LEGUTÓBBI népszámlálásunk szerint Abauj-Torna vármegye lakossága 1890. deczember 31-én Kassa nélkül a 3167 km. területen 151,000 lélek, Kassával együtt 3260 □ km. Területen 179,884 lélek volt. Ha az 1890-iki adatokat összehasonlítjuk az 1880-iki népszámlálás eredményével, azt látjuk, hogy a lakosság nagyon kevéssel, mindössze csupán 1312 lélekkel szaporodott, a mi nincs 1% sem; tehát elenyésző csekély a szaporodásnak 10%-ot meghaladó országos átlagával szemben. Kassát nem számítva, az eredmény jóval kedvezőtlenebb, mert a megyei lakosság megfogyását mutatja. A vármegye lakossága 1880 óta 1475 lélekkel fogyott. Igaz, hogy a megelőző évtizedben sokkal kedvezőtlenebb, mondhatni megdöbbentő volt az arány, mert a vármegye lakossága 1869-től 1880-ig Kassa nélkül 13,209 lélekkel, Kassát is számitásba véve, 8954 lélekkel fogyott, s igy maga Kassa jelentékenyen ellensúlyozta a népesség csökkenését; de azért az 1880-1890-iki évtized népszámlálási eredménye nem kevésbé szomoru, mert sok helységben a stagnálás, a legtöbben pedig a folytonos csökkenés vigasztalan képét mutatja.

Az abauj-tornavármegyei lakosság csökkenésének oka nem annyira a természeti viszonyokban, nem a születések kevesebb voltában, a nagyobb foku halálozásban, nem is annyira a filloxeravész előidézte kiköltözésben rejlik, mint inkább az amerikai kivándorlásban. Egyedül Meczenzéfen vehetjük föl a nagyobb kivándorlás okául a kisipar hanyatlását; másfelé azonban, mint azt egyes gyárteleppel biró helységeknél tapasztaljuk, a réginél nagyobb iparos kontingenst teremtett az utóbbi évtizedben fejlődött gyáripar. Az amerikai kivándorlók legnagyobb része földművesekből került ki. Az 1870-1880-iki időszakban az Amerikában kinálkozó bő keresetforrások tömegesen szólitották a tengerentúlra a felvidéki népet; a kivándorlottak családjaihoz nagy mennyiségben érkező pénzküldemény állandó csábító eszköz volt. A kivándorlásokban az utóbbi években lassu apadás állott be ugyan; de ez csak részben tulajdonitható a kivándorlók elleni szigoru rendszabályoknak; 368inkább az az oka, hogy az amerikai bánya- és iparválság következtében megnehezült életmód, nemkülönben az Egyesült Államoknak a bevándorlók ellen alkalmazott szigoru törvényei elvették a szerencsekeresők kedvét a könnyelmü vándorúttól.

A kivándorlás leginkább a 20-40 év közt levő korcsoportokat, tehát a munkabiró emberek számát apasztotta; a férfiakét nagyobb mértékben, mint a nőkét. A kivándorlók egy része arra számitott, hogy megszedvén magát Amerikában, visszatér boldogultan családja körébe. Ezektől eredtek a mult évtizedben érkezett nagyobb mennyiségü pénzküldemények. Ámde a legtöbb, vagy azért, mert jó helyzetbe jutott, vagy mert nem birt már visszatérni, künn maradt, itt hagyván végképen övéit. Csak a kisebb rész hívta ki Amerikába családját is. Ezért találta az 1890-iki népszámlálás oly aránytalanul többnek a nők számát. A míg Magyarországon általában 1028 nő jut 1000 férfira, Abauj-Torna vármegyében 1148-ra szökken az arány.

A szaporodás átlagát azaz a 10%-ot, Kassán kívül a megye 264 helysége közül csupán 34 érte el vagy haladta meg. Ezzel szemben azonban 31 helység tiz százalék vagy több apadást mutat. Sőt a 31 helységben észlelt lakosságapadás mennyisége nagyobb, mint az emlitett 34 helység szaporodása.

A tiz százalék szaporodást mutató 34 helységben 1880-ban összesen 14,826 lakos volt, 1890-ben 17,501; a szaporodás tehát e 34 helységben 2675. A tiz százalék vagy több apadást mutató 31 helység összes lakossága volt 1880-ban 20,487, 1890-ben 17,441, fogyott tehát 3046-al.

Azok a helységek, melyek szaporodása megfelel az országos átlagnak, a következők:

Alsó-Tőkés, Bárcza, Bocsárd, Bologd, Bukócz, Buzafalva, Buzita, Felső-Csáj, Felső-Kemencze, Felső-Tőkés, Gecse, Gibárt, Herlány, Hidas-Németi, Hollóháza, Jánok, Kis-Szaláncz, Komarócz, Krasznik-Vajda, Makrancz, Nádaska (füzéri j.), Nádaska (tornai j.), Nagy-Kinizs, Onga, Pusztafalu, Reste, Regéczke, Rozgony, Sompataki-Kis-Huta, Szilvás-Apáti, Szőllős-Ardó, Szt.-András, Telkibánya, Zdoba.

Több mint 10% apadás volt a következő helységekben:

Áj, Alsó-Csáj, Alsó-Meczenzéf, Alsó-Méra, Alsó-Szend, Berencs, Beret, Bódva-Vendégi, Bodókő-Ujfalu, Derenk, Encs, Felső-Meczenzéf, Fony, Garbócz-Bogdány, Hejcze, Hilyó, Kelecsény-Borda, Koksó-Baksa, Koksó-Mindszent, Léh, Litka, Miszlóka, Nagy-Szaláncz, Nyésta, Nyíri, Pere, Réka, Selyeb, Szaláncz-Huta, Zsadány.

5%-10%-ig menő apadást összesen 50 községben állapított meg a népszámlálás; ezekkel szemben csak 23 olyan helységet találunk, melyek 5-10%-nyi növekedést mutathatnak föl.

A mint Kassa népességének mozgalmából látjuk, maga ez a jelentékeny város sem ért el 10%-nál nagyobb szaporodást a legutóbbi évtizedben; éppen hogy megfelel a szaporodás országos átlagának. A többi abaujtornavármegyei város pedig határozott visszaesés képét mutatja. Egyedül Jászón találunk 10%-ot megközelitő szaporulatot, Szikszón és Nagy-Idán pedig valamivel többet 8 illetőleg 7%-nál. A többinek mindnek fogyott a lakossága. Az abauj-tornavármegyei kis városok tehát nem hogy magukhoz szívnák környékük falusi lakosságának egy részét, mint azt a városok újabb fejlődése mutatja, hanem maguk is bocsátanak ki elköltöző rajokat, a kiknek a földművelés vagy a hanyatló kisipar már nem nyújt elég megélhetési módot.

369Az abauj-tornavármegyei városok népmozgalmának adatait következőkben csoportosítjuk:

A városok lakossága tehát Abauj-Torna vármegyében 3.2%-kal fogyott.

Még feltünőbb Abauj-Torna vármegye népességének megfogyatkozása ha szembe állitjuk a népmozgalmi adatok, tehát a természetes szaporodás alapján kiszámitott valószinü népszaporulatot a tényleges eredménnyel. E szerint Abauj-Torna vármegyének 1890-ben 197,361 lakossal kellett volna birnia. Tényleg volt 179,884; valósággal tehát 17,747-tel fogyott a megye lakossága, vagyis ennyinek kellett kivándorolnia. A megyebeliek kiözönlése még nagyobbnak mutatkozik, ha számba veszszük ugyanakkor a bár csekélyebb arányu de mégis elég jelentékeny számu beköltözést. 1880-tól 1890-ig ugyanis az idegen illetőségüek száma 2897-tel szaporodott Abauj-Torna vármegyében. A fővárosnak aránylag kis része volt a vármegye lakosságának apasztásában; Budapesten mindössze 1300-zal több abauj-tornavármegyei vagy kassai illetőségü személy volt 1890-ben mint 1880-ban.

Mint emlitettük, a kivándorlás a férfiak számát csökkentette legerősebben, a mi Abauj-Torna vármegye népességére nézve a jelen évtizedben is súlyos következményü lehet.

Hogy mennyire kevesbbedett éppen a munkabiró és családfenntartó férfiak száma, mutatja az egyes korcsoportok abnormis eltérése. Volt ugyanis:

A 31-40 éves korcsoportok nemei között tehát óriási arányban növekedett a különbség. A míg 1880-ban 1344-gyel több nő volt ebben a korcsoportban, 1890-ben már 8379-czel; vagyis majdnem kétszer annyi a nő, mint a férfi. Ebben a korcsoportban minden 1000 férfira nem kevesebb, mint 1847 nő jut; holott 1880-ban 1000 férfira e korcsoportban még csak 1103 jutott.

370Abauj-Torna vármegyénél csupán két vármegye van rosszabb helyzetben a népesség szaporodása dolgában; a szomszéd Sáros és Szepes. Az utóbbi abszolút apadással a legutolsó helyre került; népessége 9590 lélekkel fogyott. Sáros vármegye mindössze nyolcz lélekkel szaporodott. Utána mindjárt Abauj-Torna vármegye következik.

A túlnépesedés egyáltalában nem okozhatta a kivándorlást, mert a területhez viszonyított lakosság számát véve, Abauj-Torna vármegye a 25-ik helyen áll a 63 vármegye között, s a földművelésre nem alkalmasabb és iparukban fejletlenebb vármegyék előzik meg a népesség sürüségére nézve, mint Kis-Küküllő, Trencsén, Zala. Abauj-Torna vármegyében (Kassával együtt) 55.1 lakos esik minden négyszögkilométerre. Közvetlenül előtte áll Trencsén, 56-tal, utána pedig Komárom 54.2 lakossal. Népességének sürüségét tekintve, ma sincs különben kedvezőtlen helyzetben. A termékenyebb és több nagyobb várossal biró Arad (53.3), Bihar (47), Fejér (53.5), Komárom (54.2), Moson (41.6), Nógrád (49.2), Somogy (50), Szatmár (49.9), Veszprém (51.6), Zemplén (47.5) mögötte állanak.

A kivándorlás főleg a német iparos és a tót földműves lakosokat tizedelte meg; a magyarság velük szemben, ha nem is nagy, de az átlagos fogyatkozással szemben mégis örvendetes szaporodást mutat. A megyében honos három fő népfaj következőleg oszlott meg.

Abauj-Torna vármegyének (Kassán kívül), mint tudjuk, 151,000 lakosa volt az 1890-iki népszámlálás szerint. Vallásra nézve róm. kath. 82,738, görög kath. 15,613, gör. kel. 58, ágost, evangelikus 4531, ev. református 38,812, zsidó 9244. Unitárius csak 3 volt, ezenkivül 1 más vallásu. Abszolút többségben tehát a róm. katholikusok voltak, még a magyarok közt is. A görög katholikusoknak szintén mintegy két harmadrésze magyar, a reformátusok alig 2% kivételével mind magyarok, ellenben az ág. evangelikusok nagyobb része tót.

A hitfelekezeteket anyanyelv szerint véve, következőleg oszlik meg a vármegye lakossága:

A lakosság legnagyobb része földművelésből él; de az ipar és bányászat is jelentékeny munkaerőt foglalkoztat, kivált ha tudjuk, hogy a napszámosok legnagyobb része az ipar szolgálatában áll. A megyében (szintén Kassán kívül) értelmiségi keresetből élt 1003 (Kassán 772), ezek eltartottjainak száma 2421, szolgák az értelmiségnél 221, eltartottjuk 497, őstermelő 32,196, eltartottjaik száma 54,862, bányászattal, iparral, kereskedelemmel foglalkozók 8562, eltartottjuk 14,814, járadékos 866 (Kassán 889), eltartottjuk 529, napszámos 17,312, eltartottjuk 15,618.

A mi a lakosság műveltségi fokát illeti, az irni és olvasni tudók száma még mindig mögötte áll az országos átlagnak. Olvas és irni tudó férfi volt 100 közt 64.35, nő csak 49.32. Csupán olvasni tudott 4.37 férfi, 13.68 nő. Sem irni sem olvasni nem tudott 31.28 férfi és 37 nő, tehát a lakosság jó harmadrésze.

A magyarosodás ugyan lassan, de fokozatosan terjedt az 1880-1890-iki évtizedben. 1880-ban a vármegyében 100 idegen ajku közül 20.80% 371beszélt magyarul, 1890-ben 23.47%. A jelen évtized előreláthatólag még kedvezőbb eredménynyel fog záródni. Minthogy a magyar nyelv tanítása az idegen tannyelvü népiskolákban, valamint az uj kisdedóvási törvény alapján keletkező óvókban csak az utóbbi években vett erősebb lendületet, mint a tapasztalás mutatja, az idegen ajku ifjuság közt mindinkább fogy a magyarul nem tudók száma, sőt nem egy túlnyomólag idegen ajku községben a fiatalság már kizárólag magyarul beszél, imádkozik és énekel.

A ma is túlnyomóan magyar vármegye még magyarabb volt a XVII. században. A két évszázadon át folyó háboruskodás azonban nagyon megritkította a népet. Ezenkivül sok református is elvándorolt, midőn I. Lipót kormánya alatt üldözni kezdték őket. Az üres telkekre Sárosból és más vidékekről tótokat telepitettek a földbirtokosok, különösen a Kassa körül fekvő falvakba, melyek lassankint úgyszólván teljesen eltótosodtak, és csak a legutóbbi pár év óta kezdenek ismét magyarosodni. Ez eltótosodott községek nevei élénken tanuskodnak magyar eredetük mellett; a számos magyar családnév pedig a mult században a központi kormány által jó szemmel nézett, 372az 1849-et követő abszolút kormányzat által pedig nyiltan támogatott eltótosodás bizonysága. Bárcza, Benyék, Bernátfalva, Buzafalva, Csontosfalva, a két Tőkés, Gecse, Haraszti, Három-Bölzse, Kassa-Béla (a régi Szentvérképe), Kassa-Ujfalu, Királynépe, Kis-Ida, Lengyelfalva, Lőrinczke, Széplak stb. régi magyar községek lakói ma nagyrészt tótok. Köztük nagy számmal találjuk a következő magyar eredetü családneveket: Makó, Varga, Halász, Peres, Lengyel, Lőrinczi (Benyéken), Köteles, Beli, Buczkó (Bocsárdon), Takács, Pásztor, Kormos, Rácz, Tóth, Varga (Bölzsén), Bakaj, Bernát, Gaál, Kovács, Szabó (Bukóczon), Buzoga, Horváth, Lángos, Lovász (Buzafalván), Csigás, Estók, Fábián, Juhász, Kondás, Majoros, Lovász, Nagy, Takács, Varga (Gecsén), Jobbágy, Juhász, Kékes, Kovács, Kurta, Majoros, Tóth, Zöldi (Gönyűn), Szarka, Barna, Kovács, Óriás, Nevelős, Miklós, Balogh Búza, Liptai (Hilyón), Ferencz, Tormási, Lőrincz, Farkas, Lukács, Béres (Kassa-Bélán), Pápai, Lengyel, Gazdag, Radácsi, Orosz, Nagy, Rimai, Bálint, Balázs, Hadnagy, Csontos, Pásztor, Béres (Kassa-Ujfalun), Tóth, Bodnár (Királynépén), Kajáthi, Majoros, Varga, Szepesi (Koksó-Baksán), Boldizsár, Dankó, Bácskai, Lábas (Miszlókán), Tóth, Takács, Bodnár, Orkuti, Csuti, Lovassi, Szenderi, Radácsi, Hegedüs, Orosz, Lukács (Alsó-Olcsváron), Takács, Fazekas, Kövér, Bodnár, Dargai, Gergely, Közép (Ráson), Bálint, Nehaj, Beli, Keresztesi, Majoros, Tóth, Ordas, Forgács, Rozgonyi, Andrási, Ádám, Lengyel, Ferencz, Régi (Rozgonyban), Forrai, Eperjesi, Lengyel, Nagy, Bodnár, Katona, Fogmeg, Béres, Búza, Szabó, Varga, Halász (Tihanyban). Az alig néhány százalék kivételével tiszta tót Ujfalu, Rozgony, Olcsvár, Rás, Tihany községek uralkodó magyar nevei szomoru emlékei az erőszakkal vagy közömbösséggel előmozditott elmagyartalanításnak. E régi magyar községek megmagyarosítása tehát nem lesz egyéb, mint a történeti állapot visszaállítása, és a kassavidéki eltótosodott lakosok, a kik mindinkább tudatára jutnak magyar voltuknak, nem is állanak ellen a magyarositó törekvésnek. E községek megmagyarosítása tehát, ha a magyar nyelv terjesztése az egyházak részéről is kellő támogatásra talál, csak rövid idő kérdése.

A magyarság zöme Abauj-Torna vármegyében csak néhány kicsi és egyre fogyó népszigettől megszakított egybefüggő tömegben lakik. Legmagyarabb része a gönczi járás, vagyis a Hegyalja, a Gönczi-patak és a Szerencs-patak völgye a Hernád balpartjáig; azután a régi Torna vármegye, a mai tornai járás, tehát a Torna és a Közép-Bódva völgye. A gönczi járásban csak elvétve találunk idegen elemet, 1-2%-ot. Egyetlen községben, Regéczkén van 9% tót; Abauj-Szántón német és tót együtt 2%, Vizsolyban és Göncz-Ruszkán 2% tót, Kéren 1% tót, Szent István-Baksán 4% német. Más községekben 1%-ot sem tesz az idegen ajkuak száma. Ez mind elenyésző töredék. Tornában négy községben találunk elszigetelve nagyobb számu tótot; Horvátiban 11%-ot, Barakonyban 12%-ot, Perecsén 36%-ot, Kányban meg éppen túlsulyban találjuk a tótságot, a mennyiben 254 lakos közül 170, tehát 2/3 rész a tót. Minthogy azonban minden felől magyarok veszik őket körül, a beolvadásnak nem sokáig állhatnak ellen. Elvétve apróbb idegen kolóniákra még akadunk, igy Tornán 4% németre és 1% tótra, Jánokon 6%, Szinben 1% tótra; ez azonban már számba is alig vehető kisebbség. Ellenben a legtöbb tiszta magyar község Tornában van. Tizenöt községben egyetlen más anyanyelvü lakos sem találkozott a magyaron kívül. Ezek: Áj, Almás, Becskeháza, Bódva-Lenke, Dobódél, Kápolna, Péder, Perkupa, Szádelő, Szászfa, Szőllős-Ardó, Teresztenye, Torna-Ujfalu, Udvarnok, Zsarnó.

373A csereháti járásban északon Jászóig terjed a magyarság. Jászó-Ujfalun már csak 13% a magyar. Szepsi mellett Makranczon (67%) és Csécsen (81%), a járás déli részén Büttösön (85%) tót kisebbséggel vegyesen laknak a magyarok. Maga a Cserehát egészen magyar.

A szikszói járás, kivéve északnyugati sarkának négy községét, Felső-Vadászt, Orosz-Gadnát, Ujlak-Szanticskát és Szolnokot, magyar; csak két tót sziget emelkedik ki a magyarságból: Forrón és Hernád-Szőlleden, ez utóbbi helységben a magyarság kisebbségével. Felső-Vadászon, és Ujlak-Szanticskán 2/3 részt tesz a magyar elem. Orosz-Gadnán ellenben alig 14%-ot. Szolnokon a rutének mellett van többsége (57%).

A kassai járásban, úgy mint a megye egész északi részében már tetemes kisebbségbe jut a magyarság. Ebben a járásban túlnyomóan magyar csupán Nagy-Ida; többségben vannak a magyarajkuak Szinán, Kenyheczen, Migléczen, Csányon; a többi községben mindenütt kissebbségben maradnak Kis-Idától kezdve a járás és a megye északi határvonaláig meg éppen csak kis töredékekben fordulnak elő.

A füzéri járásnak csak déli részén lakik egy tömegben magyarság, nevezetesen Abaujvár, Pányok, Zsujta, Telkibánya, Komlós, Nyíri, Kis- és Nagy-Bózsva, Pálháza, Radvány, Kajata és Pusztafalu helységekben; egyebütt mindenütt vegyesen találjuk, hol többséget, hol kisebbséget alkotva.

A németség három városban tömörül a vármegye északnyugati sarkán, nevezetesen Stószon, Alsó- és Felső-Meczenzéfen. A német ajkuak számának nagy csökkenését azonban nem csak e három város lakosságának apadása, hanem a megyében szerteszét szórt apró német szigetek elporlódása és beolvadása okozta. Az emlitett három város lakossága, mely két harmadrészét teszi az összes abauj-tornamegyei németségnek, mindössze csak 831-gyel fogyott, míg az összes németség 1827-tel. A három városon kívül lakó németség 149 községben él szétszóródva, többnyire mint iparos és kereskedő. A németek számának apadását az izraeliták magyarosodása is előmozditotta. 87 községben a németek száma nem emelkedik 10-re sem; ezekben egy-egy odavetődött család vagy szolgálatban levő magános személy német csupán. A három városon kívül 100-nál többet csak Rékán találunk, nevezetesen 133-at, a lakosság 25%-át. Említésre méltó számban laknak még: Aranyidkán 39-en, Csécsen 46-an, Jászón 45-en (3%), Györkén 42-en (7%), Kassa-Hámoron 52-en (8%), Koksó-Mindszenten 43-an (17%), Széplakon 52-en (5%), Szinán 94-en (7%), Forrón 87-en (7%), Tornán 56-an (4%).

A tótok tömege a vármegye északi és északkeleti részén települt meg. Magyarok közé ékelve még tiz szigetet képeznek a megye területén, ezek 1) Makrancz és Csécs, 2) Falucska, 3) Horváti, 4) Barakony, 5) Kány, Perecse és Büttös, 6) Ujlak-Szanticska, Orosz Gadna és Felső-Vadász, 7) Forró, 8) Hernád-Szőlled, 9) Filkeháza, 10) Sompataki Kis- és Nagy-Huta és Kovácsvágás-Huta.

374Az összes abauj-tornavármegyei tótságnak több mint fele a kassai járásban tömörül; számuk itt 20,383. Ez után a füzéri járás következik 11,224 tót lakossal, 90%-ot meghaladó többségben, tehát úgyszólván kizárólagosan 39 községben laknak, melyek Kassával körülbelül egy szélességi övben feküsznek. Legtöbb Benyéken 100%, Ráson 100%, Kassa-Bélán 98%, Kassa-Ujfalun 98%, Opákán 98%, Koksó Baksán 97%, Harasztin 97%, Szilvás-Apátin 97%, Jászó-Mindszenten 97%, Miszlókán 96 %, Bátyokon, Sompataki-Nagyhután, Zdobán 95%. A magyarsággal szemben 50%-ot meghaladó többségben vannak a tótok negyvenhat községben. A kisebbségben levő tót lakosságot éppen olyan elszórtságban találjuk, mint a németeket. Jellemző, hogy sokkal kevesebb azoknak a községeknek a számuk, a melyekben igen csekély kisebbségben laknak a magyarok, mint a melyekben kis német vagy tót töredéket találunk. Olyan község, melyben tíznél kevesebb magyar lakik, az egész vármegyében csak 12 találkozott, ellenben tíznél kevesebb tót 49 helységben; a tót, úgy mint a német hamarabb rászánja magát, hogy más helyre vándoroljon munkáért vagy szolgálatért; de könnyebben telepszik is meg, mint a magyar.

Ruténok, mint a vallásfelekezetek felsorolásánál láttuk, szintén laknak Abauj-Torna vármegyében, de kevesen. Egyetlen faluban laknak nagyobb számmal, nevezetesen szolnokon 150-en, s itt 43%-át teszik a lakosságnak. Ezenkivül szórványosan még néhány helységben találjuk őket. A legujabb időben bolgár kertészek is telepedtek le Kassa környékén.

Sokkal fontosabb az Abauj-Torna vármegyében lakó, legnagyobbrészt betelepült czigányság. Nyelv tekintetében szétoszlanak a környező magyarok és tótok közt. Mint faj Abauj-Torna vármegyében, hol nagy számmal laknak, egyike a legérdekesebb jelenségnek. Az abaujmegyei czigányságnak külön, történeti hagyományon alapuló büszkesége is van. Az egykori czigányvárat, Nagy-Idát, melynek legendás katasztrófáját Arany János megénekelte, ma is jogszerü birtoknak s a város lakóit jött-ment bitorlóknak tartják.

Az 1893-iki általános czigányösszeirás szerint, melynek eredményét 1895-ben bocsátotta közre az orsz. statisztikai hivatal, Abauj-Torna vármegyében összesen 3676 czigányt találtak. (Ezenkivül Kassán 474-et). Köztük férfi 1809, nő 1867. Az összes lakosságnak tehát 2 1/2%-a czigány. Abauj-Torna vármegye az erősebben czigánylakta vármegyékhez számitható. A czigányok közt volt állandóan telepedett 3295, huzamosabban egy helyben tartózkodó 338; vándorczigány csupán 43. Járások szerint lakott: a csereháti járásban 607 (egy hatoda Szepsiben), a füzériben 551, a göncziben 542, a kassaiban 637 (egyedül Széplakon 136), a szikszóiban 826, a tornaiban 513. Legtöbb lakott Széplakon, az egész kassai járásbeli czigányok ötödrésze. Összesen 188 községben, tehát az összes községek háromnegyed részében van czigány lakos. Legtöbben róm. kath. vallásuak, az összeség 4/5 része s körülbelül 1/5-e ev. református. Ágostai evangelikus mindössze csak kettő találkozott, görög kath. 52. A nyelvet illetőleg inkább simulnak a lakóhelyet nyujtó községek törzslakosságának többségéhez, mint vallás dolgában. Legtöbb czigány magyarnak vallotta magát, s a magyarok közül jó háromnegyedrésze nem is tud czigányul, a magukat tótnak valló czigányok közt jóval kevesebben vannak, a kik czigányul nem tudnak. Német czigány alig van félszáz.

Földmíveléssel ugyan kevesen, de mégis foglalkoznak a czigányok; cselédnek is elszegődnek a földművesekhez. Legtöbb köztük a napszámos 375(672), a zenész (347), kovács (237), madzagkészitő, többnyire nő (169), tapasztó és cserepes (130), vályogvető (88). Érdekes, hogy a foglalkozás nélküliek közül 92-en koldulásból élnek, jövendőmondásból négy, lopásból, hivatalos bevallás szerint, tehát foglalkozásszerüen kettő. Mellékesen, mint mindenütt, a zenészek javát leszámítva, tolvajok valamennyien, s e miatt örökös a panasz a községekben.

Látjuk tehát, hogy különböző nemzetiségek lakják Abauj-Torna vármegyét, részint összefüggő tömegben, részint vegyesen, majd elszigetelten más nemzetiségek közé ékelve, majd szórványosan, de a túlnyomó számu magyarság mellett is csak kevés egynyelvü és nemzetiségü helységet találunk. Ez a körülmény nem maradhatott átalakító hatás nélkül a népre és életére. De a népéletre való befolyást külső hatás is erősítette. Abauj-Torna vármegye földrajzi helyzeténél fogva különösen ki volt téve a szomszédság behatásának. Valamint útjává és találkozó góczává lett a kereskedő karavánoknak, akképen nyomult be völgyerein a különböző népfajok áramlata is. Nyomait a legváltozatosabb alakban és sokaságban észlelhetjük. A lakosság tipusaiban, ruházatában, szokásaiban annyi eltérés van, mint kevés más vármegyében. Kategóriákat felállítani szinte meddő fáradozás. Mintha a még néhol fennálló vagy maradványaikban látható körülfalazott templomok szimbolumai lennének a népélet elszigetelten végbemenő, úgyszólván individuális fejlődésének az egyes helységekben vagy helység-csoportokban.

Abaujvármegye területén kétségtelenül már a honfoglalás korában kellett magyaroknak megtelepedniök. A történeti nyomok, a néphagyomány, de leginkább a nyelvsajátságok bizonyítanak mellette. A nyelvsajátságokból itélve valószinünek látszik, hogy az itt letelepedett törzs rokon volt azzal, mely a Dunántúlnak délnyugati részét szállta meg. Később a szomszédságban a palóczság telepszik meg, de apró gyökérszálakat ide is bocsát a nyugat felé szolgáló völgynyilásokon át. A nyiltabb Hernád-völgyön a tiszavidéki magyarság tolúl be; északról meg a szlávság, nevezetesen a tótság és kis mértékben a ruténság. A szlávok nagy része bizonyára nem volt őslakó, sőt ujabb időben költözött a megye területére. Régi a németség is a megyében. Német telepítések már a XII. században történnek, de a német falvak nagyrészt nem állhatnak ellen a magyar sokaságnak, mely lassankint fölemészti őket; ámde örökli is sok tulajdonságukat és szokásukat. A bányászatnak, iparnak és kereskedelemnek ők voltak gyakorlói és mesterei. Majd a XV. században Giskrával csehek költöznek be; ellepik Gönczöt, Szepsit, Nyírit, Hejczét és más helységeket. A csehek hatalmának megtörése nem jelentette kipusztulásukat, hanem ők is lassankint beleolvadtak a magyarságba. A török háboruk és az ismétlődő szabadságharczok alatt, midőn egyes városok, első sorban Kassa birtoka állandó vetélkedés volt a 376küzdő felek közt, az idegen helyőrségek révén számos külföldi, többnyire német honosodott be, s a német és tót telepítés a XVIII. századbeli reakczió alatt, részint politikai okokból, részint a megfogyott munkáskéz pótlása végett ismét nagyobb arányt öltött. A meghonosodottak idő multán összeházasodtak a törzslakókkal, s e viszonyból az a keverék-típus származott, melyet egyformán észlelhetünk akár a magyar, akár a tót helységek legnagyobb részében. Külön, jellemző típust alig lehetséges megállapítani. Legjobban megőrizte a magyarnak nevezett, alföldi kun-magyar hasonlóságot a Hernád-völgy déli része és a Hegyalja. A megye északi részében általában mindenütt szláv tulajdonsággal keveredett. A fajkeveredést az arczforma különbözősége is lépten-nyomon elárulja. Viszont a régebben magyarok lakta községek szlávjai, helyesebben az eltótosodott magyarok meg a magyar származás sok vonását őrizték meg.

A magyarok és tótok egyaránt, kevés kivétellel középtermetüek, ritkán köpczösek, inkább ösztövérek. Magas termetü általában kevés található, inkább a magyar-tót helységekben, mint Kenyheczen, Alsó-Kemenczén, Ránkon; de egyes magyar helységben is, mint Nyírin, Udvarnokon, Szádelőn. Általában a tornai részben találjuk a legtöbb magas, szálas termetet. Ebben a legújabb időkig politikai önállósággal birt járásnak lakosságában még legtöbb közös vonást fedezhetünk föl, melyek egyuttal közösek a Sajóig lakó kelet-gömöri és észak-borsodi magyarokéval. A haj és szem szine után szintén nem igazodhatunk el. A míg egyes magyar községekben, még Tornában is általános a barna haj, máshol éppen az ellenkezőt látjuk. Igy például a szádelőiek, hidvég-ardóiak úgyszólván mind barnák, ellenben a közeli görgőiek nagyobbrészt szőkék. A tótok közt szintén sok barnát találunk a szőke mellett ugyanabban a községben. Általában mégis a magyarok legnagyobb része barna haju; barna, ritkábban kék szemü; a tót a barna mellett többnyire szőke, de általában kék szemü; termetére nézve pedig legnagyobbrészt szintén középnagyságu, sőt nem ritkán alacsony. Ez talán nem is annyira faji jelleg már, mint inkább a hiányos élelem s a rendkivüli mértékben elterjedt pálinkaivás következménye. A kozmás pálinka főitala immár nem csak a tótságnak, de sokfelé a magyaroknak is. A bortermelés nagy katasztrófája, a tiszta, egészséges bor hiánya, a meglevőnek aránytalan drágasága utat nyitott az egészségtelen pálinkának oda is, a hol azzal csak kivételképen, legföllebb reggeli italként éltek. Annyira megy már a pálinkaivás, hogy a még sok helyen uralkodó torokon, a tótoknál a lakodalmakon is csak pálinkát adnak az asztalra, pálinkát itatnak a csecsemővel, a ki már születésekor magával hozván a pálinkaittasságban való fogamzás átkát, még gyorsabban sülyed a testi és lelki satnyulás veszedelmébe.

Nyelv dolgában még nagyobb eltérésekre bukkanunk az abauj-torna-vármegyei magyarság között. Nem ismeretlen tény az, hogy a természeti akadályok, leginkább a hegygerinczek, melyek megnehezítik az embereknek egymással való közlekedését, rendszerint megkönnyítik a nyelvi eltérés kifejlődését. Abauj-Torna vármegyét egy nagyobb hosszanti (a Hernádé) s egy harántvölgy (a Kanyapta-Bódva völgye) szeli keresztbe. Ezekben húzódik a központ, vagyis Kassa felé a megyében leginkább uralkodó két nyelvjárás, a míg a tót falba nem ütközik. A hernádvölgyiek beszéde, melynek rokonságát megtaláljuk a Hegyalján, Zemplénben a Tiszáig, változata a tiszai nyelvjárásnak s itt bátran nevezhetnők hegyaljainak. A tornaiak beszéde palóczosnak (de nem palócznak) mondható. Ezeket azonban nem határolják el élesen az alacsony dombok és völgyületek, egyes sajátságaikban 377összeolvadnak, bizonyos helyeken azonban meg egyszerre mind a kettőtől elütő kivételekkel találkozunik. E két nyelvjárás és a szláv tömeg között, a megye középrészén meg szerteszét szórva Somogy és Zala délnyugati részén honos nyelvalakokkal és tájszókkal találkozunk, főkép a füzéri járás déli részében. Ha számba vesszük azt, hogy itt állott Abaujvár, a ma is azonos nevü helység mellett, mely az itt alapított várispánságnak, később a megyének nevet adott, annak centruma volt, ha tudjuk azt, a mi kétségtelen, hogy a Dunántúl délnyugati részén mindjárt kezdetben telepedtek meg magyarok, kikkel Szt. Istvánnak kemény harczot kellett vívnia a keresztény hit ellen való fellázadásuk miatt, valószinünek kell tartanunk, hogy itt találjuk meg legtöbb maradékát az első abaujvármegyei magyar lakók nyelvének. Itt ő-ző nyelv él, akár mint déli Somogyban, Zalában vagy Kecskemét és Szeged táján, de alakjait tekintve, inkább a dunántúlival atyafi nyelv. Abaujvár környékének lakosa, így a szomszéd pányoki és nyíri embör is a böcsületét keresi; azt mondja: mögyök péntökön., möntem vóna keddön is, ha nem esött vóna. Lejebb Göncznél már elenyészik az ő-zés és helyet enged a közép ë-nél laposabb tiszai e-nek, holott a Hernád-völgyön nemcsak uralkodik a közép ë, de egyes helyeken, mint Aszalón elég élesen is hangzik. Ugyancsak Abaujvár környékén a tárgytalan ige mult idejének második személyében röviden ejtik a személyragot. Nem mondják irtál, hanem irtal. Épp igy: vereködtel, ettel, möntel. Ennek a nyelvjárásnak egy sajátsága, mely a Dunántúl föntemlitett részében szintén uralkodó, tudniillik a ja-nak í-re a ják-nak ík-re változása a mélyhangu tárgyas igaragozás jelentő és föltételes módjának harmadik személyében, vagyis a mélyhangu tárgyas igéknek a mondott személyalakban a magashanguakkal való egyeztetése. Ezt az igealakot abaujban és Tornában már általában használják, sőt a Hegyalján, igy Sátoralja-Ujhelyen is. A míg azonban például a Hernád mellett Idrányban, Novajban, Garadnán stb. adi, kapi járja, a lel szónak kivételes állás jut; nem mondják: leli, hanem lelylye a hideg. Néhol már a város és az iskola hatását érezzük; ha kabátos emberrel beszélnek s kiejtik az adi, kapi-féle alakot, rögtön kijavítják, mintha rosszat mondtak volna. Ez az igealak az iskolai grammatikai oktatásból erősen befolyásolt kassavárosi nép közt is fenmaradt.

A Tornában leginkább uralkodó palóczos kiejtés átvándorol a Cserehátra is, leér egészen a Hernádig. Perényben még hallani a kissé diftongizáló hosszu, öblös ât: vârom e h. vaarom (várom), kâra e h. kára. Azt is mondják: vónák (volnék h.) "Szerencsés vónák, ha nem vónák vele sógor." Sajátságos, hogy itt inkább a nők beszélnek a mondott kiejtéssel, míg az ujitást hamarabb elfogadó férfiak kevésbbé, a minek oka talán szintén az iskola lehet, melynek hatását nem egy helyen érezhetjük. Egyes lelkészek vagy tanitók, ha arra vetik fölösleges igyekvésüket, hogy kiirtsák a nép nyelvének sajátosságait, valóban nem irigylendő sikerrel működhetnek. Hogy számtalan és szépnek vélt idegen formát is csempésznek az ingadozóvá lett nyelvérzékü emberek beszédébe, 378arra nem gondolnak. A nők konzervativabbak levén, meg nem is állván annyi ideig az iskolázás hatása alatt, természetesen nehezebben hagyják el az anyjuktól tanult nyelvet.

A tornaiak egyáltalában mind a palóczos kiejtéssel élnek, úgy mint a szomszéd Gömörben; de takarékosabban élnek a közép ë-vel, az a-t nem ejtik oly éles ă-nak, ellenben az á erősen nyujtott, kissé diftongizáló ă náluk.

A diftongizálás néha oly erős, hogy az á határozott hosszu ó-vá lesz, mint Szádelőn, a hol Ódâm, hórom, hóz járja Ádám, három, ház helyett stb. Görgőn az â helyett a-s előhangzásu ó-t hallunk, mint szomszédj^aót, teh^aót mag^aónak. A ragozásban a tornaiak ragaszkodnak a nyelv ősi alakjához, nem asszimilálnak. Nem mondják: közzé, hanem közvé, nem maradékkal, hanem marékval, falval, fődvel. A mélyhangu t végü igék föltételes módjában ellenben megteszik. Számitsuk helyett szâmíjjuk, forditsuk h. fordíjjuk, ellenben ezt is hallani: megszépiccsem, viszont szoritsd h. szorídd. A nyujtás, ragvégek sőt szóvégek kiahgyása szintén megvan; főd, bőcső, dologho', nékül, mer', legényhe', kentektű'. Az sz-t és z-t többször c-vel cserélik föl, pénc, díc. A mássalhangzót gyakran nem kettőzik; agyatok, (aggyatok h.). De ezt nem teszik oly következetesen, mint a hol a szláv hatás alatt áll a nép beszéde. Eltérések gyakran fordulnak elő. Minden faluban más és más. Igy vagyunk a tájszókkal is. Egy helyen osztány, más helyen osztáng, a harmadikon osztángon. A betüátvetések is gyakoriak. Néhol vőfény, máshol fővény, tenyér h. tereny. A betű- és szótagcsere különben itt kevésbé feltünő, mint Göncz tájékán, a hol feteke (fekete), hedegü (hegedü), szület (szüret) stb. járja.

A szádelői völgy előtt mezei virágot kinálgató asszony köszöntő verse tanusága annak, hogy a grammatikus ember csinálta verset miként módosítja a nép kiejtése. A versben már nem használja az áldi, adi alakot, hanem mondja saját kiejtése szerint úgy, a hogy megiródott: álgya, agya.

A torna-ujfalusi kérő násznagy így szól:

Mire a kiadó násznagy így felel:

379A bucsuztatónál azt kérdi az apa: "Szegény jânyom, ki fonya be ezëntul a të ârva hajad? Ki viseli ugy gondod, mint az éldës anyâd? Mi vâr most râd idegëny fődön, idegëny embërëk köszt?" Mikor pedig viszik az uj asszonyt, igy kurjongatnak a leányok: "Ijuju, szëbb a bârâny, mint a ju; szëdd a lâbod, üsd a bokâd, szorídd a szivedre rózsâd."

A Tornával határos Somodiban már e nyelvi sajátságok mellett a tót és német formák elburjánzása észlelhető. Benn Jászón meg éppen sok nemcsak a németből egyszerüen kölcsönvett szó, de a németes kifejezés is. Ilyenek például a dufart, kapualja, fluder (Gömörben is) malomgát, grulya (krumpli), ez különben több helyen Tornában is, pilimajsz, denevér (Fledermausból), rajcsurozni, szaladgálni, rajnol, nagyobb fazék stb. Élnek oly értelmü szavakkal, melyek Kassa vidékének magyarságával közösek, mint például a tébolyodott ember Jászón, ugy mint Kassa vidékén megcsábul. Kassán is mondják: "Ijettébe' maj' megcsábult."

Kassa vidékén még erősebb a tót befolyás a német mellett. A szótagok kurtítása itt általános, úgy a városban, mint a vidéken. Regel, foró, könyü. A sok német és tót eredetü szó akárhányszor szinte érthetetlenné teszi beszédüket. Az idegen szólásforma és szókötés kivetközteti nyelvüket magyaros voltából. "Hogy ezt kell betölteni? Mit én tudom?" Kérdik. "Mit elvesztettél? Öcséd nagyobb volt tőlem? Kimegy a tüz. Felöltözöm a bubit." Csupa idegenszerüség. El van terjedve a főnevek kicsinyítése is, a mi határozottan tót szokás. Husocskát esznek, borocskát, söröcskét isznak, csapocskán eresztik, cigaroskával (szivargyári munkásnővel) kaczérkodnak, ha nem viszonozza érzelmi nyilatkozataikat, akkor hidegjük van nekik s nem pedig fáznak. De van a kassavidéki nyelvben sok jó eredeti kifejezés, melyek egyikét-másikát ismét fölleljük a törzsökös magyaroknál, például: Ez kérem, tulajdon az a szövet. Termérdek jó ize van most a formintnak. Labodált (kóválygott) a szőllők alatt. Mondják azt is: idevalósi (idevaló). Az ős magyar nyelv diftongusa is hallszik a talu (toll) szóban.

A németek nyelvét illetőleg csak a meczenzéfiekről szólhatunk, mert ősi nyelvük külön tájszólássá fejlődött elszigeteltségükben. A v-t a rendes nyelvtörténeti szabály ellenére b-vel cserélik föl s nem megforditva. Wein=bein, Wiese=bíz, was=bóz. A g-t is akárhányszor b-vel helyettesitik. Hügel=hübl. Az r-t elnyelik a szók végén: fóta, e. h. vater, motta, e. h. mutter. Tájszavuk igen sok van. Jellemző, hogy a szaladásra van legtöbb. A megyében szerteszét lakó németség zagyvalék nyelven beszél. A tótok leginkább a sárosi dialektussal élnek; sokfelé, a magyarsággal való érintkezés következtében, magyar kifejezésekkel tarkítva.

Legnagyobb hasonlóság még az épitkezés módjában nyilvánul Abauj-Tornavármegye lakói közt, jóllehet a részletekben, különösen a külső formában sok eltérést vehetünk észre. A házak belső elrendezése rendszerint egyforma az egész vármegyében. Kevés kivétellel egy tető alatt épül egy szoba, konyha, kamara, istálló. A városokban természetesen a nagyobb városoktól ellesett stilizáló formák kezdenek terjedni; a régi alakok közül csak egy jellemzeteset találunk Kassán kívül; ez a meczenzéfi ház, mely szepességi származásu. Az eredeti meczenzéfi ház, mely fából épült, csak kevés példányban van már meg, ámde az újabb épitkezéseknél is megtartották alakját, melyet Meczenzéfen alul, még Szepsiben is láthatunk. Magas, hegyes szögü zsindelyteteje van meredek oldallal, hogy a hó és eső hamarabb letakarodhassék. Jellemző a csúcsfal közepe táján kiugró zsindelyfödél, mely a homlokfalat védi az eső károssága ellen s ernyőül szolgálhat a ház előtt álldogáló vagy üldögélő lakosoknak. Ez a kiugró tető mely körülbelül ugyan 380arra a czélra szolgál mint a matyó házak üstöke, sőt elhelyezése hasonló is hozzá, igen érdekes különlegességük e házaknak. A házak, mint később a gönczi cseh házaknál fogjuk látni, oly módon épültek, hogy egyik a másikánál valamivel kijebb állott az utczasoron, mely ekképpen lépcsőzetes alakot nyert.

A szalmatetejü falusi házak jellemző födésmódja a garádos (lépcsőzetes) fedés, mely felső Magyarországnak ezen a keleti részén szokásos és csak a Tiszánál meg nyugatra Gömör vármegyében szünik meg. Legczifrább a tótoknál, a kik úgy, mint a ruházkodásban, a házaknál is leginkább szeretik a czifrálkodást. A tótok a tető oldalait és a csúcsfalat pótló oromzatot általában garádosan fedik. A fedésre használt vékonykötésü zsuppot kicskának nevezik, mely elnevezés a magyarok közt is elterjedt. Mentől messzebb jutunk dél felé, a magyarlakta vidékre, annál egyszerübb lesz a tető, néhol csak az orom, sok helyen már csak a tető éle van garádozva.

A házfalak épitőanyagául ma már kevés helyen használják a fát. Régebben még a hegyvidéki falvakban is, a hol könnyü szerrel juthattak volna jó épületkőhöz, általánosan fából épitették a házakat, sőt a templomokat is, mert nagyon olcsó volt a fa, sőt ingyen is kaptak, csakhogy irtsák a sűrüségeket. A fa megmunkálása is könnyebb volt; a durván ácsolt gerendákat közönséges kötéssel egymásba rótták, mint a kalitkát, s zsuptetőt vertek rá, hogy meleget tartson; míg a kőből való épitésre tanult kőmüvest kellett volna alkalmazniok. Ámde ma, mikor a fát már jól értékesíthetik, az olcsóbb kő, az agyagos területtel biró községekben a vályog, a jobb móduaknál a tégla lép helyébe. A sík völgyön lakóknál, a kikre nézve költséges lenne a kő szállitása, a téglát meg drágálják, gyakori a tömés-, vagy boronafal. Kémény majd minden házon van. A füstös konyha már ritkaság. A kéményt rendesen fából épitik és szalmával burkolják körül. Hogy ez valami nagy mentességet adna a tűz ellen, azt senki sem állithatja. A gyakori tűzesetek után kénytelenek a lakosok cserepes házakat építeni. A hol ma nagyobb számu cserépfödelet látunk, ott bizonyosan nem rég tűzvész dúlt. A cserépfödés természetesen merőben megváltoztatja a házak formáját, részint az erősebb alapítmény miatt, részint a városi kőművesmester sablonos mesterkedése folytán. A különböző magyar vidékek jellemző épitésmódjának ismerete és a megfelelő vidékek uj épitkezéseinél való alkalmazása nagyon kivánatos lenne. Pusztító tűzvészek következtében épült ujjá egy része Makrancz, Miszlóka és Felső-Mislye falvaknak.

Az előbb emlitett általánosságoktól számtalan eltérésre találunk a házak elrendezésében és építési módjában, nemcsak egyes falvak közt, de még ugyanabban a faluban is. A helységek aprók levén, különösen a hegyes földön többnyire egy sorban épülvék házaik. Itt is ismétlődik az országszerte jellemző elhelyezés, melyből a legtöbb esetben a lakosság faji jellegére 381vagy legalább is eredetére lehet következtetni. A szlávok többnyire egy utczás, vagy párvonalas utczáju, de hosszu alakban futó falvakat építenek. Ha az ilyen módon épült teljesen magyar községek eredetét vagy nevük jelentését kutatjuk, rendszerint szláv telepítésre bukkanunk. A magyarok ellenben jobban szeretik, még a kisebb községekben is a csoportos, lehetőleg egy középpont, rendesen a templom körüli elhelyezést. Nagyjában Abauj-Torna vármegyében is ezt tapasztaljuk. A hernádvölgyi, hegyaljai és a volt tornamegyei helységek jó részt csoportos építésüek, de még az eltótosodott magyar helységek többsége is, sőt a kicsinyekben is legalább jelét látjuk a gyűrüs épitkezési formára való törekvésnek. A szláv eredetü helységek legnagyobb része ellenben nem keres középpontot; házai egyetlen hosszu sorban következnek egymásra, ha csak a terep görbületei és akadályai nem kényszerítik a lakosokat a szétszórt épitkezésre.

A házak előtt sokan szeretik az apró virágos kerteket. A jó érzék haladásáról tanuskodik nem egy helyen az utczák és udvarok befásítása is. Kevés helység van már, a hol a ház elejét viola-, mályva-, szegfüágyak, néhány rózsatő ne szépítené. Ha virágoskert nincs, ákáczfát ültetnek. A mindenütt bőven található víz megkönnyíti a kertek fenntartását. A hol csorgó források fakadnak, ott azokat kerítik be; a Tornai mészkőhegység völgyeiben és a keleti hegyvidéken kávás kutak vannak többségben. Gémes kutakat is találunk; ezek a völgysíkokon, mint az alföldön, már uralkodóvá lesznek. A jobb móduak közt terjedni kezd a szivattyus kút is.

Emlitettük, hogy a házak általában csak egy szobából, pitvarból, kamrából állanak, összeépitve az istállóval egy födél alá. A csűr és a sertésól csekély kivétellel mindenütt külön áll. A pitvarban van a nyári konyha, melyet hideg konyhának neveznek. Voltaképen tehát a pitvarnak nevezett rész pitvar és konyha együtt. Télen a szobában főznek, most már az általánossá lett takaréktüzhelyen. Hogy mennyire káros ez a bennlakók egészségére abban a helyiségben, melyet nem szellőztetnek, sőt az ablakok, gyakran csak egy ablak közét még mohával is eltömik, úgy hogy némi levegő csak a falon keresztül és a ki-kinyiló ajtón juthat be, abban a helyiségben, a hol a család örege-apraja tolong, azt kiváltképen a gyermekek halandóságának igen nagy aránya és a városi gyermekekkel szemben határozottan gyarlóbb fejlődés állapota mutatja. A módosabbja, különösen a termékenyebb síkvölgyben, így a Hernád mentén, két szobás házat épít; de télre ő is bevonul mindenestül az szobába, melyet hol szobának, hol háznak neveznek; az utcza felől van az első ház, azután jön a pitvar a hideg konyhával, ebből nyilik a hátulsó ház, majd az istálló, fallal elrekesztve, de ugyanazon födél alatt. Az egy szobás házakban a pitvarból nyíló kamara pótolja részben a szobát; itt tartják a tulipános ládákat.

A fából, kalitkamódra épitett házak többnyire a tótok lakta helységekben, tehát az erdőben bővelkedő vidékeken találhatók. Az összerótt gerendák közeit s magát a kész gerendafalat is betapasztják és bemeszelik; néha csak az alját meszelik körül. Leginkább régi házak ezek, minőket Jászó-Mindszenten, Rudnokon, Kemencén, Bátyokon, Csákányban, Pető-Szinyén, Ránkon, Herlányban, a magyar Nyíriben, Horvátiban stb., sőt a fában már szegényebb Hernádvölgyben, mint például Hidas-Németiben eleget találunk. Lejebb Szikszóig és Göncztől Szántóig már mindenütt szilárdabb a fal anyaga: a síkvölgyön a vert vagy tömésfal, a hegyes vidéken a kő. Téglát már sűrün használnak, majd minden helységben, de leginkább a módosabbak.

382A téglaházakon már rendes a csúcsfal, mely különben ritka a megyében a szalmásfödelü házaknál. A csúcsfalat meredeken lejtő oromzat helyettesíti, mely vagy egészen sima vagy garádos. E lejtős oromzattal meg a hasonló falazattal a tető koporsóalakot nyer. Néha nem ér az oromzat a tető csúcsáig, hanem csak körülbelül két harmad magasságáig. Ily esetben a padlásnyilást csonka csúcsfalszerü deszkázattal zárják el, melyre kis lyukat vágnak, főleg a világosság kedvéért, de diszítésül is. A hol jobban el van terjedve a csúcsfal épitése, többnyire a szikszói járásban, a Hernád völgyén és a tornai járásban, ott felváltva építenek deszka és kő- vagy téglacsúcsfalat. A szokásos padlásnyiláson kívül rendesen egészen sima; diszítés ritkán fordul elő; néha csak az évszám. Ellenben sok helyen a felekezeti különbséget látható jellel fejezik ki rajta. A róm. katholikus gazdák keresztet, a reformátusok csillagot vágatnak ki a deszkafalon, mint a többi közt Idrányban, Novajban, Hidvég-Ardón, vagy tulipánt, mint azt Kenyheczen, Nyíriben, Görgőn láthatjuk.

Udvarnokon a katholikusok szent képet festetnek a csúcsfalra, a reformátusok virággal, szőllőfürttel vagy színes nemzeti cimerrel ékesítik azt; Hidas-Németiben magyar koronát vagy szívalaku épitményt alkalmaznak.

A tetőnek a bejárat felőli oldala majdnem mindenütt ereszt képez, mely egyszersmind a nyitott tornácz födele. Vannak azonban falvak, melyekben egyáltalán nem építenek ereszt; az udvarról egyenesen a pitvarba nyílik az ajtó, például Alpáron, Perényben, Abaujváron, Hidvég-Ardón.

Máshol vegyesen fordulnak elő ereszes és eresz nélküli házak. Maga az eresz szélessége is különböző. Ugyanaz a járásbeli, szomszédos, egy nyelvü, egy fajtáju nép más-más módot követ az egészen azonos fekvésü helységekben. Göncz-Ruszkán alig egy lépés az eresz; a közeli Vizsolyban már szélesre veszik; Boldogkő-Váralján ismét igen keskenyre szabják. Legszélesebb a tótok házainál fordul elő. A tornácz rendesen nyilt; vagy egészen szabad, vagy faoszlopok tartják. Zárt tornácz vagy az utcza felől fallal rekesztett, nagyon ritkán fordul elő még a városokban is. A homlokfalon a megye déli részében nem szokott diszítés előfordulni; de az északi részen úgy a magyarok, mint a tótok közt már gyakoribb az egészen egyszerü vagy néha czifra dísz is. A tornai Horvátiban, a Szepsi melletti Makranczon oszloputánzatot fest a kőmüvesmester a homlokfalra; máshol csak az ablakokat meszelik körül szinesen, mint Jászó-Mindszenten, Rudnokon, Bárczán, mely utóbbi helyen a festett keretet kék és vörös virággal is czifrázzák. Perényben faragványos ablakkeretek adnak különös díszt a házaknak.

Az utczától kapu választja el az udvart. Kapu nélküli házak igen ritkák, leginkább még egyes tót helységekben találhatók. Igy Felső-Tőkésen egyetlen telkes gazda házán kívül egynek sincs kapuja: Jászó-Mindszenten szintén soknak hiányzik; de az ilyen helység nagyon kevés. Még a legszegényebb tót falukban is gondoskodnak kapukról. Ezek anyaga és alakja igen sokféle. Legjobban szeretik a rácsosat, úgy a magyarok, mint a tótok; a Csereháton, a Hegyalján csak úgy, mint Tornában. A rácsossal együtt a deszkakapuk is használatosak s a szegényebbek megelégszenek a vesszőből fonottakkal. Néhol, mint Szádelőn, a régente általánosan vesszőből font kapuval egyszerre felhagytak s egymásután deszka- vagy rácsos-kapuval cserélték föl.

Néhol faragványos kaput is lelünk; nem egy helyen pedig érdekes alaku bálványfákat. Igy a magyar részében református Bődön a tiszántúli fejfákhoz mindenben hasonló bálványfákat találunk, bár nem nagy számmal, 383nemkülönben Makranczon; faragványos kapukat látunk Hidas-Németiben. Udvarnokon, Somodiban és még néhány helyen.

Mint hagyaték, érdekesek a Gönczön látható cseh házak, melyek magasan és akképen voltak épitve, hogy az utczáról, eltávolitható lépcsőn kellett fölmenni; az utczára pinczeajtó nyilt, hasonlóképen a pitvarból is, hogy szorongatás esetén, míg az ostromlók behatolnak a házba, a pinczén át menekülhessenek a bennlakók. Ezen kívül egyik ház homlokvonala kijebb áll a másiknál, úgy, hogy ezek a házak lépcsőzetes sort alkottak, a minek ismét az lehetett a czélja, hogy a szomszédok a házak lőréseiből szintén rálódözhessenek a támadókra. A gyülölt zsebrákoknak folyton lehetett okuk tartani attól, hogy a helységek gyakran megzsarolt lakossága megrohanja és felkonczolja őket.

Ha már az épitésmódban annyi változatosságot figyelhetünk meg, még többet fogunk találni a nép ruházatán. Bizonyos kölcsönhatás mindenütt észrevehető; de éppen a kölcsönhatás sokfélesége sokszorozta meg a különbséget a ruházat egyes darabjaiban, szabásukban, a ruhaviselő nép szinérzékében, sőt a ruhák neveiben is. Általánosan jellemző, hogy a magyarság mindenütt jobban kedveli az egyszerüt, mint a tót, a ki szereti a feltünőt, czifrát. Az ornamentika történelme körülbelül megállapitotta, hogy a túlon-túl sujtásos, czikornyás dísz a szláv befolyás eredménye. Ezt az abauj-tornavármegyei nép viselete maga képes bizonyitani. A magyarok inkább az élénk ellentétes, de nem kiáltó szinekben keresik a hatást, diszítésük inkább értékes, mint czikornyás; fa fényüzésre hajlandók, nem czifra, de nehéz, áros szövetet választanak. A tótok és az eltótosodott magyarok a rikító szineket, túlhalmozott, sujtásos, rikító hímzést, czafrangot, módjukhoz mérten többé-kevésbbé fölösleges ékszert kedvelik. A magyar nép viseletének egyszerüsége különben sok helyen tán nem is annyira eredeti, hanem az egykor az egész Hernádvölgyén és a szomszéd területén uralkodott református vallás puritanizmusának befolyása alatt fejlődhetett; mert a mint a Tiszavidékről jövő lelkészek és tanitók a nép nyelvében is eltörölhetetlen nyomokat hagytak tanításukkal, nyilván hatással lehettek öltözetének módositására is. A gönczi viseletben például igen sok közös vonás van a tiszántúlival. Legkevésbbé változik, mint egyebütt is, a férfiak ruházata; de annál inkább a nőké. A városi befolyás, a gyárilag készült, majdnem kivétel nélkül Ausztriából importált szövetek, melyek a házi szőttest egészen kiszoritották, nem kis mértékben módositották a ruházkodást. A mi a szövetek mintázatát illeti, igaz, hogy a külföldi gyárosok a jó üzlet kedvéért alkalmazkodnak a nép izléséhez, a mint arról az országos vásárokon meggyőződhetünk; de a maguk felfogását is belevegyítik s így folytonosan közreműködnek a népviselet eredetiségének kiforgatásában. A városi cselédek meg a legújabb nemzetközi divat formáit csempészik ki a falukra; sőt legutóbb már az Amerikából visszatért kivándorlók is hozzájárulnak az eredeti viselet formáinak átváltoztatásához és elhagyásához. Még a férfiak sem állhattak ellen ez áramlatnak. Udvarnokon az Amerikát megjárt emberek meghonositották a pantallót és a hosszu kabátot, azt a szabásut, melyet császárkabátnak hivunk. Az anyagi jólét vagy a kereset megfogyása természetesen szintén érezteti hatását, első sorban a külső dísz szegényebbé válásában vagy teljes megszünésében, mint például a Hernádvölgy alsó részén Novajban, Idrányban, Garadnán, a hol a valaha szokásban levő himzést ma már elhagyták és sima ruhát viselnek. Máshol meg éppen nagyon elharapódzott a fényüzés a nők között úgy, hogy ünnepi viseletre általánosan selymet vagy félselymet meg bársonyt választanak.

384Ha Szikszónál belépünk a Hernádvölgybe és innen indulunk fölfelé, keresztül-kasul járva a megyét, lépten-nyomon megfigyelhetjük a ruházatban majdnem faluról-falura forduló változatosságot. Szikszón és környékén, kivált ünnepnapon még borjuszáju ingben járnak a legények, széles sötétkék vagy fekete szegélylyel és zsinórzattal diszített szűrüket panyókára vetve; keskeny kajla karimáju kalapot, pitykés mellényt, ránczos száru csizmát, bő gatyát viselnek. Téli felsőnek, főleg a kevésbé módosak a közönséges fekete gubát is használják, vagy bekecset hordanak. A nők rendesen barna vagy barna-tarka szoknyát, vállon átkötött kendőt, ingvállt viselnek; az öltözet kimaradhatatlan kiegészitője a kötény. Föllebb, Léhen és a vele szomszéd helységekben derékra valónak nevezik a mellényt, e fölé ujjas lajbit vesznek, téli felsőül a ködmönt, gubát, fehér vagy fekete szürt viselik a férfiak. A nők piros, kék, barna vagy fekete-vörös ujjas lajbija pitarka, szállóka, dugdki; a melegebb zubbonyforma ruha a prémeske. Télen még kis bundát, vagy kendőt, fejrevaló kendőt, fekete csizmát viselnek. A melegebb ruhát pargetból készitik, melyet ördögbőrnek hivnak. Felső-Vadászon már kabátnak hivják a felső szoknyát, a mit az itt lakó tótoktól tanultak el. Mindenütt, a hol tótokkal érintkezik a nép, meghonosult a felső és alsó szoknya olyatén megkülönböztetése, hogy szoknyának csak az alsót (a pendelyt) hivják, a felsőnek a neve kabát. Az egészen magyar Idrányban is így van ez; de itt a felső szoknya általában barnaszinü, s már más nevü ruhákkal is találkozunk. A derékra vett bő ujjas zubbonykát itt, valamint, a hogy látni fogjuk, másfelé is nem telik-nek, a derékhoz feszülőt, melyet alul fodorrral diszítenek, testhez állónak, az ezek alá vett ujjatlan ruhadarabot, melynek körülbelül ugyanolyan szerepe van, mint a városi nők trikó-korzetjének, derekasnak nevezik. Itt már nem igen járnak gatyában a férfiak; még nyáron is posztó nadrágot és ujjast, télen bekecset viselnek kék posztóból, azután apró fürtü fekete gubát. A jobbmódu nők czipőt hordanak. A két utóbb említett helységet összekötő légvonal közepére eső Baktán megint más külsejü öltönyökre találunk. A baktai férfiak bekecse rózsával van kivarrva s bojtos általvetővel felczifrázva, de e mellett hordják a gubát is, alatta pedig a kis lajbit meg a lajbit; a nők pedig a szoknya fölött a libitkét vagy ránczoskát, melyeket nevük maga magyaráz meg. A köténynek a nevét a németektől csenték: surcznak hivják. Nem tapasztaljuk sehol ezen a vidéken, hogy a nők fényüzők lennének. Még kalárist sem igen látunk, legföllebb igen egyszerü fülbevalót.

Idránytól és Novajtól, köznyelven szólva, alig egy jó kőhajitásra van a Hernádon túl Vizsoly; de már mennyire más részleteken akad meg a figyelő szeme! A férfiak a mellény fölé huszárkát, zsinórozott dolmányt öltenek, de ismerik ők is a surczot, melylyel a munkában fehérnemüjöket védik; télen subát és szürt hordanak, mely már czifrább, mint a Szikszó vidékieké; ki van varrva kék, vörös és fekete rózsákkal. A nők szoknyája általában sötét, komor szinü, nagyrészt fekete; a német reklit viselik testükön, de ismerik a nemteliket, melyet sávos pargetből varrnak. Lábbelijük czúgos czipő. A szomszéd helységekben már a vidámabb szineket kedvelik a nők, kivált a Hegyalján, Bodókő-Váralján, Alpáron. Váralján az idősebb nők sötét kékben, az országszerte használatos kék-festő ruhában járnak, de a fiatalok, nem csak a leányok, hanem a menyecskék is fehérben meg pirosban. Itt is kabátnak hivják a szoknyát, de felső repítő; télen bundát hordanak. A férfiak nem kékben, de barnában járnak; egyes öltönydarabjaik nevét ők is a németből kölcsönözték, ujjasukat kitlinek hivják s a 385lajbira sem tudtak magyar nevet faragni. A Vizsolyban még mellőzött ékszerek, ha szerényebben is, de Alpáron már felbukkannak; a leányok, akik szeretik a fehér és rószaszin ruhát, fülönfüggővel és gyürüvel ékesítik magukat. A férfiak itt nem használnak külcsönkért német nevet, hanem derekast és dolmányt vesznek. Festőibb a férfiak viselete Gönczön és vidékén. Buzavirágszinü vagy kávébarna posztóból varratják pitykével gazdagon kirakott, zsinórtalan ujjasukat és mellényüket, csak azonos szinü nadrágjukon van vitézkötéses zsinórozás. Pörge fekete kalapjukat árvalányhaj vagy toll disziti. Szürt nem viselnek, hanem bekecset vagy gubát; azután fekete rámás vagy ránczos csizmát. A nők nem járnak csizmában, hanem papucsban. A városi divat után ők is hordják már a testhez álló bluzt; valamint a nemteliket is, s bár közelükben nincsenek tótok, náluk is kabát a felsőszoknya, mely rendesen barna az idősebbeken, de túlnyomóan fehér és rózsaszin a leányokon.

Göncztől a kassai uton fölfelé az első helység Abaujvár s mindjárt mellette van, alig három kilométernyire tőle, Pányok. Az érintkezés gyakori köztük s mégis lényeges különbséget találunk ruházat dolgában a kettő között. Abaujváron a férfiak kék posztó derekas lajbit és ujjast, Pányokon fekete huszárkát viselnek, azonkivül nyáron a pányokiak hamuszin szatinklot ruhát is; Pányokon a leányok színes kalárissal ékesitik nyakukat, Abaujváron általában nem hordanak ékszert. Az egyenesen átellenben, de a hegyen túl, keletre fekbő Nyíriben már többet adnak a nők a maguk csinositgatására. Csipkével díszítik ruhájukat, azonkivül nyakukon különálló díszt, úgynevezett nyakacskát viselnek, ékszerül pakfong gyürüt és szines apró gyöngyöt, fejükre színes, virágos selyemkendőt kötnek. Az idősebb nők ugyan barna és fekete szinben járnak, de a fiatalok a világos szineket szeretik, a fehér, kék, sárga kartonszoknyát. A felső szoknya nekik is kabát, az alsó pendely, melyet házi szőttes vászonból csinálnak, a kötény surcz; a ruha felső része az ingvállon felül derekas és vizitke. A férfiak fekete és fehér (aba) posztóból csináltatják dolmányukat, kitlijüket, derekasukat, télen a nadrágot. Szürt nem hordanak, de gubát, a jobb móduak bekecset.

Nádasdon, a hol különben is sok a tót, már erősen uralkodik a tót befolyás.

A férfiak fehér szürdolmányban járnak, télen nadrágban, mely szintén fehér; a dolmány és nadrág színes vagy fekete zsinórozással és vitézkötéssel van czifrázva. Itt még sötét szinü szoknyát viselnek a nők, de északra, már Mislyétől fogva egész Tihanyig, illetőleg Kassáig uralkodóvá lesz a rikító piros szin. Egészen piros vagy pirosan tarka szoknyában és kendőben jár fiatalja, öregje; a vén asszonyok ugyan sötétebb szövetből 386is varrják ruhájukat, de ez sem lehet egészen sötét, hanem piros virággal koczkákkal, vagy babbal tarkitott.

A megye északkeleti sarka a fényüzés hazája, úgy a magyar, mint a tót nők, de különösen az utóbbiak közt. Kezdődik a nagy czifraság, pompakeresés már Szalánczon s Ránkig, onnan Kassáig általánosan uralkodik. Kemenczén a nők ezüst fonallal czifrázzák s gazdagon zsinórozzák derekasukat; asztal- és ágynemüjökben is kerülik az egyszerüt, de tagadhatatlan, hogy nem kedvezőtlen benyomást keltenek azzal, hogy sokat adnak a külső csinra. Ágyi ruhájukat és asztalnemüjöket piros pamuttal egybeszőtt virágos vászonból készitik. A szorgalmas asszonynépség a férfiak ruhájának daróczszövetét is maga fonja és szövi gyapjuból. Ebből a daróczból varrt, többnyire fekete, kék vagy sárga zsinórzatu dolmányban és nadrágban járnak a férfiak egész évben; még nyáron sem válnak meg a nadrágtól. Szürüket czifrán kivarratják mindenféle színnel. Megjelen már a bocskor is, melyben nyáron járnak.

Pető-Szinyén a férfiak virágos daróczban, nyáron meg szűk, himzett vászonnadrágban és himzett ingben járnak. A nők fényüzése még nagyobb, mint az emlitett helyeken. Először is jellemző a sok csikos, virágos kendő, melyet magukra vesznek; azután a tari-tarka ruha, úgy a felső, mint a kabát, azaz hogy szoknya. A felsőt jobkának hivják s készítik félselyemből, selyemből, sőt bársonyból is. Az ingvállat himzett szalaggal szegik be, de nem maguk csinálják, hanem vásárolják az ugynevezett tamburált szegélyt. Hasonlóan viselkednek Ránkon, de ott a selyem mellett otthonn szőtt posztójukat, a drelichet is használják, azonkivül perkált, vatmolt, pargetet. A férfiak szüre tarka pamuttal virágosra van kivarrva. Nyáron bocskort, télen csizmát viselnek. A férfiruha nevei hunya (darócz ujjas), cholosnya (téli nadrág), nohavki (nyári nadrág), lajbik, gacse (gatya); a nőké: szukeny, kabat (szoknya), chusztka (kendő), podolek (ingváll), szervianka (ujjas). Bátyokon a nők mellénye lajbik, zubbonyuk jobka vagy vizitka, azután jön a kabat, alatta a szoknya; az ing két részből áll, az alsó oplecsko, a váll podolek.

A Kassától nyugatra lakó tót helységekben megint festői változatosságait látjuk a ruházatnak. Legczifrább és legékesebb a Kassa melletti Miszlóka lakosainak ruházata. A férfiak ujjasukat, csuhájukat (szürüket), színes zig-zegvonalakkal, arabeszkekhez hasonló díszszel, tulipán, rózsa és szegfüképpel varratják ki; a nők pártaszerü főkötőt hordanak, melyről hosszan ömlik le a tarka szalagok egész erdeje, mellényük a viszt is díszesen van kiczifrázva.

A szomszéd Tőkésen szintén díszes, de komolyabb alapszinü a viselet. A tarka szinü szoknya helyett a nők festett kék vásznat vagy pettyes fekete kelmét vesznek a szoknyához, melyet farbankának hívnak; e fölé kivarrott ujjatlan ködmönt és fehér gyapjuruhát. Vászonfőkötőjüket és ingüket piros és fekete pamuttal hímezik ki. A nők nemcsak fekete, hanem piros csizmát is viselnek. A közeli bányásztelepek német vagy német eredetü lakosainak befolyása a férfiak viseletében már annyiban érezhető, hogy hosszabb szabásu kabátot is viselnek. Tőkésen a hunkát, Jászó-Mindszenten, szintugy Rudnokon a rokot. Jászó-Mindszenten az a furcsa szokás is uralkodik, hogy ünnepen és vasárnap a nők fehér vagy piros abroszt (ručnik) kötnek magukra nagykendő gyanánt. Alsó szoknyájuk többnyire piros; erre sötéteb szinü felsőt vesznek, rendesen kékest vagy feketét, de a fiatalok fehéret is. Piros csizmát itt is viselnek a nők a fekete mellett; a férfiak általában 387bocskort. Rudnokon már csak fekete csizmát hordanak; de itt megint gyakrabban láthatjuk a nőkön a selymet. A férfiak ruhája egészen elütő szinü, barna és szürke darócz, melyet az asszonyok otthon szőnek.

A mint a magas hegyek közül leereszkedünk a lapályosabb földre, a magyarok közé, kezd elmaradozni a sok virág és tarkaság. Makranczon még uralkodik a himzett ruha, de a férfiak szürén már fekete kivarrást látunk, egyszerü a derekas lajbijuk, ujjas huszárkájuk. Viselik a szürön kívül a gubát is télen. A nők kötésig érő inget, ingvállat, fölötte testhezállót és szállókát, surczot viselnek; a szoknya (kabat) kasmirból, perkálból, kanavászból készül. Piros csizmát itt már nem hordanak a nők.

A Kanyapta-völgytől a Hernádig szintén majd minden községben más-más jellemző vonását találjuk a ruházatnak. A nép szokásait itt nagyjából ismerő városi ember meglepetten csodálkozik akárhányszor, hogy egy nagy vidék népe miről ismeri meg, ki melyik faluból való. Leghamarabb az öltözetnek laikus szemre nézve meg nem különböztethető, de a vidékét ismerő embernek azonnal szembeötlő valamelyes sajátságáról. A Kanyapta-völgy sarkán s a Hernád szurdokában négy egymás mellett álló helység ugyanannyi különbség a viseletben. Ezek a helységek: Perény, Kenyhecz, Hidas-Németi, Tornyos-Németi. Perényben szürkét viselnek a férfiak, Hidas-Németiben fekete vagy sötétkék rokkot, Kenyheczen fekete lajbit és derekast; Perényben és Kenyheczen télen a bekecs vagy ködmön felett csak a fekete gubát használják, szürt nem; ellenben Tornyos-Németin fehér szürben járnak, mely feketével vagy szürkével van kivarrva. A guba Perényben apró fürtü, abból a szövetből készül, melyet ők maguk készitenek nagy tökéletességgel. Kenyheczen dúsabb, göndör fürtü a módosabbakon, egészen egyszerü a szegényebbeken. A női ruházaban, mint mindenütt, itt is élesebbek a különbségek. A kenyhecziek fényüzők, a tehetősebbek ünnepnap selyemben járnak, az alsószoknya alját kihímezik vagy csipkével szegik, a piros vagy fekete vagy sötétkék felsőszoknya alját négy ujnyi széles diszítéssel igyekeznek tetszetősebbé tenni; czipőben járnak. Tornyos-Németiben már semmi díszt sem látunk; a női ruha szövete egyszerü babos vagy virágos sötétkék; de itt is czipőben járnak. Perényben az egészen világos szint kedvelik a nők, kivált a rózsás szöveteket. Itt a felső ujjas jobka, kitle, a szoknya szintén kabát, ezalatt van a pendely; Hidas-Németiben a ruha felső része blúz, nemtelik vagy szorító (testhezálló); himzést ők is alkalmaznak ruhájukon; Kenyheczen nemtelik, bujbel. Kalárist mindenütt látunk a most emlitett helységekben a nők nyakán, de mig Perényben fehér gyöngyöt hordanak, Tornyos-Németiben piros, fehér és zöld szinüt.

A tornai részben általános a kis lajbi (mellény), lajbi vagy rokk (ujjas), mely helyett többfelé már mai városi szabásu rokkot (kabátot) vesznek; a nőknél az ingváll, szoknying, szállóka, lajbi (mellényke), testhezálló, nyakacska (gallér), mente, kendő, néhol a vizitke nevü zubbony. Szürt nem mindenütt viselnek a férfiak, hanem szürke vagy fekete gubát. Tornán a fekete guba a legények felöltője, a szürke a meglett koruakat illeti. Hidvég-Ardón, Szőllős-Ardón, Körtvélyesen, Udvarnokon, Varbóczon a fekete és szürke guba mellett járatos a szür is, sőt Szőllős-Ardón még csak most kezdik viselni a gubát a szür helyett, alkalmasint takarékosságból, mert a kivarrott szür sokba kerül. De festői hatásu is az a szőllős-ardói, virággal bőven megrakott tulipántos szür. Körtvélyesen a tulipán helyett rózsát varrnak rá; Hidvég-Ardón meg már szint cserél, nem fehér, hanem szürke 388vagy fekete. A női viselet szine is ilyen sokszoros alakban változik ezek közt az egymás hátán levő helységekben. Néha nem a divat, hanem más körülmény, mint például vallási szokás is befoly a választásra Hidvég-Ardón, a hol a fiatalok csak az élénk szineket keresik, adventben vagy böjtben ki-ki barna vagy fekete ruhát hord. Tornán karácsony éjjelén és a szilveszteri hálaadó isteni tiszteleten este 6 órakor minden nő, leány vagy menyecske fehér kendőt köt magára, így megy a templomba. Husvétkor a tornai leányok fehér, piros pünkösd napján, a ki csak teheti, piros ruhát ölt fel ünneplőnek. Szádelőn a pirosba játszó szinek a kedveltek. Körtvélyesen a fehér meg a kék, Görgőn, Udvarnokon már a zöld, azután a szürke, kék; Szőlős-Ardón a téglavörös, a csikos vagy virágos, fehér, kék, fekete vagy szürke. Az ing mellét általában kihímezik, néhol a pendelyt is. A fényüzés ezen a részen is elharapózott a szegénység mellett; elhagyják a csizmát s helyette füzős czipőt és magassarku topánkát viselnek vagy papucsot is több helyen. A szövetekben még jobban utánozzák a városiakat; Görgőn az atlasz, selyem, terno és bársony kiszoritja a szerény kartont; Horvátiban szintén hódit a bársony, de itt legalább a nők maguk kötik a diszitésül rávarrott csipkét, maguk készítik a bőven használt fehér himzést.

Egészen különálló, díszes és érdekes a meczenzéfiek ünnepi viselete. Hétköznap, munkában egyszerü, sötét szinü, rövid kabátot, bő gatyát, magas száru csizmát, kötényt viselnek, mint a kovácsok szokták, minthogy a meczenzéfiek többnyire hámorkovácsok. Nyakravalót a meczenzéfi a világért sem kötne fel, még ha küldöttségben a miniszter elé járul is.

Elvétve még régen divatozott ruhát is látni, zöld hajtókás rövid dolmányt, lapos, fényes, bőrrel bélelt gombokkal kivarrt kabátot, térdig érő, czifrán kivarrt bundákat, de már csak néhány öregen.

Díszesebb a meczenzéfi "mánták" ünnepi öltözete, melyet hagyományos pompájában őriztek meg. A férfiak medveprémes, jó magas kucsmát viselnek, vörös, kihajló posztóval, melyről aranybojt csügg; sötétkék vgy violaszin dolmányt 13 világoskék selyemzsinórral s ugyan ilyen szinü selyembojttal. Erre jön a vörös öv, mely gácsi-szőrből kötött 20 szinórból áll, három részre osztva s hat ezüstgombbal egybeillesztve. Vállukra, panyókára, a dolmánynyal egyenlő szinü, rókaprémes mentét vetnek. A nadrág szintén sötétkék, vagy violaszin, czifra világoskék vitézkötéssel. A csizma fekete kordován, szára felül világoskék zsinórral szegélyezve, ugyanolyan szinü kis bojttal. Ezt a ruhát viselik, ha valamely kiváló vendég érkezik a városba s lóháton kisérik; ebben kisérik ki halottjaikat is a temetőbe.

A nők ünnepi ruhája: csipkével diszített ingváll, nehéz selyemmellényke, 389melyet elől két ezüst csattal kapcsolnak össze, a fölé selyemrojtos kis színes kendőt kötnek. A bő szoknya két színben játszó selyemből való. A menyasszony köténye élénk piros, arany- vagy ezüstcsipkével szegélyezett. A lábbeli czitromsárga kordován csizma, piros sarokkal. A nyakat ötsoros gránátfüzér diszíti, melyet hátul széles színes szalagcsokor foglal egybe. Ugyanilyen színü szalag omlik le a varkocsról. A menyecskék kontyba kötik hajukat s fekete selyemfőkötőt viselnek, mely elől 10-12 cm. széles aranycsipkével van diszítve s a melyről hátul két kb. 12 cm. széles fekete szalag csüng le. Télen aranysujtásos, fehérprémes mentét hordanak. Temetéseken a közeli rokonsághoz tartozó asszonyok fekete selyem sálba burkolják fejöket, úgy hogy a sál közepét homlokukon éles csúcsba kötik, míg két vége elől hosszan lelóg. A meczenzéfi nők erősen ragaszkodnak viseletükhöz s azokat, a kik franczia divatu ruhát viselnek, gúnyból slapczáréknak nevezik.

A hogy ruházatához ragaszkodik a meczenzéfi nép, annyira hagyogatja ősi szokásait, még pedig kénytelenségből, mert a megváltozott viszonyok miatt hajdani jóléte nagyon lehanyatlott. A meczenzéfi nép igen szorgalmas, úgy a férfi, mint a nő; de ma sokkal súlyosabbak a megélhetés körülményei, a minek első sorban a mulatságok fényének és gazdagságának csökkenésében, a kénytelen egyszerüség meghonosodásában kell nyilvánulnia. A meczenzéfi hámoros már kora hajnalban megy munkára, a sokszor messze, néha másfél órányira eső hámorba, s onnan csak este tér vissza házába. Magával viszi reggelijét, a kávét, meg ebédjét, mely szalonnából és burgonyából áll, a mit a hámor tüzén süt meg. Otthonn aztán estebéddel várja felesége, a ki nagy gondot fordít háza tájának és gyermekeinek tisztántartására és rendességére.

Házastársának megkérése még a régi mód szerint, az ősi czeremóniával történik; de a lakodalmat éppen nem tartja, mert nem tarthatja meg a régi módon, dobzódással. Robonyi Géza polgári-iskolai igazgató, a két Meczenzéf belső életének avatott ismerője, ezeket mondja a ma uralkodó s a már letünt lakodalmi szokásról:

Ha megtetszik egy legénynek egy leány s már meg is állapodott, hogy ő lesz a jövendőbelije, fölkéri a prautfadrát, egy titoktartó bácsit, a ki hajlandó szive ügyét dülőre juttatni s egy este beállit vele a leányos házhoz. Előzetesen azonban a prautfadra értesiti a legény legközelebbi atyafiait, hogy készüljenek a nagy eseményre. A prautfadra elreczitálja mondókáját, melyre természetesen az a válasz, hogy ha már úgy van, hogy egymásnak vannak szánva, legyenek hát egymáséi. E pár szóval lesz a legény vőlegény, junka praitcheng, a leány menyasszony, jungfa prauta. Az örvendetes hírre nyomban beállitanak a vőlegény szülei, testvérei, legközelebbi rokonai felbatyuzva sülttel, süteménynyel, melylyel hozzájárulnak a leányos háznál készitett vacsorához. A vacsoránál megbeszélik, hogy miként, hogyan és melyik vasárnap tartsák meg a lakodalmat. A közelmultban hét napig tartó dinomdánommal folyt le a meczenzéfiek menyegzője. Csütörtökön vitték a vőlegény házába négy lovas, felgalyazott szekéren a menyasszony ládáját, magasan megrakott párnákkal, pénteken sütötték a kalácsot, szombaton ölték a sertést, malaczot és baromfit. Vasárnap, hétfőn, kedden tartott a vigalom egyfolytában, szerdán meg azon czímen, hogy a főzőknek is mulatniok kell, tovább mulattak, csütörtökön pedig volt a berekesztő mulatság világos kivirradtig. A vőfélyek csengős kocsin, víg kurjongatások közt mentek a menyasszonyért és úgy vitték esküvőre. A nászmenet a templomból kijövet háromszor körüljárta a piaczon álló Mária-szobrot. A nyoszolyólányok ezután a menyasszonyt atyja házához vitték vissza, a vőlegény pedig párjavesztetten mehetett haza, a hol külön kamrába zárták, s ott kellett egyedül étkeznie; a közös lakodalmi ebéden sem volt szabad részt vennie. Az uj menyecskét anyósa egész kenyérrel fogadta, melyet ezzel 390a szóval adott át neki: "Ném fon dőm a Stökl Prót, dósz isz gutt fa Hungasznót" (végy e kenyérből egy darabkát, jó ez az éhség ellen).

Ma már nem tart egy hétig a lakodalom, a Szűz Mária szobrát sem járják körül és a vőlegény az asztalfőn ül felesége oldalán. De azért még mindig nagy ünnepléssel folyik a meczenzéfi menyegző. Mindig vasárnap megy végbe, a vőlegény házánál. Az összes rokonság hozzájárul a lakodalmi ebédhez; a levesnek való hust és bort a családbeliek adják mindkét részről. A vőlegény rokonai a vőlegény házához ajándékot küldenek: vajat, tojást, csirkét, libát, sőt pénzt is. Ugyanigy küldenek ajándékot a menyasszony rokonai a menyasszony házához. Az ajándékok átadása szombaton délben történik a következő módon: Tiszta fehér asztalkendővel letakart ruhakosarakban viszi két-két aranyfőkötős, csinosan felöltözött menyecske. Elől megy a vezérmenyecske, bal kezében egy tojással telerakott kosárkával, jobb kezében egy összekötött lábu felpántlikázott eleven malaczczal. Nagyobb lakodalmaknál tizenöt menyecskéből áll ez a menet. Az ajándékok átadása dikczióval kezdődik és ebéddel végződik, melyre a menyecskéket a háziak meghívják, azután utravaló kalácscsal (püsadeszn) bocsátják el őket. A menyasszony ládáját és párnáit szombaton este viszik a vőlegény házához, de ma már nem négyes fogaton, hanem néha nagyon is csendesen, egylovas szekéren, minden feltünés nélkül, egy menyecske kiséretében, a kit megvendégelnek s a ki szintén pusadesznt kap. A lakadalmat megelőző estén úgy a vőlegény, mint a menyasszony házánál a legközelebbi rokonok vacsorálnak és a vőlegény a prautfadra kiséretében fölkeresi a menyasszonyt, megajándékozván azt a főkötőhöz és gyöngysorhoz való szalagokkal. Itt aztán ennek örömére mulatnak, tánczolnak. Az esküvő 11 1/2 órakor van. A vőlegény rokonai és az általa meghivottak a vőlegény házánál gyülnek egybe, a honnan párosával elmennek a menyasszony házához. Itt a szülők megáldják gyermekeiket és taraczkdurrogtatás mellett elindul a menet a templomba. Templomból kijövet pénzt szórnak a templom előtt egybegyült czigánynépnek és mire a ház elé érnek, ott már fogadja őket a czigányzene, meg a teritett asztal. A lakodalmi ebéd kezdetén a hochczaczfóta, a násznagy kis mondóka kiséretében pénzt gyüjt, melyet a menyasszony piros selyemkötényébe szór. Ebéd alatt felköszöntők járják. Ebéd után haza mennek, a nők átöltözködnek és estefelé megkezdődik a táncz, mely rendesen reggelig tart. Az esketés utáni napon, tehát hétfőn reggeli 7 1/2 órakor megy az uj asszony négy-öt fiatal menyecske kiséretében a templomba beszentelésre.

A lakodalmak alkalmával még néha ősi régi tánczaik is előkerülnek. Ilyen a prautrán. Olyan körtáncz, melyet a menyasszony kezd meg. Ezt lassan tánczolják oly formán, hogy a tánczolók minden harmadik lépésnél térdet hajtanak; zenéje magyar ütemü, sok tekintetben hasonlít a magyar lassuhoz. A tüchlrán (kendőtáncz) onnan veszi elnevezését, hogy a férfi, a ki két nővel tánczol, nem kezöknél, de két keszkenőnél fogva tartja tánczosnőit. A gyertyatáncz is lassu körtáncz-féle, melyet a padló közelére tett égő gyertya körül tánczolnak. A gyertya tányérban áll s abba pénzt dob a tánczos. A pénzt a czigány kapja. Táncz után a tánczos a gyertya előtt leteríti keszkenőjét s arra tánczosnőjével letérdel s megcsókolja őt. A sidritom lengyelke-féle körtáncz. A régi meczenzéfi tánczokhoz külön zene van s a legtöbbet ének mellett lejtik. Ma legkedveltebb tánczuk a csárdás, melyet a régiek czifrarának híttak. Járják azonkivül a franczia négyest is.

A kereszteléseken a felnőtt keresztszülőkön kívül kiskoruakat is szerepeltetnek, gyakran csak 3-4 éves gyermekeket, a kiket jól megvendégelnek és megajándékoznak.

A temetéseken, mint már emlitettük, a meczenzéfi ünnepi viseletbe öltözött halottvivők kisérik a tetemet. A trombitás zenekar csak ritkán hiányzik. A halottat előbb mindig a temlomba viszik, a hol gyász-isteni tiszteletet tartanak, mely után a holttesttel körüljárják az oltárt s erre áldozatajándékokat tesznek le.

A szomszéd Stószon is elhagyták már a régi, nagy ünnepséggel tartott és egy hétre szóló lakodalmakat. Máshol a vármegyében általánosan 391divott a két-három napig tartó lakodalom, de ma mindenütt szűkebbre szabták ezt a fényüzést. Mind a mellett még uralkodnak a háromnapos lakodalmak is, vasárnaptól keddig, mint a többi közt Ránkon, Vizsolyban, Mislyén, Makranczon, Bátyokon, Csákányban, Nyíriben. Rendesen két napig tartják mai napság a lakodalmat; az első nap, mely néhol vasárnap, máshol hétfő, van a konyhatáncz, a magyaroknál úgy, mint a tótoknál, másnap a kontyozó; Tornában hérész. Ezt a vőlegény házánál tartják, a mi a legtöbb magyar vidéktől, a hol a hérész a leányos háznál van, merőben eltérő szokás.

Eltérés a lakodalmi szokásokban elég sok van vidékek szerint is.

Torna-Ujfaluban a menyegző napján a vőlegény a kérő násznagygyal és vendégeivel elmegy a menyasszony házához, a hol már összegyültek a vendégek. A násznép megáll a ház előtt, mire megkérdik a bennlévők, hogy mi járatban vannak. A kérő násznagy felel, hogy szép és jó leányt keresnek. Erre a kiadó násznagy azt válaszolja, hogy addig nem kapnak, míg nem választanak. A nyoszolyó leányok és a menyasszony arczát letakarják s eléjük vezetik a vőlegényt. Ha megismeri menyasszonyát s rámutat egyenesen, ezzel a szóval: "ez kell nékem!" akkor jó; ha nem ismeri meg, az rossz jel, mit szerencsétlenségre magyaráznak. (Persze, hogy ha szeretik egymást, meg kell ismernie, mert tudja a vőlegény, hogy van öltözve, s mi lesz a megkülönböztető jele, ha egyformán öltöznek vele a nyoszolyók.) Ekkor valami harapni valót kapnak a vendégek, azután elmennek esküvőre. Az esküvő után leveszik a leányok a menyasszony fejéről a rózsás koszorut s rozmaringot tesznek rája. Következik a bucsuztató apjától, anyjától, s ha vannak, testvéreitől. Ennek megtörténte után szekérre ülnek.

Az első szekéren ül a menyasszony a vőlegénynyel, a másodikon viszik a ládát és nyoszolyát. A míg végig mennek a falun, az ismerősök kiszaladnak a házukból, s hamus fazekakat csapkodnak a szekér kerekeihez. Megérkezvén nagy kurjongatással a vőlegény házához, ott megkezdődik a táncz meg a lakmározás, mely egész éjen át tart. Reggel mindenekelőtt avatásra a templomba viszik a menyecskét, innen pedig a kuthoz. Felhuznak egy vödör vizet, s mindenki pénzdarabot dob bele, s a ki csak közel ér a menyasszonyhoz, meglocscsantja, úgy hogy végül csuromviz lesz az ünneplő ruhája. Csak ezután adják át férjének. A kutnál való meglocsolás más községekben is előfordul, főképen a vármegye nyugati részén.

Szőllős-Ardón szintén első nap van az esküvő, este vacsorával és tánczczal. Másnap van a kontyozó, a menyasszony-tánczczal, mely után eloszlanak a vendégek és csak este gyülnek megint össze vacsorára. A vőfélyköszöntők, valamint a czigányzene nem maradhatnak el sehol sem. Eredeti vőfélyverseket azonban nem találtunk a megyében, s a kikhez kérdést intéztünk a vőfélyversek szövege dolgában, mind azt felelték, hogy a vőfélyek egy kaptafára szabott s rossz versekben, szegény humorral ismétlik a 392bibliai történeteket és az ételek dicséretét. Ennek oka pedig az, hogy egyre-másra a ponyván levő verselményeket vagy a népnaptárakban terjesztett, sava-borsa hijával levő rigmusokat mondják el.

Kenyheczen legalább melodramatikus szinnel frissítik föl ezeket a bemagolt mondókákat. Itt a násznagyok is érdekes jelenségek, mert vállukon keresztbe kötött törülköző-kendővel járnak a násznép közt s mikor a vőfély a menyasszonyt bucsuztatja, minden versszak után mélabús kadenzát játszanak a czigányok. Bekendőzéskor a vőfély veszi le a koszorut a menyasszony fejéről, s e közben szintén verset mond.

A három napig tartó lakodalmaknál vasárnap van a konyhatáncz és vacsora, hétfőn az esküvő s kedden az avatás és kontyozás, a mit néhol kontyolónak is hívnak. A lakzin a magyarok általában bort isznak, de már a pálinka is nagyon terjed; a tótok meg alig isznak bort, hanem pálinkától mámorosodik meg az egész násznép. Van helység, a hol egy nagyobb menyegző alkalmával 100-150 liter pálinkát isznak meg a vendégek.

A leányok többnyire 18-20 éves korukban mennek férjhez, tehát elég fiatalon. Egyes községekben, mint Somodiban, Görgőn már tizenöt éves korukban. Hajdan a legények is mindenütt korábban házasodtak, s az erkölcsiség ellen nem tehettek annyi kifogást, mint ma, a mikor, noha a nép erkölcsi érzéke általában elég jó a vármegyében, sok helyen találkozunk már meglazult erkölcsi felfogással. Vannak községek, a melyekből nem is vesznek leányt az odavaló legények, annyira félnek kikapós, fényüző természetüktől. Ezek a pártában maradtak természetesen a városba vonulnak, hol kényelmesebb életet találnak s az erkölcsi elzüllés utjára tévednek. Az általános védkötelezettség behozatala óta a legény nem házasodhatik előbb, míg eleget nem tett katonai kötelezettségének, 24 éves koránál előbb alig, de már nem ritka az idősebb vőlegény sem. Általában azonban a katonasor leszolgálása vagy a felmentés után mindjárt hozzálátnak az önálló háztartás megalapításához.

A keresztelés egyes helyeken minden zaj nélkül, egyszerüen megy végbe, máshol azonban a régi hagyományhoz képest ezt is nagyobb vendégeskedéssel kötik össze. Göncz vidékén komaságnak hívják a keresztelőt. Abaujváron, Pányokon, Hidas-Németin rendesen zeneszó mellett ülik meg. Pányokon furcsa mókával mulattatják egymást a meghivottak. A vendégnőket felfussolják. Ez abból áll, hogy négy asszony felkapja s kényesebb felüknél fogva a gerendához ütögeti őket. Lehet, hogy babonás szokás maradványa ez a drasztikus játék. A felfussolt asszony férje köteles egy vagy több liter pálinkát fizetni, a mit közösen fogyasztanak el. Jászó vidékén vannak egyes tót községek, a hol nem a gyermek születése idejében, hanem csak egy, sőt másfél év mulva tartják meg a keresztelőt, igy Jászó-Mindszenten, Tőkésen.

Nagyjában a keresztelési szokások is kikopnak a nép életéből; elvesztik régi szertartásos jellegüket. Épp igy vagyunk a népromantika többi jelenségével is. A téli mulatságok legkedveltebbje volt a fonóka, mely a hasznos foglalkozást egyesítette a szórakoztással és alkalmat nyujtott szívbeli viszonyok kötésére. A legények azonban ujabb időben már annyira féktelenek lettek, annyi visszaélést és rendzavarást követtek el, hogy e magánjellegü összejövetelekbe a hatóságnak kellett beavatkoznia s a legtöbb községben a helyi hatóság szigoruan megtiltotta a fonókákat, melyek a tilalom következtében a legtöbb helyen meg is szüntek. A fiatalság kedves téli ünnepi játéka, a misztériumokból fenmaradt Bethlehem-járás még megyeszerte 393divik ugy katholikus, mint protestáns helységekben; csak néhány községben hagytak föl vele, mint p. o. Göncz-Ruszkán, Pető-Szinyén, Szőllős-Ardón, Stószon, Rudnokon, hol azonban még nagy néha elindul egy kis csapat betlehemezni. Pányokon a legények karácsonykor házról-házra járnak diót szedni, mindenki ád egy-két marokkal; néha 3-4 vékával is összeszednek. Egyes helyeken az aprószentek napján való veszszőzés is fenmaradt még.

Sokkal inkább uralkodik a húsvéti öntözködés szokása, melynek kevésbbé árthatott az idő múlása. Egyes helyeken mégis megszünt; talán, a mire volt eset, valamely tulságosan józan gondolkozásu lelkész ösztönzésére. Nincs például húsvéti öntözködés Stószon, de ez német város, szünőfélben van Perényben, nincs Alpáron, Szőllős-Ardón, Varbóczon s még néhány helyen. Annál feltünőbb a hiánya, mert olyan helyeken, a hol más ünnepi szokást egyáltalában nem ismernek, a húsvéti öntözködést megtartják rendesen, néhol a legszélesebb kedvvel. Bárczán minden leány 10-10 krajczárt fizet a locsoló legényeknek, a kik előre beszedik e taksát, azután közösen elmulatják. Udvarnokon a leányok hímes tojással viszonozzák a legények öntözködő figyelmét s másnap, azaz húsvét keddjén ők locsolják meg a legényeket, a mikor ezek visszaadják a kapott hímes tojást.

Szádelőn már éjfélkor kezdik meg a legények az öntözködést; nagy sikongatások közt vonszolják elő a még nagyon is pongyolán lévő leányokat, s a sikongatás, öntözködés tart reggelig. Horvátiban hajnalban 3 órakor a kúthoz viszik a leányt s ott öntik nyakon. Makranczon a leányok nem adnak hímes tojást a legénynek, mint az máshol rendesen szokott történni. Jászó-Mindszenten húsvét másnapján a legények ördögmaskarát öltenek s úgy mennek locsolni, s mint Bárczán, itt is 10-10 krajczárt szednek be a leányoktól. Este a leányok koszoruba fonódva, háromszor végig sétálnak a falun s tánczra kerekedvén, megnyitják a tavaszi külső mulatságot.

A pünkösdöt még sok felé megülik, rendesen tánczczal.

Az aratóünnep szintén általános. Az aratás befejeztével koszorut kötnek a marokszedő leányok, zeneszó és nótázás mellett beviszik a gazdának, a kinek birtokán arattak, s a ki megvendégeli őket. A mulatságot táncz fejezi be, rendszerint valamelyik munkás házánál, de egyes községekben a gazdánál. Felső-Vadászon és környékén kepebálnak nevezik ezt a tánczmulatságot.

A minek megszünését legszivesebben látnák a népnevelők, mert kegyelet ébresztése helyett kegyeletsértő, a tor még sokfelé uralkodik; fennállása annál rosszabb, mert ujabban a pálinkaivás elterjedését is előmozdítja, minthogy a drágább bort pálinkával s nem sörrel helyettesítik. Egyes helyeken egészen egyszerüen foly le, máshol azonban költséges szertartásossággal. Bodókő-Váralján meg kell lennie a tornak, ha kölcsön, zálogra kérik is a rávaló pénzt; a megjelent atyafiak töméntelen bundapálinkát isznak meg a halott emlékezetére, de hogy tessék-lássék, közben vallásos énekeket zengedeznek. Kenyheczen a toron egybegyültek előbb imádkoznak és gyászdalt énekelnek, azután lakoma következik, melyet a szegényeknél csupán kenyér és pálinka pótol.

Babonás szokások már csak kevés helyen maradtak fenn; ezek is inkább a tótok között. Aranyidkán ma is kiviszik minden tavaszszal a telet, egy szalmából font bábut, melyet nagy hűhóval a patakba dobnak. Ugyanitt, valamint Ránkon, Kemenczén és a szomszédos tót falukban nagypénteken hajtják ki először tehenet, de előbb lánczot huznak a kapu elé s azon léptetik át. A legtöbb babona általában a tehénre vonatkozik. Tejet nem 394adnak ki naplemente után a házból, hogy a tehén meg ne rontassék. Karácsony este nem söprik ki az ólat, éppen ezért; valamint a szobát sem a boszorkányok elhárítása okából. A boszorkányokban, a rontásban való hit, ott a hol a babona még tanyázik, változatlanul él, szintúgy az András-napi, Lucza-napi és karácsonyesti és egyéb közismeretü babonák. Jánokon babonás harangkultuszt találunk, félelmes csodatevő erőt tulajdonitanak harangjuknak; Görgőben erősen állitják, hogy hegyeikben sárkányok laknak. A legtöbb községben azonban már nem hisznek a babonában. A babona egyáltalában nincs felekezethez kötve, mint azt némelyek elfogultan hiszik; mert tapasztaljuk, hogy amíg a református Szőllős-Ardón nem ismerik a babonát, a szintén református Szádelő tele van vele, s az ottani tanító bemondása szerint semmiféle felvilágositással sem lehet őket róla leszoktatni. Körtvélyesen megint nincs; de a katholikus Hidvég-Ardón uralkodik. A nagyrészt katholikusoktól lakott Csákányban és Bátyokon nem babonások az emberek; de babonásak megint Nyíriben, a hol a lakosság nagy része református. Nem találjuk már Perényben, Alsó-Vadászon, Alpáron, Kenyheczen, Abaujváron, Horvátiban stb. sem.

Népmondát keveset találunk. Ezek nagyrészt személyhez vagy helyhez kötött történeti mondák, melyek megemlítése az illető községek helyrajzi ismertetéséhez tartozik. Három történeti személy él legélénkebben a nép mondáiban: a menekülő IV. Béla, az ujvári területen sokat vadászó Mátyás király és II. Rákóczy Ferencz. A regényes mondák nem népies, nem is magyar eredetüek. Megismerhetjük rajtuk, hogy valami poéta ember csinálta s úgy kerültek a nép közé, de általánossá nem váltak. A szádelői völgy Czukorsüvegéről következőket beszélik: Egy várkisasszony, a kiért sok ifju esengett, annak igérte kezét, a ki fölmegy érette a Süveg meredek, sima falán. Mind lebuktak és holtra zuzódtak. Végre egy ismeretlen ifju jött, a ki meg is tetszett a kisasszonynak. Már-már fölért a versenyző ifju, midőn hirtelen megcsuszott és lezuhant a mélységbe. A kisasszony egyik variáczió szerint kétségbeesett és utána ugrott, a másik variáczió szerint azonban ott maradt s éjjel-nappal könyeivel áztatta a követ. Ezekből a könyekből fakadt a Czukorsüveg alatt bugyogó forrás. Ez kétségtelen romantikus lovagregény, erre mutat az is, hogy a nép a lezuhant ifjut juhászlegénynyé teszi. A kisasszonyért uri ifjak versengenek, de ő a juhászba szerelmes, és a kisasszonyon kívül egyedül a juhász tudja a feljárás titkát. Föl is megy a csúcsra, de ott megtántorodik s az imádott kisasszonyával együtt lebukik a mélységbe. Ennek a magyar észjárással átformált változatnak van egy szép vonása: nem brunhildai kegyetlenséggel ruházza föl a kisasszonyt, a ki merő szeszélyből kényszeríti a versenyző ifjakat a nyaktörő vállalatra, hanem hő szerelemmel, mely visszautasítja az urfiakat, a kik nem kellenek neki, s utat nyit a szabad verseny látszatának megőrzésével a szegény juhászlegénynek, a kinek győzelme bizonyos, és csak a szerencsétlen véletlen hiusitja meg azt; de megtöri a leány életét is.

Az Izra-tól regéje merő német romantika; sorstragédia. Egy üldözött levente és szerelmese, a kegyetlen várur leánya, kevély apja elől a rengetegbe menekül. Egyszerre vihar támad, a megrendült hegy elzárja utjokat, a lezuhogó záporból tó képződik s elnyeli a szerelmeseket. Sötét, érzelgős költészet, a magyar regékben, balladákban kicsillanó igazságszolgáltatás derüje nélkül.

Egyedül a betyár-romantika mutathat föl eredeti terméket a megyéből. Ez az Angyal Bandi verses tragédiája. Angyal Bandi, a népszinműben is megörökitett betyár az Ónody-család sarja volt; Ónody Andrásnak hívták. 395Nyíriben született; atyja a gróf Károlyiaknak volt gazdatisztje, úgy amint Milfai atyja a veszprémi püspökségé. Szülőháza már nem áll, helyébe a Károlyi grófok vadászlakot építettek. Volt Angyal Bandinak egy parasztleány kedvese, kitől fia született. A szülésnél a már akkor bujdosó Angyal Bandi segédkezett s a Mátyás királyról elnevezett Királykút mellett folyó patakban fürdette meg az ujszülöttet. Ennek a fia, vagyis Angyal Bandi unokája ma is él, lehet körülbelül hatvan éves.

Angyal Bandi régi nótájából, melynek egyes szakaszait országszerte ismerik, hat versszakot énekelnek Nyíriben:

Ezen a népballadán már helyi vonatkozásainál fogva rajta van az eredetiség bélyege. Egyéb eredeti népdalok nincsenek Abauj-Torna vármegyében. Kölcsönzött dalok rendre, melyek az Alföldről vagy a palóczságból származtak be; ujabb időben a szinpadról hallott dalok terjedtek el a városból visszatérő cselédek és katonaviselt legények utján. A tótok meg a magyar dalokat idomitják át saját ajkukhoz.