435TÖRVÉNYKEZÉS.
Irta Zsoldos Benő
A szabadkai törvényszéki palota.
Az ujvidéki törvényszéki palota.
Vármegyénk specziális törvénykezési viszonyainak gyermekkorát - mint a legtöbb vármegyénél, - meglehetősen sűrű köd fedi el előlünk. Egy-egy írott emlék nyomán csak itt-ott sikerűl némi fénysugarat vetíteni ebbe a homályba s csupán a hazai általános jogszolgáltatási viszonyok ismerete révén alkothatunk valamelyes, - habár csak megközelítően hűséges - képet a rendelkezésünkre álló gyér adatok alapján, Bács-Bodrog vármegye törvénykezésének rég letűnt korszakairól.
Mind Bács, mind Bodrog vármegyékre vonatkozóan, a jogszolgáltatás eddigi írott emlékei, a minden kultúrát semmivé tevő tatárpusztítás alkalmával csaknem egy szálig megsemmisűltek. S miként törvénykezési okmányaink fennmaradásának nem kedvezett a mohácsi csata gyászos korszaka, úgy későbben is határozott hátrányára volt annak a Rákóczi-féle elszánt tusák háborús világa. A szatmári békekötést megelőző hadjáratok megint csak tönkretették a vármegyét, melynek népe és tisztviselői reménytvesztetten széledtek szerteszét s a vármegyei íratok javarészt elpusztúltak, úgy hogy voltaképen csak a XVIII. század második évtizedétől ismerhetjük törvénykezési viszonyainkat aktaszerűleg.
Várkerületi bíróságok kora.
Hogy az úgynevezett várkerűleti bíróságok korában, - melyekből azután a későbbi vármegyei bíróságok alakúltak, - milyen volt e vármegye jogszolgáltatása, arról nincsenek teljesen közvetetlen adataink. A királyság megalakulása óta maga a király volt a bírói hatalom kútfeje, ő képviselte a királyi bíróságot "cum multis regni magnatibus" egyetemben. A vármegye elsőrendű közönségét e korszakban a nemesség alkotta, ennek volt a király a legfőbb bírája, kinek személyes részvétele, tudjuk, csak a Habsburg-korszakban szűnt meg teljesen. Addig azonban a nemesség peres dolgait, jogi sérelmeit maga a király, vagy helyettesei: a nádor, az országbíró, vagy a bán döntötték el. Árpádházbeli királyaink Bács és Bodrog vármegyék területén is meg-megjelentek s az ilyen törvénynapokon a vármegyék és egyik-másik szomszédos vármegye birtokosai között - nem is olyan ritkán előfordúlt és sokszor kényes természetű - vitás jogi kérdésekben bíráskodtak: ú. n. "király-széket" ültek.
Hiteles helyek.
Szóval, kezdetben a várszerkezet hanyatlása után, előállott vármegyei bíróságok fejei, a főispánok, a nemesség pereiben semmiféle törvénykezési jogkörrel nem bírtak; a főispán e korban csupán a várkatonaság, várnép és a jobbágyság bírája volt. A király elé vitt perekben szükségesnek mutatkozó vizsgálatot (inquisitio), különösen azután, hogy a széles látókörű III. Béla király az írásbeli eljárást honosította meg a korabeli törvénykezés terén: vagy a vármegye hatóságára, vagy pedig - és legtöbbnyire, - az ú. n. hiteles helyekre bízták. A vármegye akkori törvénykezésében különösen egy hiteles hely játszott sokáig jelentékeny szerepet: a kalocsai káptalan. Az 1231-iki törvény határozott rendelkezése szerint, bárkit is csak a vármegyei püspökök, vagy a hiteles helyek tanúsítványai mellett lehetett törvénybe idézni, de csekélyebb peres ügyekben megelégedtek a szomszédos konventek vagy kolostorok hiteles írataival is.
E korban tehát a vármegyében is a káptalani kiküldötteknek kellett a vizsgálatot foganatosítaniok, természetesen csakis az erősebb ellentéteket feltüntető, fontosabb, bonyolúlt perekben. A vizsgálat megejtése után a káptalani 436kiküldöttek beterjesztették a konvent pecsétjével megerősített bizonyságlevelüket, melyben irígylésreméltó bőbeszédűséggel számoltak be a gondjaikra bízott vizsgálat teljesítéséről s annak eredményeiről. Ez volt a legfőbb bizonyíték, melynek átadása után szóbelileg nyomban kihallgatták mind a panaszost, mind a bepanaszlott egyént a király ítélőszéke előtt, s azután kihirdették a király itéletét. Volt rá eset, hogy a király egyszerre több hiteles helyre ruházta a vizsgálat teljesítésének sokszor nagy megpróbáltatásokkal járó feladatát.
Később azután, már a IV. Béla uralkodása után, mikor a jogszolgáltatás keretei mind kiterjedtebbek kezdettek lenni s a peres ügyek száma mindinkább nagyobodott: a király elé utalt jelentékenyebb ügyekben, a melyek között különösen a kiváltságos testületek és főurak büntető ügyei, majd a súlyosabb hatalmaskodások és hűtlenség érdemelnek különösebb figyelmet, - a vizsgálat bonyolódottabb szálait a vármegye főispánjának kellett kibogoznia.
Nádori bíráskodás.
A nádori bíráskodásnak, - mely a XIII. század óta, de különösen a király személyes bíráskodásának megszűnése után egyre nagyobb arányokat öltött, - főként Bodrog vármegyére vonatkozóan, több érdekes emléke maradt fenn. E vármegye mindkét része sok esetben szerepelt sérelmeivel a nádorok által mindenkor a király székhelyén tartott, ú. n. octavaliákon, vagyis a nyolczados törvénykezési szakaszokon, melyeknek a joggyakorlat szerint mindíg egyes meghatározott ünnepek után következő nyolczadik napon kellett kezdődniök.
De a nádorok e mellett törvénykező gyűléseket is többször egybehívtak a vármegye terűletén, mikoron is sutba dobva az octavaliák üres alakszerűségeit, közvetetlenűl igyekeztek meggyőződni a nemesség panaszainak alaposságáról, vagy alaptalan voltáról. Ilyen judicium generale-kat tartottak a nádorok egész Mátyás király idejéig, melyeknek legfőbb tárgyuk mindenekfelett a bűntettesek üldözhetése volt. E törvénynapokat már jóval előre kihírdették s ez okból a régi törvényeinkben csaknem kivétel nélkül "proclamatae congregationes" név alatt találkozhatunk velök. (1335. évi IV. és V. t.-cz.)
E nádori törvényszék, - miként az azt szabályozó 1291. évi törvény ékesen rendeli, - minden vármegyében s ekként Bács és Bodrog vármegyékben is, a következőkből állott: elnöke a nádor, kit rendszerint több bíró kísért, minden egyes vármegyében a főispán és a vármegye részéről kiküldött négy bíró és az egyes káptalanok részéről megjelent egy-két bizalmi férfiú vett benne részt.
Később a congregatiók tevékenysége nem csupán a kirminális perekben való döntésre szorítkozott. Lassanként egyes magánjogi vonatkozású vitás kérdések is helyet nyertek azokon. Tudjuk példáúl, hogy ilyen törvénykező gyűlést tartott a nádor Bodrog váránál 1360-ban. Az ekkor eldöntött ügyek legnagyobbrészt birtokjogi és violentiális vonatkozásúak voltak; egyik fennmaradt oklevelünk szerint a nádor ezen a törvénykező gyűlésen egy tekintélyes bodrogvármegyei birtokosnak: Becsei Miklósnak valamelyes révjogra vonatkozólag bizonyságlevelet adott.
1364-ben ugyancsak Bodrogvármegyében az akkortájt itt erősen garázdálkodó tolvajok és rablók ellen tartott egy emlékezetes törvénykező gyűlést Kont Miklós nádor uram. Elhihetjük könnyen, hogy az akkorában fölöttébb elszaporodott "latrok" már abban az időben sem mutattak valami sok hajlandóságot arra, hogy önként jelentkezzenek a nádori bírói szék előtt. A most említett gyűlésnek egyik főteendője volt, rendes névjegyzékbe foglalni ama bodrogvármegyei latrok neveit, kik a megfelelő bűnvádi eljárás lefolytathatása czéljából nem jelentkeztek, vagy pedig az elfogatásuk iránt megtett intézkedések bármi okból is sikertelenek maradtak. Ezekkel szemben Kont nádor a fennálló törvényes intézkedések teljes szigorával kívánt eljárni s azon a gyűlésen el is rendelte keményen, hogy ha azokat a nagy gonoszságú latrokat, kiknek neveit az említett névjegyzékbe felvették, akár Bodrog, akár Bács vármegye területén, vagy bárhol is az országban megtalálni sikerülend, stante pede el kell fogni és irgalmatlanúl ki kell végezni.
Megyei bíráskodás.
Már a királyi és nádori bíráskodás korában is jelentékeny törvénykezési fórumok voltak a vármegyegyűlések, melyek a később mind jobban erősödő megyei bíróságot gyakorolták. 1191-től kezdve ezeket a vármegyegyűléseket nem csak a nádor, az országbíró és a bán, hanem sok esetben a főispán is tarthatta bizonyos meghatározott időközökben, a ki, mint tudjuk, főként a várkatonaság, várnép és jobbágyság bírája volt.
437A nádor által tartott megyegyűlések közűl az 1368-ikinak maradt fenn némi emléke. Ezt az akkor teljesen új nádor: László, apuliai herczeg hívta össze Bodrogban. A vármegyei nemesség impozáns módon volt képviselve ezen a megyegyűlésen. Sok ügyes-bajos dologban kellett ekkor dönteni az egybegyűlt vármegyei uraknak. A sok közűl fennmaradt egy bizonyságlevél, mely jelenleg a Zichy-oklevéltárban található. Megtudjuk, belőle hogy bizonyos Becsei Tőttös nevű vármegyei úr László nevű fia ellen, Laki Péter uram, tárnoki földbirtokos nagy pert tett folyamatba, birtokelfoglalás mián. E per eldöntése is az említett vármegyegyűlés teendői közé tartozott s Laki Péter felperesnek sehogysem kedvezett a szerencse. A miről László nádor az alperes kérelmére menten ki is állította a kérdéses bizonyságlevelet, melynek erejénél fogvást a nádor teljes hitelességgel bizonyítja, hogy a Becsei Tőttös László ellenében a birtokelfoglalás ténye a kihallgatott tanúk által nem lőn igazolva.
Ugyanezek között a felek között, úgy látszik, nagyobbszabású kártérítési per is folyt ez időben, mert László nádor az 1368-iki vármegyegyűlésen erősen meghagyja a pécsi káptalannak, hogy ebben a nagy perben mindenre kiterjedő vizsgálatot tartson. Ebben a perben már Laki Péter volt az alperes, a kire a Becsei (másként Báthmonostori) László erősen panaszolkodott vala, hogy ez valami Kökényes nevezetű birtokon neki érzékeny károkat okozott.
Hogy Bács, avagy Bodrog vármegye, - mint hatóság, - a jogszolgáltatás terén, mikor adott magáról először életjelt észrevehetőbben, azt pontosan nem tudjuk megállapítani. 1351-ből azonban már van egy oklevelünk. Megtudjuk ebből, hogy Bodrog vármegye ebben az esztendőben Háj-Szent-Lőrinczen tartotta a törvénykező gyűlését, mely azután, az oklevél szerint, valamelyes hatalmaskodási ügyben részletes jelentést tett I. Lajos királynak.
Hiteles feljegyzéseink vannak arról, hogy 1391-ben a macsói bán tartott ilyen bíráskodó gyűlést Bodrog vármegyében. Mind ezen, mind a fentebb már említett 1360, 1364 és 1368. esztendőkbeli vármegyegyűléseken a nádor s illetve a bán, esetleg az országbíró elnöklete alatt, legnagyobb részben a vármegyei nemesség perei, nem különben az ú. n. közbátorság elleni vétségek kerűltenek tárgyalás alá. Szigorúan meg volt állapítva azonban, hogy az ítélet hozatalánál kiknek kell feltétlenűl jelen lenniök; határozott nyomait látjuk annak, hogy a vármegye intelligens közönségének megfelelő tevékeny szerep volt biztosítva a kisebb-fontosabb perek érdemleges elbírálásánál, a mennyiben az akkori joggyakorlat szabályai szerint, az ítélkezésben a vármegye hatóságának s főként a vármegye nagyobb birtokosaiból és tekintélyesebb nemes uraiból kiszemelt esküdtbíráknak vagy ülnököknek (jurati assessores) okvetetlenűl részt kellett venniök; ezek bármelyikének jelen nem léte semmiségi ok volt.
A XIII. századbeli főispáni, - illetőleg utóbb alispáni - törvénykezésnél, különösen 1240 előtt, vagyis mindenekelőtte IV. Béla ezt a most említendő állást megszüntette volna, - e vármegye mindkét részében nagy szerepet játszott az ú. n. bilochus (bilochus regalis, bilotus regis), a ki nem volt más, mint a királyi udvartól kiküldött bíró, kinek a várkatonaság, várnép és jobbágyság által elkövetett bűncselekmények s az orvok és latrok feletti ítélethozatalnál szintén semmiség terhe alatt jelen kellett lennie s illetőleg a felmerűlt bűnesetekben döntenie, mely utóbbi alkalommal, - mint azt az 1222-iki aranybulla parancsolólag előírja, - magának a vármegye főispánjának sem volt szabad hiányoznia. A XIII. század végétől azután a mohácsi vész gyászos korszakáig, az előforduló vitás kérdésekben, bonyolúltabb perekben legnagyobbrészt a vármegye alispánja és a szolgabírák, mint vármegyehatóság, gyakorolták a jogszolgáltatást.
Meg kell itt emlékeznünk a vármegye XIII. századbeli jogszolgáltatásának egy figyelemreméltó intézeményéről, a mely különben ekkor már éppenséggel nem mondható újnak, hiszen a nagy István királyunk törvényeiben is feltaláljuk már a nyomát az erre vonatkozó intézkedésnek. Ez pedig abból állott, hogy a törvénykezés fontosabb teendőinél a vármegye kifogástalan, minden tekintetben feddhetetlen és általánosan tisztelt nevesebb férfiai közűl ú. n. békebírákat, vagy bírótársakat (cojudices, socii, jurati assessores) alkalmaztak, kiket, mint fentebb már láttuk, a XIV. században esküdtbíráknak vagy ülnököknek neveztek. Ezeknek jelentékeny szerepük volt a jogszolgáltatás terén. Minden egyes per eldöntése előtt eskűvel kötelezték őket arra, hogy mindezekben a lekiismeretük szava s a részrehajlatlan igazság alapján fogják kimondani ítéletüket. 438Lényeges feltétel gyanánt volt azonban kikötve az, hogy ezek a bírótársak legalább is egyenlő társadalmi rangban álljanak azokkal, a kiknek polgári vagy büntető pereiben ítélkezni vannak hívatva.
Egy-két adatot felsorolhatunk e helyen a vármegyének XIV. századbeli törvénykezéséből. Egy nagy mozaik-lapnak apró részecskéi, egymás mellé rakva. Önmagukban véve talán kevésbé bírnak valamelyes jelentőséggel, de többen együvé helyezve, olyan lényeges alkotórészeit teszik, jogszolgáltatásunk egyik, messze időkbe nyúló korszakának, melyet az alaposság és körűltekintő igazságosság mellett, mindenekfelett tiszta, logikus, józan gondolkodásmód s mind magánjogi, mind kriminális kérdésekben, elvitázhatatlan méltányosság és éles jogérzék jellemeznek. Levéltáraink porló, elfakúlt papirlapjainak holt betűi is erről beszélnek az élő utókornak...
A XIV. század elején a Fekete Pető (Pethe) fiai meglehetősen tevékeny szerepet játszottak Bodrogvármegyében. Előkelő birtokosok voltak; övék volt a vármegye területén fekvő Bortán községe. 1305-ben azonban nagy összeütközésbe keveredtenek a büntető igazságszolgáltatással: megöltek egy nemes embert. Főbenjáró bűnt követvén el, nagy per lett az esetből, melynek az lett a vége, hogy a vármegye törvénykező gyűlése, - egyéb érzékeny büntetés mellett, melynek mineműségéről azonban nem tudunk, - jogerősen a nevezett Bortán község elvesztésére ítélte a Fekete Pető fiait. Hasonló esetekben, t. i. nemes ember meggyilkoltatása miatti bűnügyekben, egy félszázaddal később már e vármegye területére vonatkozóan is életbelépett a "brevis processus Mathiae regis", - a kivételes eljárásnak egy neme, melynek későbbi kifejlődési folyamatában maga a király közvetlenűl a saját színe elé idézte a bűnösöket, kik huszonöt nap alatt kötelesek voltak előtte megjelenni; a király azután "rövid úton", nyomban meghozta az ítéletet.
A kői káptalan részéről, - melynek akkortájt nagy volt a befolyása a jogszolgáltatás menetére, mint a fentebb már említett hiteles helyeknek általában, - egy, 1308-ban kiállított oklevél tartalmából megtudjuk, hogy egy megyebéli befolyásos földesúr: Pál fia Miklós uram, hatalmas birtokperbe keveredett a Károni Csaba fiaival, kik a bácsmegyei Sebesszeg (Sebusceg) nevű latifundium egy bizonyos részét önhatalmúlag elfoglalták vala. Mint a vármegyét közelebbről érintő emléket, megjegyezzük, hogy ebben az ugyancsak hosszú ideig húzódó birtokperben, Retezfia Dénes és Simonfia János, valamint Barbai Lukács fia György, bácsvármegyei birtokosok eskűtársakként szerepeltek; az eskűtársak intézményéről alább részletesebben szólunk. A per eldöntésére hívatott bírák azután, minekutána a szabályszerű eskűt letették, akként ítéltenek, hogy a Sebesszeg-birtok vitás része, különösképen azért is, mert e birtokrészletet annak előtte is a Pálfia uram ősei bírták, föltétlenűl a felperest illeti.
Fel vagyon jegyezve az is, hogy egy futaki előkelő nemes birtokost, magister Dionysiust (fil. Stephani de Futogh) a király 1311-ben oly kiváltsággal ruházott fel, hogy az ő ellene emelendő panaszokban mindenkor a király, a jobbágyai ellenében támasztott vitás kérdésben pedig ő maga ítélkezhessék.
Érdekes adatként említjük fel azt, hogy az e korbeli jogszolgáltatás keretében nem lehetett kifogás tárgya az, sőt meglehetős sűrűen előfordúlt, hogy egy-egy nagyobb hatalmaskodási per eldöntésében résztvevő legfőbb bírák a nyertes fél részéről sokszor nagyon is számottevő ajándékokban részesűljenek. Maguk a nádorok, - kik közűl egyik-másik egyuttal Bácsvármegye főispánja is volt, - szintén nem nagyon utasították vissza a törvénykezés terén szerzett érdemeiknek ilyetén elismerését. Drugeth János nádor példáúl a bodrogvármegyei Haraszti nevű helységnek nagy hullámokat felvert birtokperében az egész kereseti követelést megítélte a felperesnek. Ez aztán, - t. i. Haraszti helysége, - a maga határából egy jelentékeny földbirtokot hasíttatott ki a nádor részére ajándékképen. A nádor ezt 1333-ban a Kermusiaknak adományozta.
1340-ben Becsei Tőttös uram, - kiről már előbb is volt szó, - nagy birtokperbe kerűlt a czikádori apátsággal. A bodrogvármegyei Bukud-puszta volt a per tárgya, melyet Becsei Tőttös mindenképen magának igényelt. More prediali meg is kapta a követelt pusztát, két márka összegnek lefizetése után. Úgy látszik azonban, hogy az apátság nem hagyta annyiban a dolgot, mert teljes erővel kitört az újabb per, mely csak 1394-ben ért véget. Kaplai országbíró uram hozta meg a végleges ítéletet, mely épenséggel nem kedvezett Becsei Lászlónak, mert 439az egész Bukud pusztát annak rendje és módja szerint vissza kellett adnia a czikádori apátságnak.
Választott bíróság.
Az ú. n. választott bírósági eljárásnak némi kezdetleges alakjával már 1347-ben találkozunk e vármegye területén. Volferi Csitár Lőrincz, meg Lekcsei Súlyok András megyebéli előkelő nemes birtokosok a Gergelyiekkel folytattak ekkorában valami nagyobbszabású birtokpert. Ennek a pernek folyamán Csitár Lőrincz uram mind a maga, mind a fia, Csitár Miklós nevében is, nemkülönbem Lekcsei Sulyok András uram is a perben való érdemleges döntés okából tisztelettel bejelentik, hogy az ítélkezéshez a maguk részéről hat bírót választottak. Hogy azonban a választott bíráknak a törvénytételnél való esetleges meg nem jelenése miatt a már különben is hosszabb idő óta húzódó per véglegezése további késedelmezést szenvedni ne kénytelenítessék: kötelezőleg kijelentik, hogy a melyik bíró a tárgyalásra netalán meg nem jelennék: hat márka bírságot fog fizetni.
Nagy Lajos király 1355-ben Bács vármegyét bízta meg a vizsgálattal egy nagyobb bűnperben, melynek végeztével érzékeny büntetést mért a cselekmény elkövetőire. Asszonyfalvi Ivánka nevezetű megyebéli embernek Tamás és János nevű izgága, heves természetű fiai ugyanis, valami jelentékenyebb ügy következtében bizonyos szegedi emberekkel egyetemben, - kiknek a nevét nem ismerjük, - életétől megfosztották vala Taranyai Gergely uramat, az idézés végett kiküldött királyi embert, tehát különösképen hivatalos személyiséget. A mondott esztendőben Nagy Lajos elrendelvén a vizsgálatot, azt Bács vármegye mindenre kiterjedő körűltekintéssel foganatosította is. A bizonyításbéli adatok Asszonyfalvi Ivánka Tamás és János uraimék főbenjáró bűnösségét kétségtelenűl nyilvánvalóvá tevén, ők legott halálukkal bűnhődének.
Lássunk egy hatalmaskodási pert, melynek a maga idejében nagy híre volt a vármegye közéletében. Ez pedig nem más, mint a garai vásár ügye 1366-ban. Becsei (Báthmonostori) Tőttös László, Gara helységének földesura ellen irányúlt a panasz, melyet özvegy Szekcsői Herczeg Péterné asszonyom, daut-i (Dautova, ma Dávod) nemes birtokosnő emelt Nagy Lajos király előtt azon az alapon, mert a nevezett hatalmaskodó földesúr önkényűleg szétkergeti azokat a jámbor kereskedő-férfiakat, kik a daut-i vásárra iparkodnak s akár akarnak, akár nem: arra kényszeríti őket, hogy ne Dautra, hanem az ő garai vásárjára menjenek, melynek időpontja történetesen épen összeesett amazéval.
A peres eljárást ez ügyben, Lajos király megbízásából, Bebek István akkor országbíró vezette. A tárgyalás során az alperesként szereplő Tőttös László perbéli képviselői nagy ékesszóval meg oly irányban védekezének, hogy épen a panaszos özvegy megboldogúlt férje-ura: Szekcsői Herczeg Péter uram követett el önkényes cselekményt akkor, midőn a vásárt Daut helységbe helyezte, jóllehet annak igazság szerint Bodrogban lett volna a kellő helye. Hogy a bepanaszolt fél oly nyilvánvaló erőszakkal tereli a garai vásárba a Daut felé igyekvő istenfélő merkátorokat: ezt az eljárását az a nem közönséges sérelem teszi indokolttá, hogy a garai vásár már hétfőn délben véget ér, míg ugyanakkor a dauti vásár, noha még vasárnap elkezdődik, csak kedden este szokott bevégződni. Itt tehát mindenekfölött a vásárjogi vitás állapotokat kellett valahára tisztába hozni. Az országbíró, - mit tehetett egyebet? - a pécsi káptalanra bízta a vizsgálat nyélbeütését, imperative előírván a feleknek, hogy perbéli követeléseik jogosúltságát a bizonyítási eljárás folyamán hiteles okmányokkal igazolják. A pécsi káptalan nagy buzgósággal hozzá is látott a vizsgálat teljesítéséhez, - de még mielőtt szabályszerűen befejezhette volna, a perben álló felek közt még ugyanabban az esztendőben, 1366-ban, békés megegyezés történt, melynek értelmében Becsei Tőttös László kártérítés fejében 100 márkát fizetett az özvegynek, a két vásár idejét pedig, bölcs körűltekintésnek utána, mindkét fél érdekeinek megfelelően megállapították.
A XIV. század végén mind Bács, mind Bodrog vármegyék területén erősen elszaporodtak a tolvajok, rablók, orgazdák és egyéb gonosztevő latrok, kik a személy- és vagyonbiztonságot lépten-nyomon veszélyeztették. Ideje volt hát, hogy az igazságszolgáltatás teljes szigorral éreztesse velök erejét. Losonczi István, Bodrogvármegye nagytekintélyű főispánja tehátlan nagy törvénykező gyűlést tartott 1391-ben "prope villam Budrug", azaz Bodrog mellett, hogy méltó ítéletet tartson amaz is entelen emberek felett. Meg is lakoltatta a bűnösöket derekasan. A Zichy-család oklevéltárában megvan az a hosszú névjegyzék, 440melyben az illető elvetemedett bűntettesek nevei megolvashatók. Se vége, se hossza ennek az épületes lajstromnak. Egyik főgonosztevő gyanánt emeli ki ez az oklevél "furem Augustinum dictum de Zabotka", - a ki nem más, mint egy bizonyos Ágoston nevezetű tolvaj Szabadka városából.
A vármegye törvénykezésének eme rég letűnt korszakában az általános peres eljárás már meglehetős fejlettséget mutat. A szükséges alakszerűségeket mindíg nagy pontossággal és lelkiismeretességgel tartották be s a jogkereső megyebéli ember rendíthetetlen bizalommal tette le ügyét az arra hívatott fórumok elé. Werbőczy népe eleitől fogva rátermettnek bizonyúlt a jurisdictiora; már ez időtájt is elismerték rólunk, hogy - jogásznemzet vagyunk s épen ezek a körűlmények szolgálnak természetszerű magyarázatúl annak, hogy igazságszolgáltatási szervezetünk különböző formáinak fokozatos kialakúlása tökéletesség dolgában köz- és magánéletünk valamennyi intézményét felűlhaladja.
A nemes ember, ha nyomós panasza volt, - jogorvoslat okából vagy egyenesen a királyi udvarnál, vagy valamelyik hiteles hely előtt jelentkezett. Elrendelték tehát a vizsgálatot, megbízván annak keresztűlvitelével vagy a vármegyét, vagy az illetékes káptalant. Ezeknek kiküldöttje, rendszerint azonnal perbe idézte a feleket, hacsak a király vagy helyettese nem vette igénybe a pecsétküldés által való perbeidézést. Ha alperes nem jelent meg az első idézésre, vagy lakóhelyén nem volt található, az ú. n. pristaldus, vagyis a királyi vagy megyei hírnök az illető, - esetleg több - község piaczán való kikiáltás által idézte. A fentebbi adatok nyomán már jól ismert Báthmonostori Lászlót, Bodrogvármegye nagy vagyonú, de pörlekedni különösképen szerető földesurát, minekutána nem nagyon mutatkozott hajlandónak a megjelenésre: a szekszárdi konvent pristaldusa három különböző község piaczán idézte az 1401-ik esztendőben.
Az eskütársak.
A tisztító-eskű által való bizonyítás terén, - mely az illetékes, és pedig a vármegyére nézve vagy a bácsi, vagy a hájszentlőrinczi, avagy olykor a titeli káptalan előtt ment végbe: - felemlítésre méltó intézmény volt az ú. n. eskűtársakkal együtt való eskűtétel, a mi ugyan idők folyamán rendkívűl elvesztette hitelét és megbízhatóságát, mert bőséges alkalmat nyújtott a hamis esküvésre, úgy hogy már I. Mátyásnak szigorúbb eszközökhöz kellett nyúlnia a gyakori visszaélések korlátozására. A Pálfia Miklós és Károni Csaba fiai közt folyó s fentebb már ismertetett hatalmaskodási perben, melynek során a kői káptalan foganatosította a vizsgálatot 1308-ban, eskűtársak voltak pl. Barbai György, a Lukács fia, továbbá Retezfia Dénes és Simonfia János is. Ők az illető peres fél szavahihetőségét (credulitás) eskűjökkel erősítették meg; egy-egy nagyobb perben olykor 20-25-re, sőt százra is felment az eskűtársak száma.
Ilyen sok eskűtárs nyert alkalmazást többek közt abban az emlékezetes hatalmaskodási perben, melyet a mai Vajszka község akkori volt földesurának, a néhai Vayszkai Horváth Györgynek Klára nevű özvegye tett folyamatba egyik hatalmaskodó tekintélyes megyebeli földbirtokos: Szilágyi László uram ellen, 1433-ban, azon a czímen, hogy ez utóbbi az ő egész ménesét önkényűleg elhajtotta. A bizonyítási eljárás során, mint tudjuk, alperes a bácsi káptalan előtt - eskűtársaival egyetemben - ünnepélyesen megesküdött arra, hogy a terhére felhozott jogsérelmet ő nem követte el s a ménes-elhajtással ő jogszerűleg nem vádolható. Vayszkai Horváth Klára elvesztette a pert.
Az istenítélet.
A tanúk és okíratok által való bizonyításon kívűl hatalmas eszköze volt a bizonyításnak az ú. n. istenítélet, melyen forróvíz- vagy tüzesvaspróbák s a perdöntő bajvívások döntötték el a perlekedő felek valamelyikének igazságát. A tüzes vas- és forró-víz próba a XIV. század folyamán már országszerte kimentek a gyakorlatból; - csakhamar végeszakadt a perdöntő bajvívásnak is, mert I. Mátyás és II. Ulászló rendlkezései szerint e korban azt már csak a hadbíróság rendelhette el. A vármegye középkori törvénykezésének egyetlen olyan írott emléke sem maradt fenn, melynek alapján határozottan meg lehetne állapítani azt, hogy perbenálló a megyebeli ősök több-kevesebb alkalommal igénybe vették volna a bizonyításnak ezt a kétségbevonhatatlanúl középkori eszközét.
Mikoron azután a per valamelyes módon jogérvényes befejezést nyert: az ítélet végrehajtása a király kiküldöttjére, a pristaldusra várt, a ki egynémely jogtörténész véleménye szerint voltaképen a felek képviselője volt bizonyos esetekben. 441A végrehajtó közeg személyére nézve a birtokpereknél találhatunk némi kivételt, a mennyiben a végrehajtási eljárás legfőbb cselekményét, a birtokbavezetést (statutio) nem maga a pristaldus, hanem a királyi ember, a homo regius foganatosította.
Ime, a vármegyénk terűletén, elődeink e korbeli törvénykezési életében, egészen az 1526-iki gyásznapok szomorú korszakáig, ez volt az állandóan követett és - el kell ismerni - a legpéldásabb lelkiismeretességgel gyakorolt peres eljárás.
A mi az ú. n. perenkívüli jogügyleteket illeti, ezek ugyancsak a mohácsi vészig mind Bács, mind Bodrog vármegyékben kizárólag a bácsi, hájszentlőrinczi és titeli káptalanok hatáskörébe voltak utalva. A vagyonjogi viszonyok legkülönfélébb alakulatait szabályozó okíratokat, szerződéseket, valamint az írásbeli végrendeleteket is ezek a káptalanok készítették s okleveleik, mint hiteles helyek kiadványai, föltétlen bizonyító erővel voltak felruházva.
Az alispáni bíráskodás.
Hogy vármegyénk területén a köznép felett gyakorolt bíráskodásról érdeme szerint megemlékezzünk: erre nézve már elég korán éltbe lépett az ispáni (t. i. főispáni) bíráskodás intézményéből kifejlődött alispáni bíráskodás, melynek főként a XV. és következő századokban oly nevezetes szerep jutott Bács és Bodrog vármegyék jogszolgáltatási viszonyainak kifejlődésében. Nagy lévén a tere ennek a bíráskodásnak s mert meglehetősen kiterjedt volt mind a polgári, mind a kriminális panaszok tekintetében a manapság úgynevezett "ügyforgalom", a köznép feletti törvénykezés zavartalanabb menetének biztosítására, a vármegyének akkori mindkét része több alispánt választott, kiknek "fizetése", - a mennyiben ilyenről akkoriban még szó lehetett, - nagyobbrészt a behajtott bírság-pénzekből és a tiszti díjakból kerűlt ki. Hiteles adataink vannak arra nézve, hogy Bodrog vármegye 1389-től kezdve néhány évtizeden át állandóan két alispánt, 1437-ben már három alispánt választott, míg Bács vármegyének 1422-től kezdődőleg két, 1447-től pedig ugyancsak három alispánja volt.
A XV. század elején már fölöttébb kiterjedt hatásköre volt vármegyei hatóságunknak. Jogszolgáltatásunk tekintélyét, - a tanúsított szorgalmas körűltekintés és mindenre figyelő alaposság mellett - nagyban emelte a törvénykező alispán széles jogköre. Jellemző példa gyanánt hozhatjuk fel ide vonatkozólag azt az esetet, melynek emlékét egyik fennmaradt oklevél örökíti meg. 1405-ben ugyanis egy tolvajlási bűnesetben a báthai apátnak kellett volna a tolvajt előállítani a Bodrog vármegyei törvényszék elé. De hogy, hogy nem, az apátúr ebbéli törekvését a szóban forgó notórius tolvaj meghiúsította: a delikvenst nem lehetett előállítani; Bodrog vármegye akkor nagytekintélyű alispánja, Bakai Dávid uram tehát a báthai apáturat az illető tolvaj vérdíjában irgalmatlanúl elmarasztalta.
A XV. századból, - tehát a mohácsi vészt megelőző időkből, - maradt fenn egy-két períratunk bizonyos nagyobb jelentőségű határvillongási, erőszakoskodási, hamisítási stb. ügyekre vonatkozólag, melyek közűl egyik-másik királyi beavatkozást igényelt. Ilyen feljegyzésre méltó erőszakoskodási per volt az, melyet Szeged polgársága indított meg teljes vehemencziával az óbudai káptalan ellenében 1450 körűl. A vármegye egyik nevezetes községe, a mai Zenta miatt tört ki a nagy viszálykodás, mely akkoriban elég gondot okozott magának Mátyás királynak is. A panasz szerint a nevezett káptalannak Zentán lakó tisztjei és vámszedő alkalmazottjai ugyanis túlságosan súlyos és igazságtalan vámokat hajtottak be azokon a szegedi polgárokon, a kik, mint szerémségi szőlőbirtokosok, hajóikkal ekkorában a Tiszán arra jártak. Tudnunk kell, hogy Zenta akkortájt a bepanaszlott óbudai káptalan birtoka volt, mely a jogtalan vámszedést még Mátyás király ismételt figyelmeztetései ellenére sem akarta abbahagyni. Mikor pedig a sérelmek ilyen módon mindjobban felhalmozódtak vala, érdekes fordulata lőn a dolognak. A király, látva, hogy egyáltalában nem bír a makacs és hajthatatlan káptalannal, a panaszos szegedieknek király felhatalmazását adta arra, hogy Zentát, ha kell, fegyveresen is kerítsék hatalmukba.
1475-ben csakugyan végbe is ment ez az első "zentai csata", a mikoron is Szeged polgárai azon módon fegyveresen megtámadták Zentát, s el is foglalták az óbudai káptalantól, annak rendje és módja szerint. A régóta húzódó vitás kérdés ezzel még alaposabban öszebonyolódott s egy újabb hatalmas per fejlődött ki belőle. De Báthory István országbíró még ugyanebben az esztendőben 442véget vetett az egész, nagy zajjal járó perpatvarnak. A mit akkorában senki sem hitt volna el: egyezség lett a nagy per vége. A vámdíjszabást mindkét félre kötelezően megállapították; a szegediek Zentát visszaadták a káptalannak, az utóbbi nevében pedig László prépost kijelentette, hogy a káptalan minden további legkisebb erőszakoskodás elkövetése esetében száz márka bírságot leend köteles fizetni.
Mátyás királynak különben ugyanebben az időtájban, a titeli préposttal is meggyűlt a baja, a ki nagymérvű hatalmaskodásokat követett el, a mennyiben 1468-ban a Dunának Zond (a későbbi Szonta, ma Szond) és Erdőd közötti Gajzol nevű szigetét, mely akkor az óbudai apáczáké volt, tizenhét dunai malommal egyetemben önhatalmúlag elfoglalta; a mellett a prépost úr emberei az akkori feljegyzések szerint, Zondon és vidékén egyre-másra követték el a legsérelmesebb birtokháborításokat és kártételeket. Az óbudai apáczák természetesen nem hagyták annyiban a dolgot s Mátyás király a bácsi káptalant bízta meg ez ügyben a perrendszerű inquisitióval. A bácsi káptalan azonban oly sajátságosan foganatosította az egész vizsgálatot, hogy a titeli préposttal szemben a beterjesztett adatok alapján nem lehetett kisütni semmiféle jogsértő cselekményt. Már csak a következményekből ítélve is: nyilván nagymérvű részrehajlás volt tapasztalható a nevezett káptalan részéről az eljárás folytatásában, miért is Mátyás király a kői káptalant bízta meg a vizsgálatnak pártatlan és a lehető legszigorúbb végrehajtásával. Ez újabb vizsgálatnak aztán meg is lett a maga eredménye: a perben hozott ítélet jogerősen az óbudai apáczáknak adta vissza a szigetet s a királyi pristaldus a bácsi káptalan közbenjöttével nemsokára végre is hajtotta az ítéletet, ünnepélyes formaságok között megtartván a birtokbavezetést.
Érseki udvarbírák.
A vármegye e korszakbeli törvénykezésének mindenesetre megemlítésre érdemes emléke az ú. n. érseki udvarbírói intézmény, mely nálunk később annyival is inkább nagy jelentőségre emelkedhetett, mert a XV. század második felétől kezdve a kalocsai érsekek hosszú időn keresztűl egyszersmind örökös főispánjai is voltak a vármegyének. Az érseki udvarbíróság különösképen a nagynevű Buondelmonte János kalocsai érsek (1424-1447) korában virágzott. Ez időtájt, mikor a megyebeli nemesek és főurak saját maguk is dönthettek a jobbágyaik kisebb-nagyobb ügyes-bajos dolgaiban: a bácsi és kalocsai érsekek összes jobbágyai ki voltak véve a vármegyei joghatóság alól s azoknak világi vonatkozású pereiben is az érseki udvarbíró ítélkezett. A bácsi káptalannak egy bizonyságleveléből, mely a bácsi vásár alkalmával hamis pénzek forgalombahozatala miatt elmarasztalt György nevű budai kereskedő ügyében állíttatott ki, megtudjuk, hogy 1433-ban Fejéregyházi János diák volt a bácsi érseki kúria udvarbírája.
1486-ban, tehát az igazságos Mátyás király uralkodása alatt szűntek meg a vármegye terűletén is a generale judiciumok s az 1486. évi VIII. és IX. t.-cz. alapján a vármegyei törvényszéknek egy új, tisztúltabb szervezete nyert életet. Ez időtől mind Bács, mind Bodrog vármegyének is 10-12 nemes embert kellett kijelölnie, hogy ezek, a vármegye esküdtbíráiként gyakorolják a törvénykezést a király által kinevezett főispánnal, a főispán által kiválasztott alispánnal és a vármegye nemessége által megbízott négy szolgabíróval (judices nobilium) együtt. De a vármegyei törvényszék ilyen alakjában fölötte rövid életű volt, mert az 1492. évi LIII. t.-cz., annak megszűntetésével a statusquo-t állította vissza a vármegye jogszolgáltatásában. Csupán a mohácsi veszedelem utáni esztendőben nyerte a vármegyei bíráskodás azt a szervezetét, mely csak a múlt század második felében, - tehát úgyszólván a legújabb időkben - engedte át helyét a bíróságok jelenlegi szervezetének.
Úriszék.
E korszakban már a földesúri bíráskodás, az ú. n. úriszék is jelentékeny tényező volt a vármegyék törvénykezésében. Már az 1351. évi XVIII. t.-cz. határozottan akként intézkedik, hogy a bűntettet elkövető jobbágyok bűnügyeiben az úriszék bíráskodjék; a következő század elején a földesúri udvar (Curia) hatásköre a jobbágyok mindennemű pereire kiterjesztetett. Mind Bács, mind Bodrog vármegyék igazságszolgáltatási viszonyaira nagymérvű befolyást gyakorolt az e korbeli úriszék, melynek értelmében a megyebeli földesúr a birtokain lakó szolgák és jobbágyok ügyeiben akár maga személyesen, akár megbízott tisztjei útján bírói hatóságot gyakorolhatott. Itélkezés alkalmával öt tagból állott az úriszék; jelen volt ugyanis maga a földesúr, esetleg az ő helyettese 443gyanánt valamelyik megbízott tisztje, továbbá az általa ez alkalomra meghívott két tisztes állású úriszéki tag, végűl a legale testimonium, vagyis a törvényes bizonyság: a szolgabíró és esküdttársa. A jobbágy csak a saját földesúri bírósága előtt volt perbehívható, de ha aztán ez egyszer megtörtént, a földesúr pénzbüntetés terhe alatt volt köteles igazságot szolgáltatni, sőt a vonakodó földesurat az 1405. évi II. t.-cz. értelmében a vármegye elé kellett idézni. Ámde a paraszt, akármiféle jogtalanság esetén sem vonhatta perbe a saját földesurát, eskűjével pedig a Tripartitum szerint csupán száz dénár értékű egy forintot szerezhetett vissza, nagyobb értékre nézve az esküjének sem purgatorius, sem condemnatorius ereje nem volt.
A XVI. század első felének nagy történelmi eseménye örökre kitörölhetetlen nyomokat hagyott a vármegye mindkét részének törvénykezési életében is. Az 1526-iki mohácsi ütközet végzetes kimenetele, a többi délvidéki vármegyével együtt, a mai Bács-Bodrog vármegyét is a legérzékenyebben sújtotta. Nemzeti ügyünk letiporva feküdt "nemzeti nagylétünk nagy temetőjében", vármegyei önkormányzati jogaink semmivé téve, foszlányokká tépve; jogszolgáltatásunknak eddigelé oly örvendetesen fejlődő szervezete csak emlékképen élt az elnyomatás e szomorú korszakában. A mohácsi veszedelem után következett török hódoltság korában (1526-1699) a vármegyei hatóság mind Bács, mind Bodrog vármegyékben teljesen szünetelt.
A török uralom alatt.
A vármegye igazságszolgáltatásának megrongált gépezete a török uralom tartama alatt - természetesen - tetőtől- talpig török mintára volt összetákolva, annak mindennemű fogyatékosságaival egyetemben. Bács-Bodrog vármegyének jelenlegi egész területe jogszolgáltatás dolgában is a szegedi szandzsáksághoz tartozott, mely utóbbi viszont öt nahijé-re, vagyis kerületre oszlott. E kerületnek székhelyei: Szeged, Szabadka, Baja, Zombor és Bács városok voltak. E városok mindenikének meg volt a maga kádi-ja, vagyis bírája, a ki a nevezett székhelyeken lakott s egyszersmind, - sőt talán még helyesebben mondva: túlnyomó részben - egyházi személy is volt. Az elsorolt öt kerületen kívűl Bácsmegyében volt még a titeli nahije is, mely azonban mind törvényhozási, mind közigazgatási tekintetben is, már nem a szegedi, hanem a szerémi szandzsáksághoz volt beosztva. Valamennyi nahije egyszersmind törvényszéki járás, vagyis ú. n. Kaza volt. A kádi székhelye egyúttal az illető törvényszéki járás székhelye is. Magától értetődik, hogy a vármegye mindkét részére vonatkozóan a szandzsákság főpontja a szegedi nahije s illetőleg kaza volt a legelső és a legnagyobb.
A törököknek akkortájt a szó szorosabb értelmében vett világi bírájok nem is volt, hiszen a bölcs kádi nem volt világi ember, - fontos egyházi személyiség ő a maga nahijé-jében. Ha a megyebeli, azaz hogy ekkor szandzsákbeli embereknek peres ügyeik akadtak, - szegényeknek ugyan aligha volt kedvük még perlekedni is, - az illető szandzsák főpap-főbírájához, a muftihoz kellett fordúlniok a panaszaikkal. A mufti a feljelentésben előadott tényállást írásba foglalta, nagy kegyesen fethvát, vagyis véleményt írt hozzá s így kerűlt azután az ügy a nahije ítélőszéke elé, mely rendkívűl kiterjedt hatáskörrel volt felruházva, mert az egyházi ügyeken kívűl mindenféle polgári és büntető ügyekben ítélkezett, még pedig végérvényesen, a felebbezés teljes kizárásával. Az ítélőszék feje természetesen a kádi volt, ki mindenkor csakis a panasz tárgyát alkotó, tehát a feljelentett esetekben hozta meg a maga hírhedten bölcs ítéletét. A török hódoltság igazságszolgáltatása a közvádlói intézményt egyáltalában nem ismerte.
Hogy a kádi törvénykezési illetményeiről is kellőképen szó legyen: neki bizony a mai értelemben vett rendes állami fizetése nem volt, - csakis a peres eljárás folyamán felmerűlt perköltségeket vágta zsebre. E tekintetben aztán rendszerint káprótolta is magát bőségesen. A perbeli díjak fizetését illetőleg meglehetősen specziális intézkedése volt az ekkori török bíráskodásnak, hogy a kádi, - fiat justitia, - sohasem a perben vesztes felet, - az elutasított felperest, vagy elmarasztalt alperest - marasztalta el a sokszor ugyancsak tekintélyes perköltségek fizetésében, hanem kivétel nélkül mindíg azt, a kinek sikerűlt a pert, az istenek és a kádi jóvoltából, szerencsésen megnyernie. Képzelhetjük, mekkora igazságosság és méltányosság rejlett ebben az intézkedésben. Perelhetett s zaklathatta az ellenfelét bárki is derűre-borúra: épenséggel nem volt mit koczkáztatnia; ha megnyerte a pert: nem esett annyira nehezére a megállapított 444díjak fizetése; ha pedig a kádi őt bármily alaptalan és konok perlekedésével elutasította, kára nem lett belőle, mert az összes perköltség viselése a méltatlanúl feljelentett, vagy beperelt ellenfél nyakába szakadt.
Büntető ügyekben csaknem kizárólag pénzbírság fizetésében marasztalta el az ítélőszék a bűnösnek talált egyént. Ez a pénzbírság azonban már nem a nagy jogtudós kádi bő zsebébe vándorolt, hanem az mindenkor az illető delikvensre nézve illetékes hűbér-urat, a spahit, vagy a szandzsák-béget illette. Miután a birtokjogtól a büntetőjog sem volt elválasztható: a spahi rendes jövedelme volt a különféle rendőri kihágásokért és csekélyebb jelentőségű bűncselekményekért kirótt sok bírság-pénz, valamint a botbüntetés váltsága is.
A vármegye török hódoltság alatti törvénykezésében a legnagyobb igazságtalanságok előidézője volt többek között a büntetések pénzért való megválthatása. Nemcsak a jelentéktelenebb fontosságú vétségek, vagy kihágások esetén, hanem a főbenjáró bűncselekmények elkövetőire kiszabott büntetést is, - azok mértékéhez viszonyítva, - mind megválthatta az, ki az annak ellenértékéűl meghatározott pénzmennyiséget hiánytalanul le tudta fizetni. Anyagi jólétnek örvendő emberek minden veszélyeztetés nélkül követhettek el lopást, rablást, paráznaságot, vagy akár gyilkosságot is: nem kellett a nyaukat vagy a szabadságukat félteniök, mert volt miből fedezniök a megváltás czímén kiszabott tekintélyes pénzbírságot.
De még a vis major, - természeti csapások, véletlen balesetek - ügyeiben is a nagyhatalmú kádi hozta meg a maga döntő határozatát. A fő-elv itt is az volt, hogy a pénzbírság valamiképen el ne maradjon. Ha Nagy Pétert, - mondjuk, - történetesen agyonrúgta a lova, avagy a nahije valamelyik meghódolt alattvalója, a saját vigyázatlansága következtében, belefúlt a vízbe, vagy bármiféle elképzelhető véletlen haláleset érte: a kádi irgalmatlanúl kirótta a pénzbírságot, még pedig csaknem minden egyes esetben azt a mit sem sejtő és vétő községet marasztalván el abban, a melynek területén az illető polgárral a végzetes kimenetelű baleset megtörtént.
De a törökök egyébként is temérdek erőszakoskodást és visszaélést követtek el a vármegye meghódolt alattvalóival szemben, úgy hogy már I. Lipót királynak 1659. évi dekrétuma világosan kimondja, (13. czikkely, 3. §.), hogy a meghódolt alattvalóknak határkiigazítások ügyében s egyéb panaszokban török uraikhoz folyamodni, a földesuraik részéről, vagy ezek mulasztása esetében, a vármegyei hatóság részéről reájuk kimondandó főbenjáró büntetés alatt tiltva legyen.
Ugyancsak a török uralom nyomasztó hatását igyekszik ellensúlyozni I. Lipótnak későbbi, 1681. évi dekrétuma (48. czikkely), melynek értelmében a törököknek a főkapitányok, a vármegye és a helybeli nemesek tudta nélkül, önként és saját akaratukból meghódoló helységekre, vagy jobbágyokra nézve az 1655. évi CVII. és 1575: XII. czikkelyek megújításával rendelik, hogy ilyenek ellen a vármegyék alispánjai komolyan és az eddiginél szigorúbb büntetéssel lépjenek fel (ellent nem állván a földesuraknak bármely tiltakozásai).
Épenséggel nem lehetett hát sajnálni annak a korszaknak a letűnését, melyre így is meglehetősen sokáig kellett várniok e vármegye lakosainak. De eljött végre az az idő, mikor a félholdas uralomnak a vármegye területén is egyszer s mindenkorra vége szakadt s nyomtalanúl búcsút vett tőlünk a spahik és kádik szomorú pünkösdi királysága.
*
A hódoltság után.
A törökök kiűzése után lassanként kezdett visszatérni a vármegye ereibe a szunnyadozó életerő. Nagyot lélegzett a Délvidék a hosszas lidércznyomás után. I. Lipót királynak 1699-ben kelt legfelsőbb elhatározása mind Bács, mind Bodrog vármegyét visszahelyezte régi jogaiba, visszaállította a két vármegyének egymástól különálló közigazgatási és törvénykezési hatóságait. Még ugyanebben az esztendőben új életnek indúlt a vármegyének poraiból megélemedett igazságszolgáltatási szervezete is.
Bács vármegye 1699. évi deczember 14-én tartotta meg a török hódoltság utáni első, - alakuló - közgyűlését, melynek gróf Széchenyi Pál kalocsai érsek, 445a vármegye akkori főispánja volt az elnöke. A közgyűlés legott meg is állapította a vármegye közigazgatási és törvénykezési új beosztását akképen, hogy három járást szerveztek tizennégy-tizennégy községgel s Zombor, Baja és Bács székhelyekkel. Baján állították fel a vármegye egyetlen törvényszékét.
Bodrog vármegye körűlbelűl ugyanebben az időtájban alakúlt meg. Miután teljességgel vitás volt még ekkor a vármegye e részének a területe: nem szakították azt ki Bácsvármegye területéből, de 1699-1703-ig csak névleg volt főispánja gróf Thurnon személyében. Elvileg általában független és önálló volt egymástól a két vármegye, de a gyakorlatban gróf Thurnon csak a papíroson volt főispán, a ki nem is mutatkozott valami nagyon hajlandónak beavatkozni a kalocsai érsek nagykiterjedésű hatáskörébe. Édes-kevés gondot adott hát neki a vármegyéje; hogy azonban az összeköttetést vele mégis fenntartsa és biztosítsa egyes főbb törvénykezési ügyekben, a székhelyéről: Pétervárad-sánczról, vagyis a mai Újvidékről tett egy és más intézkedéseket. Itt tartották a vármegyegyűléseket 1715-től kezdve, mint Bodrog vármegye székhelyén.
A Rákóczi-féle hadjáratok tartama alatt újból zavaros idők következtek Bács és Bodrog vármegyékre. Közigazgatási és törvénykezési szervezetük, mely 1699 után már örvendetesen megerősödött, most 1703-1711-ig teljességgel tönkrement, írattárának az a kis töredéke is, melyet a mohácsi vész s az utána következett török uralom talán megkímélt a végenyészettől, most semmivé lett. Csak 1712 után térhetett ismét vissza régi kerékvágásába a vármegyei élet.
A tiszai határőrvidék.
A török hódoltság végső évtízedei alatt nyert valamelyes szervezetet az ú. n. tiszai határőrvidék (1686-1702), melynek egyes specziális intézményei szintén számottevő nyomokat hagytak a vármegye törvénykezésének történetében. E határőrvidék szervezése Bács vármegyére nézve volt különösebb jelentőségű, a mennyiben ennek a XVIII. század közepén alakúlt bácsi tiszáninneni koronakerület községei (Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Petrovoszelló, Óbecse, Szenttamás, Tiszaföldvár és Turja) a nevezett határőrvidék lényeges kiegészítő részei voltak.
Az igazságszolgáltatás intézményei a tiszai határőrvidék keretében, - miként ezt Hardegen császári kamarai biztos idevonatkozó tervezetéből is láthatjuk, - főként a büntető-ügyeket illetőleg, katonai alapokra volt fektetve; mint a tervezet mondja: "a kriminális ügyek egyelőre még a katonaság kezében maradjanak." Az udvari haditanács, mely a Hardegen-féle tervezetet 1702 aug. 12-én tárgyalta, akként határozott a törvénykezési ügymenetre vonatkozóan, hogy az igazságszolgáltatás kriminális és nagyobb ügyekben a katonaságé legyen a kerületen belűl; azon kívűl pedig, az országban beljebb, az egyes esetek természete szerint, a mint azok tisztán katonai, polgári vagy vegyes jellegűek, már többszöri régibb utasítás szerint az illető közegek hozzájárulásával intéztessenek. Ugyancsak a császári udvari haditanács már ezt megelőzőleg, ugyanez évi május 8-án a tiszai határőrvidéket szervező bizottság részére kibocsájtott utasításában a kerületben élő szerb lakosságra nézve kivételeket statuált, követendő jogszabályként mondván ki azt, hogy vele szemben a vármegyei tiszviselőknek semmiféle joghatóságuk ne legyen.
A török uralom végleges megszűnésével természetesen a tiszai határőrség tulajdonképeni rendeltetésének is vége szakadván, a polgári közigazgatást és törvénykezést a határőrvidék területén is újból életbe léptette az 1715. évi XCII. t.-cz., melynek erre irányuló intézkedéseit később az 1723. évi XXXIII. t.-cz. és az 1741. évi XVIII. t.-cz.-ek is megerősítették és kiterjesztették.
A XVIII. század második évtizede.
A törvénykezési állapotok a XVIII. század második évtizedében már ismét megnyugató képet mutatnak. A jogszolgáltatás akkori fejlettsége már diadalmasan állotta ki a megpróbáltatásokat. A főispáni bíróságból kialakúlt alispáni bíráskodás és vármegyei törvényszék, - az udvarbírósági, illetőleg országbírói ítélőszékből fejlődött s az országbíró, utóbb a kir. személynök vezetése alatt álló kir. ítélőtábla bíráskodása mindjobban megerősítik a törvénykezés iránti bizalmat a jogkereső közönségben, melyhez nem csekély mértékben járúlt hozzá az a körűlmény is, hogy az e korbeli vármegyei jogszolgáltatás a birtokperek mindennemű ágazatában a legaprólékosabb figyelemmel igyekezett a perbeli tényállást megállapítani s szigorúan szem előtt tartotta minden egyes felmerűlt esetben a bizonyítási eszközöknek mind a tartalom, mind a szükséges alakszerűségek tekintetében való hitelességét.
446A bajai törvényszék.
A vármegyei törvényszék mind a nemzeti nagylétnek a török hódoltság utáni első ébredésekor, mind ezután is egészen az 1848-iki élet-halálharczig, állandóan csak egy volt. 1699-ben, mikoron, mint láttuk, I. Leopoldus királyunk a vármegye mindkét részét közigazgatási és törvénykezési tekintetben ismét dicsőséggel szerzett régi jogaiba helyezte vissza: a vármegyei törvényszéket Baján találjuk. E nevezetes időpontban Cséri Mihály és Balogh Ferencz voltak az alispánok; Osztrozaczky Imre volt a főjegyző; az akkori szolgabírák közül Deibler Jánosról és Lipkovics Mártonról van tudomásunk. Később, 1712-ben, mely év június hó 2-ik napján királyi diplomát kapott Bácsvármegye s ennek alapján az érsek-főispánnak a vármegye határán kívűl eső székhelyén: Kalocsán nyomban meg is tartotta alakúló gyűlését: a vármegyei törvényszék ugyanitt, Kalocsán ítélkezett, míg azután a következő évben álladóan Bajára kerűlt vissza. A mindennémű latrok berekesztésére hívatott börtönöket is Baján helyezték el.
A vármegyei törvényszéknek mindenkor az alispán volt az elnöke, mellette az ügyészszel és a "régi jó táblabírák" karával; joghatósága természetesen mint a polgári, mind a fenyítő-ügyekre is kiterjedt s a pallosjog, a jus gladii is föltétlenűl megillette.
A két vármegye egyesítése után.
A XVIII. század első évtizedeiben messze kiható, döntő perre kerűlt a dolog a két vármegye közt: gróf Nádasdy Pál, Bodrog vármegye akkori főispánja, folyamatba tette a király előtt a két vármegye elkülönítésére irányuló hatalmas határpert, melynek elintézésére III. Károly király 1715-ben, a további 1635. évi XIX. t.-cz. és az 1715. évi XL. t.-cz. alapján Pálffy Miklós nádort küldötte ki. Nem ismertetjük részletesebben e nagy határpert, mely nagyrészt a Bács vármegye által több alkalommal támasztott nehézségek következtében is, 1714-től egészen 1721-ig szakadatlanúl tartott, csak azt említhetjük fel itt, hogy a nagy perben utóljára is az annak felűlvizsgálatával megbízott Berkes András váczi prépost hozta meg az elkülönítő ítéletet. Bács vármegye ez ítélettel szemben igénybe vette perújítási jogát azon az alapon, hogy ő az előző perben, váratlanúl meglepetve, nem védhette magát eléggé erélyesen. A király helyt is adott a perújítási kérelemnek s az új perben 1721-ben hozta meg a nádor a végérvényes ítéletet. De már az 1730-ban kibocsátott királyi rendelet Bodrog vármegye önállóságát teljesen megszüntette s területét megmásíthatatlanúl Bács vármegye területébe olvasztotta be. A két vármegyének törvényhozási úton való végleges egyesítése azonban, mint később látni fogjuk, csak 1802-ben következett be.
A nagy határper ideje alatt Bodrog vármegyének két közigazgatási és törvénykezési járása volt, két szolgabíróval: ú. m. a titeli és a futaki, vagy péterváradi járás. Mikor az egybeolvadás 1730-ban megtörtént, a vármegye egész területe még egy új járásra oszlott, és Bács vármegye eddigi járásainak, t. i. a zombori, bajai és bácsi járásoknak a száma kettővel megszaporodott az egyesítés következtében.
A területileg most már egységes egészet alkotó Bács és Bodrog vármegye 1768-ban új törvénykezési beosztást léptetett életbe. Ez évben Baján tartott közgyűlésében ugyanis akként határozott, hogy egész területét összesen négy járásra osztja fel, a melyek bajai, zombori, bácsi és tiszai járás nevet nyertek. A helytartó-tanács minden nagyobb nehézség nélkül jóváhagyta az 1768-iki közgyűlés eme határozatát azzal a kikötéssel, hogy a vármegye minden egyes járás részére egy fő- és egy alszolgabírót, nemkülönben két-két esküdtet válaszszon és pedig meghatározott rendes évi fizetés mellett.
Főbenjáró bűnök.
A most említett évtizedek alatt a vármegye területén is szigorú volt az ítélkezés, főként az úgynevezett főbenjáró "hűtlenségi" esetek elkövetőivel szemben. Az ezekre vonatkozó halálbüntetések esetei a III. Károly 1723. évi dekrétumában (11. czikkely) vannak részletesebben körvonalozva.
Halálbüntetés várt e korszakban többek között az atyagyilkosokra, anyagyilkosokra, férjgyilkosokra, feleséggyilkosokra, gyermekgyilkosokra, a testvérek és vérrokonok megölőire, az első és második fokon vérfertőztetőkre, a mostoha anyák és mostoha leányok megszeplősítőire s az azokkal paráználkodókra, 447továbbá azokra, kik a kerületi táblai vagy vármegyei bírákat, főispánokat, a nemeseket, vagy azokat, kik a vármegyék közgyűléseire s törvényszékeire mennek és azokról visszatérnek, megölik. De halálbüntetéssel sújtották a szülők megverőit, vagy megsebzőit a dolgok és tények körűlményeihez képest; valamint a hamis oklevelek készítőit és hamis pecsétek vésőit és a mellett a mások életére leselkedőket. A nyilvános gyújtogatókat élve égették meg, valamint a magán-gyújtogatókat (privati incendiarii) is, kik előre megfontolt szándékkal a háztetőkre, vagy az aratott terményre és vetésekre tüzet vetnek.
Törvénykezési szünetek.
Teljesség okából felemlítendőnek tartom e helyen az e korbeli általános törvénykezési szünidőket, melyeket III. Károlynak fent említett dekrétuma értelmében (29. czikkely) az ország valamennyi törvényszékén meg kellett tartani, "a bírák s perlekedők irányítása s a kellő rend megtartása végett." A karácsonyi szünnapok Szent-Tamás apostol napjától a Vízkereszt utáni első vasárnapig tartottak; szünetelt a törvénykezés a farsang utolsó napjain át a nagybőjt első vasárnapjáig; fekete vasárnaptól a húsvét utáni második vasárnapig, azután a pünkösd szent ünnepe hetében, a "legszentségesebb s oszthatatlan Szentháromság" vasárnapjáig. Az aratási törvényszünet Szent László magyar király ünnepétől Szent István-napig, a szüreti pedig Szent Mihály napjától Szent Márton püspök ünnepéig tartott. Általános törvénykezési szünidők voltak még ezeken kívűl: 30 nap az országgyűlés előtt s az egész országgyűlés alatti idő a követek hazaérkezéséig; azután az összes vasárnapok; Szent László első könyvének 38. fejezete szerint a római szentegyház részéről a legfőbb egyházi törvényszéken megtartani szokott ünnepek, továbbá a keresztjáró napok, végűl az általános felkelés ideje.
Ugyane dekrétum 31. czikkelye, mely a kerületi táblák helyéről s a törvényszékek tartásáról intézkedik, a tiszántúli vármegyékkel egyetemben Bács és Bodrog vármegyékre vonatkozóan is, a kerületi tábla székhelyéűl Nagyváradot jelöli meg, bár ez az intézkedés később, mint tudjuk, módosúlt, mert a vármegyét jogszolgáltatás tekintetében a debreczeni táblához csatolták.
A vármegye eme korszakbeli törvénykezésének gyorsítása elé nem lényegtelen akadályt gördített az a helytelen gyakorlat, hogy az ügyvédek "bőséges szóváltásaikkal" évekig elhúzták a pert. Az 1723-iki dekrétum ennek meggátlása végett is több hasznos intézkedést stautált, kimondván többek között, hogy a még fel nem esketett összes ügyvédek nem máskép, hanem csak a szokott eskű letétele alatt, minél rövidebben s a hajdan megtartott mód szerint, sok kitérés és haszontalan okoskodások nélkül, mérséklettel vitakozzanak s inkább a törvényekhez s a törvényből merített okokhoz, mint a szavakhoz ragaszkodjanak; az üres kifogásoktól tartózkodjanak, ellenkező esetben bármelyik bírónak feladatában áll akár az ilyen terjengő szóváltásokat, akár a mostantól jövőre használandó hármon túlmenő kifogásokat mellőzni.
Széksértés.
A mi az e korbeli törvényszékek elleni széksértésekre vonatkozó ügyeket illeti, az 57-ik czikkely megszabja, hogy az illető széksértésben bűnösnek a büntetést azonnal huszonöt könnyű súlyú, egy-egy forintot tevő márkával róják le, mely büntetés a vármegyék közgyűléseire is kiterjesztendő. A hivataluk tényleges gyakorlatában eljáró fő- és alispánoknak, s más megyei bíráknak bárki részéről való, a törvényszék és közgyűlés tartama alatti becstelenítéseért azonban költségek nélkül száz forintot, nemkülönben akkor is, midőn ilyeneket valaki más ellen, a törvényszéken s vármegyei közgyűlésen kívűl követ el és az illető idézés mellett, per útján keres elégtételt, a különböző cselekményekkel elkövetett minden egyes becstelenítésért, melyeket a keresetben ki kell tenni, ugyanezt a büntetést kellett megítélni.
A XVIII. század második felében.
A XVIII. század második felében e vármegye törvénykezési viszonyaira nézve is nagy jelentőségű esemény-számba megy a volt tiszai határővidéknek egy részéből a tiszai szabad- vagy koronakerületnek megalkotása. Mária Terézia 1751 jún. 28-án Bécsben kelt szabadalomlevele a koronakerület egész területét, - bizonyos kikötött szolgálmányok teljesítése fejében, - az úri jog fenntartása mellett, örök időkre, Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Petrovoszelló, Óbecse, Szenttamás, Tiszaföldvár és Turja községek akkori lakosainak adta haszonélvezetűl.
A koronakerület.
A koronakerület lakossága többrendbeli tekintetben jelentékeny kedvezményeket élvezett; a kerületnek törvénykezés dolgában is meglehetősen kiváltságos 448helyzete volt; a szabadalomlevél, melynek privilégiumait későbbi időkben az 1775-iki diploma, majd a Ferencz királytól 1800-ban kiadott kiváltságlevél is a maguk mivoltában megerősítette, mindenekfölött biztosítja számára a helyi önkormányzati jogokat, ügyeit külön tisztviselői kar vezette, önálló tanácsa volt, mely a kamarai jószágigazgató mellett tizenkét ülnökből volt szervezve. A kerület az országgyűlésre nem küldött követet. Székhelye Óbecse volt, itt tartották az ú. n. úriszéket.
A Mária Terézia-féle szabadalomlevél 5. pontjából megtudjuk, hogy a koronakerület úriszékébe a tíz község lakossága, élethossziglani megbízatással, öszesen tizenkét bírót választott; ezek intézkedtek az uradalmi igazgató, vagy helyettesének elnöklete alatt, az ú. n. törvényes bizonysággal és az uradalom ügyészével egyetemben mind a polgári, mind a fenyítő ügyekben. Ez úriszék szervezéséről tehát nagy eltérést tapasztalhatunk a közönséges úrbéri viszonyoktól, mert az utóbbiaknál az úriszéket az uraság tartotta fenn a maga költségén, annak űlésein ő elnökölt s a testületben ítélkező két táblabírót is ő választotta. A közönséges, - nem koronakerületi - úriszék létszáma szigorú korlátok közé volt szorítva, mert annak az elnökön és jegyzőn kívűl, minden körűlmények között csak öt tagból volt szabad állania.
A szabadkerület lakossága tehát nyilvánvalóan bőségesen kivette a maga részét - közvetve - a törvénykezésben, mert a mint láttuk, az úriszék tizenkét bíráját, de meg a kerület egyéb tisztviselőit is a tíz szabadalmas bácsmegyei község lakosai a saját kebelükből választották. Sőt lehet mondani, hogy ennek révén földesúri hatóságuk is volt s minekutána a kerület úriszéke a pallosjoggal is fel volt ruházva, főbenjáró esetekben a lakosságot, - közvetve - a jus gladii is megillette. A vármegyének e kerületen kívűl eső egyéb községeivel szemben ilyen módon a joghatóság gyakorlásának szempontjából is, lényegesen kiváltságos helyzetben voltak a tiszai koronakerületet alkotó helységek lakosai.
Itt említjük fel, hogy a tiszai szabad- vagy koronakerületet azután később az 1791. évi VII. t.-cz. Bács vármegye törvényhatóságának alárendelve (pro peculio sacrae regni coronae absque omni exinde nectenda consequentia, salvoque jure alieno substituantur), az elidegeníthetetlen koronajószágok közé sorozta; ide is tartozott a kerület egészen 1870-ig, mikoron is az 1870. évi XXVI. t.-cz. a most jelzett törvényczikket hatályon kívűl helyezve, elrendelte a koronakerület megváltását.
*
Városi bíráskodás.
A vármegye régebbi törvénykezésének történetében nagy jelentőségű szerepet játszott egyes kiváltságos városok bíráskodása is. E tekintetben Zombor városán kívűl, különösen Szabadka és Újvidék jogszolgáltatási viszonyai érdemelnek különösebb figyelmet.
Hazánkban a hajdani várszerkezet megszűnése után, a XIII. századtól kezdve gyakorolják a városok az önálló bírói hatóságot. Ez idő óta maguk választották az ú. n. városbírót, a ki elnöke volt a város törvénykező fórumának. A középkorban ez a testület a bírón kívűl tizenkét választott városi polgárból állt, kiket eskűvel köteleztek a reájuk bízott tisztség lekiismeretes és pontos ellátására. A későbbi idők folyamán büntető ügyekben a városbíróból és a tanácstagokból álló törvényszék ítélkezett, kevésbé jelentékeny bűnesetek elbírálása azonban a városbíróra és a városkapitányra volt ruházva.
Szabadka bíráskodása.
Szabadka városában, - mely, mint tudjuk, 1779. évi január 22-én lőn beiktatva hazánk szabad királyi városai közé, - különösen a bűnfenyítő-ügyek eldöntése tekintetében lényegesen kiterjedt hatáskör illette meg a városi tanácsot. Pallos-joga volt; főbenjáró bűncselekmények elkövetőivel szemben, akasztófán végrehajtandó halálos ítéletet is mondott ki nem egyszer s a halálbüntetést foganatosította is; a Palicsra vezető Szegedi-út melletti vesztőhelyen volt felállítva az akasztófa. Ha az igazságnak megfelelő tényállás kellő tisztába hozatala másképen nem mutatkozott keresztűlvihetőnek: meg volt adva a jog a városi tanácsnak a kinzó vallatás, a tortura alkalmazására. E jogot aztán adott esetekben foganatba is vette.
A város annálesei legnagyobbrészt 1753-1770-ig tüntetnek fel olyan bűneseteket, melyekben a bíróság előtti beismerés kicsikarása okából kínzó 449vallatással szedték ki a vallomást a makacskodó delikvensből. Meg vagyon írva az is, hogy a tortúrák foganatosításánál az általános gyakorlat szerint legtöbbször háromféle módja szerepelt a kínzásnak, ú. m. a csavar, aztán a Torquemada korából jól ismert spanyol csizma, valamint a kezeknek és karoknak kötél által való megszorítása (funiculatio manuum). Sőt egy alkalommal valami negyedik fokát is igénybe vették a tortúrának, de ehhez már hóhér kellett. Lehozatták a szegedi hóhért, a ki nyolcz forintokért végre is hajtotta azt. A halálbüntetések végrehajtásához egyébként mindenkor Szegedről hívták le a hóhért.
Szabadka város büntető hatalmának egyik félelmetes külső kifejezője volt a szégyenoszlop, a pellengér is, melyben gyakorta gyönyörködhettek a város akkori lakosai a városház előtti térségen. Enyhébb bűncselekmények esetében sűrűn alkalmazta a város bírói tanácsa a botbüntetést is. Rendes mérték volt a 150 botütés, melyet egyvégben is kiróhatott a bűnösre, legtöbbször azonban megengedte a tanács, hogy a kirótt botmennyiséget - részletekben (2-3 ízben) törleszthesse le. Egy 1774-iki helytartótanácsi rendelet Szabadkára és általában a vármegye egész területére vonatkozóan megtiltotta, hogy a büntettesre egy-egy esetben száz botütés szabassék ki.
Alkalmazhatta a városi tanács ezeken kívűl a bűnös egyénnek a város területéről való kiutasítását; kegyetlenebb fajta megtorlási mód volt azután az, mikor a bűnösnek talált személy homlokára izzó vassal bélyeget sütöttek s ilyen módon embertársai előtt életefogytáig megszégyenítették. Ennek az inhumánus büntetési eszköznek az 1763-iki helyt. rendelet vetett véget, mely a vármegyének erélyesen megtiltotta a bűntettesek arczának megbélyegzését. A kínvallatást az 1776. évi királyi rendelet és az 1791. évi XLIII. t.-cz. szüntette meg.
Egyik specziális közege volt a város büntető-igazságszolgáltatásának az ú. n. látó, kinek hivatalbéli kötelességében állott a gonosztevők s mindennemű egyéb latrok üldözése. Állandóan három ilyen látó-ja volt Szabadka városának, a kiknek élén 1748 előtt a lajdinant állott, 1748 április 7-ike óta egy városi tanácsnok volt megbízva a rendőri ügyek vezetésével kapitányi czímmel; neki kellett a látókkal egyetemben a város határát minél többször bejárni; a mellett ő tartozott felügyelni a börtönre is; míg elődje, a lajdinant annak idejében már modernebb értelemben vett "razziát" is tartott, mikoron annak szüksége felmerűlt s nagy előszeretettel lepte meg váratlanúl a bőséges mennyiségben tenyésző bor- és zúgkocsmák rejtekhelyeit. Minden ilyen esetben elégséges számmal kerűltek a kisebb-nagyobb bűntettesek a városi tanács büntető hatósága elé, melynek ilynemű tárgyalásain a kamarai főtisztviselőnek vagy helyettesének, nemkülönben az uradalmi fiskusnak, a közreműködésre felkért egyes vármegyei tiszteknek és a jogi ismeretekben valamennyire is járatos egyéb városbéli személyeknek is jelen kellett lenniök. Mind az elítélt, mind a letartóztatott latrok a városi börtönben szállásolták el, mely egy börtönőrnek az állandó őrizetére volt bízva, de rajta kívűl még hat városi hajdú is segédkezett neki a börtön őrizésében.
Újvidék, Zombor és Baja bíráskodása.
A mi Újvidék, avagy Zombor és Baja városának jogszolgáltatási szervezetét és ebbeli működését illeti, az lényegében teljesen azonosnak mondható a Szabadka városéval; ezért is foglalkoztunk az utóbbival kissé részletesebben. Újvidéket, mint szabad kir. várost, az 1748-iki szabadalomlevél szintén felruházta a pallosjoggal; megilleti a jus gladii Zombor városát is, mely utóbbi, hosszú ideig nem gyakorolta ezt a jogát s csak a következő század második évtizedében vette igénybe egy ízben. Mind ennek, mind a többi városoknak is jogukban állott ez időben büntető joghatóságot gyakorolni a területükön netalán található gonosztevők ellenében; fel volt hatalmazva Újvidék is arra már a szabadalomlevél értelmében, hogy kőmívesektől készített pellengért és kínpadot állíthasson. Máskülönben pedig a város "minden egyéb, a várost és a polgári személyeket és birtokokat illető és a városi hatóság jogkörébe bármi módon tartozó" peres ügyekben is bíráskodott.
Adataink vannak róla, hogy a vármegye területén a XVIII. század második felében sok gonosztevő kerűlte ki a városi hatóságok által reájuk kimért büntetést azzal, hogy az ú. n. menhelyi joggal (asylum) felruházott szerzetes-zárdákba menekűlt. A büntetés az ilyen bűntettesekkel szemben végrehajthatatlanná vált, nemcsak itt tartózkodásuk tartama alatt, hanem később, a zárda falain 450kívűl is, mert az illető zárda főnöke addig semmi körűlmények közt nem adta ki falai közűl az odamenekedett delikvenst, míg a városi hatóság sérthetetlenséget biztosító reverzálist nem állított ki a szóban forgó bűntettessel szemben.
A városok jogszolgáltató testületének II. József korában több rendbeli specziális intézkedéshez kellett alkalmazkodnia, annyival inkább, mert ez időtájt maga az igazságszolgáltatás az akkori viszonyokhoz mérten nem volt oly értelemben elkülönítve a polgári, vagy mondjuk: közigazgatástól, mint magában a vármegyében. II. József a megszüntetett vármegyei törvényszékek helyett állította fel a judicium subalternumot s ezek elé utalta a város joghatósága által azelőtt elbírált bűnvádi ügyeket. Ámde a vármegyebeli városok - fel lévén mentve a pallosjog gyakorlatától, - bizonyos megszabott illetékeket voltak kötelesek fizetni az altörvényszékek részére. Tudjuk például, hogy maga Szabadka 559 forint 55 kr. ilynemű illetéket fizetett évenként. Így tartott ez 1790 márczius 5-ig, a mikor is egy helytartótanácsi rendelet értelmében az altörvényszékek intézménye is a múltak kegyeletes emlékévé vált, - a városok pedig visszanyerték azelőtti bíráskodási jogaikat a polgári, és a büntető ügyek terén.
Az újvidék-futaki határper.
A vármegye XVIII. századbeli törvénykezésének akkori általános viszonyaira és menetére vonatkozólag jellemző adatképen emlékezhetünk meg e helyen arról az évekig húzódó birtokperről, mely egyrészt Újvidék városa, másrészt a futaki uradalom között 1750-ben kezdődött. A felperesként fellépő város ugyanis kincstári szabad területnek jelentett ki azt a bizonyos földrészletet, mely a Mali Jarak nevezetű római sáncznak az ókéri országúttal való szögellésénél fekszik, - a futaki uradalom képviselője meg hallani sem akart arról, hogy eme földdarab tulajdonjoga nem az uradalmat illetné.
Kitört hát a nagy per teljes erővel. A szükséges inquisitio megejtésére kiküldött vizsgáló bizottság, melynek Csupor József Ádám bácsmegyei alispán volt az elnöke, sok tanút hallgatott ki a helyszínén. A bácsvármegyei ítélőszék kiküldött férfiai által 1752-ben foganatosított határjárás alkalmával emlékezetes mozzanat történt. Teljes számban megjelentek a határjáráson Újvidék sz. kir. város képviselői, úgyszintén a futaki uradalom alá eső községek megbízottai is. Egyébként teljes békességben ment volna végbe a dolog, az említett vitás határpontnál azonban a városi tanácsbeli urakat faképnél hagyta különben is fogyatékos türelmük: kardot rántva, harczias állásba helyezkedtek s egyértelemmel kijelentették, hogy az ókéri országúton túl, Újvidék felé semminemű bírói végrehajtást nem engednek meg. Ily kemény ellentállás után csak természetes, hogy a per még jobban elmérgesedett s termédek húzavona, az akkori idők igazságszolgáltatási apparátusának teljes igénybevétele után csakugyan a városi tanács győzött.
Bács és Bodrog vármegyék, - mint tudjuk, - az 1723. évi XXXI. t.-cz. értelmében, törvénykezési szempontból, a debreczeni, vagyis a tiszántúli kerületi ítélőtáblához tartoztak ebben az időszakban. Az akkori közlekedési viszonyokat véve tekintetbe, nem kételkedhetünk benne, hogy eleinkre nézve a táblával való állandóbb összeköttetés fölöttébb nagy teherrel járt s a jogait kereső lakosságot nem egyszer kényelmetlen helyzetekbe sodorta. Bács vármegye nem is késett ezt a körűlményt gravámen alakjában az 1751-iki pozsonyi országgyűlés előtt erélyesen felpanaszolni, mondván, hogy Debreczenbe, a Duna gyakori és nagy áradásai következtében, szerfölött kényelmetlen az utazás. Sérelmének előadása után tehát abbeli kívánságának ad kifejezést, hogy a vármegye jurisdictio szempontjából törvényhozásilag a dunáninneni kerülethez csatoltassék.
Bácsvármegye most előadott panaszának, miként azt Mária Teréziának 1751. évi dekrétumából világosan láthatjuk (22. czikkely) még ugyanabban az évben meglett a foganatja, mert a hivatkozott törvényben Bácsmegyére vonatkozólag a következők állanak: "Ő szent Felsége kegyesen tekintetbe vévén a Bács vármegye által felhozott költség-kímélés és kényelem szempontját (compendii et commoditatis), kegyelmesen beleegyezni méltóztatik, hogy Bács vármegye ezentúl a dunáninneni kerületi ítélőtáblához (jurisidictioni tabula districtualis Cis-Danubianae) csatoltassék, kivéve, hogy azok a pörök, melyek a másik, tiszántúli kerületi táblán már megkezdődtek, a mennyiben még befejezésre nem jutottak, ugyanott fejeztessenek be."
E század ötvenes és hatvanas éveinek írott emlékében nyomait találjuk annak, hogy a vármegye akkori törvénykezésének vezetőit felsőbb rendeletekkel 451kellett olykor-olykor nagyobb éberségre és gyorsaságra serkenteni. Régi jó táblabíráink, kik nagyobbára a vármegye anyagi jólétnek is örvendő birtokos uraiból kerűltek ki, egyénileg függetlenek voltak, sokkalta nagyobb mértékben, mint a felsőbb bíróságoknak felülről kinevezett, rendes kincstári javadalmazást élvező bírái; nem lehet rossz néven vennünk tőlük, ha kissé kényelemszeretőbbek és szőrszálhasogatóbbak voltak; becsületesség és lelkiismeretesség dolgában azonban a legcsekélyebb gáncs sem érheti őket. Azt se csodáljuk náluk, ha a vármegyei közélet nem egyszer forrongó küzdelmeiben egyszer-másszor talán a pártatlanságuk rovására mondották ki a döntő itéletet. Egy 1754-ben kibocsátott kir. rendelet meginti Bács és Bodrog vármegyét, hogy gyorsítsa meg az igazságszolgáltatását. Egy másik, 1757-ben kelt leíratban a főispán figyelmezteti a vármegyét a részrehajlatlan eljárásra a törvénykezés terén. Már ez időtájt is merűlnek fel hangok a vármegyében, és a törvényhozás terén is, melyek a bírói függetlenség biztosítását tartanák kívánatosnak.
A vármegyei törvénykezés szempontjából is figyelmet érdemlő eset történt 1777-ben Újvidék városában, mely annak idején elegendő dolgot adott az igazságszolgáltatás akkori közegeinek. Sőt a felmerűlt kérdés hullámai kiterjedtek egész Bácsvármegyére is, mindenfelé valóságos zendülést idézve elő a vármegye szerb lakosságú községeiben, a miből meg azután nagyarányú bűnper keletkezett. Minderre pedig a kir. helytartótanácsnak egy újvidéki esetből kifolyólag 1777-ben kibocsátott ama rendelete szolgáltatott alkalmat, mely a hagyományaikhoz mereven ragaszkodó szerbeknek szigorúan megtiltotta az ú. n. halottcsókolást. Ez esetet másutt bővebben ismertetjük.
A vármegye régi törvénykezési íratai között akadunk rá többek között Szenczy Márton bácsi lakosnak egy 1743 június 19-én kelt alázatos reverzális-levelére, melyet Tekéntetes Nemes Bács Vármegye törvényszékéhez intézett. Ez az érdekes írat több tekintetben fölötte jellemző adatképen szolgálhat ama kor törvénykezési és társadalmi állapotainak kellő megismeréséhez.
"Én Szenczy Mártony, - így szól az írás, - adom tudtára mindeneknek, az kiknek illik, hogy még az elmúlt Tavali Esztendőben Bikics nevű helység Lakossainak Ménessét őrézvén, bizonyos Gonosz tselekedetben a Gonosz társaságh mellett tapasztaltatván, a Tekintetes Nemes Bács vármegye fogságában e mai napig sénlőttem és temporalis büntetéssel azonkívűl meg is intetvén, elbocsáttattam, mely Irgalmasságát a T. N. Törvényszéknek szívemre vévén, erős fogadással nem csak Istenes életet ennekutánna hogy viselek és másoknak kárt tenni nem igyekezem, sőt azonkívűl ekkoráig, mint hogy Kálvinista tévelygő vallásban éltem, abból hogy az igaz római katholica hitre feleségemmel, Moizes Zsuzsánnával minden kénszerétés nélkűl szabad akaratombúl az Szentléleknek kegyelme által meg térek, abban életem végéig meg maradok. Hogyha pedig újabban vagy legkisebb Tolvajságban tapasztaltatnám, annyival inkább ha ezen üdvösséges föl vött Hittül előbbi tévelgésemre vissza szakadnék, akkoron Mindez mostanában érdemlett vétkeimért büntetések és Törvények és az Anya szent Egyháztól való büntetések fejemre szálljanak minden kegyelem nélkül. Melyekről adom ezen reversalis levelemet, kezem köröszt vonyásával meg erősítvén. Költ Bácsban, az Tek. Nemes Vármegye Törvényszékének színe előtt. Die 19a Juníi, 1743. Szenczy Márton."
Ilyenfajta reverzálisokat egyébként szokásban volt akkortájt kiállíttatni a különféle gonoszságaik miatt megbűnhödött vármegyebeliektől, mikor a fogságból kiszabadúltak. Ez még hagyján, - az ilyen kötelező írásoknak, javítási szempontból is, tagadhatatlanúl meg volt ez időben a maguk morális czélja és jelentősége. De már lényegesen túlságba vitték előbb-utóbb a dolog anyagi oldalát: a vármegyei igazságszolgáltatás sújtó erejét érző raboktól bebörtönöztetésük és szabadonbocsáttatásuk alkalmával, - olykor elég érzékeny - taksát szedtek. Ezt a gyakorlatot aztán felsőbb helyen kénytelenek voltak erélyesen szabályozni, sőt egy 1771-iki évi helytartótanácsi rendelet az említett taksák szedését egyszersmindenkorra eltörölte e vármegyében.
Lassanként a vármegyei törvénykezési eljárás egyéb korszerűtlen és inhumánus intézményeinek is véget vetett a haladó kor szelleme. Bács és Bodrog vármegyékre vonatkozólag egy 1776-iki helytartótanácsi rendelet eltiltotta a kínzást, míg egy másik rendelet, - mely 1778-ban bocsáttatott ki, - elrendelte a vádlottak és tanuk vallatásánál a botozás mellőzését. II. József császár 1783 452augusztus hó 7-én eltörli a torturát, ugyanő egy másik, 1787-iki rendeletével a kaloda és deres intézményét semmísítette meg. A derest ugyan, nem törölte el végképen II. József császár, amennyiben megengedte azt, hogy a botbüntetés kimérésénél egy egyszerű padot használjanak s erre kössék rá a delikvenst.
Nőrablás.
A múlt századbeli vármegyei törvénykezési iratok között egyik érdekes régi emlék gyanánt szerepel az az oklevél, melyet Kovács István sztapári lakos felesége, Berkes Judita nyújtott be Bács vármegye törvényszékéhez 1802 augusztus hó 9-én. A sérelmes eset, mely emez "alázatos könyörgés" alapja volt, nem más, mint a vármegyében különösen abban az időtájban népszokásként szereplő nőrablás, mely a vármegyei igazságszolgáltatásnak a múltban gyakorta nagy gondokat okozott. A nevezett anya a kérdéses íratban Kovács Istvánnak "Vak György által elragattatott feleségit, Kovacsevits Ilonát" kéri vissza a törvényszéktől "Berkes Judit anya közben vetése által".
"Kovácsevits Ilonát, doroszlai lakost, - mondja az alázatos könyörgés, - Molnár György, vagyis Vak György erőszakosan el ragatta feleségűl, noha Hites Ura lévén sztapári lakos Kovács Istvány, és semmiképen ámbár sok próbáink után is visszabocsájtani nem engedi; mely végett alázattal esedezem, hogy azon rossz tévő Molnár György, vagyis Vak Györgytől leányomat Kovács Ilonát kezeimhez adatni a végre méltóztatna, hogy hittel kötött férjinek, Kovács Istvánnak vissza adhassam és a szent Házasságnak további folytatására ébrezhessem és arra vezethessem, a melytől függvén e világi szentségnek boldogsága, úgy az örökké való Dicsőségnek öregbedése ezen anyai gondoskodásomért, mely e Szent Társaság megbötsűlhetetlen fent tartásának helyre állításáért a Meny és a Föld teremtőitűl, a meg égért jutalmat eképen keresnem és az Tekéntetes Trövényszéktűl Leányomat Vak György hitetlen férjitűl Kovács Istvány hites férjihez vissza utasétatni alázatosan kérnem legnagyobb áhítatosságomnak tartom."
Az a bizonyságlevél, melyet 1802 márczius 26-án bizonyos Mislinszki József nevezetű apátfalvi lakos, camaralis volt pandúr, a közötte és Károly Ignácz kishegyesi postamester uram között több éven át húzódó perben Bács vármegye törvényszékéhez beterjesztett: szintén feljegyzésre érdemes dokumentuma a vármegye ama korbéli törvénykezési viszonyainak. Egy-egy ilyen adat a legjobb bepillantást enged számunkra a régi idők jogszolgáltatási szellemébe.
"Alább meg írt, - így szól a kérdéses bizonyságlevél, melyet egyébként Pocskay Zsigmond, judex nobilium és Hőlbling Ferdinánd jurassor is aláírtak, - adom tudtára mindeneknek, a kiknek illik, ezen bizonyságtévő Levelemnek rendében, hogy minek utánna 1798. Esztendőben 12-dik Aug. Károly Ignácz Hegyessi Posta mester Uram ellenem indított pörének megvizsgálására és megvilágosítására a Felséges Magyar Helltartó Tanátsnak Kegyelmes Parancsolattyából a tettes B. Vármegye Vojnits Sebestyén Főszolgabíró urat kiküldötte volna; noha Garay Jósef ispány uramnak a pörhöz semmi köze, semmi béfolyása nemvolt és nem is lehetett volna, de mégis hogy Posta Mester Uramnak részére teendő inquisitiót meggátolhassa, Topolyárúl Hegyesre által menni nem átallotta és ott a parochiális ebédlő házban, midőn a Szolgabíró Ur a tanúknak esketéséhez kezdett volna, szokás és törvény ellen Garay ispány uram is bemenvén, jelenlétével annyira megtántorította a tanúkat, hogy ijettekben Fejeket, Szemeiket hol ide, hol amoda forgatván, semmi tanúbizonyságot nem tehettek, - mely alkalmatossággal érezvén ugyan magamat vétkesnek lenni, nem hogy Garay uram, Posta Mester Urammal való megbékéllésre intett, vagy ösztönözött volna, sőtt inkább, midőn meg akartam volna Posta Mester Uramat követni és kívántam volna meg békélni, Garay uram biztatván engemet ellent állott és nem engedte, hogy megbékéljek, melly okokra való nézve Posta Mester Uram Pestrűl Jurátust hozatni, az által ellene tett vétkemet nekem nagyobb gyalázatommal kifedezni, világosságra hozni és magának nem kevés költséget tenni kényszeríttetett. - Hogy mindezek így történtenek és vannak, igaz Lelkem ismerete szerént vallom s bizonyítom és hogy ha a szükség úgy hozná magával, kész vagyok letett Hitemmel is a szerént vallani és bizonyítani. Mellyrűl adom ezen saját Kezem s nevemet alol írásával megerősíttetett bizonyság tévő Levelemet, stb."
A történeti hűség kedvéért említjük meg itt, hogy e bizonyságlevél tartalmában foglaltak alapján Károly Ignácz postamester uram még az év október 12-én benyújtotta terjedelmes "humillima instantia"-ját Bács vármegye törvényszékéhez "érdemem felett való kegyes jó Uraimhoz" a megnevezett Garay 453József ispány uram ellen, kérve ő Kemét a neki okozott költségekben elmarasztaltatni. E könyörgő levélben a postamester ekként idézi a Mislinszki uram szavait, melyekkel az őt "ellene tett vétkekért" megkövetni akarta: "Régen, úgymond és sok ízben kivántam Postamester Uramat megkövetni és megbékélni, de az ebatta Ispánya ő ingerlett, ő ösztönözött és bátorított, hogy semmit se féllyek Postamester Uram ellen tett cselekedeteimért; már most egyedűl néki köszönöm ezen reméntelen esetemet, mert nem engette, hogy megkövessem és megbékéllyek Posta Mester Urammal."
Az érdemleges határozatot, bár nem kerűlt elő, de valószínű, hogy táblabíró uraimék bőséges igazságot szolgáltatának postamester uramnak az "ebatta ispány" ellenében.
A vármegye e korbeli törvénykezési beosztásában ez időtájt mindössze az a nevezetesebb változás történt, hogy 1811-ben a vármegyének eddigi négy közigazgatási és törvénykezési járását egygyel megszaporították, összesen tehát öt járást szerveztek. Ez az ötödik a "telecskai járás" nevet kapta.
*
A zombori kivégzés.
Zombor városa, - tudtunkkal, - egyetlen egy bűnesetben gyakorolta a pallosjogát. Nem azért, mintha talán nem lett volna meg egyébkor erre a mód és az alkalom, épen azokban az időkben, mikor a személy- és vagyonbiztonság tekintetében még nem is voltak oly rózsásak az állapotok ily rengeteg kiterjedésű város alsóbbrendű lakossága között, hanem mert a városi nagytekintetű magisztrátus tagjaiban mindenkoron a humanitárius érzelmek kerekedtenek felűl s higgadtabb felfogásával nem tartotta összeegyeztethetőnek a halálbüntetést.
Az a bűnper azonban, melynek szenzácziós befejezéseképen Zombor város bírói tanácsa már elkerűlhetetlennek tartotta a jus gladii kérlelhetetlen alkalmazását az 1820-ik esztendőben: csakugyan izgalmas esemény volt a maga idejében, annál is inkább, mert épen egy városi tisztviselő esett a borzalmas gyilkosság áldozatáúl.
Kórits Antal városi díjnok felesége, szül. Varga Józefa asszony fölöttébb kikapós menyecske volt. Szerelmi viszonyban állott Tomaskovits János zombori lakossal, s elhatározták, hogy elteszik láb alól a férjet. 1819 decz. 5-én T. János, a markos mészároslegény, az asszony segítségével végre is hajtotta a gaztettet s áldozatuk tetemét a közeli sánczárokba dobták.
A város bírói tanácsa 1820 május 9-én ítélt a bűnösök felett. Mind Varga Józefát, mind Tomaskovits Jánost pallos általi halálra ítélte, úgy azonban, hogy kivégzés előtt mindkettőjük jobb keze levágassék, kivégzés után pedig a T. János teste kerékbe töressék. - A m. kir. udvari kanczellária ezt az ítéletet, kegyelem útján, a kézlevágás és kerékbetörés elengedésével egyszerű fejvételre változtatta.
A halálos ítéletet, - minekutána Ganszgruber Antal pécsi hóhér az érte küldött Bellosevits Fülöp városi biztos és Bandobránszky Ephtimius városi pandúr kiséretében decz. 30-án éjjel 10 órakor megérkezett, - decz. 31-én d. e. 11 órakor hirdette ki a város tanácsa a "sápadt bűnösök előtt, mindkét nembeli sokaság nagy tolongásában." Konyovits Dávid aljegyző volt a felolvasó, majd Mrazovits Ábrahám, első pót-bíró a fekete színre festett vesszőket, a megtagadott kegyelem jeléűl, előbb Varga Jozefa, majd T. János előtt, mindenki szeme láttára ketté törte és lábaikhoz dobta.
Az ítéletet, - miként azt az annak végrehajtásával megbízott Demetrovits Simon városi tanácsos és választott kapitánynak 1821 január 2-án kelt terjedelmes jelentésében olvashatjuk - a kihirdetéstől számított harmadik napon, vagyis 1821 január 2-án foganatosította a pécsi hóhér, a Bajai úton felállított vesztőhelyen. A jelentés szerint az elítélteket a vesztőhelyre gyalogos, majd lovas polgárok követték, míg a kocsik mellett tizenkét császári katona lovagolt kivont karddal; a menet legelején pedig Demetrovits Simon, mint végrehajtó bíró és Ambrozovits János városi alügyész lovagoltak "a bosszúálló és diadalmaskodó fiscus képében." Ez alatt a városháza (Cúria) Altonznak nevezett keleti kapujánál a "vérontás és pallosjog gyakorlása jeléűl" vörös zászló lengett.
A vesztőhelyen az ítéletnek latin nyelven újból történt kihirdetése és a nagyszámú közönség türelmét már-már próbára tevő bőséges dikcziók után, először Varga Jozefa asszonyt a "gyepmesterek a szilárd karóhoz erősített vörös székhez 454kötötték, a hóhér egyetlen kardcsapással nyakán érintve, levágta a 22 éves férjgyilkos asszony fejét." - Ugyanígy történt a Tomaskovits János, dunaföldvári születésű, volt juhászbojtárnak, utóbb mészároslegénynek, a "30 éves orgyilkosnak" a lenyakaztatása is, - mely után ismét bőséges dikcziók következtek. - Ganszgruber hóhér uram pedig a jól végzett munka után "a véres kardot villogtatva, ügyességének jelét mutatta be." - Végezetűl a hullákat, - mindkettőnek fejét a lábaik közé rakván, - külön koporsóba helyezték s közvetetlenűl a karó mellett, ettől délre elföldelték, - melynek megtörténte után a jelentéstevő bíró "a bosszúálló fiscust," Ambrozovits János uramat a polgárok és császári katonák kíséretében ugyancsak a Bajai úton a városházára visszakísérte.
Repositionális per.
A XIX. század első évtizedei alatt a következő volt a vármegyében egy nagyobb repositionális, vagy a mint akkori jellegzetes magyarsággal nevezték: visszahelyeztetési-per szabályszerű lefolytathatásához szükséges eljárás rendszerinti menete:
A felperes, ki vélt igazait megoltalmazni s a jogain ejtett csorbát kiköszörűltetni kívánta a vármegye karainál és rendeinél, elsőbben is beadta "alázatos könyörgését" (keresetét) a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Első All-Ispány úrhoz, bőbeszédűen adván elő benne a tényeknek szerinte való állását. Az első alispán erre kibocsájtotta az idéző levelet, kitűzvén benne a megtartandó helyszíni tárgyalás helyét és határnapját. Az idézéssel megbízott vármegyei esküdt kézbesítvén alperesnek a jelzett levelet "a hozzá csatolt folyamodó levélnek hiteles mássával" - nyomban kiállította a "törvényesen végben vitt által adásról és értesítésről szólló és a fellyebb tisztelt felperes igazaihoz megkívántató, neve aláírásával és élő petsét nyomójával megerősített bizonyság-levelet".
A helyszíni tárgyalás alkalmával alperes, - természetszerűen - ellene mondott a felperesi kívánalmaknak. Erre az alispán vezetése alatt megindúlt a vizsgálat, vagyis a bizonyítási eljárás a lehető legszélesebb mederben; kihallgatták a felhívott tanúknak rendszerint bőséges számát. Felperes ennek végeztével aztán benyújtotta a tekintetes "visszatételbeli" (repositionális) bírósághoz az előzetes eljárás során kihallgatott tanúk vallomásait feltüntető hiteles bizonyságlevelekkel és minden rendelkezésre álló bizonyítékokkal felszerelt "alázatos feleselését," melyben előadja a perben addig kifejlett tényállást és "bényújtott rövid visszatételbeli könyörgő levelének kitételét" bebizonyítja.
Felperesnek a most jelzett perírata után alperes adta be a bírósághoz a maga "alázatos feleselését," mely által az oltalmazásának fontosságát és erejét bémutatja," - csatolván hozzá a saját ellenbizonyítékait, kérve felperest "keresetétől elmozdítani." Majd ismét felperes "feleselt" per longum et latum s végűl alperes terjesztette be "második rendbéli alázatos védelmét." Annakutána pedig a visszatételbeli bíróság a perbéli tényállás szorgos meglatolgatása után, és miután a felperes tanúbizonságainak vallástételei meghitelesíttettek, valamint a perben álló felek az ő "feleselő írásaikban" eléggé meghallgattattak volna, meghozta a maga ítéletét, melynek végrehajtásával a vármegye karai és rendei legtöbb esetben az első alispánt bízták meg.
Ilyen nagyszabású visszahelyeztetési per volt példáúl az is, melyet ő nagysága Pacséri Császár Sándor királyi tanácsos úr, tekintetes Temes vármegye második alispánja és a méltóságos királyi Tábla egyik közbírája, mint felperes indított néhai tettes Bács vármegye táblabírája Pacséri Császár Ferdinánd elmaradott özvegye, szül. Reichard Júliánna alperes ellen, Pacsér község egy-huszonnegyed részének az ő birtokába való visszahelyeztetése iránt, 1832-ben. A mikor is Almási Antunovits Albert volt Bács vármegyének első alispánja. Az alperes özvegy részére kibocsátott idéző levelet Almási Rudits Máté vármegyei esküdt kézbesítette s ő terjesztette be az ezt igazoló "jelentő levelet." A vármegye főjegyzője ez időtájt Borsódi Latinovics Benjámin, főszolgabíró pedig Rudits Dániel volt. A vármegyei visszatételbeli bíróság 1832 esztendei Bőjtmáshava 17-ik napján hozta meg e perben a maga ítéletét, melynek rendelkező részét, - az akkori idők törvénykezésének egyik jellemző bizonyságaképen, - szószerint ide iktatjuk:
455"Minthogy a keresetben lévő Pacséri helység 24-ik részének felperes Császár Sándor úrhoz tartozandó valóságos tulajdonát - ennek boldogúlt báttya Cs. Ferdinánd úr, az irományok közt levő számos oklevél bizonyítása szerint, sem életében, de a végső Intézete világos szavai szerint - következett halálának esetjére sem hozta kétségben, sőt ezt, az ezen Bíróság elébe terjesztett feleletjeiben maga az özvegy, tudni illik az alperes fél sem tagadná, - s így a keresetben levő 24-ed résznek felpereshez tartozandó igazságos tulajdona kétségbe nem jöhetvén, midőn ennek haszonbérlő- és csak ugyan nem valóságos zálogúl, a mint ezt az alperes a Felperesi irományok sorában lévő barátságos egyezésnek világos értelmű tartalmai ellen állítja, - hanem zálog gyanánt való birtoka (utile Dominum ad instar pignoris) a meghalt Cs. Ferdinánd úrnak csupán csak életére terjesztetett, s ennek halálával a haszonbérlő Birtok megszűnvén, a Felperesre által bocsájtani világos szavakkal kiköttetett; - ezen felűl pedig a felperesi hitelesített s minden kifogásokat felűl múló tanúbizonyságoknak egyre czélzó vallásai azt szinte világosan bizonyítják: hogy az alperesnek férje és a Felperes közt alkotott, de az Alperes kezei közt lenni kellő szerződésnek erejénél fogva az alperesnek férje a Felperes részére esztendőként 300 forintokat haszonbér fejében fizetni kötelezve volt és ezt valóságossan egész azon ideig, míg az egész jószágot 1821-ik esztendőben a legnagyobb nyilvánsággal a felperesnek által adta, meg is fizette; s mivel így mind a tulajdonnak valósága, mind a bírtoknak használlása a Felperes részérűl ezen az alperes boldogúlt férje eránt való különös mivoltú helyheztetésében - elegendően volna bébízonyítva, - a Felperes ezen birtokrészének pediglen alperes által erőhatalommal és fellyebb bébizonyítottak szerént törvénytelenűl lett letartóztatása, úgy pedig a felperesnek öntulajdonábúl való erőszakos és törvénytelen kizárása, a felperesi oklevelekbűl - úgy az alperesnek önnön feleletjeibűl, valamint azon környülállásbúl is, hogy még most is az őtet nem illető erőszakos bírtokban benn vagyon s azt törvénytelenűl továbbra is folytatni kívánja, - világosan bébizonyíttatott, - ennélfogva a kérelem-levélben előhozott visszatételbéli Törvények - nevezetesen az 1802-ik Esztendei 22-ik és 1807-ik Esztendei 13-ik Czikkeljei rendszabásaihoz képest, a Felperes a keresetben lévő egy 24-ed résznek bírtokába visszatétetni rendeltetvén, az alperes a törvénytelenűl egy Esztendeig és a mi még azon felűl van, magának tulajdonított és végre hajtás alkalmával kinyomozandó birtok haszonvételének visszatérítésében - úgy ennek erőszakos letartóztatásával okozott s bírói képpen 22-ik szám alatt meghatározott kétszázhuszonhét (227) forintok 3 1/2 krokbúl pengő pénzben álló költségeknek visszatérítésében törvényessen marasztaltatik és mindenekre való nézve a végrehajtás elrendeltetik. Egyéberánt a mi az Alperes - minden tekintetben bizontalan zálogos summának Felperes részérűl állítólag tartozó lefizetése eránt támasztott követelését és a többi ehez hasonló kereseteket s kérdéseket illeti - ezek és jelenvaló Bíróság ítélete köréhez nem tartozván, - a rendes törvényes útra igazíttatnak. Költt Pacséron, 1832-ik Esztendei Bőjt más hava 17-ik napján. Antunovits Albert, ttes Bács vármegye Első All Ispánja, - Rudics Dániel tiszteltt Tttes Vármegye Fő sz. Birája, - Tomcsányi András, a fenn tisztelt Tettes Vármegye Esküttje."
Miként az ítélet végrehajtásával megbízott Almási Antunovits Albert, Bács vármegye táblabírájának s ez esetben helyettesített alispánnak Pacséron, 1835-ik esztendei Szent Jakab hava 29-ik napján kelt s a megye karaihoz és rendeihez intézett terjedelmes jelentéséből olvashatjuk, a most közölt ítélet "a végrehajtásnak ellenállással való megakadályoztatása után, ugyan feljebb említett özvegy Asszonyság által kegyelmes megváltoztatás végett a főméltóságú magyar királyi udvari Kanczellária elébe vitetett, de Ő Felségének folyó (1835) esztendei május hónap 21-én 6742/522. szám alatt költ kegyelmes királyi meghatározott parancsolatánál fogva velejében helyben hagyatott".
Büntető perek.
De nem kevésbé körűlményes, sőt sok esetben még bőségesebb szóáradatban fulladozó volt ugyanebben az időben a büntető perek lefolyása is. Teljesség okából erről is papírra vetünk valamelyes rövid vázlatot. A processus criminalis, - természetesen - feljelentéssel kezdődött, melylyel az illető panaszos szabályszerűen legtöbbnyire a vármegye első alispánját igyekezett szórakoztatni. Mint a polgári pereknél, úgy itt is, sokszor írigylésreméltó kényelmességgel, megindúlt a vizsgálat, melynek terhelő adatait, a mennyiben a rendelkezésre álló bizonyítékok ilyeneket szolgáltattak, a Zomborban tartatott fenyítő törvényszékek 456előtt, a vármegye "tiszti ügyvédje, mint fölpörös" olvas a panaszlott "alpörös" fejére. A tiszti ügyvéd teljes hívatalos felszereléssel jelent meg a törvényszék színe előtt, illő tisztelettel beterjesztvén a vizsgálat alatt kihallgatott tanúk vallomásairól felvett és az "alperes rab személy" önvallomását tartalmazó protokollumokat, kérve a "nevezett gonosztévőt legkeményebb kényszerénti bűntetésre kárhoztatni." Erre, - miután a felek képviselői maguk írták be a bűnper jegyzőkönyvébe a mondókáikat, - az alperesért megjelent tiszti alügyész védekezett, a miként épen módjában állott, kérve alperest a "a vád levél alól általlyánosan felmentettni". Mire ismét a felperes tiszti ügyvéd nyilatkozott s a netaláni alperesi ellenkérelem után a bíróság meghozta a maga ítéletét.
Abban a büntető perben, melyet az 1835-ik Esztendei Boldogasszony hó 20-ik napján Zomborban tartatott fenyítő törvényszék előtt Tekintetes Bács vármegye tiszti ügyvédje indított Kollár György, tolvajságról vádolt alperes rab személy ellen, felperes részéről Czabai Horváth Pál, a tettes Megye tbli Fő Ügyvédje jelent meg "hivatalból, az Igazság kiszolgállásáért", míg a "vádolt rab személyt" Nemes Ivanits Elizeus tiszti alügyész képviselte. Az volt a vád, hogy Kollár uram, 1833-ik év ősz végével a kernyai határból, Vatsi József, - "már ez iránt megítélt gonosztévőnek társaságában, - három teheneket elidegeníteni, úgy nem különben azon évben és időtájban halasi határból Torma Mihály tulajdonához tartozott öt darab ökröket elorozni s így ismételt tolvajság bűnében keveredni bátorkodott." Ennek okából a tiszti ügyvéd Werbőczy Hármas Törvénykönyve első részének 15-ik czíme és más törvény-czikkelyek alapján a legkeményebb büntetést kéri kiszabni.
1835-ik Esztendei Sz. Mihály hava 7-ik s több utána következett napjain Sz. kir. Újvidék városában e pör ítélet alá vétetvén, ítéltetett: "Kollár György alperes Rab ellen a kernyai három teheneknek Létics, máskép Csirke Mihály Czimborával való közös tolvajsága elegendő világosságra nem hozattatván, a próbák híjjányában ebbéli vád alól felmentetett. Azonban Torma József Halasi Lakos azon elveszett öt ökreinek, melyek kettejének bőreit, a most nevezett káros, a vádban forgó Kollár Györgytől lett Bírói elfoglalás után Törvényessen vissza kapta, nem annyira eltolvajlását, mint orozva Létits Mihálytól való által vételét a B) alatti önvallomásában önkénessen elismervén - Létits Mihálynak pediglen tagadó vallásával és az ökröknek, mellyeket adósságba által vettetnek állított, allatomos le vágásával, az elesmert orgazdaság vétkét egyenessen magára vonván, sőt a részére felhozott tanúságok által s ámbátor ezek, mint nem egész hitelű emberek ellen méltó kifogások lehetnének, ezen orgazdaságról tetemesen terheltetvén: Kollár György, mint illyetén lopások és orgazdaságok által ezen Törvény Szék igazságos bosszúját többször tapasztalt gonosztévő, a P. betű alatt bé perlett és hit szerént Torma József Halasi Lakos részére 940 frt megállapított kár mennyiségben terheltetvén, érdemlett büntetésűl harmadfél esztendei vasban és köz munkában, minden héten két napi kenyér és vízen való böjtölés mellett töltendő rabságra és fél esztendőnként 50 botütés szenvedésére kárhoztatott, teendő végrehajtás és tudósítás mellett Fő Sz. Bíró Vojnits Dániel Úrra bízattatván."
1848 elején nem csekély fejtörést okozott Újvidék város tanácsának az a főbenjáró delictum, mely három emberéletet követelt áldozatáúl. A mikoron is Szabó János, újvidéki magyar ember, egy "kezesség mellett kibocsájtott városi rab és egyébként esméretes nyughatatlan és veszedelmes gonosztévő" kegyetlenűl összevagdalt két mit sem vétő szerbiánust: Trifkovics Riszta és Govrits Sztánkó belgrádi lakosokat. Magától értetődik, hogy ugyan ám parázs tumultus kerekedett ebből az összetűzésből, a magyarok és szerbek közöt azon melegében derekas csetepaté fejlődött ki, melynek hevében a szerb lakosság a két leghangosobb magyar atyafit: Dobos Józsefet és Rózsa Antalt még ott az utczán agyonverte, a fődelinquenst: Szabó Jánost "ismeretlen tettesek" még ezt megelőzőleg agyonszúrták. A városi tanács legott meghozta a következő végzést: "A bejelentett borzasztó bűntények Daun Benedek és Radisits Simon tanácsos urak hozzájárúltával további körűlményes vizsgálata a tudósító bűnfenyítő választmányra bízatván, ugyanannak további e részbeni körűlményes jelentése beváratik. Ezen sajnos eseményről méltóságos mocsai Csarnojetvits Péter temesi gróf és teljhatalmú királyi biztos úr is az eddigi vizsgálati irományok közlése mellett értesíttetik."
457Azután közbejöttek a szabadságharcz viszontagságos eseményei, melyeknek hullámai valószínűleg az óhajtott körűlményes jelentést is elseperték. A bűnügy további lefolyása már a történelemé.
A csendbiztosi intézmény.
Lényegében történeti adat ugyan, de jórészt a vármegyei törvénykezés szempontjából, a szabadságharcz alatti bácskai csendbiztosi intézmény bámulatos tekintélyére és fontosságára is élénk világot vető, jelentékeny mozzanat a következő. Mint a Délvidék általában, úgy Bács-Bodrog vármegye is lángba borúlt. Izzott a levegő köröskörűl; a fellázadt szerbeknek egy bőséges csapata, kaszákkal felfegyverkezett serege már túl a Tiszán, a Bánságban táborozott. Ekkor, - mint a vonatkozó feljegyzésekből olvassuk, Baderlicza uram, egy tömött erszényű bácskai szerb földbirtokos, hogy ezt a bánsági fölkelő-sereget minden erejével támogassa, a Tiszán át éjtszakánként roppant titokzatossággal, mindennemű élelmiszereket szállítatott át részére. Hogy-hogy nem, talán valamely jól alkalmazott besúgás következtében, kipattant a nagy titok s az illetékes körök hivatalosan is tudomást szereztek a Baderlicza uram turpisságáról. Bieliczky Menyhért, Zentának akkori kiváló ügyességű csendbiztosa, rövidesen kézre kaparította a gazdag földesurat. Mindjárt el is kísérte Óbecsére, hol a rögtönítélő bíróság habozás nélkül kimondta rá a szentencziát: Baderlicza uramnak, mint haza- és nemzetárulónak, kétségtelenűl beigazolódott bűncselekményeért életével kell lakolnia. A bitófánál azután emlékezetes és nem várt jelenet történt. A töredelmesen bűnhődő nábob a vesztőhelyen e szavakat intézte a teljhatalmú csendbiztoshoz:
- Az Isten áldjon meg! Te, mint magyar ember, hazafiasan cselekedtél. Itt vannak az ékszereim, átadom neked s csak arra kérlek, őrizd meg azokat gyermekeim számára!
És a magával hozott ékszereit átadta Bieliczky Menyhértnek.
A bácskai szerb vajdaság bíráskodása. Az abszolutizmus kora.
Az ezek után következett elnyomatás szomorú korszakában az 1850-61-ig terjedő időköz alatt az ú. n. szerb vajdaság császári tisztviselői intézték, - több erőszakoskodással, mintsem jóakarattal - Bács-Bodrog vármegye törvénykezésének ügyes-bajos dolgait. Sok köszönet épenséggel nem volt ebben az intézésben. A vármegyének az igazságszolgáltatás terén kevés volt a joga, de annál több és nyomasztóbb a kötelessége. A nemzeti csüggedés és vígasztalan jelen emlékezetes korszakának különösen az elején - 1850-ben, - rendkívűl kínosan, nagy hercze-hurcza után tudták csak megszervezni - úgy ahogy, - a megyei bíróságot is a császáriak. S még ezt is egyelőre csak ideiglenesen. Zomborban állították fel ezt az első ideiglenes törvényszéket; a városok továbbra is megmaradtak rendes törvénykezési jogaik gyakorlatában.
Nevesy Sándor, kire ez ominózus időben a vármegyei bíróság megalakításának nem épen kellemes feladata hárúlt, végre is megoldotta a szizifusi munkát. A zombori első - ideiglenes - törvényszéknek Piukovich Ágoston lett az elnöke, míg a bírói kar a következő tagokból állott: Karácsonyi Lipót, Kardos János, Kuluncsics István, Albrecht József, Macskovics József és Latinovics Benjámin. Utóbbi csak rövid ideig volt tagja a törvényszéknek. Jegyző volt: Reitter Nándor, - Rövid idő múlva Piukovich Ágoston elnököt áthelyezték Lugosra, úgy hogy mikor azután a vármegye törvényszékét véglegesen szervezték, annal elnökéűl Popovics Márkot nevezték ki s hamarosan alapjában átalakúlt a bírói kar is. Ennek, - több-kevesebb idő lefolyása alatt, a következők lettek a tagjai: Del Negro Mór, Gavaroli János, Athanaczkovics Trifun, Koszta Ferenc, Masirevits Samu, Ondrejkovics József, Szevics József, Zerdán József, Albrecht József, Gartner Ferencz, Wargay István. Császári államügyészszé elsőben Melé Józsefet, majd ő utána Milutinovics Szvetozárt nevezték ki.
Nem sok idő telt belé, már ismét teljesen újjáalakították a törvényszéket, melynek bizonyos Czerin (Zerin) nevezetű úr lett az elnöke, míg bíráiúl Branovacski Istvánt, Hladnik János, Pascu Miksa, Barách József, Tarnovszky Konrád, Nagy Incze és Dubrovay János neveztetett ki. E korszakbeli járásbírák voltak a törvényszék területén és pedig Apatinban: Sánta István, Palánkán: Doits Lázár és Becsén: Sevics József.
Az úgynevezett segédeket (Aktuäre) 1854 április 27-én nevezték ki a megyebeli járásbíróságokhoz. Ime, a zombori törvényszék kerületében működő segédek névsora: Benedek József, Demetrovics Milos, Hrobossy János, Kovacsics Ágoston, Manojlovics Demeter, Markovits Márk, Rácz Czirill és Rudics Sándor.
458Úrbéri törvényszék.
A szerb vajdaság időtartama alatt az úrbéri törvényszék elnökei a vármegyében is mindíg a már fentebb megnevezett rendes törvényszéki elnökök voltak; úrbéri bírák voltak ez időben: Kovácsfi Alajos és Henrik Pál, valamint a szerémmegyei Dubray János.
Adminisztráczionális tekintetben akkor a zombori törvényszék is a temesvári főtörvényszékhez tartozott. Ennek egy lengyel származású, de az e korbeli feljegyzések szerint kiváló tehetségű ember: Simonovics Ignácz volt az elnöke. Rövid ideig tartó uralma alatt nagy hatalmú adminisztrátor volt: a bíróságokat erős kézzel szervezte a kerületében.
A szerb vajdaság megszűnésével, 1861-ben ismét rövid lélegzethez jutott e vármegye közönsége is. Megszabadúlva a lidércznyomás alól: megkönnyebűlt lélekkel sietett, a mennyire csak az adott viszonyok között tehette, megint érvényre juttatni lábbal tiport régi jogait; ez évben már a régi jó rendszer szerint szervezhette tisztikarát s így a megyei törvénykezés gépezetének rozsdásodni kezdő kerekeit a kipróbált erősségű rúgók hozhatták működésbe. Az 1862-1867-ig terjedő provizórium tartama alatt Athanaczkovics Trifun volt Bács-Bodrog vármegyének másodalispánja s egyben a zombori törvényszék elnöke is: az e korszakbeli törvényszéki ülnökök sorában Mattyasovszky László, Sztrilich Tóbiás, Virter Ferenc stb. neveivel találkozunk; a törvényszék helyettes elnöke Dubrovay János volt.
A királyi törvényszék.
Nehány esztendő leforgása után, 1871-72-ben már teljességgel új korszak köszöntött be Bács-Bodrog vármegyére vonatkozólag is, a törvénykezés tekintetében. Tetőtől-talpig a leglényegesebb átalakuláson ment át az igazságszolgáltatásnak egész addigi apparátusa. Megásták sírját az oly sok szép emlékekkel távozó és specziális intézményekkel bővelkedő vármegyei törvénykezés eddigi rendszerének, a múltak ködébe sűlyedt a "régi jó táblabírák" hagyományos korszaka s egy letűnt dicsőséges kor hantjai felett diadalmasan kelt életre a kinevezésen alapuló királyi bíróságok intézménye, életerős fejlődésnek indúlva csakhamar abban a tavaszias légkörben, mely az 1867-ben bekövetkezett nemzeti megújhodásnak természetszerű következménye volt.
Az 1871. évi XXXII. t.-cz. 1-3. §-aiban nyert felhatalmazás alapján gróf Andrássy Gyula és Bittó István által kibocsátott s 1871. évi július hó 10-én kelt királyi minisztériumi rendelet, mely az első folyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok székhelyeit s a járásoknak a törvényszéki kerületekbe való beosztását állapítja meg: Bács-Bodrog vármegye területén négy királyi törvényszéket szervezett, Szabadka, Baja, Újvidék és Zombor székhelyekkel. A szabadkai kir. törvényszék területén négy kir. járásbíróságot állított fel: Szabadkán, Topolyán, Zentán és K.-Halason; a bajai törvényszékhez tartoztak a bajai és almási járásbíróságok; az újvidéki törvényszékhez tartozó három járásbíróság székhelyeiűl Újvidék, Palánka, és Óbecse állapíttattak meg, - végűl a zombori törvényszék négy járásbírósága gyanánt a zombori, kulai, apatini és hódsági kir. járásbíróságokat szervezték. Ugyanez a rendelet a vármegye említett négy törvényszékének területére nézve bányaügyekben eljáró bírói hatóságúl az oraviczabányai kir. törvényszéket jelölte ki, míg az esküdtszékek rendezéséről szóló törvény megalkotásáig, a sajtó útján elkövetett oly büntetendő cselekmények felett, melyek az esküdtszékek elébe utalvák, a fönti négy törvényszék területén a pesti kir. törvényszéket ruházta fel a bírói hatósággal.
Az 1871. évi deczember 29-én 646/I. M. E. 1872. sz. a. kelt miniszteri rendelet a pénzügyi bírói hatóságot a szabadkai, bajai, újvidéki és zombori törvényszékek területén, a szegedi kir. törvényszékre ruházta; az 1871. évi 1976/eln. sz. igazságügyminiszteri rendelet a vármegye területén egyelőre csak az óbecsei és kulai járásbíróságokat ruházta fel telekkönyvi hatósággal.
A jogi és társadalmi élet rendjére és fejlődésére oly messze kiható fontosságú eme szervezési reformok életbeléptetésekor a szabadkai kir. törvényszéknek Bíró Antal lett az elnöke, bíráiúl pedig Avaszky Euthym, Czorda Béla, Krizsanits János, Molnár István, Orsai Vilmos, Sándor István és Vojnits Mihály neveztettek ki.
459A bajai kir. törvényszék bírói kara, mely törvényszéket egyébként az 1876. évi április hó 15-én 1423/I. M. E. szám alatt a kir. elsőfolyamodású bíróságok újabb szervezése tárgyában kibocsátott kir. minisztériumi rendelet, a mellette felállított kir. ügyészséggel egyetemben 1876 május hó 31-ével megszűntette s egész területét a szabadkai kir. törvényszékhez csatolta.
Az újvidéki kir. törvényszék első elnöke Kovátsfy Alajos volt. Törvényszéki bírákúl a következők neveztettek ki 1872-ben: Alexits György, Jakobei Sándor, Jezdimirovits Milos, Perkovits Antal, Tatity Milutin, Vojtkó Frigyes és Zavisity Sándor. A törvényszék mellett felállított kir. ügyészség vezetője: Oberknezevits Árkád kir. ügyész.
Az 1872-iki zombori kir. törvényszék elnöke Széchnyi József lett, ki aztán hosszú ideig, teljes 25 éven át vezette a vármegye székhelyének törvényszékét. Az első bírói kar a következő tagokból állott: Gartner Ferenc, Groszschmidt Gábor, Klacsányi István, Kovácsfy Ágoston, Molnár István, Piukovits Ödön, Sztojkovits Szaniszló; valamivel későbben hozzájuk jött még Zsulyevits Döme. Törvényszéki jegyzők voltak ebben az időben: Bieliczky Kálmán, Pocskay Sándor és Walter Nándor.
A zombori kir. törvényszék mellé felállított kir. ügyészség vezetője 1872-ben Teofánovics Sándor volt; mellette működött, mint alügyész: Simits Ernő.
Meg kell emlékeznünk e helyen a zombori kir. törvényszék területén szervezett négy járásbíróság vezető bíróiról is. Ezek pedig a következők voltak: Zomborban: Simonovits Elek; Apatinban: Knézy Zsigmond; Hódságon: Virter Antal és Kulán: Drakulics Gábor.
Az ekként szervezett s a vármegye területén működő bíróságok körében később felmerűlt kisebb-nagyobb változások közt leglényegesebb az, hogy az elsőfolyamodású bíróságok újabb szervezése tárgyában kibocsátott s fentebb már ismertetett 1876-iki min. rendelet a szabadkai kir. törvényszék területén lévő kúnhalasi járásbíróság egész területét innen elvéve, azt 1876 június hó 1-től kezdődőleg a kalocsai kir. törvényszék területéhez csatolta.
Mai szervezet.
Bács-Bodrog vármegye területén ez időszerint három kir. törvényszék látja el a törvénykezés ügyeit az azok területén felállított kir. járásbíróságokkal együtt, ú. m. a zombori, szabadkai és újvidéki törvényszékek. Mindhárom a szegedi kir. itélőtáblához, illetve kir. főügyészség területéhez tartozik; bányabíróságuk: Fehértemplom, sajtó- és pénzügyi bíróságuk: Szeged. Némi kivétel csak az újvidéki kir. törvényszéknél fordúl elő, mert az ahhoz tartozó józseffalvi és titeli kir. járásbíróságok területeinek sajtóbírósága nem Szeged, hanem ezekre nézve a sajtóügyekben a pancsovai törvényszék ítélkezik, nem esküdtszékileg.
A zombori kir. törvényszék járásbíróságai a szervezés óta is ugyanazok: Zombor, Apatin, Kula és Hódság; a szabadkai törvényszéké: Szabadka, Baja, Bácsalmás, Topolya és Zenta; végűl az újvidéki törvényszékhez tartozó járásbíróságok: Újvidék, Józseffalva (Zsablya), Óbecse, Palánka és Titel.
Zombori kir. törvényszék.
I. A zombori kir. törvényszék elnöke ez időszerint (1909) Eperjessy Béla dr., ki 1906 óta vezeti a vármegye székhelyének törvényszékét. A bírói kar a következő bírákból áll: Szondy Mátyás (kir. ítélőtáblai bírói czímmel és jelleggel); Hetteszheimer Henrik (közp. vizsgálóbíró), Jusits Antal, Radány Péter, Markowyth Lajos dr., Szedressy Ödön, Kovácsevics Caesar dr., Illés Sándor, Bayer Manó, Sebestyén Imre dr. és Lukácsy István. Törvényszéki jegyzők: Zsoldos Benő, Salgó László, Villy Mihály, Berényi Antal dr., Dékány Zoltán dr., Dömötör Győző dr.; joggyakornokok: Papp Béla és Apczy Ernő dr.
A zombori kir. ügyészség vezetője: Belényesi Popovits Aurél (kir. főügyészi helyettesi czímmel és jelleggel); kir. ügész: Gramling Kornél.
A zombori kir. járásbíróság vezető-járásbírája: Dömötör Pál (kir. ítélőtáblai bírói czímmel és jelleggel); járásbírák: Szántó Ferencz dr., Grüner Fülöp dr., Krausz Miklós dr.; albíró: Somody János dr.; jegyzők: Grumann Károly, Hévizy József; joggyakornok: Szondy István.
Az apatini kir. járásbíróság vezetője: Margitay Valér dr. kir. járásbíró; albíró: Pásztor Géza; jegyző: Korponay János.
A hódsági kir. járásbíróság vezetője: Papp József kir. járásbíró; járásbíró: Keresztény Gyula; jegyző: Tóth Gyula dr.
460A kulai kir. járásbíróság vezető járásbírója: Léderer Gusztáv (kir. ítélőtáblai bírói czímmel és jelleggel); járásbíró: Sinay Károly; albíró: Petneházy János; jegyző: Hampel Endre dr.
Szabadkai kir. törvényszék.
II. A szabadkai kir. törvényszék bírói személyzete ma a következőkből áll: Elnök: Dekker Gyula dr. Bírák: Marián Miklós, Oláh Ferenc, Solty Károly dr., Emánuel Győző, Streliczky Antal, Salánkay József dr., Ernuszt Gyula, Balogh Béla, Costan Miklós dr., Jóczits Milovád dr., Kindriss Gábor dr., Széll Pál, Weisz Aladár dr., Masz János dr., Bakule Géza dr., albíró: Domány Ödön. Jegyzők: Farkas Sándor dr., Szabados Béla, Veress Béla, Sallay György dr., Morova Károly dr., Kiszely János, Bolváry Lajos, Bohuniczky Jenő dr., Szögyéni Gyula, Czeisz Lajos dr., Tormássy Lambert dr., Szkicsák István dr.
a) Szabadkai kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Polgár István; járásbírák: Berke Viktor, Csíky Imre, Gál Lajos dr., Hajnal József dr., Fábián Aladár dr., Demeter János dr. Jegyzők: Józsa Benedek és Pánczél Zoltán.
b) Bajai kir. járásbíróság: Vezető járásbíró: Major Károly; járásbírák: Temmer Jenő, Kósa Károly dr., Fülöpp Gyula, Rácz Károly dr., Romáska Jenő. Jegyzők: Koschier Antal és Somkúti Sándor.
c) Bácsalmási kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Hetényi Pál dr., járásbírák: Funták Gyula dr., Terjék Gábor dr., jegyző: Nyiry Béla.
d) Topolyai kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Mészöly István dr., járásbíró: Jonka Kálmán; albírák: Reiter Rezső és Fülkey Ödön. Jegyző: Kihut János.
e) Zentai kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Matsik Szilárd; járásbírák: Somogyi Mihály, Dobos Antal, Jakó Sándor, Kopp István dr., jegyzők: Bodnár Gábor, Kiss Pál Ferencz és Legeza József.
A szabadkai kir. törvényszék mellett működő kir. ügyészség vezetője: Winchler István dr.; ügyész: Papp Sándor dr., alügyész: ifj. Karácson Gyula dr.
Újvidéki kir. törvényszék.
III. Az újvidéki kir. törvényszék mostani elnöke: Csarsch Dezső; bírák: Kállai Béla dr. (kir. táblabírói czímmel és jelleggel), Ernst Ödön, Molnár Géza, Juhász Jenő, Szabó Imre, Vékey Zoltán, Molnár István, Zoltán Sándor dr., Sántha Ármin és Fischer Frigyes dr.; albíró: Fekete Pál dr. Jegyzők: Szabó József, Hajós Imre, Korény-Scheck Vilmos dr., Soós Imre, Welicha János, Medveczky Gyula, Moldoványi Géza dr.
a) Újvidéki kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Rehák Ferencz (kir. ítélőtáblabírói czímmel és jelleggel); járásbírák: Wertheim Gyula, Waisz Ármin Tivadar; albírák: Zöld József Aladár és Oláh Miklós; jegyzők: Beleszlijin Sztanimir és Farkas Lajos.
b) Zsablyai (Józseffalva) kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Gábris Endre; albíró: Malirsch Károly; jegyző: Nagyiványi Fekete Zoltán dr.
c) Óbecsei kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Hetessy Kálmán; járásbírák: Ötvös János, Kirics Milivoj dr.; albíró: Horváth Géza; jegyző: Wandl Rudolf.
d) Palánkai kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Klebovich Sándor; járásbírák: Pető János dr. és Szeghy Lajos.
e) Titeli kir. járásbíróság. Vezető járásbíró: Lestyánszky Pál (kir. táblabírói czímmel és jelleggel); járásbírák: Petrovics László dr. és Zamaróczy István; albíró: Wagner Károly dr., jegyzők: Gaál Ferencz, Uhlmann Kamilló és Ajváz Bogdán dr.
Az újvidéki kir. törvényszék mellett működő kir. ügyészség vezetője: Konyovits György dr.; kir. ügyész: Karácsonyi István; alügyész: Bertin Lajos dr.
A vármegye területén most fennálló három törvényszék gyakorolja. A nem telekkönyvi hatóságot mindenütt az illető kir. törvényszék gyakorolja. A nem törvényszéki székhelyen működő valamennyi kir. járásbíróság közűl egyedűl a zsablyai (Józseffalva) kir. járásbíróság nincs telekkönyvi hatósággal felruházva, e tekintetben az a titeli járásbíróság területéhez tartozik.
*
Ügyforgalom.
A vármegye területén működő kir. törvényszékek és kir. járásbíróságok legújabb tevékenységi adataival is röviden foglalkozunk e helyen. Egyszerű, szürke számok, rideg statisztikai adatok alakjában, melyek azonban ívekre terjedő fejtegetés helyett is szemléltetőbben tárják előnkbe azt a fokozott 461s időnként szinte lázas munkálkodást, melyet a bíróságok az igazságszolgáltatás gyors és zavartalan menetének biztosítása érdekében évről évre kifejtenek.
A
zombori kir. törvényszékhez az 1908. év folyamán összesen 35,777
beadvány érkezett, melyből polgári beadvány volt 16,520, bűnügyi: 5671 és telekkönyvi: 13,586. A mi már most a különböző
ügyek részletesebb osztályozását illeti, a nevezett törvényszéknél 1908-ban 1764 rendes polgári per volt folyamatban, a mely összeg némi emelkedést mutat az előző évi (1907) adatokkal szemben, a mikoron is 1757 volt a rendes polgári perek száma. A többi ügyek a következőképen oszlanak meg: polgári fellebviteli ügy 251 (284)
0; egyéb polgári ügy: 367 (348); telekkönyvi per és ügy 7542 (8506); telekkönyvi beadvány, mint fentebb már láttuk: 13,586 (13,793); büntetőügyi vizsgálat: 328 (311); bűnvádi per: 286 (176); büntető felebbviteli ügy: 186 (146). A bűnügyek tekintetében tehát, mint látjuk, szinte szembetűnő az emelkedés.
A mi azután a szabadkai kir. törvényszéket illeti, ennek tevékenységéről a következő adatok tesznek tanúbizonyságot. A törvényszékhez 1908. évben összesen 60,550 beadvány érkezett, és pedig: 35,875 polgári, 9663 bűnügyi és 15,012 telekkönyvi beadvány. Nem lesz éppen érdektelen, ha a tíz év előtti megfelelő statisztikai adatokat is ide igtatjuk annak jellemzéséűl, hogy az ügyforgalom mily mértékben emelekdett egy decennium alatt. 1898-ban a beadványok összes száma 51,166-ot tett ki, melyből polgári beadvány volt: 24,898, bűnügyi beadvány: 11,606 és telekkönyvi: 14,662.
A szabadkai kir. törvényszék 1908-ik évi részletes ügyforgalmát illetőleg a különböző ügyek osztályok szerint ekként oszlanak meg: rendes polgári per volt 4437, míg tíz év előtt (1898-ban) ugyane törvényszéken 3705 polgári per volt folyamatban. Polgári felebbviteli ügyek száma; 1230 (857)
1: egyéb polgári ügy: 533 (210); telekkönyvi per és ügy: 10,954 (7906); büntetőügyi vizsgálat: 487 (479); bűnvádi per: 539 (1049); bűntető felebbviteli ügy: 748 (268); az összes folyamatban volt
ügyek száma tehát: 18,928 (14,474).
Az
újvidéki kir. törvényszékhez 1908. évben érkezett beadványok, perek és ügyek statisztikájának leglényegesebb adatait az alábbiak szerint ismertetjük. 1908-ban összesen 50,267 beadvány érkezett, míg ugyanazok száma tíz évvel előbb, 1898-ban 31,879 volt. Részletezve e kétségtelenűl jelentékeny mennyiségeket, polgári beadvány volt azokból 30,762, szemben a tíz év előtti 13564-el; telekkönyvi volt 11,206 (11,808)
2; büntető: 7648 (6042); sommás felebbviteli ügy pedig: 651 (465). A mi az évi ügyforgalom részletesebb felsorolását illeti: a törvényszékhez 1908-ban összesen 6287 polgári per (közpolgári, házassági, váltó, kereskedelmi per) érkezett, míg 1898-ban ugyenezeknek összes mennyisége csak 2181 volt. Telekkönyvi bedvány érkezett 1908-ban: 11,206 (6802), míg a telekkönyvi peres ügyek száma: 7558. Polgári felebbviteli ügy (felebbezés, felűlvizsgálat, felfolyamodás) összesen 651 (465); bűnvádi per első folyamodásban: 417 (639), másodfolyamodásban pedig: 480 (181).
Már csak az eddigi kimutatásainak teljességének szempontjából, de meg ama körűlmény minél hathatósabb illusztrálása czéljából is, hogy e gazdag vármegye nagy kiterjedésű, de nemzetiségektől bőségesen elárasztott területén szervezett járásbíróságok, mily lelkiismeretes buzgalommal és megfeszített szellemi erővel igyekeznek megvédeni és biztosítani a jogait kereső közönség érdekeit: ismertetnünk kell végezetűl a három törvényszék területéhez tartozó kir. járásbíróságok legújabb ügyforgalmi statisztikájának megfelelő adatait is. Nem lévén elegendő terünk ahoz, hogy mind a tizennégy járásbíróság ügyforgalmáról külön-külön is részletes kimutatást adhassunk e helyen, - az egyes törvényszékek területén működő járásbíróságok tevékenységéről, - a megfelelő csoportok szerint - egy-egy összegezett kimutatást adunk.
A
zombori kir. törvényszékhez tartozó zombori, apatini, hódsági és kulai járásbíróságok 1908. évi ügyforgalma általában a következő volt: Sommás per érkezett a négy járásbírósághoz összesen: 5458, míg az előző éven ugyanezek összes száma csupán 4758 volt. Egyezségi ügy volt összesen 45 (52)
3; fizetési meghagyás: 1861 (1213); fizetéssi meghagyások tárgyában érkezett megkeresések
462száma: 124 (141); örökösödési ügy: 1259 (1383); örökösödési biz. iránti ügy: 64 (43); anyakönyvi ügy 1 (3); végrehajtási ügy 4479 (3726); polgári megkeresés 683 (626); polgári vegyes ügy: 3971 (956); vétség- és kihágási ügy: 2241 (2234); vizsgálóbírói ügyek: 11 (11); büntetőügyi megkeresés: 192 (199); büntető vegyes ügy: 1381 (561); telekkönyvi ügy: 11,815 (10,943).
1908-ban tehát e négy kir. járásbírósághoz összesen nem kevesebb, mint 33,585 beadvány érkezett.
A
szabadkai kir. törvénykezés területén működő öt kir. járásbíróság (Baja, Bácsalmás, Szabadka, Topolya, Zenta) vonatkozó ügyfélforgalmi adatait szintén összesítve adjuk, egybevetve a tíz év előtti (1898-iki) ügyforgalom megfelelő adataival, 1908-ban a nevezett öt kir. járásbíróság összesen 14,478 sommás per érkezett, tehát csaknem kétszer annyi, mint tíz évvel azelőtt, mikoron is csak 7337 volt a összes sommás perek száma. Egyezségi ügy volt 1908-ban: 22, 1898-ban pedig: 18; fizetési meghagyás: 4183 (1502)
4; fizetési meghagyások tárgyában érkezett megkeresés: 364 (193); örökösödési ügy: 2256 (2895); örök. biz. iránti ügy: 166 (67); anyakönyvi ügy 3 (122); végrehajtási ügy: 9778 (6115); polgári megkeresés: 1500 (644); polgári vegyes ügy: 12,941 (4979); vétség- és kihágási ügyek: 5323 (2810); vizsgálóbírói ügyek: 38 (596); büntetőügyi megkeresés:
441 (441); büntető vegyes ügy: 1367 (1412) és telekkönyvi ügy összesen 31,777 (24,801).
A most elősorolt adatok szerint tehát az öt járásbírósághoz 1908-ban összesen 84,637, tíz évvel előbb pedig 53,930 ügy és beadvány érkezett.
Végűl álljon itt az
újvidéki kir. törvényszékhez tartozó öt kir. járásbíróság (Óbecse, Palánka, Titel, Újvidék, Józseffalva [Zsablya]) általános ügyforgalmi kimutatása. E szerint 1908-ban az öt járásbírósághoz összesen 10,732 sommás per érkezett, míg 10 évvel előbb, 1898-ban, csakis 5426. Egyezségi ügy érkezett 1908-ban 27, míg 1898-ban: 13. Fizetési meghagyás volt: 4196 (1271)
5; fizetési meghagyások tárgyában érkezett megkeresés: 224 (102); örökösödési ügy: 1246 (1425); örökösödési biz. iránti ügyek: 65 (43); anyakönyvi ügy 1908-ban egy sem volt; 1898-ban ezek száma: 45; végrehajtási ügy: 10,923 (4572); polgári megkeresés: 1088 (419); polgári vegyes ügy: 8076 (3786); vétségi és kihágási ügy: 3042 (1374); vizsgálóbírói ügy 1908-ban szintén nem érkezett egy sem, 1898-ban ellenben: 333; büntetőügyi megkeresés: 294 (226); büntető vegyes ügy: 1578 (1115); telekkönyvi ügy: 28,435 (16,262). Az ügyforgalom rohamos emelkedésének e kimutatásban is kétségtelen tanújele az, hogy míg 10 évvel előbb, 1898-ban, mind az öt járásbírósághoz összesen 36,412 beadvány és ügy érkezett, addíg ez a szám 1908-ban már 69,926-ra emelkedett.
*
Ime, ennyiben nyújthattuk rövid vázlatát a vármegyei törvénykezés múlt és jelen állapotainak. Kegyeletes visszapillantást a múltak küzdelmeire s lehetőleg beható és alapos áttekintést rohanva haladó korunk sokszor lázas tevékenysége felett.
Hogy a jövőről is szóljunk valamit: a zombori törvényszék, mely külső képében még mai napig sem szakadt el teljesen a vele hajdanán oly szerves összeköttetésben álló vármegyétől, a mennyiben még ez időszerint is ennek pompás székházában látja el az igazságszolgáltatás lassan, de biztosan szaporodó teendőit: már a közel jövőben a hozzá tartozó kir. járásbírósággal és a mellette működő kir. ügyészséggel egyetemben külön igazságügyi palotába költözködik. Ha pedig a jelenben megindúlt s nagyobb szabásúnak mutatkozó mozgalom illetékes helyeken az óhajtott sikerekre fog vezetni: az 1876-ban megszűntetett bajai kir. törvényszék és ügyészség rövid idő alatt diadalmasan fog új életre kelni hamvaiból.
0. A zárójel közé helyezett számok az 1907. évi adatokat jelentik.
1. A zárójel közötti számok az 1898. évi adatokat jelzik.
2. A zárójel közé helyezett összegek az 1898. évi ügyforgalomra vonatkoznak.
3. A zárójel közötti számok az 1907. évi adatokat tüntetik fel.
4. A zárójel között az 1898. évi adatok foglaltatnak.
5. A zárójel között levő összegek az 1898. évi adatokat jelentik.