A Quarnero és a magyar-horvát tengerpart mentén egész Carlopagóig húzódó Morlák-csatorna, ez a szigetek által elzárt tengerrész a halak menedékhelye és ivófészke. Különösen áll ez a Maltempo-csatornára és annak dél-felé húzódó folytatására, mely halakban igen gazdag, és a hol a sziklás partvonal állandó halain kivül nagy mennyiségben vannak még vándorhalak is, milyenek pl. a kis tőkehal (Gadus minutus, L.), a nagy tőkehal (Merlucius esculentus, Riss.), a szkombro (Scomber scomber, L.) és a tintahal (Thynnus vulgaris, C. V.). Ellenben hiányzanak a Quarneróban a nagy tengeri mélységekben és nagy víznyomás alatt élő halak; hiányzanak továbbá a Muraena helena, L. foltos és csíkos tengeri ángolna válfajai, melyek tengerpartunkon csak Carlopagótól délre mutatkoznak (Ragusában már közönségesek), és a melyek, úgy látszik, melegebb éghajlatot kivánnak, mivel egyéb életföltételeik, a sziklás és üreges tengerpartok, nálunk is megvannak. De még a kardhalat is (Xiphias gladius, L.), mely nyáron a messinai szoroson át nagy mennyiségben kelet felé vándorol, késő őszszel és tél elején némely években bőven fogják a Quarneróban, különösen Portoréban és Bukkariczában.

Az ehető csigák és kagylók a magyar-horvát tengerpart mentén nagy mélységek miatt, nem igen fordulnak elő; azokat az átellenes szigetekről 375hozzák Fiume halpiaczára. Az osztriga is csak bizonyos mélységig tenyészik: legjobb bizonyítékok erre a bóják lánczai. Ha ezeket néhány év elteltével kihúzzák, láthatjuk, hogy körülbelül 30 méter mélységig tele vannak odatapadt fejlődő, fiatal és öregebb osztrigával, de ezen a mélységen túl az osztrigák hiányzanak. Minthogy a tenger a meredek part mentén hirtelen mélyed, az osztrigák nem élhetnek meg a fenekén, jóllehet a magyar tengerparton az osztriga életföltételét képező kevert viz (tengerparti és tengeralatti édesvízi források) mindenütt megvan. Csak a szentgyörgyi öbölben, Zengtől délkelet felé, van egy a tengerészeti hatóság által létesített osztrigatelep, mely különösen Fest Kálmán min. osztálytanácsos gondos mnnkásságának köszöni létét és a mely, mióta az öblöt hullámtörő gáttal elzárták, jövedelmezőnek igérkezik. Ehető rákjaink számosak; jó helyet találnak az egyes fajok a sziklás, repedezett és alámosott tengerpart mély vizeiben, mások a nyilt öböl legmélyebb részeiben, mint a csemegerák (Nephrops norvegicus, Leach.). Gyorsan szaporodik el a nagy tengeri pók is (Maja squinado, Latr.) és nálunk még kivánatos lenne nagyobb szaporítása végett mentől több terhes nősténynek kivetése a tengerbe. A nagy ollóst (Homarus vulgaris, M. Edu.-astice) és a nagy csápos rákot (Palinurus quadricornis, Latr. ragosta) sziklás tengerpartunk mentén, különösen a kevésbbé lakott helyeken, néha óriási, közel 1 m. hosszú példányokban fogják. A rövidfarkú vagy oldalgó zacskós rákok (Brachyura) a sziklák között bujkálva nagy számmal élnek, de ezeket az egy fenéklakó Portunus depurator, Leach. kivételével, nem halászszák. Ez utóbbit nagy mennyiségben fogják kotróhálóval, kilóját 4-6 krajczáron árulják. (Costrenai fánk - Frittole di Costrena.)⁰

Az alsóbbrendi állatokat u. m. férgeket, tüskebőrüeket, ürbelüeket sem halászszák; tengerparti népünk kineveti az olaszt, aki pl. a tengeri sünt is feltöri és petefészkeit kiszürcsöli.

A Quarneróban a tengerfenék alkotása szerint megkülönböztethetünk:

a) Parti halakat (pesci di grotta), a melyek a sziklás partmenti tengert kedvelik és a legbecsesebb, legjobb halak (durbincsok, fogas).

b) Bozóti halakat (pesci d'erba), a moszatokkal sűrün benőtt tengerfenék lakói (ajakosak, sügérek, tengeri ördög, haskorongok, kis czápafajok, fiatal árcsőrű csukák).

c) Homoklakó halakat (pesci di ghiaia) a tengerfenék homokjában befurakodva lesik a zsákmányt (pl. csillagvizsgáló, sárkányhal). Húsuk igen finom, különösen a félszegúszók a legfinomabb halfajok (levélhal, nyelvhal, romb).

d) A nagy tenger halait (pesci dell'alto mare), melyek messze a partoktól a tenger mélyebb rétegeiben tartózkodnak (tőkehalaink).

376e) Kóborló halakat (pesci vagabondi). Ezek időről-időre elhagyják a tengernek távolabbi mély rétegeit és rajokban közelítik meg a partokat (szardellák).

f) Vándorhalakat (pesci migratori), melyek rendes évszakokban időközökben keresik fel az öblöket (Szkomber, tinhalfajok, kardhal, egyáltalában a szkomberfélék). Végül

g) Vendégeket (ospiti), melyek megjelenése esetleges, és soha sincs rendes időhöz kötve. Ilyenek a nagy czápák, a lobogó hal, a holdhal, a fejszehal, a szkomberfélékhez tartozó révkalauz (Naucrates ductor, Bl., fanfano) és mások.

A Quarneroban dívó halászszerszámok a következők:

A hálók legnagyobb részét halászaink maguk készítik és szerelik fel. A hálók kenderfonálból, egyesek vagy a nagy hálók némely részei néha lenfonálból vannak szőve. Hogy tartósabbak legyenek, a halászok fenyő- vagy tölgykéreg tannintartalmú kivonatával barnára festik. A háló szemeinek (nyilásainak) átmérője különböző hálónemeknél különböző, és a méreteket centiméterekben fejezik ki.

A háló alsó szélén alkalmazott ólomsúlyok (hálókövek) a fenék felé hozzák, míg ellenben a felső széléhez erősített nagy parafadarabok vagy lemezek (melyeket a magyar halászok is parának hivnak) a víz felszínén lebegtetik. A hosszú kötelek, melyekkel a hálókat megkötni vagy vonni szokták, vagy kenderkötelek, vagy pedig a sokkal olcsóbb fűkötelek, melyeket a Spartium junceum nevű fűből sodornak.

Az egyenes állító- vagy függőhálók, egyszerűen kiterjesztett függőhálók, melyeknek egyik végét a parthoz, másikát egy üres, a tengeren úszó kis hordóhoz erősítik, mely utóbbi kis horgony vagy egyszerüen szikladarab által van a tengerfenékhez erősítve. Ezek a hálók hosszú fal gyanánt ereszkednek le a tengerbe és az a rendeltetésük, hogy a part mentén úszkáló vagy vándorló halakat feltartóztassák, megállítsák és megfogják. Földnyelvek közelében a part kiszögellő pontjain vagy öblök előtt sülyesztik le az e fajta hálókat. Eme hálók alkalmazása azon a tapasztalaton alapszik, hogy 377hal a a legszűkebb nyiláson is átbúvik, ha orra után indul, de mihelyt hátrál, megakad úszószárnyaiba és kopoltyúfedőjébe. A hal ugyanis könnyen befurakodik fejével a háló szemén, de a mellúszók feltartóztatják a továbbhaladásban, a mi a halat vergődésre kényszeríti; miközben szilványfedőivel beleakad a hálóba. - Ilyen hálók a következők:

A tinfogóháló tnlajdonképen nem egyéb, mint egy óriási függőleges állítóháló (palandara), azzal a különbséggel, hogy a partról nem egész hoszszában vetik ki a nyilt tenger felé, hanem igenis a parttól kiindulva bizonyos távolságra palandara módjára, a partvonalra merőleges irányban kifeszítik; ott azután egyszerre derékszögben hajlítják, úgy hogy a háló a parttal majdnem egyenközűen halad tovább addig a pontig, a hol egy része össze van göngyölítve. A háló ezen összegöngyölített végszéléhez vonókötelet (alzana) kötnek, mely a parton szemközt lévő czölöpön átfut, és a halászkunyhóig vezet. A partról rézsutosan a tenger felé hajlik egy körülbelül 15-20 m. magas létra, a melynek tetején egy halász áll lesben és figyel, mikor közeledik és fordul be a tinhalak raja a hálóba. Ha a tenger nem elég sima, időről időre, hogy lecsendesítse a hullámfodrokat és jobban a víz alá láthasson, olajba mártott apró kavicsokat dobál a tengerbe, a melyekről az 378olaj a víz színére jut és a felületet elsimitja. Mihelyt a halak a háló által körülzárt térbe érnek, az őrszem jelt ad a kunyhóban várakozó halászoknak; addig is pedig, mig a halászok odaérnek, a létra tetején készletben lévő köveket a háló nyilása elé dobálja, a mivel a halakat a háló belsejébe tereli és a netalán kifelé indulókat visszariasztja.

Az adott jelre a többi halászok a vonókötélnél fogva a hálónak összegöngyölített részét is a part felé húzva, kiegyenesítik, miáltal a háló nyilását is merőleges állítóháló zárja el, s a halak mintegy kalitkában megrekednek. A hálót azután partra húzzák, s a bennszorult halakat csónakok segélyével kiszedik. A háló egész hosszában körülbelül egy harmaddal magasabb a tenger mélységénél, miért is könnyen enged a nagy erővel beléje ütődő halaknak s mintegy zsákot képez körülöttük.

A magyar-horvát tengerpart mentén a keritő hálókat nem igen ismerik, mig ellenben az olasz halászok eredményesen használják.

Ritkábban látni halászainknál a szaltarella nevű, vagyis az ugrató függőhálót, melyet a csevolók (Mugil cephalus Cuv.) fogására használnak. A csevolók ugyanis, ha uszás közben valamely akadályra bukkannak, természetes ösztönüknél fogva oldalt kivetik magukat a vizből, átugorják az akadályt és így tovább folytatják utjokat. A halászok, felhasználván ügyesen e halak szokását: először teljesen bekerítik a csevolók raját, azután pedig a körben 379felállított függő-hálónak külső széléhez egy 2-3 m. széles kettős hálót akasztanak, melyet a hálóhoz kötött megfelelő számú nádpálczák vízszintes helyzetben tartanak. E vízszintes kettős háló felső részének szemei nagyok, az alsóé kicsinyek. (Az alsó hálót néha vászonnal pótolják.) A függőleges keritő-hálón átugró csevolók a vízszintes hálóra esnek és a nagy szemekbe mintegy belehorgolódnak. Ezeknek a hálóknak hossza különböző lehet; áruk 200-800 frt közt váltakozik.

A vonó-háló két szárnyból és egy zsákból (gyalom) áll. A szárnyhálók szemei a zsák felé mindinkább szükebbek, és minthogy dűlőnégyszögalakúak, vontatás közben minden rántásnál összébb-összébb szűkülnek, olyannyira, hogy a legkisebb halakat is vagy zsákmányul ejtik, vagy a sűrű szemű zsák felé terelik. Halászaink az e fajta becsukódló szemű hálókat horvátul migaviczának, azaz pislogó hálónak nevezik.

A szárnyak folytatását hosszú kötelek képezik, a melyekkel a meszszire kivetett hálót vagy a partra, vagy a halászbárkába huzzák. A halászainknál divó vontató hálók a következők:

A tratták használata igen ártalmas a halászatra, mivel az e fajta hálókat mindig sekélyebb vizben, közel a parthoz vetik ki, hol a halak vagy ivnak, vagy az uszó petéből kikelt és a part mentén növekedő fiatalok kóborolnak. E miatt sok kár esik a fiatal halállományban. Dicséretes tehát kormányunk, különösen a fiumei m. k. tengerészeti hatóságnak az a törekvése, hogy a tratta-háló szemei nagyságának minimumát meghatározza és a pislogó hálónak használatát csak kivételes, a legközelebbi révhivatalnál bejelentett esetekben engedi meg, midőn például szardella és menula-rajok 380jönnek a partra. Gyakran voltunk tanui, hogy a tratták zsákjában megfogott kevés nagyobb kifejlett hal mellett ott hemzsegett a számtalan apró fogas, branzin, az aranydurbincs stb., melyek kilogrammja azután mint halkeverék 30 krjával kelt el, a miből vajmi kevés hasznuk volt mind a halászoknak, mind a közönségnek. Nagy baj azonban, hogy az egész tengerpart mentén nem lehet a halászatot ellenőrizni. A tengerészeti hatóságnak nincs erre elég embere. A tengeren czirkáló pénzügyőröket, a kiknek aránylag kevés a teendőjük, a pénzügyminiszter beleegyezésével mellékesen föl lehetne használni az ellenőrzésre és ilymódon a kárhoztatandó dinamittal való halászatnak is elejét vehetnék.

A kokkia és a tartana vontató hálókkal a Quarneróban a Chioggia lagunákbeli olasz halászok halásznak mérsékelt és erősebb szélben, felsöpörve és felkotorva a tenger fenekét 8-60 m. mélységig. A kokkia vontatásánál a két vitorlás egyenlő sebességgel és egymással egyenközüen halad.

A kokkiával és tartanával eredetileg Isztria nyugoti partvidékének lakosai üzték a halászatot az osztrák parton. Később azonban kénytelenek voltak a halászatnak ezt a módját átengedni a mértékletesebb életü és különösen a tengerhez szokott chioggiai olasz halászoknak.

Minthogy a chioggiaiak a tenger fenekét különböző irányban feltúrják, a halakat nyugtalanítják és soknak ikráit elpusztitják, halászatuknak ez a módszere igen nagy kárral jár. Szerencsére a legfontosabb és legértékesebb halak ikrái a vizszinén, vagy a mélyebb vizrétegekben úszva lebegnek, a tengerfenekétől mindig távol. Igen helyesen intézkedett a magyar kormány, midőn egyetértve Ausztriával megállapította, hogy a kokkiával való halászat a parttól csakis bizonyos (2 kilométer) minimális távolságban gyakorolható. Ilyenkor ugyanis a mi sziklás tengerpartunk állandó halai, mint a branzin, a fogas és a számos fajta durbincs, állandóan a part mentén kóborol, az ikrákból kikelt fiatal nemzedék pedig szintén part mentén legel s igy a cocchia nekik már nem árthat.

A velenczei köztársaság idejében és 1855 előtt Ausztriában is tiltva 382volt e hálókat használni. Ez időtől kezdve azonban a halászat e nemét egyelőre megtürték, nálunk 1867-től kezdve pedig megengedték és szabályozták oly értelemben, hogy a chiogiotta halászok a Quarneróban a baragozzikkal való halászatokat csakis októbertől áprilisig gyakorolhatják, a mikor ugyanis a kifejlődött fiatal halnemzedék már a partok felé vonult, a csemegerákok fiataljai is megnőttek és a tőkehalak a Quarnero mély rétegeiben tömött rajokban vándorolnak. Mindamellett hogy az imént leirt vonóhálók többé-kevésbbé kotróhálók is, nem oly károsak, mint a kisszemű pislogó tratta-háló, a melyből a legkisebb halacska sem szabadulhat ki.

A különleges hálók a kövtkezők:

A horgok egyszerübb, olcsóbb, de kevésbbé jövedelmező halászati eszközök. Alkotó részeik: a zsineg, a horog, az ólomsúlyok és a csalétek. A zsineg vagy kenderszálakból, vagy lószőrből, nagy ritkán selyemszálakból van fonva, de alsó vége, az utolsó ólomnehézéken túl, okvetlenül a teljesen átlátszó szintelen, üvegszálszerü, rugalmas, úgy nevezett spanyol selyemszálakból áll; ez utóbbira erősítik a horgot. A szerint, a mint egy zsinegre egy vagy több horgot alkalmaznak, egyszerü és összetett horgokat különböztetnek meg, melyeket körülbelül tizenhat-féle nagyságban használnak. Csalétekül kis halakat (sardellina), kis rákokat (Palaenon squilla Fábr.), a tentahalak karjait, a szkombro hal hasából vágott szeleteket (pancetta) és gyűrüs férgeket használnak.

A szigonyok 5-, 7-, 9-, 11- és 13 ágúak vagy fogúak. Mennél több ága van a szigonynak, annál vékonyabb és finomabb szerkezetűek a fogai. A széles hátú, nagy halakat a halászok az egyszerűbb szigonyokkal, ellenben az összenyomott, lapos testű és kisebb halakat a több ágú szigonynyal ejtik el.

A szigonyos a ladik orrán lesi a nagyobb partmenti halakat, a nyolczkarú polipokat és a nagy ollós és csápos rákokat. Éjnek idején, midőn a 385halak mozdúlatlanúl egy helyen nyugodtan vesztegelnek, és a ladik orrán kifüggesztett reflektoros lámpa megvilágítja a partmenti vízrétegeket, a szigonyos halászat igen jövedelmező lehet.

A varsák nádból vagy fűzfavesszőből font kosár- vagy harangalakú kelepczék, mint a minőket tiszai vagy balatoni halászaink is használnak. Vannak egyhagyású és kéthagyású varsáink, a szerint, mint egy- vagy kétnyilásuak. Megkülönböztetünk a kosáralakú, erősebb fűzfavesszőkből font dalmát és harangalaku, gyöngébb, nádból font olasz varsákat.

A varsákba, mielőtt azokat lesülyesztenék, nehezékül egy-két kődarabot tesznek és rothadásnak indúlt húst, vagy állati beleket, májat stb. csaléteknek.

A halak, rákok, polipok, tentahalak könnyen bejutnak a varsába, a mennyiben a száján alkalmazott és befelé fordított vesszők a legcsekélyebb nyomásra kitágúlnak; de rugalmas voltuknál fogva azonnal visszaugranak s a nyílást elzárják.

A varsákat leginkább estefelé szoktak kivetni és másnap reggel fölszedni. A varsák fölszedése csónakról történik, még pedig hosszú kötél és ennek egyik végéhez kötött vasmacska alakú nagyobb horog segítségével.

Ha egy és ugyanazon helyen több varsát vetnek ki, ezeket vékonyabb kötéllel egymáshoz kötik.

A varsákat sziklás partok közelében, moszatbozóttal bőven benőtt talajra, vagy ilyenek közelében homokos tisztásra szokták kivetni. A varsákkal fogott halak mind élők és sértetlenek, a mi nagyon emeli becsértéküket.

A Quarnero és a magyar-horvát tengerpart halászai, a szerint, a mint a part közelében vagy távol a partoktól horgásznak, vagy pedig szigonnyal 386és hálókkal halásznak, alakra és nagyságra nézve különböző hajókat használnak.

A halászbárkák vagy fedettek, vagy fedetlenek, továbbá vagy vitorlásak, vagy vitorla nélküliek. Általában a következő használatban lévő halászbárkákat és ladikokat különböztethetünk meg:

A nagy hálók továbbítására, de kivetésére és kiemelésére is teljesen vagy legalább részben födött vitorlás bárkák szolgálnak, melyek következők:

Lássuk most már a Quarneroban üzött halászatnak, a különböző halfajok fogásának módjait.

A szardella. Az Adriában és így a Quarneroban nem fordul elő az északi tengerek heringje, de helyette áprilistől októberig megjelennek a szardella fajainak rajai, a melyeknek halászata néha igen bőséges. A szardellafajok a téli hónapokban a tenger mély rétegeit lakják és tavaszszal, már márczius hó közepe felé, egész késő őszig nagy rajokban jelennek meg ikráik lerakása végett a felsőbb rétegekben és a part közelében. Különösen a mély öblöket keresik fel. A halászok vonóhálóikat (tratta) ott vetik ki, a hol a tengerfenék szirtmentes, homokos vagy iszapos, hogy hálóik a fenékszirteken kárt ne szenvedjenek. Mig Dalmácziában a szardellákat csakis a sötét éjszakákon, tűzfény mellett halászszák, addig a magyar-horvát tengerpart halászai sötét és holdvilágos éjszakákon, sőt nappal is egyaránt fogják, mely czélra rendesen a nagy nyári trattát, használják, kivételesen hatósági engedélylyel, midőn a szardellák tömött rajokban jelennek meg, a pislogó hálót.

388Minden vontatáshoz legkevesebb két halászbárka és 10-15 ember szükséges. Az egyik nagyobb bárkában (leuto) fel van halmozva a vonóháló, a másik kisebb bárka - nagyobb guzzo - a háló és a part közti közlekedésre szolgál. Minthogy a szardellák száraz időben a felsőbb vízrétegekben, nedves és hideg időjáráskor ellenben a mélységben tartózkodnak, a halászok is ennek megfelelőleg, majd kisebb, majd nagyobb kövekkel nehezítik meg a háló alsó szélét, hogy az kevésbbé vagy mélyebben sülyedjen.

A háló kivetése következőképen történik: A hálóval megterhelt nagyobb bárkáról vasmacskát eresztenek le, azután a bárkával kieveznek, miközben kivetik a háló egyik végét s nagy félkörben tovább eresztve, visszatérnek a kivetett vasmacskához, melyhez kötéllel hozzáerősítik a háló másik végét.

Mielőtt a kivetett hálót kifelé kezdenék vonni, a halászok a háló által képezett félkörön belül csalétket szórnak ki, a mely különféle rövidfarkú rákok összezúzott keverékéből áll. Ezután bizonyos ideig türelmesen várnak, míg nem veszik észre a hálón azt a jellemző rezgést, a mely elárulja, hogy a szardellák a hálóba akadtak. Ekkor a halászok, egy-kettőnek kivételével, a part felé eveznek és két csoportra oszolva ritmikus tempókban húzni kezdik a háló két végéhez erősített köteleket, mialatt két társuk a nagyobb bárka közepéhez erősítve a hálót, időről időre megemeli annak zsákját. A mint a háló végei a víz szinén megjelennek, a két csapat vonóhalász egymáshoz közeledik, s így a háló két szárnya is jobban és jobban összeér.

A mikor már a két szárny is szárazon van és a háló zsákja is megtelt a hemzsegő szardellával, a halászok néhánya a víz szélére megy s evezőcsapásokkal visszariasztja a zsákból, illetőleg a hálóból menekülni akaró halakat. Midőn végre a zsák is a szárazra került, a halászok lassan kifordítják és a szemekben megakadt, valamint a zsákban megfogott szardellákat kosárra szedik. Az elejtett zsákmányt a halászok tömegben adják el, és a nyereségen akképen osztozkodnak, hogy a hálótulajdonos nagyobb osztalékot, körülbelül egy tizedrészt kap.

A fiumei halpiaczon a szardellák ára a halászat bőségéhez mérten ingadozásnak van kitéve. A halárusok a szardella kilóját néha 40 krjával értékesítik, de nem egyszer főleg meleg őszi hónapokban 8, sőt 4 krajczárjával is kénytelenek vesztegetni.

A szkombro (Scomber Scomber L.) olaszul: scombro, németül Makrelle - innen a "makárhal" germán-magyar elnevezés - legszebb és legizletesebb tengeri halaink egyike. Alakja hosszúkás, hengeres, elől és hátul csúcsban vékonyodó, s a tipikus halalaknak felel meg. Ennek a tulajdonságának köszönheti, hogy bár nincs uszóhólyagja, a tenger színétől egész a mély rétegekig egyaránt ügyesen és sebesen úszhat.

A szkombro-halak a tenger mélyebb rétegeinek lakói és csak íváskor 389jönnek a felsőbb rétegekbe meg a víz szinére. Ilyenkor seregestül vándorolnak a part felé, keresve a kisebb öblöket, sőt bejönnek a fiumei kikötőbe is. Ezért a nyári hónapokban telt bárkákkal hozzák a fiumei halcsarnokba a szkombrot, s alig is látni ez időtájt egyéb halfajt. Voltak esetek rá, hogy a fiumei halcsarnokba az egész partvidékről és a szigetekről annyi szkombrót hoztak, hogy áruk kilogrammonkint pár nap alatt 1 frtról 6 krajczárra esett. Ebben az időszakban a város szegénye-gazdagja szkombrót eszik, mert húsa ilyenkor porhanyó, nedvdús és izletes, ellenben télen száraz (stoppa) és iztelen.

A szkombro-halászatnál helyenkint más-más halászati módszer dívik. Fiume körül többnyire horoggal fogják. A csalétek rendesen egy kis szardella vagy magából a szkombro hasából levágott bőrszelet (pancetta). A horgászást, a halászatnak ezt a mulattató módját tengerpartunkon halászok és dilettánsok nappal és holdvilágos éjjel egyaránt űzik. Éjjel vagy estefelé a halászat mindig dúsabb.

Az egyszerü horgászás abból áll, hogy a halászó a csónakból egy 20-30 m. hosszú zsinórra kötött csalétekkel és ólomnehezékkel ellátott egyszerű kosztos horgot (togna) bocsát a mélységbe, s nyugodtan várja a pedző halat, mely csakhamar fennakad.

A pannula már valamivel bonyolódottabb szerkezetü horogszerszám. Míg egy ember a csónak orrán lassan evez, a másik egyszerre két pannulának különböző mélységekben lebegő horgait tartja ujjai között; a szkombrók ugrálva kapkodnak az úszó csalétek után, néha oly mohón, hogy a horgászó ember alig győzi őket elég gyorsan a horgokról leszedni.

A mesterségszerű és dúsan jövedelmező szkombro-halászatot halászaink csak sötét éjszaka gyakorolják.

A tratta-háló tulajdonosa a főhalászszal már a délelőtti órákban megbeszéli a teendőket, mire ez a többi halászokkal együtt megteszi a szükséges előkészületeket. Délután elkészülnek. Két bárkán mennek. A nagyobbikon van felhalmozva a háló, a kisebbiket tele rakják fenyőfával és vasrácsot illesztenek rája. Felhuzzák a vitorlákat, és a délutáni friss szellőtől hajtva, elindulnak a kitűzött helyre. Leginkább valami völgykatlan vagy öböl felé tartanak, a hol a tengerfenék iszapos, homokos vagy kavicsos, de mindenesetre sziklamentes. Mire oda érnek, este lesz. Vagy egy kilométernyi távolságban a parttól a sűrű sötétségben nem lehet egyebet látni, csak a völgy túlsó fokán halászó bárkák lángjait. A halászok bevonják a vitorlákat. A főhalász (illuminatore) már tele rakta fával és szurokkal az oldalt kiálló vasrácsot; meggyujtja az egyik szálat s pár percz alatt magasra lobban a láng, vörös 390fényével megvilágítja a völgykatlan meredek sziklafalait és a halászok alakjait; világossága behatol a tenger mély rétegeibe is.

A főhalász egyenesen áll a láng mellett; nem szól semmit, csak mozdulatait lesik társai s e mozdulatokból megértik, mit kell tenniök. Lebocsátják a mély hálót, melynek felső szélét nagy parafák tartják a víz szinén. Hosszú, magas hálófal ez, melynek közepét - a zsák fölött - a világító bárka farához erősítik, két szárnyát pedig a másik két bárkából időközben kiszállt halászok hosszú köteleknél fogva lassan, egyenletesen a part felé húzzák.

A főhalász ezután a láng mellett hasra fekszik és lesi a halakat, melyek a felcsapó lángoktól vonzatva, csoportokban úsznak a világító bárka felé. Ott a háló feltartóztatja, a vörös fény elkábítja, elbűvöli őket. Egyszerre élénk sürgés-forgás támad a hálófal körül. Ugrálnak, szökdelnek, össze-vissza keverednek a fény övében; egyes csoportok fölemelkednek a mélységből, mások lebocsátkoznak a sötét alsóbb rétegekbe; keresztülszöknek egymáson, tülekednek, tusakodnak, hihetetlen gyorsasággal. Szkombrók százai, a kis szardellák ezrei csillannak fel; eszeveszetten úszik itt egy árcsőrű csuka, amott egy nagy tengeri fogas, a hálófalhoz lapul egy-egy aranydurbincs, míg egy-egy branzino és csevolo, ez a hamis róka, a háló felső széléhez úszik, átveti magát rajta és kiszabadulva, a hálón túl vadászatra indul: bekapja a háló szemei közül véletlenül kiszabaduló kis szardellákat.

A parton a két sor ember, a mint a kötél két szárába kapaszkodva lassan, ütemre hátrafelé lépdel, közelebb és közelebb jut egymáshoz.

A háló két szárnya már majdnem párhuzamos irányban halad a part felé; a világító csónak sincsen messze a parttól: viszi lassan előbbre az odagyülekezett rengeteg sok halat; már már agyonnyomják egymást, sőt kiugrálnak sokan a háló szélén; tehát " Szurkot a lángra!"

Még egyszer fellobban magasan a halásztűz; egy pillanatra megvakítja a halakat. A halászok már a zsák fenekét is húzzák a partra. Ugyanakkor a parton lobban fel a láng vörös fénye; a halak figyelme oda irányul és eszeveszetten rohannak a part felé, jelentékenyen megkönnyítve 391a halászok munkáját. Gyorsan szűkebbre húzzák a háló zsákját, a melyből a zajnak különös neme hangzik: mintha záporeső zuhogását, közbe-közbe nagy sokaság el nem fojtható susogását hallanók.

A háló nemsokára egészen kinn van a parton; nincs többé menekülés. Az óriási haltömeget a kavicsra húzzák, a zsákot kinyitják; készen állanak már a kosarak, melyekbe a halakat külön fajok és különböző nagyság szerint berakják, hogy azután korán reggel a piaczra vigyék.

A tinhal (Thynnus). A Quarnero északi és északkeleti partvidékének, nemkülönben az egész magyar-horvát tengerpartnak legfontosabb hala. Tavasszal és őszszel vándorol nyugotról keletre, nagy rajokban és a mély vízű partokat fölkeresve, behatol a szakadozott partvidék számos öblébe is.

A magyar-horvát tengerparton a fiumei m. kir. tengerészeti hatóságnál bejelentve és engedélyezve 13 tinhalászó-telep (tonnara) működik. E telepek a következők: Szrsztice, Buccari, Buccarizza, Portoré, Dubno, S.-Giacomo, Scoglio S.-Antonio, Szelcze, Novi, Klenovica, Zrnovnice, S.-Giorgio Lukovo.

A telep főkezelője maga a tulajdonos vagy a bérlő. Ez fogadja a halászokat, a kik az előre megállapított fizetésen és csekély százalékon kivül régi hagyomány szerint a zsákmányul esett tinhalak kopoltyúiveinek tájékán kivágott hust is megkapják, a mit azután besóznak vagy eladnak, azonkivül megkövetelik a bográcsba valót is. Ez utóbbi abból áll, hogy a tonnara mögött, meghatározott távolságban nyári tratta (vonó) hálót vethetnek ki és a vele kifogott hal az övék lehet.

Az említett telepeknél összesen 23 háló van kivetve; kezelésüket közel 200 halász végzi. Leggazdagabb a tinhalászat Buccarizzában, a hol 4 darab 2000 frt értékü tonnára van kivetve, melyek kezelésével mintegy 40 halász foglalkozik.

A tinhalak vándorlásuk közben a kisebb halaknak, különösen szardelláknak és a szkombróknak rajait követik, hogy ez apróbb halakat felfalhassák; azért a tinhalászok nagy örömmel üdvözlik az apró halak első nagyobb csapatát, régi tapasztalatból tudván, hogy ezt nemsokára tinhalraj követi. A tonnara létrájának tetején állandóan fenn ül az őrszem; gondosan vizsgálgatja az alatta elterülő vizet és a tenger területét abban az irányban, a honnan a tinhal jönni szokott. Halásztársai azalatt kivetik és kifeszítik a tinfogó hálót s összegöngyölítve annak egyik végét, kaput nyitnak a várva várt vendégeknek; átviszik a partra a vonókötelet (alczana); rendbehozzák a halászbárkákat és késeiket, a szigonyokat és a vaskampókat. Ideje is volt, mert az őrszem lekiált és jobb karját kinyujtva, a sík tenger felé mutat. Fodros, nyugtalan, barázdált. Ott ugrálnak a viz szinén a szardellák és szkombrók, menekülnek a partok felé; a nagy tinhalak pedig méltósággal lejtenek közöttük s vigan lakmároznak az élő prédából. A szardellák lassankint 392minden irányban el-eltünedeznek, a tinhalak sem üldözik őket, csak előre usznak, nyugotról keletnek, mindig közelebb és közelebb a part mentén folytatják utjukat, megkerülik a kis kiszögellő hegyfokot, bejutnak az öbölbe és egyenesen a tinhálónak tartanak. Itt nyitva a kapu; bent van már az egész raj; az elsők már a hálófalba ütköznek és megriadva visszafordulnak. A legutóbb érkezettek észreveszik a veszedelmet, visszafelé rohannak, de az őrszem már jelt adott és mig társai az alczana nevü kötelet meghúzzák és a háló összegöngyölített falát kiegyenesítik, az őrszem maga köveket dobálva a háló nyilása felé, visszariasztja a netalán menekülni akaró tinhalakat.

Ime a háló zárva és az egész raj fogva van. A mi most következik, azt leirni lehetetlen; a hálón belül a tenger háborogni kezd; a hálóba zárt óriási halak neki mennek a hálófalnak, de ez csak pillanatra enged, utóbb zsákot képez a tin körül s beszorítja egészen. A megijedt halak eszeveszetten ugrálnak összevissza, s mig a partra húzzák a hálót, egy-egy erősebb tinhal hatalmas farkcsapással veti ki magát a partra, de készen várja a halász kése vagy szigonya, a vér kifakad nagy testéből és pirosra festi a kavicsot.

A hálót összehúztak már; a benrekedt halak egymáshoz szorulnak és kidugják aczélkék fejeiket. A halászok ladikokba ülnek és vaskampóikkal a tinhalak kopoltyufedői alá nyulva, egyenkint kiemelik a vizből s a partra viszik a zsákmányt, a hol éles hasító késeikkel minden egyes halnak hasát felvágják, kiszedik a beleit és kopoltyuit.

A nagymennyiségü tinhalat kisebb vitorlás bárkákon azonnal Fiuméba szállítják, innen pedig a fölösleget kisebb gőzösökkel Velenczébe, Pólába, Triesztbe viszik. A tonnára tulajdonosa arra az esetre, ha a tengeren való gyors szállítás lehetetlen volna, a tinhalszállításra berendezett könnyü kocsikat tart, melyeken gyakori lóváltással a tinhalat Triesztbe viteti.

1867. óta az Adriába, és innen a Quarneróba a tinhalat üldözve bevándorolt az emberevő czápa (Carcharodon Rondeletii M. H.). Minden évben, a nyári hónapokban több példányt látnak belőle feltűnni az öböl északi részében, nem messze a parttól, és évente fognak 1-3 példányt. 1893-ban 15 czápát figyeltek meg a Quarneróban, a melyek közül ötöt fogtak meg a különböző tinfogó-hálók. Egynek a hossza volt 7 méter. 1894-ben történt, hogy egy 5 méter hosszú czápa egy nyári délután, a mikor Abbaziában a fürdővendégek a tengerben lubiczkoltak, az uszodát övező sodronyháló mentén uszkált.

A Charcharodon párosával él, hím és nőstény. Az utóbbi nyáron eleveneket szül. Egy nőstény méhében 10 fiatalt találtak. Télen délfelé, a melegebb tengerekbe vándorol. Érdekes, hogy ha megfogják a nőstényt, a hím nem távozik el arról a helyről, tehát rendesen nemsokára azt is zsákmányúl ejtik, ellenben ha a hímet megfogják, a nőstény hátat fordít a végzetes helynek és elmenekűl. Igy példáúl: az 1895. év szept. 2-án fogtak Portoréval szemben, a szrszticzei tonnarában egy hímet⁴, és szeptember 3-án d. u. 4 órakor e sorok irója látta a pecsinei parttól 8-10 m. távolban Fiume felé úszni a nőstény szörnyeteget.

A durbincsok (Sparini) a sziklás dűlőpartok táján laknak; nappal barangolva keresik eledelüket, éjjel elfeküsznek. Testük magas és összenyomott, pikkelyeik nagyok; állkapcsaik fogakkal vannak ellátva, szájpadlásuk ellenben sima. Hátsörényük mellső része kemény, tüskés, hátsórésze puha, sugaras; az első tüske a bognár, a legvastagabb. Növényekkel (Charax), mások kagylókkal és rákokkal táplálkoznak, a melyeknek héját erős zápfogaikkal törik fel (Sargus). Húsuk finom és izletes, miért is igen keresett halak; kilójuk 1-1 1/2 forint.

Minthogy ez állandó halaink magános életet élnek és rajokban nem barangolnak: nem is fogják őket annyira hálóval, mint inkább horoggal, vagy pedig éjnek idején szigonynyal.

Meleg nyári éjszakán a halászok könnyebb ladikokba ülnek és lassan a természetes sziklás partok felé kieveznek. A ladik megáll, a hajó orrán lévő halász meggyújtja az erős világító reflektorral ellátott petroleum-lámpát és azt a ladikról kinyúló póznára akasztva, kézre fogja a hosszú (5-6 m.) nyelü szigonyt. A ladik orrára lép és vizsgálgatja a lámpafény által megvilágított tengerfenéket. Mily bűvös, mily titokzatos kép tárúl ki előtte! Az éjjelező polipok máris vadászatra indúlnak; amott nyujtogatják nyolcz szivókás karjaikat, egy nagy csápos rák falatozik, de ollós társa megirígyli tőle a falatot, tusára kél vele, ám de a lámpa fényétől megijedve erős farkütésekkel visszafelé úszik, menedéket keresve a sziklás part odvaiban. Villámként csap le a szigony és kirántja egyiküket. A közben a kormányon ülő halász lassan evez, de akképen, hogy az evezőket a vízből ki sem emeli, úgy, hogy a ladik nesztelenül, minden hullámverés nélkül siklik tova. Hirtelen a szigonyos jelt ad; az evező abbahagyja munkáját és a ladik megállapodik. Ott vesztegel mozdúlatlanúl több arany durbincs. A kilencz fogú szigony lesuhint és elejti a legnagyobbat. Igy megyen ez tovább egész éjjel és mielőtt pitymallanék, a kosarak tele vannak a durbincsok különböző nemeivel és fajaival, ott látjuk a gyürüs, harántcsikolt és feketefejü durbincsokat, a szalpa-halakat; ott van azonkivűl több csápos és ollós rák, tengeri ángolna, sőt még egynéhány tengeri fogas (Dentex) és a halak királya: a branzin.

A tengeri sügér-féléknek legfontosabb hala a branzin (Zabrax lupus). Húsa rendkivűl finom és lágy, miért is a halpiaczon sokszor 2 frtjával árúlják kilóját. Magányos életet él és közel a partokhoz, kevésbbé mély vízben barangol. Igen falánk, és azért egyaránt eszik kis halakat, rákokat, 395férgeket, sőt a csatornák ürülékeit is. Ezért gyakran a folyókba is behatol, minthogy sós és édes vízben egyaránt meg tud élni. A mesterséges haltenyésztő öblökbe jutva, a fiatal halivadékban nagy károkat okoz. Horogra fogják, vagy szigonynyal ejtik el. A hálóba leginkább csak a fiatal 25 cm. hosszú branzinok kerülnek, a nagyobbak csak véletlenül.

Nem kevésbbé keresett halak a piros sügérek. (Mullus barbatus - L. barbone és M. surmuletus L. - tria). Szinük piros és hogy még élénkebb legyen, a halelárusítók leszedik róluk az aránylag nagy halpénzeket.

A nyilt tengerben, valamint a partok közelében egyaránt élhetnek, miért is különböző módon varsákba vagy horogra fogják és vonó-hálókkal, különösen kokkiával halászszák. Különösen ez utóbbival pusztítják olyannyira, hogy a fiatalok 7-8 cm.-nél hosszabbra nem is növekedhetnek, holott biztos adatok alapján 1/2-1 kilogrammnyira is megnőnek.

A szkampi (Nephrops norvegicus L. - scampo) a legizletesebb, legdrágább és legkeresettebb rákok egyike, miért is bátran csemegeráknak nevezhetjük. Nagyobb mennyiségben, eddigi ismereteink szerint, csakis a norvég Fjordokban és a Quarneróban fordul elő. A hosszúfarkú, tizlábú rákokhoz tartozik és elevenen, valamint megfőzéskor is halavány rózsaszinű, testének hossza 30-35 cm.

Ugy látszik, csak az elzárt öblökben él, csendes és édessel kevert vízben, egyenletes, nem sziklás tengerfenéken. Az édes vizet a norvég Fjordokban a beléjük szakadó folyóktól és patakoktól, Quarnerónkban pedig a számos tengeralatti édesvízi forrástól kapja.

Minthogy a partoktól messzebb, nagyobb, 80 m. mélységben tartózkodik, a chioggiabeli olasz halászok a kokkiával halászszák.

Áttérünk ezután a puhányok fogásanak ismertetésére.

A polipok (Octopus vulgaris és Eledone moschata-folpo); e legnagyobb fejlábúak a nappalt sziklaodvaikban töltik, éjjel azonban elhagyják azokat és vadászatra indulnak. Ilyenkor lámpa- vagy fáklyavilágításnál ladikból szigonynyal ejtik el, nappal pedig a sziklaüregek mentén póznára kötött fehér posztódarabot mozgatnak és ezzel csalva ki a polipokat rejtekhelyükből, szigonynyal vagy pedig ólomdarabhoz erősített hármas (háromágú) horoggal fogják.

A kalmárokat (Loligo vulgaris, Calamaro), a melyek tengeri füvel vagy algákkal sűrűn benőtt területeken laknak, vagy vonó hálóval, vagy korán reggel és estefelé a koronahoroggal fogják. Áll pedig ez vagy 1 cm. átmérőig öntött ólomdarabból, a melyből közben kis, fölfelé néző aczélhorgoknak egész koronája áll ki; az egész szerkezet faggyúrétegbe van beágyalva. A mint a halász ladikjából a koronát leereszti, a kalmár mohón utána kap és a horgokon fennakad. A korona helyett gyakran nagyobb horgot használnak, a melyre kisebb tőkehalat tüznek föl, a kalmárok kedvencz eledelét. A kalmár a tőkehalat karjaival átölelve hozzá simul, mire a halász vágó horogjának segélyével kiemeli.

A tentahal (Sepia officinalis, Sepia) sziklás partokon, de még inkább a partok közelében elterülő homokos vagy agyagos tengerfenéken tartózkodik és éppen azért csendes időben szigonynyal vagy kotróhálóval könnyen kiemelhető. Mélyebb tengerben vagy hullámos felszinnél az ilyen területekre vesszőből vagy nádból font varsákat dobnak, melyeket zöld galyakkal és bozóttal béllelnek ki, a mi magához csalogatja a tentahalat, mely csakhamar bebúvik a varsába. A varsákat délután sülyesztik le és másnap korán reggel szedik ki.

A halászatnak ez a neme különösen nyáron jár eredménynyel, a mikor a tentahalak azért is sietnek a zöld galyak felé, hogy petéiket lerakhassák. A sziklák között élő tentahalakat, éppen úgy mint a polipokat, fehér posztóval is kicsalhatják; ilyenkor szigonynyal ejtik el.

A varsákat ezenfelül jó eredménynyel használják a sziklás part mentén tartózkodó halak (durbincsok, fogasok), továbbá a partmenti fenékhalak (sárkányfejű halak, Scarpaena), nemkülönben a nagy ollós és csápos rákok (Homarus, Palinurus) fogására is, csakhogy ilyenkor a varsákba csalétket tesznek be, mint rothadásnak indult húst vagy romlott halat, állatok beleit stb.

A kagylókat sekély vizben kézzel, az alsó héjukkal odatapadt osztrigákat feszítővas segélyével, mélyebb vizű osztriga-telepeken kotró hálóval, a talajhoz nem tapadó kagylókat, u. m. a hüvelykagylókat (Solen, Solecurtus) a fésüs kagylókat (Pecten), a szívkagylókat (Cardium), a Venus-kagylókat, a sima kagylókat (Cytherea chione) stb. kaparóhálóval szokták kiemelni. A kotróhálónak alsó vaslapja, a kaparóhálóé ellenben egész hoszszában éles fogakkal van ellátva.

397A csigákat egyszerű meregető hálóval szedik ki.

A tüskebőrűek közül egyedül a sünt fogják (Echinus esculentus). Ezek a gömbalakú, köröskörül tüskékkel biró állatok partmenti sziklákon vagy a dülő sziklás partokon tanyáznak. A vízszinhez közel lévőket egyszerűen kézzel szedik ki, a mélyebb vizrétegben tanyázókat hosszú póznára erősített kétágú villával, melynek fogai derékszög alatt meg vannak hajlítva, vagy pedig póznára erősített vasszöggel a sziklafalról leszakítják és az alájuk tartott meregető hálóba hullatják.

Tudjuk, hogy a hal, attól a percztől kezdve, a mint az ikrából kikel, folytonos veszélynek van kitéve. Első sorban kedvencz eledele a nagyobb halaknak. A mint a halacska leúszik a bozót közé, várva várja ott a számos fajta rövid farkú rák, melyek hátukat moszattal telerakva, vagy a Suberites domuncula nevü szivacscsal elfödve, leselkednek reá. A sziklákhoz tapadt szép actiniák, mint valami kinyilt virágok csábitják a halacskát maguk felé, de a mint ez megközeliti karjaik egyikét, a csalánszervek megzsibbasztják gyönge testét, és a számtalan kar átöleli, föléje zárul és a szájnyilásba tolja. A halacskát szájában, kopoltyúin számtalan apró élősdi rák vagy féreg kinozza, ugy hogy néha elpusztúl belé.

Számtalan hal a tenger fenekén tartózkodó kisebb czápafajok gyomrában, nemkülönben a "halászó ördög" széles szájában leli sirját. Rendkivül nagy pusztitást tesznek a halakban a delfinek, melyek csakis élő halakkal táplálkoznak, a melyekre ezért irgalom nélkül nem csak szigonynyal, de lőfegyverekkel is kellene vadászni, a mint azt pld. Ragusa környékén tették, melyet azóta a delfinek kerülnek is. Továbbá észszerütlen eljárás a halászok részéről, hogy az ezer meg ezer tüskebőrüt különösen a sünöket, melyeket hálóikkal fognak, ujra visszadobják a tengerbe: pedig ezeket pusztítani kellene, mert az ikrákban, továbbá a fiatal halállományban, de még inkább az osztrigákban és egyéb kagylókban nagy károkat tesznek.

A nagyobb halaknak irgalmatlan pusztitói a nagyobb fajta czápák; ilyenek: a 3 m. hosszú bika czápa (Notidanus griseus L. - pesce manzo,) az ugyanolyan hosszú lobogó farku czápa (Alopias vulpes L. - pesce bandiera), a 2 m. hosszú kék czápa (Prionodon glaucus L. - canazzurro), a 3 m. hosszú orrmányos czápa (Oxyrrhína Spallanzanii Raf. - cagnia), de leginkább a 7 méter hosszú emberevő czápa (Carcharodon Rondeletii M. H. - pesce cane), a melyről föntebb szóltunk.

De legnagyobb pusztitója a halnak maga az ember, mert nem gondolva a jövőre, tönkreteszi a fiatal halállományt, a nélkül hogy annak pótlására gondolna.

Vannak azonban tengerpartunk némely homokos öbleiben apró 2-3 cm. hosszú halacskák, a melyek tavaszszal igen sűrű rajokban jelennek meg. Ez az ugynevezett mezitelen hal (Latrunculus pellucidus), nem is nő hoszszabbra; azért ezeknek halászata megengedhető. Halászaink igen sűrű, tüllforma hálókkal (emelő háló; - saccoleva, odega) emelik ki a mezitelen halakat, de gyakran visszaélnek az engedélylyel, a mennyiben más fajta apró halacskát is kevernek közéjük. Inyencz emberek az ilyen halakat olajban kisütve nagyon szeretik és kanállal eszik, miért is a nép "százat egyszerre" halnak (centinbocca) nevezte el.

398Még súlyosabb a vétség, ha a halászok a fiatal halnemzedéket (novellame) mesterségszerüen halászszák abból a czélból, hogy az egész haltömeget a halvivariumokba és tenyésztőkbe elszállítsák, haleleségek gyanánt. Útközben néha az egész szállítmány elromlik és akkor se pénz se posztó. Ezt a rabló módot csak az idegen halászok űzik; a magyar-horvát tengerparti halászok, dicséretükre legyen mondva, nem.

A vizeknek és a halaknak mérgezését halászaink nem ismerik, pedig pl. az osztrák partokon nagyon jól ismerik a tengerparti farkastej (Euphorbia Wulfeni) nedvének mérges hatását; itt-ott egy lelkiismeretlen dilettáns bele szórja a tengerbe a Menispermum cucculus (coccoli) mérges magvait, amitől a halak megdagadnak és a felszinre kerülnek. Ezt sem teszik a mi tengerpartunkon.

Annál nagyobb a pusztitás, a mit a dinamittal visznek végbe. Igaz ugyan, hogy nem a halászok maguk, hanem inkább lelkiismeretlen naplopók, kőbányamunkások, isztriai szerencse-halászok és isztriai brazzera-vitorlások legénysége, kik a kőbányákban fejtett köveket a fiumei kikötő építéséhez szállítják. A pusztitás pedig rendkivül erős, mert nemcsak hogy a nagy, pillanatnyi viznyomás miatt számtalan hal kerül élettelenül felszinre, hanem a feneket ott, a hol dinamit pusztított, semminemű tengeri állat nem közelíti meg többé; puszta marad az évek hosszú során át. A törvény szigora több napi börtönnel sújtja a dinamitost, de az ilyenforma elzüllött egyén ezzel vajmi keveset törődik és mihelyt kiszabadul, megint csak dinamitot szerez és folytatja kárttevő mesterségét.

A legnagyobb baj az, hogy a halpiaczon a dinamittal elejtett halakat biztosan megismerni nem lehet, mert alakjuk nem változik el, szemük kiállóbb ugyan, de azt gyakran más módon, különösen éjnek idején elejtett halakon is észlelhetni; a dinamit következtében kimult halnak kopoltyúi halaványabbak, de a kevésbbé friss halak kopoltyúi sem élénk pirosak. A szerencse-halászok azonkívül még azzal a fortélylyal is élnek, hogy a dinamittal megölt halakat szigonynyal átdöfik, hogy az a látszatja legyen, mintha éjnek idején szigonynyal ejtették volna el.⁵

399Az 1894-5. évben a fiumei halcsarnokban forgalomba jött tengeri állatok következők voltak: