A MAI műveltség mindent elegyengető hatása, mely alól a nép sem vonhatja ki magát, megsemmisíti, nagyrészt már meg is semmisítette a városi nép életének sajátosságait. Kassa népszokásaiból is alig maradt fenn valami. A népviselet ugyszólván egészen elenyészett, a hagyományos mulatságok, ünneplések, lakodalmi szokások rohamosan vesztik jellemzetességüket, mely csak töredékesen nyilatkozik meg itt-ott mai napság.

A lakodalmat egy-egy módosabb külvárosi polgári házban még a régi szokás szerint tartják meg, noha részleteiben már ez is sokat módosult. A kassai polgár lakodalma mindig teljes két napig tartott. Soha sem esett máskorra mint hétfőre.

A vőfély már két héttel azelőtt bejárta az atyafiakat, komákat, jó ismerősöket, mindig csak csütörtökön és vasárnap tisztelvén meg őket. A vőfélynek ugyanazokat a tulajdonságokat kellett egyesitenie magában, melyeket országszerte, az egész magyar nép megkövetelt attól, a kit e fontos tisztségre alkalmasnak itéltek az örömszülők. Zengzetes nyelvü szónoknak, találékony rendezőnek, elmés mulattatónak és jó ivónak kellett lennie.

Jelvénye volt a mándliján virító piros selyem kendő, mellén egy-két rozmaring-szálból, kaméliából vagy szegfüből tüzött bokréta, melyre a menyasszony fehér szalagja borult. Fáradságáért a lakodalomnál kicsinált mellékjövödelmén kívül kapott öt váltó forintot az örömapától.

A lakodalom napján a vőfély még egyszer sorba járta a meghivott vendégeket és szigorúan megparancsolta, hogy eljőjjenek. De addig egy sem ment, a míg a vőfély magával nem vitte őket. A menyegző mindig délelőtt volt.

A meghivott vendégek mindegyike vitt a menyasszonynak nászajándékot.

Midőn a násznép már egybegyült a lányos háznál, az örömszülék megáldották a mátkapárt, azután megindultak a templomba. Elöl mentek a férfi vendégek a vőlegénynyel. Utánuk párosan a nők. A két nyoszolyó lány közre fogta a pityergő menyasszonyt, a kinek illendőségből sirnia kellett.

A sort a czigánybanda zárta be. Ujabb időben azonban a lakodalmakkor előforduló rendetlenségek miatt már csak a belvárosig volt szabad a czigánybandának mennie, a hol aztán betért a legközelebbi korcsmába, míg a násznép folytatta utját a templom felé. A czigányok számára a vőfély már előre kellő mennyiségü bort rendelt az illető csapszékben.

Ha a násznép oly későn érkezett a templomhoz, hogy az esketés 12 óra előtt nem érhetett véget, az egyházfi becsukta a templom ajtaját és addig nem nyitotta ki, a míg a násznépet kapunyitás czimén meg nem vámolta.

Hazafelé abban a sorrendben ment a násznép, mint a hogy az esküvőre indult. A lakodalmas háznál a kapuban várták a násznépet; de 202nem eresztették be, míg az uj pár nem evett a frissen sült kenyérből s nem ivott a pinczéből akkor felhozott borból. Ott benn a vendégeket is megkinálták kalácscsal és borral, mire azok elszéledtek és csak a vacsorára tértek vissza. A vacsora az esti csillag feljöttével kezdődött.

A vőfény terített; ő jelölte ki a vendégek helyét; ő határozta meg az ételek behordásának sorrendjét. A pincze szintén az ő kezelése alatt állott. Az ételek felhordásában segitségére állott a két nyoszolyóleány. Vacsora közben, mint általában mindenütt a magyar vőfélyeknek, a kassai vőfélynek is minden fogásnál rigmust kellett mondania s tehetségéhez mérten tréfával, mókával, dallal gondoskodni a násznép mulattatásáról. Mikor a vendégsereg már jól belemelegedett a mulatságba, a vőfély kalapot fogott és ékes rigmusok közt gyüjtést inditott a menyasszony főkötőjére. A gyüjtött huszasok közül természetesen nem egy tévedt az ő zsebébe. Nem sajnálták tőle, valamint jó kedvvel adakoztak akkor is, midőn csizmatalpra valót kért ezzel a rigmussal:

A vacsora után bevezette a bekötött kezü szakácsnét, a ki jajgatva panaszkodott, hogy sütés-főzés közben elégette a kezét, adjanak orvosságra valót. A kalap ekkor is megtelt garasokkal.

Az asztalbontást szintén a vőfély végezte a két nyoszolyóleánynyal; a szoba kisöprése azonban a nyoszolyók dolga volt. A seprőt rendesen nem tudták előkeríteni a leányok, mert az élelmes vőfély jó korán elrejtette és csak egy váltóforint váltságért adta elő.

Mikor a szoba tiszta volt, a menyasszony a vőlegénynyel megkezdé a tánczot. Utánuk a nyoszolyóleányok tánczoltak választottjaikkal. A czigány tányérjára az uj házasok egy-egy forintot, a nyoszolyók egy-egy huszast dobtak. A nyoszolyók után a násznagy jött a nyoszolyó asszonynyal, a kiktől két-két huszas taksa dobása dukált. A násznép csak ő utánuk állhatott be s sorba.

Éjfélkor kifonták a menyasszony hajszalagját, de még nem tették a főkötőt a fejére, csak kontyot tüztek neki, mert még nem asszony. Az ügyes vőfély igyekezett elvenni a hajszalagot, mert azért is kaphatott váltságdijat.

Ezután szétoszlott a násznép s másnap 9 órakor gyült ismét össze, de leányok már nem lehettek a mulatságon, mert nagyon vaskos tréfák járták. Az idősebb nyoszolyóleánynak szabad volt elhozni az uj menyecske főkötőjét, de azután ott kellett hagynia a lakodalmas házat. A nyoszolyóasszony szintén ajándékozott főkötőt a menyecskének s ezt tették a fejére, hogy benne a templomba vigyék avatásra.

A sok vaskos tréfa közt, melyekkel a második napon dévajkodtak, elmaradhatatlan volt az asszonyok patkolása és a férfiak borotválása.

Az asszonypatkolás abból állott, hogy egy-egy dévajabb menyecskét nem éppen gyöngéd módon leültettek s egy darab fával addig ütögették czipője sarkát, míg meg nem váltotta magát egy huszason, melyen bort hozattak. A férfiak borotválását az asszonyok cselekedték. Ha lefülelhettek egy vigyázatlan férfit, bekenték az orrát korommal, liszttel, tésztával, sőt kulimászszal is és addig dörzsölték szalmacsutakkal, míg ki nem szúrta a huszast.

A násznép szabadabb viselkedésü része néha az utczára is kivitte a mulatságot. Ha nagy kedvük szottyant, a férfiak asszonyruhába öltöztek, a nők meg férfiruhába, s farsangi menetben indultak dorbézolni. A vőfély volt a vezető, kezében tollseprővel. A szilajkedvű csapat elment mindazokhoz a vendégekhez, a kik a második napon otthonn maradtak. Minden házban meg kellett traktálni a látogatókat. Ha elmulasztották, akkor leakasztották az ablakot, vagy ellopták a gazda ködmönét, párnáját s a legközelebbi korcsmában ittak a rovására. Innen üzentek a boszankodó gazdának, hogy jöjjön a jószágáért s váltsa ki. Mikor aztán megunták a sok duhajkodást, visszamentek a lakodalmas házba s ott mulattak ismét éjfélig, a midőn elbúcsuztak az uj pártól s a lakzinak vége volt.

Érdekes, sajátos szokása volt a kassai iparos népnek a "Sub regula" nevezetü táncz, mely mindaddig dívott, míg a czéhek fennállottak. A "sub 203regula" elnevezés onnan eredt, hogy bizonyos szabályok szerint kellett e tánczot lejteni.

A sub regulát különösen a kőmivesek és ácsok meg a mészárosok bálján járták s általában csak az iparos osztályban volt honos. Az úri körökben nem ismerték, noha az urak is szivesen látogattak el koronkint a sub regulákra.

A sub regula táncz alakja leginkább a polonézzal hasonlitható össze. A táncz rendezőjét a bálbizottság saját emberei közül választotta. Az illetőnek jó tánczosnak, deli legénynek és erélyes rendezőnek kellett lennie. A rendező atillában és ez alkalomra készült diszes kalpagban állt a sor élére. A kalpagot több színes szalag, gyöngysorok ékitménye és tollforgó diszítette. A rendező jelvénye széles nemzeti szinü szalag volt, melyet vállán átvetve viselt.

A sub regulát tánczoló leányok nem ültek, hanem sorban kellett állaniok. Nagy kitüntetés volt annak, a ki megkezdé a forgóst, vagyis a kit először szólitott tánczra a rendező. Éjfél előtt csak a hajadonok vehettek részt a tánczban; éjfél után az aszonyok is tánczolhattak.

A czigányok a terem közepén helyezkedtek el, s a rendező kiválasztván párját, megadta a jelet a sub regulára. Megjegyzendő, hogy imádottját soha sem választhatta. Erre is volt szigoru regula. A rendező tánczát, mely sajátképen nem volt egyéb, mint a sub regula táncz dallamára lejtett séta, egyedül járta párjával. Mikor igy körülsétálták a termet, a rendező ahhoz a legényhez vezette a leányt, a kinek a nevét megsugta neki. A többi leánynak már a rendező választott párt, tetszése szerint. Valószinü azonban, hogy eleve meghallgatta kinek-kinek titkos kivánságát. A sorba állott párokat a rendező vezette. A táncz megnyiltakor pénzt dobáltak a czigány elé tett tányérra, mert belépti dij nem volt ezeken a mulatságokon.

A sub regula eltartott egy-két óráig, néha tovább is. A rendezőnek gyakran szűk volt a terem s kivezette a tánczoló párokat, mint később a négyes utolsó figurájában is szokás volt, a mellékhelyiségekbe, sőt a szabadba, a hóba is.

A sub regula melodikus dallamát a "Tábor" városrész czigányai közül már csak egy-kettő ismeri. Nemsokára feledésbe merül egészen. A "Magyarország Vármegyéi és Városai" szerkesztősége lejegyeztette e dallamot a czigány játéka után, Káldy Gyula átirta zongorára s ebben az alakban közöljük. Sajátságos, lengyel és magyar motivumokból ötletszerüen egybeszőtt, különös ritmusu, 2/4, 3/4, 5/4 ütemekben hirtelen változó dallamu táncz ez.

A sub regula vége mindenkor a csárdás volt.

A sub regulás mulatság rendesen egy hétig tartott. Ha egy nap az egyik kidőlt, eljött másnap. Pénteken szünetet kellett tartani, mert bőjt volt, valamint a rendezőnek sem volt szabad imádottját választani az első, a forgós tánczra, nem volt szabad a többi legénynek sem imádottját választani az utolsó estéig. Ekkor pattant ki minden titok, mert ez volt a szerelmesek estéje s ki-ki szive választottjával tánczolt. S a kinek nem jutott, vagy a ki nem választhatott, azt is szigoruan megregulázták.

A terem falán, színes szalagon függött egy nagy lyukas fakanál, a "csapó". A "lézengő bálosokat" (mai értelemben rendezők) e lyukas kanállal serkentette tánczra a főrendező. Ki erre sem forgatta meg a lányokat, neve följegyeztetett, s a bál után illendőképen megfenyitették. Az erre kiszemelt biróság egy hatalmas legény által bizonyos számu botütéseket méretett a lomha vagy borszerető bálosra.

Mivel a bál költségei igen megviselték a bálosok (bálrendezők) kaszszáját, 206a közönség az utolsó estén - belépti díj czimén - szintén hozzájárult az egyleti dinom-dánom fedezéséhez. A kitől hogy telt, 2 pengő forintot is adott a költségekhez. Ezt is már csak hajnalban fizették s hajnali fizetségnek keresztelték el.

A bálosok élőszóval hívták meg női vendégeiket a bálba, sőt a kiket nagyon meg akartak tisztelni, azokért lámpással mentek el, s ugyan igy kisérték haza is.

Régente karácsony szent estéjén Kassán is végig járták a külvárosokat a betlehemi pásztorok.

Nem sokban különbözött ez a más vidéken dívó Bethlehem-járástól. Öten-hatan összeverődtek, alakos ruhát öltöttek s minden házban elénekelték a karácsonyi énekeket; végül a vén számadó juhász tréfás és néha triviális versekkel mulattatta a háznépet. Ha nagyon megsiklott a nyelve, a többiek nekiestek és szalmával kitömött derekát ugyancsak eldöngették. A vén komikus nagy furkósbotjával védekezett a bántalmazók ellen.

Egy másik mulatságos figura, a mindig éhes és fölötte szomjas Jakab bojtár ezzel köszöntött be:

Aztán igy folytatta:

A tréfás mókák és komoly énekek befejeztével jól megvendégelték a kedves hirt hozó pásztorokat és utnak eresztették őket egy csomó ajándékkal.

A czigányok még ma is eljárnak a külvárosi házak ablakai alá és hegedü kisérete mellett nyekergő hangon dalolják el a betlehemi történetet, a minek élvezetétől egy pár fillérrel menti meg magát az illető lakós.

A kassai népnél a műveltség terjedésével a babonában való hivés, a babonás szokások is lassankint veszendőbe mennek. Inkább a naivabb öregek ragaszkodnak még balhitükhöz; de ezek is csak az ártatlanabb babonáktól nem birnak szabadulni.

Kiveszik a vizi manó is nép képzeletéből; ma már inkább a gyermekmesék tárgya. A vizi manót apró, tetőtől talpig piros ruhába öltözött emberkének képzelte a nép, mely a Hernád zúgóiban és örvényeiben lakik; rendesen a folyóra boruló vén füzfa tövében építi víz alatti palotáját s oda viszi magával áldozatait. A gyermekeknek megmutatja magát, mert azok nem árulják el, s a halászok ugy tudják, hogy gyermekeik tányérjából akárhányszor eleszi a tejes kását. Hatalmát azonban megtöri az imádság. Ezért maradt fenn a népnél az a hagyomny, hogy ha valaki a Hernádba lép, előbb keresztet vet magára és rövid imát mond.

A vizi manó szerelméről is tud mesélni a nép fantáziája.

Ismerte a néphit a virkolákot vagy varkolákot is.

A babonák nagy része közös más vidékek babonájával. A jellemzőbbeket megismertetjük a következőkben:

A kuruzslást sem irthatta ki mind máig a közműveltség haladása. Ma is hitelt adnak azoknak az ámítóknak, a kik jó pénzért a jövőbe látnak, vagy az ellenséget megronthatják. A dargói boszorkányt ma is sokan keresik föl, hogy titkot vásároljanak tőle. Kassán sok ideig a peczérek felesége főzött szerelmi varázsitalt s vásárolta titokban nem egy művelt osztályhoz tartozó nő is. A ráolvasásban egy tihanyi vén paraszt mesterkedik Kassán, különösen az árpát és hályogot imádkozza le a beteg szemről.

208Utszéli feszületeken gyakran látható egy-egy darab rongy. Azok az anyák kötik rájuk, a kiknek gyermekei rossz nyavalyások. Letépik a szenvedő gyermek ingecskéjét és ráaggatják a feszületre, Krisztus sebeitől várván a kínok megszüntetését.

Ha a nyavalyatörésről járja a beszéd, mindig hozzá kell tenni: "Alugyék (e betegség) mint a szürke kőszál." A nyavalyatörős gyermek ekképen gyógyitandó: tegye le az anyja a küszöbre és meztelen testtel üljön rá, mondván: "A mivel szültelek, azzal gyógyítlak meg."

Ellenségedet rövid idő alatt megronthatod, ha két vasárnapon keresztül szigoru böjtöt tartasz rá s közben ájtatosan imádkozol. A ki ilyen böjtöt tart, az - ha meggyónja - feloldozást egyedül a pápától kaphat.

Ha azt akarja valaki, hogy haragosa iszákos legyen: egy kacsa gégéjén keresztül öntött itallal itatja meg.

Eldobott fésűt messzire el kell kerülni, mert a ki azon átmegy, csunya betegségbe esik.

A ki sárgaságban szenved, mise alatt úrfelmutatáskor nézzen folyton a kehelyre s meggyógyul.

Ha valakivel azt a vizet itatják meg, a melylyel a halott arczát lemosták, az egész életén át minden iránt érzéketlen, fásult marad; teste a halottéhoz lesz hasonló.

Abból a házból, melynek küszöbébe egy olyan szeget vernek be, melyet a halott koporsójából vettek ki, egy év alatt elpusztul minden ember; az a ház a szerencsétlenség tanyája marad, mindaddig a míg a szeget el nem távolitják a küszöbből.

Hogy a mérges kelésektől szabaduljunk, 7 féle főzeléknemüt kell vizbe áztatni s azzal a kelő sebet lemosni, a víz aztán a keresztutra öntendő ki; ha valaki átmegy rajta, megkapja a keléseket.

Szembajok és más nyavalyák ellen a kassai nép erős hittel használja a Kálvária hegyen fakadó forrásvizet. Szent-Péter kutjának csodás hatását ismerik már messzeföldön. A kut felett meredő kőoszlop, a melyről egy kőkakas hivogatólag tekint a szenvedő emberekre, tele van aggatva rongyokkal, a bokrok ágain gyermekruhácskák foszlányait s apró harisnyákat lenget a szél. Szegényes áldozata ez a szegény szenvedőknek, a kik azzal az erős hittel hagyják el e csodatevő forrást, hogy ez a víz mindent meggyógyit. Bénák, vakok, nyavalyatörősök is ide járnak orvosságért.