, keszkenő, kiskendő, szakajtókendő, borító-, asztal-, ágyiruha, abroszt, hamvas, tragykos, hátyi, fejel-, párna-, dunnahaj, lepedő, fejőruha, szűtyő, gomolyáskendő, zsák, zsakú, zacskó, tarisznya, ponnyva, druga.

A vármegyei tótság ruházata a nyelvhatárokon s itt-ott még azon is jóval belül, ha mutat is lényegtelenebb eltéréseket a magyarok ruházatától, de főbb vonásaiban megegyezik. A férfiaknál a magyaros szabású inget - ha nem is lobogósat és a kézelőnél ezer ránczba szedettet - és a gatyát - ha nem is a bőredőset - találjuk. Mellényt, dolmányt és szűk magyar nadrágot, fekete és sötétkék színű posztóból szabva, a magyarosodó tót községek népe nagyon sok helyen visel és a bocskort is teljesen elhagyva, csinos magyaros vágású csizmában jár. A nőknél a magyaros ingvállat, alsó- és felsőszoknyák változatait, fej- és derékravaló kendőket szintén sok tót községben találjuk. A csizma pedig épen nagyon kedvelt és elterjedt lábbeli.

A tisztán tót községek népénél azonban már hagyományos és jellemző tót népviselet változatait találjuk. Főbb jellemvonása ennek a hímzés, zsinórozás és a különféle csipkék. A férfiak rövid, keskeny gallérú (obojok), 178egész hosszában egyenletes bőségű és a kézfőnél nyitott ujjú tótinget (slovenszké košelč) viselnek. Ez a garam- és felső murányvölgyieknél, valamint a Hradova és Csuntava hegycsúcsok között elterülő tótvidéken anynyira rövid, hogy csak a mell felső részét takarja el és a derekat gatyakötésig (popás) mezítelenül hagyja. A nyaktól a mell középső részéig az ingnek nyilása van, melyet fönt a gallér két végénél alkalmazott zsinórral kötnek össze. A gallért, az ingujj pántját és az ing elejét, a nyílás két oldalán (razporok) kék és piros pamuttal kihímezik. A legszebb és leggazdagabban hímzett ingeket a Garamvölgy, Tiszolcz, Klenócz és Kokova tót népénél lehet látni A gatyát (gati) és pedig a szűk és hosszú gatyát a vármegye északi, a bővebb és rövidebb gatyát pedig a vármegye alsóbb hegyvidékét lakó tótság viseli. Úgy az inget, mint a gatyát erős házi vászonból varrják.

A nadrág (nohavice) általában szűk, feszesen a czombhoz simuló és rendesen fehér, ritkán sötétvöröses szűrposztó (halena). Durva házi vászonból is varrnak nadrágot. Úgy ezt, mint a posztóból készültet fekete és vörös zsinórzattal díszítik. A nadrág két szára bokától kezdve térdenalulig külső oldalán hasított és erős kapcsokra jár. A nyílás kétoldalt piros, zöld és kék kivarrással és zsinórozással van díszítve. Derékban a nadrág korczába (prievlak) húzott, széles, rézcsattos szíjjal kötik meg a nadrágot, mely elől vagy egy középnyíláson, vagy mint a magyar nadrág, két oldalt nyílásra, ellenzővel jár. A két-nyílásos nadrágnak vitézkötés zsinorzása van. A derékon, a nadrág korcza fölött tüszőt (opasok) viselnek, mely kettős réteggel kemény bőrből készül s vagy elől csattos (pracka), vagy oldalt egyszerűbb szíjjacskákkal csatolják össze. A tűsző két, sőt három tenyérnyi széles és többnyire nagy rézcsattokkal, apró rézpitykékkel, csillagokkal van ékesítve. A tót ebben a tüszőben hordja minden értékes apróságát, pénzét, pipáját, dohányát, bicskáját, a mely még külön hosszú szíjmadzagra, vagy rézlánczocskára van kötve.

Mellényt nem mindenütt hordanak, de a hol viselik, ott a kirívóan és lapos réz- és aczélgombokkal is díszített, halaványkék mellényt (prusnik, náporník) hordják. Inkább kedvelik és használják, még nyáron is a bundabőrből készült ujjatlan bekecset (kožušok) és erre az ujjas, vagy ujjatlan kabaniczá-t. Hideg ellen általánosan elterjedt ruhadarab a derékban vágott szabású, majdnem a térdig érő bekecs (kožuch). Felsőruhául a hosszú, nyakbavaló és egyszerű fekete pántokkal kivarrott zsákszabású szűrt (širica) használják, a melynek hátul mélyen lelógó, négyszögletű nagy gallérja, lebernyege (darmovis) van.

Fejükön fekete nemezkalapot (klobúk) viselnek, mely jobbára nagy és széles, felkunkorodó karimával bír (širák). De hordják a vármegye alsóbb részét lakó tótok a kisebb fajta (širáček) kalapot is. Nyáron némely helyen, de csak kevesen, szalmakalapot (slamenák) is viselnek. A legények, kivált a megye északi részében, kakastollut s általánosan csinált virágból való bokrétát is hordanak díszül kalapjuk mellett. Télen a kalapot báránybőr sapka (baranica) helyettesíti.

A vármegyei tótság legáltalánosabb lábbelije a patkós és szögestalpú bocskor (krpec) és télen a botos (boty), de sűrűn használják és mindinkább szélesebb körben viselni kezdik a csizmát (čižmy) is, sőt az utóbbi időben a nagy és erős bakkancsokat (bakančy) is nagyon megkedvelték, a melyek különösen a bocskorhoz szabott nadrág száraihoz alkalmatosak.

Kiegészítő részei a tótság ruházatának az elmaradhatatlan bot (palica) vagy balta (valaska), a kabanica alatt vállra akasztott tarisznya (tanystra, torba) és télen a kétujjú zacskószerű halina-keztyű.

A nők legalsó öltözetdarabja a tótoknál a len- vagy kendervászonból csinált, ujjak nélkül való alsó ing (rubáč), mely a vállakon egy-egy széles vászonszalagon tartózkodik. Dívik a csinosabban öltözködő tót nőknél a magyarokéhoz hasonló ingváll is, a melynek azonban szűkebb ujjai vannak s ezeket nem a könyökön felül vagy közvetetlen az alatt bokrosan, hanem a csuklyón felül ránczba szedve, tölcséren hagynak. Az ingváll vállas részeit gazdagon kihímezik, az ujjak tölcséres részét pedig csipkével díszítik. Kevés számú, 1-2 alsószoknya fölé nyáron könnyebb (kytla), télen és ünnepnapon nehezebb posztóból készült olyan szoknyát (gecela) viselnek, a melyhez 179a mellényke (brucelá) is hozzá van varrva. Szintén mellényféle a derekas (lajblik), mely különálló ruhadarab. A szoknyára elől kötényt (šurec) kötnek, a mely ha díszítve van, ünneplő (fertucha), ha pedig csak egyszerű, úgy köznapi használatra szolgáló (zásterka) ruhadarab. Dívik, különösen a felső sajóvölgyieknél, a házilag, gyapjuból és szőrből szőtt, alsó részén fekete sávokkal tarkázott, mocskos színű kötény (kasanica) is, mint köznapi használatra alkalmas ruhadarab. A fejkendő (ručnik), mely fiatal menyecskéknél rendesen fehér, idősebb asszonyoknál barna és fekete, úgyszintén a nyakbavaló, (šatky na hradlo) vagy a mellen keresztbe és a derékon hátul fittyegőre kötött nagy kendő (kosiček) szintén divatosak. Eső ellen, nem úgy, mint a magyar nők, a fejükre borított szoknyával, hanem abroszszal és lepedővel (obrus, plachta) védekeznek. A leányok kendőt csak nagy ritkán kötnek a fejükre. Szabadon hagyják és símán, középválasztékkal hátra fésült hajukat két varkocsba (vrkoč) fonják, a melyek végükön szalaggal díszítve függnek alá. Ünnep- és vasárnapokon nehány községben (Vernár, Telgárt, Sumjácz és Závadka) a lányok fejdísze még a párta, éppen úgy, mint a tót menyecskéknek legjobb ismertetető jele a fejkötő (čepiec), a mely két oldalt, a fülek mellett egy-egy csipkézett, kivarrott és hímzett leppentyűvel (ptáčok) bír. A fejkötő a különféle alakú kontyot (kápka) közvetetlenül fedi; a fejkötőre jön a fejkendő, a melyet ritkán, inkább csak télen kötnek föl.

A tót asszonyok, lányok lábbelije az utóbbi időben nagyon változott és csak kevés helyen tartották meg a karmazsinvörös csizmát és a hófehér kapczaruhával becsavargatott lábra húzott sárga bocskort, a melyet ujjnyi széles fekete szíjjal szorítottak össze és a mely szíjjat a lábszáraikon térdig jobbról és balról váltakozva, keresztezve, kígyóvonalban csavargattak föl. Karmazsinvörös csizmát a vármegyében már csak Rédován, Felsősajón, Andrásin, Dénesen, Hankován és Berdárkán viselnek. A fekete, vékonytalpú, alacsonyszárú csizmát azonban megyeszerte viselik a tót asszonyok és leányok, valamint az északibb hegyvidéken télen a botost is.

A vármegyei molnárnép, úgy a magyar-, mint a tótlakta vidékeken, egyaránt sajátos és hagyományos mónárszín (mlinárska farba) szövet és posztó ruhájában tűnik föl és árulja el mesterségét. Halványabb és sötétebb galambszínű magyar ruha ez, melynél úgy a nadrág, mint a kabát és mellény egy árnyalattal sötétebb, itt-ott fekete zsinórzattal van illendően díszítve. Kiegészítő része a megfelelő színű kalap és fekete magyar csizma. Felsőruhául nyáron és enyhébb időszakban a hamvas színű mónár-dolmányt vagy szűrt, télen a szürke prémes mónár-bekecset viselik.

A dobsinai németség specziális ruházatáról ma már keveset mondhatunk. A férfiak teljesen a nemzetközi öltözködéshez pártoltak, noha elvétve a magyar nadrág, dolmány s az ezekhez illő csizma és kalap nem épen ritkaság. A nőknél még inkább feltalálhatók a németség és pedig a szepességi bányavárosok női ruházkodásának egyes változatai.

Háziipar tekintetében a vármegye összes lakosai eléggé változatos és különleges munkálkodást űznek. Mindenekelőtt a len- és kendertermeléssel kapcsolatos fonást, szövést kell felemlítenünk. Talán nincsen a vármegyében parasztház, a melyben annak idején a len- és kenderfonással ne foglalkoznának, ne tilolnának, gerebeneznének, fonnának, csőrölnének és ne szőnének. Hiszen fehérneműjét, minden néven nevezendő asztali, ágyi és gazdasági vászonneműjét a nép asszonyai és leányai készítik. A fúrás, faragás, kosárfonás, zsindelykészítés, viaszk és sajt feldolgozása, a fazekas-mesterség mind, mind a háziipar egy-egy féleségét képviseli. A fazekasság maga olymérvű házilag űzött ipar, a milyen széles e hazában nincsen. A gömör-kishontiakat el is nevezték ennek következtében fazekasok-nak. Rozsnyó, Tamásfalva, Szuha, Süvete, Deresk, Melléte, Sánkfalva, Licze, Gicze, Mikolcsány, Pongyelok, Kövi, Perlasz, Osgyán és Zsaluzsány szorgalmas és takarékos földmívelő népe ráér arra is, hogy a fazekasmesterséget űzve, évenként jelentékeny mennyiségű, különböző alakú fazekat, tányért, kancsót, bögrét, stb. formáljon és égessen, nemzedékről-nemzedékre hagyományképen maradt rendszerével. A murányvölgyi és garami faedények, a felső-balogvölgyi élésládák és szuszékok mind a háziipar termékei. Ha mindezekhez 180még hozzávesszük a házilag készült fehérneműek, ruhák, csipkék, díszítések, hímzések stb. közül különösen a nőktől kifejtett munkálkodást, úgy a háziiparról a legszükségesebbeket elmondtuk.

A vármegyében dívó népszokások, a melyek, fájdalom, az évről-évre hódítólag terjedő czivilizáczió hatása alatt lassan-lassan vesznek és pusztulnak, csak a félreesőbb hegyvidéken tartják még magukat ősi eredetiségükben. Kivétel csak három, a gömöri magyarság által a barkótól átvett, gyűjtő elnevezéssel illetett népszokás, a szükség-ek szokása (keresztelő, házasság és temetés). A keresztelő első szükség, a házasság középső szükség, a temetés végső szükség v. utolsó szükség. A keresztelőt a szokásos előintézkedések előzik meg, a melyek leginkább abban állanak, hogy a leendő gyermek keresztszülőit az atyafiság soraiból kiválasztják. Mikor a gyermek meglett, akkor születése után 7-8 napra, sőt a katholikusoknál 4-5 napra is megkeresztelik. A keresztelésnél csak a keresztanya és a bábaasszony vesznek részt. Ha a keresztelő hétköznapra esik, akkor a keresztelőt a rákövetkező vasárnap tartják, melyre a vendégeket a bába hívogatja meg. A vendégek javarésze asszonynép, férfiak közül csak kevesen: a keresztapa és a háziakhoz közelálló rokonság vesz részt. Rendesen este tartják a keresztelőt megünneplő lakomát, a melyre a komák - a vendégek - hordják össze az elemózsia nagyobb részét, így: túróslepényt, morványt, fentőt és az elmaradhatatlan mézespálinkát, a húsfélét a vendéglátó ház adja. A vacsorát megelőzőleg, egész nap reggeltől-estig járják a meghívottak a komaházat, magukkal víve a süteményeket és csoportokba verődve és pedig az asszonynép a betegágyat fekvő anya körül, a férfiak a másik házban az apa körül beszélgetnek. A vacsora rendszerint tehenhús-leves csigatésztával v. koczkával. Ezt pörkölt-féle sülthús és sütemények követik. Italt kezdetben csak keveset adnak az asztalra, a mely csakhamar elfogyván, az asszonyok csoportosan és dalolva mennek a korcsmába italért és hozzák a komaházhoz szintén nagy dalolással, mintegy jelezni akarván a községben, hogy itt vagy ott keresztelőt ülnek. Vacsora után a keresztapa után való első koma, a főkoma egy cseréptálat - az úgynevezett komatálat - helyez az asztalra, melybe a jelenlevők a gyenge gyermek részére pénzt adakoznak. A keresztelőn csak a szorosan a családhoz tartozó leányok vehetnek részt. Az olyan fiatal asszonyt is, a ki még gyermektelen, ha keresztelő vendégségen megjelenik, kenyérsütőlapátra ültetik és megvámolják. Valamelyes pénzecskével megfizeti a vámot, megváltja magát és a jelenlévők közül, leendő gyermeke részére keresztszülőket választ. A komaház keresztelői vendégségét dal és táncz fejezi be. Gyakran megesik, hogy a dalban már a fekvő asszony is részt vesz és mint afféle erős asszony, kilátást nyújt arra, hogy 3-4 nap mulva odahagyja az ágyat. Vacsora közben a keresztapa következő köszöntőt szokta mondani a barkóknál:

A gyermekágyat fekvő asszonynak a keresztanya egy hétig ételt hord, posztrik-ot tart, nemkülönben minden a keresztelő-vacsorán résztvett asszony is egyszer ételt visz. Mikor a fekvő asszony az ágyat elhagyja, legelső útja a templomba visz, mert azt tartják: fek'ő asszony az eresz alú' se mehët aggyig, mi' a templomba nem vó't. A keresztelőben résztvettek egymást komának, komaasszonynak, keresztkomának hívják. Garasos komák, a valódiakkal szemben azok, a kik nem a rokonság köréből, de az idegenek sorából, mint a család jó barátjai, ismerősei stb., de csak kevés számban hívatnak meg. A gyermek, ha felnő, a keresztanyját és keresztapját édes keresztszülé-nek hívja, a kik 181őt egész életén át ajándékokkal lepik meg és egyáltalában tehetségükhöz és módjukhoz képest istápolják. Míg gyerek, addig a vásárfia a keresztszülők részéről soha el nem maradhat. A keresztelőben résztvett többieket édes nélkül, tisztán keresztapának vagy anyának szólítja a gyermek, ha felnő. Ruhácskának valóval is kedveskednek a keresztszülők a keresztgyermeküknek és ezt az ajándékruhát a barkóknál és palóczoknál korozsmának nevezik. A keresztelő szokások közé tartozik az is, hogy a barkóknál s itt-ott a palóczoknál is mennyezetes ágyba, sátor alatt fekszik a szülő asszony. Felső- és Alsóbalogon és ezek környékén a keresztvízre vitelkor a gyermekre 15-20 színes és változatos kendőt borítanak oly formán, mint a hogy a zsindelyek egymást fedik. A gyermeket keresztvízre vivő asszony (keresztanya vagy annak helyettese) a gyermekkel együtt egész hatalmas czifra kendőt czipel.

Ezek főbb vonásaikban a keresztelő szokások a vármegyei magyar népnél, sőt a tótságnál is és ettől csak lényegtelen eltérések vannak és tapasztalhatók a vármegye egyes vidékein. A tótságnál a megye minden részében szokás, hogy a keresztelőről a házhoz visszahozott gyermeket ezekkel a szavakkal adják át az anyának a keresztanya és a bába: Pohána zmo odnesli oz krestêna zmo donesli, naspek. (Pogányt vittünk, de keresztényt hoztunk vissza). Abi veloroki žiel! (Számos esztendőket éljen). A garamvölgyi tót falukban a keresztelő vendégségben csak az asszonyok perdülnek tánczra. Körbe fogódzva ide-oda forognak és ezt dalolják: Dajte komtre, dajte vina - Požehna ti nárok Pan-Boh šina! (Komám uram bort adjatok, ád az Isten jövőre egy fiugyermeket.)

A dobsinai németségnél a keresztelési szokásoknak lényegesebb eltérései nincsenek.

A házasság, mint második szükség, sok czeremóniával jár. Választás, megkérés és eljegyzés után történik, úgy a magyarság, mint a tótság népénél. Rendesen a nénémasszonyok, komendálók és a szülők előzetes megegyezése hozza össze a házaspárokat. A fiatalok ismerkedve, egymás iránt vonzalmat érezve, megbeszélik szintén a házasságralépés sorát és legtöbb esetben - ha csak akadályok nincsenek, - a maguk ínye és kedve szerint kerülnek össze. A házasodni akaró legény, bár e tekintetben szüleire, különösen az édesanyára nagyon hallgat és ennek kedvéért sokszor szabad választási akaratát is feladja - először szüleinek jelenti be, hogy ez vagy az a választottja. Megesik, hogy az anya ellenzése, különösen ha ez már kiszemelt a fia számára asszonynak valót, győz és a legény, ha békésebb természetű, a mi ritkaság a házasulás dolgában, megadja magát; de elmondja az egyszeri recski legénynyel: Jól van, e'vëszëm, de sose' fog a' mellettem mosolyogni! - Abban az esetben, ha minden rendben van, legény, leány és szülők megegyeztek, következik a módja, elsősorban a leánynéző. A legény szülei egy éltesebb nőrokonnal a leányos házhoz mennek, rendesen meglepetésszerűleg rendezett, rövid látogatásra, s ott mindenek felett a háztájékát, a portán és házban található rendet, tisztaságot veszik jól szemügyre. Ha 182az eladót munka között sürögve-forogva találják, tetszésükre van. Dolgos, munkás, eleven mint a kéneső, szokták mondogatni. Beljebb kerülvén, sorát ejtik a kenyér-kóstolásnak, az ivóedény tisztaságát kémlelve, az egy italvíz kérésnek, stb., stb. s azzal távoznak. A legény ezek után egy éltesebb férfi-rokonával kérőbe készül. A háztűznézésnél szerepelt nene (néne) vagy nanó a kérést megelőzőleg híradással van a leányos háznál, a mikor is e szavakkal: Hónap nagy tisztességük lészen - búcsuzik el.

A leán'kérés másnap - rendszerint szombaton este - történik. A legény egy rokon bátyjával, a kikérővel és egy másik idősebb férfival, a kérőtárssal a leányos házhoz megy, a hol nagy szíves-látással fogadják őket. Az első házba kerülnek mindannyian, csak a leány és legény maradnak a pitvarban. A kikérő e szavakkal: N. N. tisztességes legény képibe járulok kigyelmetek elé és részére megkérem az kigyelmetek tisztességes leányát N.-et - a kérést megteszi. Gyakran a kérés hosszabb mondókával ekképen történik:

"Mikorán pegyi Ábrahám ugyan öreg ember lett volna, fiát Izsákot házasságra buzdította volna. Izsák hajlott is a szent házasságra, de mivel Ábrahám nem akarná, hogy Izsák az Kanaán földjén lakozó pogányok közül venne feleséget, Elizést szólította volna meg, hogy ez fiának feleséget keresne. Engemet is felszólított a keresztfiam, hogy házassága irányában cselekedettel legyek, a mellett őrtállója volnék és a mi vezérünk, az Úristen nevében a kegyelmetek házukhoz vezéreltetnék, hogy keresztfiamnak ezen becsületes szülők (egyetlen) tisztességes leányukat feleségül megkérjem. Azért is, az becsületes leányzónak édes apja és anyja és minden rokonsága egyenlő akaratjából és véleményéből, ha jónak látják, leányukat ezen becsületes fiúnak feleségül odaadni óhajtanák. Miután minket is az úrnak angyala vezérelt kigyelmeteknek becsületes házukhoz, kérjük kigyelmetek tisztességes szándékát, jó válasz adásukat, melyet hallani mielőbb kivánnánk."

Igenlő válasz után behivják a leányt, a ki előtt a kikérő ismételvén mondókáját e szavakkal: elfogadod-e élettársul ezen általad is kellőképpen ismert legényt? végzi küldetését. A leány azt válaszolja, hogy "igenis el". Ekkor behívják a legényt is s a legény részéről adott jegypénz és a leány részéről adott jegykendő kicserélése után, kisebb vendégeskedés keretében, a melyre már a legény szülei is megérkeznek, megtartják a jegyváltás ünnepségét. Ennek a legfőbb aktusa az, hogy a kikérő násznagy a leány és legény jobb kezét kézfogóra egymásba teszi és őket két kezével vállaikon megölelve, e szavakkal üdvözli: Immár egymásé legyetek és maradjatok! Szivembő' kivánok nektek hótyig való hűséget és szerencsét! A barkóknál az eljegyzést kendőlakás-nak mondják. Úgy ezeknél, mint általában a medvesalji magyarságnál szokás, hogy a falubeliek, ha a jegyváltásról értesülnek, az ünneplő ház ablakai alá csoportosulnak, ott kendertörővel, kereplővel, csattogóval és hangos kiabálással zajonganak és háborgatják a kézfogót. Még üres fazekakat is vagdalnak az ajtóhoz, falhoz, mindaddig, míg csak el nem zavarják őket onnan. Ez a szokás abból a babonából ered, mely azt tartja, hogy a megháborgatott jegyesek állandó és boldog házasságban, sokáig fognak élni.

A jegyesek házasságra lépését, a lakodalmat, vagy mint általában a gömöri magyar nép mondja: a lagzit sok czeremónia előzi meg. A vőlegény szószólót (násznagyot), vőfélyeket (kis- és nagyvőfély), a menyasszony kiadó násznagyot és nyoszolyó-, vagy koszorúsleányokat (a barkóknál tőkelány) választ. A lakodalmat, mely rendesen szerdán kezdődik és pénteken reggel - sőt a barkóknál és palóczoknál is a pénteki lélegzet-nek a (bőjt miatt szünet) betartásával hétfőn reggel végződik, - a polgári és egyházi esketésekkel járó formaságok előzik meg és a hivogatás, melyet a két fővőfély (a leány és vőlegény egy-egy vőfélye) teljesít. Kékbeli-be öltözködve, kalapjuknál és mellükön virágbokrétával, karjukon pántlikákkal, kezükben a szintén virágokkal, pántlikákkal és színes pamutfonálra fűzött pattogatott kukoriczával feldíszített 183fokosfejű vagy kötöttfejű vőfélybotokkal járják be a két család rokonságát, ismerőseit, jó embereit és hívják meg a lakodalomra, a gyakran versbe szedett következő mondókával:

Tréfásan még némely vidéken - különösen a barkó népnél - ezt is utána teszi az egyik vőfély:

A Szárazvölgyén leginkább ez a verses meghívó dívik:

E verses meghívók mellett, a melyeket a lakodalom napján reggel újból megismételnek a vőfélyek, nagyon elterjedt meghívó-mondóka a vármegyei magyarságnál ez is:

"Szerencsés jó napot kívánunk mind közönségesen! Általunk egész tiszteletvel kéretik Máté István vőlegény és eljegyzett mátkája és leendő szüleik is, hogy minekutána közös megegyezésvel az jövő szerdán az Úr oltára elé lépnek az szent hítnek meghallgatására, egy kevés mulatságra, ha nem sajnálnák és magukat megalázni szíveskednének, elfáradnának. Szívesen látják kigyelmeteket."

Némely vőfélyek pedig ezt a mondókát kezdik:

"Adjon Isten jó napot! Kívánjuk mind közönségesen és engedelmet kérünk bátor belépésünkért. Csótyi Imre uram kiküldött vőfélyei vagyunk és ha kegyes kérésünket meg nem vetnék, az ő kedves fiának öröme napján, szerdán délutáni két órakor és későbben is egy tisztességes vacsorára ő kigyelme házához eljönnének. Szívesen fogjuk látni mind közönségesen az egész ház népét."

Az esküvés napján megismételt reggeli hívogatást azzal fejezik be a vőfélyek, hogy a menyasszonyos házhoz zenével, nótával mennek, honnan kikérés után a polgári egybekelésre, hova rendesen kevesebben, majd az ezt követő egyházi esketésre, a hova teljes számban mennek, az örömszülőket kivéve. A templombamenetelnél a menyasszonyt két nyoszolyólány, a vőlegényt pedig két vőfély vezeti. Esketés után a vőlegény vezeti már a menyasszonyt, követve a násznép vígadó és a zene mellett itt-ott az utczát is végigtánczoló legények csapatjától. A menet először a menyasszony házához, az úgynevezett 184lányadó-ra megy és innen egy-két órai mulatás, táncz után a vőlegény házához vonul, a hol a lagzit tánczczal kezdik meg. Az első tánczot a fővőfély a menyasszonynyal lejti. Egészen vacsoráig áll a táncz, nóta és borozás. A vacsoránál, melyet a vőfélyek a minden tál ételnél verset mondogató fővőfély vezérlete mellett szolgálnak föl, a főhelyen az ifjú pár és ennek két oldalán az érdemesek foglalnak helyet. A czigányok, kik folyton muzsikálnak, a vacsora alatt tányéroznak, valamint vacsora végeztével gyűjtenek a szakácsnéknak is kásapénzt, az alatt az ürügy alatt, hogy póruljártak és orvosra, orvosságra van szükségük. Asztalbontás után újból tánczba kapnak és járják éjfélig szakadatlanul. Éjfél után, mikor a menyasszonyt már kontyolóba fogták, feketébe öltöztették és fejét főkötőbe rejtették, a lakodalomban résztvevő férfiak a menyasszonytáncz-ban mindannyian megforgatják a fiatal asszonyt, miközben egy kitett tányérba tehetségük szerint a váltságot lefizetik. Az így összegyűjtött pénz - mely módosabb népeknél gyakran 100 forintig is fölmegy és a melyből néhány forintot a czigányoknak is adnak - a menyasszonyt illeti. A menyasszonytáncz akkor és azzal ér véget, mikor és a hogy a vőlegény végezetül a további táncztól menyasszonyát megváltja. Ezekután a fiatal pár az úgynevezett menyasszonyfektetéssel visszavonul. A násznép pedig mulat hajnalig és akkor hajnaltüzet gyújt, a melyet sok helyen a leányok és legények, versenyre kelve, átugrálnak, miközben erre vonatkozó nótákat is énekelnek. Másnap a fiatalasszony bemutatása van és folytatása a mulatságnak táncz, zene és nóta mellett. A lakodalom után harmadnapra az új házasokat a menyasszony részéről való atyafiak látogatják meg és tartják a háznál az úgynevezett nagy hőrészt, két-három nap mulva pedig a kis hőrészt. A nagy hőrészt a fiatalasszony avatása előzi meg, a mi a templomban történik.

A lakodalomban legtöbb dolga az első vőfélynek van, a ki a lagzi minden egyes mozzanatát megelőzőleg, illő verset mond és a vacsoránál is minden ételt, italt verses mondóka kiséretében ad föl. Ezek a vőfélyversek, a melyeket a legények maguk csinálnak, vagy többnyire kedves örökségképen apáiktól, eleiktől hagyományként nyertek, különbözők, de főbb vonásaikban és lényegükben megegyezők. Egy-egy lakodalomnál, adott sorrendben a következő vőfélyversek kerülnek elmondásra a vármegyei magyarságnál:

A menyasszonyhoz való érkezéskor:

Hitre induláskor a vőlegényes háznál:

Menyasszonyt hazakísérő mondóka:

A lakománál és az egyes ételek feltálalásakor az országszerte szokásos mondókák divatoznak. Ezektől eltérők azonban a barkók mondókái, melyeket eredetiségüknél fogva bemutatunk.

A lakomára hívásnál a vezető vőfély így szól:

A leveshe' a vőfély így versel:

Mikor pedig az főtthúst is hozná, így az húshó':

A vastagételhe' azután a vőfély a következő verset mondja:

Sült húsokat, pecsenyéket hord azután a vezető vőfély. A sű'thúsokho' emígy mondókázik:

A tésztásokho', egyebekhe' így vág a vőfély szavazatja:

Végre pedig ezt mondja:

Azután nagy seprésre kapnak a belső leányzók. Vagy két-három garas legénytől, leánytól dukál a seprőknek. Rövidesen erre tánczra is perdülnek. Az öregek pedig elboroznak lassan, csendesen, pipázva.

Így folyik a czéczó csellag fe'jötteig. Akkor azután megint vacsorához ülnek. A vezető vőfély ismét mondókázik. - Azt, hogy:

187Majd mikor a tálat kétkézre is hozná, imígy mondókázik:

Kásapénzszedéskor a következő mondóka járja:

Mikor a vőfély a menyasszonytánczot megindítja, a megyebeli magyar vidékeken a következő mondóka szokásos:

Menyasszonyfektetésre ez a mondóka járja:

E verses mondókákon kívül még sok más és a lakodalom minden mozzanatát megéneklő rigmusok vannak. Itt még csak a lakodalomban résztvevő paphoz, mint eskető lelkiatyához intézett eme barkó vőfélyverset közöljük:

188A vármegyei tótság lakodalmi szokásai alapjában a magyarokéval megegyeznek, lényegtelenebb eltérések, hogy javarészt hétfőn kezdik a lagzit és kedden már be is fejezik. A menyasszonyt az esküvő napján az elveszett juh meséjével kérik ki a rejtegető násznéptől. A mondókák közül csupán az asztal fölött elmondandók versek, különben egyszerű kötetlen beszédformák. Megemlítendő szokás még a tótoknál az is, hogy a vőlegényes házhoz érkező menyasszonyt a vőlegény kenyérrel fogadja. A vőfélyek pántlikás és virágos botot nem használnak, csupán egy vékony vesszőcskét (prutyik). Kalapjuk nagy virágbokrétával díszített és tisztüket a kabaniczába elől baloldalt fűzött kendővel (hantušok) jelzik. A már annyi bajt és szerencsétlenséget okozó lövöldözést a lakodalmaknál a tótok épp úgy, mint a magyarok nagyon kedvelik és gyakorolják. Ha a lakodalmi menet szekereken, kocsikon vonul, a lovak füléhez a tótok fehér, a magyarok színes és erősen virágos kendőket kötnek.

A dobsinai németek lakodalmi ünnepsége ma már semmi különösebb czeremóniával nem jár. Vendégeskedés ezeknél is van, de sem versben, sem prózában, az egyes mozzanatokat a vőfélyek megszokott mondókákkal nem kisérik. A vőfélyek hosszú összehajtogatott, egyik végén vörös pamuthimzéssel, kivarrással díszített törülköző forma vásznat vetnek úgy a jobb vállukra, hogy a bal csípőnél a két végét megkötik. A hívogatást egyszerű szavakkal teljesítik. Régente, a bányászat virágzásakor, a lakodalmi szokásokat Dobsinán igen nagy czeremóniával tartották. Az eljárások, vőfély jelvények, mondókák és a lakodalom egyes mozzanatai a szerint, a mint rangban nagyobb, vagy kisebb bányász lakodalmát ülték, kerültek színre. A bányamesterek lakodalmi ünnepsége nagy díszszel és pompával volt összekötve. A templomban orgonasíp és ének mellett folyt le az esketési szertartás. Ezek a szokások azonban már évtizedek óta megszűntek és teljesen kimentek a divatból.

Halottainak örök nyugalomra való helyezésénél - mint a megyei barkóság mondja - az utolsó szükség-nél s a magyarság által általában úgynevezett végtisztesség adásnál a vármegye népe a régi időkből reá örökségképen maradt szokásokat nagyobbrészt híven megtartja.

A halottas háznál való virrasztás, a kiterítéshez való készülődés, a temetésre való intézkedések megtétele, úgy a magyarság, mint a tótság és a dobsinai németség népeinél úgyszólván egyforma. A halottnézés általában szokás, de ezt Dobsinán csak az asszonyok teljesítik. A ház halottját mindig az első házban, fejjel az utczára néző két ablak között, a ház közepén a mestergerenda, vagy a hol ez nincsen, a padlás közepe alatt hosszában elhelyezett koporsóban terítik ki. Fejtől, a katholikusok rendesen két gyertyát állítanak. A kiterített halottat látogatók, különösen az asszonyok, nagy siránkozással emlékeznek meg a halott érdemeiről. Siratóasszonyok, kik elsirató mondókájukért ajándékot is kapnak, a vármegye barkó és palócz községeiben divatosak. Itt szokás a verses búcsúztatás is. A temetésen a családon és rokonságon kívül résztvesz az egész falu lakossága. A férfiak a koporsó és pap előtt, hónuk alá fogott lapos kapával vonulnak ki, míg az asszonyok a koporsó után siránkozva lépegetnek. Az egyházi szertartás és a koporsónak sírbaeresztése után, mindenki igyekszik egy-egy röget a koporsóra dobni, a férfiak pedig ezenfelül a magukkal hozott kapával hantolják be a sírgödröt és hantolják fel a sírhalmot.

A temetésben résztvett közönség, ha csak a halott hozzátartozói nem nagyon szegények - a gyászházhoz vonulnak, a hol evéssel és kevés ivással tort ülnek. A barkóknál és palóczoknál, ezeken a halotti torokon az asztalnál a halottnak egy helyet üresen hagynak, jeléül annak, hogy érzik hiányát és szívesen vennék, ha közöttük lehetne. A rövid ideig tartó tor után, még csak a családhoz tartozók, vagy a meghittebb ismerősök maradnak ott vigasztalóra.

A megye barkó és palócz népénél szokás az is, hogy ha a férj halt meg, akkor az asszony fekszik a temetés napjától kezdve egy hétig abba az ágyba, a melyben a halott vívódott és fordítva szintén. Szokás az is, hogy a fiatal legényt leányok, a fiatal leányt pedig legények viszik ki a temetőbe. A 189csecsemő, vagy egész zsenge korában elhalt leánygyermeket egy legény, a fiúgyermeket egy leány viszi a hónalj alá fogott kicsi koporsóban.

A dobsinai temetkezési szokások egy különlegességükkel viselik magukon a bányászok temetésének eredetiségét. Legyen a halott gyermek, ifjú, férfi vagy nő, minden temetéshez kivonulnak a díszbeöltözött, jelvényeiket is magukkal vivő bányászok és a halottat mindig ezek viszik ki a temetőbe. Történt a 70-es években, hogy egy rozsnyói diák temetésére, a ki Dobsinán lakó szüleinek a házánál halt meg, a rozsnyói ág. hitv. evang. főgimnázium felsőosztályú tanulói tanáraikkal együtt felmentek. A diákok korán elhúnyt társukat felváltva akarták kivinni a temetőbe. A kivonult bányászok az ősi szokást látták ebben megsértve és tiltakoztak ellene. Végre, mikor a fiatalságnak az elhúnythoz való viszonyát, nagy rábeszélés után méltányolni kezdték, engedték át tisztüket azoknak.

Ünnepi szokások dolgában a karácsonyi betlehemezés, kántálás, újesztendei verselés, éneklés, a különböző búcsuk fényes ünneplése, a húsvéti öntözködés, pünkösdi királyozás, a májusfaállítás, a bányászok Szent István-napi nagy ünnepe, az aratási ünnepségek, a téli fonóba járás, a Gergely-napi és a napfordulási különböző ünnepségek, valamint a farsangi tréfák és a Miklós-napi Mikulásjárások divatoznak, a melyeket úgy a magyarság, mint a tótság és németség egyaránt, bár némi csekély különbségekkel űz, noha ezek az ünnepi szokások itt-ott már az elhanyagolás útjára kerültek.

A betlehemezésnek egy eredeti járását, melyben a betlehemezők egymás között különböző szerepeket osztanak ki és látogatásaik során minden szereplő a saját mondókáját elreczitálva vesz abban részt, a barkóknál találunk. Jelmezekbe öltözködve, lánczos és csörgős botokkal, fakarddal fölfegyverkezve, papirból készült templomot visznek a betlehemezők magukkal, a melyben gyertya ég és annak fényénél a Krisztus születésére vonatkozó hagyományos kép vagy figurális csoport van elhelyezve. Mikor egy-egy házhoz útjokban megérkeznek - mert a falu, sőt a közeleső szomszéd község összes portáit is bejárják - a pap kivételével az összes szereplők a házba vonulnak. Ott azután a betlehemes játékot következőképen játszszák el: A Firminder engedelmet kér a betlehemezéshez és e szavakkal köszönt be: "Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus! Tisztességtétel az szándékunk, melynek irányában engedelem adassék!" E szavak után az engedélyt minden esetben megkapván, a betlehem-játékot megkezdik. A bentlévők közül először is a Király szól, a

A játék befejezését rövid vendégség követi, vagy a mi még gyakoribb, pénzadománynyal váltja meg magát a ház gazdája. A betlehemezők, a kik járásukat karácsony vigiliáján már délután 4 órakor kezdik, éjfélig járnak-kelnek és látogatják sorra a község portáit. A betlehemezéssel összeszedett pénz- és egyéb adományokból másnap, karácsony első napján délután a játékban résztvevők vendégségre gyűlnek, a hol a játékot mégegyszer eljátszszák.

Újesztendőre, de még az ó-év utolsó estéjén az iskolás gyermekek kisebb-nagyobb csoportokra oszolva kántálni járnak. A házak ablakai alatt a következő, monoton hangon énekelt verset ismételgetik:

Nem hagyhatjuk említés nélkül a rozsnyói czéhvigalmakat sem.

Nevezetesek Rozsnyón a czéhek, jobban mondva a különböző ipart űző ifjak tánczvígalmai, a melyeket a mesterség csoportjai szerint külön-külön tartanak meg. Így van: kőmíves-, czipész-, csizmadia-, szabó-, ács-, asztalos- és cserepes iparos-ifjak mulatsága. Ezek a mulatságok a régi czéhvigalmak maradványai, a mely régi vigalmakat az ünnepies tisztújítás előzte meg. Ilyenkor a czéhládát az újonnan választott elüljáróhoz nagy ünnepies körmenettel, zene, kurjantások és rigmusos mondások mellett vitték át és a czéh mesterségi mivoltját jelképező álarczos alakokkal járultak a czéhmester elé. Ez időszerint ezeket az ünnepi szokásokat már nem űzik s csupán a tánczmulatságot tartják meg, a melyhez rendtartó felügyelőket választanak, a kik a meghívott vendégeket nagy figyelemmel fogadják. A fővezénylő, vagy mint itt nevezik, fűrölő, kötelességének ismeri az éppen megérkezett férfi-vendéget, tisztességéhez képest, valamely módos mesterleánynyal, vagy úri nővendéggel megkínálni, azaz megtánczoltatás czéljából karjára vezetni. Az első tánczot így kell eljárni. A tánczosnő el nem fogadása az egész társulat megsértése volna; az önkéntes választás pedig ilyenkor tilos. E tánczvigalmaknál 191ősi, hagyományos szokásból egy lopószerű, mintegy öt lábnyi hosszú és buzogány-alakú czinedényt használnak, a szünórák alatt elmondani szokott felköszöntéseknél. Ezt az ivóeszközt flóribuszpalaczk-nak, magát az elmondott rigmusos köszöntőt pedig flóribusz-nak nevezik. A szokásos köszöntő így hangzik:

Az utolsó szó után a harmadik korty, majd az edény végső fölhajtása és a sok vivátozás, éljenzés következik. Így mulatnak azután a szünóra alatt jó ideig, majd ismét tánczra perdülnek.

A rozsnyói húsvéti szokások is nagyon érdekesek. Ezekből még ez időszerint is dívik, hogy az öntözködés alkalmával rigmusokat mondanak az öntözködő legények a leányos házaknál. Mikor húsvét másodnapján a legények a leányos házhoz öntözködni mennek, ezzel a rigmussal kérnek engedélyt:

Öntözés után:

A vers elmondása után az általában szokásos megvendégelés következik, a mikor a leány egy-egy hímes húsvéti tojást is ad az őt megöntöző legényeknek.

Eredeti ünnepi szokásai vannak a garamvölgyi tótságnak. A karácsony első napját megelőző nap kora reggelén, a fiúgyermekek rokonaiknak és ismerőseiknek fenyőfacsemetéket (polaznička) visznek s azt, a házra és mezőre bő áldást kérő versek kíséretében adják át. Ehhez az ünnepi szokáshoz a juhosgazdák azt a babonát fűzik, hogy ha fiúgyermek helyett leánykák hozzák házukhoz a polazničkát, akkor juhaik kevés kos-bárányt, de annál több jerkét ellenek. Ezért a juhosgazdák a leánygyermekeket szívesebben fogadják. Hamvazószerdán a hamvazó mise után az asszonyok egyenesen a kocsmába mennek és ott részegségig isznak, mert azt tartják, hogy így nagynövésű lentermésük lesz. Ha valakinek erre az ivásra pénze nincsen, akkor is igyekszik legalább az ivóban megfordulni. A férfiak ilyenkor nem mennek be a korcsmába, nem zavarják asszonyaikat, de bizonyos kegyelettel vannak ez iránt az ünnepi szokás iránt. Fekete vasárnap (virágvasárnapját megelőző) úgynevezett Mamurená-t, a pogányság idejéből eredő bálványünnepet ülnek. Ez abból áll, hogy a fiúk zsindelyből 192faragott, vörös agyaglével különféle alakokkal kifestett pallost hordoznak házról-házra és jó kívánataikat eldarálva, szalonnát és pénzt kérnek. Ugyanezt cselekszik a 10-12 éves serdülő leányok is, csakhogy ezek nagy rongybábukkal, melyeknek a fejére bundadarabból csinálnak hajat - járják be a falut. Este az összekoldult élelmiszerekből és pénzből lakomát ülnek. Virágvasárnapján a gyermekes anyák kis gyermekükkel seregestől tódulnak a templomba, nem annyira az istenitisztelet meghallgatása végett, mint inkább azon hittől buzdulva, hogy valamiképen Jézus Krisztus Jeruzsálemba való bevonulásakor a gyermekek ajka szóra nyílt és Jézust hangosan üdvözölték, úgy az ő gyermekük is előbb fog beszélni. A ki ezt a templombamenetelt elmulasztja, annak a gyermeke néma marad. Szent Iván (Szent János) napján (junius 24.) örömtüzeket gyújtanak, azokat átugrálják és egy-egy lobogó tüzescsóvával ide-oda szaladgálva énekelnek. Ezekhez a tüzekhez egész éven át gyűjtik a gyermekek és a fiatalság a rossz seprőket. Alkonyatkor a falu különböző részéből csapatostól vonulnak ki a határ különböző pontjaira s mire besötétedik, felgyúlnak a tüzek. A seprők után szalmát égetnek és ennek a tüzét ugrálják át, miközben ezt az éneket éneklik:

Meg kell még említenünk a kokovai és zlatnói tótság egy különös, de szép karácsony- és szilveszteréjjeli szokását, a melyet régi hagyományként csupán e két gömörmegyei községben űznek. A fiatalság - leányok és legények - e két éjjel fölmennek a templom tornyába, a melyet fényesen kivilágítanak és 9 órától éjfélig a kivilágított toronyban szent énekeket énekelnek, közbe-közbe pedig az összes harangokat meghúzzák. A hagyomány úgy tartja, hogy ezt az ünnepi szokást a nép - mely e két községben nagyobbrészt ág. hitv. evang. - az ott huzamosabb ideig tartózkodó huszitáktól kapta örökségképen.

A fentebb felsorolt ünnepek, búcsunapok és alkalmak a megünneplés mellett rendesen mulatságokkal is járnak, a melyeket rendszerint a fiatalság rendez. A legények zenéről, a leányok a lakomához szükséges ételről és italról gondoskodnak. Kivételek e tekintetben azok a népmulatságok, melyeket a földesuraság, az egyes munkaadók, vagy gyárak és bányatársulatok költségén rendeznek. Ilyen az aratás végeztével, a koszorú átadása után tartott kepebál, szüretelés idejént a hirtelen táncz, bányaműveknél a Szent István-napi mulatság, épitkezéseknél a bokrétaünnepség, kukoriczahántáskor a fosztótáncz stb.

Annak a jellemző és a legutóbbi időben különösen nagy vitát keltett népszokásnak, mely egyszersmind a nép nyelv- és írásemlékeinek fönmaradt tanúbizonysága - a rovásírásnak, jobban mondva a számjegyeknek kisebb-nagyobb 193pálczákra történt fölrovásának (kivágás) a vármegyében számos emlékeire akadunk. A vármegyei híres juhászság, különösen a multban, a kezére adott, vagy kezén forgott juhállományról, de egyéb pásztoremberek is, a reájuk bízott jószágról, nyilvántartás czéljából rovást vezettek. De rovást vezettek a községi pásztorok és velük szemben a pásztor szolgálatát igénybe vevő jószágos gazdák a pásztorbér lerovásáról, részletenként történt lefizetéséről is. Ez az úgynevezett komencziós rovás volt.

A juhászság egy jellemző, úgynevezett páros-rovására, mely a számadó és bojtára között forgott, a Hangony völgyén akadt e sorok írója. Két egymáshoz illeszthető és egymástól elválasztható, kemény (tölgy) fából, hasábosra faragott fejes pálcza ez, melyen a rovások külön-külön, nem csupán megfelelően összetéve olvashatók. Mint a hogy egy öreg barkó juhász elmagyarázta, ennek a két részből álló és közepén egy vágással megosztott rovásnak az egyik fele: az anya-rovás a számadónál, a másik fele: a párja-rovás a bojtárnál volt. Mind a két résznek a fején lyukon keresztűl húzva madzag volt, a melyre azokat külön-külön fölakasztani lehetett. Az anya-rovás rész, fejétől számítva az összetevésnél a rótt számok (a) tavalyiság-ot (mult évi anyajuh), a párja-rovás rész fejétől vett számok pedig (b) az ideiség-et (ez évi szaporulat) jelezték. Ez tehát ellenőrző szerszám volt. Az itt rajzban adott páros-rováson az a oldalon tehát, mert az (iks) X-ek 10-et, az I-vel áthúzott X-ek (czifra iks) pedig 100-at jelentenek, 320 tavalyi anyabirkát és a b oldalon, mert a (juhköröm) V bevágás 5-öt, a (rovás) I bevágás pedig (melytől voltaképen a rovás nevét veszi) 1-et jelent, az előrebocsátottakat figyelembe véve, összesen 227 idei bárányt találunk följegyezve. Az apadék-ot, - történt az csökkenés, eladás vagy dög következtében - a rovás másik oldalán, a megfelelő részen metszették és pedig úgy, hogy a dögöt jelentő rovás-számra, melyet mindig, még tömeges elhullásnál is |-sal jelöltek, fönt kersztvonást (T) róttak. Ez a rovási mód, mely körülbelül 1870-72-ig még nagyon dívott, ma már ritkaságszámba megy.

A hazánkban annyira elterjedt és a régmultakban használt adórovások néhány tót példányát 1895-ben Kokován találta e sorok írója, a hol ezeket a községházán, dicséretes pietással, megőrizték és nem voltak hajlandók csak egyet is átengedni. Ezekből egyet, a legjellemzőbbet mutatjuk be, melynek egész hossza, a széleken kezdődő és a rovás pálczán körül alkalmazott bevágásokkal (1, 2, 3, 4, 5) öt részre van osztva. Minden rész egy-egy adózó nyilvántartási jegyzékéül tekinthető, a mennyiben a rovás felső lapján, mely a rajzban nem látható, megfelelő helyen még az egyes adózók nevét is oda jegyezték. Az első rész szembelévő oldalán hat I-t látunk, a mely át van húzva, míg az alsó oldalon semmi rovás nincsen. Ez annyit jelent, hogy az illető 194adózónak 6 forint adótartozása volt, (mert az I egy forintot jelent), de mert teljesen át van húzva, tehát kifizette. A második részben már alul is látunk rovást és pedig ∧-t és felül négy I-t. Ez annyit jelent, hogy az illető adózó 4 forint 50 krajczár adóval tartozott (mert a ∧ 50-et jelent) és bizony ebből mit sem fizetett le. Még csak azt említjük meg, hogy az alul metszett I, V, ∧, X rovások mind krajczárokat jelentenek és a törlesztésnél legelső sorban is a krajczárokat vették figyelembe s azokat, ha kifizették, sem húzták kereszt-rovással át, csupán a felül jelzett forintokat. Azért pl. az 5-ik részen rovott összeget (6 forint 17 krajczárt) az illető adózó teljesen kifizette, mert a forintok törlését, illetve keresztrovással való áthúzását, a krajczároké mindig megelőzte. A kokovai adó-rovások kb. 1840-41-ből valók.

Az adó-rovásnak egy másik fajtáját az egyesek külön-rovását Mellétén, Beretkén és Gömörpanyiton használták, körülbelül 1850-60 körül. Néhány példányt őriztek még ezekből, a melyek utóbb Réső Engel Sándor etnografushoz kerültek. Keskenyebb, vonalzószerű, lapos deszkapálczikák ezek, a melyekre a gyakorlatban volt jelekkel rótták rá a számokat. Minden adózónak volt egy ilyen rovása, míg a községházán hosszabb mogyorófapálczákon voltak ellenőrzésül az egyes külön-rovásoknak megfelelő följegyzések.

A rovás sorába tartozik bizonyára az állatok (juh, sertés, kecske) füleinek jelzése is, a mely azonban már nem számjegyekkel, hanem egyéb jelekkel (csipkézés, kivágás, lyukvágás, sutázás, kajlázás stb.) történt és történik ma is.

Ugyancsak a rováshoz soroljuk azokat az ácsjegyeket, a melyekkel az ácsok az épületek, hidak, szóval a gerendákból összekapcsolt alkotmányok egyes összetartozó részeit a kifaragásnál, ácsolásnál, vésésnél, hogy az össze- és egymásba illesztésnél el ne tévesszék, megjegyzik. Ezek a jegyek többnyire a folyó római számok; de különleges jegyek is vannak, a mit az öreg ácsok, de többen a fiatalok közül is még most is előszeretettel használnak. A jelek az itt közölt ábrán láthatók. Ezeket a jeleket biztos kézzel és szemmel a nyeles-vésővel (rovás-vágó), melylyel a rovátkokat, beágyalás csapjait stb. faragják ki - csapják (vágják) a gerendákra.

Számos, a rovással és különféle jegyek használatával kapcsolatos jelzést találunk még a vármegyei népnél, melyet úgy állatai, valamint egyes tárgyai megjelölésére, számontartására használ és még többet a juhászság s általában a pásztornép között, de ennek részletes felsorolása túlesnék a munkában helytfoglaló általános ismertetésünk keretén.

A vármegye népe általában babonás és miszticzizmusra hajlandó. Magyarok, tótok és a dobsinai németek egyaránt számos balhitnek a varázserejét vitatják s mint általában a hegyi népek, a szokásos babonák hatalma alatt állanak. A palócz és barkó községek legtöbbjében a veszedelmet, jeget és zivatart rejtegető felhőnek elibe harangoznak; a sebes zápor és jégeső megszüntetésére piszkafát, seprőt dobálnak a ház pitvarából az udvarra. Az is igen elterjedt babona, hogy tűzveszedelemkor az a ház, a melyet egy mezítelen asszony körülszalad, nem ég le. Elterjedt babona a vármegyében az is, hogy az a menyasszony, a ki az oltár előtt a bal lábával leendő férjének a jobb lábára lép, parancsolója lesz az urának. Gortvakisfaludon 195azt tartják, hogy ha valaki a nyakán támadt kelést (kilis) új fazékban főzött fehér babbal borogatja és használat után ezt a babot a kereszt-útra önti, meggyógyul, mert az első, a ki a kereszt-úton a kiöntött bab mellett elhalad, átveszi a betegséget. Kerekgedén váltig azt hiszik, hogy lugzáskor a házhoz tévedő czigányasszony miatt maradt feketén (szennyesen) a ruha és nem kelt meg a tészta. A juhászoknál általános babona, hogy ha karácsony első napján reggel férfi lép be legelőször a házba, sok kosbárány lesz, ha pedig nő, akkor több lesz a jerke. Ugyanezt vallják a csordások is. Filléren minden gazda fokhagymával csinál az istálló ajtajára keresztet, mert azt tartja, hogy ez megvédi a tehenét a boszorkányok ellen és nincs erejük ahhoz, hogy a tehén tejét elvegyék. A kotlós alá kiköltés czéljából, az egész vármegye magyar asszonyai - pénteken estefelé, mikor a disznócsürhe a mezőről haza jön - helyezik el a gyertya-lánghoz tartott, megköpdösött tiszta tojást. A garamvölgyi tótok sohasem mulasztják el zöldcsütörtökről nagypéntekre virradó éjjel lovaikat a patakban megfüröszteni, mert ezzel vélik elejét venni annak, hogy lovaik megrühesedjenek. Ugyanitt András-napkor az eladó leányok a házasulandó legények házának az ablakaiba zabot, kendermagot dobálnak és a következő verset mondják, vagy énekelik el:

A dobsinai bányásznépnek az általánosan elterjedt s többé-kevésbbé a vármegye magyarságánál és tótságánál jellemzőbb és különösebb babonákon kívül, a bányarémekről, törpékről, az úgynevezett permonyikok-ról (Bergmänchen) szóló babonákban hisznek.

A mi a vármegyei nép legényeinek, leányainak s itt-ott az idősebbeknek is kedvelt és űzött népies játékait illeti, azok a labda, a mancs (fagolyó), a bige és a különféle körbe-fogódzó és kergetődző játékokban nyilvánulnak. Kora tavasztól, késő őszig, ünnep- és vasárnapok délutánjain, vecsernye vagy litánia után, a faluvégi páston, vagy a falu piaczán, ha csak az idő engedi, mindig játszanak, cziczáznak, sürögnek, forognak, kapóznak, mancsoznak, szóval jótékony és egészséges mozgással járó játékot űznek. E játékokhoz a labdát a legények, bőrrel borított tehénszőrből maguk készítik, nemkülönben a mancsot és a gurító karikákat. A benn a farkas, künn a bárány és a gunár-kereső különösen a vármegye felnőttebb fiatalságánál még most is kedvelt játék. A gunár-kereső, mely andalgó sétával, helylyel-közzel láncz- és kapu-alakítással, ellenvonulásokkal, kigyózó menetelésekkel van egybekötve, leginkább a barkó leányok és legények kedvelt játéka. Dalolva és a dalt gyakran harmonikával kísérve, járják be ezzel a játékkal a falut, a melynek vénei, öregei a tőczikre, padkára kiülve, gyönyörködnek a fiatalokban. A játék dalszövege így kezdődik:

A gyerekseregnél a játékok változatos sokféleségét találjuk. A mondókás játékok, találósak, futó és ugró játékok, a kövecske kopózás, kiolvasó stb. játékok számát, az általánosan elterjedt és a gyermekekre e tekintetben is jótékonyan ható kisdedóvás csak szaporította. És mint általában hazánk minden vidékén, úgy e vármegyében is, a magyar fiugyermeknek a könnyü futkosással járó lovasdi-, míg a tót gyermekeknél a nehéz fuvarozó lovasdi játék a jellemző. A leánygyermekeknél a bábuzás, főzgélés az első. És a két nembeli gyereksereg meleg eső után együtt gyúrja és alakítja ezer- és ezer-féle alakba az utcza sarát, hogy e játékában a vele született alkotási képesség kifejezést nyerjen. A játékszerek közül, melyet a gyermek maga majmol össze és csinál meg fáradsággal, de örömmel, két sajátos játékszert tanultunk ismerni. Az egyik a magyar fiugyermek fűzfavesszőből összeszerkesztett kedves bakszekere, a másik a tót fiugyermek épen 196olyan kedves és a hegyi patakocska vizén elhelyezett hámor-kerek-e (hamrik koleszo). E két játékszert mutatja be képünk.

Nem hagyhatjuk itt említés nélkül azokat a népies gyermekmondókákat, kiolvasó verseket, melyek e vármegyében a magyarság gyermekeinél, mint nemzeti örökség, generáczióról, generáczióra maradnak, és a melyek előttük ma is kedvesebbek azoknál, a melyeket a kisdedóvóban, vagy az iskolában tanulnak. Íme néhány mutatóba:

Legjellemzőbb és legeredetibb gyermekjátékokat, verseket, mondókákat a vármegye barkó és palócz községeiben találunk. Szentsimon, Sajópüspöki, Alsó- és Felsőhangony (barkó), Velkenye, Abafala, Harmacz, Serke, Várgede, Balogfala és Ajnácskő (palócz) községekben a körbeforgó és kiforduló játékok egész seregét űzik a gyermekek. A játékokhoz ezeket a verseket éneklik vontatott és szaggatott ütemekben:

(Ezt, ha kedve ellenére kap vezetőt):

(Ezt, ha kedvére való vezetőt kap):

A vármegyei tótságnál nagyon dívik ez a különleges, a tisztátalan, szurtos gyereket, mosakodásra, tisztálkodásra nógató tréfás versecske:

Magyarul szabadon:

A nép ajkán felhangzott dal, mint hazánk minden vidékén, úgy a megyében is magyarnál, tótnál és a dobsinai németségnél egyaránt életre kel, szájról-szájra röppen s nem tudni hol és hogyan termett, csakhamar 197általánossá válik. Úgyszólván minden érzését dalban önti ki a nép, különösen a magyar. A falu egy-egy nevezetes eseményét dalba foglalják, abban örökítik meg s dalban fejezik ki érzelmeiket is. Dalaik egyszerűek, keresetlenek, lágyak és gyöngédek. Az országszerte elterjedt dalokat nem tekintve, többet találunk olyan népdalt is, mely kizárólag gömöri nóta. Ime egy-kettő:

(Ennek az eredetije tót. A híres tót zsiványról, Dovecz Mihályról szól.)

Ez is specziális gömörmegyei barkó nóta:

A tótság népdalai kevés kivétellel mind a magyarság nótáinak a dallamaira mennek; kevés igazán szláv jellegű dalt lehet hallani e néptől. A felső Rimavölgyön és a Garamvölgyön levő tót községek lakosságánál találunk még néhány szláv melódiát és a magyar nóták szövegének a szellemétől elütő dalverseket. E tót népdalokat vontatott, lágyan nyújtott hangmenet jellemzi. Az elevenebb ütemű, pattogó nóta nagyon ritka ezek között. A Rima felső völgyéről és a Garamvölgyről álljon itt e néhány eredetiben és szabad fordításban bemutatott szöveg:

Tót:

Magyar:

Más:

198Más:

Mesék, legendák és rablóhistóriák tekintetében a vármegye magyarsága az általánosan elterjedt és magyar motivumokkal bíró mesék mellett, különösen a palócz és barkó meséket, legendás krónikákat és rablóhistóriákat kedveli, őrzi és hagyja nemzedékről-nemzedékre. A Vasgyerek vitézségéről, Az egyszeri gyerek viselt dolgairól, Argyélus királyfiról stb. szóló mesék, a Fejér Lászlóról szóló legenda és a Vidrovszky Marcziról, sok csodálatosat regélő rablóhistóriáról ugyancsak megyeszerte beszélgetnek és emlékeznek. Fejér László legendáját énekelve, dalolva is gyakran mondogatják. Ez a legenda azonban, vidékenként más-más névvel, az ország sok vármegyéjében ismeretes.

A tótság meséinek a tárgya leginkább a bírvágy; elásott kincsek, a várromok alá rejtett pénz, a híres Jánosik rabló, ki gazdagtól rabolt, szegénynek adott. De babonában gazdag mesékben sem szűkölködnek.

A németség meséi javarészt a bányák és ezekkel kapcsolatos vasművek körül, csodálatos törpék és bányatündérek varázsteljes szerepléseivel foglalkoznak és rendesen szép erkölcsi tanulságot rejtenek.

A népköltészet megtermékenyített és soha ki nem apadó forrásából buzognak föl a követválasztások alkalmával dalolt kortesnóták is, valamint azok a lakodalmi versek és mondókák, a melyeket a vezető vőfély oly büszkén mond el tisztének tudatában. Nemkülönben a más, ünnepélyes alkalmakkor elverselt rigmusok, ezek sorában a pásztor- és bakterénekek is egy-egy, verselésre hajlandóbb s a nép által dalos-nak nevezett lelkéből pattannak ki. Itt van pl. mutatónak, a Mátyás király nagy áldomásadásáról híres Sajógömör nagyközség éjjeli őrének, az 1848-ban élt Miskolczi Miklósnak a saját kifundálású bakterverse:

A nótával karöltve jár a táncz. A vármegye magyarsága mindenek fölött a csárdást és pedig a gömöri andalgó, majd szilaj csárdást ropja, míg elvétve a dajcsolásnak, a czeperlinek is helyet enged. A tótság, a csárdás mellett, nagyban űzi saját nemzeti tánczát, a póžabučki-t, a melyben különösen a tiszolczvidéki és garamvölgyi tótok mesterek. A dobsinai németség ma már erősen magyarosodó fiatalsága a modern tánczrendben foglalt összes tánczokat járja s elvétve, valami ünnepélyesebb alkalommal kerül láb alá a bányászok méltóságos, menuett-szerű permonyik-táncza.

Tánczkiszólásokkal, a melyek a kedv és mulatság fokmérői, de egyszersmind fokozói is, csak a vármegyei magyarság él, mert magát a puszta csuhaj-ozást, no-no-zást, reku-zást, melyet a tótság használ, tánczkiszólásnak nem lehet tekintenünk. A vármegyei magyar nép egy-egy talpraesett, helyénvaló és sokszor jellemző tánczkiszólását még az úrirend is átvette és igazi jókedvében, jó czigány, talpalá húzott nótájánál tánczolva használja. A tánczkiszólások nagy seregéből álljon itt a barkó nép kiszólásaiból e néhány mutatónak:

Nyelvjárás tekintetében a vármegye mind a három nemzetiségénél eredeti és a vármegyét jellemző tájszolást találunk s így ezekről külön-külön kell megemlékeznünk.

A vármegyei magyarságnál két fő nyelvjárást: a sajóvölgyi és palócz nyelvjárást kell megkülönböztetnünk. Ehhez a két főcsoporthoz símul, mint átmeneti árnyalat, a keményebben pattogó szárazvölgyi és a lágyabban folyó rima-, csetnek- és turóczvölgyi dialektus. Mint teljesen önálló és szigetszerűen, egyetlen egy községben, a Rozsnyó melletti Csucsomban meghúzódó dialektus a gorgolyok öző nyelvjárása emlitendő. A sajóvölgyi nyelvjárás a szomszédos Borsod vármegye nyiltabb szájjal, tisztábban ejtett magánhangzóval, a kevésbé árnyalt a és e betükkel beszélt dialektusának hatását érezteti s mint ilyen, ha egyes mondat kötéseitől, a ragok és az áthasonulások elhagyásától eltekintünk, leginkább megközelíti az irodalmi nyelvet. Csakhogy ezen a gömörmegyei Sajóvölgyi nyelvjáráson rajta van ám a palócz dialektus bélyege is és éppen ez teszi különlegessé, az úgynevezett gömöries beszéddé. Ez a sajóvölgyi nyelvjárás csap át a Cselényen és lesz a szárazvölgyi reformátusok ajkán keményebbé s már az abauj-tornamegyei Cserehát nyelvjárásába átolvadó, míg fölfelé a Rima-, Csetnek- és Turócz-völgyekben a javarészt ág. hitv. evangelikus nép ajkán lágyabbá. Mint nyelvvidék azonban, a gömöri magyarság határozottan és egészben véve palócz-magyar, mert ennek a nyelvjárásnak a jellege, ennek a fajnépnek az egyénisége domborodik ki leginkább.

A kún eredetünek tartott, de származására nézve még teljes bizonyossággal mai napig meg nem határozott palócz nép nyelvjárása, egyike hazánk legérdekesebb, legjellemzőbb dialektusainak. Mint az északnyugati nyelvjárási területhez tartozó dialektus a vármegyének úgyszólván összes magyarjaira kiterjed és tisztán palócz, valamint palóczos nyelvjárásban nyilvánul. E nyelvjárást lágyság és a hanghordozás énekszerű hullámzása jelemzi és a régi magyar nyelv két jellegzetes sajátosságának a hű megőrzése, hogy t. i. az ly helyett soha sem l-et, sem j-t nem ejt és az ë hangot nem kivételesen, de általánosan, még az ilyen szókban is: csëpp, fël, këll, vërës, epër, kezë (v. kezi) kimondja. A kéttagú, hangrövidítő szótőket az egész ragozásban rövid hanggal ejti: level, keves, tehen. Jellemző az igazi palócz tájszólásban a sok kettős magánhangzó - diphtongus - (l ^aó, ^aólom, mad^oár), a melyet nem csupán hosszú magánhangzók helyett ejtenek, hanem még a rövid al, el, öl, ül, ul szótagok helyett is: a^uma, e^úmegy, fő^üment stb. Nem kevésbé jellemző a nyilt magánhangzók tompított nyújtása: apâm, madâr, verêb és a zárt a helyett a többnyire szláv szinezetü á ejtése: ápâm. A mëg igekötő g-je mássalhangzó előtt elvész potlónyujtással: mëllátod, mëmmontam, mërrágtam stb. A foghangok helyett i előtt inyhangokat ejtenek, tehát ti, di, ni, li helyett tyi, gyi, nyi, lyi, p. tyizen, gyiszn^aó, gyiák, Petyi ütyi Katyit, emelyi, szórnyi. - Az igeragozásban az -it képzős igék felszolító módját ilyen érdekesen képezik: szomorijon, tërijen, készijétëk el; a fölszólító módban pedig a többes 3. személynek zárt 200kötőhangzóját: várjanak, mënnyenek, üssënëk, a t-végű igéknek (ha t előtt magánhangzó van) kötőhangzó nélküli befejezett cselekvését pedig: köttem (és nem kötöttem), futtak, mëgütték stb. formával fejezik ki. A névragozásban pedig nevezetes ez a három rag használata: -nott, -nol (ni, mi) és -nyi pl. Katyièknott vót (Katiéknál volt helyett), Kovácséknyi (hoz) mëgyen, sógornú (tól) jön.

A -val -vel v-jét a palócz mássalhangzó után is kimondja és az előtte álló mássalhangzóval nem hasonítja, pl. komâmval, rëggvel, Bërával. A szër rag a szóban szereplő magánhangzókhoz nem illeszkedik, mert a háromszor háromszër, az ötször ötszër. Az egyes szóhangokat is kihagyja a palócz tájszólás, pl. mâ' (r) , maj' (d). A -val -vel rag változatlan hasonulás nélkül való használatával ellentétben, némely mássalhangzót viszont sűrűn hasonlít pl. tënnap, mëmmëg, boss, úllesz. Miután egy-egy nyelvjárás jellemző sajátságait, még az illető nép lelkületével járó gondolkozásában is legteljesebben és legjobban az összefüggő prózai szövegben szemlélhetjük, itt adunk ilyet mutatóba:

M'eg is csak j^aó a zöreg a hâznâ, ha ëcs csëpp eszë sincs is! Lâm az ëczczëri embër is úgy lëtt gazdag. Nem tom mâ, hun esëtt më', de äsztom, hogy arra nâlónk fele v^a ót. Egy öreg embër v^a ót e, a kinek mâ nem tuttâk az hâznâ sëmmi hasznât vennyi. Aszt a fiju az apjânak: "Ugyan ⁱdës äpâm, kigyelmed mâ ugyis csak baj a hâznâ, mënnyⁱ e k el a zoskolâs gyerëkëkvel a zoskolâba, hogy mⁱ egis tëgyⁱek valamit".

A zöreg embër më'fogadta a szót. Éczczër hogy a zoskolâbó' hazafele gyütt, hât uramfija ëgy gyönyörűsⁱegës szⁱep hat lovas hint^aó vâktát utânna. Sz^iepen kit^iert a zutb^ao, mⁱeg köszönt is nekik; ëcz czⁱep asszoⁿ, megi^eentelen valami nagy úr v^aót. No, ëlⁱeg a hozzâ, hogy az hint^aóbó valami na' zsâkot elejtëttek, oszt' a zöreg më'tanâta. Gondója, im fëlvëszi, oszt hazaviszi, de bijon nehez v^a ót, maj' me'szakajtotta, hogy emelnyi trób^uáta. Nehez, mër hogy im szin aranyval vaót telë. No, nem is birt a zöreg avval, hât bijon az fijâjé igyekëzëtt, ⁱeppen csâ' hogy gonoszú a zuton ne vesszék, ëgy híd alâ húszta nagy bajval.

Hat ëczczër csak gyün vissza az hatlovas hint^aó akâr az forg^aszêl; mⁱeg is âll a zöreg embër el^eött, oszt a szⁱp dâma ki is sz^aót belüle, hogy aszongya: "Ugyan ⁱedős bâcsikâm, nem lâtott ki^egyelmed erre, valahol ëzs zsákot a zúton, asz'keresnⁱenk, mër' hogy im vesz^eőbe' van". Á zöreg embër më', hogy im az hazugsâgot nem szokta, bijon így neki në: "Lâttam bij jên, hogy a zoskolâb^aó gyüttem." - "Ó, ëbatta vⁱen bolongya - igy a zúr; hâ mⁱeg bolondda tartya itt az embërt la. Mikor v^a ót mⁱeg a mikor eő a zoskolaba jârt." - Avval oszt odⁱeb mëntek. Á zöreg ëmbër më' mënt ëgyenest haza. Ott azon melegibe e'monta fijânak, mënyinek, mit lâtott, mit hallott, mit cselekëdëtt. No elmëntek ezëk rögvest a zöregvel a zsâkⁱ é, oszt' haza is vi^ették. Bijon csapósan ⁱepeⁿségvel ëj jó véká v^aót a zarany, oszt' igeⁿ nagy módval lettek. Më' is becsülték a zöreget hóttyáig, oszt' nem kü'ték má' a zoskolâba. Igy vëttⁱek oszt' hasznât. Erre mongyák oszt, hogy mⁱegis jaó a zöreg a hâzná.

Tájszavakban, a melyek kizárólag a palócznyelvjárást beszélő népnek a tulajdonai, igen gazdag a vármegye magyarsága. Ilyen gömöri palócz és javarészt barkó tájszók a következők:

ábállányi = abárolni; ablakos = hiányos; abruké = azonnal; ácsik = gyermek-állóka; aljasbéli = alantas, másodrendű; ámbarada = zűr-zavar; álcs = ács; ácsong = ácsorog; aggaszt = turót készít; ágyi = minden ágybavaló ruha; agyabugya = verekedés; ádzás = a szérűn való ágyalás; akkorka = kicsike; akóvita = pálinka; alamuszta = alamuszi; általkodó = szégyenkező; amottég-la = amott; angárija = bizonyos időközre szóló fizetés; anya-széna = az első kaszálás után való széna; apácza = szűz toklyó; áporogyik = a tojás megzápul; aprós = kicsi gyermek; apróra = részletesen; árok = szőllő rész; aszó = völgy; átabota = rendetlen; azalék = álmos; azonteusten - mingyá = rögtön, azonnal; bába-kalács = czipó formára sütött apró kalács; bábakakas = kappan; bába-guzsaly = a réti füvet megrontó zsurló; bábaszarka = havas szarka; babaka = kis baba; babros = piszkos, ügyetlen; bacso = juhász gazda; badar 201= szép; bajcz = bajusz; bak-szakáll = vajfű; bakszekér = vesszőből csinált szánforma gyermekjáték; bakturó = rugás; bakkan = zökken; bakkanó = zökkenő, kátyús hely az uton; baklyik = csökönyösödik; bakó = czölöpverő fasulyok; bakóalja-kender = annyi kender, a mennyit egyszerre a törő (bakó) alá tesznek; bakóczál = immelámmal megy; bakol = igenlőleg bólint; bakos = a szánkázásnál a sulykósszánkó hátulján álló; bakos-gyeplő = négyes lófogathoz való gyeplő; banyak = balkezű; ballókáz = ballag; bandsalit = kancsalit; bánya = fazekas kemencze; barborás = gőgős; bátorság = ámbátor; becsmel = rágalmaz; begre-hegyes = híreskedő, kis növésű ember; beltetem = gyomor; belezna = szövésközben történt hibás öltés; belga = nagy, ügyetlen, esetlen; Berta, Bera, Bero = Bertalan; bellőke = felfüggeszthető vászon bölcső; berzel = borzol, felborzol; berzi-kakas = berzenkedő kis ember; berzi-tyúk = boglyas, amerikai tyúk; biglyéz = motoz; billint = billent; binkó = bunkó; birge = rüh v. himlő; birbicses = kucséber; bitó = a barkó nép kendertörő eszköze; bitringes = göthös; bittyu = gyenge bárány; biváhol = bővelkedik; biztalan = bizonytalan; bocskor = kerékkötő fatalp, mint az alabor; bodák = sovány czipó; bodázik = ide-oda jár-kel; borzág = bodza; bolygó = bolondos; bozás = gyengén részeg; búeset = szomorúság; burcsi = kövér gyerek; busseng = bakfitty; bibányos = bűbájos; buvó-kémény = nyitott tűzterep fölött lévő patics füstfogó; czihó = léhűtő; czika = cziczázó játék; czire = kis csirke; csak-la = hát csak azért; csali-baba = madárijesztő báb; csali-patak = buvó patak; csamingó = kóborgó; csampusz = csámpás; csendeleg = suttogva beszél; csikkantó = csiptető; csuszli = gummi puska; duncs = csomó; durdóka = kedves öreg ember; egybe = rögtön, azonnal; eleint = kiváltképpen; epernye = földi eper; fecske = kőmíves; firtat = kimutat; foganat = hajlandóság; Geczi = Gergely; gyanak = hitvány; gyetva = hitvány; hallatja = valaminek a híre; hendergő = rögtörő henger; hurut = savanyú leves; ikland = böfög; jegyes = rovott multú ember; kacsuka = balkezes; kászmata = kárttévő; köczölődik = kényelmesen heverészget; kupak = kis ember; kurnyavicza = zivatar; kutya-lagzi = veszedelem; kigyó-lepe = szitakötő; liha = üres kalász; locsperda = fecsegő; marmancs = bányatündér; massa = gyártelep; mazur = hitvány; molha = köd; morzsongós = nyirkos, borulatos idő; pákosztor = pákosz; pancsi = gyermek czipő; pecz-tej = a bornyas tehén ellés után való teje; penyecsont = sípcsont; pepp = lisztből készült, tejjel v. zsírral leöntött pépszerű eledel; póczurka = maskara; posajdesz = maradék, édes tészta morzsája; pontor = hamis; potyka = kövér; purcsi = póni ló; puttyantó = pukkantó; rajom = falumbeli; rakócza = istálló polcz; rozsdás = szeplős; sásik = vékony hengeres nádfű; sepeg = sopánkodik; soros-ángyom = otthon ülő vén asszony; suliguli = ravasz; sunyesz = pálinka; szalajka = hamuzsír; szátyva = szövőszék; szemercze-fa = vörös-fenyő; szilics = forgács; szöszmörgés = pepecselés; taméntalan = töménytelen sok; tasó = kis kacsa; tem = temet; tétetődés = cselekedet; torokáldás = kántor választás utáni áldomás; torzad = borzolódik; tusznya = ronda; tutús = kis fejkető; vernyit = borongósan virrad; verzsel = hímes tojást fest; vicze = átellenes szomszéd; viszontag = viszont; vittyan = surran; zabarint = vizet zavar; závoz = meredek hegyi út; zeherje = fa zuzmó; zera = kis őz; zsandolás = zsémbelés; zsendit = csiráztat; zsimbolyog = zsibbad; zsuborgat = kuporgat.

E tájszókkal mondott szólásmódok közül is álljon itt nehány: Nem drémál, hanem süti markát a cselekedet. (Nem szunyókál, mikor dolgozik.) A lejánaszon olyan fürge, mint az ürge, kettőt tapos egy nyomba. (Nagyon friss.) Fussék ki a látója (szeme). Az ilyen dolog nem kapaczitál. (Nem illik.) Tessen adnyi apró pondrócskákot, a kit az urak káposztába raknak (rizskása). Olyan hímes, akar a pipilis (lepke). Hangoskodó kloka nem üli meg a tojást. (Harapós kutya nem ugat.) Aggyíg skrobált (kapart), aggyig skripogott (csikorgott), míg észre vettem.