A Magyarország Vármegyéi és Városai czimű országos monografia sorozatában kiadott megyei monografiák között útjára indul a barsi kötet is. Elvonul abban az ezer év. Annak minden küzdése, minden szenvedése.

Látom a honfoglaló népet. Böngér fia, Bars, mint száguld diadalról-diadalra, s harczosok ezreinek dobogó paripája nyomán megreszket a föld.

Fejszecsapás alatt ledül a bükk, az ekevas-szántotta barázdán sárgul a búzakalász, s a föld mélyében tördeli a zöld kőérczet a bányász éke, kalapácsa.

Jő a pap, a tudós, jő az iparos, gazdag terhével a kereskedő.

Aranysüvegű tornyával ékeskedik Körmöcz, a barsi sziklán fehérlik a vár, az Őrhegy tövén szent Benedek fiai építenek monostort.

Bars népének sorsa verőfény.

De elborul. Jő a tatár, huszita, török, Ibrahim Mehemed pusztító hada, gyujt és rabol, gyilkolja a népet. A félhold Léva ormán. Hős Koháry István szablyája porba hull.

Utolszor szól a tárogató, utolszor csattog a pántos pallos, Kis-Tapolcsánynak fejedelmi fénye gyorsan tünik, nyugtalan álmát utolszor aluszsza ott II. Rákóczy Ferencz, a hős fejedelem s azután elbujdosik; vele bujdosik a magyar szabadság.

Legyőzött lesz az ország. A törvény s igazság a vármegyék falai közé temetkezik. Balogh Jánosnak, Platthy Mihálynak buzdító szava kis megyeházunknak boltos terméből messzire hallatszik, végre meghallja a nehéz álmából lassan ébredő ország.

Harsog a kürt, Nagy-Salló síkján a barsi zászlóalj rohan szuronyszegzetten fényes diadalra.

Aztán megint elsötétül minden. A szabadság napja tetőfokáról hullott az éjszakába. A gyilkos csöndben csak a láncz csörren, csak néha hangzik fojtott zokogás.

Egy szabad nemzet nyugszik vérében a ravatalon. De ez a nemzet él!

Új nap támad az égen, s a vármegyék küldötte földből alkotott halmon Szent István koronája régi fényében ragyog.

Ébrednek a holtak.

Megindul az új honfoglalás.

Mindenütt sűrű rajokban nyüzsög, fárad a nép.

Künn a mezőn a földmives szorgalmával megkétszerezi a föld erejét, termő két völgyünk síkján kanyarodva kígyózik a vasút, a Garam ezüst fodrán rakodottan siklik a tutaj.

Az ég kékjébe lövelli barna füstfelhőit a gyár.

Városaink tágas terein népes piacza van az iparnak, csarnoka van a tudománynak, otthona a szenvedőnek.

A vármegyeház ódon falai között egy gondolat az, a mi buzdít: boldoggá tenni a népet.

Ott, hol a fejedelmi kastély kúpján megtörik a verőfény, nagy tettekért hevülve ott révedez a királyi sarj, hozzásímul és szövi az élet édes álmát Nagyasszonyunknak bájos unokája.

Istenünk díszes templomaiban száll a fohász az oltár körül.

Mindenütt a munkának édes áldása, gyümölcse.

Átalakul minden. Buzdul a bizalom az ősi erényben, szentelt a hit egy boldogabb jövőben.

Induljon a könyv!

Budapest, 1903. Boldogasszony havában.