KIADJA
SCHUNDA V. JÓZSEF
CS. ÉS KIR. UDV. HANGSZERGYÁROS, ZENEMŰ-KERESKEDŐ ÉS KIADÓ.

BUDAPEST
BUSCHMANN F. KÖNYVNYOMDÁJA
1895.

TARTALOM

Midőn e munka t. kiadója arra kért fel, irjam meg Erkel Ferenc életét és működését, mint a kivel évek hosszu során át több téren és irányban közvetlen szellemi, művészeti s hivatalos összeköttetésben álltam s aki mint ilyen, legjobban ismerhettem egyéniségét, érzületét, jellemét s gondolkodását: lelkemben egy olyan húrt érintett meg, mely minden külső impulzus nélkül is készült ez irányban megrezdülni.

Készséggel engedtem tehát a felkérésnek, annál is inkább, mert amióta Erkel Ferenc is örökre elköltözött azokhoz a nagyokhoz, kik e század magyar kultur-életének megalapítói, első vezércsillagai voltak s aki, mint azok kortársa, a történelmi fejlődés láncolatának szintén egyik erősen kiható kapcsát képezte, egyik főtörekvésemet az képezte, hogy amint én őt ismerni tanultam s aminő képet én az ő élete, működése és jelentőségéről magamnak megalkottam, mindazt megirjam s azzal is hozzájáruljak a későbbi kultur-történetirók anyagkészletéhez, melyből majdan az ő alakja is méltóan fog kidomborodni.

Mert a kor, melyben egy nemzet szellemi tényezői élnek és működnek, az legkevésbbé alkalmas teljesen tárgyilagos igazságot szolgáltatni azok érdemeivel szemben. Még a legnagyobbak alakjaira is számosan akadnak, kik fátyolt löknek, sőt olyanok is, kik őket a magas piedesztálról sárba rántani törekednek. Csak ha már nagy a távolság, mely a holtak sírját elválasztja az élők szenvedélye, irigysége s mindenféle gyengeségétől, rendesen akkor szokott beállni a higgadt, tárgyilagos megitélés.

Erkel Ferenccel szemben sem leszen ez másképen. A magyar nemzet, a magyar művészet s az ő jelentőségét is csak akkor fogja majd igazán belátni és méltányolni tudni, mikor a változó nemzedékekkel, a változó nemzeti aspirációk homályos sülyesztőjéből fog visszatekinteni az ő alakjára, mint a magyar géniusz egyik világító oszlopára.

Addig hordja össze hát mindenki az ő kosarával a földet ahhoz a történeti királydombhoz, melyről majdan az utókor jobban s tisztábban visszatekinthet a multba.

Az, amit e jelen szerény munkában Erkel Ferencről ime én is összehordtam s azzal az ő műtörténelmi alakját megvilágítani igyekeztem, sem annak a teljes kimerítését nem ambiálja magának, amit Erkel F.-ről általában még el lehet mondani, sem nem aspirálja a nézeti s megitélési csalhatatlanság babérját. Ezzel szemben tisztán csak az egyéni meggyőződés álláspontját foglalhatom el, tisztelvén mindenkinek a saját magáét, ha az épen ellenkeznék is az enyémmel.

Mert művészeti felfogás, ízlés és meggyőződés tekintetében valamint soha nem hódoltam s nem is hódolok sem az általános áramnak, sem a befolyásoló tekintélyeknek, úgy viszont távol van tőlem, másoknak az én elveim s meggyőződésemtől eltérő nézeteit s meggyőződését is teljesen nem respektálni.

A döntő szó úgy is mindig és mindenben az idő jogához tartozik.

Budapest, 1894. november hó.

A legnagyobb magyar zeneköltő s a magyar opera elévülhetlen érdemü megteremtője: Erkel Ferenc élete és működésének megirására e munka igen t. szerzőjét felkérvén, e nagyérdekü munka kiadásánál sem üzleti érdek, sem hiusági viszketegség, sem feltünési ösztön nem vezetett.

Egyedül a legőszintébb elismerés és hódolat, melylyel az elhunyt nagy mester géniusza iránt mindenkor viseltettem s az igaz hála, melyet iránta úgy életében éreztem, mint érzek halála után is ama számos felbuzdító támogatásáért, melylyel a magyar műipar emelése érdekében kifejtett buzgalmas pályámon engemet elhalmozni kegyes volt.

Leginkább érzem pedig e hála erkölcsi kötelességét ama hazafias felkarolásaért, melyet a legspeciálisabb magyar hangszer: a cimbalommal szemben tanusított, mely ma már nemzetközi jelentőségre emelkedett s melynek polgárjogot szerzett a színházi zenekarokban, azt első sorban saját magyar operáival igazolván be.

De másrészt, legujabb keletü zeneműkereskedésemnek kiadási feladatát abban véltem legjobban megtalálni, hogy a legnagyobb magyar zeneköltő emlékét a hazai irodalomban én is tehetségem szerint megörökítsem.

Budapest, 1894. november hó.

ERKEL FERENC legkimagaslóbb alakja a magyar művészetnek. Már abban az időben magasult ki a zenében, mikor a többi társművészetek Magyarországon - a szinészetet kivéve - még csak csecsemő-korát élték. Erkel Ferenc ma már a történelemé, élete és működése a magyar közművelődés történetirója előtt mint nyitott könyv fekszik s kimutathatja számára azt a fényes helyet, mely őt a nagyok Pantheonjában megilleti. Amit tett s alkotott, azon többé nem változtat semmi. Előttünk feküsznek művei s több mint hat évtizedes ténykedése, nyomról-nyomra fel van jegyezve. Annak értékéből nem lehet elvenni semmit s azt emelni ő neki sincsen már többé hatalmában.

Egyike volt ő azoknak, kinek feje köré örökzöld koszorút fonhat a nemzet, mert betöltötte hivatását s kiérdemelte háláját. Azon a téren, melyen az ő piedesztálja emelkedik, jöhetnek utána talán még nagyobb géniuszok, de egyben nem fognak vele vetélkedhetni soha. Abban, a mi az úttörőket, a nemzettel együttérzőket s a magyar géniusszal magukat azonositókat megilleti. Mert Erkel Ferenc abban az időben nőtt nagygyá, mikor a magyar földet még sivár homokréteg födé s a szellemi hajtások csak ugy verhettek intenzivebb gyökereket, ha magukkal hozták az ehhez való életerős képességet. Mert akkor a semmiből kellett nagyot teremteni, hogy áldást hozó legyen a termés s kiható, felvillanyozó a nemzeti fásultságra. Azért Erkel Ferenc nagy jelentőségét a magyar nemzet kulturfejlődésében csak ugy lehet teljesen megérteni s méltányolni, ha megértettük azokat az előző viszonyokat is, melyek közt az ő alakja kimagasult.

*

A jelen század első negyede képezi azt a határpontot, melyen túl a magyar nemzet sok százados harci küzdelmek után némileg fellélegzhetett. A szellemi élet minden terén századokkal elkésett nép volt ez időben. Rendi alkotmány, elzsibbasztó kaszturalom, jogi visszásság s idegen nyelvekre fektetett műveltség uralkodott. Nemzeti művészetről s kivált zeneművészetről (!) vajjon lehetett-e szó ez időben? Az arisztokrácia, a főnemesség legfölebb mecenási szerepet játszott - nem magyar, de idegen művészek javára. A gentry-világ összes érzéke és fogalma a zenéről csak a czigány hegedüjében összpontosult s egyedül általa vett tudomást arról, hogy van olyan eredeti népdalforrása, mely kincses világot rejt számára. A közép polgári osztály s a nép fiai alig jöttek tekintetbe s ha közülök egyik-másikra le is szállt a géniusz égi szikrája: el kellett züllenie, vagy csak idegen földön érvényesülhetett, mert bent a hazában nem nyilt számára sem hely sem felkarolás. A városi vagyonosabb polgári osztály lett volna egyedül képesitve a művészeti magvak elvetésére.

S aránylag az időben vetett is sokat, de azokból nem termettek magyar művészeti virágok. Erősebb volt körében a kozmopolitikus áramlat és sokkal hitetlenebb Tamás, szemben a művészeti életképességgel, semhogy szellemi súlyát a nemzeti aspirációk mérlegébe vetette volna.

A magyarországi zeneéletet általában három főkorszakra lehet osztani. Az első a XVI. századig terjed, ameddig Magyarországon a zene semmi határozott célt s irányt nem követett. Egyedül az egyház szolgálatában állott orgona és ének alakjában s hangszeres zenéről a társadalmi világban szó sem lehetett. Legfeljebb a vándor hegedősök kopogtattak be néha a főurak várkapuin, amelyeken belül a termekben csak kardok, kopják és kancsók csengése uralkodott.

A második korszakban, mely a XVIII. század kezdetéig terjed, a világi zene hazánkban is kezdett kibontakozni pólyáiból. A reformált vallással az egyházi énekek nagy módosulásokon mentek keresztül; a katholikus liturgiális és antiphonális zöngelmek helyére Luther "Erős várunk nekünk az Isten" khorálja nyomán, életerős, tartalmas zsoltárénekek léptek, melyekbe sok eleme vegyült a magyar népélet dallami hangulatának is, melyek aztán a templomon kivül is megmaradtak a nép ajkán s ennek lehet tulajdonitani azt is, hogy a magyar nép a kálvinista vallást még ma is magyar hitnek, egyházi szolgáját pedig magyar papnak nevezi. S valamint a katholikus latin szövegü liturgiális énekek sok századon át leghatalmasabb támaszai, fejlesztői lettek az ugynevezett kozmopolitikus zenestylusnak a többszólamu khorális figurációk s az ellenpontozati mesterséges szövések segitségével: ugy viszont a reformált s főleg a kálvin vallás zsoltárénekei legkihatóbb fellenditői lettek a népdalokra támaszkodó nemzeti világi zeneiskoláknak. Ebbe a második korszakba esnek bele a török hódoltságból fakadt nemzeti nyomoruságok, a magyar oligárchiának véres villongásai, a római német-császári koronának Szent István koronájával való folytonos összeütközései s a meg-megujuló magyar függetlenségi harcok eredménytelen küzdelmei. Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nemzeti zene e második időszakában halmozódott össze lassanként az a gazdag s változatos anyag, mely a magyar nép felzaklatott kedély- és szenvedély-világából táplálkozván, a magyar zene pregnáns vonásait és sajátságait eredményezte, de még csak kuszáltan összekavarodva mindenféle más idegen elemmel. Fontos szerepet kezdtek már ez időszakban játszani a magyarországi cigányok, kik már ez időben is hűséges tolmácsolói voltak a magyar dal- és zenei érzéknek. Kezdetben ugyan még csak a bevándorlásukkor magukkal hozott primitiv cimbalom és a német eredetü Fidel (vonós hangszer, a későbbi hegedü első typusa) voltak a közegek; de már ezeken is tudtak alkalmazkodni a magyar nép kedély-világához s ezeken is vissza tudták tükrözni annak fájdalmas rezgéseit.

A 18-ik század képezi azt a harmadik korszakot, mely a magyarországi zeneélet s a magyar zenének is élesebben kidomborította az arculatát s hol a magyar világi zenestylus határozottabb körvonalakat kezdett ölteni. Nyugat-Európa s igy a magyar nemzet szomszéd-országaiban is e században nyer óriási fellendülést a zene minden ága. A zene legkimagaslóbb óriásai: Haydn, Mozart, Beethoven e század végén bontják ki zászlóikat, melyek előtt meghajol az egész világ s ép Magyarország szomszédságában élnek, működnek s teremtenek. Bécsben - melyet annyi sok szál kötött már akkor is hozzánk s Magyarországhoz, - az opera és az abszolut zene formái s hangszerközegei leszürődnek s állandóan fixirozzák a keretet, élükön a hegedü s a többi vonós hangszerrel, melyek azoknak többé meg nem ingatható alapját képezik, s melyek meghonosulnak hazánkban is, főleg pedig az amugy is terjeszkedni szerető cigányok kezében. E században halmozódik össze az a sok keserűség, fájdalom, csalódás, elfojtott düh s maró gúny, mely a II. Rákóczy Ferenc szabadságharcának ujabb csalódással végződött drámája után fennmaradt. A hétéves háboru, a magyar inzurrekciók, katonai verbuválásoknak egész láncolata huzódik végig e századon, melynél nagy szükség volt a táncra s a zenére. Az elbujdosott s a Márvány-tenger partjain kiszenvedett hős fejedelem udvarában szerepelt Barna Miskák és Cinka Pannák utódai, szerte szélednek az országban s a fájó emlékek mellett vigaszt, lelkesedést öntenek a magyar zene által a magyar szivekbe. A zene jelentősége mindinkább kidomborodik, s kezdi érdekelni a magyar értelmiség köreit is. Ily viszonyok közt lép fel a jelen 19-ik század, melynek elején még Magyarországon is végig kellett sivitania a francia nagy forradalomból kinőtt Cezarizmus viharjainak, hogy aztán szélcsend álljon be s a magyarnak is ideje legyen saját sorsáról, nemzeti fejlődéséről gondolkodni s azután cselekedni, alkotni is valamit.

E század első két évtizedében még nagyon kevés volt az, amire a magyar kultura, a nemzeti művészet, főleg pedig a magyar zenészeti aspirációk erősebb vára támaszkodhatott volna. Mikor az ébredés hajnala derengeni kezdett, akkor tünt ki, hogy minden mező el van hagyatva s felburjánozva idegen növényektől. Századok mulasztását kellett kipótolni, mert minden elmulasztott lépés ujabb évtizedes elláposodással állt kapcsolatban. Előbb magyar nyelvet, irodalmat s közműveltséget kellett teremteni. A művészetre, zenére nem jutott sem hely, sem idő. Nem lévén nemzeti tőke, amazoknak is kölcsönből kellett élősködni. Görög, latin s német mankókra támaszkodni előbb, hogy utóbb saját lábukon megállhassanak. Pedig a nemzet legkiválóbb szellemi erői: irók, bölcsek, tudósok sorakoztak, hogy a magyar géniuszt feloldják láncai alul. Ily viszonyok közt mit tehetett, mit várhatott a zene, melylyel jóformán senki sem törődött s mely martalékul esett az alsó néposztály és a cigány izlésének. De dacára ez elhagyottságának, a magyar dal s zenében rejlő őserő e század első negyedében mégis áttörte már azt a kemény burkot, mely hosszu századokon át kiemelkedésének az utjában állt. Az első nagy cigány-virtuóz és zeneszerző Bihari János, ez időben már szélesen ismert képviselője volt a magyar hallgató nóták, verbunkusok és tánc-zenei frisseknek. Játékával s magyar darabjaival feltünést keltett még Bécsben is, hol az 1815-iki kongresszus alkalmával fejedelmek figyelmét vonta magára, kik elhalmozták kitüntetéseikkel. Vele együtt párhuzamos első apostolai voltak a magyar zenének ez időben az idegen származásu de magyar érzékü Csermák Antal, továbbá az első magyar nemes zeneművész és szerző, a kalandos életü magyar trubadur: Lavotta János, majd a legképzettebb zenész: Ruzsitska Ignác, ki "Béla futásá"-val első kisérletet tett a magyar opera terén, s a második - zenével foglalkozott - magyar nemes: Svastics János.

E század elején a magyar zene két fő eleme: a népdal és a hangszeres forma már jelentősen ki volt fejlődve s alapul szolgálhatott a későbbi nagyobb méretü épitkezésnek. Ekkor már megvolt a régi Rákóczy-kesergőből Bihari által formált induló; széltében el volt terjedve a magyar dalok bűbájos királynői prototip képe, a Lavotta szerzette "Cserebogár", s a palotások, toborzók, hallgató nóták és figura-cifrázatok egész tárháza állt rendelkezésre. Mindezzel azonban a nemzeti zeneélet s a magyar zene nem igen tudott előbbre haladni, szemben azzal a sok akadálylyal s idegen áramlattal, mely ónsúlylyal nehezedett reá. Ugy volt a magyar ez időben a zenével is, mint volt a nyelvével. A hivatalos és felsőbb oktatási nyelv a latin volt. Ország és megyei gyüléseken csak annak jutott szerep, a ki birta a latin nyelvet. A magasabb körök társalgási nyelve pedig minden más volt, csak épen magyar nem, melyet csak a nép és a közép-nemesi osztály beszélt fél latin s fél német travesztált kifejezésekkel. A ki szak- vagy tudományos, vagy szépirodalmi, költészeti műveket akart olvasni: németül, franciául, olaszul kellett tudnia, mert magyar nyelven legfölebb csiziós kalendárium vagy álmoskönyv állt a rendelkezésére. A legelső úri házaknál is a legelőkelőbb fényüzési cikk számba ment a zongora (akkor még Klavir), a zenének e nemzetközi terjesztő közege, az ő akkori, épenséggel nem csábitó hangja és szerkezetével. De rajta még játszani is tudni: az olyan valóságos tünemény számba ment, a kinek hét vármegyére terjedt a híre. S mi képezte a zeneművelés anyagát? Bizony nem a fentjelzett magyar termékek, melyek akkor még csak a levegőben uszkáltak egyik cigány vonójától a másikig. A kik azokat le is tudták volna irni, azokból az egész országban egy kápláralját is bajosan lehetett volna kiállitani. Még a bécsi zenepiac is oly szegény volt e század elején, hogy az akkori divatos opera-kivonatokat ott is a külföldről, leginkább Páris és Olaszországból kellett megrendelni. Egynehány - Haydn, Mozart s Beethoven műveiből - primitiv kiállitásu kivonat: ennyi volt az egész, a mivel a császárváros maga is önállóan rendelkezett. Hát még Magyarország? Ha ezekből egynehány ide is tévedt, azt ép ugy megbámulták, mint az egyptomi papyruszokat. Zeneoktatás? Az mindössze egy pár hangszerre szoritkozott. Az akkor még Klavirnak nevezett zongora számára még csak akadt valami idegen nyelvü utmutató. Sőt "mirabile dictu"! még magyar nyelven irt ilynemü munka is létezett már e század elején, melyet bizonyos Gáti István paedagogus bocsátott közre a budai kir. universzitás betüivel ily cimen: "A kótából való klavirozás mestersége, melyet készített az abban gyönyörködők kedvéért: Gáti István." A hazai zeneművészet terén ez volt az első számbavehető közművelődési munka, mely számos fejezetre oszlott, felölelvén a zeneelmélet és paedagogia minden anyagát, még pedig oly alapossággal, hogy még a mai kritikát is kiállhatja. Nyelvezete természetesen az akkori magyar nyelv fejletlen álláspontjához ragaszkodott. Hogy mennyi példány kelhetett el belőle széles Magyarországon? Erről nem maradt fenn statisztikai adat, de valószinű, hogy a jó és buzgó Gáti István nem rendezett belőle második kiadást.

Az akkori Klavir mellett még legfölebb a hegedü, kis bőgő és a fuvola talált művelőkre és tanulókra, mely hangszerek oktatása azonban már csak ugy more patrio, cigánymódra történt. - Lavotta, Csermák, Ruzsicska, Svastics: ezek még le tudták írni ugy a hogy ami magyart komponáltak, de már Bihari és cigány kortársai, idegen irástudó kézre szorultak. (E tekintetben különben még manapságig sem haladt nagyon előre a magyarországi cigány-zenekultura!) Ami zeneélet e század elején Magyarországon létezett, azt leginkább a német ajku nagyobb vidéki városok polgárságának, a katholikus püspökségek székhelyein működött ugynevezett regens-chorik s a protestáns kollégiumok jól szervezett kántusainak a körében lehetett feltalálni. De ezek részint idegen szellemben működtek, részint elszigetelten álltak, s ha itt-ott fel is csillant köztük a magyar zene iránti szikra, azok ép az elszigeteltségnél fogva nem foghattak tüzet s nem hathattak ki intenzivebben a közéletre. Még a fővárosban is hiányzottak az olyan központok, összekötő kapcsok, melyek a fellendülést általánosabbá tehették volna. Annál inkább a vidéken, hol még a kellő érzék is hiányzott ép ama irányadó köröknél, melyeknek e részben példaadókként kellett volna szerepelniök.

E század egész első negyedének el kellett még mulnia, hogy hazánkban először az általános zeneélet iránti érdeklődés gyökeret verjen, s másodszor, hogy specialiter a magyar zene ügye is szélesebb körökben felkaroltassék.

A nemzeti zenék önálló irányban való fejlődése minden országban mindig párhuzamosan haladt s halad a nemzeti nyelv s irodalom fejlődésével. Ez a történelmi igazság Magyarországon is érvényesült. Mert amint a magyar nyelv, költészet s irodalom mindjobban kezdett felszabadulni az idegen szavak és szellem békói alul, a magyar dal és zene is akként kezdett izmosodni. A különbség csak az volt, hogy amig azok biztosabb uton haladhattak az összpontosult szellemi erők öntudatos működése által s hamarább célhoz értek, addig ezeknél inkább csak a nemzeti géniusz önkénytelen megnyilatkozása pótolta a rendszeres ténykedéseket s csak később léphetett a sorompóba.

Mind a két irányban az 1825-iki pozsonyi rendi országgyülés (Dieta) adta meg azt a hatalmas lökést, mely aztán magával ragadta az egész nemzet jelentékeny zömét. A nagy Széchenyi István gróf hazafias áldozatkészségével meg lett alapitva a magyar tudós társaság, s ezzel egy csapással meg lőn teremtve az a szellemi gyupont is, melyben minden sugár összpontosulhatott s melyből azok viszont minden irányba kisugározhattak. Akik csak magasabb hivatást éreztek magukban szolgálni a nemzeti ügyet: minden irányban elfoglalták a tért s bámulatos erővel hordták össze a cyklopsz köveket a magyar szellemi csarnok felépítéséhez. A 30-as évek elején már egész phalanx dolgozott azon s felrázva a nemzetet százados tespedéséből s kultur-hivatásának öntudatára ébresztvén, lépésről-lépésre tért hódít, gyujt világot s teremt nemzeti monumentális műveket. A Kisfaludy testvérpár: Sándor és Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Kölcsey Ferenc, Fáy András, b. Jósika Miklós, Toldy Ferenc, óriási lépéseket tesznek a költészet s irodalom minden ágában; a magyar lyra, éposz, dráma és regényirodalom kézzelfogható testet ölt s mindinkább oszlik a homály, terjed a hit, hogy van magyar nemzeti géniusz s csak akarni kell és lesz magyar alapra fektetett szellemi s művészeti élet e hazában. A nagy alkotók tábora napról-napra szaporodik s gigási erő és kitartással segédkeznek nekik a 30-as évek - isten kegyelméből született - nagy színész alakjai, kik az egész országban hirdetik a feltámadás, a megváltás hymnuszát.

Akik még élnek s akik tanúi voltak az ébredés e nevezetes korszakának, csak azoknak lehet kellő fogalma azokról az intenziv hatásokról, melyeket a magyar géniusz ez első nagy alkotásai szültek. Mintha csak a Kanaán földjébe teli marokkal és isteni erővel szórták volna a termő magokat, ugy keltek ki azok az akkori magyar ifjuság szivében, melynek minden tagja ugyanannyi apostola s igehirdetője lett a nemzeti szent eszmének. De a megfogamzás e nagy korszakának a mérvét korántsem kell a mai üzleti érték szempontjából megitélni. Mert az időben nem az jött tekintetbe, hogy pl. Kisfaludy Sándor "Verses regéiből", Vörösmarty "Zalán-futása" époszából, Fáy András "Bélteki ház" regényéből, Kölcsey Ferenc munkáiból, Kisfaludy Károly színműveiből, vagy Bajza verskötetéből hány példány kél el s hány kiadást rendeznek a kiadók? - Hanem az, hogy kiknek a kezébe került az a nehány száz példány, mely elterjedt az országban? Szóval: a szellemi művek termőképességét s kihatóságát akkor az mérlegelte, hogy olyan kézbe kerülnek-e, mely azokat csak felnyitja s aztán ismét becsukja, vagy pedig olyanba, mely átadja a szivnek, a gondolkodó fejnek s a hazafiui fellelkesedésnek, mert akkor is voltak mint ma, - csakhogy kevesebb számban, - kik divat, erkölcsi presszió vagy mecénási hajlamból, minden nevükre cimzett előfizetési felhivásra aláirtak, de többet aztán nem törődtek a dologgal. De való igaz, hogy akkor azok, akik nem e kategóriába tartoztak, szivük vérével irták lelkük táblájára minden sorát annak amit olvastak s én magam is nem egyet ismertem, kik könyv nélkül recitálták Kisfaludy Sándor "Csobánc", "Tátika" vagy "Somló" regéit, Bajza s Kölcsey hazafias ódáit s egész fejezeteit Vörösmarty "Zalán futásá"-nak. Az ily lelkes magyar ifjak s honleányok kezében aztán minden példány százat, ezeret képviselt, mert nem a könyvtárak számára, hanem a hazafiui láng élesztésére szolgáltak.

Az irodalom ez első fellendülésétől nem maradhatott messze el a magyar dal s zene iránti érzéknek a felébredése sem. Csakhogy nagy különbség volt a kettő között: a magyar költészeti, leirói s drámai művészet tüzfogó képessége egészen más tényezőkhöz volt kötve, mint a zenéé. A világos értelemhez kötött szó megértéséhez nem kellett külön nevelés, külön képzés és külön érzék teremtése. A ki magyarul tudott, az meg is értette amit az irók intenczionáltak. De a magyar zene átértéséhez s annak a nemzeti életben nagy hivatása átérzéséhez külön nemzedéket kellett teremteni, művelni s lelkileg nevelni. - A 30-as évek nemzedéke általában erre még nem volt megérve, kivételek akkor is voltak, de azok ugyszólván elenyésztek a kozmopolitikus nagy áramlatban. Ezt az áramlatot pedig az akkori nevelés, divat és társadalmi faktorok csak dagasztották. Nyelv, irodalom, költészet tekintetében az akkori nagy szellemek nem téveszthették el az irányt, mert a régi és ujabb klasszikus irodalom kész formákat szolgáltatott s csak a tartalmat kellett a nemzeti géniusz ihlettsége szerint betölteni. Nem igy szemben a magyar dal s zenével, melynek akkori speciális kis formáit teljesen abszorbeálta az általános nemzetközi zene óriás dimenziója. S ha a magyar keblekben fel is gyúlt a láng a zene iránt: kihez fordulhattak? Magyarország lakossága akkor még csak két részre volt osztva. Az egyik, a kiváltságos osztály magának lefoglalva tartott minden oly állást, melyen munka nélkül lehetett játszani az urat; a másik, a "misera plebs contribuens" pedig csak arra volt teremtve, hogy dolgozzék - legtöbbször nem is a maga, hanem ura számára - és engedelmeskedjék. Még a városi polgárság, az iparos, de még az ugynevezett honoráciorok osztálya is csak a kiváltságosak kegyelméből boldogulhatott. Zenetanítókra volt szükség? Az arisztokrácia s a nagyobb vagyonu nemesi kiskirályok Bécsből vagy Prágából hozattak külön zenemestereket, a városokban pedig a szintén külföldről inportált vagy bevándorolt organisták, regenschorik, templomi énekesek s zenészek végezték az ebbeli feladatokat. De ezek nem ismertek más zenét, mint a németet, melyet már az anyatejjel szivtak magukba. Az akkor már Magyarországon is terjedni kezdett német klasszikusok s idegen virtuózok műveinél s nagy engedmény fejében az akkori divatos olasz és franczia operák dallamkivonatainál alább nem adták. A magyar dal s zene iránt lenéző averszióval viseltettek először, mert sem megérteni, sem átérezni nem tudták s másodszor: mert művészi méltóságukon aluli dolognak tartották olyan zenével foglalkozni, melyről csak a barna czigány-muzsikus vesz tudomást. (Sajnos, hogy ily nézetű zenetanár még manapság is nem egy találkozik hazánkban!) De még ha akarták volna sem foglalkozhattak vele, mert nyomtatott magyar darab az időben jó formán nem is létezett s ha létezett is, az minden kritikán alul állott. Annyira idegen áramlat uralkodott az időben Magyarországon a zenével szemben, hogy a 30-as évek elején Rothkrepf a későbbi sok érdemű magyar iró, akadémikus, szerkesztő s a hazai zene első fellendítőinek egyike: Mátray Gábor, ki 1833-ban az első szépirodalmi lapot a "Regélő és honi művész" ciműt alapítá, valószinüleg hogy inkább beilleszthető legyen az akkori zeneizlés keretébe: indíttatva érezte magát egy füzet eredeti magyar nótát ily cimen bocsátani közre: "Eredeti magyar nóták Rossini "Szevillai borbély" cimű és "Tolvaj szarka" cimű operáiból vett motivumokból. Szerkesztette: Rothkrepf Gábor"! E cimen - igy gondolta magában - a német és cseh zenemesterek is talán hamarabb kibékülnek vele. Csak ez az egy hazai műtörténelmi adat is eléggé megvilágítja az akkori viszonyokat s az idegen áramlat hatalmát, szemben a magyar zene aspirációival. Ha Pesten - akkor is az ország irányadó fővárosában - ilyen izlés uralkodott, elképzelhető, milyen volt a vidéken, a távolabbi megyékben, hol a posta is csak minden két vagy három hétben fordult meg egyszer. Bécstől Pest - honnan ez minden kultura sugarát leste - annyira volt még akkor, kivált téli zimankós időben, mint most Budapesttől Amerika, hát még Szatmár, Máramaros vagy plane Erdély! Könyvárus-bolt még Pesten is alig akadt egy pár. Vidéken a szellemi táplálékot könyv alakjában még a népesebb városokban is csak országos vásárok alkalmával az ambuláns könyvárusok közvetíték. Akik akkor el nem látták magukat igényelt könyvekkel, egy pár hóig is elvárhattak postai megrendelések utján. Zeneműveket pedig plane csak Bécsből lehetett kapni. Pesten még akkor híre-hamva sem volt zenekereskedésnek.

Egyes főúri családok az általános zene művelésében azonban már kezdtek ez időben is kitünni. Igy pl. a gr. Brunzvig, gr. Festetich, gr. Zay, gr. Fáy, továbbá a Nákó- és a Rosti-családok, melyeknél a klasszikus zenének rendes heti estélyek voltak szentelve. De - az egy gróf Fáy Istvánt kivéve, - a magyar zene hajtásai iránt kevés rokonszenv mutatkozott. Vigalmak, ünnepségek, táncmulatságok alkalmával meghallgatták a cigány hegedűjéről, de a családi termek ajtajai zárva maradtak előttük. Pesten a zeneoktatás is magasabb színvonalra kezdett ugyan emelkedni, de idegen nyelven és irányban. Egy Winkler Angelus, Klein Henrik, Merkl József, Bräuer Ferenc, Adler Vince (Erkel Ferenc későbbi ipja), Zapf Antal (most is élő alakja e kornak), Táborszky Nándor, (a nemrég öngyilkossá lett műkereskedő atyja), Servaszinszky G., Treichlinger K. és Wagner József mind idegen nevet viseltek, jeléül annak, hogy zenével foglalkozni az időben még nem tartotta ambiciójával megegyezőnek a tiszta magyar vér. Lényegesen hozzájárult hazánkban az idegen zeneszellem terjesztéséhez az a körülmény is, hogy az egy Kolozsvárt kivéve, állandó menhelye nem volt az időben a magyar színművészetnek, annál kevésbé a zenének. Pest és Pozsony városa állandó német színházat tartott, hol operák is adattak. A vidéki nagyobb s műveltebb városokban, mint Sopron, Pécs, Temesvár, Kassa, csak német kulturát terjesztettek a német színészek és énekesek. A magyar művészet idegen volt saját hazájában s csak az utszéli vándorhoz volt hasonló. Pesten a zene terén csak két magyar névvel találkozunk ez időben, melyek viselői a magyar zenekultura terén valóban uttörő munkát végeztek s méltók, hogy a hazai műtörténelemben érdemük megörökítve legyen. Egyik sem volt az időben ex professo zenével foglalkozó, de lángoló szeretettel csüggtek a magyar zenei szellem terjesztésén. Egyik volt Dömény Sándor budai kincstári, s a másik: Bartay András (érdemdús zeneirónk s a nemzeti zeneiskola igazgatója: Bartay Ede atyja) pestvárosi hivatalnok. Dömény Sándor az első terjedelmes magyar nyelvű zongoraiskolát, Bartay András pedig az első magyar nyelvü zeneelméleti munkát "Magyar Apolló" címen adta ki, útmutatásokat adván a harmoniában és a General-bassus játszásában.

A 30-as évek első felében lép fel aztán Erkel Ferenc s vonja magára a közfigyelmet, előbb a vidéken s távol az idegen szellemmel inpregnált fővárostól, hogy aztán későbben ép a magyar fővárosban teljesitse nagy nemzeti hivatását annak zenei megmagyarositása s a magyar zenének legmagasabb piedesztálra való állitásával.

Erkel Ferenc 1810. november 7-én született Békés-Gyulán, hol atyja a gróf Wenkheim-család uradalmi tisztje volt. Az Erkel-család már akkor ama polgári családok közé tartozott, melyekben a zene a lelki szórakozás, a magasabb műveltség s a finomabb műérzék kielégitésére szolgált. Ferenc atyja s nagybátyja Rudolf is szenvedélyes művelője volt a zenének s igy csak természetes, hogy az apa Ferenc fiában is élesztette e szenvedélyt nemcsak, hanem a zongora-oktatásban saját maga részesité. Nem nagy ösztökélésre volt szüksége e részben, mert Ferenc már gyermekéveiben oly kiváló hajlamot, hivatottságot tanusitott a zene iránt, hogy atyja mind nagyobb figyelemre s mind gondosabb oktatásra méltatta. Az azonban távolról sem volt gondolatában, hogy fiából valaha zenész s a zene életfentartási pályája legyen. Az időben e tekintetben az arisztokracia a nemesség s még a polgárság körében is egyenlő nézet, egyenlő nizus uralkodott. Ha elvétve értesültek is arról, hogy más országokban minő tisztelet s elismerésben részesülnek a zeneművészek s hogy anyagi tekintetben sem cserélnek a lombos hét szilvafával rendelkező nemes urak szülötteivel, mégis csak azt tartották, hogy jobb idehaza azokból egy szál biztos, mint a külföldi bizonytalanból egy erdő. Ferenc atyja is azért ugy gondolkozott: legyen fiából jó zenész, műkedvelő, de azért kijárván a köteles iskolákat, nézzen oly pálya után, mely bent a hazában a megélhetést biztositja. Legyen prókátor, mérnök, doktor vagy kereskedő, de a zene után ne kivánjon megélni. Mit mondana hozzá a grófi család, mit Békés-Gyula városi s a vármegye urai, ha fia muzsikusnak csapna fel? Ferencnek is tehát iskolázni kellett menni, előbb Nagyváradra, azután Pozsonyba, hol a közpályára való kvalifikációhoz szükséges tanulmányokat be is végezte. De "ember tervez és isten végez" - tartja a közmondás. S igy történt ez az alig husz éves Ferenccel is. Nem ellenkezett atyja akaratával s kijárta becsülettel iskoláit, de ez idő alatt mindig ott hordta szivében azt a titkos szent szikrát, mely legtöbbnyire ép akkor gyul lángra, mikor senki, még az ember saját édes apja sem álmodja. Ugy a multban, mint a jelenben számtalan példa szól e tapasztalás mellett. Ferencnek Nagyváradon kevésbé, de Pozsonyban, mint akkoriban aránylag az ország legműveltebb városában, bővebb alkalma, tágabb tere nyilt a zene iránt keblében hordott szikrát mind intenzivebb lángra gyulasztani. - Magyarországon akkoriban még nagy ritkaság számba ment a kiválóbb zongoraművész. Akik ex professo foglalkoztak annak oktatásával, azok közt is csak elvétve akadt olyan, a ki sima, egyenletesen pergő skálákat s komplikáltabb tételeket tudott volna játszani. Az olyan, aki még a trillákhoz is értett, közbámulat tárgyát képezte. E. F. későbbi művészeti kimagasulásának alapját tehát az vetette meg, hogy előbb zongora-virtuóznak képezte ki magát s e célját kitartó vasszorgalma s eminens felfogási képességénél fogva el is érte. Több izben hallatta magát Pozsonyban nyilvánosan, magánkörökben pedig szélesen ismerték e tulajdonságát, melynek híre csakhamar messze terjedt az országban is. Élt az időben Pozsonyban bizonyos Turányi jó hírnevű jeles zenész, ki nagy tudós hírében állt s kihez távolról is eljártak a zene adeptusai elméleti tudományt szerezni. A fiatal E. F. is sokat érintkezett vele s a zeneirói első alapokat is általa szerezte meg, ki egyszersmind a klasszikus irodalom termékeivel is megismertette. Máskülönben a városi német színházban operai előadások is tartatván, módja volt e részben a kellő gyakorlati megfigyeléseket is megtenni. Mint kitünő zongoraművésznek a híre eljutott gr. Csáky Kálmánhoz is, kivel megismerkedvén, annak buzditására s ajánló leveleivel ellátva, Kolozsvártt választotta működése teréül. Ekkor már végleg szakitott minden más pályával s nem ismert más ideált, mint teljesen a zeneművészetnek szentelni életét. Atyja is lassanként kibékült fia pályaválasztásával, annyival inkább, mert az időben már európai hire volt Liszt Ferencnek s fényes diadalairól egész legendák járták be az országot, tömjénezvén a magyar névnek. Különben is Liszt és Erkel Ferenc atyja közt ugy társadalmi állás mint zenészeti műveltség tekintetében, nagy hasonlatosságot lehetett találni.

Erkel Ferencnek nemcsak művészeti továbbfejlődésére, hanem szellemének egész irányára nézve is nagy befolyással volt az ő erdélyi s főleg kolozsvári tartózkodása, mely hat évre terjedt. Kolozsvár volt az időben a magyar szellemi élet gyupontja; az erdélyi mágnás családok ott gyültek össze; a téli szezonok alatt élénk társadalmi s nemzeti irányu életet folytatván s kihatván ily irányban a közéletre. Irók, tudósok, művészek egész kolóniája működött ott közre, hogy ápolják, fejlesszék a magyar közművelődést. Állandó magyar nemzeti színház dolgában Kolozsvár jóval megelőzte Budát és Pestet. Erkel Ferenc mint hírneves zongoraművész s alapos képzettségü zenész, csakhamar központja lett a kolozsvári s az erdélyi művészeti életnek. Itt lépett szoros szellemi viszony és barátságba Brassai Sámuel a magyar tudományosság nesztorával, mely baráti viszony köztük mindhaláláig is fennállt, soha nem lazulva. Itt szivta magába először s többé ki sem törülhetőleg a magyar zene iránti lelkesedést, melynek későbben legkimagaslóbb héroszává vált. A magyar-székely népdalok s az erdélyi szabadság-harcok énekhagyományainak egész tárházával ismerkedett meg, melyek mint aranyrétegek rakódtak le lelkében, hogy későbben az ő kezében a nemzet értékes kincseivé váljanak. Ruzsitska Ignác már akkor megirta "Béla futása" cimű első magyar operai kisérletét, s meg is halt még Erkel Ferenc kolozsvári tartózkodásának ideje alatt (1833). Volt módjában azzal ott megismerkedni s bizonyára az adta lelkének az első inpulzust is folytatni s bevégezni a magyar opera terén mindazt, amit Ruzsitska még csak homályosan sejtett s fogyatékosan volt képes megvalósítani. Az erdélyi viszonyok, népélet, krónikás hagyományok oly élénk nyomokat hagytak hátra Erkel Ferenc lelkében, hogy első két magyar operájának ("Bátory Mária" s "Hunyady László") szövegszálai is Erdélyben gyökeredztek. A magyar színművészet, irodalom s tudományosság mellett a zene terén is distingvált élet folyt már akkor Kolozsvártt, hol a mágnási s értelmiségi körökben talán több zongorát lehetett találni, mint tiz-husz magyarországi vármegyében összevéve. Erkel Ferenc mindannyi felett uralkodott, többször hallatta magát nyilvánosan s mindennapos volt a legelőkelőbb szalonokban.

Rendkivül fejlesztő hatással volt reá az a körülmény, hogy a kolozsvári zeneművelő közönség körében alakult hangversenyi zenekar őt választotta karnagyául. Ez által alkalma nyilt korán megismerkedni a hangszerelés gyakorlati titkaival, a vezénylet sokoldalu művészetével s egyszersmind behatolni az instrumentális remekirók alkotásainak szellemébe. A 30-as évek első felében a kolozsvári színtársulat s annak operája is rendesen egy pár hétre terjedő kirándulást tett a téli évadban Nagyváradra, mely város szintén egyike volt az időben a magyar szellemi élet fellenditőinek. 1834-35-ben is ellátogatott oda Erkel Ferenccel, mint a társulat karnagyával. Ekkor nyilt legelőször alkalmam mint még serdülő ifjunak őt megismerhetni, kihez későbben a művészeti ténykedések egész sorozata csatolt baráti és hivatalos kötelékekkel, sőt szerencsés is valék akkor egy pár hónapig a zongorajátékban tanitványa lehetni. Mint zongoraművész Erkel Ferenc már akkor hírnevének magaslatán állott. Több hangversenyben ragyogtatta művészetét, elbájolva a közönséget s egyik fényes estély a másikat követte, melyeket tiszteletére adott a nagyváradi elit-világ. Erkel Ferenc már akkor ismerte a zongora-irodalom összes klasszikusait és modern termékeit. Beethoven, Wéber, Hummel, Moscheles, Herz, Kalkbrenner vitték akkor a szerepet a zongora-virtuózitás terén. Liszt, Thalberg az uj iskola első két heroszának a művei még csak keskeny mesgyén jártak a magyarországi zenetéren. De Erkel Ferenc már azokat is ismerte és kultiválta. Hires és rendkivül elterjedt, kapós volt a 30-as években Thalbergnek: Bellini "Straniera" szintén kedvenc operája dallamai felett irt hangverseny-ábrándja. Még nem ragyogott benne az a későbbi Liszt-technika, mely aztán magát Thalberget is elsodorta, de mégis egészen más technikát igényelt már, mint az akkori virtuóz-kortársak geometrikus passage-okra támaszkodott zongora-tételei. De abban még hasonlitott hozzájuk, hogy fogásai az oktáván túl nem terjedtek s a melódikus vezérszólam még mindig a kiséret fölött lebegett s közép-szólami vagy balkezi dallamvezetések még nem fordultak benne elő. A ki csak ambiciózusabb zongorajátékos volt, de még az ugynevezett kontárvilág is mind küzködött vele s uton-utfélen csak ezzel a darabbal lehetett találkozni. A mai zenenemzedék előtt már egészen terra incognita a zongora-virtuózitás eme s több hozzá hasonló kiaszott mammutja. Erkel Ferenc volt az első, ki ezt az akkori virtuóz-sphinxet is megoldotta s ugy mutatta be, hogy szavát meg lehetett érteni. Chopin-irodalom akkor még nem létezett, de akkor is, mikor néhány évvel későbben a nagy lengyel lángész még Liszt mellett is tudott ujat, eredetit s még nem létezőt forgalomba hozni, akkor is Erkel Ferenc volt az első, ki annak egész forradalmat okozott. É moll-zongoraversenyét nemcsak legelőször nálunk bemutatni merészelte, hanem nagy művészeti értékének teljes elismerést is tudott szerezni.

Erkel Ferenc már a 30-as években mint zongoraművész ugy kezelte a magyar zenét, mint előtte még senki. Liszt még akkor nem irta meg magyar rhapszodiáit. Nyomtatásban az egész magyar zeneirodalom: egy pár fentjelzett Rothkrepf Gábor-féle magyar nótás füzetből, a Bécsben megjelent Schubert F. "Ungarische Tänze" cimű idegen szellemben tartott átiratokból, a Scholl Miklós által lekótázott s ugyanott saját szerzői neve alatt ki is adott "Rákóczy-induló"-ból s a Kirch János által kiadott s zongorára alkalmazott Lavotta-nóták egy pár füzetéből állott, melyekhez neki, mint házi zongoramesterünknek, atyám szolgáltatta a kézirati anyagot. E részben vigasztalatlan sivárság, szegénység uralkodott az egész országban. Erkel Ferenc magyar zongora-ábrándokat irt s változatokat eredeti magyar dallamok felett, melyeket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagy mértékben magára vonta a közfigyelmet, nemcsak, hanem az élesebb belátók előtt akkor már ugy tünt fel, mint a magyar zene jövendő ujjáteremtője.

Eljött az idő, hol meg kellett válnia Erdélytől s az annyira szeretett kedves Kolozsvárjától. Az ott töltött éveket soha nem tudta felejteni. Még legutóbbi éveiben is, ha az ő Kolozsvártt töltött évei szóba kerültek, mindig ragyogó lelkesedéstől fénylettek szemei s ifju tüzzel emlékezett ottani élményeiről s azokat élte legboldogabb napjainak nevezte. "A mi vagyok - mondá előttem több izben, - mindent Kolozsvártt töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szivemre a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szivem a szebbnél-szebb magyar népdalok árjával, melyektől nem is tudtam többé szabadulni s nem is nyugodtam meg addig, mig csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, a mit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell."

Az akkor alig huszonhat éves Erkel Ferenc meghivást kapott Schmidt Sándor a pesti városi német színház akkori igazgatójától, ki operájához a másodkarnagyi állással kinálta meg. Erkel Ferenc életének e forduló pontjáról többször megemlékezett előttem. Sokáig küzdöttem magammal, - mondá - hogy elfogadjam-e vagy sem? Több ok szólott mellette ép ugy mint ellene. Ellene szólt nemzeti érzületem, melyet - habár csak ideiglenesen, de mégis - meg kellett tagadnom, hogy idegen művészet érdekét szolgáljam. Ellene szólt másrészt az az általános szeretet, vonzódás és kitüntetés, melyben a kolozsvári körök kivétel nélkül részesitettek. Éreztem, hogy távozásommal egy megelégedett boldog élettől veszek bucsut. Viszont mellette szólt művészeti ambiciom csábító képe s magyar zenészeti ideálom érdeke, melyet az ország fővárosában, a nagyvilággal való közelebbi érintkezés s a zenészeti látkör szélesebb kiterjeszthetésével szemben intenzivebben véltem szolgálhatni, mint Kolozsvártt, mely minden sok előnye mellett, akkori nagy távolsága s szellemi, művészeti elszigeteltségével még sem volt képes magasabb igényeimet kielégíteni.

Erkel Ferenc magasabb célja szentesítette az eszközt, melyet annak elérésére választott. Elfogadta az ajánlatot s beállott német színházi, német operai karmesternek. A magyar géniusz sugallta ezt s már akkor megadta neki az abszoluciót, hogy későbben fejére tehesse a magyar nemzet hálás elismerésének a koszoruját. Mindez 1835-36-ban történt, amikor az 1837-ik évben megnyitni tervezett magyar nemzeti színház már közel volt a befejezéshez s igy biztos reménye lehetett, hogy annak kötelékébe fog jutni. Erkel Ferenc aztán nem is töltött sok időt a német szinháznál karmesteri állásában, mert a nemzeti színház megnyitása után az első karmesteri állással lett megkinálva, s a színházi igazgató-bizottság, melynek tagjai Pest-vármegye tekintélyes urai és tisztviselőiből állott, élükön a megye lelkes másodalispánja Földváry Gáborral, meg is kötötte vele a formaszerinti kontraktust, mely bizony távolról sem volt oly fényes, minőket már manapság osztogatnak, s aminőt neki sem nyilt soha alkalma egész életében élvezhetni, pedig eltekintve a magyar opera megteremtésétől, több érdemet hagyott maga után, mint Magyarország összes karmesterei e században. Ha valakin, ugy Erkel Ferencen is beteljesedett a latin költő érdemvariációja, a "sic vos non vobis" théma felett! Fizetése volt 100 ezüst forint, - három huszast számítva egy forintra, - továbbá egy jutalom-előadás és két földszinti szabad zártszék! Közel negyven évre volt szüksége (mialatt megirta a Kölcsey-hymnuszt, Báthory Mária, Hunyady László, Erzsébet, Bánk-bán, Sarolta, Dózsa György és Brankovics magyar operáit), mig felvihette aztán 3000 forint karnagyi díjig, a "Főzeneigazgató" cimmel együtt! A száz év mulva élő magyar nemzedék vajjon mit fog mondani s hogyan fog itélkezni a 19-ik században uralkodott magyar művészeti nagylelküség és méltányosság felett?!

Erkel Ferencnek épen nem vált hátrányára a német karmesterkedés. Kuláns gyakorlottságot nyert az operai vezérkönyvek olvasásában, a nagy együttes tömegek vezetésében s a magánénekesek vargabetűs frazirozásaihoz való alkalmazkodásban. Széles és személyes összeköttetéseket szerzett a zenevilágban, minek - mint a magyar nemzeti szinház első karmestere - nagy hasznát vette s általában oly szinvonalra emelkedhetett, mely neki biztosíthatta későbben a magyar opera fölényét a német felett. Pedig ez épen nem volt könnyü feladat abban az időben, mert a pesti német városi színház a legkiválóbb művészeti erőknek volt a gyülhelye s még a bécsi s a külföldi nagyobb operákhoz is szerződési lépcsőül szolgált. Mikor Erkel Ferenc a nemzeti szinház kötelékébe lépett, egy egészen uj világ, uj működési tér tárult fel előtte. Ekkor fogta karon a nemzeti géniusz s haladt vele - folyton oldala mellett - mind magasabbra azon az úton, mely végre a halhatatlanság Pantheonjába vezette.

Magyarország általános szellemi fellendülését bátran lehet a nemzeti színháznak 1837. augusztus 22-én történt megnyitásától datálni. Ami addig e téren történt, - még a magyar tudóstársaság tizenkét éves működését is beleértve, - az mind csak szórványos, részleges vagy csak helyi érdek s kihatóságra vonatkozó jelleggel birt. Az ország nagy zömére való hatás szempontjából olyan szellemi gyupontra volt szükség, mely gazdagot, szegényt, polgárt, földművest, mágnást, tudóst, irót, művészt, férfit és nőt nemzetiségi különbség nélkül egyaránt érdekeljen s egyaránt maga felé vonzzon. A nemzet és az utókor háláját azért soha eléggé nem méltányolható mértékben érdemelték ki azok, kik sok küzdelem s kitartás után, végre testet adtak ez eszmének. Pest-vármegye karai és rendei kezdeményezték még 1810-ben s egész a megnyitásig folyton gyüjtötték hozzá az anyagi alapokat. Mikor megnyilt, a gyüjtési számadások mintegy 154,000 váltó forintot mutattak ki, ide nem számitva a herceg Grasalkovics Antal által e célra ajándékozott kerepesi-úti telket s a számos felszerelési adományokat s ingyenes iparosi munkákat, melyek - kivált a megnyitást megelőző évben, - tömegesen érkeztek a színházi bizottsághoz.

A magyar kulturtörténetnek alig vannak érdekesebb mozzanatai, mint azok a mozgalmak, melyek a nemzeti színház megnyitását megelőzték. Gazdag és szegény leróvja lelkesedésének adóját a nemzeti szent ügy iránt. Az akkori magyar irók, költők és az ország különböző részében szerepelt művészek, színészek, zenészek, énekesek, mind csak feléje tekint s köteléke után áhitozik; akiben csak ambició volt, aki csak szemernyi tehetséget érzett magában, azok mindenikének a nemzeti színház lesz Mekkája, a hová vonzódik lelkének összes erejével. Az ország legtávolabb vidékeiről is megindulnak a zarándoklások, hogy saját szemeikkel lássák a magyar művészetnek akkor legfényesebb számba ment csarnokát. Akik visszakerültek aztán a messze vidékekre, csoda-dolgokat tudtak felőle mesélni. Hogy ott nem gyertya vagy olajlámpás ég, hanem maga a levegő világít. Hogy olyan darabokat is adnak elő, melyekben nem beszélnek, csak énekelnek és muzsikálnak. Hogy a nagy urak lózsikból nézik az előadásokat, s a királynak, a palatinusnak aranyos függönyökkel diszített s elkülönözött szobák állnak rendelkezésükre s hogy perspektivákon keresztül hallgatják, amit a színészek beszélnek vagy énekelnek. A vidéki naiv közönség minderről ugyan már azelőtt is hallott és olvasott elszórva, hiszen a pesti német szinházban elég pesti utas megfordult, de erre, kivált a vidéki magyar közönség, jóformán nem is hederitett. Mindezt csak akkor fedezte fel a nemzeti színházban.

1837-ben a magyarországi zeneélet is már lüktető alakot öltött, mely a nemzeti szinház megnyilta után mind nagyobb arányokat öltött. A szellem természetesen mindenütt, még Pesten is, nemzetközi volt, hol akkor már a német színház jól szervezett operáján s zenekarán kivül a pár évvel azelőtt megalakult ugynevezett "Pesti hangász-zeneegyesület" is akcióba lépett. A nemzeti kaszinó termében rendes heti koncertek tartattak, helybeli vagy vendég-művészek közreműködése mellett. Az utazó virtuózok Bécsből már akkor sürübben kezdtek lerándulni Pestre is, hol néha hetekig is megragadtak. Az akkori redut-épületnek is megvolt a maga nagy- és kisterme. A nagyban azonban még nem fordultak elő nagyobbszabásu zenekari előadások s csak táncmulatságok s reuniókra szolgált, de kis termében már gyakran léptek fel idegen hozzánk tévedt virtuózok, a német opera tagjai s Pest városa zenemesterei s műkedvelői, kik az akkor divatozott zeneirodalom termékeivel minden téren megismertették a közönséget. Sok mindent lehetett már akkor hallani Pesten csak épen magyar zenét nem. Sőt még a magyar nyelv is idegen volt saját fővárosában, mert az előadott dalok, énekek szövegével szemben kizárólag csak a német, legfeljebb az olasz nyelv uralkodott. (Hát több mint egy félszázados fejlődés után, nem szégyenfoltja-e állami és szellemi életünknek, hogy e tekintetben még manapság is majdnem csak ott állunk, mint akkor?!) Végig lapoztam az egész 1837. év összes pesti zene-előadásait, a hűségesen regisztrált Róthkrepf Gábor szerkesztette "Honművész" számait, de az egész év koncert-műsorán nem találtam több magyar darabot egynél, melylyel Erkel Ferenc szerepelt, az egész szezon alatt azt többször bemutatván nyilvánosan. E darab pedig nem volt más, mint egy kettős, zongora és hegedüre irva bevezetéssel, eredeti magyar thémával, alternativ változatokkal s élénk mozamu Fináléval. Az akkor már hirneves fiatal s Pesten először hangversenyzett Vieuxtemps-al játszta több hangversenyben. S dacára kiváló zongora-művészetének, ennél több, nagyobb keretü önálló zongora-darabot nem is irt többet egész életében. Összes zeneköltői géniuszát későbbi operáiban koncentrálta. Erkel Ferenc átalában az időben még kevés részt vett a pesti zenészeti ténykedésekben. Elvégezte kötelességét a német színháznál mint másodkarnagy, néha zongorán kisérte hangversenyekben az énekeseket s zongora-órák adásával foglalkozott. Több jelesebb tanitványát azonban nyilvánosan is felléptette. A nemzeti színház megnyitása évében mint magán-játékos ritkán lépett föl, dacára hogy akkoriban ő volt Budapesten a legismertebb zongoravirtuóz. E szerepre leginkább Winkler, Angelus K. és Csukly Mihály zongoramesterek vállalkoztak. Erkel Ferenc nevezett magyar szerzeménye az időben nyomtatásban is megjelent Tomola pesti zeneműárus kiadásában.

Ez évben már a vidék több nagyobb városában is lehetett élénk zene-élettel találkozni. Arad járt elől a jó példával, minden hangszer tanitását felölelő konzervatóriuma már akkor sikeresen működött s e tekintetben jóval megelőzte a fővárost. Pozsony az ő - bár német, de állandó - operájával, Temesvár, Kassa, Pécs, Soprony, Brassó stb. szóval azok a városok, hol a német elem akkor még túlsúlyban volt, legintenzivebb fejlesztői voltak a zenészetnek Magyarországon. A magyar színművészet pártolásában pedig Debrecen, Nagyvárad, Eger, Miskolc, Komárom vitték a főszerepet.

Mikor a magyar nemzeti színház már közel volt a megnyitáshoz 1837-ben, annak szervezését a megyei szinházi bizottságtól bérbe vevő részvénytársaság vette át, mely drámai igazgatónak Bajza Józsefet, operai és ballet-igazgatónak pedig Róthkrepf Gábort, az első szépirodalmi s művészeti lap: a "Regélő és Honművész" alapitóját, kiadóját és szerkesztőjét nevezte ki. A titkári hivatalt Szigligeti Ede viselte. Első karmestere: Heinisch József, a zenekar első hegedüse pedig, az egész országban ünnepelt hegedü-művész s magyar zeneiró: Rózsavölgyi Márk volt. A megnyitási ünnepélyen mindakettőnek egy-egy eredeti zeneműve szerepelt. Heinisch J. zenekari műve: "Thalia diadala az előitéleten" cimet viselt. Rózsavölgyi pedig a magyar tánc-zenét szolgáltatta. E mellett előadásra került Beethoven "István király" cimű nyitánya, melyet a nagy zeneköltő még a pesti városi német színház megnyitása ünnepségére irt e század elején, továbbá énekkarok Rothkrepftől s zenei részletek Herold és Rombergtől. Az operai személyzet szervezése azonban nem ment oly könnyen mint a drámáé. Erre oly kimagasló s már kész művészek álltak rendelkezésre, mint: Megyery, Szentpétery, Lendvay, Egressy G., Fáncsy, László, Telepi, Szerdahelyi (az idősbik) Bartha, Udvarhelyi, Dériné, Lendvayné, Laborfalvi Róza (a későbbi Jókainé), Bartháné, Kovácsné stb. De az operával szemben lépten-nyomon fennakadás állt be s kezdetben a drámai személyzetből kellett az opera szereplőinek is kitelni s azért elmondható, hogy a magyar színművészet első kimagasló gárdája nemcsak a magyar drámának, hanem a magyar operának is első úttörői s megalapitói volt.

1837. augusztus 29-én, tehát a megnyitás után egy hétre, három napi előkészület után, volt az első operai kisérlet a nemzeti színházban, mely alkalommal a "Szevillai borbély" került előadásra. Rosinát Déryné, Almavivát Lendvay, Figarót Szerdahelyi és Basiliót Udvarhelyi énekelte. Az akkori kritika elhamarkodottnak mondta ez első kisérletet, s operával aztán nem is állott elő a színház csak szeptember 30-án, mikor "Zampá"-ból adtak elő részleteket szintén a drámai személyzettel, mely már nagyobb méltatásra talált. Ez ideig csak a színművek felvonás közeiben voltak magán-énekelőadások rendes színházi vagy vendégművészek által betöltve. Ezek közt esemény számba ment az akkori hírneves énekesnő Carl Henriette fellépése, ki magyar szöveggel egy üdvözlő dalt is énekelt, ovációk kiséretében. Ez év november 4-ike volt az a nap, mely a magyar opera történetében a legnevezetesebb forduló pontot képezte. Ekkor lépett fel legelőször a nemzeti színházban a nagy drámai énekesnő Schodelné Bellini "Romeo és Julia" operájában, melyből azonban csak nagyobb részleteket énekelt. Határtalan lelkesedéssel fogadtatott s azután félévig maradt a színház kötelékében, letévén alapját a magyar opera felvirágzásának. Az egész év igy folyt le az akkori divatos operák részletei bemutatásával, minők voltak: Norma, Zampa, Szevillai borbély, Straniera stb.

Mindezek még Erkel Ferenc közreműködése nélkül történtek s az opera minden igyekezet dacára sem tudott mint önálló műfaj rendesen beilleszkedni a színház keretébe. Pedig hogy erre elodázhatlan szükség volt, ezt belátta a közönség, kritika s konsorcium egyaránt. A pesti társadalom s közönség, melynek legjava részét akkor még nem képezte a magyar színművészet iránt állandóan lelkesülni tudó magyarság, a drámákat és színműveket nem igen látogatta. Az első lelkesedés szalmalángja hamar lelohadt s csak akkor voltak telt házak, ha operai részletek vagy zeneelőadások kerültek színre Schodelnéval, vagy hírneves idegen művészekkel. A német színház, mely magas nivón állott opera és zenekar tekintetében, a pesti színházjáró közönséget egészen lefoglalta. A belváros legnagyobb forgalmának kellő közepében feküdt, mig a nemzeti színház tájéka akkor még egy mai jóravalóbb vidéki város külső képével sem dicsekedhetett. A színházba való járás méretei is, kivált télen, nem kvadráltak Pest lakosságának kényelmével. Az irodalmi érzék a magyar nyelvvel szemben, még nem volt ugy kifejlődve, hogy az akkori divatos színműveknek gyakori ismétlése nagyobb vonzerőt gyakorolt volna még a lelkesebb magyar közönségre is. Valami uj után vágyott, mely mélyebben belevágjon eleven húsába. A magyar speciális színműirodalom, a magyar népszínmű, magyar dalokkal tarkázva s a magyar eredeti opera, tisztán hazai erőkkel: ime ez lebegett már akkor lelke előtt s ettől várta a szellemi emancipációt, s a főváros közönségének meghóditását. Egy pár év multával mindez be is következett aztán, de addig még nehéz küzdelmeken ment keresztül a magyar géniusz. A nemzeti színház élén állott zenészeti vezérek csak a jóakarat és a hazafiui ügyszeretet száraz kenyerén élősködtek. De ez nem volt elég s csak fokozta a Tantalus-i szomjuságot. Heinisch karmester Ruzsitska "Béla futását" tervezte színre hozni általa megjavitott zenével, de az színre kerülvén, nem sokat lenditett a dolgon. Bartay András "Aurélia" kétfelvonásos, kosmopolitikus stylusban irt operája, mely a német színházban elismerésre méltó sikert aratott, nem kerülhetett színre a magyar színházban, mert nem volt meg hozzá a kellő személyzet. Az egész zenekar megbizhatlan alapon állott s teljes reform után áhitozott. A drámai erők kifáradtak a kettős misszió teljesitésében s ami operai részletek színre is kerültek a nemzeti színházban, az távolról sem versenyezhetett a német színház komplét és sokkal magasabb színvonalu előadásaival, melyek vonzerejét még az ottani ballet-személyzet, a gazdagabb kiállitás és a technikai apparátusok tökéletesebb volta is csak fokozta. Ily viszonyok közt: megyei színházi bizottság, konsorcium, irodalom, nemzeti kaszinó, tudós társaság, mindnek be kellett látni, hogy valami gyökeresnek kell történni, a mi fölverje a fővárost s a magyar közönséget hullámzó s már kezdetben végzetessé válható apathiájából.

Az a három év, mely a nemzeti színház megnyitása után 1840. aug. 8-ig eltelt, mikor Erkel Ferenc "Bátory Mária" első magyar operája színre került, méltán nevezhető a hazai zeneélet termékeny fellendülésének. Alapvetője volt ez időszak mindannak, a mi azután egy félszázad alatt egészen a mai napig e téren rohamos egymásutánban kifejlődött. Egyik alkotás, tömörülés s társulás a másikat követte nemcsak a fővárosban, de a vidéken is. Lázas munkálkodás s alkotási ösztön vesz erőt a társadalom minden rétegén s minden valamire való tehetség, képesség egymást igyekszik felülmulni a művészeti kövek összehordásában. Igaz, hogy az akciónak hangyabolyhoz hasonló sürgés-forgásában még határozott öntudatos irány nem mutatkozik sem az általános, sem a nemzeti zene aspirációival szemben, de a tény elvitázhatlan, hogy megmozdult az egész nemzet minden osztálya, hogy századok mulasztásait pótolja az elszánt és csodákra képes akarat erejével. Igy indult meg az 1838-ik év, mikor egyszerre beállott az országos katasztrófa; a fővárosnak majdnem teljes elpusztulása a Duna vizárja által, mely egy egész év összegyüjtött szellemi termését ha nem is semmisíté meg egészen, de egy időre érzékenyen megakasztá a fejlődést. A fővárosban több hónapos szünet állt be a kulturális mozgalmak mezején s még a nemzeti színház is zárva maradt március 13-tól egészen április 16-ig. Erkel Ferenc az 1838-ik év elején lépett annak kötelékébe mint karmester, hol testvére: József, mint az opera első stádiumának egyik oszloposa s tenoristája, már kezdettől fogva működött. A közbejött árviz tehát az ő ténykedését is elzsibbasztá egy időre, hogy aztán annál erősebben vesse latba tehetségét és szervező képességét. Az ifju magyar főváros katasztrófája óriási részvétet keltett nemcsak a hazában, de a külföldön is. A közművelődés történetének sajátságos jellegét képezi az, hogy a nagy nemzeti katasztrófák nyomában a művészeti fellendülésnek mindig intenzivebb megnyilatkozása szokott járni. A nyomor a részvét könyeire hivatkozik s az emberi nemesebb érzés erősebb lüktetésbe hozza a szivet, mely ilyenkor a szépet, a fölemelőt keresi tetteiben. A költészet, művészet s irodalom géniuszával ölelkezik, hogy támogassa s diadalra vezesse. Igy történt ekkor is szerte a hazában. A főváros 1838-iki nyomora, egyszersmind az irodalom s művészet, de különösen a hazai zeneélet nagyobb felvirágozásának a magvait is elveté. Minden városban e célra rendeztek hangversenyeket, színielőadásokat s felolvasásokat. Nagyban fokozta e nemes áramlatot a külföld, főleg pedig Bécs s az osztrák birodalom nagyobb városainak a példája, melyek az időben valóban példás jelét adák az emberszeretet erénye gyakorlásának. Bécsben maga a herceg Metternichné által rendezett főuri hangverseny 74 ezer ezüst forintot jövedelmezett. A hazája segélyére rögtön sietett Liszt Ferenc bécsi hangversenyei (április havában), melyek jövedelmét mind a pesti vizkárosultak javára adá, közel 30 ezer forintot eredményezett nemcsak, de művészetének ragyogó aureolját egyszersmind először veté a magyar művészet egére. Az akkori hazai lapok művészeti rovatai egyébbel sem voltak tele, mint minden város műkedvelő hangversenyeinek a regisztrálásával, melyek százezreket tettek le a jótékonyság oltárára. De maga a főváros is, amint csak egy kissé fellélegzhetett, kettőzött erő s buzgalommal lép a sorompókba s egymás után áldoz a művészet oltárán a romok felépítése érdekében. Kimagasló mozzanata volt e mozgalomnak Frankenburg Adolf felolvasása nagy hangversennyel egybekötve junius 2-án, hol Erkel Ferenc a nemzeti színházon kivül legelőször állt az élén egy nagy zenekari előadásnak, melynél a magyar s német színház, valamint a főváros legjobb műkedvelő zenészei működtek közre, Weber "Oberon" nyitányát adván elő.

Erkel Ferenc már akkor oly hivatott dirigens és magas nivón álló zenésznek mutatta be magát, minőre a magyar nemzeti színháznak szüksége volt, hogy kiemelkedjék a kezdetlegesség bizonytalan hullámzásából. Az egy hónapi szünetelés után a nemzeti színház április 16-án ismét felvette a megszakított fonalat s április 21-én egy felelevenített magyar operával kezdte meg további operai működését. Ez pedig nem volt más, mint Ruzsitska "Béla futása" mely már 1833-ban Kolozsvártt színre került s melyet Heinisch J., a nemzeti színház karmestere dolgozott ujból át, hogy a modernebb kivánalmakat is kielégítse. A prózával vegyes játék-opera az akkor már közkedvességü művésznő, Laborfalvi Róza (a későbbi Jókainé) jutalomjátékául adatott, de az uj kidolgozás dacára sem tudott vonzó darabbá válni. Hiányzottak belőle az akkor már magasabb szinvonalon állott operai termékek ép ama kellékei, melyeket a közönség az opera fogalmához kötött. Ami jobb volt benne az inkább népszínműi zenéhez illett, ami pedig operai stylus akart lenni, az nem igen közelítette meg annak álláspontját. Még két évig kellett várakozni, hogy ez óhajtás teljesedésbe menjen. De ez alatt számos oly ténykedés történt, mely az eszme megvalósulását mind közelebb hozta. Két év alatt több életrevaló ténykedés történt akkor Magyarországon a zene terén, mint azelőtt századokon át.

A budapesti hangász-egyesület (amint magát még évtizedek után is nevezte) mind nagyobb akciót fejt ki gróf Festetich Leo elnöklete, Mátray Gábor vezértitkársága s gróf Cziráky Antal védnöksége alatt. Rendszeres énekiskolát alapít, melyből későbben a nemzeti zenede fejlődött ki. Nagy zenekari hangversenyeket rendez; különböző zeneművekre (szinfónia és kántátéra) 20 aranyos pályadíjakat tűz ki s leginkább ébren tartja a főváros összes zeneköreit.

Jakab István "Csel" cimen kétfelvonásos operaszöveget ir, melyet Bartay András, a zenének az időben ép oly buzgó, mint képzett művelője 1839. zenésit meg s mely április havában kerül első előadásra Erkel Ferenc jutalomjátékául. Bartay András egyszersmind felhivást intéz lapok utján a magyar irókhoz, hogy minél többen magyar operai szövegkölteményeket irjanak.

Már 1838. év elején élénk mozgalom indult meg a nemzeti színház segélyalapja s országos subvenció érdekében, minek az az eredménye lesz, hogy József főherczeg nádor leiratot intéz Pestmegyéhez, attól a nemzeti színház összes passziváinak felterjesztését kérvén s igérvén, hogy az országgyülésnél támogatni fogja az orsz. subvencióra vonatkozó kérvényt.

A színházi igazgatóság felszólitja a magyar irókat s zenészeket, hogy minél több eredeti darabbal érdekesitsék a műsort. S ennek meg is lett az eredménye, mert ettől fogva veszi kezdetét nemcsak Szigligeti Ede bámulatos termékenysége a magyar drámai és színirodalom minden válfajában, hanem mellette mások is tehetségük javát vetik a latba, hogy minél többet s nemzetileg eredetit termeljenek. Legnagyobb tevékenységet fejtenek ki ez időben Gaal József szövegileg és Thern Károly zeneileg. Szerdahelyi József a gyorsan országos kedveltséget nyert "Peleskei nótárius" (Gaal és Thern), "Ludas Matyi" (Balog István és Szerdahelyi), "Rontó Pál" (Szigligeti-Thern), "Ecsedi tündér" (Gaál-Jósika-Thern) énekes bohózatok, mind ez időszak termékei. Gaál "Svatopluk" drámájához is Thern irt zenét, melyben már a tárogató hangszer is szerepelt.

.Az irodalom is minden irányban tért hódit. A magyar tudós társaság kiadványai: A "Tudományos gyüjtemény", az "Athenaeum" (Toldy, Bajza s Vörösmarty aeszthetikai s kritikai közlönye), Nagy Ignác "Színműtára", az "Almanach-társaság", a "Drámai füzér" (Egressy, Fáncsy és Szigligeti vállalata) uj életet öntenek az irodalom minden ágába. A szellemi életnek nincsen olyan mezeje, mely parlagon maradna. Ez időben ölt országos mérvet a "Mátyás király" szobra érdekében megindult gyüjtés is, Ferenczy első jelentős magyar szobrász terve szerint.

Erkel Ferenc mind e mozgalmakban, melyek szorosan összefüggnek a nemzeti színház bel- és küléletével, tevékeny részt vesz s a mellett speciális kiható tevékenységet fejt ki az opera terén. Az opera zenekarát első sorban friss művészi erőkkel regenerálja s egymás után hozza színre az akkori legkedveltebb s legértékesebb operákat. Az operai személyzet regenerálása azonban sok nehézséggel járt. Az egyedüli vonzerőt s a valódi művészeti nivó-t Schodelné képviselte, kivel távolról sem álltak csak némileg is alpari a többi állandó közreműködők, kik egy részének nemcsak énekesi, de színművészi hivatást is kellett teljesiteni. Ilyenek voltak: a kettős nagytehetségű Dériné, Éder Lujza, Felber Mária, Lendvay Márton, Szerdahelyi József, Udvarhelyi Miklós. Tulajdonképeni énekesek csak Erkel József, Egressy Béni, Konti és Jób voltak. A műsor is rendesen csak szűk körben forgott. Norma, Beatrice di Tenda, Montechi és Capuletti, Szevillai borbély, Fra Diavolo, Eskü, Borgia álltak leggyakrabban a műsoron, s ezek is leggyakrabban csak részletekben. De Erkel Ferenc két évi karmesterkedése alatt (1840-ig) már a Bűvös vadász, Fidelio, Zsidónő, Don Juan, Ördög Róbert, Báléj, Portici néma, Zampa s az akkori nagyoperák mind a műsorra kerültek. Jó részt vendégszereplések tartották fel az érdeklődést a nemzeti színház operája iránt mindaddig, mig az operai személyzet külön rendszeresitést nem nyert. Ha egész operát nem lehetett színre hozni, s erre gyakran volt eset, hangversenyek, virtuózok felléptetése sőt még bűvész- vagy akrobatikus mutatványok is pótolták a hiányt.

Óriási fellendülést adott a fővárosi zeneéletnek, a magyar zenének s vele az operának is Liszt Ferenc első hangversenyzése Pesten 1839. év végén, s 1840. január havában a nemzeti színházban s a városi redoute nagytermében. Addig soha sem hallott árak mellett mindig zsúfolt volt mind a kettő s a hazafiui fellángolások, kitüntetések, ovációk egész sorozata követte az ép oly nagy mint nemes szivű művészt, ki ugyszólván minden jövedelmét jótékony- s a hazai kulturélet céljaira áldozta fel. A nemzeti színház alaptőkéjének jutott belőle a legnagyobb rész, azután az akkor ugynevezett hangászegyesületnek s a megalapitandó zenedének. Csak százszor elmondott s leirt dolgokat ismételnék, ha e helyen is ujra összegezném az akkori Liszt-láz minden részletét. Nincs oly művelt magyar olvasó, kinek erről tudomása ne lenne. Csakis arra reflektálok, ami az időből Erkel Ferenc-re s a magyar zene fellenditésére leginkább vonatkozik. Nevezetes mozzanatok azok a hazai zene történetében.

A magyar főváros, dacára ez időben már tiszteletre méltó álláspontjának, melyet a zene terén elfoglalt, még mindig oly erős áramlata alatt állott az idegen szellemnek, hogy a leghazafiasabb célu hangversenyek műsora s belépti jegyei is csak német nyelven voltak szerkesztve. Hogy a hangversenyi énekek, szövegek nyelve sem volt soha magyar, ezt talán mondani is felesleges. Előbb meg kellett honosulni a magyar szavalatoknak a nemzeti színház művészei által, hogy aztán lassanként, de akkor is csak elvétve tért hódítson a magyar nyelven való éneklés is. Mikor tehát Liszt 1839-ben Pesten legelőször hangversenyzett, azon kezdte, hogy ugy műsorait, mint a belépti jegyeket egyedül magyar nyelven adatta ki. Óriási merész és nagy horderejü lépés volt ez akkoriban, mert attól kezdve lett keresztül törve, legalább nyelvileg, az idegen művészeti járom, s attól kezdve jött divatba Pesten ha nem is az exclusiv magyar, de legalább a kettős nyelvű (német és magyar) műsor és belépti jegy. Ma már csekély dolognak tetszhetik ez, de akkor legalább is volt olyan vivmány, mint az, mely a hazai közéletet és közoktatást a latin nyelv békói alól szabadította fel. Mert tüzes vassal égette ki azt a szégyenletes sebfoltot, mely a magyar főváros társadalmi és művészeti testén a hazafias fellendülés korszakában elterült. Több mint egy félszázad mult el azóta. Ez idő alatt a magyar történelem, a hazafiság, az önfeláldozás s a kulturális hivatás betöltésének legdicsőbb lapjaival lett gazdagabb. De mondhatjuk-e önérzettel, hogy a magyar állam és főváros manapság már egészen magyar, legalább művészeti értelemben? Ellenkezőleg, ha végig nézünk fővárosi zeneéletünk évi kimutatásán, nem kell-e pirulnunk, azt tapasztalva, hogy a hangversenyplakát, műsor és belépti jegy igaz, hogy magyar javarészt, de a szellem, talán ma még idegenebb áramlatu mint ezelőtt félszázaddal s még az sem szolgál vigasztalásul mint akkor, hogy megyünk előre a cél felé, mert ma nem előre, de hátra megyünk, különben nem kellene évenkint legalább ezer dalt hallanunk, melyek közt - sokat mondva - csak öt százalék a magyar vagy csak magyar nyelvü, mig 95 az idegen, leginkább pedig a német!

Lisztnek 1839-iki első pesti hangversenyzésének másik - az egész országra, de még a külföldre is kiható - eredménye az volt, hogy a magyar zene iránti érzéket többé kiolthatlanul oltotta be a nemzet vérébe az által, hogy világérdekűvé s értékűvé tette a "Rákócy-indulót" s magyar dalátiratai s rhapsodiáival polgárjogot szerzett azoknak a világ összes zenekörei- s hangverseny-termeiben. S Erkel Ferenc legelső nagy diadala a magyar zene mezején, ettől fogva datálódik. Mert ő volt az a ki Liszt Rákócy-ját, amint tőle akkor játszani hallotta, azonnal zongorára átirta s vele nemcsak magát a mestert, hanem az egész zenevilágot is meglepte. Wagner József, a 30-as évek legjelesebb gordonka-művésze s az akkori pesti zeneélet egyik legjobban ismert alakja, ekkor már az első rendszeres zeneműárusi firmának a tulajdonosa volt, ki sietett is azt kiadni s elterjeszteni az egész országban. Nem is volt akkor zongora Magyarországon, melynek támláján ne lehetett volna találni e kiadványt, mely az akkori technikai kiállításhoz mérten díszes és tetszetős is volt Liszt arcképével a cimlapon magyar ruhában, rojtos nyakkendővel koszorutól övedzve s az átiró Erkel Ferenc, mint a magyar nemzeti színház karmestere nevével ellátva. Ritka műtörténelmi példány már manapság, pedig megérdemelné, hogy minden zenével foglalkozó magyar, arany rámába foglalva őrizné, mint a magyar zeneirodalom első művészi színvonalon álló termékét s mint emlékeztetőjét ama nevezetes mozzanatra, melytől a magyar zene százados sírjából való feltámadását számithatja.

Az 1839-ik s az 1840-ik év első felében mindaddig, mig Erkel Ferenc "Bátory Máriá"-ja színre nem kerül s egészen át nem alakítja a magyar zeneéletet, még sok olyan történt, mely mind közre hatott arra, hogy kidomborodjanak a nemzeti aspirációk. Aki nem járatos a magyar műtörténelemben, el sem hiszi talán, hogy már 1840. elején minő dúsan volt Magyarországon a zene iránti érzék kifejlődve.

Pesten a gr. Széchenyi István által alapított s az ő fenkölt szellemétől irányított nemzeti kaszinó járt elől a jó példával. Termeiben minden vasárnap a legkomolyabb irányu zeneelőadások tartattak meghivók mellett, melyekben a társadalom szine-java vett részt s nem egyszer a főrangu műkedvelő körök képviselői is közreműködtek. Erkel Ferenc majd mindenikben részt vett részint mint kisérő a zongorán, részint pedig mint magánjátszó s a klasszikus zenetermékek magyarázója. Minden Pestre jött hirneves virtuóz itt érintkezett a főváros elit-világával s minden fővárosi művész ambiciójához tartozott, e zenematinékon magát aklimatizálni. A hangász-egyesület képes volt már oly nagyszabásu művet is előadni, - előbb a német, utóbb a magyar színházban, - mint Mendelssohn "Paulus" oratoriuma, melynek technikai művészi nehézségei legyőzésére akkoriban még Bécs is csak tartózkodva mert vállalkozni.

Kassán, Aradon, Temesvárott, Pozsonyban, Kolozsvárott jól szervezett konzervatóriumok működnek s symphóniák, oratóriumok, operák vagy legalább is opera-részletek előadásai napirenden vannak. A szegedi zenede alapja is akkor lett megvetve. E mellett alig van nevezetesebb város az országban, hol műkedvelői zeneelőadások s nagyobb hangversenyek ne tartatnának. Veszter Sándor, a hírneves magyar táncművész, Farkas Miska népzenekarával szövetkezve, mint első utazta be a külföldet, melylyel megismerteti a magyar zenét és táncot. Mikor visszatérnek, fokozott érdekeltség mellett vendégszerepelnek a nemzeti színpadon s azután bejárják az országot, hasonló vállalkozásokra serkentvén a magyar cigánybandákat. Lett is követője elég, mert ettől kezdve a magyar cigányok egymásután kelnek utra, pénzt és dicsőséget aratni. Műsorukon már akkor főszerepet játszik a régi Rákóczy-nóta és a Liszt-Erkel által népszerűvé vált induló. Divatba jön a "Körmagyar" társas-tánc Veszter S. beosztása szerint s Rózsavölgyi, Egressy B. s mások zenéjével. A pesti társadalmi körök felkapják, innen szétterjed az egész országban s közel van hozzá, hogy a szalonokból kiszorítsa az idegen táncokat. Feltámadnak sírjaikból a már teljesen elfeledt régi, Lavotta, Bihari és Csermák-féle hallgató nóták, toborzók és palotások. Egressy Béni zenét ir Vörösmarty "Szózatára" s mindenfelé éneklik, játszák, a cigányok húzzák, terjesztik, klasszikus szövege pedig honfiui nagy tettekre hevíti az ifjuságot. Szóval: az 1840. év első felében már világosság terül szét a magyar zenei aspirációk láthatárán s csak az hiányzik, hogy a nap is fölkeljen. S ime, 1840. augusztus 8-án fel is kél, mert a nemzeti színházban e napon került színre először Erkel Ferenc "Bátory Mária" magyar operája, testvére, Erkel József, a nemzeti színház sokérdemű operaénekese jutalomjátékául.

Hogy Erkel Ferenc ez első operájának színre kerülése minő lelkesedést keltett a hazai közönség körében, erről a mai nemzedéknek alig lehet fogalma. Az események fonalát követő kutató is csak ugy nyer felőle tiszta fogalmat, ha az akkori pesti lapokban buvárkodik. Mindazok, akik át voltak már akkor hatva a magyar zene életképességétől, a legmagasabb műformákkal szemben is feltétlen hozsannával fogadták Erkel Ferenc e legelső magyar stilusu operáját, melynek egyes kimagasló részeivel igaz, hogy elvitázhatlan jelét adá a magyar géniusz megnyilatkozásának, de voltak kevésbé inpresszionált birálók is, kik csak feltélelesen tették le a szkepticizmus fegyverét; sőt voltak olyanok is - még pedig tulnyomó számban, - kik csak annyit engedtek meg, hogy operával szemben lehet ugyan bizonyos magyaros népdali vagy tánc-zenei rhytmust is staffázsul beleszőni egyes részletekbe, de tagadásba vették az önálló magyar operai stilus érvényre emelhetését. Mind e nézetekkel szemben az igazság a középuton feküdt. A feltétlen enthuziaszták abban lőttek túl a célon, hogy már akkor mindent lényegnek vettek, ami pedig még csak látszat volt. A félig szkeptikusok abban tévedtek, hogy nem vették figyelembe a műtörténelmi fejlődési adatokat, melyek a legelső zenészeti nemzeteknél is csak fokozatos fejlesztés mellett tanuskodnak, mig a harmadik nagy zöme a Tamásoknak egészen meg akarta falzifikálni a tényeket, miszerint tagadásba vette a nép- s tánc-zene elemeinek legjogosultabb szereplését minden műformával szemben.

Erkel Ferenc szellemi fejlődésének processzusára a sokféle nézeteltérések mindeme össze-vissza való kavarodása, természetszerüen nagy befolyást gyakorolt s ugyszólván egész irányát alapjában megváltoztatta. Mindinkább be kellett látnia, hogy az akkoriban szerteszét divatozott operai keverékes stilus konvencionális formáival ha nem is teljesen szakitania, de azokat erősebben, intenzivebben lüktető nemzeti tartalommal kell betöltenie. Mert Báthory Máriája, leszámítva annak még manapság is életerős s lendületes nemzeti lüktetésü nyitányát s néhány hatásos karát és összesét, - hogy későbben még sem volt képes dacolni a változó izlés áramlatával s utána következett többi operáival lépést tartani a színpadon való állandó megmaradással szemben, leginkább annak lehet tulajdonítani, mert az még csak egy forrongó géniusz kohójában született s még nem emelkedett a nemzeti öntudatosság színvonalára. De Erkel Ferenc már akkor elmondhatta magáról, hogy ő volt az első sikeres megtörője annak a vastag jégkéregnek, melynek felolvasztásából keletkezett aztán manapságig a magyar zeneirodalomnak minden téren való kitavaszodása s felvirulása.

Erkel Ferenc "Báthory Máriájá-nak" sikere s fellendítő hatása mint varázsütés hatott ki minden irányban a hazai művészeti alkotások s ténykedések tömörítésére. Az utána következett három évben (1841-43) az elhullott termő mag mindenfelé előretörő izmos növényeket termett. Messze túlhaladná e munka keretét, ha mind ama számtalan mozzanatot fel akarnám sorolni, melyek három év lefolyása alatt a hazai kultura s szellemi élet terén, elementáris erővel törtek maguknak utat a nemzeti fölébredés sokáig parlagon hevert ős talaján.

A nemzeti színház az 1841. ujévétől kezdve orsz. bizottság igazgatása alá került, melynek gr. Teleky József elnöksége alatt: br. Orczy Gy., Simoncsics János (megyei másod-alispán), Patisz K. városi főkapitány s gróf Ráday Gedeon voltak a tagjai. Sok tanakodás után e bizottság - tekintetbe véve ugy a dráma mint az opera mostoha helyzetét - végre abban állapodott meg, hogy pályázatot hirdetett a nemzeti színház igazgatói állására, mire azonban csak a rákövetkező második évben 1843. januárban akadt vállalkozó, Bartay András személyében. Mert az igazgatói pályázati feltételek közt sok oly tájékozatlanság s primitivszerű gondolkodásra valló feltétel is szerepelt, melyek méltán távol tarthattak minden önérzetes s önálló gondolkodásu vállalkozót. A többek közt az is benne volt, hogy az igazgató csak oly drámát vagy operát vehet fel a műsorra, mely 200 forintnál több költséget nem vesz igénybe! Az akkor szerepelt lapok - de főleg Kossuth "Pesti Hirlap"-ja - erősen ki is keltek az ily éretlen utasítások ellen, melyek csak arra szolgáltak, hogy a hamar cserben hagyott nemzeti intézet agóniáját, ugy a hogy mesterséges fukarkodásokkal tovább húzzák. A drámát, a színi előadásokat a közönség oly lanyhán látogatta, hogy a lapok a nemzeti színház bezárását javasolták. Az opera sem igen tudott segítségére jönni, dacára hogy Erkel Ferenc mellé még Thern Károlyt is szerződtették másod karnagyul, kik vállvetve igyekeztek abba pezsgőbb életet önteni, s dacára hogy Báthory Mária még friss ujdonság számba ment s egy ujonan feltünt színpadi csillag, a széphangu s vonzó külsejü énekesnő: Lángh Paulina személyében annak címszerepe is a korábbinál nagyobb vonzerőt gyakorolhatott. Mert ez sem tartott sokáig. A hirtelen feltünt művésznő ép oly hirtelen elhagyta a színpadot, nőül menvén Ábrányi (akkoron még Eördögh nevet viselt) Emilhez - e sorok irójának testvérbátyjához s a festészet terén jelenleg előnyösen ismert Ábrányi Lajos édes atyjához. E romantikus házasság akkoron nagy port vert fel ugy a sajtóban, mint a társadalmi körökben. A közönség pedig azt a szójátékot faragta rá, "hogy a nemzeti színház operájának a primadonnáját egy szép reggel elvitte az ördög". - De e mellett még Schodel-né, a kitünő drámai énekesnő is megvált ez évben az intézettől, annak pótolhatlan veszteségére. Mig a nemzeti színházban ez időben majdnem vigasztalatlanul folytak a dolgok, addig a társadalmi s hangversenyi téren több oly kiható mozzanat merült fel, melyek elevenen feltarták a közönség műérdeklődését. Mendelssohn "Paulus" nagy oratóriuma ez évben kerül először bemutatásra s Pest művészei s műkedvelői megelőzik vele Bécset, a császárvárost. Jótékony és kulturális célokra nagyszabásu hangversenyek rendeztetnek, melyekben részt vesz az arisztokrácia, a társadalom s az irodalom színe-java. A kisdedovoda javára rendezett hangversenyben, melynek rendezősége élén Grill igazgató és Frankenburg Adolf állottak a magas körök műkedvelőivel, mig Kossuth Lajos is részt vett egy alkalmi tárgyu felolvasással. Ez évben szavalta legelőször nyilvánosan Egressy Gábor is Vörömarty-nak "Liszt Ferenc"-hez irt ódáját.

De a következő 1842-ik év sem igen viszi előbbre a nemzeti színház operáját, de még drámáját sem. Annál intenzivebben csoportosulnak más tereken a kiható kulturális mozzanatok. A magyar "körtánc" mind szélesebb tért nyer a szalonokban s a tánctermekben. Szőllősy L. táncművész kezdeményezi s terjeszti, Rózsavölgyi Márk, Egressy Béni, Dobozy Károly, Travnyik s Pecsenyánszky (a későbbi Palotássy) János pedig buzgólkodnak az ily magyar társadalmi táncok megzenésítése érdekében. A francia négyest s az idegen táncnemeket már majdnem sikerül is neki kiszorítani a felpezsdülő magyar közéletből, ha vele szemben is nem ismétli magát a hirtelen szalmaláng históriája. Hiába volt mellette még gr. Széchenyi István-nak felszólalása is a lapokban. A mily hirtelen tüzet fogott, ép oly hamar el is hamvadt. Épugy, mint az akkoriban Kossuth Lajos által divatba hozott magyar zeke-viselet, mely egyik legideálisabb s hozzá még igen kényelmes formája is volt a magyar nemzeti öltözetnek. Ez évben alakult meg a későbbi 40-es években oly nagy szerepet játszott "Pesti nemzeti kör", s ez évben tartatott az első mű - s magyar iparkiállítás is Kossuth L. kezdeményezése s előrehajtó agitációja folytán. Ekkor nyer konkrét alakot a mai nemzeti zenedének megalapítási tervezete is. Fáy András zenét ir Vörösmarty "Fóti dalához", melyet azonban későbben kiszorít a forgalomból Thern Károly sokkal populárisabb fóti-dala. Tóth Lőrinc "két László" (eredetileg "Hunyady László" cimen) drámája 100 arany jutalmat nyer az akadémiai pályázaton, de tartósabb sikert nem tud aratni. Az az előnye azonban megvolt, hogy ez a dráma lett szülőanyja Erkel Ferenc későbbi hasoncimű operájának.

Minden irányban pezsgett az élet ez időben a magyar fővárosban, s jórészt még a vidéken is. Kőszegen is ez évben lett megvetve az ottani zenedének az alapja; csak a nemzeti színház tájéka körül uralkodott lanyhaság, lehangoltság, tespedés s érdektelenség. Az akkori színészeti s énekesi gárda örökös fluktuációnak volt kitéve, a gázsik oly meseszerű csekélyekre olvadtak le, hogy a kiválóbb tagok vagy a városi német színházhoz, vagy külföldre menekültek, vagy pedig előnyösebbnek tartották vidéki vendégszereplésekre adni magukat. Az opera sem tudott megszilárdulni, dacára hogy az időben már jóformán minden nagysikerü külföldi opera Erkel Ferenc buzgalma folytán a műsoron állott. Thern "Gizul" cimű stiltelen uj operája is jórészben hozzájárult a közönség távoltartásához. S aztán már akkor a közönség és a sajtó körében kezdett két ellentétes áramlat küzdeni egymás ellen. A drámai párt mit sem akart tudni az operáról s viszont megfordítva, minek aztán természetszerűen az lett az eredménye, hogy a közönség egyiket sem látogatta. A drámai műsor egyhangusága nem vonzott, az opera változatosabb repertoárjához pedig nem voltak meg a kellően képesített erők. Idegen művészek vendégszereplései tartották benne ugy ahogy, az ideiglenes lelket váltakozó szerencsével. Thern K. is megválván az opera másod-karmesteri állásától; annak minden terhe és gondja egyedül Erkel Ferencre nehezedett, kinek e mellett még folytonos harcot s versenygést kellett folytatnia a még mindig nagy nimbus és pártolással találkozott városi német színház operájával. Botrány és siker is váltakozva volt napirenden akkor a két színházban. A német színházban két énekesnő versenygett egymással, az ünnepelt Carl Henriette és Mink, s a közönség is két részre oszlott. Az egyik a másikat igyekezett tapsaival elárasztani vagy kifütyölni. A német színházban egy ily alkalommal magam is tanúja voltam az előcsarnokban egy olyan nem mindennapi kaliberü verekedésnek, mely díszére vált volna bármely alföldi csárdának. Ha a német színházban a Mink-párt győzött s vetélytársa átment vendégszerepelni a nemzeti színházhoz, akkor meg az ellenpárt azt ott fütyöltette ki. Társadalmi s hirlapi polémiák voltak napirenden, melyek csak olajat öntöttek a fellobogó lángra. Néha-néha azonban jöttek nyugodtabb s élvezetesebb estélyek is. Igy mikor az akkori nagy szenzációt keltett híres drámai énekesnő: Hassel-Barth asszony vendégszerepelt, vagy mikor a még csak 11 éves gyermek: Rubinstein Antal zongorajátéka ragadta bámulatra a színházi közönséget. Ez az egész év máskülönben a nemzeti színházzal s operával szemben nagyon apathikus viszonyok közt folyt le, melyből valami kihatóbban kimagasuló mozzanat nem emelkedett ki.

Egészen más szerep jutott a következő 1843-ik évnek, mely egyik leggazdagabb termésü évének nevezhető a magyar kulturtörténetnek. A nemzeti színház országos bizottságának sikerült végre az intézet élére majdnem teljhatalmu, s 12 ezer forint subvencióval ellátott igazgatóul Bartay Andrást megnyerni, ki ez év kezdetétől fogva tényleg meg is kezdte működését. Nagy ambicióval, nagyszabásu tervekkel s a gyakorlati szempontokat tekintve, többirányu életrevaló reformokkal kezdett a munkához. Jó ideig siker is koronázta törekvéseit s a színház ugy szellemileg, mint anyagilag virágzásnak indult, emelkedett nimbusban, s állandó közönséget tudott teremteni. Másban nem is számította el magát, mint a kétszerkettőnek nem igen aritmetikus pontossággal való betartásában. A kedvező szerencse előbb elbizakodottá, azután mind merészebbé s végre könnyelművé tette, minek végre siralmas krach lett a vége. Azt azonban nem lehet a hazai műtörténelemnek az ő közel három éves igazgatóságától megtagadni, hogy a nemzeti irány kifejlesztése s fellendítő eredményes ténykedések egész sorozata tapadt az ő igazgatói működéséhez, mely maradandó nyomokat hagyott hátra a magyar irodalom kifejlődésében. Az ő pályadíj-kitüzéseinek voltak eredményei Szigligeti Ede magyar népszínművei, melyek rohamosan meghódították az ország egyetemes közönségét s melyek egészen uj irányba terelték a magyar színműirodalmat. E színműveknek a 40-es évek derekán oly páratlan sikere volt, miről a mai nemzedéknek alig lehet fogalma. Petőfi őserejü géniusza is ez időben tör magának utat oly magasságba, minőt utána senkinek sem sikerült még elérnie. A hamisítatlan magyar népélet a színpadon, s Petőfi utólérhetlen költészete a magyar érzés s gondolkodás visszatükrözésében, oly világot tárnak fel minden magyar lelkében, melyről álmodni is alig mert volna. Mintegy varázsütésre, teljesen átalakul az egész magyar közérzület és aspiráció, megtalálván rég óhajtott és táplált ideálját. De minden más téren is, a nemzet vérébe átmenő ténykedéseknek egész láncolata sorakozik, hogy a nemzeti élet öntudatossága ellenállhatlan erővel törjön előre, s mind ennek a 40-es évek vége felé oly elementárisan kellett aztán összehalmozódnia, hogy vulkanikus kitörését nem lehetett többé meggátolni.

Tény, hogy mind e későbben felrobbanni kényszerült gyúanyagok kohóját legfőkép a nemzeti színház képezte a 40-es évek első felében a Bartay András igazgatósága alatt. Ez időszakban jött létre Egressy B. "Szózat-zenéje" Vörösmarty s Erkel Ferenc "Hymnusz-zenéje" Kölcsey F. költeményére s ez időszakba esik Erkel F. "Hunyady László" operájának is páratlan sikere s kihatósága a magyar egyetemes közéletre. De még sok egyéb is történt e nevezetes évben, melyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai irodalom, művészet s kulturélet minden irányban nemzeti szellemben fejlődjék s izmosodjék. Az irodalom, sajtó, dráma, költészet s tudomány óriási lépéseket tett előre. Gróf Széchenyi István nemcsak mint politikai, hanem mint hirlapiró is kilép a síkra, a "Jelen kor" s a "Független lap" élére állva. Frankenburg Adolf is nagyban szerepel az irodalom terén, kiadván műveit s éles szatirikus irmodorával sebeket üt és gyógyít. Petőfi, Jókai, a Vahot testvérek, br. Jósika Miklós, br. Eötvös József, Bajza, Vörösmarty s még számos szellemi ébresztői a magyarnak, mint egy ellenállhatlan phalanx tör keresztül mindennemű ósdi s maradi várfalakat. Mindezek közt pedig mint kimagasló gúla emelkedik ki Kossuth Lajos az ő lángszellemével s világító és perzselő fáklyájával.

A művészet, a zene terén pedig már ez évben előre veti fényét Erkel Ferenc "Hunyady László"-jának közeli szinrehozatala, mely a következő 1844-ik év január 27-én teljesedésbe is megyen. A nemzeti színházban Bartay András igazgató tevékenysége sem lankad, sőt mindig több-több érdekest és vonzót produkál. A drámát és operát erős lábra állítja. Ő veti meg alapját a szinházi nyugdij-intézetnek; az akkori viszonyokhoz képest fényesen honorálja az irókat, művészeket, s addig még nem létezett tantiémekben részesíti. Ő alatta lépnek fel s válnak későbben az opera oszloposaivá: Füredi Mihály, Benza s Kőszeghy Károly. Hosszabb időre szerződteti a világhírű énekesnőt: Lutzert; fellépteti a táncművészet egyik európai csillagát: Tadolinit s vele valóságos lázba hozza a színházi közönséget. Továbbá vendégszerepelteti a már akkor európai hirű Wieuxtemps hegedű-művészt; színre hozza "Ördög Róbertet" s szerepelteti nagy sikerrel Dobozy Károly magyar zenetársulatát Veszter és Thury magyar táncművészekkel, kik későbben európai körútra mennek s kikhez Egressy Béni is csatlakozik. A német színház ez időben már tetemesen megingott nimbusában szemben a magyar színházzal, mely mindinkább kezdett fölébe emelkedni. Hogy a közönség érdeklődését fokozza, még Wolf műlovartársulatát is szerepelteti a színpadján. A magyar ifjuság pedig, amikor csak tehette, élesen demonstrált ellene. Nevezetes demonstrálása volt az évben Wieuxtemps-al szemben, a ki midőn bevégezte fellépéseit a nemzeti színházban, a német színházba is átment folytatni fellépéseit. A magyar közönség és ifjuság ezt rossz néven vette tőle, ama lelkes fogadtatások s kitüntetések után, melyekben részesítette s midőn kilépett a színpadra, oly elementáris lárma, fütty s macskazene fogadta, hogy kénytelen volt visszavonulni. Erkel Ferenc ezt megelőzőleg játszta ez időben a nemzeti színházban legelőször nyilvánosan Wieuxtemps-al azt a brilláns magyar ábrándját zongora és hegedűre, mely egyik gyöngye marad a magyar zeneirodalomnak s melylyel ugy akkor, mint későbben is oly nagy diadalokat aratott. A nyilvános hangversenyek műsora és helyárai is ez időben már nagy változást szenvedtek. A magyar nyelvű műsor rendesen már mellőzhetetlenné vált s az árak is majdnem kétszeresre emelkedtek. A műipar s a magyar kiadványok terén nagy lendület áll be. A műárusi firmák szaporodnak s egymással versenyeznek a magyar zeneművek kiadásában. Grimm Vince (aki későbben - a 48-49-es években - a Kossuth-bankók nyomdaintézetének is igazgatója s vezetője volt s számkivetésben halt el) felállítja az első magyar hangjegynyomdát; Wagner József műárus először adja ki Svastics János új zeneműveit; Müller K. műárus pedig Egressy B. és Szerdahelyi J. magyar dalai s nótái kiadásával viszi előbbre a műirodalmat. Egressy B. "Szózata" s Thern Károly "Fóti dala" is az évben látott először napvilágot. Sajátságos tünet! Egressy "Szózata" mellett akkoron jóformán érdektelenül ment el a magyar közönség, mig Thern "Fóti dala" rohamosan terjedt szét s ugyszólván vesszőparipája lett a társadalmi ének-közönségnek. A "Szózat" elbirálására felkért bizottságot Bartay András nagyon sokféle elemből állította össze. Volt köztük szakember, dilettáns, mágnás, hirlapiró s még egy pár nyárspolgár is. Nagyon is megoszlottak tehát a vélemények s csak kevés szótöbbséggel lett a mű nyertes. Az ellenvéleményűek természetesen ahol csak lehetett, ellene agitáltak s igy történt, hogy akkoron népszerűségre nem tudott vergődni. Majd két évtizedig kellett várnia (a 60-as évek elején), mig ez bekövetkezett s átment a nemzet vérébe. De a következő évben termett Erkel Ferenc "Hymnuszá"-val szemben sem állt jobban a dolog, mert habár majdnem egyhangulag nyerte el a pályadijat, még sem tudott az sem egyenesen utat törni magának a nemzet szivéhez. Gyászos éveknek s uj hajnalhasadásnak kellett jönni annak a számára is, hogy végre örökké elévülhetlen nemzeti imává váljék. Ezekkel szemben aztán az efemer értékü "Fóti dal"-nak háttérbe kellett szorulnia, mely ma már inkább történelmi értékkel bir, anélkül hogy számos más magyar népdal mellett amalgamizálódott volna a magyar nép általános érzületével. Mert minden pikáns dallamossága s erős lüktetésű rhytmusa mellett is meglátszik rajta, hogy egy oly kor szüleménye, melyben az alkalmiság még nagyon belejátszott a hirtelen sikerbe. A Bartay A. ez évi igazgatóságához ha még hozzásoroljuk, hogy a nagy magyar drámai énekesnő: Schodelné ismét szerződött tagja lett az operának s hogy az akkoron divatozott felvonások közti zenét is előnyösen emelte pályadíjak kitűzése által: jórészt mindent elmondtunk, amit annak előnyére fel lehet hozni. A társadalmi téren a magyar zene érdekében igen sokat tett ez évben a "Pesti nemzeti kör", mely minden nemzeti aspirációnak a gyúpontjává vált s a tiszta magyar hangversenyek tartásának is első kezdeményezője s hivatott szószólója lett. A hazai peadagogia terén pedig Adelstein magyar és német nyelvű zongoraiskoláját kell megemlíteni, mely szintén ez évben látott napvilágot s egyengette az útját a későbbi tiszta magyar nyelvű paedagogikus irodalomnak.

*

Ily viszonyok közt köszöntött be az 1844-ik év, mely a magyar zene, a magyar opera s Erkel Ferenc élettörténetében a legnevezetesebb mozzanatot képezi. Mindjárt ez év kezdetén, január 27-én került színre saját jutalomjátékára az ő nagy érdeklődéssel várt "Hunyady László" operája, melynek 50 éves emlékünnepségét ép a most folyó 1894-ik év január 27-én ülte meg a m. kir. operaház még gróf Zichy Géza intendánssága alatt, 270-edszer kerülvén az előadásra. E nevezetes magyar műtörténelmi eseményt Bartay András igazgatósága ezelőtt 50 évvel a következő színházi czédulával adta tudtára a fővárosi közönségnek, melyet ehelyt is megörökíteni, történeti érdekességűnek tartom.

A történeti hűség egymásutánja tekintetéből ideigtatjuk mindjárt ama művészek névsorát is, kik az idei jubiláris előadáskor szerepeltek Erkel Sándor a halhatatlan zeneköltő fia vezénylete mellett: u. m.

E díszelőadást Erkel Ferenc "Kölcsey-hymnusza" előzte meg, melyben részt vett az opera összes személyzete s Apotheózis, melynél Erkel Ferenc összes operáinak személyei voltak képviselve.

Mielőtt Erkel Ferenc "Báthory Máriája" után "Hunyady Lászlójá"-nak megirásához kezdett, egy pár évet nehéz lelki tusák s bizonyára indikált lelki töprengések között töltött. Azt az eszményt, melyet maga elé tüzött: "magyar operairodalmat teremteni", érezte, hogy Báthory Máriájával csak megközelítette, de távolról sem érte el. Az akkori kritikának jó nagy része és veleje is oda konkludált, hogy talán nem is lehet az eszmét megvalósítani. Az akkor uralkodott operai stilus sem igen hathatott reá felbuzdítólag, melyet bátran lehetett a stylus-keverés korszakának nevezni. Hite ha nem is rendült meg alapjában, de a kétségnek nem egy ajtaját hagyta nyitva, mert be kellett látnia, hogy ha második magyar operájával sem sikerülend kézzelfoghatólag lefegyverezni a Tamások seregét, sok-sok időre elveszti a talajt, melyre a további épitkezéshez szüksége volt. Mint minden időben, ugy akkoron is a legfőbb szerepet játszta egy opera sikerével szemben a jó, az érdekes folyásu s zenészeti illusztrálásokra találó alkalmakat nyujtó szövegkönyv. Az időben a történelmi tárgyu operaszövegek voltak főleg divatban. Az akkori ünnepelt operairók mind az ily irányu s tartalmu szövegeknek köszönhették világsikerüket. Auber kezdte "Portici némájával", Rossini még sikeresebben folytatta "Tell Vilmosá"-val s az I-re pedig épenséggel rátette a pontot Meyerbeer az ő "Hugenottái"-val. Még a későbbi nagy reformátor, Wagner is belement ez irány kerékvágásába az ő "Rienzijé"-vel. - Erkel Ferencet is, természetes tehát, hogy ez az uralkodó irány-planéta vonzotta legerősebben magához. De hol tegyen szert s ki által egy ily történeti szövegkönyvre? Ezzel tépelődött folyton s e gondolattal kelt fel s feküdt le mindennap. Mint rendesen az életben a véletlen szokott segíteni az emberek bajain, ugy történt Erkel Ferenccel is.

Hosszú évek során át álltam vele a legbizalmasabb viszonyban s igy sokszor nyilt alkalmam vele eszmét cserélni ugy élete momentuózus mozzanatai, mint művészeti eszméi s ténykedéseinek érdekes részletei felett. Hunyady operájának keletkezési történetét is nem egyszer beszélte el előttem apróra. Mindig idegesen hatott reá ez emlékek felidézése, mert - amint mondá - nem igen hitte, hogy valamikor kedvére való szöveget kaphasson. Pedig amikor nem is remélte, akkor teljesült óhajtása. Egyszer a Kigyó-utcán haladtam - beszélte nekem, - mikor véletlenül Egressy Bénivel találkoztam. Papirtekercset tartott a kezében s kérdésemre, hogy hol járt, hová megy? Azt felelte: Bartay András igazgatót kerestem, de nem találtam hon. Régen kér, irjak neki valami magyar tárgyu operaszöveget. Hát megakartam kinálni ezzel, s a tekercsre mutatott. Kivettem a kezéből. "Hunyady László" szövege volt. Amint futólag belepillantottam, mintha erős döfést éreztem volna a szivemben, éreztem, hogy ez az, amit oly régen s izgatottan keresek. Elvettem tőle s minden tiltakozása dacára zsebre vágtam e szavakkal: "majd irok én erre zenét jobbat, mint Bartay irna, te pedig irj neki valami mást." Egressy B. belenyugodott; nem telt bele néhány hónap s kész voltam az egész opera jeleneteinek vezérfonalával. "Lássa - tevé hozzá - ugy dolgozik az igazi inspiráció, ha megtaláljuk hozzá a keresett, de még határozott formát nem öltött tárgyat."

Erkel Ferenc aztán lázas sietséggel s nem apadó lelkesedéssel dolgozott Hunyadyján s be sem várva, hogy a későbben oly fényesen sikerült örökbecsű nyitányt is megírja hozzá: már azon év január 27-én színrehozta oly elementáris s általános hatással, minőre kevés példa van az operairodalom annálisában.

Kevesen élhetnek már azok közül, kik tanúi voltak Hunyady első előadásának. Én magam is, e sorok irója, szintén egyike vagyok még ezeknek. Mint fiatal pesti jurátus éltem akkor Pesten s nem felejtem el soha a régi nemzeti színház nézőterének akkori képét sem a kedélyek s lelkesedésnek azt az óriás felkavarodását, mely az első előadás után az egész városon erőt vett. A nézőtér természetesen zsúfolásig megtelt a főrangu világ, az irodalom, sajtó, zenevilág, társadalom s főleg a páratlanul lelkesedni tudott fiatal jurátus-világ elitjével. Politikai s egyéb természetü cselszövényeknek már akkor is bőviben volt Magyarország, mint manapság. A közönség s a fiatalság akkor is jól ismerte a cselszövőket s azokat a helyeket, ahol a cselszövények szálait szokták fonni. Mikor az első felvonás végén először csendült fel a "meghalt a cselszövő" kezdetű s még ma is mindig felvillanyozó karének, oly elementáris tapsvihar tört ki, amelynek párjára csak 1860-ból emlékezem, mikor ugyancsak a nemzeti színházban Reményi Ede minden szigoru policiális tilalom dacára rázendítette a "Rákócy-indulót." A közönség tömegesen felkelt helyéről, kendőket, kalapokat lobogtatott s zúgta az éljeneket. Mikor pedig a függöny legördült, többször követelte a kar ismétlését, a szerzőt pedig számtalanszor hivta a lámpák elé s a zenekar értékes ezüst-babérkoszorut s billikomot nyujtott át neki emlékül. Nem is kellett aztán hozzá már akkor valami különleges divináló tehetség megjósolni, hogy Erkel Ferenc ez operáján - kivált Magyarországon - soha sem fog kifogni az időnek őrlő vasfoga, már csak ez egyetlen - nemzeti indulóvá alakult - zenei részleténél fogva sem, mert hiszen a jól ismert magyar pártoskodás és a magyar állami vegyes házasság mellett, mindig lesz e hazában, fájdalom, cselszövő és cselszövés, minek halála felett ujongani fog a magyar nép.

De Erkel Ferenc Hunyady Lászlóját nemcsak a szöveg politikai, történeti s drámai izgatottsága tartja fenn már egy félszázadon túl a felszínen lankadhatlan érdeklődés mellett, hanem igazi műbecse s egy oly művészeti problema megoldásának a presztizse is, amely páratlanul áll a világ-zeneirodalomban, melynek fejlődési processusa azt tanusítja, hogy minden nemzet, műépitkezését nem a fényes kupolán, hanem a fundamentális pilléreken kezdte. Más nemzetek művészeti háztartásában nem is előzte még meg soha a fiú születése az apáét. Ez a művészeti fizológiai csoda csak a magyarnak jutott osztályrészül s ezt vitte véghez Erkel Ferenc géniusza. Mert az olasz, franczia, német - mint legkimagaslóbb - zeneirodalmi talaj, mig nagyszabásu drámai opera-stilust termelhetett, előbb a zenei válfajoknak mindennemű kisebb-nagyobb összekötő kapcsait kellett megalkotnia s azokat halomra gyüjtve az izzó kohóba hányni, hogy aztán abból mint egységes műegész kerüljön ki a nemzeti drámai opera-stylus kimagasulása. Századokat vett igénybe a szellemi ekevasnak e szakadatlan munkája.

De hogyan állt Magyarországban egészen Erkel Hunyadyjáig a nemzeti zene termelése? Ugy, hogy még legszebb népdalaink, régibb hallgató nótáink s táncdarabjaink sem voltak lekótázva szabatosan. Csak a cigány hegedűjén éltek egyik napról a másikra. A nemzet színe-java ügyet sem vetett reá, a hazában szerepelt szakzenészek pedig idegen szellemtől levén inpregnálva, lenéztek minden magyar zenészeti magasabb aspirációt, mint ötven év után, fájdalom, még manapság is gyakori eset. Ki foglalkozott volna hát az időben magyar műdallal, férfi- vagy vegyes-karral, vagy plane instrumentális zenével és még sok más egyébbel, mely nélkül pedig operát irni annyi, mint gőzhajózni akarni a hortobágyi pusztán.

De a magyar nyelv, irodalom, költészet, dráma, színművészet, tudomány, már ez időszakban tiszteletet parancsoló versenyre kelt a külföld százados vivmányaival s a magyar ambició fennen aspirált hasonló eredményekre a művészetek terén is. Megvolt hozzá a nemzeti akarat, de hiányzott hozzá az anyag és az ember. Erkel Ferencnek tehát - más nemzeti fejlődéssel szemben, - egy pár századot kellett átugrania, hogy egy csapásra utólérje. Felöltötte a hét mértföldet szökő bűvös sarut, s hipp-hopp hírével beállított a drámai opera pantheonjába magyar ruhában és sarkantyus csizmával. Mikor Hunyady aztán már majdnem két évtizeden keresztül ragyogott a magyar zene egén, annak világa mellett gyültek össze későbben a felébredt munkások ásóval és kapával, hogy a fényes kupolához méltó pillérfalakat is emeljenek. Hogy miként mily eszközökkel s minő sikerrel? - arról majd alább lesz szó.

*

Erkel Hunyadyjának első bemutatása után, habár vele szemben is jóformán megoszlottak az akkori kritikai vélemények, de abban mindannyian egyetértettek, hogy Báthory Máriája után óriási előlépést tett a magyar opera terén. Midőn későbben az elévülhetlen hatásu s magyar műformáju nyitányával is elkészült, az még intenzivebben biztosította számára az örök fenmaradást. Az akkori lapok közül leginkább rajongott érte a magasabb körökben ugyszólván irányító "Honderű", melyet Petricsevich Horváth Lázár adott ki és szerkesztett, ki az időben hangadó szerepet játszott ugy a társadalomban, mint a szépművészetek terén. Leginkább is eltalálta a helyes kritika mércét, mely megillette, s melyet több beható elemző cikkben kifejtett. Ő volt kezdeményezője annak a megünnepeltetésnek gr. Fáy Istvánnal (a magyar zene e lelkes és rajongó mágnás barátjával) egyesülten, mely Erkel Ferenc tiszteletére tartatott az akkor még igazán romantikus budai hegyek közt, mely alkalommal tisztelői arany karnagyi pálcával tüntették ki, mely száz körmöci aranyat tartalmazott. Ugyancsak Petricsevich Horváth Lázár buzgólkodott az időben abban is, hogy Hunyady a párisi nagy operában színre kerüljön. E törekvése azonban ép ugy nem sikerült neki akkor, mint későbben másoknak sem, kik ily irányban ismételten fölvették az iniciativa fonalát. S hogy ez 50 év után még manapságig sem sikerült, még Bécsben vagy más osztrák-tartományi fővárosban sem? Ennek bővebb megvilágítását e munka egyik későbbi fejezetének tartjuk fel.

Erkel Ferenc az 1844-ik évben Hunyadyjának fényes sikere mellett, még számos más irányban is oly tevékenységet fejtett ki, mely kihatóan vitte előbbre a hazai műviszonyokat. Bartay A. buzgó és élelmes igazgatósága is nagyban hozzájárult ehhez. A Kölcsey-hymnusz megzenésítésére 20 drb aranyat tüz ki, valamint ismételten népszínműre és operára. Szigligeti "Zsidó" népszínművéhez is Erkel irja a zenét. A "Pesti nemzeti kör" magyar hangversenyeiben Erkel Ferenc viszi a vezérszerepet. Az ez évben alapított Treichlinger-féle zeneműkereskedés számára négy füzetben kivonatolja Hunyadyjának legszebb részeit, Wagner J. műárús számára pedig a "Hattyudalt" transzskribálja zongorára. Nagy jelentőségűek voltak az időben e kiadványok, melyek rohamosan elterjedtek az egész országban s az Erkel nevet a legünnepeltebbek közé emelték. A hymnusz első bemutatása a nemzeti színházban ez év julius 2-án történt, mely fényes ováció mellett ment véghez. A magyar kulturális ténykedések ez évben ugyszólván a legizmosabban tömörülnek. A már akkor európai hírnévre szert tett Sárközy cigánybandája állandóan a fővárosban telepedett le s folyton ébren tartja a magyar zene iránti érdekeltséget. Pyrker egri érsek és herceg Eszterházy Pál a nemzeti muzeumnak ajándékozák nagy értékű képtáraikat. Egressy Béni magyar zenetársaságot alapít. A pesti hangász-zeneegyesület 25 arany pályadíjat tűz ki egy nagyobb keretű kántátéra. Petőfi Sándor költeményeire s Rózsavölgyi Márk magyar zeneműveire egyszerre jelennek meg az előfizetési felhivások. A 12-ik huszárezred tisztikara Pestre küldi karmesterét, hogy Erkeltől operáinak legszebb magyar dallamait s indulóit megszerezze. Kossuth Lajos kezdeményezése és agitációjára ez évben alakul meg a "Védegylet", mely egy időre elementáris erővel szorítja ki az országból az idegen árúkelméket. A legelőkelőbb körök hölgyei is a legegyszerübb karton-ruhában járnak s nők és férfiak csak hazai iparcikkekkel látják el magukat. Hol lenne ma már a magyar ipar, ha ez az akkori lázas lelkesedés lángja oly hamar ki nem aludt s a mai napig kitartó lett volna! Az a nagy csoda is ez évben történt, hogy Pesten a "Nemzeti körben" legelőször lehetett magyar nyelvű étlappal találkozni. Az első fővárosi dalegylet s vegyes kari társulat is ez évben merül fel "Concordia" címen. A nemzeti aspirációk e forrongó évébe azonban két nemzetközi láz is belevegyült, melyek meglehetősen lehűtötték ismét a magyar hajtásokat. Egyik volt a Budapestre szintén eljutott "Elsler Fáni" s a másik az Európa-szerte, de különösen Párisban óriási dimensiót nyert "Polka"-láz. Mindakettő egy időre jóformán kizökkentette a kedélyeket az ekszkluziv hazafias kerékvágásból. A színházi közönséget csak a diva tánca érdekelte. Dráma és opera sokáig épenséggel nem. A magyar nótákat, dalokat s táncokat a kétnegyedre ugrándoztató polka-rhytmusok váltották fel. Nem volt valamire való ház és család, melyben naphosszat ne vesződtek volna a polka-tánc tanulásával, a melynek azelőtt híre-hamva sem volt. Ez a polka-láz akkoron ugyszólván kerülő uton jutott el nemcsak hozzánk, de még maga a csehföldre is, mint szülő-anyjához. Maniává azonban egész Európában Páris majmolása folytán vált, hol egész társadalmi s zenészeti forradalmat csinált. Ez évet épen Párisban töltöttem s közvetlen szemtanuja voltam annak az őrült rajongásnak, melylyel a francia főváros mindenféle sületlen polka-táncot és zenét mint valami varázs-bálványt körülvett. Az akkori leghirnevesebb zenészek egyebet sem komponáltak, mint idétlennél idétlenebb polkákat, a kiadók pedig csak ugy szórták értük az ezreseket. Henri Herz pl. az akkori hires párisi zongoravirtuóz, 4000 frankot kapott egy pár importált polka kéziratáért. A szalonok, színházak, sipládák csak polkáktól visszhangzottak. Voltak német és cseh táncmesterek, kik egész vagyont szereztek e tánc tanítása által. Manapság is rejtély marad, hogy mi tudta a franciákat oly példátlanul eksztázisba hozni a polka iránt? Már akkor valami nagy változás után áhítoztak s nyugtalan, hevülékeny vérüket még a legprimitivebb ujdonság is képes volt lehüteni. Az 1848-diki nagy átalakulás előtt négy évvel már annyira feszítve volt a francia idegzet, hogy egyelőre a polka-lázban keresett megkönnyebbülést. E láz csakhamar átlépte a német határt, onnan ráragadt Ausztriára, Bécsből pedig átjött Pestre s minden nagyobb vidéki városban megtette a maga áldástalan körútját, mert bátran lehet állítani, hogy az addig hamisítatlan alakban cirkulált magyar népdal- és táncrhytmust ez az 1844-iki polkaláz mételyezte meg alaposan a szláv dallamlábak rontó-bontó bacillusaival. Az azóta mind szélesebben elterjedt csárdás-rhytmus is ettől fogva kezdte mindjobban kiszorítani a régi jó verbunkos- és palotás-lépéseket. A nemzetek szellemfejlődési processzusában gyakran előfordulnak ily aberrációk, melyeknek ethikai magyarázatát nem lehet másban keresni, mint az ujdonság utáni vágy és ösztön túlcsigázott expánziójában.

Erkel Ferenc további művészeti ténykedéseire az itt jelzett év azért is nevezetes állomást képez, mert ép ez évben tünik fel Pesten három, későbben oly kiható szerepre hivatott zeneművész, mint: Brand Mihály (a későbbi Mosonyi), Doppler Ferenc és Volkmann Róbert, kiknek szelleme és működése a zene terén termékenyítőleg s fellendítőleg hatott az Erkelére, hogy még magasabban kövesse ideáljának a szárnyalását. Sajátságos, hogy már ekkor megfogamzik lelkében "Bánk-bán" operájának az eszméje, melyet azonban még közel 17 évig hord azután lelkében, hogy végre mint az aloe kinyíljon s bámulatra ragadja vele a világot. A fentemlített három zeneköltő ettől fogva sokat és sürün érintkezett egymással. Brand és Volkmann az absolut kozmopolitikus zeneiránynak volt a hive, mig Doppler F.-et kezdettől fogva a magyar zene iránti lelkesedés lángja hevítette. Mind a három zeneköltő különböző téren már Bánk-bán megjelenéseig (1861-ben) kiható működést fejtett ki. Az egyik (Doppler), mint a nemzeti színház tagja, az opera és a magyar népdalok terén, mig a másik kettő az egyházi és a klasszikus zene mezején. Erkel Ferenc csak pihentette lantját s mint egy teljesen felkészült tengerész, óvatos, de biztos tájékozottsággal haladt eszményének tengerén. Ez óvatos s tartózkodó magatartása a későbbi nemzeti elnyomatás évei alatt is csak még tartózkodóbbá tette őt s inkább önmagába zárkózva várt s türte még a kimerültség jelzőjét is, semhogy a túlságos ambiciónak engedve, elbizakodottá tette s veszélyeztette volna Hunyadyjának babérait. Hogy mennyire jól számított s mennyire neki adott igazat az idők folyása: későbben majdan látni fogjuk. Minden tevékenységét s munkásságának javát a nemzeti színház operájának lehető magas nivóra való emelésére fordította. S csak az igazságnak adunk kifejezést, ha azt állítjuk, hogy ha magyar operáról lehet szó a magyar műtörténelemben, azt csak az 1844-ik évet követett időszakban lehet keresni egészen az 1848-49-ki események beálltáig, melynek akkori fénye aztán még a következő évtizedre is kihatott, egészen "Bánk-bán" színrekerültéig, mely Erkel tevékenységének ugyszólván csúcspontját képezte. De az ideig még sok történt addig, mig Erkel Ferencet az 50-es években látjuk működni úgy a nemzeti színház, mint a zenészeti ténykedések egyéb mezején. Ezekről kell még rövid vonásokban számot adni, hogy lássuk és méltányolhassuk őt, mint a hazai zeneélet nagy reformátorát, a küzdés és az alkotás széles országútján.

Az 1845-ik év Erkel Ferenccel szemben azáltal válik ki, hogy ez év végén (november havában) mutatta be legelőször Hunyady operájának elévülhetlenné vált nyitányát. Már korábban megjelent Wagner műárus kiadásában annak "Hattyu-dala" zongorára, gr. Fáy Istvánnak, a nagy magyar zenemecénásnak ajánlva, ki viszonzásul Erkelt pompás kiállításu zongorával ajándékozta meg. Hunyady legkedveltebb dallamainak zongorakivonata - négy füzetben - valamint Zapf Antal letételében a nyitány is zongorára négy kézre, kissé későbben szintén napvilágot látott Treichlinger műárus kiadásában. Művészeti nagy jelentőségü mozzanatok voltak ezek az időben, hol a magyar irodalom s költészet rohamos fejlődése s felszárnyalásával, egyszerre a magyar zeneirodalom termelése is oroszlán-szökéseket tett s immár oly kiadványokat volt képes felmutatni, melyek a nemzetközi figyelmet is méltán vonhatták magukra. Ez évre esik Bartay Andrásnak visszavonulása a nemzeti színház igazgatóságától, melynek ügyeit, dacára számos fellendítő ténykedésének, sok rekriminációra okot szolgáltatott zilált viszonyok közt hagyta hátra. A nyilvánosság organumai s a közvélemény részéről minden oldalról megtámadásoknak lett kitéve, melyek ellen erősen védekezett ugyan, - s talán volt is sokban igaza, - de többé sem állását, sem korábbi reputációját nem volt képes rehabilitálni. Az orsz. bizottság ismét saját kezelése alá vette a színházat s vezetősége élére gr. Ráday Gedeont helyezte, kinek ugy akkor, mint későbben is, oly sok irányu eredményes működése volt történelmileg ez intézet fejlődéséhez kötve, mert dráma és opera az időben ép ugy ki volt téve a mindenféle gyógyítási kisérletek és tanácsoknak, mint manapság. Az akkori lapok s művészeti körök egyébről sem beszéltek s vitatkoztak, mint arról, hogy miként lehetne abban már akkor európai színvonalra emelni ugy a drámát, mint az operát? De utóljára is csak azzal kellett megelégedni, hogy a dolgot erőltetni nem lehet s be kell várni az ügyek, a viszonyok természetes fejlődését, mire az időben annál is inkább szükség volt, mert a megfelelő művészi erők csoportosítása s érvényesítése ugyszólván csak a véletlen összetalálkozásától függött. Felismerni a valódi talentumokat, bárhonnan jöttek légyen, s aztán az intézet kötelékébe beilleszteni: ez képezhette egyedüli feladatát ugy az igazgatóságnak, mint a drámai s operai szakképviselőknek. Erkel Ferenc is ez irányban fejtette ki akkor tevékenységének javát, ki az opera dolgában egyedül vitte az irányító és szervező szerepet. Az opera régibb oszlopos tagja Schodelné mellé ez időben kerültek annak kötelékébe: Paksiné Mocsonaki Amália, Füredy, Benza, Joób, Kőszeghy s későbben Wolf (Farkas), kik utóbb lassanként kimagasították azt a színvonalat, melyen a nemzeti színház operája aztán - a fenomenális Hollósy Kornélia is hozzájuk csatlakozván, egészen a 40-es évek második felén s az 50-es éveken át is oly intenzive tündökölt. Az uj operák egész sorát hozta Erkel e csatasorba. Csak az 1845-ik évben három uj operával gazdagodott a nemzeti színház műsora, ugy mint: Beethoven "Fideliója", Thern Károly "Tihany ostroma" s Bálfe "Négy hajmonfi" cimű operájával. E mellett az akkori leghiresebb olasz énekművészek, mint Alboni asszony és Rover vendégszereplései élénk érdeklődésben tartották az operai közönséget. Ez azonban nem mult el többféle kellemetlen incidens nélkül. A két olasz művész kedveért ugyanis egészen olasz stagnionévá változott a nemzeti színház s az opera összes személyzete arra lett kényszerítve, hogy a vendégművészek kedvéért s a nyelvi egység harmoniája szempontjából, mindannyian olasz nyelven énekeljenek. Ez nagy reszenzust keltett ugy a sajtóban, mint a közönségben, mely egy izben óriási demonstrációra is ragadtatta magát Schodelnéval szemben, ki honleányi büszkeségében érezvén magát megsértve, nem opponált ugyan egy ideig, de végre feltámadt benne az önérzet s egy izben mikor Alboni Linda operában lépett fel, rákerülvén a sor, magyar nyelven kezdett énekelni s énekelt is mindvégig. Óriási és szünni nem akaró tapsvihar tört ki erre s vége-hossza nem lett az ovációknak. Több magyar tag is vérszemet kapott erre s lőn olyan nyelvi bábel a színpadon, mely nem igen vált az előadás előnyére. Erkel Ferenc sokat előhozakodott nekem ez incidenssel, ha élete epizódjairól beszélt, s mindig ugy vettem ki, hogy erős nemzeti érzületénél fogva épen nem volt ellenére Schodelné ambiciójának akkori jogos revoltálása. Az 1845-ik évben máskülönben is élénk zeneművészeti pezsgő-élet folyt a rohamosan magyarosodó fővárosban. Egyik európai nagy művész a másik után látogatta meg Pestet, s hangversenyeik s a nemzeti színházban való fellépéseik által nagy érdekeltséget keltettek. Thalberg Zsigmond, Liszt Ferenc akkori legerősebb vetélytársa, Sivori Kamill, a Paganinihez hasonlított hegedűvirtuóz, Viardot Garcia a fenomenális énekművésznő s Willmers Rudolf az óriás feltünést keltett norvég romantikus zongoraművész: mindannyian ez évben aratták szenzációs pesti diadalaikat. A szokatlanabb európai nagy művészek ünnepeltetése az időben még nagy divatban volt a magyar fővárosban. Egy félszázad után ma már ez is nagyon alászállott, pedig őszintén szólva, az akkori felfujt nagyságokhoz a manapság nálunk megforduló művészi nagyságokat alig lehet az akkoriban istenesitettekhez hasonlítani, akár a technikai tökélyt, akár pedig a szellemi értéket tekintsük. Nagyot haladt a világ e tekintetben s ma már oda sem néz annak, amit akkor megbámult s az egekig emelt. Thalberg s főleg Willmes is ily specifikus dicsőitésben részesültek akkor minálunk. Willmers ugy tavaszkor volt a nap hőse. Vége-hossza nem volt az ovációk s banketeknek, melyekkel elhalmozták oly divatos saját szerzeményű darabjaiért, melyek ma már teljesen elvesztették minden értéküket s ingerüket, mint a régi fekete bankók. Nagy divatba jött magyar ábrándjait a Fóti-dal és a Sobri-féle népdal felett, akkor irta ittléte alatt s ez is maradt meg egyedül emlékül akkori magyar diadalutjából, amit számlájára irhat a hazai műtörténelem, mit azzal is tetézett, hogy résztvett abban a nagy hangversenyben, melyet Erkel Ferenc rendezett szülővárosa a gyulai árvizkárosultak javára s mely az egész évi szezon legfényesebb zeneelőadását képezte. Thalberg, bár mint virtuóz, művész s reformátor jóval magasabb állást foglalt el akkoron, mint a hirtelen feltünt Willmers, még sem részesült az időben Pesten oly frenetikus kitüntetésekben, mint a divatos norvég virtuóz, ki egy egész uj cím-nomenklaturát is hozott akkor divatba a romantikus zongorairodalom terén. A nagy közönség pusztán az ily darabok címei után indult s rohamos kelendőséget biztosított műveinek. A norvég művész meg is szerette akkor Magyarországot alaposan, mert későbben sokszor ellátogatott hozzánk (az 50-es és 60-as években); heteket töltött a fővárosban, hangversenyezett s minden irányban s alkalommal kimutatta meleg ragaszkodását a magyar nemzethez. Thalberg ez év vége felé volt vendége először (s utolszor) a fővárosnak. Akkor alakult meg a későbben oly nagy szerepet játszott "Pesti kör" gróf Ráday Gedeon és Fényes Elekkel az élén mint elnökökkel. A megnyitó ünnepségben Thalberg is résztvett s nemcsak nagy hatásu francia felköszöntőt mondott a szintén jelenvolt Erkel Ferencre, kiemelvén és dicsőítvén annak Hunyadyja nagy jelentőségét a nemzeti operastylus mezején, hanem meg is igérte annak érdekében a közvetítést Párisban, hogy ott színre kerülhessen. Erkel Ferenc ugyanekkor Milanóból is hasonló biztatásokat s kilátásokat nyert, melyek azonban sem akkor, sem későbben - mint tudjuk - soha sem teljesültek s valószínüleg még jó ideig nem is fognak teljesülni, az ő legkimagaslóbb magyar operáinak szövegei lévén oly történelmi természetűek, melyek a monarchikus és arisztokratikus államok elvei s érzületének nem épen hízelegnek.

Ha az 1845-ik évről még följegyezzük, hogy az évben már erős áramlat indult meg az irodalom terén a magyar zene mikénti emelése és fejlesztése érdekében, hogy a magyar tánc és zene kiható művelőkre talál egy Veszter S., Rózsavölgyi, Dobozy Károly, Egressy Béni, Bartay s mások közreműködésében, hogy a magyar nemesi osztály köréből már ekkor többen életcélul tüzik maguk elé a zeneművészeti pályát, mint pl. Székely Imre - ki ez évben lép fel először nagy sikerrel a nemzeti színházban, - továbbá: Fáy Gusztáv (Fáy András fia), Szénffy Gusztáv, Zerdahelyi Ede, e sorok irója s még számosan, hogy az irodalom óriás fellendülésével az összes művészetek ténykedései is erős lépést tartanak, s hogy az egész ország kulturális viszonya öntudatosan s biztos irányban alakul át, mely félreismerhetlen zálogát nyujtja az egyetemes nemzeti felébredésnek: ezzel jóformán jeleztük mindazt, ami a művészet terén az időből följegyzésre méltó.

*

Az a két év, mely ezek után még az örökké nevezetes és az egész Magyarországot s magyar nemzetet gyökeresen átalakított 1848-49-iki időszakig eltelt, minden tekintetben s irányban oly átalakító hatalommal birt, hogy talán még az akkori külesemények befolyása nélkül is képes lett volna a hazai viszonyokat egészen uj mederbe terelni. Azok segítsége s elementárisan előrehajtó erejével pedig épenséggel nem volt csoda, hogy azt a gigási korszakot a nemzet legdicsőbb epopéájává formálta át. Aki a magyar haza e kétévi történetét behatóbban tanulmányozza, figyelemmel kisérve az akkori legfőbb szereplő egyéniségek ténykedéseit s nem hagy figyelmen kivül semmi legkisebb oly nüánszot sem, mely azok gondolat-, érzületvilága s akcióképessége irányítására bármily csekély részben is befolyást gyakorolhattak: annak be kell látnia azt is, hogy egy nemzeti élet nagy forrongási katlanában sokszor az oly vegyi alakulások is nagy szerepet játszanak, melyek rendes viszonyok közt, talán figyelmet sem keltenének. Az ily rontó-bontó, átalakító, átidomító s expanziv terjeszkedéseket előidéző villanytelepek egy nemzet életében rendesen az irodalmi s művészeti aspirációk s ténykedésekhez vannak kötve. Egy alkalomadtán megjelenő könyv, röpirat, költemény, dal vagy nóta, sokszor százezrek előrehajtó munkáját végzi s kiinduláspontjává válik korszakot alkotó események s átalakulásoknak. A magyar nemzet fejlődési életében is ilyen két év volt az 1846. és 1847-iki év. Ami e két év alatt a hazában, de főleg a mindennemű irányítás szerepét magához ragadt fővárosban történt, az mind csak arra szolgált, hogy a teljes erupciót siettető gyúanyagot rakásra halmozza össze s mindennap képessé tegye a felrobbanásra. Az akkori megyei, rendi, politikai, liberális és maradi - akkor gúnyosan pecsovicsnak nevezett - pártok mind élesebben kihegyezték egymás ellen a fegyvereket s mindenik párt azt vonzotta csupán magához s azzal igyekezett erejét növelni, ami céljának és aspirációinak leginkább megfelelt. Ebben leli magyarázatát aztán az a körülmény is, hogy e nevezetes két évben a politikai, társadalmi, családi s nemzetérzületi antagonizmus Magyarországon talán soha oly élesen ki nem volt hegyezve, mint ép e két évben. A nemzeti küzdtéren megye megyével, város, falu, várossal és faluval, család családdal, apa fiúval, fiú apával, polgár a nemessel, a nemes a mágnással, pap a híveivel, hirlap a hirlappal, iró, művész, iróval és művészszel állott szemben s a helyzet egy feje tetejére állított asztalhoz volt hasonló, melyen nyugodalmas megmaradása, semmi házieszköznek többé nem lehetett. Mindenfelé, minden téren forrt a vér, lüktetett az ér s dagadt kifelé a korlátot nem ismerő ős erő. Nem lehet feladatom e munka keretében teljes politikai, társadalmi s kulturtörténeti képet nyujtani, s azért csak a tárgyammal kapcsolatos szellemi s művészeti mozzanatok nagyvonásu regisztrálására szorítkozom.

Mint egy lángostor, ugy száguldott már ekkor keresztül-kasul a magyar költészet egén Petőfi minden szívet felrázó géniusza; mellette egy egész uj irodalmi nemzedék keletkezett s verte a tüzes vasat kérlelhetlenül. Regény, dráma, színmű, eposz, lyra, költészet, képzőművészet, zene, színművészet, klubb-élet, társulás s a vándor ének- és zeneszövetkezetek, mind talpra álltak immár s kaput döngetve követelték a magyar nemzeti aspirációk érvényesülését. A nemzeti színház bár sok anyagi küzdelemnek volt kitéve, de egy pillanatra sem téveszté szem elől magasztos hivatását. Gr. Ráday Gedeon minden irányban pályadíjakat tűz ki a színműirodalom emelésére. Szigligeti meseszerű termékenységet kezd kifejteni a dráma és népszínmű mezején, Obernyik, Czakó, Degré s mások méltóan szekundálnak neki. A német színház mindinkább kezdi elveszteni nimbusát s Erkel F. mindennap egy-egy Carthagói Didó-tért foglal s hódít el előle. Egymás után hozza színre a legujabb operákat s az opera személyzetét a legméltóbb tagokkal egészíti ki, első sorban Hollósy Kornéliával, aki aztán fokozatosan a magyar művészet legfényesebb csillagává emelkedik. A Kisfaludy-társaság Erdélyi János szerkesztése mellett megkezdi kiadását a magyar népdalok egyetemes gyüjteményének, Egressy Béni Petőfi költeményeit zenésíti meg oly szerencsés inspirációval, hogy nyomában egy egészen uj magyar zeneirodalom ver gyökeret. Berlioz Hektor, a nagy francia zenereformátor mindjárt az 1846-ik év elején Pestre jő s itt teremti meg akkor a Rákócy-induló hatalmas zenekari átiratát, melynek első bemutatásával oly frenetikus lelkesedésre gyujtja a magyar közönséget, melynek alig volt még párja. Gróf Batthiányi Kázmér 2000 p. forintért szerzi meg a nemzeti színház számára annak előadási jogát, az eredeti vezérkönyvet pedig a nagy francia zeneköltő Erkel Ferencnek ajándékozza emlékül, kinek Hunyady operája felett is a legelismerőbb szavakban nyilatkozik. Berlioz Rákócy-átiratát nemcsak a magyar haza, hanem az egész külföld is leirhatlan lelkesedéssel fogadta. Egyszerre nagyértékű nemzetközi váltópénz lett belőle a világirodalomban s a magyar zene nimbusa emelésére többet használt mindenfelé, mint évtizedek lassu propagandája. Minden alaku átiratokban elterjedt s a Liszt által eszközölt legujabb kidolgozása pedig hangversenyi használatra a szó szoros értelmében elárasztá a világ zenepiacát. Liszt maga természetesen első sorban járult hozzá e páratlan indulónk óriási népszerűsítéséhez, mert 1846-ban állván fenomenális virtuózi diadalainak tetőpontján, nem volt egy hangversenye sem, melyben azt műsorára fel ne vette volna. Ez év tavaszán látogatta meg másodizben hazáját, hol vidéki körútjait is beleszámítva, közel két hónapot töltött. A fővárosban, Pesten április 30-án tartá első hangversenyét részint a vigadó termében, részint pedig a nemzeti színházban. Hat hangversenye közül ezuttal is négyet hazai és kulturális célokra adott. A zenede, a Josephinum-árvaház, a polgári őrsereg nyugdíjalapja s más humanitárius intézetek bőven részesültek királyi adományaiban. 1840. év óta, mikor Liszt legelőször látogatta meg hazáját, nagy átalakulásokon ment már keresztül a főváros ugy társadalmilag, mint művészetileg s magyarosodás tekintetében. Csak természetes tehát, hogy az ő másodszori fogadtatása s ünnepeltetése is az elsőnél sokkal nagyobb arányban nyilatkozott meg. Az egész város, a főrangú világ, az ifjuság, az irodalom, művészet, klubbok és egyesületek vetélkedtek egymással, hogy a magyar haza világhírű fiát hozzá méltó kitüntetésekkel halmozzák el. Fényes estélyek, díszlakomák, kirándulások, ovációk követték egymást, melyek központját ő képezte, kinek géniusza előtt akkor már egész Európa meghódolt. Kimagasult ez ünnepségek közül az az estély, melyet Schodelné adott a tiszteletére, melyen jelen volt a fővárosi társadalom, az irodalom és a művészetnek színe-java. Erkel Hunyadyját mikor legelőször meghallotta - már a kész nyitánynyal együtt, - el volt tőle ragadtatva s szerzőjét mindennemű kitüntetéseivel elárasztá. Elmondhatni azt is, hogy Liszt ettől kezdve lett intenzivebb művelője a magyar zenének, mely neki aztán néhány évre rá a világhirű rhapsodiákat, későbben pedig a Hungária, Hunnok csatája magyar stylű symphoniákat, majd meg a Sz.-Erzsébet oratóriumot, a magyar koronázási misét s számos más magyar szerzeményét köszönhette. Hunyadyban ismerte fel legelőször a magasabb magyar műzene életképességét, mely az ő zenészeti érzületét aztán egy egészen uj világ felé terelte. Liszt is sokat fáradozott Erkel Hunyadyjának színrehozatala érdekében, különösen Bécsben és Németországban, de ép oly kevés sikerrel, mint előtte s utána mások is. Sőt egy izben Bécsben - az 50-es években - erős ellenzékre is talált, mikor egyik zenekari hangversenyén annak nyitányát bemutatta. Az akkor már ismét gutgesinnt bécsi közönség erősen lepiszegte, mire Liszt azzal felelt, hogy ismételte az egészet, folytonos piszegés és tombolás közt.

Ez évben ülte meg a magyar nemzet József főherceg nádorságának félszázados ünnepségét is, mely ugy a fővárosban, mint az egész országban a legélénkebb visszhangra talált. A nemzeti színház külön ingyenes ünnepélyi előadást rendezett ez alkalommal. Liszt pedig egyenesen a célból tért vissza Pestre hosszabb külföldi műutazásából, hogy a nádor által alapított Josefinum alapjára rendezett nagy hangversenyben részt vegyen, melynek élén Erkel Ferenc állott s melyben az egész művészvilág akkori élite-je részt vett. Máskülönben is a fővárosi szellem- s művészvilág ez évben már oly magasságot ért el, minek párja alig fordult még elő egy fejlődő nemzet életében. Egressy Gábor, Szénffy Gusztáv, gr. Fáy István és mások a nyilvánosság orgánumaiban rendszeres agitációt inditottak meg a művészet s a magyar zene fejlesztése s emelése érdekében. A nemzeti színház operai műsora, dacára hogy hetenként csak kétszer tartatott benne operai előadás, már teljesen kiegészítette műsorát az akkor divatozott s kedvelt operákkal. Igy ez évben is Donizettinek, az akkori legdivatosabb operairónak "Don Pasquale" s "Don Sebastian" operáival gazdagodott. Előbbi Erkel Ferenc javára lett legelőször színre hozva. Alboni asszony, továbbá Cerrito Fáni az európai hírű táncművésznő s férje, a kettős művész: Saint Leon (tánc- és hegedűművész egy személyben) hosszabb ideig élénk életet kölcsönöztek a nemzeti színháznak, melylyel az egykori nagy nimbuszu városi német színház már alig volt képes versenyezni. Mikor pedig ez évben legelőször tünt fel fényes csillagként a színpadon Hollósy Kornélia, ki egy csapással meghódította a fővárosi közönséget, teljesen elterelvén annak figyelmét a német múzsától, s a magyar opera személyzete is oly ritka ensemblét volt képes felmutatni, minőre azóta sem igen volt példa; a magyar művészet életképességét kétségbevont Tamások száma mindegyre kezdett fogyni s egy erős, izmos alapvetésnek mindinkább tért engedni. A külföldön Havi és Szabó kitünően szervezett daltársulata s Kálozdy, Sárközy, Dobozy s más népzenetársulatok vitték messzire a magyar dal és zene hírnevét. A magyar szellemi s művészeti élet e megizmosodása ellen keletkezett is aztán ez időben olyan erős áramlat, a még régibb keletű idegen ajku s érzületű polgárság s a német hirlapirók sárgalázas táborától támogatva, hogy az egész magyar irodalomnak talpra kellett állani s minden energiáját latba vetni, hogy a megindult nemzeti aspirációk folyamát többé semmi fel ne tartóztassa. Kossuth Lajos is ez évben járta be az országot, kiterjesztvén kirándulásait egészen Fiuméig, a magyar tengerpartig, s mikor visszatért a fővárosba, oly nagyszabású ovációknak volt tárgya, melyek viharjelző szele már akkor végigsepert az egész országon.

A következő 1847-ik év a nemzeti öntudatos törekvések és aspirációknak aztán egész bőségszaruját öntötte a magyar nemzetre, mely igaz, hogy akkor még csak korlátolt s exkluziv rendi és kaszt-alapon mozgott, de már érezte mindenki, hogy ez az állapot soká nem tarthat s hogy közel van a teljes nemzeti egybeolvadás.

Fentebb már jeleztem, hogy egy nemzet fejlődésében sokszor minő véletlen összehalmozódása áll be a legkülönbözőbb eseményeknek, melyek aztán elementárisan viszik előre annak szellemi mozgalmait s ténykedéseinek szilárd megjegecedését. A magyar nemzet életében is ilyen volt az 1847-ik év, a régi rendi alkotmány utolsó zárköve.

A nagyemlékű József nádor, a legválságosabb idők tanúja s az országos érdekek és gyarapodások éber őre, gondozója, nem sokáig élte túl félszázados jubileumának az örömünnepségét. Mindjárt az 1847-ik év első havának elején (január 13-án) megszűnt élni. Őszinte mély gyász borult a nemzetre halálával, mert bölcs és mindég tapintatos kormányzásával megnyerte a magyarok szivét, s bizalmat tudott maga iránt támasztani. Egész családját magyar szellemben nevelte s az ő budavári udvara minden magyar mekkája volt, hová mindig a hit és remény erős horgonyával közeledhetett szegény és gazdag ép ugy, mint főúr, polgár vagy jobbágy. Nagy pompával és mély tisztelettel temette el a nemzet s szivébe zárta emlékét örökre. Ideiglenes utódjául a Felség a nemzet nagy reményét és bálványát, a néhány hó után országgyűlésileg is egyhangú lelkesedéssel megválasztott elsőszülött fiát, István főherceget nevezte ki. Mielőtt az országgyűlés novemberben megnyilt, több hóval előzőleg beutazta az egész országot s személyesen érintkezett a nemzettel. E körutazás örökké nevezetes mozzanatát képezte a magyar közéletnek. Akik még életben vannak azok közül, kik e diadalútnak tanúi voltak, csak azok képzelhetik el annak egész nagyszerűségét. Egy nemzet osztatlan érzülete s bizalma nyilatkozott meg abban, magával ragadva minden tényezőt, mely a nemzeti építkezés körül sorakozhatott. Tudjuk hová fordult a kocka, de annyi tény, hogy az 1847-ki éven fordult meg minden, ami a magyar nemzet összes dicsőségét és vivmányát - a mai napig - kiteszi. De tárgyunkhoz mérten, térjünk át más lapra.

Valamint a természet háztartásában egyik dolog, egyik lény, egyik alakulás vagy megsemmisülés a másiknak keletkezése s életévé válik és viszont, igy történt ez évben a magyar művészettel is. Február havában, egy téli zimankós napon csak arra ébredt fel a főváros, hogy a nemzeti művészet felett annyi sok éven át zsarnokoskodott s életgyökerén rágódott pesti német színház a tűz áldozata lőn. Porig leégett vigadótermestől s összes helyiségeivel együtt. A főváros kulturális és művészeti képe ez incidens folytán egyszerre megváltozott. Ha sajnálatra méltó esemény volt is a városra, a főváros lakosságának nagy részére s a közvetlenül érdekeltekre nézve, de másrészt az is igaz, hogy e véletlen esemény bekövetkeztével hét mértföldes saru-ugrásokkal szökött egyszerre előre a fővárosnak még intenzivebb magyarosodása, s a nemzeti kulturális aspirációk ágiója hihetetlen magasságra szökött fel. Az idegen áramlat egyszerre talajt vesztett a lába alatt s egyszerre megszünt annak a lehetősége, hogy az, a magyar fővárosban a magyar kulturát és művészetet valaha túlszárnyalja. Egy véletlen negativ esemény igy játszik sokszor legpozitivebb szerepet a szellemi fejlődés alakulásában. Ettől a perctől kezdve kettős erkölcsi kötelesség hárult aztán a nemzeti színházra is, mely teljesen visszanyerte önállóságát és akcióképességét. Nagymérvű kihatása volt ez incidensnek a főváros szellemi életének más ágaira is, melyek mindannyian igyekeztek az ebből folyó helyzet előnyeit kihasználni. Nem lévén más fokusa a dráma, opera, népszínmű s művészetnek, mint a magyar színház: ettől kezdve minden bel- és külföldi áram oda tendált s csakis ott érvényesülhetett. A magyar lovagiasság azonban ekkor sem tagadta meg magát, mert a szerencsétlenül járt német kollegák istápolására, felsegélyzésére a nemzeti színház volt az első, mely előadásokat, s Erkellel az élén, művészi segédkezésével hangversenyeket rendezett, gyüjtési íveket bocsátottak ki s minden lehetőt elkövettek, hogy testvéri részvétet tanusítsanak. Ekkor került először színre a nemzeti színházban Hollósy Kornélia javára "Ernani", s a nemes szívű művésznő tiszta jövedelmének felét ajánlotta fel a német színészek s az ének- és zenekar tagjai felsegéllésére. A Bartay-család javára rendezett hangverseny élére szintén Erkel Ferenc állott, érdekkörébe belevonván az intézet legelső művészi erőit s az akkor feltünt fiatal Reményi Edét is, ki későbben oly nevezetes szerepet játszott a magyar művészet történetében. A hazai műipar sem maradt már akkor hátra s az országos iparkiállításon életképesen lépett fel Beregszászy Lajos az ő honi gyártmányu zongoráival. Frankenburg Adolf "Életképek" című lapjának szerkesztését Jókai Mór veszi át s köréje sorakozik az akkori iróvilág színe-java. Ez, és Vahot Imrének a "Divat lapja" versenyeznek egymással, tartalom, styl-tisztaság, élénkség, komoly irány s nemzeti fellendítés tekintetében. Ez évben egyesülnek a pesti liberális klubbok "Ellenzéki kör" cimen gróf Teleky László elnöksége s Vörösmarty és Fényes Elek alelnöksége alatt, mely aztán oly fontos irányító- s vezérszerepet játszik az 1848-iki mozgalmas időszakban. Az eredeti dráma terén az oly korán elhunyt (öngyilkossá lett) Czakó Zsigmond magasodik ki s Egressy Béni három népzene-társaságot von egy kalap alá s ugy pusszirozza a magyar zenei aspirációkat, melyeket bizony alulról fölfelé kellett a nemzet vérébe átszivárogtatni. A közvélemény a nemzeti érzület mind hangosabban követeli már ekkor Erkeltől is, hogy uj magyar operával lépjen a sorompóba, de nem jut kedvére való szövegkönyvhöz, mi annyira izgatja, hogy még Thalberghez is folyamodik Párisba, hogy a francia librettó-mesterek segítségével juthasson valami kiválóbbhoz. De ez a körülmény talán még csak javára szolgált nemcsak neki, hanem a magyar operának is, mert a közbejött viharos idők s utána a nemzeti általános elnémulás hosszu ideje alatt készült el az út az ő epochális "Bánk-bán"-jához, mely 14 év után ismét hivatva lett aztán a magyar opera nivóját oly magasra emelni, minőt azóta sem ért el s talán nem is fog többé soha elérni.

Nagy fellendülésnek indult már az 1847. évben Magyarországon a képzőművészet felvirágzása is. Az az évi műkiállításon már egész sora szerepel s kelt nagy feltünést a kiváló magyar festőművészeknek, mint az akkor még fiatal, pályakezdő Zichy Mihály, Lotz Károly, Molnár, Brodszky Sándor, s a már tekintélyesebb Kis Bálint, Marasztoni és mások. Az irodalom Petőfi, Vörösmarty, Bajza s Jókai mellett egész sorát ragyogtatja az aszcenzióban levő fényes csillagoknak. B. Eötvös József, Arany János, Szász Károly, Gyulai Pál, Garay János, Tompa Mihály, Vajda János, Kuthy Lajos s nyomukon haladva, Lisznyay Kálmán, Sárossy Gyula, Lauka Gusztáv, Vas Gereben s még számosan egészítik ki azt a szolidáris falankszot, melyet nem törhetett többé keresztül semmiféle idegen áramlat. Az eredeti magyar dráma terén Szigligeti Ede ragadja magához a jogart, Hugó Károlylyal osztozkodván a sikerben. A színművészet oly kimagasló alakokban kulminál, mint első sorban: Megyery, Szentpétery, László, Szerdahelyi, Fáncsy, a Lendvay-pár, Laborfalvy Róza stb. Az opera ensemble-jét: Schodelné, Hollósy Kornélia, Lászlóné, Benza, Füredy, Farkas, Kőszeghy egészítik ki Erkellel az élén, kihez Doppler Ferenc is ez évben csatlakozik mint másodkarnagy és eredeti opera-iró. A nemzeti színház igazgatását Bajza József vezeti ez időben s az irodalmi s művészeti szellem tiszta nemzeti szellemben érvényesül. Ez évben kerül színre először Doppler F. "Benyovszky" operája is, mely Hollósy K. közreműködésével rohamosan meghódítja a közönséget s a színházi műsor állandóan vonzó operájává válik. Erkel Hunyadija megujuló diadalokat arat az által, hogy abban Gara Mária szerepét Hollósy K. veszi át, a szerző pedig még vonzóbbá teszi az által, hogy akkor illeszti bele betétképen azt a ma is egyik legvonzóbb, legbájosabb részletet, Mária nagy dallamát a fuvola-solo kisérettel (a 3-ik felvonásban), melyet egyenesen Hollósy és Doppler számára irt.

Nevezetes vívmánya volt ez évben a magyar művészetnek a Havi Mihály daltársulatának többszörös fellépése is Bécsben az udvari operaházban, mely Apponyi György akkori udvari kancellár hazafias közbenjárása folytán vált lehetségessé. Teljes diadalt aratott akkor a magyar szó és dal a bécsi udvari színpadon s azóta sem volt rá eset, hogy ott másodszor is ismétlődjék. A társulat tagjai fényes szerenáddal tisztelték meg a magyar művészet ügyét oly melegen felkarolt kancellárt s ez az esemény hetekig beszéltetett magáról az összes bécsi lapokban.

Ily viszonyok közt közeledett az utolsó rendi országgyülés megnyitása Pozsonyban november hó elején, melyet az akkori országgyülési követválasztások óriási s elkeseredett harca előzött meg. Minden megye székhelye, a legfelfokozottabb izgalmak, sőt sok helyütt a régibb időkből visszamaradt szokásos ólmosbotok ölelkezésének vált a színhelyévé. A liberális és pecsovics-pártok majdnem egyenlő számban jutottak ki az urnákból. Az egész ország figyelme Pestmegyére s a fővárosra volt forditva, hol Kossuth Lajos és Szentkirályi Móric voltak a követjelöltek oly férfiak óriásmérvű agitációja s korteskedése mellett, mint gróf Batthyányi Lajos és Kázmér, gróf Teleky László, gróf Ráday Gedeon, gróf Károlyi György és István, gróf Wenckheim Béla, Patay József stb., kikhez természetesen a megye és város előkelő értelmisége, az irodalom, a művészet s az ifjuság nagy zöme is csatlakozott. Mindenki érezte, hogy a liberálizmus győzelmének a kockája a pestmegyei választáson fog eldőlni. S a következés meg is mutatta, hogy a közérzület nem csalódott. Kossuth nagy diadallal lett követté választva s nemcsak irányitó vezérszerep jutott neki az utolsó pozsonyi diétán, hanem a magyar történelem tőle számitja az ország ujjáteremtésének időszakát. Magyarország szellemi életének gyúpontjává e nevezetes évben aztán egyszerre Pozsony lett. Pest, a főváros, mintha csak kihalt volna. Minden erő, minden alkotó ösztön ott összpontosult s Budapest csak visszhangja lőn a királykoronázási városnak, miglen néhány hóra rá a következő év március havában megfordult az arány s Pest hajtotta előre a nagy idők intézőit. Pozsonyban még az időben is teljesen német szellem uralkodott. A magyart csak az országgyülésre összeverődött társadalom képviselte. A városi színházban rendesen német színjáték és opera járta bécsi s más külföldi idegenajku művészek vendégszereplései mellett. Tervben volt ugyan akkor is - mint előzőleg minden diéta alkalmával, - szerepeltetni ott egy időre a nemzeti színház drámai s operai személyzetét, de csak a tervnél maradt financiális akadályok s a nem elégséges bérleti előjegyzések következtében. Annál gyakoriabbak voltak a mindenféle hangversenyek s más zeneelőadások, melyek azonban jórészt kozmopolitikus irányt követtek. A magyar művészek közül főleg Zerdahelyi Ede, Hauser Miska, Bartay András s e sorok irója vitték a főszerepet.

Az 1848-iki év azzal köszöntött be, hogy a sokat hányatott, sokat küzdött és a magyar zene fellenditése körül oly sok érdemet szerzett Rózsavölgyi Márk végre a szó szoros értelmében nyomorban kiszenvedett. Még az előző évben utolsó körutat tett az országban, keservesen tengetve örökös vándortrubadurságra hajlandó életét s azután elnémult örökre. Egyik legutolsó hallgató nótáját "Halljuk" címen még Erkel Ferencnek ajánlotta, ki ez előzékenységét szép levélben köszönte meg - mely nyilvánosságra is került - az egykori pályatársnak, ki a nemzeti színház első fellenditési alapvető munkájában vele oly buzgón segédkezett. Hát annyi bizonyos, hogy Rózsavölgyi Márk nyomoruságos elpusztulása, sem a magyar művészetnek, sem az utolsó negyvenes éveknek, hol annyira lángolt a minden irányu hazafiui tűz, nem igen vált valami nagy dicsőségére. Ő egyik kiható regenerátora volt a magyar nemzeti abszolut zenének, melynek formáit, beltartalmát, melodikáját, ritmikáját s cifrázati ékesitéseit szélesen és sok eredetiséggel kibővitette, gazdagitotta. Jobb sorsra lett volna érdemes s az akkori irányadó körök is melegebben felkarolhatták volna, ha nem is személyes ügyét, legalább műveinek kiadását és terjesztését, melyek manapság is csak elszórva találhatók és méltó kiállitás-, kidolgozásban soha nem részesültek. Fia, Rózsavölgyi Gyula, a ma virágzó "Rózsavölgyi és társa" műkereskedési cég megalapitója, ki mint honvéd-hadnagyi rangban az egész szabadságharcot végigküzdte, mindjárt a cég megalapitása után (1850. évben) rendezett ugyan egy összkiadást atyja magyar műveiből, de az még akkor sem felelt meg, annál kevésbbé felel meg már manapság a művészeti igényeknek. A magyar nemzet millenniumi ünnepsége volna hivatva a nemzeti művészet ez elhanyagolt ügyét is felkarolni s e téren legalább e század vívmányait egész teljességében feltüntetni.

Az 1848-iki év aminő nagy átalakulási epochának volt a szülőanyja, ép oly kevéssé mondható, hogy művészet tekintetében ily szellemi tényezők mellett intenzivebb termékenységet eredményezett volna. A márciusi napok beálltával mintha a művészeti nemzeti aspirációk minden forrása egyszerre leapadt volna. A nehány hóval előtte a mostani - akkor még teljesen kopár és elhagyatott - Erzsébet-téren emelt német "Noth-Theater" már ápril havában kénytelen volt bezárni kapuit részvétlenség miatt. A magyar nemzeti színház is csak vegetált, az igazgatóság s Erkel Ferenc buzgón igyekezett ugyan uj operák színrehozatalával fentartani a közönség érdekeltségét, de a nagy politikai átalakulás, a lassankint feltornyosuló reakcionárius s nemzetiségi villongások, melyek későbben nyilt lázadásokká fajultak, oly elementáris izgatottságba hozták a kedélyeket, hogy színházba, hangversenyre járni s operát hallgatni: ehhez sem idő, sem hangulat többé nem létezett. Verdi "Machbetje", Lortzing "Czár és ács", Mercadante "Horáciusok és Curiaciusok", de még az akkor nagy divatba jött Flottow "Mártá"-ja mellett is érzéketlenül ment el a fővárosi közönség. Pedig az operai személyzet s a zenekar magas nivója semmi kivánni valót sem hagyott hátra. A dráma pedig épenséggel pangott s a sajtó többször inditványozta is a színház bezárását. Bajza átvevén a "Kossuth hirlapjának" felelős szerkesztését, leköszönt színházi igazgatói állásáról, melynek élére ismét gr. Ráday Gedeon került Erdélyi Jánossal, mint uj igazgatóval. Az akkori lapok jóformán be is szüntették a színházi kritikai rovatokat, mi által még inkább csökkent ugy a művészek ambiciója s buzgalma, valamint a közönség érdekeltségének ébrentartása. Látogatottabb házakkal e lázas időszakban csak olykor lehetett találkozni, ha Veszter Sándor magyar táncművészeti produkciókat tartott, vagy ha egy-egy külföldről visszatérő népzene-társaság villanyozta fel a kedélyeket. Telt volt már akkor a levegő lőporfüsttel. A magyar gyalog- és huszárezredek hazaszállitása önként és önkéntelenül, a nemzetőrség fokozatos szervezése és felfegyverzése, az utcai agitációk, a gyorsan váltakozó szenzációs hírek, izgalmak, mindez épenséggel nem szolgált fejlesztő anyagául a maradandó becsű művészeti s irodalmi alkotásoknak. Primadonnai harc is tört ki Schodelné és Hollósy Kornélia között, mely végre Schodelné visszavonulásával ért véget.

Sajátságos tünemény, hogy nemcsak a magyar zenészeti izmosabb termelés, hanem még a specifikus népdali produktivitás is a magyar szabadságharc két éve alatt, talán a legszegényebbnek mondható. Számosan megpróbálkoztak pl. Petőfi "Talpra magyar"-jára zenét irni, de senkinek, még Egressy Béninek sem sikerült. Az ő Szózata, de még Erkel Hymnusza sem tudott közforgalomra emelkedni. Ez időben egyedül csak a Rákócy- és a Hunyady-, 1849-ben pedig ezekhez csatlakozva, a Kossuth- és a Klapka-induló dominált mindennemü magyar zenészeti anyagot. A hangversenyek s másnemü zeneelőadások s kiadások teljesen szüneteltek. Mindenki csak a haza megmentése s a nemzeti függetlenség kivívásának az eszméjével volt elfoglalva. Az egész magyar nemzet sokkal expánzivabb s izgatottabb életet élt, semhogy a művészeti alkotás csendes reflexiót igénylő szellemi műhelyében tartósabban birt volna időzni. Minden munkását az utca, a klubélet s a csatatér vette igénybe. Erkel Ferencre nézve is meddő maradt az izgalom e két éve; élt kiszabott hivatásának, de ép az ő csendes s kontempláló természetével nem egyezett meg az akkori kor izgalmas kavargása, hogy annak sustorgó fenekéről már akkor hozza fel költészetének későbbi gyöngyeit. "Nyolc taktust nem lettem volna képes az akkori lázas korszakban olyat teremteni, - mondá nekem többször, ha ez időszakról folyt a szóbeszéd, - mely lelkemet teljesen kielégitette volna. Örökös izgalmi s érzületi kreszcendó gyötört s a mi lelkemben ma megfogamzott, azt a holnap már kitörülte onnan s igy utoljára sohasem az jött ki a tollam alul, amit akartam." S igy volt ezzel akkor mindenki, még a nép maga is, mely ép azért nem volt képes abból a korból olyan igaz népdalokat hátrahagyni, mint az utána következett évekből, melyek a magyar dal- és zenének legbecsesebb aranybányáját képezik. A tuláradó lelkesedés, a fékezhetlen öröm vagy szenvedély ép ugy nem alkalmas művészeti nagy alkotásokra, mint a teljes apáthia és kimerültség.

*

Másfél évig sem ragyogott a magyar dicsőség napja s aztán sötét éjszaka borult a nemzetre, tele vérrel, kínnal és gyötrelemmel. Történelmünk e legsötétebb Golgotáján egy kis pihenőt tartok s fátyolt vonok a művészet képére, mely akkor ugy sem mutatott egyebet, mint a vergődés, a hányattatás bizonytalan kínos arculatát, s felveszem tárgyam fonalát annál az évtizednél, mely minden pokolkínja mellett a legérdekesebb, tanulságosabb s végre a legtermékenyitőbb talajává vált a magyar nemzeti szellemfejlődés és művészetnek. A vértől áztatott föld csodás erővel termelte az égi növényeket.

Mikor az 1849. év harmadik évnegyede vége felé hosszabb alkudozások után Klapka György tábornok s komáromi várparancsnok végre megkötötte Haynauval a kapitulációt s vele a magyar szabadságharc utolsó védbástyája s reményhorgonya is ledőlt, a véres boszu műve vette kezdetét, mely nemcsak Magyarország történetének leggyászosabb lapja, hanem a nemzetközi civilizáció annálisainak is egyik legszégyenletesebb foltja marad. A nemzet legjobbjai s legelső hősei kötél és golyó által szenvedtek martirhalált, akiket pedig a vérszopó hiénák életben hagytak, azokkal megnépesitették a börtönök és kazamáták penészes üregeit. Ezeken kivül maradtak még számtalan ezeren és ezeren, kik vagy a számkivetés keserü kenyerére vagy a haza határain belül a bujdosás s a hazafiui szivek irgalmasságára lettek utalva. A magyar nép többi milliói, kiket végre is nem lehetett mind bitófára aggatni, azok megtörve szívben és lélekben, egy néma nagy tömeggé formálódtak s égre szegzett szemekkel s kezekkel éltek egy napról a másikra mint a végtelen oceán közepén a reménytelen hajótöröttek. Amit a 40-es évek lelkesedése és példátlan termékenységü munkássága egy rakásra halmozott össze, azt mind megsemmisülés fenyegette, mert az osztrák zsarnok abszolutizmus első sorban minden téren a szellemi tőkét támadta meg s azt igyekezett tűzzel-vassal kiirtani az akkori még zsenge uj nemzedék szívéből. Az ő ép oly lelketlen szellemfeszitő, mint buta észjárásával azt képzelte, hogy a lelket és érzést ép ugy lehet szuronyokkal regulázni, mint a katona-ujoncokat. A fővárosban ép ugy mint a vidéken egyelőre megszünt mindennemü szellemi élet és lüktetés. A nyomdáknak nem volt más feladata, mint katonai-, vérbirósági-, zsandár- és policáj-rendeleteket, plakátokat s országszervezési Verordnungokat nyomni. Az erőszakos germanizálás rendszerének az abszurdumig vitt életbeléptetése az egész vonalon megindult, még magyarul beszélni is csak lopva lehetett, irni vagy ki is nyomtatni valamit könyv, füzet vagy hirlap alakjában, erre még gondolni is merészség volt. A magyar irók, költők s művészek, akik túlélték a csatatereket, azok nagy zöme vagy bujdosott, vagy külföldre menekült, vagy börtönben szenvedett. Az a kis rész, mely kész lett volna minden percben ismét felvenni a szellem fegyverét, elszórva élt abszolut tétlenségre kárhoztatva, vagy a sanyaru megélhetés terheivel küzdött. Tabula rasa lett a már fényesen kifejlődött magyar hirlap- s egyéb irodalom. Elhallgatott a dal s zene, kiaszott minden fája a művészetnek s egy nagy pusztaság vette körül a hazát, mint az első tatárjárás ideje után. Elülről kellett kezdeni mindent s ujra összehordani a szétrobbantott, szétszórt anyagokat. Magyarország szellemi ujjáteremtésének ez volt második, de az elsőnél sokkal nehezebben megvalósitható korszaka. Ha a magyar szabadságharcnak a csatatéren megvoltak az ő névtelen hősei, kiknek neveit a történelem csak félistenek címén fogja az utókorra hagyni, a magyar szellemi élet regenerációjának is megvoltak az 50-es évek elején az ő névtelen hősei, kik arra vállalkoztak, hogy előbb a futóárkokat töltsék be, hogy aztán rajtuk keresztül az utánuk jövő igazi hivatottak ismét győzelmesen vonuljanak be a megvívott várba.

A német abszolutizmus természetesen legerősebben az élő szóra és a betűre vetette magát. A szabadságharc lenyügözésével s az előleges cenzura szigoru alkalmazásával meg is ölt jó időre minden nemzeti szellemi megnyilatkozást. A szabadságharc leveretése utáni közvetlen időben az akkori Emmich-féle nyomda kiadásában megjelent ugynevezett "Hivatalos Közlöny" volt Szilágyi F. szerkesztése mellett az egyedüli hirlap, hol az akkori összes irodalmi sivár ténykedések összpontosultak. Kínos reá még csak vissza is emlékezni s akik benne éltünk e szívfacsaró korban, soha nem feledhetjük a magyar szellemi élet e Golgotáját. 1849. november havában indult meg aztán Nagy Ignác szerkesztése s kiadása mellett "Hölgyfutár" címen az a kis szépirodalmi napilapocska, mely későbben, az 50-es évek végén s még a 60-as években is, Tóth Kálmán, Vadnay Károly, Dobsa Lajos s Balázs Frigyes vezetése alatt oly kiható szerepet játszott az ujból fellendülő magyar sajtó és szépirodalomban. A germanizáló osztrák abszolutizmus előtt nem volt semmi szent, amihez a legdurvább kézzel hozzá ne nyult volna, hogy a magyarságnak még az emlékgyökerét is kiirtsa. Még az egyes községi tősgyökeres magyar neveknek a használatát is eltiltotta s németre forditotta. Igy lett aztán pl. Füzes-Gyarmatból "Bezahl-Colonie", Kardczagból pedig "Schwert-Geruch". Legdühösebb harcot kezdett mindjárt eleinte a magyar pántlikás kalap s a magyar dal és zene ellen. Ezek nem beszéltek, de mégis mindent kifejeztek. Azért kellett irtóháborút viselni ellenük. A ruha s kalappal még csak el tudott bánni, mert egyszerüen eltiltotta, vagy a kinek fején a zsandár és a policáj meglátta, hát irgalmatlanul leütötte. Nehezebben ment a dolog a magyar dal s zenével szemben, bizonyos tekintetben azzal is el tudott ugyan bánni, mint a Rákóczy-, Kossuth- és Klapka-indulóval, melyeket fogság, birság és egyéb represszália mellett tiltva volt még a családi szentélyben is hangoztatni s amely családot a titkos kémek ezért feljelentettek, annak legalább is egy pár tagja nem lett megkimélve az ujépület vendégszeretetétől. A cigányok nyilvános helyeken óvakodtak is tőlük mint az ördög a tömjéntől, mert ha néha egyes kesergő magyar tárcája elcsábitá a vonójukat, keservesen lakoltak érte. De erős, csaknem bevehetetlen várát képezte a nemzeti érzületnek a magyar népdal. Ehhez nem tudott se zsandár, se policáj, de még maga a hires Protmann rendőrfőnök sem férni. A józan s leleményes magyar nép kifogott rajta minduntalan. Jól ismert szövegek helyébe ujakat tett s egy pár markáns szó vagy kifejezéssel megértette, hogy mire céloz. Valamint a magyar irodalom, költészet ez időszakban tanulta el azt a művészetet, hogy miként kell a sorok közt irni és olvasni, ugy a magyar dal s zene is ez időben tudott a legérthetőbben beszélni ritmus és melodiában a magyar szívekhez. A magyar zeneirodalomnak legizmosabb magvetései az 50-es évekre vezethetők vissza. Volt addig is már sok becses és kiható, az kétséget nem szenved, de minden a mivel birt, egy gazdag éléskamrához volt hasonló, hol minden szükségletet fel lehetett ugyan találni, de még nem volt osztályozva s józan, célszerü házi beosztás szerint rendezve. Több volt bennök az őserő s a természetes ösztön, mint az öntudatos működés és alkotás. A tények alábbi csoportositásából ki fog tünni, hogy a magyar zeneművészet ép az elnyomatás, az üldözés s az agyonnyomási korszak terhe alatt - mint a pálma - hogyan nőtt, izmosodott s fejlődött odáig, hogy mikor keserves tiz évi martirság után - a 60-as években - a szabadság második hajnala felderült, már kész fegyverzettel állhatott ki, kiható részt követelvén magának a nemzeti önállóság nagy munkájában.

Mikor 1849. október havában be lett fejezve a magyar szabadság géniuszának keresztre feszitése, minden reménysugár ismét csak a nemzeti színház felé irányult. A nemzet eloltott lámpájának első fellobogását minden magyar onnan várta. De a szellemgyilkoló abszolut kormány is, a vérengző hiénák ösztöne szerint, jól ki tudta érezni, hogy ép a nemzeti színházra kell legerősebben rávetnie a kezét, ha a magyar szellem megfojtási rendszerétől teljes sikert akar remélni. Legelső teendője tehát az volt, hogy tetemes erkölcsi és anyagi támogatás mellett mielőbb folyamatba tegye a beszüntetett német Noth-Theater működését, mely azt már 1849. november havában meg is kezdte. A nemzeti színház, mely a szabadságharc utolsó izgalmas hónapjai alatt már alig működött, a hatalom parancs-szavától hajtva, szintén felvette ujból a ténykedést s ugy ahogy, rendszeres előadásokat tartott. Lassanként visszaszállingóztak a régi személyzet tagjai, kik a csatatérről, kik a bujdosásból. De a német kormány gondoskodott róla, hogy abban egészen a maga szája íze szerinti szellem és igazgatási rendszer uralkodjék. Nemzeti adakozásból alapitott műintézet lévén, melynek szervezése és felvirágoztatásában egy nagyérdemű osztrák főhercegnek - a néhai József nádornak - is oroszlánrész jutott, sem ildomosnak, sem opportunusnak nem tartotta belőle tabula rasa-t csinálni, különben talán azt is megtette volna. Az akkori civil-kormány ez időben kinevezett intéző egyéniségei között voltak különben olyan még teljesen el nem vetemült magyar urak is, kik a Haynau- és Geringer-féle hóhéroknak más tanácsot adtak, mint a nemzeti színház teljes nullifikálását. S ennek lehet valóban tulajdonitani, hogy ott még az első bitófa-korszakban is magyar szót lehetett hallani; de magyar operát már nem. Erkel F. Báthory Máriája s Hunyadi Lászlója, valamint Doppler F. Benyovszky-operája is, melyek erősebben emlékeztettek a magyar nemzeti karakterre, egyszerüen levétettek a műsorról. A korábbi orsz. bizottság vezértagjai s igazgatói, kik mind hűtlenségi kereset alá lettek vonva, mellőztettek s igazgatójául Simoncsics János, Pestmegye volt másodalispánja lett kinevezve, ki jó, becsületes tisztviselő s bürokrata hírben állott, de a művészeti dolgok vezetéséhez annyit értett, mint hajdu a harangöntéshez. Az ő igazgatóságából maradtak fen aztán azok a hires, de valódi adomák, melyek akasztófa-humorra hangolták még az akkori levert kedélyeket is. A többek közt Erkelnek nem volt egyszer csak két kürtöse, pedig több operához négyre lett volna szüksége. Az öreg Simoncsics rámordult s kereken megtagadván, utasitotta, hogy többet fuvassa a kettőt, mert látja eleget, hogy még azok sem fujnak, csak pauzálnak. Máskor pedig egy uj opera partituráját törülte a számlából mint szerinte fölöslegest. Erkel hiába igyekezett kapacitálni, hogy anélkül nem lehet dirigálni. Nem fért a fejébe s utoljára is csak le kellett másoltatni. A közönség nem járt a színházba a szabadságharc leveretése után való hónapokban s az opera is csak tátongott az ürességtől. Erkel jól ismerte a közönséget s tudta, hogy magyar operákkal ismét vissza lehetne hóditani, mindent elkövetett tehát, hogy erre engedélyt nyerjen, de kárba ment minden fáradsága. Egy bizonyos körülmény azonban ezt is meghozta. Haynau, aki novemberben már ünnepélyesen megnyitotta a lánchidat, a rokkant katonák s azok özvegyei és árvái számára alapitott fundáció javára december elején felhivta a nemzeti színház igazgatóságát is, hogy rendezzen e célra operai előadást. Az késznek nyilatkozott erre s ez alkalomból ismét kérelmezte a magyar operák műsorra vételét. Haynau a szeszélyes alter ego beleegyezett, de oly szigoru utasitással, hogy azokból minden erősebb vonatkozás a közhangulatra kihagyassék. Igy kellett aztán a "meghalt a cselszövő" kar szövegét is más lojálisabbal helyettesiteni. Doppler Benyovszkyját pedig csak Afanázia címen lehetett előadni, mert Benyovszky a német kormány előtt ép oly lázadó volt mint Batthyányi és Kossuth. A Haynau-alapitvány javára rendezett Norma-opera Hollósy Kornéliával a címszerepben, 685 frt tiszta bevételt eredményezett. Hunyady-reprise pedig december 8-án zsúfolt ház s óriási lelkesedés mellett ment véghez, melytől a szó szoros értelmében megrettent az abszolut kormány. De végre a jég meg lett törve s a többi aztán magától jött. Még azon év december 30-án került színre először Doppler F. "Ilka" magyar operája is, melynek zenei tartalma ha nem is mindenben felelt meg a további magyar operai aspirációk igényeinek, de egynehány népies jelenete s behizelgő dallamai megtették gyujtó hatásaikat, kivált Hollósyval a címszerepben.

Az 50-es évek beálltával aztán lassanként kezdett magához térni ugy a nemzeti színház, mint a magyar közszellem. Mindjárt február havában eseményszámba ment a "Pesti Napló" mint rendes politikai napilap életbeléptetése Császár Ferenc által s Szenvey József szerkesztése mellett. A magyar hirlapirodalom s a magyar szellemi élet második feltámadását aztán ettől fogva lehet számolni. Ez, a "Hölgyfutár" s a kevéssel rá szintén megindult "Vasárnapi Ujság" volt az az irodalmi szentháromság, melynek zászlója alá kezdtek lassanként sorakozni a magyar régibb és ujabb irói erők, hogy a megpróbáltatások, az örökös vekszaturák és az örökös cenzurai s policiális tojástáncok közepette betöltsék a legszentebb s legnehezebb hazafiui hivatást, mely valaha szellemi munkásokra várakozott. A sajtó, az irodalom megmozdulásával ujra megmozdultak a magyar zenészeti aspirációk is nemcsak a nemzeti színház falain belül, hanem rajta kivül a közéletben, a hangversenyteremben s a társadalom körében is. A magyar közszellem erős érzékkel ismerte fel akkor azt a nagy nemzeti erőt, melylyel az elnyomatás zsarnokságával szemben a magyar dal és zene ápolása s terjesztésével rendelkezik. Meg is ragadta két kézzel s annyira ki is zsákmányolta, hogy mire a szellemgyilkosok észrevették magukat, már egy olyan hozzáférhetlen nemzeti tüzet tápláló fokusz előtt állottak, melyet nem birtak többé eloltani.

A magyar dalegyleteket értem, melyek ez időben a nemzeti nyelv, költészet, érzület s hazafiságnak ugyszólván egyedüli biztos menhelyét képezték, mert azok ugyszólván rá lettek ezekre utalva. A hatalom nem állhatta teljesen útját az ily tisztán művészeti társulásoknak, melyek alatt azonban természetesen sokkal fontosabb nemzeti érdekek szolgálata lappangott. Akik abban az időben ez ügyet vezették, azoknak mindenféle diplomatikus fogásokra volt szükségük, hogy szemet ne szúrjanak a gyanakvó szellemi sbirrek előtt s mégis elérjék céljukat. Maga a német kormány szolgáltatott erre precedenseket, mert temérdek idegenajku hivatalsereget telepitvén le ugy a fővárosban mint a vidéken; azok csakhamar daltársulatokat alakitottak részint socialis szempontból, miután a magyar társadalomból ki voltak zárva, részint pedig a magukkal hozott s megszokott német dalolási ösztönből. Az abszolut német kormány tehát a magyar társadalomtól sem tagadhatta meg ezt az ártatlan és természetes szórakozási jogot, melyet mégsem tartott oly veszélyesnek mint a magyar operákat s a nyilvános népzenetársulatok felzaklató előadásait. Hanem természetes ellensége lévén minden nagyobb számu magyar elemü s nyelvü társulás s összejöveteleknek; minden kigondolható módon akadályokat görditett s szigoru policiális felügyelet alá helyezte a magvar dalegyletek megalakulását és működését. Kiváltképen gondja volt a dalok s karokban használandó szövegekre. Azért valamint az akkori magyar napi sajtónak s irodalomnak mindig a sorok közt kellett irni s beszélni a közönséggel, ugy az 50-es évek magyar dalegyleteinek is olyan régi szövegeket kellett használni s olyan ujakat megzenésiteni, melyek pl. a kalitkába zárt búsongó madárról vagy az elköltöző gólya és fecskéről szóltak, hogy alattuk a közönség az olmützi, a kufsteini rabságban szenvedő honfiakat s a kibujdosott, besorozott honvédeket s a számkivetésben élő hazafiakat értse. Mint a nyomás alatt a pálma, ugy nőtt ez időben s fejlődött a magyar dal és zene, főleg pedig a férfi-kar irodalom, mely anélkül is teljesen el volt hanyagolva. 1851-ben Thill Nándor lipótvárosi egyházi karnagy s magán-énektanárnak tanitványaival előbb csak gyakorló énekegyletet sikerült szervezni, de mikor azt kibőviteni s nyilvánosan is működtetni óhajtotta, a legkeményebb ellenzésre talált s a rendszeres alapszabályok szerinti működést tőle a policia egyenesen megtagadta. E célját csak akkor érte el, mikor a következő évben a fiatal I. Ferenc József, akkor még csak osztrák császár, első magyarországi látogatását helyezte kilátásba. A hatalom urai a legfényesebb fogadást tervezték a számára s annak műsorába nagy ének- és zeneszerenádot is belekombináltak. Katonai zenekar az csak lett volna elégséges számmal, de hol vegyenek magyar énekeseket? Rászorultak tehát Thill magántársulatára s vele kezdtek egyezkedni egy teljes számu énekkar előállitására nézve. Thill felhasználta a kedvező alkalmat s csak oly feltétel alatt nyujtott kilátást reá, ha magán-énekegylete hivatalosan s hatóságilag elismert énekegyletté kvalifikáltatik s rendszeres alapszabályok szerint működhetik továbbra is. A hatalomnak igy kellett engedni szükségből s igy alakult meg az időben "Pestbudai dalárda" címen az első alapszabályilag engedélyezett dalegylet Magyarországon, mely kiszámithatlan előnyöket biztositott aztán a következő években a magyar dalirodalom s művészet fejlődésének, mert a precedens meglévén, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is egymásután alakultak a dalegyletek, melyek mindmegannyi erős várai lettek a hazai nyelv, költészet, hazafiui érzület és lelkesedésnek.

De a mig a dolgok idáig fejlődtek, addig még sok megpróbáltatáson kellett a magyar szelleméletnek átmennie mindjárt a szabadságharc leveretése után. Hogy ez időben minő erélyt, kitartást és nem lankadó lelkesedést fejtett ki a nemzeti színház minden kedvezőtlen viszonyai közt is, azt eléggé soha ki nem emelheti a magyar műtörténelem. S Erkel Ferencnek tevékenysége e nehéz időben magasodott ki leginkább. Nemcsak oly magas nivóra helyezte az opera személyzetét és zenekarát, melylyel egészen visszahóditotta a közönséget, hanem folyton uj tagokkal erősbité s folyton uj vonzó operákról gondoskodott. Hollósy Kornélia, Füredy, Stéger, Benza, Kőszeghy, Csillag Róza, Bognár a színpadon, Ridley-Kohne, a Doppler-testvérpár, Huber Károly, Szuck Lipót, Spiller Adolf, Kirchlehner (Beethoven intim barátja) stb. pedig a zeneiparban oly kimagasló ensemblét nyujtottak, minőre bármely színház büszke lehetett volna. 1850-ben a Próféta opera már diadalútját tartotta az egész világon, s a nagyhirű La Grange asszony emeli mindenütt a legfényesebb diadalra mint Fides. A nemzeti színház Erkel F. kezdeményezésére már ez év elején készületeket tesz ez opera színrehozatalára és sikerül is neki La Grange-t hosszabb vendégszereplésre megnyerni, ki azt azon év julius havában óriási sikerrel be is mutatja. Ez időre esik Haynau megkegyelmezési eseményes aktusa is, melylyel közel 200 politikai elitéltnek adta vissza feltétlen szabadságát. Óriási szenzációt keltett ez incidens, mely ha nem is találta motivumát az ujabbkori Caraffának sem a magyarok iránti jóindulatában sem igazságszeretetében, hanem csak megsértett hiuságában és az ellene szőtt alattomos fondorkodásokban, mégis annyira megváltoztatta a nemzeti élet arculatát, minőt egyhamar remélni sem lehetett. Volt is szükség reá, mert az abszolutizmus minderősebben kezdé folytatni rombolását minden magyar aspirációval szemben. Már azon is törte a fejét, hogy miként foszthatná meg a magyar akadémiát nemzeti kulturális missziójától. Miként csinálhatna német színházat a kolozsvári nemzeti színházból, hol már javában folytak is a német nyelvű előadások, s hogy miként vehetné el a kedvét a magyar írók és művészeknek minden további működéstől? Még a cigánybandáknak is Verordnung szerint kellett játszani közhelyeken, s az előadandó darabok címét előzetesen bemutatni a rendőrségnek; az ismétlés pedig általában meg lett tiltva, s a német színházban mindgyakoriabbá vált a nemzeti színház művészeinek a vendégszereplése. A minő arányban nőtt a száma és befolyása a német sajtónak, oly arányban stagnált vagy ment hátra a magyar s az akkori összes magyar lapok példányszáma alig haladta túl a 4-5 ezeret. A váratlan Haynau-amnesztia azonban egyszerre nagy lökést adott a nemzeti szellemi tevékenységnek. Vahot Imre a muszkák által felégetett és kirabolt losonciak felsegélyzése céljából "Losonci Phönix" címen nagyarányu albumra hirdet előfizetést a legnevesebb régibb és ujabb írói kapacitások közreműködésével, mely oly nem várt pártolásban részesül, hogy két-három kiadást is kell belőle rendezni. A közönség zsúfolásig megtölti mindig a nemzeti színházat, kivált La Grange vendégszereplései alkalmával, ki Hunyady-operát is felveszi műsorába. Erkel F. ekkor írta az ő számára a híressé vált "La Grange-áriát" mint betétet, melylyel frenetikus hatásokat keltett s mely azóta is a magyar zeneirodalom egyik legértékesebb gyöngye maradt. Az addig "Pest-budai hangász-egyesület" címet viselt zeneintézet fölveszi a "Budapesti Conservatórium" címet s egymásután bővíti ki magát a még hiányzó zene-katedrákkal. Egressy Béni ujabb és ujabb magyar nép- és műdalokat hoz forgalomba, melyeket Hollósy K. és Füredy M. érvényesítnek a nemzeti színpadon és a hangverseny-termekben; Doppler Ferenc "Vanda" uj operája még az 1850. év végén került első előadásra, mely szintén kedvenc operájává vált a műsornak; Tompa Mihály ez időben bocsátja közre poetikus s örökbecsű "Virág-regéit"; az addig álnevek alatt dolgozott régi írók ismét saját nevüket kezdték használni: mint Arany, Erdélyi, Tompa, Kuthy, Lévay, Gyulai, Garay, Vahot Sándor, Vas Gereben, Vörösmarty stb. 1851-ben Füredy M. 100 magyar népdalra nyit előfizetést Bognár Ignác közreműködésével, melynek hihetetlen számu előfizetője lőn 5 frtjával. A magyar népdalirodalom terén ez volt az első úttörő kiadvány, mely legelőször mutatott be 100 válogatott régi és ujabb népdalt, melyek az időben csodálatos őserővel termettek a nép ajkán s melyek manapság is a magyar népdalirodalom színe-javát képezik, minők voltak pl.: "Sárga csikó", "Megkövetem a Tens Nemes vármegyét", "Nagypénteken mossa holló a fiát", "Kitették a holttestet az udvarra", "Mi piroslik ott a síkon", "Uram, uram bíró uram", "Seprik a váradi utcát", "Télen-nyáron", "Ereszkedik le a felhő" s még számtalan más. E kiadvány sem zongoraletét, sem harmonizálás tekintetében nem állt ugyan a zenei szabatosság magaslatán s kiállitása is a legkezdetlegesebb volt csupán tipografikus alakban, de a magyar közönség akkor mit sem törődött ezzel, mert előtte csak az ügy, a cél szentsége lebegett s a nemzeti érzület megnyilatkozása a germanizáló hatalmi nizussal szemben.

Örökké nevezetes martirságot állott ki az időben a magyar művészeti aspiráció. A mai nemzedék már alig hinné el az akkor történteket. Már említettem, hogy Erkel F. "Hunyady"-ja jó ideig le volt szorítva a nemzeti színház műsoráról, de még Doppler "Benyovszky"-ja is, melyet csak "Afanázia" címen s módosításokkal volt szabad előadni. De még több nemzetközi operának az előadása is a komikumig menő megszorításokra volt kárhoztatva. Igy pl. Auber "Báléj" operáját csak ugy lehetett előadni, hogy mikor a herceget az orrgyilkosok leszúrják, rögtön a színpadra lépett két osztrák öltözetü zsandár s elfogta, kivezette a gyilkosokat, természetesen a közönség hangos kacagása közt. Ha valami hivatalos alkalommal ünnepséges előadás volt a nemzeti színházban, felsőbb parancs következtében rendesen az ének- és zenekarnak a "Gott erhalte"-t kellett előadni. A közönség ilyenkor tartózkodott a színházba való bemeneteltől, csak kint vagy az előcsarnokban, vagy a színház előtt ácsorgott s csak akkor foglalta el a váltott helyeket, mikor gondolta, hogy már vége van a gyűlölt hymnusznak. Ez felette boszantotta a német kormányt s kiadta parancsolatul a felügyelő policiának, hogy erőszakkal is be kell terelni a közönséget. Járta aztán ilyenkor a puskatus s aki csak beleesett a kordonba, azt irgalmatlanul betuszkolták s állva kellett végighallgatni az osztrák hymnuszt. A közönség aztán ugy fogott ki Prottmann főpolicáj-sbirren, hogy ily előadások alkalmával vagy felé sem ment a színháznak, vagy csak jó félórával későbben töltötte meg a nézőtért. A magyar zenedarabok vagy magyar dalok kiadása felett is örökké ott lebegett a Damokles kardja. Mindjárt az ötvenes évek kezdetén nekem - e sorok írójának - s az akkor keletkezett "Rózsavölgyi és társa" kiadó-cégnek is meggyült a baja egy ily alkalommal. "Keservek" címen hat magyar régi s ujabb dalt akart tőlem kiadni a nevezett cég zongorára átírva. El is készítette a címlapot, még pedig olyformán, hogy a cím kezdő "K" betűje pörge kalapos magyarruhás alakot ábrázolt. A köteles policiális bemutatáskor ez szemet szúrt. Rózsavölgyi Gyula, a cég főnöke, Prottmann elé lett citálva, ki durva szavakkal támadta meg az elrejtett merészségért s elzárással fenyegette még a kompozitort s a címlap metszőjét is vele együtt, azt adván okul, hogy a "K" betűt képviselő magyar alak nem más, mint maga Kossuth Lajos s a dalok szövegei is mind ő reá vonatkoznak. Nem használt semmiféle felvilágosítás s utoljára is uj címlapot kellett csináltatni a magyar alak nélkül. Ha ily dolgok fordultak elő zeneművek s kótákkal szemben, lehet képzelni, mennyi zaklatást kellett kiállani az írók és szerkesztőknek, a mig valamit nyomtatásban kiadhattak?! Nagy Ignác, a "Hölgyfutár" szerkesztője sem kerülhette ki a sorsát, mert egy pár hóig neki is ülni kellett az Ujépületben.

Erkel Ferencet ez időben sokat sarkalták uj magyar opera írására. De ő bár már akkor foglalkozott Katona "Bánk-bán" tragédiája megzenésítésével, bölcs előrelátással tartózkodott minden munkától, főleg pedig minden nyilvános zeneköltői működéstől. Az ő erős nemzeti aspirációja visszaborzadt minden oly szellemi ténykedéstől, melynél nem bonthatta ki lelkének szabad szárnyalását. Inkább hallgatott, tűrt és várt, semhogy magára öltse a szellemi kényszerzubbonyt. E tekintetben egészen más természetű volt Doppler Ferenc, ki ép a rémuralom első éveiben volt a legtermékenyebb. "Ilka", "Benyovszky", "Vanda" operái mind e korszak szüleményei. Ő benne sokkal erősebben lüktetett az abstrakt teremtési ösztön, semhogy magát abstinenciára kárhoztatta volna. Talán nem is volt képes oly mélyen átérezni a nemzeti katasztrófát mint Erkel, ki egészen asszimilálta magát kezdettől fogva a magyar nemzet minden öröme és bújával. Dopplernek ez időbeli nagy sikerei Erkelt nem alterálták, sőt mindig őszinte kollegialitással segédkezett neki azok elérésében. Főcélja csak a nemzeti színház operájának az emelése volt, mit az időben eredeti művek színrehozatala által leginkább vélt előmozdíthatni. Sokszor szemére hányták, sőt gyanusították folyton azzal, hogy egész élete s működése alatt ellene dolgozott a hazai tehetségeknek s ahol lehetett gátolta azok érvényesülését. E ráfogást semmi sem cáfolja meg erősebben, mint Erkelnek ép az 50-es években való viselkedése, mely idő alatt több eredeti opera lett színrehozva hazai szerzőktől, mint a következő évtizedekben összevéve. Doppler F. fentjelzett három operáján kivül - az 1857-ben közösen írt "Erzsébet" opera első felvonását is hozzászámítva, melyet szintén Doppler F. s a harmadik felvonást, melyet testvére: Doppler Károly írt, - ez évtizedben adatott Bognár Ignác "Tudor Mária", Thern Károly "Képzelt beteg", Kern Leo "Benvenuto Cellini" s Huber Károly "Székely leány" című operája is, melyek (a Doppleréit kivéve) bár tartósabb sikert nem arattak, ép ez okból is meggyőző bizonyítékul szolgálnak Erkel készséges kollegiális érzületéről. Doppler Ferenc e korszakbeli operái sikerét leginkább Hollósy Kornélia szereplésének köszönhette, ki azokban a címszerepeket képviselte, s továbbá az akkori kiváló operai személyzetnek (Stéger, Benza, Füredy, Kőszeghy stb.), kik nagy odaadással működtek közre az ő operáiban. Hollósy K. távoztával (1851-ben) s némely akkori tag működésének ideiglenes beszüntetésével aztán jóformán csökkent azok vonzereje, mig Erkel Hunyady Lászlója s későbben Bánk-bánja bármily személyzettel sem vesztett soha vonzerejéből.

Az ötvenes évek első felében - amint már megjegyzém, - nagy lendület állt be a feltámadó magyar szellemi világban: Toldy Ferenc megindítja a "Magyar irodalom történeté"-nek epochális füzetes kiadását; a "Magyar Hirlap" mint politikai napilap szintén életbe lép. Vahot Imre "Remény" címen szépirodalmi folyóiratot indít meg a legjobb nevű magyar irók közreműködése mellett; Szilágyi S. "Nagyszebeni albumot" ad ki hasonló támogatásokkal; gr. Teleky József nemcsak megirja a "Hunyadiak kora" monumentális történelmi munkáját, hanem mint a tudományos akadémia elnöke, "Hunyady János családi eredete" felett nyilvános felolvasást tart az akadémia termében. Ez időben lép fel Tóth Kálmán is mint költő és iró, ki a következő évtizedben egyik legkihatóbb munkása s tekintélye lőn a magyar irodalomnak. A zene terén is hasonló lendület s munkakedv nyilatkozik. A hangversenyek száma nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is rohamosan növekszik. A nemzeti színházban az ötvenes évek elején hangversenyzik ismét Willmers Rudolf, Jael Alfréd, Bülow János (ki ekkor fedezi fel a nálunk még akkor csaknem ismeretlen Volkmann Róbertet az ő későbben világhirűvé vált B-moll zongora-triójával), a külföldről hazatérő Székely Imre, ki aztán állandóan hazájában telepszik le s osztatlan tisztelet és elismerésnek örvend, Dreyschock Sándor, Schumann-Wieck Klára, Ridley Kohne, Huber Károly, Szuck Lipót állandó kamarai zeneestélyeket tartanak, s ami a legfőbb: Erkel Ferenccel az élén megalakul a nemzeti színház zenekarával a "philharmoniai társulat", mely aztán minden évben rendes nagyszabásu zenekari hangversenyeket tart s oly előnyt ád a fővárosi zeneéletnek, melyről addig álmodni is alig lehetett. Erkel Ferenc majd két évtizedig állt a philharmoniai hangversenyek vezetése élén, melynek alapját ő tevé le, s melynek műtársulattá való szabályszerű átidomítása is az ő tevékenységéhez van kötve. A főváros igazi nagyvárosi jelleget jórészt ezáltal nyert, mert ezáltal bizonyult be annak magasabb műizlése és képzettsége. De ezenkivül is az ötvenes évek első felében minden irányban elementáris erővel tört magának utat az ujból feltámadt nemzeti öntudat és aspiráció, dacára az idegen abszolut kormány ellentörekvéseinek. La Grange asszony habár csak rövidebb időtartamra is, mint első izben, ismét felvillanyozza magas művészetével a nemzeti színház közönségét s mellette sikerült még az intézetnek a nagy francia tragikát, Rachelt, valamint a világhirű táncművésznőt Grahn Lucilt is megnyerni vendégszereplésekre, kik minden irányban fejlesztői, fellelkesitői lettek aztán a már-már végkialváshoz jutott hazai kulturéletnek. Hollósy K. is ujra visszatér külföldi műutazásaiból s ismét legfőbb vénuszcsillagává válik a magyar nemzeti színháznak. Hogy minő ellenséges s alattomos áramlat uralkodott ez időben a magyar művészeti siker ellen, mutatja az is, hogy mikor La Grange asszony másodizben jött el hozzánk vendégszerepelni, egymásután kapta az anonim fenyegető leveleket, hogy tartózkodjék ujabb diadalaitól Hunyadyban, kivált a számára irt nagy ária éneklésétől, mert majd így meg amúgy fog az a torkára forrni. Persze csak az aljas fenyegetődzésnél maradt a dolog, mert a közönség bálványozta ugy a szerzőt, mint a művésznőt, s bizonyára a legcsekélyebb ellendemonstrációt is - dacára minden német áramlati támogatásnak, - a legmerészebben utasított volna vissza.

Fentebb kiemeltem, hogy az eredeti uj operák színrehozatalának minő gazdag évtizedét képezték az ötvenes évek. Ezt az időben csak egy disszonancia zavarta meg mindjárt az évtized elején: Fáy Gusztáv, a halhatatlan úttörő magyar iró és nagy hazafi, Fáy Andrásnak kiváló zeneképzettségű fia s jeles zongoravirtuóz, "Fiesko" címen nemzetközi stylusban operát irt s azt előadásra benyujtotta a nemzeti színháznak, mely akkor külön operabiráló-bizottsággal is rendelkezett. A bizottság többsége, melynek Thern Károly és Bräuer Ferenc is tagja volt, odanyilatkozott, hogy az a hangszereléssel szemben technikai kivihetetlenségek folytán lényeges módosítások nélkül elő nem adható. Mások ellenben ellenkező véleményben voltak, s maga Erkel Ferenc is kedvezőbb nézetet vallott. A szerző ragaszkodott eredeti vezérkönyvéhez s mit sem akart rajta változtatni, minek természetesen az lett az eredménye, szemben a biráló bizottság többségével, hogy a mű nem került előadásra. Az akkori lapok hasábjai éles és keserű polemiáknak lettek ezért színhelyei annál is inkább, mert a közönség végtére sem tudott a dolog lényege felett tisztába jönni, s az eljárást hajlandó volt egy nem ex professo zenész s hazai tehetség iránti intrigának, sőt magyarán szólva: kenyéririgységnek tulajdonítani. Az akkori viszonyok közt mindenesetre sajnos incidenst képezett ez ügy, mikor szemben a magyarellenes áskálódással ép a teljes nemzeti egyetértést kellett volna érvényesíteni. Több évvel aztán későbben Zichy Antal intendánssága alatt "Camilla" operája került színre, de az sem tartotta fenn magát, részint tulságos kozmopolitikus stilusa, részint pedig az akkor már jóformán letaposott Verdi-út folytán, amelyet szerző benne túlbuzgóan követett. Fáy Gusztávot, a különben universzális képzettségű zenészt annyira lehangolta aztán ez a kettős fiaskó, hogy többé semmiféle kompozicióját nem bocsátotta közre.

* * *

A magyar szellemi élet második fellendülési korszaka az 50-es évek első felére esik, hol bámulatos szivósság, kitartás és akaraterő egyesült az irodalom és művészet minden egyes tagjában, hogy visszahódítsák az erőszakkal elrabolt alapot. Oroszlánrésze volt ez emberfeletti nehéz küzdelemben a magyar nemzeti színház akkori tagjainak, kik a legszerencsésebb összetalálkozások folytán is kiváltképen alkalmasak voltak a magyar szellemi fölényt fentartani a germanizáló bürokracia felett. Mert sok mindenféle történt ép ez első években, melyek mintegy százszoros ellentállással hívták ki a magyar szellem akcióját. Albrecht főherceg, az ifjú császár mindenható befolyásu nagybátyja, vette át Magyarország katonai és polgári kormányzását, természetesen a legszigorúbb szoldateszka-rendszer alapján. De neje, az I. Lajos bajor király finom műveltségű, jótékony szellemű s emelkedett aesthetikai érzékű leánya, a bájos Hildegard hercegasszony, aki későbben bizonyos népszerűségre is tett szert, sokban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szellemi viszonyok lehetőleg inkább tért nyerjenek, mint veszítsenek. A bajor Wittelsbach királyi dinasztiának veleszületett művészet-szereteténél fogva a hercegné is nagy kedvelője volt a művészetnek, kivált a zenének. Rendesen látogatta a nemzeti színház operai előadásait, melyek az időben elsőrendű tagok nivóján álltak, valamint minden jóravaló hangversenyből sem hiányzott, sőt a jótékony-céluakat rendesen gazdag támogatásában részesítette. A hercegné rokonszenve a magyar nemzet iránt az időben köztudomású volt s az akkori szereplő és befolyásos egyéniségek eleget tudtak beszélni az ő sokféle jó hajlamáról s közvetítéséről, melyet szemben a túlszigorú intézkedésekkel latba vetett állásánál fogva. Azt lehet mondani, hogy a magyar nemzet későbbi védangyala s jószelleme Erzsébet császárné s királyasszonynak úgyszólván megelőzője s előkészítője volt. Az 50-es évek dereka felé azzal is kitüntette rokonszenvét a magyar művészek iránt, hogy Erkel Ferencet gyermekei mellé udvari zongoratanárnak nevezte ki, kinek mint ilyennek nem egyszer nyilt alkalma a hercegi párral közelebbi érintkezésbe jönni s egy pár kérdésre, tudakozódásra oly feleleteket adni, melyek aztán sok akkori kényes dolgot könnyebben elintéztek, mint a nehézkes vagy egyoldalú, vagy pláne ellenszenves információkon alapult hivatalos kerékvágások. Gróf Festetich Leo fungált az időben mint a nemzeti színház intendánsa s szellemi vezetője, Simoncsics J. pedig a gazdasági s pénzügyi ügyeket vezette. Szigligeti Ede titkároskodott s Fáncsi a drámai, Erkel F. pedig az operai dolgok élén állott. Mindjárt gróf Festetich Leo intendánsságának jó elején oly csehül állt a színház anyagi viszonya, hogy közel volt a kridához s így vagy a bezáráshoz, vagy a bérbeadáshoz nyilt kilátás. Gróf Andrássy Manó indítványára, melyet leginkább gróf Károlyi György karolt fel, ekkor alakult az a magyar mágnási szövetkezet, mely 300 ezer forint ujabb alapítványt tett össze a magyar nemzeti színház támogatására, mi által kiszabadult a legválságosabb helyzetből. Az 50-es évek elején (1852-53-ban) már oly nagy arányokat öltött az irodalom s művészet lüktetése a fővárosban, melyet nem lehetett többé retrográd mederbe visszaszorítani. Dráma és opera egyaránt virágzik. Hollósy Kornélia távoztával, a pótolhatlannak hitt hézagot sokkal hamarább sikerült pótolni, mint várni lehetett volna. Az opera, Lesnievszka Lujza lengyel művésznőben oly primadonnát nyert váratlanul, ki aztán pár évig második fényes csillaga lett a nemzeti színháznak. E mellett vendégszerepeltek ott: La-Grange asszony másodízben, Hassel-Barth drámai művésznő tartósabban, Ira Aldrige, a nagy néger tragikus, mindeneket elragadva. Ez időre esik különben a megfoghatlan sikerű Pepita-láz is, mely a kimagasló művészeti alkotások mellett úgy vette ki magát, mint opiummámor a józan gondolkodás mellett. Ennek, a Berlin és Bécsből hozzánk is importált érzéki műláz akkoron oly erőt vett a magyar közönségen is, mit csak az akkori idők innormális kedélyhangulatából lehetett kimagyarázni. Mert annyi bizonyos, hogy valódi művészetet minél kevesebbet nyujtott. Egy Elsler Fánni, Ceritto vagy Grahn Lucill eszményi alakítása mellett, valódi érzéki groteszk-mozdulatokkal s népies plasztikai lejtésekkel bolondította a nézőket. Egy pár hónapig is eltartott ez az innormális lelkesedés, mihez csak az akkoriban felkapott s egymásnak szuggerált asztaltáncoltatást s kopogós szellemidézéseket lehetett összehasonlítani. Még a divatban is képes volt forradalmat előidézni, mert ruha, szín, kelme, kalap, nyakkendő, szabóminta és vágás, valamint számtalan csecsebecse, mind Pepita-mintára alakult. Eféle bolond láz valóban csak az akkori izgatott világban volt nálunk is lehetséges, mikor Napoleoni francia államcsiny, Henci-szobor leleplezési ünnepség s más eféle osztrák dicsőités járta. Pepita tánca valóságos középkori vikustáncra ingerelte a magyar kedélyvilágot is. Az ifju osztrák császár is ez időben tett első látogatást a meghódított országban. Nagyarányú ünnepségi demonstrációk színhelye volt akkor a főváros és vidék egyaránt. A lipótvárosi bazilika alapletételének díszünnepsége is ez időre esett, a császár személyes jelenlétében. De nem is sok áldás fakadt belőle, mert mint tudjuk, több évvel későbben beomlott a kupolája s a feltámadt alkotmányosság idejében elülről kellett kezdeni a felépítését.

Az 50-es évek elejére esnek a feltámadt nemzeti irodalom és művészet legerőteljesebb kibontakozásai. Ekkor (1853-ban) alapította meg és szervezte Erkel F. tartósabban a filharmoniai társulatot s azok rendes évi nagyszabású hangversenyeit, melyek új életet öntöttek a fővárosi zenevilágba; azon év november 20-án tartatott az ő vezénylete alatt az első, s attól fogva ez előadások csak emelkedtek kihatóságban. Közel 20 évig állt Erkel e társulat élén, megismertetvén a közönséggel a régi és újabb kor klasszikusainak összes kimagasló termékeit. A hozzánk ellátogatott külföldi művészeknek találkozó s úgyszólván bemutató helyévé váltak azok, tért engedve amellett a hazai zeneszerzők és végrehajtó művészeknek is maguk érvényesítésére. Egyik elévülhetlen érdeme volt e társulat megalapítása Erkelnek ép abban az időben, hol annyi ellensége támadt a nemzeti aspirációknak. E mellett nagyban fejlesztette az operát is, új művek inszcenirozása s a legkiválóbb erők szerződtetése által. Ez időre esik Lesnievszkán kivül Jekelfalussi Albert a kiváló tenorista, a nagy hírre vergődött Csillag Róza, Liebhardt, Medori s más előkelőségek vendégszereplése, kik az akkori operát európai nivón tartották. Az irodalom terén Jókai ragadta magához az irányító jogart s regényei, drámái szenzációs eseményekké váltak. Tóth Kálmán, Vadnay Károly, Balázs Sándor, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos, mint uj csillagok merültek fel s az egész irodalom pezsgett a munkakedv és akaraterőtől. Csernovics Péter, a magyar nábob, s későbben Tomori Anasztáz, mint lelkes maecenások lettek minden téren támogatói az irodalom és művészetnek. Irinyi József, a márciusi napok egyik főszereplője, volt országgyűlési képviselő, iró és politikus, mondhatni lóhalálában lefordította magyarra (1852-ben) az akkor világszenzációt keltett amerikai regényt: a Beecher Stowe Henriette "Tamás bátya" kunyhóját s megelőzi vele az egész külföldi irodalmat. Hallatlan volt a sikere és elterjedtsége e regénynek, mely az abszolutizmus délpontján épen kapóra jött a magyar közönségnek is, s melynek amerikai tárgyánál fogva még gátat sem vethetett az osztrák cenzura. Az amerikai rabszolgakereskedés leirt iszonyatosságaiban magukra ismertek akkor az európai népek s így a magyar is; s ez volt kulcsa óriás elterjedésének. De máskülönben is nagy kelete volt akkor mindennemű magyar irodalom s művészeti kiadványnak, ha mindenben nem is ütötték meg a valódi mértéket. Példa volt erre a zene terén az a 100 magyar népdal-gyüjtemény, melyet Füredi M. Bognár Ignáccal együttesen adott ki, amint már fentebb is megjegyeztem. A csárdás-litteraturának szintén ez időben lettek a dúsan termő magvai is elvetve. Az egyre szaporodó cigányprimások egymásra licitáltak mindenféle című csárdások kiadásával s mert mindenfelé húzták is azokat, hát természetes volt rohamos elterjedésük a magyar társadalom egyetemes rétegeiben. Irtózatos mennyiségű ily gyom burjánzott fel akkoriban, melyet nem is lehetett többé kiirtani, s melynek elhatalmasodó s depraváló hatását, fájdalom, még manapság is érezni kell. A Füredi-Bognár-példát aztán csakhamar Mátray Gábor is követte, előfizetés útján füzetes kiadásokban gyüjtvén össze s terjesztvén tovább a szétszórt magyar népdalokat. De ha e kiadványok zongoraletét s zenészeti háttér tekintetében kissé magasabb színvonalon álltak is amazokénál, a fejlődő műizlés igényeit ezek sem voltak képesek kielégíteni. Felléptek azután egymásután a naturalista magyar dalszerzők, mint Simonffy Kálmán, ki legelőször Tóth Kálmán "Szerelmi vadrózsák" című költeményei megzenésítésével vonja magára a közfigyelmet. Későbben Pecsenyánszky (Palotási) János, Nyisznyay Gusztáv, Lovassy S. (ki "Honi lant" című füzeteket ad ki), Egressy Samu, Kovács Endre s még számosan, kikben megvolt ugyan az egészséges magyar érzék s gazdag dallamérrel is rendelkeztek, de nem lévén képesek a saját maguk lábán járni, s mások nem is mindig kellően képzett travesztátorokra szorulván, jórészt okozói lettek a magyar zeneirodalom akkori ellaposodásának, melyen későbben csak kemény lassú munkával s kitartó öntudatos gereblyéléssel lehetett segíteni. Rohamosan kergették az időben egymást a nagy horderejű események, melyek hatása alatt természetesen kevés idő és nyugalom maradt az öntudatos zenészeti alkotásokra. III. Napoleon decemberi államcsinja (1852-ben), az ifjú osztrák császár ellen elkövetett gyilkos merénylet (1853-ban), néhány hónapra rá a magyar korona és klenodiumok feltalálása s nagy pompával való visszaszállítási ünnepségei, I. Ferenc József császár egybekelése Erzsébet bajor hercegnővel (1854-ben), az ezzel kapcsolatos általános amnesztia, az angol-francia-muszka háború, mindezek oly izgatottságban tartották a kedélyeket, mely alul bizony az alkotás szelleme sem vonhatta ki magát. Pedig mégis egymást űzték a minden téren való alkotások. Arany megirja Toldi-estéit, az irói segélyegylet megalkotása érdekében intenziv mozgalom indul meg; előbb (1853-ban) a müncheni s utóbb (1855-ben) a párisi világkiállítás felrázza a magyar ipar ambicióját is a veszteglés s tétlenségből, a nemzeti színház belseje közadakozás útján fényesebben renováltatik, gróf Festetich Leo visszavonul az intendánsságtól s azt közörömre ismét gróf Ráday Gedeon foglalja el; a lelkes s gazdag műbarát, Horváth Edmund, hazai tehetségek kiművelésére énekiskolát alapít saját költségén s annak élére a hírneves olasz énektanárt Giovani Gentiluomot helyezi; Egressy Gábor ismét visszaadatik a magyar színművészetnek; Marasztoni festészakadémiája virágzik, a "Vasárnapi Ujság" korszakos működése kezdetét veszi, a "Pesti Napló" szerkesztését báró Kemény Zsigmond veszi át (1855-ben), melynek hasábjain a történelmi nevezetességü F. K. (Falk Miksa) az ő - sorok közt való irás és olvasás - mesteri művészetével nem lankadó érdekeltség s izgatottságban tartja az egész magyar közvéleményt. Jókai megírja legremekebb regényeit, köztük a "Magyar Nábob"-ot, szóval nincs tér, nincsen alkalom, melyet a magyar szellemi élet elmulasztana monumentális alkotások elkövetésére. Egy sereg művészeti nevezetesség árasztja el ez években a magyar fővárost: Bülow J., Lind Jeni, Clausz Vilma, Schumann-Wick Klára, Dreyschock S., Willmers R., Rubinstein A. Az ujabb nemzetközi és hazai operák egész sora kerül színre, s még Bécsben is magyar politikai napilap alakul "Magyar Sajtó" címen Török János szerkesztése mellett, mely voltaképen előkészítője volt a magyar konzervativ ellenzék ama tömörítésének, mely pár évre rá Szcitovszky hercegprimás vezénylete alatt az esztergomi bazilika felszentelése alkalmával adott magáról nagyon is észrevehető életjelt.

A magyar zenészeti magasabb aspirációknak az 50-es évek derekán s azon túl egy pár sajátságos incidens adott intenzivebb lökést, melyek azok kifejlesztésére hatalmasan kihatottak. Érdekesnek tartom ezekkel e helyt behatóbban foglalkozni, annál is inkább, mert mindenik szorosan egybefügg Erkel Ferenc ténykedésével is. Székely Imre már megirta magyar idylláit s egy pár magyar ábrándját, melyeket a magyar zene első eszményítési úttörésének lehet nevezni. Azoknak még manapság is maradandó műbecsük van, mert tiszta, hamisítatlan magyar szellem lengi át. Ezek nyomán egy nagy lépést tett előre Volkmann Róbert az ő "Visegrád" című 12 eszményített magyar zeneképével. A történelmi nevezetességű királyi vár multja, az ő hősies dicsőségével, poetikus idylljeivel, katasztrófáival s végre rombadőltével van azokban, habár nem is tiszta magyar szellemben, de mesteri vonások és eszmegazdagsággal zeneileg megörökítve. Az akkori hazai zenevilágot általában meglepte e kiadvány, annál is inkább, mert szerzője mint nem született magyar azzal azt akarta dokumentálni, hogy a magyar zene motivumai ép ugy alkalmasak nemzetközi eszményítésre, mint bármely más nemzeté. Az opera terén az egy Erkel Ferencet kivéve, erre egy magyar zeneiró se nem gondolt még addig, se nem volt talán képes a tétel megoldására. Magyar férfi-műnégyesek, az első Thill-féle pest-budai dalárda pályadíjai következtében már szép eredményekre vezettek egy Thern, Huber, Lorenc, Doppler, Egressy B., Bognár s mások alkotásaiban; a magasabb irányu műdalok is szép fellendülésnek indultak, a magyar tánc-zenei formák pedig épenséggel pazar bőségben ontották az aratást, nem is számítva az eredeti népdalirodalmat, mely ez időben magasult ki oly páratlanul, de a tulajdonképeni eszményített magyar abszolut műzenének még nem voltak a hajózható medrei megásva. Ekkor történt (1856-ban), hogy Matok Béla lelkes műkedvelő és pártoló a magyar gentryosztály javából, a magyar műzene fejlesztése céljából 65 darab cs. kir. arany pályadíjat tűzött ki, még pedig 30 aranyat eredeti magyar gondolatra változatokkal, magasabb műforma és kidolgozásban; továbbá 20 darabot eredeti lassú, toborzó és frissekre, végre pedig 15 darabot két eredeti magyar dalra. Pályabirálókul Erkel Ferencet, Székely Imrét és Szénffy Gusztávot kérte fel. Összesen csak hat pályamű érkezett be az elsőre. A birálók az első díjat egyhangulag e sorok írójának, a másodikat a most is élő jeles és sokérdemű magyar zenésznek, Nagy Józsefnek, s a harmadikat Egressy Sámuel dalainak itélték oda. A művek kiadására - de még a dicséretet nyertekére is - az 1850-ben alapított s már akkor buzgó tevékenységet kifejtett Rózsavölgyi és Társa zeneműkereskedése vállalkozott. Nagy port vert fel akkoron e pályázat s egyik indító oka lett Mosonyi (akkor még Brand Mihály) abbeli elhatározásának is, hogy mint kosmopolitikus nagy zenetudós és kompozitor, komoly művelés tárgyává tegye a magyar zenét, annál is inkább, mert az Erkel F. által vezényelt filharmoniai hangversenyek egyikében előadatván egyik nagyszabású symphoniája s annak utolsó tétele egészen magyar népdalmotivumokból lévén szőve, nagy hatást keltett s további felbuzdításul szolgálhatott. De ennél még intenzivebb s fellendítőbb kihatása volt annak a vállalatnak, melyet a Rózsavölgyi-cég léptetett életbe 1857-ben abból az alkalomból, hogy I. Ferenc József császár másodízben látogatta meg Magyarországot ifjú bájos nejével, Erzsébettel. A nemzeti közvélemény és népérzék, számos jól beavatott részéről szertehordott s terjesztett ecsetelésektől is influencirozva, már akkor kiérezte, hogy a jövendő magyar királynéba bizvást vetheti reményeinek horgonyát, s igy minden előleges hivatalos lelkesítés nélkül is egyetemesen erőt vett a nemzet minden rétegén az őszinte hajlam, a császári pár megünnepeltetésének őszintébb s közvetlenebb kidomborítást adni. Az irodalom s művészet is igyekezett tehát erről tanuságot tenni. Irók, festők, zenészek, színházak, társulatok, egyletek, mind vetélkedett egymással, hogy a magas vendégek rokonszenvét a nemzet iránt megnyerjék. A Rózsavölgyi-cég is elhatározta, hogy "Erzsébet-Album" címen művészi kiállitású zenészeti emléket fog a fiatal császárnénak felajánlani s e végből 12 akkori legnevesebb magyar zeneirót kért fel az Albumban való közreműködésére s ezzel egyuttal kettős célt intencionált: először művészeti emléktárgyat átnyujtani a fejedelemnőnek s másodszor beigazolni, hogy a magasabb magyar műzene nem ábrándkép többé. Mindenkinek feladata lett tehát alkalmi eszményített szerzeménynyel emelni az Album műbecsét. A 12 magyar zeneiró betűrend szerint a következő volt: Ábrányi Kornél, Bartay Ede, Brand Mihály, Doppler Ferenc, Doppler Károly, Huber Károly, Huber József, Merkl József, Pethő János, Schmidt T., Székely Imre és Thern Károly. A pompásan kiállított értékes Album az átadás előtt több napig volt kiállítva a cég kirakatában s közérdekeltséget keltett. A lapok is beható leirást közöltek felőle s róla mint művészeti eseményről emlékeztek meg. Hogy Erkel Ferenc, a méltók legméltóbbika nem vett részt ez Albumban, annak egyszerűen az volt az oka, mert a nemzeti színház operája is méltó részt vevén akkor az ünnepségben, e célra eredeti 3 felvonásos magyar operát mutatott be "Erzsébet" címen, melynek első felvonását Doppler Ferenc, másodikát Erkel F. s harmadikát Doppler Károly irta. Ez eredeti opera, mely ép oly hamar letünt a műsorról, mint ahogy arra rákerült, tisztán csak alkalmi becscsel birt. Maradandóbb nyomokat nem hagyott a nemzeti zeneirodalomban, mint több más akkori termék, melyeket vagy csak a túlságos verseny-ambició, vagy a viszonyok csábító mámora hozott létre. A szöveg is, mint aféle alkalmi dicsőitésre számított meseszövet, Czanyuga tollából, nem emelkedett a közönséges versfabrikálás alkalmiságánál magasabbra. Aztán a zenétől sem lehetett valami magasabb lendületességet várni. Stilegységről, organikus koncepcióról szó sem lehetett. Az egész úgy volt kombinálva, hogy mindenik rész szerzője megtalálja benne a maga legkonformisabb aspirációját. Legértékesebben sikerült az Erkel F. által megirt 2-ik felvonás, mely az egésznek úgyszólván lendületességi magvát képezte. Leggyengébb volt pedig a Doppler Károly által megzenésített 3-ik felvonás, ki mint kompozitor átalában nem is rendelkezett soha valami kiválóbb inspirációval. Csak aféle közepes karmesteri muzsikának vált be. Ezek után hogy a mű valami mélyebb hatást nem is keltett, csak magától értetődik. Az igazgatóság azonban lehetőleg fényesen állította ki, a legjobb erőkkel hozta színre s a közönség is nemzeti pietással fogadta. Az uralkodó pár figyelmesen végighallgatta, a szerzőket értékes emléktárgyakkal kitüntette s aztán bezárultak felette a feledés aktái. Erkel F. sem fektetett soha rá valami nagyobb súlyt s még a saját részletének valami nagyobb, más alakban való felhasználásától is tartózkodott.

A fentnevezett Erzsébet-album szélesebb kihatósága azonban nem maradt el. Ha mind a 12 kisérleti kompozició nem is vált be minta-magyar műzenének, de akadt köztük egy pár, melyek még manapság is értékes termékét képezik a magyar zeneirodalomnak, s melyek nyomán későbben sok sikerült termés fakadt. Valamint tény az is, hogy attól kezdve erősen kétféle irányra lettek osztva a magyar zenészeti aspirációk, melyek lényegesen különböztek attól, melyet a már akkor is gombamódra felszaporodó, minden alaposabb zenészeti tudás s készültség nélkül kompozitoroskodó naturalista-talentumok egyesülten a cigányprimásokkal képviseltek. Szemben a magasabb művészeti aspirációkkal igaz, hogy még manapság is százféle előitélet, ellenáram, s mondjuk ki őszintén: ignoránciával kell megküzdeni, de hát még akkor, hol e téren minden csak embrióban szunnyadt, s a közvélemény képviselői, a lapok vezetői, kezelői is - mert maguk sem voltak képesek a dolog fenekére mélyebben tekinteni, - mindent elhittek, s mindenkit elfogadtak szakértő tekintélynek, akiről csak hallották, hogy magyar zenével foglalkozik. Igy lettek az időben országos irányító tekintélyek: gróf Fáy István, Simonffy Kálmán, Nyisnyai Gusztáv, Egressy Samu (nem Béni) s mások, kiknek ha meg voltak is az ő speciális buzgalmi s egyéb érdemeik, de távolról sem ambiálhatták maguknak az irányító vezérszerepet, annál kevésbbé pedig a reformátori kezdeményezést. Az akkori lapok közül a Vahot Imre által szerkesztett "Nagy Világ Képekben" című szépirodalmi s encyklopedikus lapban (1855.), igy lépett fel pl. gróf Fáy István egy preponderáns hangú hosszabb értekezéssel s tört pálcát a régibb magyar zene képviselői mellett s az ujabb törekvések ellen. Az ember elbámul rajta, hogyan lehetett még akkor is oly sok zöldet kinyomtatni anélkül, hogy akadt volna valaki, aki legalább egy kis fris zuhanyt használt volna vele szemben. Csermákot pl. csaknem az olimpusi istenektől származtatja s egy Beethovenhez hasonlítja. Bihari, Lavotta, Ruzicska, de még a sokkal régibb Barna Miska és Cinka Panna is szerinte mind ugyanannyi Haydn és Mozártok voltak. "Régi magyar zene gyöngyei" címen aztán későbben kiadott több füzetet, melyekről az akkori lapok olyan glosszákban irtak, hogy ma "Parcival"-ról sem irnak különben. Ha valamelyik cigányprimástól egy-egy csárdás, egyik-másik naturalista szerzőtől egy-egy dalfüzet vagy hallgató-nóta, verbunkos megjelent, az epochális értékszámba vétetett. Hát bizony épen nem volt aztán csoda, hogy erős reakció állott be e gyermekes rajongási magyar zenészeti dédelgetés ellen, s többen a leghivatottabbak közül, felkészülten kezdték útját állani a pozdorja terjesztésének. A magyar zenészeti, művészeti, szakavatottabb kritika fellépési idejét is az ötvenes évek második felére lehet visszavezetni, mert az akkori napi- és időszaki lapok hasábjait Bartalus István, Szénffy Gusztáv, Brassai Sámuel, Egressy Gábor (s e sorok irója is) rendes s beható elemzések s birálatokkal látták el.

A magyar művészei ténykedések az ötvenes években nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi aspirációkkal szemben is erősen kihatottak. Liszt Ferenc azon évtized első felében működött legerélyesebben Weimarban, mint az ottani udvari színház teljhatalmu művezetője, az akkori fenkölt szellemű Sándor weimari nagyhercegnek úgyszólván baráti támogatása mellett. Az egész régi hercegi Altenburgot rendelkezésére bocsátotta, fejedelmi munificenciával látta el udvari színházát, hol a dráma és opera egyenlő magas nivón talált ápolást. A Wagner Richárd neve s reformátori működése akkor már széles medret vágott az általános művészeti s főleg a drámai zene mezején. Lisztnél nem volt annak sem lelkesebb, sem kihatóbb apostola. S tehette is ezt ama óriási nimbusánál fogva, melylyel az egész zenevilágban rendelkezett, s melynek az időben úgyszólván központjává tette a kis Weimart. A világ minden részéből odasereglett rajongó tanítványok vették körül, a Berlioz-Liszt-Wagner irány zászlaja alá esküvő irók s művészek Mekkájává vált s az ottani élet és működés kihatott a világ minden művelt országára. Liszt az akkori weimari udvari színházat, zenekart, énekeseket, színművészeket elsőrangú európai magaslatra emelte. A legmintaszerűbb drámai s operai előadásokat csak ott lehetett látni s hallani. Wagner akkori szereplő operái: a "Bolygó hollandi", "Tannhäuser" s "Lohengrin" onnan nyertek világútlevelet, valamint Berlioz operái s nagy zenekari művei is és másokéi, kik az uj iskola, az uj irány híveiül szegődtek. E mellett ő maga is hatalmasan beleszólott ujirányú symfoniai zenekölteményei, koncertjei, szonátái, magyar rhapszodiái s egyéb műveivel az akkori pezsgő kórusba. Irodalmilag is nagy tevékenységet s kritikailag szintén hallatlan erélyességet fejtett ki Wagner az akkoron szerepelt műirói hérosokkal egyetemben, mint Berlioz, Bülow, Zellner, Brendl, Raff, Gotschalk, Bronsard, Lobe, Lassen, Cornelius, kik az uj irány érdekében szellemi lángostorral csapkodtak szét a zenészeti filiszteusok táborában. Örökké nevezetes eszmeforrongási időszaka volt ez évtized a zenészeti irány átalakulásának, melytől egy ország zenevilága sem maradhatott érintetlenül. Elhatott az Magyarországra is s itt is akadtak hívei s propagantistái az uj tanoknak elannyira, hogy az 50-es évek második felében azt lehet mondani, Pesten már erősebb falankszot képeztek az apostolok, mint - Weimart és Lipcsét kivéve - Németország bármely nagyobb városában.

Ily viszonyok közt érte Liszt Ferencet Szcitovszky hercegprimás felkérő levele, hogy az általa befejezett esztergomi bazilika felszentelési ünnepségére ő irja meg a missa solennis-t. A mester kész örömmel engedett a felkérésnek s 1856. évi augusztus hó elején több időre el is jött a magyar fővárosba, hogy személyesen vezesse miséje betanítását, mely ugyanazon hó vége felé nagy pompával s az egész császári udvar részvéte mellett végbement felszenteléskor elő is adatott. Mozgósítva lettek ez alkalomból a főváros összes zeneerői Erkel Ferenccel az élén s a nemzeti színház ének- és zenekara, valamint magánénekesei, a budapesti zenede s a legkiválóbb műkedvelők közreműködése mellett. Előbb azonban többféle szálait kellett a titkos intrigáknak elmetszeni, melyek oda irányultak, hogy a hercegprimás lebeszéltessék az általa megrendelt mise előadatásáról. Mindenféle koholt hírek lettek forgalomba hozva: hogy Liszt zenéje nem eléggé egyházias szellemű, hogy legyőzhetlen nehézségekkel van tele s hogy nem méltó ily solennis nemzeti ünnepséghez. S valóban könnyű is volt akkor Liszt ellen elhinteni a konkolyt Magyarországon, aki a bécsi udvar és a magyarellenes köröknél anélkül sem volt valami kedvező színben lefestve. Magyar nemzeti aspirációi, Wagnerrel, az 1848-49-iki nagy német forradalmárral való szoros barátsága; a Wittgenstein orosz hercegnővel való intimitása, melyet nem jó szemmel nézett két császári udvar, mind ez bőséges anyagot nyujtott arra, hogy mindenféle görbe utakon keresztül a dolog oda tereltessék, hogy már-már kétségessé váljék a mise előadása s Liszt blamirozása sikerüljön. A dologban pedig az volt a legsajnosabb, hogy mind e nemtelen és alaptalan rágalmak szálai szövésében befolyásos magyar főurak, művészek s zenészek is résztvettek. S én - aki már akkor jóformán benne éltem a budapesti zenészeti akciókban - azt hiszem, nem is sikerült volna legyőzni az ellenáramlatot, ha történetesen br. Augusz Antal, Liszt egyik régi barátja, minden akkori befolyását fel nem használja az intriga-szálak erélyes elmetszésére. Másrészt a sikeres kibontakozás oroszlánrésze méltán megillette Erkel Ferencet is, ki a maga nagy nimbusa s tekintélyével hatalmasan a Liszt pártjára állott s az előleges próbák és betanításokkal kézzelfoghatólag megcáfolta a mű ellen szórt igaztalan rágalmakat. E művészeti esemény nemcsak maradandó nyomokat hagyott akkor hátra a magyar zenészeti viszonyok továbbfejlesztése érdekében, hanem úgyszólván regenerálta művészeti viszonyainkat. Liszt több hetet töltött akkor körünkben, az ő szelleme előrehajtólag hatott a főváros összes zenészeti köreire s élő szóval, kiható tettek s példákkal adott felfrissítő lendületet minden irányban. A nemzeti színházban két zenekari hangversenyt vezényelt saját műveiből óriási hatás és lelkesedés mellett s azonkivül esztergomi miséjéből is két főpróbát tartott belépti-díjak mellett a muzeum termében, melyek tetemes összegeket eredményeztek különféle jótékony és kulturális célokra. Liszt és Erkel F. közt a folytonos gyakorlati érintkezés folytán mondhatni akkor fejlődött ki és szilárdult meg intenzivebben az az intim baráti és művészeti viszony, mely későbben (a 70-es és 80-as években) oly szorosan fűzte őket egymáshoz, a magyar műviszonyok szélesebb kifejlesztése érdekében. Erkel F. ettől kezdve az ő filharmoniai hangversenyeiben is mind több-több figyelmére méltatta s igyekezett megismertetni a közönséggel az uj zeneirány termékeit, főleg pedig Liszt, Wagner és Berlioz műveit. Liszt szinfoniai költeményein kivül felvette a műsorra a többek közt Wagner "Tannhäuser" nyitányát és "Lohengrin"-ből a nászinduló előjátékot, továbbá több részletet Berlioznak még nálunk ismeretlen műveiből. Mind ez még kihatóbb lendületet nyert két évre rá (1858-ban), mikor Liszt ismét több időt töltött körünkben s ismét több hangversenyt vezényelt a nemzeti színházban műveiből abból az alkalomból, hogy esztergomi miséje Bécsben lett bemutatva s onnan rándult le hozzánk. Ez alkalommal sokféle ovációknak volt tárgya s úgyszólván teljesen egybeolvadt a már akkor izmosan kifejlődött nemzeti aspirációkkal. Sokat érintkezett az irodalmi világgal is, főleg az akkor szerepelt fiatal költőkkel, mint Tóth Kálmán, Vajda János, Lisznyay Kálmán s másokkal, kik viszont magyar opera s magyar művek alkotására lelkesíték. Majdnem mindennapos volt az akkori hírhedt "Komlókert" helyiségében, mely gyülőpontja volt a fiatal iróvilágnak s hol zenészek, irók s jóbarátok társaságában órákig elhallgatta Patikárus Ferkó magyar nótáit s termékenyítette lelkét azokkal a becsesnél becsesebb magyar népdal-motivumokkal, melyekből világhírű rapszodiáit megalkotta s melyekből már akkor is hozott magával egy jó csomót, s melyek, hogy magyar földön nem láttak napvilágot, sajnos, csak annak volt tulajdonítható, mert az akkori magyar zenekiadók csodálatosképen még akkor nem biztak azok kelendőségében. A külföldi kiadók aztán százezreket raktak zsebre utánuk többször. Már fentebb jeleztem az 50-es éveket az ujjászülető magyar szellemi élet és művészet legintenzivebb fellendítő korszakának. Amennyire e munka kerete megengedi, ha csak nagy vonásokban jelezzük is ez évek sokféle és sokirányu ténykedéseit, meggyőződhetünk erről.

* * *

Egész katalógusra lenne szükség regisztrálni mindama egyes kulturai ténykedéseket, melyek az 50-es évtizedet jellemzik. A napi és időszaki sajtó, a szépirodalmi, a tudományos, a szakfolyóiratok egész sora keletkezett akkor. Leginkább virágzik a dráma, népszínmű, opera, költészet és népzeneirodalom. A komolyabb, nagyobbszabásu zenetermelés azonban jóformán stagnál s ujabb emócióra vár. Erkel Ferencet nem hozza ki semmi az ő várakozási álláspontjából, s dacára hogy a lapok "Kemény Simon" operán dolgoztatják, e részben nem ad életjelt magáról. Csak hivatalos teendőinek él, de azokat emberül betölti. Tért enged a hazai tehetségek érvényesítésének, egymásután hoz uj operákat színre s vendégszerepelteti az akkori leghírnevesebb énekművészeket, mint Carion-t, Roger-t, Charton Demeur-t, Viardo Garcia-t, Lesznievszká-t. A nagy olasz tragika: Ristori fellépései is ez időre esnek. Az eredeti operáknak nincs szerencséjük. Huber Károly "Székely leánya", Bognár Ignác "Tudor Máriája", Thern Károly "Képzelt beteg"-je, Kern Leo "Benvenuto Cellini"-je feltünnek mint lidércfények, egy ideig lekötik a figyelmet, de aztán ismét a feledés homályába sülyednek. Ellenben nagy sikereket arat "Tell Vilmos"-sal, "Traviata"-val, kevesebbet Verdi "Guzmann Johanná"-jával. Epochalis diadalok színhelye lesz a nemzeti színház és az Európa terme Rubinstein Antal hangversenyei folytán (1858). Elbájoló poetikus játékával magával ragad mindenkit s Beethoven, Field, Chopin, Schumann szellemének oly páratlan magaslatú magyarázójául mutatja be magát, mint - Liszten kivül - előtte még senki s ezáltal nálunk is egészen más irányba tereli a zenészeti izlést. Végtelenül érdeklődött Rubinstein akkor a magyar zene iránt s nem győzte eléggé hallgatni Patikárusékat, Sárközit, Bunkót, Balázst s mindazokat, kik akkoriban dominálták Pesten a közérzületet. Egy alkalommal vendégeiül hívta meg magához az Európa-szállóban a főváros legelőkelőbb zene- s énekművészeit. Erkel, Brand (a későbbi Mosonyi), Volkmann, Thern, Rózsavölgyi (a műárus), Dunkl zongoraművész, Füredi, Kőszeghy s a zenevilág számos jelese volt jelen. Nevezetes incidens adta elő magát ez estélyen, mely bennünket magyar zenészeket frappánsul gondolkodóba ejtett a nemzeti népdalok etikai asszimilizációja felett. Rubinstein felkérte Füredit magyar népdalok éneklésére; Erkel F. ült a zongorához, hogy kisérje. Füredi a legszebb népdalok bőségszaruját egymásután öntötte ki a mester elé. Egyszer belekezd egyik legkedveltebb dalunkba, mire Rubinstein izgatottan felugrik s protestál, hogy az magyar népdal lenne s nem is marad csupán a puszta állításnál, hanem leül a zongorához s folytatja, bevégzi azt mint Oroszországban széltében ismert szláv népdalt. A bizonyíték oly eklatáns volt, hogy kétség hozzá nem férhetett. Harminc évvel későbben aztán még szembeszökőbben meggyőződhettünk a különböző népdaloknak ilyetén való nemzetközi asszimilizációjáról, midőn a 80-as évek végén megjelent Túróc-Szent-Mártonban az a 600 egynehány (állítólag eredeti?) tót népdal-gyüjtemény, melyek közt a legszebb s legkulánsabb magyar népdalokat is fel lehet manapság is találni tót ritmusi köntösbe bujtatva s aminek illusztrálására tettem közzé egy pár év előtt "Magyar-tót nóták" címen magyarázó szöveggel ellátva egy 12 ily vegyes házasságú dalt tartalmazó füzetet, Rózsavölgyi és Társa kiadásában. Hát az is igaz, hogy a magyar dal- s zenei ritmusnak más nemzeti elemekkel való összegabalyodása sem virágzott oly dúsan, mint épen az 50-es években, mikor olyan bő szürete volt az uj népdalok- és csárdásoknak, hogy hordó hiányában valósággal földre kellett kiönteni a termést. Ez időben ugy ki is lettek aztán merítve e két magyar zenei műág ritmus-variánsai, hogy még a manapságos termelések is csak azoknak az ízét hordják magukon. S főleg ez volt az előrehajtó indoka annak az ellenáramlatnak, mely akkor az öntudatosabb s képzettebb magyar zenészek kezdeményezésére előállott s a nemzeti zeneaspirációkat egészen más irányba terelte. Különösen elősegítette ez áramlatot az az érdekes incidens, mely mindjárt Liszt esztergomi miséje után a hazai zenevilágban felmerült.

Történt ugyanis, hogy a már többször említett Brand Mihály, ki legerélyesebb s legtekintélyesebb első apostola volt nálunk a Wagner- s Liszt-iránynak s ki a tudomány és képzettség minden fegyverével rendelkezett, hogy maga is részt vegyen a hasonló alkotásokban, de meg Liszt által is felbuzdítva és bátorítva, nekifogott egy nagy zene-drámai opera irásához s annak "Kaiser Max auf der Martinshöhe" címet adott. Mikor elkészült vele s előbb bemutatta nálam (mint tanítványánál) több meghivott zenetekintély jelenlétében, nekiindult a vezérkönyvvel a jövő zene Mekkájába: Weimarba, Liszthez a főprófétához, oly szándékkal, hogy ha az megüti a mértéket, hát ott kerüljön első előadásra s onnan nyerjen útlevelet a nemzeti színházhoz is, melyhez akkor még ily irányú operával egyenesen fordulni nem tartotta sem opportunusnak, sem nagyobbszabásu ambiciójával megegyezőnek. Pedig Erkel Ferenc, dacára hogy akkor még maga sem volt egészen áthatva s átmelegedve a Wagner-irányu operák előszeretetétől, mint jóbarátja s képességének feltétlen elismerője, még sem lett volna idegen színrehozatalától; sőt azt fel is ajánlotta neki. De a magyar zenei ügyek fejlődésére jó is volt, hogy így történt. Miért? Mindjárt látni fogjuk. Több hét telt el, mire Brand visszakerült Weimarból. Első útja hozzám vezette. A viszontlátás örömnyilatkozatai után csakhamar észrevettem, hogy borús fellegek ülnek arcvonásain s nem is várva be kérdéseimet, így szólt:

"Tudja kedves barátom, micsoda tettet követtem ma el?"

- Bizonyára Erkeltől jön - felelém - kivel már megbeszélte "Max" operája sorsát.

"Nem, ma reggel az egész opera vezérkönyvét a tűzbe dobtam s mától fogva egy kótát sem irok többé más szellemben mint magyarban."

A dolog pedig abban találta magyarázatát, hogy Liszt lelkiismeretesen áttanulmányozván Brand vezérkönyvét, mint őszinte jó barát, tiszta bort öntött a poharába s ugy találta, hogy a mű, dacára nagy tudásra valló s egyéb kiváló tulajdonságainak, még sem olyan, hogy attól, ugy amint irva van, átható sikert remélhetne. Az egésznek tehát átdolgozását s lényeges módosítását ajánlotta neki, főleg szövegileg s szcenikailag. Kiváltképen kétségbe vonta hatását az egyik felvonásnak, melyben csak egy személy (maga a császár) fordul elő s az is a szikla tetején, sokszor elfödve ad magáról életjelt, a többi szereplő-személy s énekkarok a színfalak mögött énekelvén s operálván. Brand a legnagyobb hálával fogadta Liszt őszinteségét s meggyőződvén szavai s érvei helyességéről, nemhogy a rendes emberi természet szerint megneheztelt volna rá, hanem inkább oly elhatározásra szánta magát, melylyel nagy nemzeti missziót töltött be s melynek nagy kihatása lett a magyar művészeti aspirációk konszolidálására. Hogy miként s mily eszközökkel? erről majd e fejezet végén szólandok. Mikor Erkel Ferenc értesült Brand ez elhatározásáról, azt velem együtt csak helyeselni tudta, eltérőleg a zenevilág legnagyobb részétől, mely mosolyogva, félig szánalommal, félig pedig fejet rázva fogadta a zenészeti uj Pál fordulását, kire már előzetesen kimondta a felsülési itéletet. Hogy mennyire csalódtak s hogy miként lett Brand mint Mosonyi, Erkel Ferenccel egy utat törve együtt - különböző irányban - a magyar zene két irányadó vezércsillaga, majdan látni fogjuk. Előbb lássuk, mi minden történt még a 60-as évek felderültéig, melyek műtörténelmünkben a magyar kulturélet feltámadásának megdicsőülését képletezik.

A főváros nagymérvü világosodásához az 50-es években anyagi tekintetben az is lényegesen hozzájárult, hogy 1857-ben végre megszünt Pest utcáin a kétesen pislogó olajvilágítás s helyét a gáz foglalta el. Egyszerre nagy lépést tett ezáltal előre az igazi nagyváros színvonalához. A császári pár látogatása s körútja az országban minden irányban csak jótékony hatással volt a nemzeti öntudat s önérzet feltámasztására. A fejedelmi pár nyomában hit, remény s biztató érzés fakadt, mely mind szélesebb körü tevékenység s ténykedésekben nyilatkozott. Széles alapu amnesztia lőn kihirdetve, mely számos hazafi s szellemi erőt adott vissza a hazának. Jelentékeny jótékony és kulturális alapítványok, dotációk örvendeztették meg a nemzetet s a társadalom maga is életerősebben nyult bele a nemzeti államéleti építkezésbe. Az irodalom ez évtizedben indít legelőször erős mozgalmat a magyar tudományos akadémia számára önálló palota emelése érdekében nemzeti adakozások útján. Deák Ferenc felhívására ekkor gyül össze tetemes összeg a Vörösmarty-árvák biztosítására. Ekkor nyílik meg a miskolci nemzeti színház; Csengery Antal megalapítja a "Budapesti Szemle" magas színvonalu irodalmi havi folyóiratot; uj politikai s szépirodalmi lapok, emlények, albumok keletkeznek; ekkor alakul meg s lép tényleg is életbe a nemzeti színház nyugdijintézete; Jókai, Tóth Kálmán, Brassai, Szilágyi Virgil, Egressy Gábor lapszerkesztők lesznek; Füredi-Bognár, Mátray a magyar népdal-gyüjtemények ujabb kiadását rendezik sajtó alá; gróf Fáy István a régi magyar zene gyöngyeit, a Rózsavölgyi-cég pedig Rózsavölgyi Márk hátrahagyott műveit s Egressy Béni összes dalait bocsátja közre; Matók Béla a pályanyertes műveket hozza forgalomba; Lovassy Sándor, Simonffy Kálmán, Pecsenyánszky (Palotási) János, Nyisnyai G., Svastics saját magyar dalaik s zeneszerzeményeikkel szaporítják a magyar zenei kiadványokat; Erkel komoly levelezéseket folytat Liszt F. és Suppé bécsi színházigazgatóval "Hunyady"-jának színrehozatala érdekében; id. Lendvay Márton is, mint a magyar opera első tenoristája, felcsap dalszerzőnek s "Szívhangok" címen két magyar dalt tesz közzé, mely széles kelendőségnek örvend; Doppler F. uj operákat ir; Huber Károly közzéteszi az első magyar hegedűiskolát; gróf Ráday Gedeon, Erkel, Hollósy Kornélia s a Doppler-pár személyesen utaznak Bécsbe az akkor ott időzött Mayerbeerhez, "Észak csillagá"-nak színrehozatala érdekében a nemzeti színpadon. A zenede pályadíjat tűz ki Petőfi "Honfidal" megzenésítésére, melyet Doppler Károly nyert el; a pest-budai dalárda alapszabályilag is szervezett dalegyletté alakul s hasonlóképen emeli magyar férfi-négyesekre kiirt pályadíjakkal a zeneirodalmat; a császári párnak körutazása alatt Zsófia hercegasszony véletlen közbejött halála folytán támadt gyászában őszintén résztvesz az egész ország, mit az uralkodó-család ujabb engedményekkel viszonoz; a népszínmű fenomenális csillagot nyer Hegedüsné (Bodenbach Lina) feltünésében; Volkmann R. végleg letelepszik Pesten s második hazájának fogadja Magyarországot, melyet aztán mind haláláig egész odaadással szolgál géniuszával; Ridley-Kohne és Huber Károly nemzeti színházi tagokkal az élén, kettős kamarazenei-társulat alakul s terjeszti a klasszikus zenei izlést. De ki győzné mind elősorolni azt a sokféle tevékenységet, mely ez évtizedben a magyar szellemi s művészeti élet fellendítésével jött kapcsolatba? Tény, hogy semmi tér nem maradt parlagon s minden irányban általános pezsgés s mozgalom jött forgalomba. A zene terén még a szenzációs találmányok tere sem maradt parlagon, minő volt Kliegl kopir-masinája és Hamar Leo villamos zongorája. Az előbbi, aki már évekkel azelőtt tipografikus szedőgépével is magára terelte a figyelmet, ekkor oly gépezetet készített, melynek rögtön le kellett volna kótázni mindazt, amit valaki a zongorán játszik. Az akkori hirlapok jórészt hazafias buzgalomból sokat irtak s korszakot alkotónak nevezték e találmányt, ki is volt állítva közszemlére a nemzeti muzeumban s a nevesebb zenészek itélete alá bocsátották. Erkel F. jóindulatból ki is állított részére egy kedvező bizonyítványt, de gyakorlati értéket nem lehetett bizony annak tulajdonítani. Mikor Liszt 1858-ban másodizben itt időzött Pesten, a rajongó lelkesedésü Kliegl neki is bemutatta s igyekezett őt meggyőzni találmánya epochálís volta felől. De Liszt sem tudott érte lelkesedni s még legtökéletesebb volta mellett is azt a véleményt kockáztatta, hogy az esetben sem lenne sok művészeti becse, mert szerinte, aki valami életrevaló értékes gondolatot rögtönöz a zongorán, azt rendesen maga le is szokta irni, ami pedig nem olyan, az nem is érdemes, hogy megörökíttessék az utókor számára. A Hamar Leo-féle villamos zongora szintén ez évben lett egy párszor bemutatva a nemzeti színházban, mely alkalommal Fetter pesti zongoraművész (jelenleg nemzeti zenedei tanár) exekvált rajta több hangverseny-darabot. A találmány előnye abban állt volna, hogy villanyos áram és sodronyok segítségével, egy zongora többszörösen adja vissza azt, amit azon játszanak. A bemutatáskor öt zongora volt egygyel igy összekötve s meglehetős erős dynamikát fejtett ki főleg az erőteljes tételeknél. De gyakorlati jelentősége ép ugy nem tudott ennek sem hódítani, mint a Kliegl kopir-masinája.

Az 50-es évtized legkihatóbb jelentősége azonban annak utolsó évére, 1859-re esik, melynek az előző 1858-ik év volt az előkészítője. Ebben az évben született fiörököse a császári párnak Rudolf főhercegben, mely az egész birodalomban nagy örömöt szült s alkalmat nyujtott ujabb fejedelmi koncessziókra. De ugyanez évben kezd a politikai láthatár is elborulni a tizéves osztrák abszolutizmus egén. A szétdarabolt s elnyomott Olaszország sorsát III. Napoleon francia császár erélyesen s fenyegetően kezdte felkarolni s az 1859-ik ujév napján tartott diplomatiai fogadások alkalmával teszi azt a fontos, az egész világot megdöbbentő nyilatkozatot az osztrák nagykövetnek, hogy sajnálja a kedvezőtlen viszonyt, mely közte s az osztrák császár közt ujabban kifejlődött. Ezzel ki lett mondva a kevésre rá be is következett francia-olasz-osztrák háború. Az 1858-iki évben már oly nagy arányban gyűlt össze a robbanó anyag Európában, hogy annak kitörése kikerülhetlenné vált. Magyarországon is érezte ezt már akkor mindenki s ahol csak alkalom nyilt, kettőzött feszerőt gyakorolt ugy a kedélyekre, mint kivált a szellemi, irodalmi s művészeti tevékenységre. Máskülönben is gondoskodott róla a külföldi magyar emigráció, mely folyton ébren tartotta az izgatottságot. A sajtó hangja merészebbé kezd válni s az irodalmi és művészeti vállalatok megtizszerezve lépnek a tevékenység sorompójába. Lapletiltások, sőt beszüntetések sűrün fordulnak elő s a cenzura, policia nem győzi a represszáliákat alkalmazni. A társadalom keres minden alkalmat nemzeti akció kifejtésére; a már akkor nagy számban működő magyar dalegyletek és cigánybandák pedig kettőzött erővel élesztik a hazafiság tüzét, mely minden irányban perzseli a végső tusára készülő abszolutizmus hátát. A számtalan emóciós mozgalom közül leginkább egy indítvány magaslott ki, mely Toldy Ferenc indítványára a magyar tudományos akadémia köréből kiindulva, a legszélesebb alapu nemzeti demonstrációra alkalmas jelszónak bizonyult be s mely mint futótűz terjedt szét az egész magyar nemzet testén s azt mint egy embert állította a cselekvés, jobban mondva a nemzeti reagálás terére. Kazinczy Ferenc, az önálló magyar irodalom egyik kimagasló úttörője, reformátora s megalapítója születésének századik évfordulója az 1859-ik évre esvén, annak országszerte való megülését s nemzeti ünnepséggé való avatását indítványozta Toldy Ferenc az akadémia közgyülésén, melyet az s vele az egész sajtó, az összes kulturintézetek s az egész magyar nemzet egyhangulag magáévá is tett.

Mielőtt a nemzet életében az oly nagy horderejű 1859-ik év felderült volna, az előző, nagy kvántumban hordta össze a köveket a regeneráció épületéhez. Egy egész uj sereg lép akcióba a sajtó, irodalom és művészet terén. A vidéki napi és időszaki sajtó is gyorsan megnövekszik, a fővárosi pedig elementáris erővel ragadja magához az agitáció, az irányítás jogarát. E közben hogy nem egyszer túl is lő a célon vagy nem oda talál ahová akar, a dolog s az akkor még le nem szürődött viszonyoknak tudható be. A zene terén nagy preponderánciával lép fel a naturalizmus, mely a sajtó részéről - annak korlátolt tájékozottsága hiányában, - túlkedvező méltatásban részesül s csak arra szolgál, hogy összezavarja a fogalmakat s megnehezítse a későbbi hivatottak munkáját. De hiszen e tekintetben még manapság is nem egyszer találkozhatni kificamodott észjárások és megdöbbentő elvi enunciációkkal, hát még akkor, mikor a magyar zenészet sajkája minden iránytű nélkül kalandozott a nemzeti aspirációk ködös tengerén? Mindenféle szép és hazafias hangzásu frázisokkal, indítványokkal lehetett gyors egymásutánban találkozni, melyeknek csak az volt a szerencséje, hogy a tisztábban látó kompetens körök nem haraptak bele minden sületlen gombába, akik pedig indítványozták, képtelenek voltak a saját éretlen eszmetermésüket a művészet konyhájára preparálni. Igy pl. a sajtó látván Erkel Ferenc mozdulatlanságát az eredeti operairás terén, mint a filharmoniai hangversenyek vezérét következetesen arra sarkalta, hogy a Csermák, Lavotta, Bihari-féle s más régi kurta metszésü nótákat hangszerelje s ugy mutassa be azokat a filharmoniai közönségnek. Gróf Fáy István, a legrajongóbb észjárásu, de az időben igen tekintélyes dilettáns pedig egyre azt hajtogatta, hogy Ruzsicska régi "Béla futását" kell ujra hangszerelni s azzal frissíteni fel a nemzeti színház operáját, mely már a világ legkiválóbb operáit birta a műsorán. Egész cikksorozatok láttak napvilágot, melyek okoskodása mind oda ment ki, hogy a magyar zene fejlesztési kerekét nem előre, hanem csak hátrafelé kell tolni, mert az egyedüli üdvösség csak abban van, ha egy helyben maradunk. A zenekiadványok is aztán mind ily irányban lettek mozgósítva. Már-már attól lehetett tartani, hogy ez az áramlat győzi le az ujat, mikor a következő, az évtized utolsó éve, egyszerre megváltoztatta a homály és derü közötti harctérnek a képét.

* * *

Műtörténelmi szempontból érdekesnek tartom az 1859-ik évet, mint a gyökerében felforgatott magyar államélet zárkövét kissé behatóbban jellemezni. Nem terjeszkedhetem ki a politikai, társadalmi s irodalmi élet minden mozzanatára, melyek ez évben felmerültek. Csak azokra szorítkozom, melyek főtárgyammal állnak szorosabb kapcsolatban.

III. Napoleon császár megbizásából a francia államminiszterium színházi s művészeti osztálya, Erkel Ferencet is fölkérte a magyar nemzeti színház zenekarában divatozó hangvillának hozzávaló beküldésére oly célból, hogy az összes művelt országokban egyenlően megállapítható normál-hangvilla léphessen életbe. Erre nagy szükség volt már akkor, mert az ének- és hangszer-virtuozitás, - a nagyobb hatás ingerétől hajtva, - akkorig Gluck óta már majdnem másfél hanggal emelte fel lassankint a normál "Á" hangvillát. Egy kis gátat kellett tehát vetni a tüdőromboló felsrófolásnak. A francia kormány ez üdvös kezdeményezését az egész zenevilág nagy elismeréssel fogadta s a pesti nemzeti színház is az elsők közé sorakozott, mely aztán a pár évvel rá csakugyan véglegesen megállapított párisi hangvillát fogadta el Erkel ajánlatára normativumnak, melylyel manapság is él.

Mindjárt ez év elején megindítja a magyar tudományos akadémia az agitációt az október havára kitűzött Kazinczy-ünnepség érdekében, s külön bizottságot küld ki a részletes programm megállapítására. Egész sora támad az uj szépirodalmi közlönyöknek s a hazafias érzelmü magyar delnők is lelkesen kiveszik részüket az irodalom fellendítéséből. Az akadémiánál tiz évi kötelezettséggel évenkint 80 drb arany pályadíjat ajánlanak fel a legmagasabb nivón álló akadémiai felolvasásokra, melyet azonban az akadémia, házi szabályaira való hivatkozással, mellőzni volt kénytelen. De elfogadta történelmi s aesthetikai pályaművekre, melyek tárgyát a női erény, szív- s honleányi képzés képezze.

A külföldön tartózkodott gróf Károlyi Györgyné hasonlóképen 100 és 40 darab arany pályadíjat tűz ki, s annak hováfordítására lelkes levélben az akadémia elnökségét, gróf Dessewffy Emilt és báró Eötvös Józsefet kéri fel.

Gróf Festetich Leó is az akadémiához fordul magyar művei beküldése alkalmából s felkéri azt a zene, főleg a magyar zene érdekében kihatóbb tevékenység inaugurálására.

Ily többoldalu felkérésnek az az eredménye lett, hogy az akadémia megbizásából Mátray Gábor akadémiai tag közrebocsátja Tinódy Sebestyén régi magyar históriai énekeit és dalait érdekes történelmi magyarázatok s hangjegyi illusztrációkkal. De a magyar zene érdekében a legnagyobb fontosságu lépést tette ez évben maga az akadémia elnöke: gróf Dessewffy Emil, ki Szénffy Gusztávot, a kitünő zenetudóst és búvárt felszólítja az "Egyetemes magyar zenerendszer" megirására, s e célból évi 1200 frt segélyt biztosít a részére kutatási, népdalgyüjtési s etnográfiai utazások költségei fedezésére.

A magyar zene s művészet terén ujabb szellemi erők merülnek fel, kik egészen más jelentőséget adnak annak, mint a naturalismus szűkkörü képviselői, kikkel szemben lassankint aztán egy oly erős phalanx képződik, mely már az alapos képzettség és a tudás erős fegyverével áll ki a síkra.

A honi művészet hirtelen feltünt fényes csillagának, Hegedüsné (Bodenbach Lina) váratlan, hirtelen halála emlékére "Hegedüsné emléke" címen ekkor teszi közzé Zimay László első feltünést keltő magyar műdalszerzeményét, melylyel egyszerre magára vonja a zenevilág figvelmét s mely őt későbbi alkotásaival egyetemben, a magyar zeneirodalom egyik elsőrendü oszloposává avatja. Bignio Lajos, a bájoshangu baritonista, a nemzeti színház kötelékébe lép s leteszi alapját későbbi európai hírnevének. Siposs Antal zongoraművész hazatér Weimarból mint kétéves tanítványa Lisztnek s attól kezdve fokozatosan válik manapságig erős támaszává a magyar zeneművészetnek, mint virtuóz, tanár és magán-zeneakadémiai igazgató. Goldmark Károly is ez évben lép először mint geniális zeneköltő nagybecsü és tartalmas műveivel a nyilvánosság elé; fényesen sikerült hangversenyt rendez s Pestről indul ki későbbi világhírneve. Reményi Ede előlegesen beható értekezéseket közöl a hazai lapokban a magyar zenéről s értékes eredeti magyar zeneműveket küld haza, egy évre rá pedig maga is hazajön s egész zenészeti forradalmat csinál játékával, országos körútjaival s minden irányú társadalmi és kulturális ténykedéseivel.

Ezalatt lezajlott az olasz-francia-osztrák háború. Megköttetett a Villafrankai béke. Az osztrák birodalom elveszti Lombardiát; a császár pronunciamentót intéz a birodalom népeihez, tudatván velük a háború balsikerü kimenetelét s ujabb hazafias áldozatokra híván fel azokat, melyeknek azonban - kivált magyar részről - már nem oly könnyü ára lett.

Liszt Ferenc már előzetesen jelzett szenzációs könyve a "Magyar-cigány zenéről" megjelen francia nyelven s bár nálunk még nem olvasta senki, a francia kritikus Scudo gyanusító s rosszakaratu ismertetése után a magyar sajtó és közvélemény részéről a legvehemensebb megtámadások tárgyává lesz. Mindenki pálcát tör felette, mert a rosszakarat és tájékozatlanság azt igyekszik belőle kimagyarázni, hogy egyenesen megtagadja Liszt benne a magyar zenét s azt mai alakjában egészen a cigányoknak itéli oda. A nevetségig menő anathémákat szórják ellene, melyekben főleg kitünik Simonffy Kálmán, ki büszke preponderánciával nyilt levelet intéz hozzá s kijelenti, hogy utaik ezentúl elválnak egymástól! Ezért a hangért meg Simonffyt támadja meg egy pár méltányosabb s higgadtabb gondolkodásu lap, s kerekedik ezen eszmevirvárból egy olyan hűhó semmiért, ami nem vált sem a magyar közvélemény valami nagy dicsőségére, melytől Liszt másnemü hálaelismerést érdemelt volna, sem pedig maga az ügy előnyére, mert a magyar zene képviselőinek táborát két ellenséges frakcióra osztotta, melyek még manapság is farkasszemmel néznek egymásra. De erre e munka későbbi fejezeteiben még lesz alkalmam visszatérni.

A fentjelzett Kazinczy-ünnepélyt midőn a magyar tudományos akadémia ez év október hó 27-én nagy irodalmi s művészeti fénynyel megtartotta a fővárosban, mint egy óriási zuhatag, ugy indult meg annak demonstrativ folytatása az egész országban s majdnem egész álló esztendeig tartott. Tekintélyes "Kazinczy-alapítványt" eredményezett s kimeríthetlen forrása lett a hazafias aspirációknak, melyeknek koronája lőn Szcitovszky hercegprimás félszázados áldozárságának nagyjelentőségü ünnepsége, mely azután a következő évben a híres Októberi diplomát, a visszahódított alkotmányosság első hajnalhasadását s utóbb a magyar országgyűlés egybehivását eredményezte.

Erősen önálló lábon találjuk működni már ez évben a magyar képzőművészetet is, melynek oly kiváló jelesek vetették meg megdönthetlen alapját, mintegy Lotz K., Orlay Petrich S., Madarász V., Molnár, Ligeti, Kis Bálint, Klimkovics, Barabás, Marasztoni, Telepi stb.

Az év utolsó havában a nemzeti aspirációk erőteljes nyilvánulása tetőpontját éri el a magyar nemzeti ruha viselésében, melynek útját állani az akkor már csak agonizáló osztrák abszolutizmus se nem merte, se nem volt képes. E tekintetben ismét a nemzeti színházat illeti a kezdeményezés dicsősége. A nemzeti színház drámai s operai művészei (férfiak és nők) voltak az elsők, kik elvetették a frakkot, cilindert, a krinolint, a francia derékat és ruhát, felcserélvén azokat atillával, sujtásos magyar nadrággal és mellénynyel, fodros nyakkendővel, pörge kalappal, magyar szabásu derékkal és csipkés fejkötővel, pártával. A példa csakhamar ragadt s e hazafias demonstrációt első sorban követte az irodalom s a művészi világ minden képviselője, majd jöttek utánuk a hazafias érzületü mágnások és mágnásnők, mig végre odáig terjedt a magyar ruhával való tüntetés, hogy még azok is demonstráltak vele, kiknek szívét bizony nem igen melegítette a hazafias láng, sőt titokban a reakciót szolgálták. De hát oly erős és fenyegető lett az áramlat, hogy senki sem merészkedett ellene tüntetni. A magyar cigányok is kivették belőle a részüket, mert amit azelőtt csak külföldön fitogtattak, most idehaza is felhasználták a magyar zenéhez. Simonffy Kálmán szövetkezvén Fátyol Károly, a hírneves magyar cigánygordonkással és Pecsenyánszkival, az akkor már nagy kompozitorszámba ment magyar zenészszel, országos körutat tettek s a lapokban állandó bulletinek jelentek meg magyar ruhás diadalaikról. Túlságos dicsőitésüket a szellemes Vas Gereben egyszer már meg is sokallotta s azt irta, hogy valahányszor Pecsenyánszki nevét olvassa, mindig azt óhajtaná, lenne már alter ego-ja is, akit meg Salátánszki-nak hívnának.

E nevezetes év, magyar zenészeti tekintetben, különösen kimagasult a következő incidensekben:

Köztudomásu dolog lett, hogy Erkel Ferenc már teljesen elkészült a rég várt "Bánk-bán" operájának két első felvonásával s hogy már csak a harmadik felvonás részletein dolgozik. Nagy szenzációt keltett e biztos hír mindenfelé, mert mindenki meg volt győződve, hogy Erkel Ferenc végre megtalálta az idők folyamán azt az áramot, melyen az ő nemzeti érzülete és költészetének a hajója dagadt vitorlákkal haladhat előre s hogy oly remek művel fogja a nemzetet meglepni, mely kárpótolni fogja azt az ő hosszas, de épen nem indokolhatlan hallgatásaért. A következő fejezetben látni fogjuk nagyszerüen be is vált kimagasulását.

Amig ez bekövetkezett, addig Erkel F. előzetesen olyan incidenssel gyujtotta lángra a fővárost, minőre én részemről egész hosszu életpályámon nem emlékszem. Az 1859-ik év egyik novemberi filharmoniai hangversenyében feltámasztotta a Rákócy-indulót, hosszú évek sora után először mutatván azt be ismét Berlioz hatalmas zenekari átiratában. Jó lélekkel elmondhatom, hogy a mai nemzedéknek nem lehet fogalma arról a frenetikus lelkesedésről, melyet e mű előadása akkor felidézett. A muzeum díszterme tömve volt közönséggel s midőn az induló motivumainak ágyúhangokkal garnirozott utolsó feldagadása s mindent magával ragadó zár-akkordjai elhangzottak, olyan óriási falrengető tapsorkánban tört az ki, mely egyedül állónak mondható a zenei effektusok annálisaiban. Az egész közönség felállt helyéről, kendőket, kalapokat lobogtatott, Erkelt az éljenek zivatarával halmozta el s háromszor egymásután követelte a remek mű ismétlését. Egy évtized elnyomatásának elfojtott keserves jaja tört akkor ki a lelkesedés ez egetverő megnyilatkozásában s abban hirdette a megváltás és a feltámadás Allelujáját. A visszaállított alkotmányosság első korszakának majd két éves korszakában nem volt aztán többé filharmonikus hangverseny, melyben e jelenetek ne ismétlődtek volna. A magyar zenészet oroszlánya felszabadulván ez által láncai alul, szabadon száguldhatott aztán a szabadság mezején. Ekkor élte legfényesebb aranjuezi napjait. Volt kelete, pártolása s terjedése mindennek, ami magyar volt. Ez időszakban a hangverseny-termekben is uralkodó elem lett a magyar dal és zene. Még az idegen hangversenyző művészek műsorának a nagyobb része is magyar kompoziciókból telt ki. Hol volna ma már a magyar zeneirodalom, ha az akkori lelkesedés e hőfoka mindig emelkedőben maradt volna s nem sülyed alá?! De az idők változó kereke azt is magával sodorta, mint a nemzeti viseletet s számtalan más egyebet, amihez a magyar aspirációk izmos reményhorgonya volt kötve.

A magyar zeneirodalom ez évéhez van kötve egy másik incidens is, mely annak nagymérvü fejlesztésére fényes befolyást gyakorolt. Ez volt a már többször említett kozmopolitikus zeneirányú Brand-Saulnak magyar Pállá való változása, mire a Kazinczy-ünnepségek szolgáltattak alkalmat. Már fentebb említettem, hogy Brand weimari utazásából csalódva térvén haza, végleg szakított a kozmopolitikus kompozitorsággal. De nemcsak ezt tette, hanem uj keresztséget is vett fel. Német hangzású nevét szülőmegyéjéről Mosonyi-ra változtatta s "Hódolat Kazincy Ferenc szellemének" s csakhamar rá "Gyermek-világ" (12 genrekép) címen szerzett első magyar zongora-kompozicióit ez álnév alatt bocsátotta közre. Nagy elővigyázat s finom pszihologiával kieszelt módon sikerült neki egyideig az anonimitás leple alatt maradni. Nemcsak a hazában, hanem a külföldön is szélesen ismert volt az ő Brand kompozitori neve. A magyar zeneirodalom - rá nézve egészen uj - termébe nem akart, mint mondani szokás, egyszerre ajtóstul betörni. Meg akarta figyelni másrészt a hatást és a teljesen objektiv itéletet, melylyel a kompetens körök egy még teljesen ismeretlen iró magyar műveit fogja fogadni, attól feltételezvén a további működéshez szükségelt buzgalmat és kitartást. S ez az óvatossági csel pompásan sikerült neki, melyben hű és megbizható társra, barátra talált Rózsavölgyi Gyula műárusban, ki mindvégig megtartotta a névtelenség titkát. A dolog ugy történt, hogy egy reggel Rózsavölgyi műkereskedésébe térvén be, az, a legtermészetesebb naivitással adta elő, hogy a Szeged melletti kétegyházi pusztáról ajánlott levél kiséretében a fenti címek alatt egy csomó kéziratot küldött be hozzá bizonyos Mosonyi nevű zenekedvelő kiadás végett. Felkért, nézzem át s ha én is, mások is érdemeseknek találnák, kész lenne a kiadásukra. Az első tekintetre mindjárt láttam, hogy egy alapos képzettségü, finom szellemü s választékos magyar érzésü és stilü zeneiróval van dolgom, ki feltünést van hivatva kelteni a magyar zeneirodalomban. Csak az nem fért a fejembe, hogy egy teljesen ismeretlen nevü műkedvelő honnan jutott annyi művészet birtokába? Őszintén szólva, egy kissé le is hangolt a dolog, látván, mennyire előtérbe lép egyszerre egy ismeretlen ép ama aspirációkkal szemben, melyek áramában magam is úszni kezdtem, s melyek megvalósításaért annyi komoly tanulmányra kell szert tenni még a legbuzgóbbak s kitartóknak is. Magamhoz véve a kéziratokat, szaladtam velük egyenesen Brand-hoz, mint régi tanáromhoz, hogy az ő nézetét is kikérjem. Brand pompásan játszotta szerepét, maga is csodálkozását fejezte ki a művek felett, látható lehangoltságomra pedig csak azzal vigasztalt, hogy legyek kitartó s ne veszítsem el az eszmény iránti lelkesedésemet. Tőle azután Erkel Ferenc-hez rohantam az ő véleményét is kikérendő az uj tünemény felől. Erkel F. amint végig lapozta a kéziratokat, csak annyit jegyzett meg, hogy akárki legyen az ismeretlen, az egy határozott nagy tehetség, aki még sokat fog magáról beszéltetni. Igy mult el több nap, s amely zenésznek Rózsavölgyi a kéziratokat megmutatta, mint Székely, Doppler, Volkmann, Huber stb. mind ugyanegy véleményen voltak, t. i. hogy uj csillag a magyar zeneirodalom egén. A Rózsavölgyi-cég nem késett kiadni az ismeretlen szerző műveit. Amely nap a "Kazinczy-hódolatot" nyomtatva megküldé részemre, ugyanaz nap értesített arról is, hogy az ismeretlen Mosonyi Pesten van, volt is üzletében, de nem találván hon, csak névjegyét hagyta hátra. Siettem hozzá bővebb felvilágosításért, mert égtem a vágytól megismerni színről-színre a rejtélyes anonimust. Mire lakásomra tértem, én is ott találtam Mosonyi látogató-jegyét. Ép Brandhoz akartam rohanni, hogy tudassam vele az érdekes ujdonságot, mikor ő maga betoppant hozzám, jelentvén, hogy nála is járt Mosonyi, de őt sem találta hon. Bemutattam erre neki a megjelent uj művet. "Már láttam s el vagyok tőle ragadtatva" - mondá jól szimulált flegmás kedvetlenséggel s azzal leült a zongorához s nemcsak a Kazinczy-emléket, hanem a Gyermek-világot is kezdé hangjegy nélkül játszani, habár ez még meg sem jelent. Mindkettőnkből hangos kacagás tört ki erre a jól sikerült tréfa felett, de én egyszersmind nagy lelki terhemtől is szabadultam meg s örömittasan öleltem át a magyar zeneirodalomnak immár ujnevü apostolát, kit még büszkébben vallhattam tanáromnak. Mosonyi ez első teljesen sikerült kiséretei után, bámulatos teremtési energiát fejtett ki minden irányban. Midőn a következő évben Erkel Ferenc egyik filharmoniai hangversenyben először mutatta be "Széchényi gyász" címü nagyszabásu zenekari apotheozisát, mely osztatlan tetszés és méltatásban részesült, mindenki meggyőződhetett, hogy Mosonyi nem hiába fordított hátat a kozmopolitikus zeneiránynak, mert hazája zeneirodalmi egén bőven kárpótolva feltalálta annak az eszménynek a fényét, mely után lelke már oly régóta áhitozott.

Nagy és kiható vívmányokat regisztrálhat a magyar műtörténelem az 50-es évekből, de viszont oly tömeges szellemi veszteségeket is, melyekre a magyar Klió méltán megdöbbenhetett. Mert dúsan aratott a halál kaszája ép azok sorában, kiket a magyar irodalom, művészet és szellemi fellendülés mezején a legmaradandóbb érdemkoszorú illethet meg. A magyar nyelv s művészet első szellemőrei, terjesztői s fentartóinak a gárdája vesztett legtöbbet. Ez évtized ragadta ki az élők sorából Megyerit, Szentpéterit, Fáncsit, id. Lendvay Mártont, Lászlót, id. Szerdahelyit, Egressy Bénit, Schodelnét s az évtized nagy reményét: Hegedüsnét. A nemzeti politika nagy alakjai közül b. Wesselényi Miklóst s gr. Teleky Józsefet. Az irodalom köréből: Vörösmartyt, Bajzát, Nagy Ignácot, Obernyikot, Irinyi Józsefet, Beőthy Lászlót. - Bartay András s Ferency G. zárják be ez évtizedből az elköltözöttek sorát. Keserű iróniája a sorsnak, hogy ép azokat vitte magával a halál, kik az elsők között leghívebben betöltötték hivatásukat.

A magyar zeneművészet méltán nevezheti a 60 as évtizedet Erkel Ferenc legkimagaslóbb diadalai évtizedének. Mert alig volt még nemzeti zeneköltő, kire egy évtized alatt több babér hullott s ki nemzete géniuszával szorosabban összeforrott volna, mint ép ez időszakban Erkel Ferenc. 1861-ben március 9-én volt első bemutatása az ő rég várt "Bánk-bán"-jának a nemzeti színházban, mely örökre emlékezetes mozzanata s diadala marad a hazai műtörténelemnek. Harminchárom év mult el azóta s az azóta leszürődött magyar közvélemény ma is ép oly egyhangulag azt vallja, amit akkor, hogy Erkel Ferenc irhatott - s irt is - Bánk-bán-nál még hatalmasabb, még magasabb szárnyalásu magyar zenedrámákat, minők "Dózsa György", "Brankovics" s a magyar zeneirály legmerészebb aspirációit is messze túlszárnyaló "István király", de egyet sem olyat, mint Bánk-bán, mely örökké eszményképe marad az illatos és erőteljes magyar dallamosságnak, kifejezése a közvetlen inspirációnak s egygyé olvadása az egyetemes nemzeti érzülettel. Tizenhét évig várt a nemzet, ünnepelt zeneköltője e remek művére s szerzőjének is ugyanilyen hosszu ideig kellett tűrnie mindama különféle megitéltetéseket, melyeknek ki volt téve. Ez idő alatt magasra felburjánzott mellette és körülte a részint meghamisított, részint pedig elvadult magyar zenei flóra, s keresztényi türelemmel kellett néznie a mesterséges fényt, melyben hol a magyar operai erőtlen szárnypróbálgatások, hol meg a meg-megtévelyedett nemzeti sovinizmustól táplált efemerikus sikerek sütkéreztek. De mikor eljött az idő, hol tisztán lehetett látni s megérteni a hosszu hallgatás rejtélyes kulcsát, mint Peturbán mondja: "eloszlott mint a buborék minden csalfa kép, mely egy valódi nemzeti géniuszt sok ideig eltakarva tartott". Mikor Bánk-bán első előadása után szétoszlott a közönség, mámoros ittassággal eltelten a hallottak és látottaktól, csak egy gondolat vett rajta erőt, mely egy egész nemzet összérzületét fejezte ki: hogy megszületett a legfenségesebb, legnépszerűbb magyar zenészeti epopéa, mely után százezrek, milliók epedeztek. Mint hasadó hajnalkor az erős kakas-szóra, ugy foszlottak szét aztán hangjára a sokféle magyar operai lepedős kisértetek, kik, habár még azután is megjelentek hébe-korban a cinteremben, de varázsuk eltünt, mert a feljött nap világosságával többé nem mérkőzhettek.

Erkel F. "Bánk-bán"-jának a megjelenését 1861-ben különben is nagy horderejü ténykedések előzték meg a tized első évében (1860), melyek a magyar műviszonyok gyökeres átalakítására minden irányban reformálólag hatottak ki s melyek központja aztán továbbra is Erkel Ferenc maradt, s azok összes szálai az ő egyéniségében folytak össze.

Már az 50-es évtized utolsó évében láttuk, minő erős tömörülést s kifejlődést nyertek a magyar zenészeti aspirációk. Mosonyi határozott csatlakozása az akciót képviselt magyar zenészek - kezdetben még nem nagyszámu, de elszánt, lelkes - falanxához, döntő csatára vitte a dolgot. Arról volt szó ugyanis, hogy a magyar zenészek művészi nivóra való emelését s kiemelését a naturalizmus, a képzelt lényeg árulásával hivalkodók tehetetlen marazmusából: egyoldalu eszközökkel sohasem lehet elérni. Vagyis más szóval: nem elég csak keleti fatalizmussal nézni az ignoráncia, a fogalomzavar, a tudatlan ambició, a sajtó és közönségmisztifikáló garázdálkodását s legfeljebb egy-egy értékesebb termék közbedobálásával akarni feltartani a felbillent mérlegserpenyő egyensúlyát, hanem még eddig nem létezett speciális magyar zenészeti közlönyt kell teremteni, mely a gyakorlatot összekösse az elmélettel, alapos érvekkel elébe álljon minden téves fogalomnak, előitéletnek, tisztázza az eszméket, ellenőrizze a kinövéseket, hirdesse a művészeti reformok jogosultságát, s mindenekfelett érvényt szerezzen a magyar zenészeti magasabb aspirációknak szóval, tollal és tettel. Az akkori irodalom emelkedettebb nézetü s nemzetközi látókörrel biró munkásai is belátták ezt nemcsak a zenére, hanem a művészet egyéb ágaival szemben is. A 60-as évek kezdetén irók, képzőművészek, színészek és zenészek tömörültek tehát egy egyetemes magyar művészeti szakközlöny életbeléptetése érdekében. A mikéntre, a vállalat szellemi és anyagi részének beosztására nézve, szűkebb bizottság vette az ügyet a kezébe s érdemleges tárgyalásokba bocsátkozott kiadókkal s a különböző művészeti ágak képviselőivel. Az irodalom érdekét Szilágyi Virgil, a színészetét Egressy Gábor, a képzőművészetét Orlay Petrits Soma, a zenéét pedig - mint a legelhanyagoltabbét - Erkel Ferenc, e sorok irója, Bartalus István és Mosonyi Mihály képviselték. A nevezettek sokszor összejöttek, eszmét cseréltek, minden érdeket meghánytak-vetettek, de végtére is egységes megállapodásra nem tudtak jutni. A szépirodalomnak megvoltak anélkül is az ő önálló számos közlönyei, Egressy Gábor is már korábbtól fogva külön "Színművészeti lapok"-kal rendelkezett, mely többször a művészet egyéb ágaira is kiterjeszkedett. A képzőművészet, valamint a zenészet is csak a lapok kegyelemkenyeréből éltek. Ezek érdekének a kielégítése képezte tehát a kérdés legnehezebb oldalát s ezen is feneklett meg a tervezett "Összművészeti szaklap" megalapítása. Az egyik nézet, teljhatalmu szerkesztő mellett nyilatkozott, a másik minden szak számára külön önálló szerkesztőt s szabad kezet óhajtott. Azután a szakok térmennyiségi kérdése lett gordiusi csomó, melyet abszolute nem lehetett kettévágni geometrikus arányossággal. Minden szak magának követelte a legtöbb tért. Különösen harcoltak emellett a zenészek, kik még külön hangjegyi illusztrációkat is predentáltak. Végre is more patrio szétmállott a közös terv és minden szak a maga sorsára lett utalva.

Ez év kezdetén történt, hogy a mély gondolkodásu s fáradhatlan magyar zenészeti búvár: Szénffy Gusztáv - kinek magyar tudományos akadémiai megbizása s missziójáról már fentebb megemlékeztem - "A magyar zene egyetemes rendszere" címü korszakos munkájával jórészt elkészülvén, azzal több időt töltött Pesten részint kiadását megbeszélni gróf Dessewffy Emil akadémiai elnökkel, részint pedig hogy azt illetékes magyar zeneirókkal megismertesse. Mint honfitársával velem érintkezvén legsürűbben, nekem nyilt alkalmam őt ugy az irói mint a művészeti tekintélyekkel közeli érintkezésbe hozni. Műve, valamint élő szóval való tudományos magyarázatai s kutatásainak feltárása különösen érdekelte Erkel Ferencet és Mosonyi Mihályt. Erkel Ferencet azért, mert ő ugy érezhette magát Szénffy részletesen kifejtett rendszerével szemben, mint Bach Sebestyén a 18-ik század általános zeneelméleti tudósaival. Gyakorlatilag megirta monumentális műveit minden szoros tudományos előkészültség nélkül s a mint a műtörténelem tudja, valamint az akkori század tudósai a Bach műveiből állították aztán össze a harmónia, dallam, ritmus s a polifonia törvényeit, ugy Erkel Ferenc gyakorlati ténykedése is jóval előbb járt Szénffy Gusztáv magyar zenészeti rendszerénél, ki nem is tudta azt eléggé méltányolni s bámult azon, hogy a nemzeti ős erő és ösztön mennyire képes pótolni a tudományt. Mosonyi érdekeltsége egészen más szempont alá esett. Őt, mint különben is mély és alapos zenetudóst, a nemzeti zene speciális tudományos rendszere kettős tekintetből érdekelte. Meggyőződni felőle, hogy helyes uton járt-e eddig s másrészt tájékozódva lenni a jövőre követendő útra nézve. Szénffy műve leginkább érdekelte azonban (velem együtt) azokat a magyar zenészeket, kik ép azt a célt tűzték maguk elé, hogy a magyar zenét nemcsak vak ösztön, hanem határozott tudományos rendszer követelmei szerint fejlesszék és emeljék. Mindez eleven érintkezéseknek pedig - melyek rendesen az én lakásomon tartattak - az a nagy gyakorlati eredménye lett, hogy közös akcióra határoztuk magunkat oly speciális magyar zenészeti szaklap életbeléptetésére, mely a fentjelzett irányban szellemi köz- és gyúpontja legyen az elméleti és gyakorlati működésnek. Egyelőre tehát tényleges kötelezettséggel négyen szövetkeztünk, u. m.: én (e sorok irója mint kiadó és szerkesztő), Bartalus István, Mosonyi Mihály és Rózsavölgyi Gyula műárús, mint egyszersmind a lap kiállitási s dologi kezelésének is a vezetője. Igy indult meg aztán az első magyar "Zenészeti Lapok" heti közlöny, melynek első száma 1861. október 3-án jelent meg. Nagy feltünést keltett ez az akkori időben nemcsak a magyar közönség körében, hanem a sajtóban is, mely, habár nemzeti kultura szempontjából jóakaró méltánylással fogadta, de mégis meglátszott rajta, hogy valami nagyon biztató jövőt se nem igér neki, se nem köt hozzá kihatóbb eredményeket. Sőt akadtak olyan tekintélyes irók is, kik azt kérdezték tőlünk: ugyan miről fogtok majd irni az első negyedév eltelte után? A következés azonban - amint látni fogjuk - megmutatta, hogy nagyon is elszámították magukat, mert a lap, dacára a közönség épen nem fényes pártolásának, s dacára az időközi számos átváltozás s szellemi átidomulásnak, tizenhat évfolyamot ért s ez idő alatt oly művészeti ténykedéseknek vált fokusa s irányítójává, melyeknek manapságos gyakorlati értéke s virágzása ép e lapra vezethető vissza.

Az első magyar zenészeti szaklapnak kétségkivül nagy s kiható erkölcsi súlyt kölcsönzött Erkel Ferenc, ki maga mint iró tényleg nem működött ugyan benne sohasem, de az a szellemi szolidaritás, melyben a lappal folytonosan állott - egy pár évet leszámolva, hol bizonyos művészeti nézeteltérések s személyes kolliziók távol tartották tőle, - mindig oly erőt kölcsönzött annak, mely elől - a közönségen kivül - a szorosan vett zenevilág sem zárkózhatott el. Mert kiható ereje a lapnak voltaképen nem az előfizetők ezereiben állott, kiknek legnagyobb része ha el is olvas egy lapot, de aztán nem tesz semmit, hanem abban, hogy ugy a fővárosban, mint a vidéken, ép azokra az egyéni tényezőkre hatott ki, kik után rendesen egész társulatok, társadalmi körök s maguk a városok szoktak indulni. Előbb ezeket kellett az ügynek megnyerni, ezek pedig ismervén a tekintélyeket, kik a lap háta mögött állottak, nem is késtek egymás után sorakozni köréje, elannyira, hogy egy év leforgása alatt nem volt számbavehető zenészeti kapacitás a fővárosban s a vidéken, ki teljes lelkesedéssel ne hordta volna a köveket a magyar zenei építkezésekhez. Mosonyi, ki nemcsak a hangjegyekkel, hanem a betűkkel is hatalmasan tudott bánni, kifogyhatlan volt minden irányban az ő irányító, oktató, elemző, buzdító, szellemdús s mély tudásra valló cikkeivel. Volt súlya s tekintélye is a szavának, mert mindenki tudta, hogy tollából nem a rosszul palástolt nyegleség vagy felületesség, hanem az erős meggyőződés, az alapos tudás s az ügy iránti önzetlen lelkesedés szól. A többi rendes munkatársak is keményen megfogták az ásó nyelét s nem maradt egy homályos pont sem, melyet meg ne világítottak volna, hol a szakszerűség, hol pedig - ha kellett - a Momus lámpájával.

Erkel Ferenc Bánk-bán-ját mindjárt az első előadás után Mosonyi ismertette szakszerűen s részletesen a "Zenészeti Lapok"-ban, tele őszinte lelkesedés és kritikai objektivitással. Erkel ez operájának egyik legintenzivebb hatását is Mosonyi előzetes agitációjának köszönhette, s annak, hogy többszörös szóbeli rábeszélésének is engedve, legmeghatóbb jelenetében (a 2-ik felvonás nagy magán- s kettős jelenetében Bánk és Melinda közt) felette sikerült kombinációba hozta - színházi zenekarban legelőször - a speciális magyar hangszert: a cimbalmot. Mosonyi akkor igy irt Bánk-bán 2-ik felvonásáról:

"Ha képletben szabad beszélni, ugy Bánk-bán hasonló egy nagybecsü gyűrűhöz, melyben az 1-ső és 3-ik felvonás nagy értékü drágaköveket képeznek ugyan, de azért csak Jupiter holdjaihoz hasonlók, melyek a 2-ik felvonás - mint valódi Kuhinor - (világosság hegye) körül forognak. E 2-ik felvonás az egész dalmű fénypontjának nevezhető. Bánk, ki egészen kimerült mély fájdalmában, észre sem veszi Tiborc, az öreg szolgának beléptét. Sikerült jelenet, melyben a zene híven tükrözi vissza a szöveg értelmét s az ember szinte feledi, hogy énekelnek. Bánk későbbi találkozása nejével, Melindával (4-ik jelenet) s az azt követő jelenet, hol Bánk a királynéval áll szemben s mely hosszasabb s mind dühösebb szenvedélyességgel párosuló kitörésekben nyilvánul, mig végre a királyné meggyilkolásával végződik, mind oly megható drámai jelenetek, melyeket csak hallani kell, hogy ez állítás igazságáról meggyőződjünk. Szerző valóságos zenészeti pazarlást követett el e 2-ik felvonásban. Mindent fel lehet abban találni: művészeti igazságot a kifejezésben, eredeti s megható gondolatokat s uj hangszerelési hatást, hol legfőbb szerepet játszsza a cimbalom, a viola d'amour, a hárfa és az angol kürttel párosulva, ami igéző hatást gyakorol a hallgatóra, ki akarata ellenére is részt vesz lélekben a drámai szereplők cselekvényeiben. Részt veszünk a szegény Tiborc sorsában, együtt sírunk Melindával s a legdühösebb gyűlölet, boszúra ingereltetünk Gertrúd királyné ellen, ki okozója a siralmas tragédiának. Szinte megkönnyebbül a szivünk, mikor Bánk végrehajtja rajta a boszú művét."

Hogy Mosonyi mily objektiv s részrehajlatlan volt birálatában, kitetszik ama soraiból, melyeket a fentiekhez csatolt, a hol igy szól:

"Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a művészeti s drámai hatás érdekében a királyné meggyilkolása után be kellett volna végezni e remek 2-ik felvonást, mert utána nem lehet többé magasabbra fokozni a drámai hatást. Vagy ha már minden áron tovább kell vala fonódnia a cselekvénynek, akkor a király megjelenését - ki hazatérve a szent földről, értesül a királyné meggyilkolásáról, - a lehető legrövidebbre kellett volna szabni. Nincs szüksége hosszadalmas áriák éneklésére, ami csak a drámai igazság rovására esik. Az előbbi nagy hatás el van rontva s a néző, a hallgató, többé nem érdekelheti magát. Legfeljebb a király személye, kisérete s annak külsőleg való felvonulása kötheti le csekély mértékben a figyelmét."

Bánk-bán e drámai fogyatékosságát különben mindjárt az első előadás után kiérezte ugy a közönség, mint az egyetemes kritika. A "Zenészeti Lapok" aztán minden előadás után visszatért erre mindaddig, mig maga Erkel F. is belátván s megszívelvén a dolog igazságát, jó ideig mellőzte is e felesleges jelenetet. Későbben azonban ismét felvette, mire leginkább a széphangu baritonisták ingerelték, hogy alkalmat nyujtson nekik hangjuk érvényesítésére. Különben is ritka az a zeneköltő, ki az egyszer megalkotott s abba magát beleélt mű törléseibe könnyü szívvel bele tudna nyugodni. Rendesen oly szerelmesek - kivált drámai műveknél - még a legkézzelfoghatóbb gyengeségekbe is, hogy az ily végleges amputációkra maguk nem igen vállalkoznak s azokat helyettük rendesen a hivatalos karmesterek szokták végezni.

Mikor Erkel F. az ő Bánk-bán-jában legelőször színházi zenekari polgárjogban részesítette a cimbalmot, azzal nemcsak megteremtője lett egy egészen uj orchesztrális hangszínezetnek, hanem egyuttal alapját is letevé ama honi műiparnak, melynek immár manapságos s messze kiható virágzása hazánkban ugy, mint a külföldön, szintén az ő nevéhez van kötve. E hangszer egész odáig a legprimitivebb állapotban sinylett, senki sem törődött vele, csak a cigányok, kikkel pária számban ment. Nagy gondot adott tehát neki ugy annak hangjegyzése, mint kezelhetése magasabb zenészeti értelemben. Se rendszere, se iskolája, se határozott beosztása akkor még nem volt. Mindezt önmagának kellett kieszelnie. S mikor ezzel megvolt, akkor meg az a kérdés merült fel, hogy ki fogja megbizhatólag kezelni az operában. Sándor, a már akkor dús tehetséget elárult fia segített rajta, kinek elég volt csak az intenciót megértenie s egy pár rövid hét alatt teljesen beletalálta magát s általános feltünés mellett jó ideig ő volt ez operában a figyelem egyik főtárgya az uj hangszerrel. De ettől kezdve aztán mindig több-több figyelemre kezdték e hangszert méltatni a hazai hangszerkészítők, mig végre 1874-ben az iránta legtöbb előszeretettel viseltető Schunda V. Józsefnek (e munka kiadója, cs. és kir. udvari hangszergyáros s legujabban műárus is) sikerült geniális pedál-találmányával azt kiemelni a homályból s a legkeresettebb nemzetközi hangszerré avatni. Ugyanakkor az ő nevéhez lett kötve e hangszer elméleti s gyakorlati iskolája s későbben intenziv irodalmának az alapvetése is, kiadván - Allaga Gézával szövetkezve, - a Liszt Ferencnek ajánlott - "Cimbalom-iskolát", mely azóta többszörös kibővítéssel manapságig, már számos kiadást ért.

Bánk-bán első színrekerülte ép arra az időre esett, hol a visszaszerzett uj magyar alkotmányosság az országgyűléssel együtt örömünnepeit ülte. De kevésre rá jött azután ismét a parlament feloszlatása, Schmerling hirhedt alkotmány-Verwirkungs-Theoriája, mire az egész magyar nemzet passziv rezisztenciával felelt, az erőszakos adóexekució, a cenzura, policáj, zsandár feltámasztása, szóval: az alkotmány felfüggesztése. Az osztrák abszolutizmus második javított kiadást ért. A magyarok közül sokan elvesztették akkor fejüket és szívüket s beálltak szolgálni az uzurpáló hatalmat. Ismét nagy erő és türelemre volt szükség, fentartani az irodalom, sajtó és művészet fegyvereivel a hazafiui kitartás lobogó lángját. S ekkor tünt ki, hogy minő óriási erőt képeznek egy nemzet megzsibbadt életében az oly művészeti alkotások, melyekben önmagát összes aspirációival együtt feltalálja. Soha és sehol opera a politikai világban még nem játszott oly fontos s kiható szerepet, mint e válságos években Erkel Bánk-bán-ja. Igaz, hogy a nemzeti színház operatagjai is magas nivón állottak s ez opera akkori személyesítőinél jobbakat még kivánni sem lehetett (egy Hollósy Kornélia, Hofbauer Zsófia, Ellinger, Füredi, Bignio, Pauli s Kőszeghyvel) s már csak ezért is minden előadása zsúfolt ház mellett ment véghez; de azért még sem lehet tagadni, hogy a közönség óriási érdeklődésének a kulcsát jórészt az akkori politikai szituációkban kellett keresni. Könnyebb volt a lelkének, ha megtapsolhatta a kitombolásig Petur bordalát s Bánk kifakadásait az idegen uralom ellen. A magyar hazafiság, kitartás s lelkesedés feltartó fokusává vált s hatalmasan pótolta az erőszakosan feloszlatott magyar országgyűlésen elnémított politikai szónoklatokat. A magyar zeneirodalom érdekében már akkor is annyi buzgóságot s áldozatkészséget kifejtett Rózsavölgyi műárusi-cég pedig csakhamar kiadván ez opera legszebb részleteinek zongora-kivonatát maga Erkel Ferenc átirata szerint: ezzel beoltotta azt az egész nemzet vérébe.

A magyar zene s vele kapcsolatosan a hazai műviszonyok fejlesztése s magas nivóra emelésére nézve a honi műtörténelemben a 60-as évtized olyan kimagasló lapokat képez, melyekhez hasonlókkal manapságig egyik sem dicsekedhetik. A legjelentékenyebb s eredményekben legkihatóbb mozzanatok egész sora torlódott abban össze. Egyik a másikat váltotta fel s a műiró zavarba jön, melyiknek adja közülük az elsőbbséget. Megkisérlem kronologikus sorrendben s nagy vonásokban ecsetelni a legfontosabbakat, melyekbe amolyan még számtalan más jelentős mozzanat, ténykedés is belejátszott, melyek részletes tárgyalása túlhaladná e munka keretét, de a melyek azokat, mint a testet kiegészítő arteriák, lényegesen kiegészíték s azokkal harmonikus kapcsolatban egyesültek.

* * *

A 60-as évtized első két évére esik Reményi Edének a hazajövetele s mondhatni nemzeti szenzációt keltett diadalmas körútja az országban. Reményi művészeti egyénisége, értéke s ténykedése felett manapság már jóformán be vannak zárva az akták. Sokféle megitélés s megvilágításnak volt kitéve, melyek nem mindenkor szolgáltak sem az ő művészeti, sem az ő egyéni tulajdonságának az előnyére. Sokféle incidens, körülmény s személyi motivum játszott ebbe bele. Volt sok igaz, de volt sok elferdítés s utrirozás is a dologban. Legtöbbet róvhatni fel az akkori innormális viszonyoknak, melyek közt ugyszólván mint a labda ide s oda dobáltatott s ő maga is engedte magát dobatni. A magyar nemzet második regenerálási korszakában tért haza. Mindenfelé csak ujongással és diadalmámorral lehetett találkozni s minden nemzeti aspirációnak óriás magasan állt az ázsiója. Reményi is kapóra esett hát a nemzeti enthuziazmus ölébe. Közönség, sajtó s személyes összeköttetéseinek a szálai túlmagasra emelték a közvélemény előtt, s ő maga is, könnyen tüzetfogó temperamentuma s magát nem mindig mérsékelni tudó ambiciójától kergetve, több oly lépésre ragadtatta magát, melyek mig egyrészt hizelegtek s erősen fűtötték a nemzeti sovinizmus mozdonyát, másrészt fölkeltették a higgadtabban s objektivebben itélők reakcióját. Első komoly összeütközése mindjárt ép ama magyar zenészeti párttal szemben támadt, mely a "Zenészeti Lapok" élén állott, mely az ujabb mozgalmakat vezette s melylyel Erkel Ferenc is intim szolidaritásban állott. Reményiben a nagy közönség, sőt a sajtó nagy része is nem látott mást, mint a szabadságharc ideje alatt Görgei tábori hegedűsét, mint emigrált s mint az angol királyné udvari hegedűművészét, ki hazajött éleszteni a hazafiui tüzet a Rákócy-indulóval s a szemenszedett magyar népdalokkal és nótákkal. A művészet magasabb pretenzióival kevesebbet törődött. A szorosan vett zenevilág azonban, a hazafias ünneplési motivumok mellett, e szempontból is komoly birálat alá vette s a közvéleménynyel nem mindenben egyező véleményt kolportálván felőle, oly széles és nehezen betölthető árkot vont aztán Reményi s a nagy közönség között, melyet a puszta hazafiság szép frázisaival nem igen lehetett betölteni. Ehhez járult Reményinek kezdetben nagyon is elbizakodott, sőt visszatartó viselkedése - mint megjegyzém - a vezetésre vállalkozott fővárosi zenekörökkel szemben, ami természetesen éles összeütközésbe hozta őt ép azokkal, kiknek támogatására a nagy népszerűséggel szemben leginkább szüksége lett volna. Ezt az innormális viszonyt aztán erősen elmérgesítette az az éles hirlapi polemia is, mely e sorok irója s Reményi közt a "Repülj fecském" s "Ezt a kerek erdőt járom"-féle általa óriási mértékben divatba hozott népdal zongora-átiratának első közlése miatt, a "Pesti Napló"-ban kifejlődött. Története röviden ez. Reményi hallatlan diadalokat aratott e két népdallal, valamint a saját felfogásu Rákócy-átiratával. S mikor köztudomásu lett, hogy mind a kettő Treichlinger műárus kiadásában fog kevés idő multán megjelenni, a Rózsavölgyi-cég - persze üzleti szempontból is - a két közkedvességűvé vált népdal kiadásával meg akarta előzni versenytársát s azért felkért engem (e sorok iróját), hogy Reményi legközelebbi hangversenyébe a nemzeti színházban látogassak el s megfigyelve az ő előadását, a két népdalt irjam át zongorára. Ez megtörtént lehetőleg gyorsan s megfelelően a Reményi előadási modorának. A Rózsavölgyi-kiadás igy egy pár héttel megelőzte a Reményi-Treichlingerét. A közönség persze óriási arányban kapkodta szét, a firma pedig gazdag szüretre tett szert. Ez végtelenül elkeserítette a másik tábort s Reményi kissé kiméletlen hangon tett óvást az átirat és kiadás ellen a "Pesti Napló"-ban, hol engemet jogtalan plagiummal is vádolt. Természetesen megkapta tőlem rá a méltó választ s hozzá még a szabad tulajdonu népdalokkal szemben ugy a kompetens zenevilág, mint a közvélemény is az én részemre állott. A feszült viszony aztán majd egy évig tartott, mindaddig, mig az 1861-ik év tavaszán Joachim József, az akkor művészete tetőpontján állt hegedűkirály s szintén honfitárs, budapesti hangversenyeivel erősen le nem szállította Reményit ama egekig nyuló piedesztálról, melyet neki a rajongó s ujongó nemzet emelt. Egy, az Európa termében akkor Joachim ünneplésére a zenevilág által tartott banket alkalmával aztán, hol együtt voltak Reményivel a zenevilág legelső hangadói, Erkel F., Mosonyi M. és Volkmann Róberttel az élén, ép Joachim kezdeményezésére megtörtént az első közeledési s kiegyenlítési lépés, mely aztán későbben a magyar művészet nagy előnyére, a teljes kibékülés s egyetértés együttműködésére vezetett. Mosonyi a "Zenészeti Lapok"-ban nyilt levelet intézett Reményihez s őt szellemes hasonlattal megtette a magyar zene palatinusává, oly utat s működési tért jelölvén ki neki, mely sem a komoly hangot, sem a meggyőző érveket nem nélkülözte. Ettől kezdve azután Reményi elválhatlan s megbecsülhetlen értékü harcosa lett a 60-as évek művészeti mozgalmai s alkotásainak, kit azokban méltán megilletett az oroszlánrész. Mert bárminő véleménynyel legyen valaki Reményi, mint művész és ember felől: sem a meleg hazafias érzületet, sem a minden irányban kifejtett agitálás tevékenységét, sem pedig a ritka kimagasló művészi tulajdonságokat nem tagadhatja meg tőle. Százezreket szentelt hazai kulturális s jótékony célokra és saját kezdeményezésére tekintélyes összeget hegedült össze a Petőfi-szobor alapjára, s hogy a nagy nemzeti költőnek ma már szobra van a fővárosban, azt egyedül neki lehet érdemül felróni. Erélyes támogatója volt minden nemzeti s művészeti vállalat és akciónak; hogy a 60-as évek végén gróf Andrássy Gyula miniszterelnöknek sikerült Liszt Ferenc géniuszát a magyar haza javára kamatoztatni, abban is döntő szerepet játszott. Szóval: Reményit a magyar zene s műviszonyok regenerálási munkájában oly hely illeti meg a hazai műtörténelemben, melyet egy magyarnak sem lehet ignorálni, sem iránta méltó elismeréssel nem viseltetni. Mikor a második elnyomatás korszakában - a 60-as évek provizóriuma alatt - ismét éleszteni kellett a hazafiui kitartás tüzét, egy szál hegedűjével, senki nálánál intenzivebben e szerepet nem teljesítette. Örökké nevezetes mozzanat marad a nemzeti színház annálisában az a jelenet, melyet Reményi azáltal idézett elő egyik hangversenye alkalmával, hogy a policáj határozott megtiltása dacára, a közönség tomboló kivánságára el merte játszani az eltiltott Rákócy-indulót. Mint orkán, ugy hatott ez akkor a magyar passziv ellentállás élesztésére, mely aztán végre is - a porosz-osztrák háború esélyeitől is támogatva, - 1867-68-ban a kiegyezés, a második magyar miniszterium, a koronázás s a parlamentáris alkotmányosságra vezetett. De folytassuk a sorrendet.

* * *

A 60-as évek elején, mikor az osztrák abszolutizmus másodszor is megpróbálta leigázni a magyar nemzeti szellemet, ujra el kellett némulni a hazafias dalok- s hymnuszoknak is. Erkel F. "Kölcsey hymnusza", Egressy B. "Szózata", a "Rákócy"-, "Kossuth"-s "Klapka"-indulók ujra a szegre kerültek. A sajtó, a szellemi termékek szintén kontumáciába jutottak. Ekkor volt eset arra, hogy még a "Zenészeti Lapok"-at is letiltotta egyszer a cenzura, csupán azért, mert egyik eperjesi hangverseny-tudósításában azt merte kinyomtatni, hogy abban résztvett egy volt alkotmányos szolgabíró is. A hazai magyar dalegyletek, - a nemzeti géniusz e fáradhatlan s igaz lelkesedésü előcsatárai, - az időben már erős, áttörhetlen falánkszá voltak tömörülve s csak arra vártak, hogy egységes irányban s szerves organizmussal működjenek a kitűzött cél érdekében. Azért, a magyar műtörténelemben hervadhatlan babér illeti meg a pécsi dalárdát, amiért 1864-ben erre is megadta az első kezdeményező alkalmat. Pécs városában ugyanis a későbben országos, sőt európai hírnévre emelkedett pécsi dalárda zászlószentelési ünnepségére meghívta az ország összes dalegyleteit, hogy az alkalomból egyszersmind országos dalünnepélyt tartsanak. A tragikus véget ért nagy államférfiú, Majláth György volt akkor Bécsben a magyar ügyek kancellárja, ki nejét, szül. báró Prandau Stefániát, a zászlóanyát, közbejött betegsége folytán személyesen képviselte az ünnepségen. Az egyletek közül, az út távolsága s a dolog még szokatlan volta folytán csak 18 jelent meg s azok is nagy részben nem testületileg, csak képviseletileg, de a hangulat lelkes volt, az ünnepély fényesen sikerült s már ott kitünt, hogy a magyar dalegyletek minő fontos kulturális, sőt politikai missziót vannak hivatva betölteni. Midőn a fényes banketen Majláth György kancellár, e sorok irójához, mint a "Zenészeti Lapok" szerkesztőjéhez intézte szavait, magvas pohárköszöntőjében ugy éltette a magyar művészeket és dalosokat, mint olyanokat, kik a művészet hatalmával a felbontott harmónia helyreállításán fáradoznak. Az ott tartott rögtönzött dalárközgyűlésen akkor indítványozta legelőször e sorok irója az országos magyar daláregyesület megalkotását, mely ottan elvben egyhangulag elfogadtatott ugyan, de tényleg testet csak későbben, 1867-ben öltött Aradon, a porosz-osztrák háború lezajlása után, melylyel szemben aztán Erkel Ferencnek mint országos karnagynak oly felette fontos és kiható szerepköre nyilt, miről alább egy külön fejezetben fogok megemlékezni. De addig is Erkel F. nimbusa s tevékenysége, minden kulturális téren mint elsőrendü tényező szerepelt. Bartay Ede (ma a nemzeti zenede sokérdemü igazgatója), kinek a hazai műviszonyok fellendítési s előrehajtási munkájában oroszlánrész jutott, az 1864-ik év végén indítványozta s végre életbe is léptette a "Magyarhonban élő zeneművészek segélyegylet"-ét, mely manapság már tekintélyes vagyonnal istápolója s támogatója a hazai zenevilág balsorsu képviselőinek. Erkel Ferenc mindjárt az egylet megalakulásakor nemcsak mint első lép az alapítók közé, hanem az ő példája és buzdítására, az összes operai tagok is rendes- vagy alapítótagjai lesznek az időszerű jótékony egyesületnek. Általában Erkel Ferencről elmondható, hogy ő mint ember s hazafi is mindig az elsők között volt, ahol vagy jótékonysági vagy kulturális aktust kellett gyakorolni. E tekintetben szíve nem zárult el soha, s bár maga is küzdött folyton az élet szükségleteivel s a családi gondokkal, de mindig meg tudta osztani a keveset is másokkal.

* * *

A 60-as évek első felében, a fentebb csak futólag jelzett incidensek mellett, meg kell emlékezni több oly művészeti ténykedésről, melyekhez Erkel Ferenc neve szorosan hozzá van kötve. Az a fényes pályáju magyar művésznő, ki a nemzeti színház operájára több éven át annyi fényt vetett: Hollósy-Lonovics Kornélia, az 1862. év jul. havában vett bucsút a színpadtól s általában a művészkedési pályától. Utolsó fellépése mint Melinda volt "Bánk-bán"-ban, mely szerepével annyiszor elragadta a magyar közönséget. Az óriási hőség dacára a színház zsúfolásig megtelt s midőn pályatársai s a fővárosi művészek s műkedvelők küldöttsége, (Ábrányi K., Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Reményi Ede és Zimay László) a színpadon átnyujtotta neki az óriás méretü babérkoszorút s az értékes emléktárgyakat, véget nem érő éljenzések s ovációkban részesíté a lelkesült közönség. A művésznő könyekig meghatva fogadta a kitüntetést és sírva borult Erkel Ferenc mellére, kinek annyi diadalát köszönhette. Megható jelenet volt, melynél kevés szem maradt szárazon. Előbb azonban még Erkel F.-nek ugyanazon év elején legelőször színrekerült "Sarolta" címü víg operájának címszerepében ragyogtatta művészetét. Erkel F. ez operája hogy nem volt tartós életü s hogy nem tört magának utat intenzivebben a magyar közönség szívéhez, ezt többféle okra lehet visszavezetni. Először "Bánk-bán" óriási sikere után, melybe Erkel F. nemzeti géniuszának úgyszólván javát s legintenzivebb eksztraktumát öntötte, nem volt könnyü feladat - még az oly szellemnek is mint az övé, - alig rövid egy év lefolyása alatt ismét egy oly operát irni, mely csak megközelítőleg is alpári álljon "Bánk-bán" monumentális alkotásával. Másodszor talán kompozitori hiúságból, talán öntúlbecsülésből, hogy meggyőzze a világot, miszerint más téren is képes sikerrel mozogni, mint a komoly drámai, egy oly sikamlós talajra csábíttatá magát, mint a víg dalműé, mely külön temperamentumot, sajátlagos egyéni etikai dispoziciót s még külön mechanikai kidolgozási képességet is igényel, mely tulajdonok sem az ő belvilágával, sem magasan szárnyaló idealizmusával nem álltak harmoniában. Végre pedig a gyors munka s a szöveg lazasága s nem eléggé invenciós szövése (Czanyuga műve) is hozzájárult ahhoz, hogy mególmosítsa költészetének a szárnyait. Kitünik ez abból is, hogy e dalmű minden sok szépsége dacára, csak azokban a jelenetekben emelkedik ki magasabban, melyek lyrai természetűek vagy oly térre csapnak, hol kevesebb, vagy épenséggel semmi rész sem jut a komikus elem érvényesítésének. De volt még egy másik indok is, ami Erkelt e dalművével szemben elterelte az ő természetes belvilágától. Abban az időben, - de már jóval azelőtt is, - Benza tetőpontján állt az ő utólérhetlen buffó-szerepkörének. Erkel F. korábbi operáiban nem juthatott soha ugynevezett hálás szerephez, pedig nagyra becsülte Benza eminens talentumát s személyesen is melegen vonzódott hozzá. Aztán Doppler F. az ő "Ilká"-jában a tiszttartó szerepét egyenesen a Benza egyéniségére szabta. Erkel F. sem akart tehát hátrább maradni egy oly kitünő művész méltatásában, mint Benza, ki a magyar operának mindig kitartós oszloposa volt. Erkel F. ez operája, habár Hollósy-Lonovics Kornélia távozta után is (ki a címszerepben annak fővonzerejét képezte) még jó ideig fentartotta magát a nemzeti színház operája műsorán, Pauli-Markovics Ilkával: még sem vált be olyannak, mely az ő állandó dicshymnuszát hirdetni hivatva lett volna. Érezte ezt maga a szerző is s ép azért tartózkodó volt színen való fentartásával szemben; mikor pedig öt év után (1867-ben) ismét egyik monumentális alkotásával - "Dózsa György" drámai dalművével - gazdagítá a magyar operairodalmat, ugyszólván egészen levette róla a kezét. A buzgó Rózsavölgyi-cég "Bánk-bán" után Erkel ez operájának teljes zongorakivonatát is közrebocsátotta, de elnépszerűsítését az sem igen segítette elő. Erkel Ferencnek a magyar opera terén való bámulatos és fokozott aszcenziójában harmincnégy éven át - 1840-1874-ig - "Báthory Mária", "Hunyady László", "Bánk-bán", "Dózsa György" s "Brankovics" ("Erzsébet"-et e társas alkalmi alkotását 1857-ben nem értvén bele) az ő "Saroltá"-ja egy olyan lépcsőfokot képez, melyet talán ő maga is szeretett volna későbben, mikor 1885-ben "István király"-ával a legmagasabb csúcsra jutott s aztán elhallgatott, abból kitörni. Mindenesetre rajta is beteljesedett az az örökké igaz etikai igazság, hogy bizonyos irányu preponderáns lángelmék rendesen mindig sikert reszkirozó lépéseket követnek el, ha lényükből magukat kivetkőztetni erőszakolják. Az irodalom, művészet - s igy a zene is - e tekintetben elég példát nyujt ugyan a szabály alóli kivételekre, de azért még sem opportunus dolog, a kivételekből szabályt akarni alkotni.

* * *

Az 1862-ik évre esik Mosonyinak nemcsak a nagyszabásu s magyar szellemü ének- és zenekari, hanem a magyar operairodalom terén való föllépése is, mely ténykedés kissé jellemzőbb megvilágítást igényel. Mosonyinak, amióta szakított a kozmopolitikus zeneirói pályával, állandó rögeszméje lett olyan magyar operát irni, mely a legszorosabb értelemben tiszta magyar stylust tüntessen fel s nemcsak ritmus és dallamkötés, hanem harmonia, polifonikus szövés, sőt még hangszerelés tekintetében is ez igényeknek teljesen megfeleljen. Fekete Mihály kolozsvári iró s lapszerkesztő vállalkozott a szöveg megirására, Vörösmarty "Szép Ilonka" ismert balladáját vevén a cselekvény dramatizálásának az alapjául. A librettó hálásnak, és Mátyás király eszményítése s dicsőitésének beleszövésével hatásosnak is igérkezvén, az szerencsésen megoldottnak volt mondható. De jóval nehezebb feladat várt a zeneiróra a fentjelzett szigoru rögeszmével szemben, annál is inkább, mert Erkelnek már "Hunyady"-jában, de még tökéletesebben az ő "Bánk-bán"-jában olyannyira szerencsésen sikerült a magyar ritmust s dallami szövést, valamint a kiséreti háttért a magasabb operai stilus keretébe beilleszteni s azzal elementárisan meghódítani a magyar közönséget, hogy a legnehezebb feladattá vált ezen - csaknem vérré vált izlésen - változtatni s szemben vele mintegy uj iskolát teremteni. Mosonyi azonban konokul ragaszkodott fix-ideájához s be kell vallani, hogy a kitűzött célt bámulatraméltó mesteri kézzel és technikai tudással meg is oldotta. Csak egygyel nem számolt kellően: azzal, hogy a túlságosan igénybe vett népies stilus és háttér minden nemzeti zenestilussal szemben, mint drámai színpadi alkotás, stereotipszerü hatásuvá teszi a magasabb költői szárnyalásu festéseket és igazságkifejezéseket, s azzal ép az ellenkezőjét érjük el annak, amit intencionálunk. Vagyis, mig egyrészt kivetkőzteti a népiest a maga eredeti ruhájából s olyan helyre állítja, hol kellő hatással nem képes mozogni, másrészt a magasabb nemzeti zenei idealizmusra oly kényszerzubbonyt erőszakol, melynek természete és rendeltetése azt el nem tűri. Innen magyarázható aztán, hogy bár az akkori kritika elég rokonszenvesen és méltánylólag fogadta is az uj reformátor törekvését, de a közönség az ily irányu operával nem tudta magát asszimilálni s a szereplő művészeknek sem jutván benne ugynevezett hálás szerepek, lassanként leszorult a műsorról, s magának Mosonyinak is be kellett látni, hogy narkotikusabb eszközök s hatások nélkül állandóbb sikert nem arathat a színpadon. Annyira magyar ez operának minden része, minden íze, hogy még a legdrámaibb zenei végzeteknél is használatba vette a magyar hallgató nóták cifrázati ornamentikáját. Pakh Albert, a szellemes iró s a "Vasárnapi Ujság" akkori szerkesztője, ez opera egyik előadásán egy izben igy szólt szomszéd irótársához a színházban, mikor már teljesen betelt a sarkantyus magyar ritmusokkal: "barátom, adnék már egy hatost valami jó polkáért." S az ily jóformán találó nézet, számtalan visszhangra talált akkoron. Tény marad azonban, hogy Mosonyi e sajátságos operája a magyar zeneirodalom egyik legeredetibb kabinet-darabja fog maradni. A Rózsavölgyi-cégnél ennek a zongorakivonata is megjelent - szerző által e sorok irójának ajánlva - s a késő nemzedéknek mindig nagyérdekü magyar zenészeti tanulmánytárgyát képezheti. Második operája "Álmos", melynek szövegét Szigligeti Ede irta, már egészen más keretben mozgott, a szöveg több tért nyitott a zenének abszolut értelemben való kezelésére, s a tömeges drámai hatásokra lévén a fősuly fektetve, a minuciózus magyar ritmikai játéknak sem jutott benne oly tág mező, mint az előbbiben. Annak idejében - már Radnótfáy Sámuel intendánssága alatt s későbben a báró Orczy Bódog- s Richter János-féle regime alatt is sokat fáradoztak annak színrehozatala érdekében, sőt a kiállitására már egy pár ezer forintot is elköltöttek, de - örök homálytól fedett okok folytán, - soha színre nem kerülhetett. Szerzője meghalt váratlanul s lassankint feledésbe ment egészen, sőt az opera vezérkönyve is kutatás tárgya lett s ma sem tudni biztosan, hogy hol rejtőzik.

Mosonyi magyar operai működését az időben sokan erős összefüggésbe törekedtek hozni azzal az ideiglenes feszültséggel, mely a 60-as évek elején Erkel Ferenc és Mosonyi M. közt jó ideig fenállt s melynek maga Mosonyi is nem egyszer adott érthető kifejezést a "Zenészeti Lapok"-ban. Senki nálamnál ez ügyben hitelesebben nem tanúskodhatik, mint aki e két vezérférfiú közt ugyszólván hol a folytonos összekötő, hol pedig a közvetítő kapcsot képeztem. De jó lélekkel elmondhatom, hogy annak az ideiglenes feszültségnek az indoka, mely az időben Erkel F. és Mosonyi, valamint a "Zenészeti Lapok" szerkesztősége közt tényleg fenállott, egészen másban gyökeredzett, mint a magyar operairási versengésben. Apró személyes érzékenykedések s temperamentumi elhamarkodott kitörések s elvi differenciákból keletkező nézeteltérések játszták abban a főszerepet, melyek későbben kiegyenlítést nyervén, csak még erősebbé tették a szolidaritást, melyre ép a magyar művészet érdekében olyannyira szükség volt.

* * *

Az 1862-ik évre esik a magyar műtörténelemre nézve az az általános érdekü mozgalom, mely Thaly Kálmán kezdeményezésére a magyar "Zenészeti Lapok"-ban indult meg annak kikutatása érdekében, hogy hogyan keletkezett s ki volt tulajdonképen a régi "Rákócy siralma" név alatt ismeretes antik magyar nótából alkotott s világhírre emelkedett "Rákócy-induló" szerzője? Az egész akkori sajtó, irodalom s még élő személyek, mint eleven tanúk résztvettek majdnem másféléven át folytonosan e nagy izgalommal járt kutatás- és adatösszehalmozásban. Hozzászólott ehhez boldog-boldogtalan, szakértő és laikus, közvetlen tanu és hallomás után echózó hírhordó. A nevezett szaklap lelkiismeretesen regisztrált miniden erre vonatkozó adatot s végre meg is lett az óhajtott eredmény, mert hiteles élő tanuk, irott és nyomtatott hangjegyek utján biztosan konstatálva lett, hogy: 1-ször az induló a többféle variánsban cirkuláló régi Rákócy-siralmából lett megalkotva; 2-szor, hogy 1809-ben az utolsó magyar nemesi inzurrekció évében annak motivumaiból állította össze geniális közvetlenség és ősmagyar érzékkel Bihari János, a híres magyar cigányprimás, virtuóz és naturalista-kompozitor; 3-szor, hogy Bihari nem lévén kótás cigányprimás, azt bemutatta, illetve eljátszta Scholl Miklós, a herceg Eszterházy-féle magyar gyalogezred akkori karmesterének, aki azt lekótázta, zenekarának hangszerelte s a pestmegyei inzurgensek annak hangjai mellett vonultak Pestről Győr alá a franciák ellen, s végre 4-szer, hogy Scholl Miklós jogtalanul eltulajdonította magának a szerzőség dicsőségét s ezrede áthelyeztetvén Bécsbe, ott a maga neve alatt közzé is tette Artaria műárús kiadásában. Ezek tehát rég megállapított történelmi tények. Azért valóban ideje lenne, hogy ezekről, főleg az irodalmi és zenészeti körök véglegesen tudomást vennének és semmiféle más megtévesztő adatok fentartásával ne zavarnák a tiszta igazságot.

* * *

A következő évben, 1863-ban kritikus fordulópont állott be a nemzeti színház ügyének ugy financiális mint erkölcsi vezetésében. I. Ferenc József Ő Felsége ekkor évenkint 60 ezer forint segélypénzt utalványozott saját magánpénztárából a nemzeti színház drámai s operai ügyének felvirágoztatására. Az egész nemzet, bár akkor még nem volt törvényes országgyűlés által képviselve, a legmélyebb hálával fogadta a Felség ez atyai gondoskodását. A színházi igazgatóság azonban - Radnótfáy intendánssal az élén - kemény harcban állt úgy a sajtó s irodalom nagy részével, mint a közvéleménynyel. Lesülyedt a nimbusa erősen ugy a dráma mint az opera terén. Az opera nivóját különösen lesülyesztette a mellette óriási mérvet öltött operette-kultusz. Régi operák reprize járta s nem igen mutatott hajlamot a reformeszmék körül csoportosulni. Az irók és művészek két táborra oszlottak, az egyik a meglevő regimet védte, a másik meg folyton támadta, sőt Ő Felsége elé memorandumos peticióval járult, hogy addig is, mig a nemzet törvényes képviselete által intézkedhetik, a fejedelmi subvenciót ne bocsássa a meglevő regime rendelkezésére. Erkel Ferenc, mint az opera akkori teljhatalmu vezetője, szintén erős támadásoknak volt kitéve, ami csak megnehezíté álláspontját azáltal, hogy az akkor ugynevezett Mosonyi- s "Zenelapi párt" is az ellenzékhez tartozván, annak erkölcsi támogatását nélkülözni volt kénytelen. Ez ellentétes álláspontnak azonban mégis megvolt az a nagy horderejü eredménye, hogy az intendantura Erkel Ferenc befolyására elfogadta az akkor Bécsben időzött Wagner Richárd ajánlatát, miszerint az késznek nyilatkozott a pesti nemzeti színházban egy pár saját operái részleteiből egybeállítandó zenekari hangversenyt rendezni személyes vezénylete alatt. Nagy vívmánya volt ez a reformpártnak, szemben a merev negációval, melyet akkor a nemzeti színház operája s igazgatósága az uj zeneiránynyal szemben elfoglalt, s első kiengesztelő lépésnek is volt tekinthető Erkel F. részéről ama sajnálatos személyes differenciák kiegyenlítésére, melyek még akkor fenálltak közte, Mosonyi s a reformpárt között.

Wagner R. ez első megjelenése nálunk fényes diadalokat aratott s mondhatni elementárisan törte keresztül az ellene inszcenirozott agitációk bástyáit. Nagy ovációk tárgya volt folyton itt időzése alatt, s az ő személyes érintkezése az intéző művészeti s irodalmi körökkel, sok oly félreértést s balvéleményt oszlatott szét, a mire még sok év lefolyása után lett volna csak kilátás. Erkel Ferenc erélyes befolyása és erejének egész súlyát vetette a mérlegbe, hogy a nagy reformátornak oly művészi erők álljanak rendelkezésére, kik intencióinak megfelelni képesek. Wagner akkori diadalai nálunk, Erkel F. diadalát is jelentette, ki azóta teljes meggyőződéssel lépte át az uj irány Rubikon-ját. Beigazolta ezt tényleg is négy évvel későbben, mikor "Dózsa György" nagyszabásu s már egészen az uj iskola befolyása alá került operájával lépett ki a sikra. Wagner, akkori itt tartózkodása ideje alatt alkalmat vett magának a magyar zeneirodalmi magasabb törekvésekkei, viszonyokkal s a már akkor létezett több értékes magyar műtermékkel is megismerkedni. Ennek a kifolyása volt aztán az a nagyérdekü nyilt levél, melyet Wagner e sorok irójához, a "Zenészeti Lapok" szerkesztőjéhez intézett, mely akkoron feltünő szenzációt keltett s bejárta majdnem az egész világsajtót, fényes erkölcsi elégtételt szolgáltatván a magyar zenészeti aspirációknak, melyek akkoriban élték legforrongóbb s minden oldalról megtámadt napjaikat.

"Én azt hiszem, - igy szól a többek közt e nyilt levélben, - hogy önök abbeli törekvése, miszerint a magyar nemzeti dalt oly módon akarják művészileg kiművelni, hogy aztán az általános kifejlett műzenével közvetlen érintkezésben álljon: a legbiztosabb sikert nyujtja általában Magyarországon a zeneművészet emelése és fejlesztésére."

"Mig ez be nem következik, mindaddig az önök hazájában veszedelmes sőt ártalmas különbség fog uralkodni a nemzeti elem s annak csak a felületével érintkező műzene közt, elannyira, hogy a nemzeti zene, vagyis a népdal- és tánc-zene mindinkább a sülyedő s hátramenő naturalizmus zsákmányául fog esni annál is inkább, mert maga a műzene is pusztán csak felületes termékei után méltányoltatván, viszont csak elkorcsosító s elvadító hatást gyakorolhatand amazokra."

"Hogy mit értek ez alatt, az könnyen tisztán fog állani ön előtt, ha a magyar népdalokban - mint elzárt aknában - rejlő ritmusi s harmoniai gazdagságot ama nagy szegénységgel hasonlítjuk össze, mely az ujabb olasz s más operazene terén annyira visszatetszik minden valódi művelt zenésznek. Mert nem lehet valami elszomorítóbb, mintha e szegénység a népzenészek naturalista kezelőit is megragadja, elannyira, hogy azt a nemzeti zene elferdítésével még annak jelleméül is feltünteti."

"Ez esetben ép oly káros eredményre vezet, mint minden oly kivülről jövő felerőszakolt civilizáció, melynek az önálló nemzeti elem nem képes ellentállani s mely ugy a magánélet, mint a népek polgárisultságának különböző fázisaiban annyi visszás s undorító jelenséget eredményez."

Majd továbbá, miután az akkori magyar zeneirodalom több kiváló terméke felett kritikai véleményt nyilvánított, igy végezte be nagy horderejü levelét:

"Ha tekintetbe veszem azt a pangást s tespedést, mely jelenleg a tulajdonképeni műzenei fejlődés terén félreismerhetlenül uralkodik, csaknem hajlandó vagyok ama merész következtetésre, hogy a nemzeti zenészet terén tovább folytatott szerencsés fejlesztés folytán lehetőleg önöknek van fentartva amannak további fejlesztésére is felfrissítő hatást gyakorolni. Annyi bizonyos, hogyha az önök, általam is méltánylólag felismert törekvései szükséges és jótékony hatásu viszhangra, pártolásra találandnak a magyar közönség előtt, azok az önök nemzeténél az általános zeneművészet fejlődésének (melyet tisztán emberinek szeretek nevezni) felette szerencsés, sőt mondhatni: egyedül sikeres alapját kell hogy képezzék s valóban képezni is fogják."

Igy irt már ezelőtt harminc évvel a század legnagyobb zenereformátora a magyar zenészeti aspirációkról, melyekre nézve méltán kérdhetjük, vajjon beteljesedtek-e óhajtásai a magyar nemzeti közönséggel szemben? A válasz nem lehet kielégítő még maga Erkel Ferenccel szemben is, kiben azok legkimagaslóbban nyilatkoztak a drámai zene terén. Az 1867-iki koronázás s kiegyezés után a magyar állami élet sokkal inkább el volt foglalva nagyobb horderejü alkotásokkal, semhogy a speciális magyar zenészeti törekvéseket intenziv s közvetlen ápolása alá vehette volna. E tekintetben a társadalmi tér volt inkább hivatva megtenni az erkölcsi kötelességeket. De itt aztán a nemzetközi mind szélesebb érintkezések sok oly elemet vegyítettek a közéletbe, főleg pedig a művészeti életbe, melyek nem mindenkor harmonizáltak az e téren is kidomborodó nemzeti önállóság áramlatával. Ellentétes nizusok keletkeztek lassankint művészek, sajtó, társadalom s nemzetiségek közt, s ez az oka, hogy a Wagner fentebbi levelében hangsulyozott harmonia a nemzeti zeneközönség és a magyar nemzet közt: még manapság is csak a jámbor óhajtások közé tartozik.

* * *

Az 1865-, 67-, s 68-iki évek képezik a magyar műtörténelemben azt a nevezetes triászt, mely legerőteljesebben fellendítette a magyar zenei aspirációkat. Mindenik oly szorosan egybefügg Erkel Ferenc egyéniségével, hogy egyiket a másiktól alig lehet elválasztani.

A pest-budai zenede 1865-ben akarta megünnepelni fenállásának negyedszázados ünnepségét. Kezdetben csak szerény határok közé óhajtotta szorítani annak ünnepségi műsorát, de attól a perctől kezdve, hogy határozatba vette, ez alkalommal Liszt F. "Szent Erzsébet legendájá"-t legelőször bemutatni s annak személyes vezényletére magát a mestert is meghívta, ki a legkészségesebben engedett e meghivásnak, a szerényen kontemplált keret abszolute lehetetlenné vált, annál is inkább, mert a zenede élén br. Prónay Gábor elnök s br. Orczy Béla alelnök (a későbbi miniszter) állván, azok indítványára tágabbkörü bizottság lett egybehíva az előkészületek megvitatására, melyben résztvettek a társadalom, művészet, sajtó és irodalom leghangadóbb képviselői is. E bizottságnak mindjárt első ülésében kifejezést nyert az az eszme, hogy tekintve az akkoron már nagyon éles jelleget öltött politikai viszonyokat, ezt az alkalmat meg kell ragadni arra, hogy a zenede jubileuma nemzeti közművelődési ünnepség jellegét öltse fel. Szóval, hogy demonstrálni kell vele a magyar nemzet szellemi életképességének jogosultsága mellett. Egyik kihatóbb indítvány a másikat követte, melyek elől többé nem zárkózhattak el a zenede maradibb álláspontra helyezkedni akaró s főleg a financiális tekinteteket hajszálig mérlegelő konzervativ elemei. De Liszt F. bűvös egyénisége s az ő vonzerejére bazirozott érvek minden kishitűséget legyőztek s igy történt, hogy a zenedének kezdetben csak aféle nagyobb házi ünnepségnek kontemplált szertartásából egy nagy dimenzióju országos nemzeti kulturális ünnepség nőtte ki magát. A rendező-bizottság széles keretben megalakult s főleg a zenészeti reformpárt, egyesülten a sajtóval, ugyszólván a kezébe ragadván a hatalmat, elementáris mozgató erővel vitte előre a zászlót, mely alá természetesen az akkori viszonyok közt az egész nemzet mint egy ember sorakozott. Ily körülmények közt az akkor még jórészt meglehetős nyárspolgári állásban leledzett zenedének akarva-nemakarva úszni kellett a rohanó árral. De a következés aztán fényesen beigazolta, hogy sem a zenedének, sem a magyar művészetnek, de még a nemzetnek magának sem volt oka megbánni a zászló merészebb kibontását. A zenede anyagi tekintetben is fényes eredményt ért el, erkölcsi tekintetben pedig onnan datálhatta fokozott kifejlődését, kihatását s későbbi nimbusát. Liszt zenészeti tekintetben a legkomolyabb igényekkel lépett fel, melyeket legkisebb részletében sem lehetett ignorálni. Nemcsak a zenede intéző köreivel, hanem a zenészeti reformpárt korifeusaival is folytonos érintkezésben állt, kik gondoskodtak aztán róla, hogy nagyszabásu intenciói keresztezve ne legyenek a netaláni filiszterkedési intézkedések által. E tekintetben Erkel Ferencre várt a legfontosabb feladat, oly zenekart - természetesen a nemzeti színház zenekarával az élén - s oly magán-énekművészeket s vegyes karokat állítani össze, melyek a mester minden igényét kielégíteni képes legyen. Az egész fővárosi hivatalos és nemhivatalos zenevilág sorakozott Liszt műve méltó bemutatására. A rendező-bizottság kebelében mindinkább előtérbe lépvén a nemzeti ünnepség eszménye, annak érdekében több indítvány tétetett, miket Liszt is erélyesen támogatott, de a melyek egynémelyikének elfogadásaért kemény harcot kellett - kivált a reformpártnak - küzdeni. Az, hogy a legkiválóbb magyar zeneirók fölkéressenek ez alkalomra uj eredeti magyar stilü művek irására, melyek az ünnepség alatt külön díszhangversenyben legyenek bemutatva, semmi ellenzékre sem talált. Erkel, Volkmann, Mosonyi, Reményi, Thern lettek ily célból felkérve. De annál erősebb oppozicióra talált e sorok irójának az a merésznek látszó indítványa, hogy a már akkor nagy számban létezett s működött honi dalegyletek kéressenek fel az ünnepség valódi országos nemzeti jellegének kidomborítása céljából s gyüljenek egybe az ország fővárosába országos dalünnepély tartására, melynek műsoráról majdan a rendező-bizottság fogna gondoskodni. A zenede hivatalos közegei, szemben az elszállásolás nehézségeivel s tetemes költségeivel, valamint az egészen ismeretlen tér technikai kezelésének a bonyodalmasságával, ettől az indítványtól ugy megrettent, hogy hallani sem akart a felelősségről, mely reá ebből háramlanék. Azonban az eszme oly opportunusnak és csábítónak tünt fel ugy a sajtó mint a bizottság előrehajtó tagjai előtt, hogy az mégis győzelmesen került ki abból. A következés aztán megmutatta, hogy eltekintve az erkölcsi és nemzeti sikertől, melyet e csaknem rögtönzött orsz. dalünnepély aratott: anyagi tekintetben is valóságos mentő csónakává vált a zenedének, mert részére közel nyolcezer forint pluszt eredményezett. E dalünnepélyen került legelőször előadásra Mosonyi "Ébresztő" című nagy férfikara Balogh Zoltán költeményére, mely annyi nyugtalan éjszakát okozott az akkori policiának és cenzurának s mely még manapság is állandó műsor-számát képezi az orsz. dalünnepélyeknek. Ekkor érlelődött meg az orsz. magyar daláregyesület eszméje is, mely két évvel későbben Aradon testté is vált. Rendkivüli fényes sikerrel ment véghez a zenede e jubiláris ünnepsége, mely a hazai zeneművészet annálisában valódi fordulópontot képezett s melyet Liszt azzal viszonozott hála fejében, hogy 17 évi virtuózi visszavonultságából ez alkalommal lépett ki először s Bülow és Reményi közreműködése mellett nyilvánosan játszott jótékony célra, mely hangversenye 6500 forint tiszta bevételt eredményezett. A zongorakirály e hazafias elhatározása az egész világot lázba hozta akkoron s még Amerikából is érkeztek távirati megrendelések jegyekre. E nevezetes zeneünnepség sikeréből hogy Erkel Ferencnek oroszlánrész jutott ki, talán mondanunk is felesleges. Ő volt éltető szelleme s irányítója az összes zenei működéseknek, e mellett már akkor élére állt a dalünnepély vezetésének is s attól kezdve a legszorosabban összeforrott azok későbbi kiható működésével.

* * *

A zenede fentjelzett momentuózus ünnepsége után a 60-as évek végéig még több oly ténykedés követte egymást, melyek ez évtizedet a hazai zenével szemben méltán oly kimagasulttá tették s melyek Erkel Ferencet az ő nagy nimbusával s hazafias érzületével mindig az élükön találták. Mikor az 1865-ik év végén az öt évig szünetelt országgyűlés alkalmával I. Ferenc József tiszteletére a főváros monstre-szerenádot rendezett a fővárosi összes dalegyletek s 5000 fáklyavivő részvéte mellett; annak az élére is Erkel F. állott, ki ez alkalomra külön hymnuszt szerzett. A Felség magyar huszártábornoki ruhában a várpalota erkélyéről hallgatta végig s a szerenád végeztével magához kérette Erkel Ferencet, személyesen megköszönvén neki a dalárok ovációját. Majd közbejött az 1866-iki porosz-osztrák háború, mely egy időre megakasztotta ugyan a magyar művészeti aspirációkat, de csak azért, hogy azután még intenzivebben megnyilatkozzanak.

Az 1866-ik évre esik Erkel Ferenc "Dózsa György" operájának első bemutatása a nemzeti színházban. Erkel F. - az egy "Sarolta" operáját kivéve - mindig kizárólagos vonzódással viseltetett az oly operai szövegkönyvek iránt, melyek a magyar történelemben a rendkivülibb történeti eseményeket jelzik. Ezekkel szemben érezte magát elemében. Jókai Mór hasoncímű szenzációs drámája is, hogy nagy hatással volt képzelő erejére, csak a dolog természetéből folyt. Ha egy ily eszme és inspiráció erőt vett rajta, akkor aztán keveset törődött ugy a magasabb aeszthetikai formulákkal, mint a különleges rokon- vagy ellenszenvvel, melyet művével bizonyos körökben felkölthetett. Csak a maga belvilágát s a maga egyéni impresszióit vette tekintetbe s azokhoz mérte zenészeti koncepcióit. Igy volt "Dózsa György"-ével szemben is. Mikor megzenésítéséhez hozzáfogott, több oldalról kellett oly nézetekkel találkoznia, melyek annak szövegi importunitására őt figyelmeztették bizonyos körökkel szemben. Egy hatalomra jutott pórlázadó vezér kegyetlenkedése nemcsak a magyar főurakkal, hanem azok legkimagaslóbb, utóbb még a koronával is kitüntetett legelső oligarchájának a meggyalázása, továbbá az iszonytató vérboszu, melyben a párvenü nemes és vezér részesül a meggyalázott főur által, mindez épen nem képezhetett - kivált egy oly rendi privilégiumok emlékeire támaszkodó országban - minő Magyarország, - valami vonzó s hálás operai szövegkönyvet. De Erkel F. a szöveg e sarkpontjával nem sokat törődött, őt csak a dráma izgató jelenetei, Rózsa önfeláldozó szerelme s a fájdalomtól megtört szive s halála, a költő hegedős poetikus jóslata s a demokratikus és arisztokratikus elvek összeütközése s az álomlátás képei ingerelték, s végre is nem állhatván ellent a csábításnak, megirta "Dózsát" azzal az elementáris erővel, mely e drámai operáját oly kiválóan jellemzi. Erkel F. e dalműve koncepciójánál már ugyszólván szakított korábbi irányával s egészen az uj zenedrámai iskola álláspontjára helyezkedett. Minél kevesebb tért engedett az ugynevezett kupirozott dallamszövéseknek s inkább a szövegszavak deklamációjára s a zenészeti háttéri festésekre fektette a súlyt. Az igazságkifejezést, a Wagneri hullámzó s nem mindig a nemzeti sajátságok feltüntetésére épített melodika alapján kereste benne; többet hallgatott a reflekszióra, mint a közvetlen inspirációra, s géniusza szárnyalására az ujabb korszellem követelmeinek békóit akasztotta. S mindez természetes erkölcsi kényszer lett reá nézve, ép abban a decenniumban, hol az uj irány oly két leghatalmasabb harcosával - mint Wagner és Liszt - a legközvetlenebbül érintkezett s azok hypnotizáló hatása alul magát ki nem vonhatta. De ép az jellemzi Erkel F. kiváló géniuszát, hogy az uj irányú mederbe való átcsapásnál is meg tudta őrizni saját individualitását s magában a magyar tipus, a nemzeti magasabb aspirációt egy percig sem volt képes megtagadni. Az ő "Dózsa" operája tele van megragadó részletekkel, s ha sokszor kölcsönvett szárnyakkal látjuk is emelkedni, de mindig ott látjuk ama tájak felett lebegni, melyek határvonalait a magyar rónaság s a Kárpátok bércei képezik. Néha aztán kitör belőle az igazi Erkel Ferenc, mint Rózsa megható haldoklása s eltemetett szerelmi boldogságának az ecsetelésénél. Ilyenkor egész nemzeti nagyságában áll előttünk s elfeledjük lelke ambiciójának az idegenben való kalandozását. Erkel F. Dózsája ha nem is érte el az ő Hunyadyja és Bánk-bánjának az osztatlan népszerűségét, de a magyar opera-irodalomnak mindenha egyik kimagasló csúcsát fogja képezni, melyről ép ugy beláthatni a haza, mint az idegen föld bűbájos tájaira. Az akkori kompetens kritika is igy itélte meg e monumentális alkotását s ha még ma alkalom adatnék az ujabb nemzedéknek azt megitélni, azt hiszem, az is keveset változtatna rajta.

Erkel F. az ő Dózsája után aztán ismét több évig pihentette a lantját s csak 1873-ban lépett ki ismét "Brankovics" operájával, melyről azonban csak későbben. Nem kimerültséget érzett utána, hanem csak a tovább való reflekszió szükségét, hogy intenzivebb harmoniába hozza szellemi emelkedésének egyensúlyát. Az a hét év, mely ezalatt eltelt, Erkel Ferencet folyton oly ténykedések terére állította, melyek mig egyfelől az ő nimbusát emelték, másrészt nagy momentuózus eredményekkel hozták kapcsolatba. Egyik ilyen volt az 1867-ik évi magyar királykoronázási ünnepség, melynek egyedüli kimagasló zenészeti ténykedését Liszt F. koronázási miséjének az előadása képezte. Mint tiz évvel azelőtt az ő esztergomi miséjének, ugy ez évben az ő koronázási miséjének is keresztül kellett mennie mindama intrigák tisztító tüzén, melyet az ő hatalmas és epigon ellenségeinek a tábora szeretett alája gyujtani, valahányszor valamely nemzeti epochális művészeti akcióra vállalkozott. A bécsi udvari s a hazai ellenlábasak ezuttal sem maradtak hát tétlenségben s mindent elkövettek, hogy nem a Liszt monumentális alkotásának a hangjai mellett koronáztassák meg a nemzetével kibékült magyar király, hanem valami bécsi udvari Hof-Kapellmeister-éi mellett. A magyar közvélemény s befolyásos körök erős nyomása dacára sem sikerült volna ez intrigák szálainak keresztülmetszése, ha a magyar zenevilág előkelőségei, egyesülvén egy pár befolyásos egyéniséggel, kezükbe nem veszik a diplomácia titkos fegyvereit s azzal le nem győzik a magyar művészet ellen szőtt attentátumot. Egy titokban működő komitét alakítottak, mely szerencsésen megtalálta az utat Erzsébet királyasszony szivéhez, a ki aztán ellentmondásra nem találó fejedelmi szózatával minden fondorlatos hálót egy csapással szétmetszett. A dolog eldöntése pedig azon fordult meg, hogy a komité tagjai, névszerint pedig: Erkel Ferenc, Huber Károly (nemzeti színházi karnagyok), Mosonyi Mihály, Reményi Ede, báró Augusz Antal, Rosti Pál (br. Eötvös miniszter sógora) s e sorok irója, hazafiui bizalmas átirattal fordultak Falk Miksához, ki akkor - mint tudva van - Erzsébet királyasszonynak volt kedvelt magyar történelmi tanára, hogy az általuk aláirt kérelmi levelet juttassa a királyné kezéhez s szóval is támogassa a magyar művészek aspirációját. Ennek meg lett a sikere s igy kerülte el a magyar művészet a már-már közel állt megaláztatását a nemzet epochális ünnepsége alkalmával. Erkel Ferenc különben a koronázási mise zenészeti aktusánál tényleges szerepet nem játszott, de még maga Liszt F. sem, mert azt nem lehetett megakadályozni, hogy magyar zenészek és énekkar helyett ne a bécsi udvari zenekar s énekkar adja elő egy magyar zeneköltő művét, melynek megirására őt az ország legelső főpapja, az esztergomi hercegprimás kérte fel.

Az 1866-ra tervezett aradi országos dalárünnepély a közbejött háború és kolerajárvány miatt elhalasztatván, az csak a következő 1867-ik évben lett megtartható, hol aztán az orsz. magyar daláregyesület eszméjének több év óta hangoztatott igéje is tényleg testté vált. E kiható orsz. ünnepélyben Erkel F. aktiv részt még nem vett, de annál intenzivebb szerep jutott neki a következő 1868-iki debreceni orsz. dal- és zeneünnepély élén, melyet Debrecen városa rendezett páratlan hazafias buzgalom és áldozatkészséggel, a maga privát erkölcsi s anyagi számlájára. Soha ennél fényesebb vidéki zene ünnepség még nem jelzé a hazai műtörténelem lapjait. A város meghivására Erkel F. lett annak vezére és irányító szelleme. Ott tömörültek aztán a hazai dalegyletek az ő indítványa és buzdítására oly erős falankszá az orsz. szövetség keretében, melynek erős várát azóta sem tudta megingatni semmiféle ellenáramlat. S hogy ez lehetségessé vált, azt legnagyobbrészt Erkel Ferencnek lehetett tulajdonítani, ki akkor Debrecenben élte hosszáig egyhangu lelkesedéssel országos karnagynak megválasztatván, annak kihatóságát a legintenzivebben emelte ugy nagy nimbusával, mint önzetlen hazafiui buzgalmával. A debreceni ünnepély után a hazai dalegyletek aztán értékes emléktárgygyal tisztelték meg, melyet egész éltében a legkedvesebbjei közé sorozott.

* * *

A nemzeti színház ügyei a 60-as évek végén, Radnótfáy Sámuel intendáns halála után, interregnumi igazgatás alá kerülvén, főuri hármas tanács ellenőrzése s külön drámai és operai szakvezetés mellett: az előbbinek az élére Szigligeti Ede s az utóbbira Erkel Ferenc lett állítva. Az a memorandum, mely számos előkelő iró és művész aláirásával a Felség elé került a Radnótfáy kormánynyal szemben s a melyről már fentebb megemlékeztem, végre is azt eredményezte, hogy a magyar belügyminiszter gróf Károlyi György elnöklete mellett ankét-bizottságot hivott egybe, melynek tagjait főurak, színházi szakemberek, amatőrök, irók s művészek képezvén, feladatává vált a két műág (dráma és opera) finánciális, anyagi és szellemi s igazgatási rendszerét olyformán tisztázni, határvonalait egymás mellett megvonni s minden részletet akként szabályozni, hogy a sok év óta felhalmozódott egyenetlenség, kontroverszionális kérdés, versengés s a két műág közti villongás lehetőleg igazságos s méltányos alapon elintéztessék, s addig is, mig a mindinkább terjedő s nagyobb igényeket támasztó két műág végleg elkülöníttetnék egymástól önálló lokalitás által, oly normativum dolgoztassék ki, melynek alapján a művészeti eredményes vezetés lehetővé váljék. Hát mindez épen nem volt könnyü feladat, tekintve azt a sokféle divergáló elemet, melyből ez az első ilynemü ankét-bizottság összeállítva lett s tekintve azokat a sokféle érdekre támaszkodó aspirációkat, melyeket a két műág közvetlen képviselői támasztottak. Többféle elnökség alatt többféle szakbizottságra oszlott ez ankét, melyek hetekig dolgoztak behatóan, szakszerűen s a lehető legméltányosabb alapon, mig végre elkészült a nagy operátum, melynek csak életbe kellett volna lépnie, hogy a további igazgatás, folytonos egyensúly-fellibbenések nélkül folytatható legyen. De épen az lett a későbbi bajok forrása, hogy a szépen és konformisan kidolgozott munkálat csak elméletileg maradt meg a papiroson, mig gyakorlatilag agyonmódosítatott oly miniszteri intézkedésekkel, melyek épen ellenkező álláspontra helyezkedtek az ankét határozataival szemben a helyett, hogy az akkori belügyminiszter (Rajner), amint kilátásba is volt helyezve, az ankét-munkálat alapján nevezett volna ki intendánst s aszerint szervezte volna az ügyeket, a különvéleményt beterjesztett Zichy Antalt nevezte ki intendánsul, ki mindjárt kezdetben sok tekintetben eltért attól s ezzel kezdetét vették a bástyafalakba való réslövések, melyeket az utána következett intendánsok aztán csak még inkább kiszélesbítettek. Máskülönben csak az igazságot szolgálom annak a konstatálásával, hogy Zichy Antal nyolc hónapos regiméje, Szigligeti Ede és Erkel F. szakvezetőségével s a két műág mellett szervezett kettős szakértői biráló és tanácsoló bizottsággal, oly szép egyetértést s oly eredményes működést mutatott fel, minő alig fordult elő a későbbi regimek alatt. Zichy Antal mint higgadt s méltányos gondolkodásu s mint maga is széles látkörü s képzettségü irodalmi férfiú, nem táplált derűre-borúra hatalmaskodni szerető hajlamokat, szerette meghallgatni a szakértők indokolt nézeteit s tanácsait s azokat mindig készséggel követte is. Az operával szemben, ez időben (1869) volt a műsor legkevesebb ingadozásu: a szereposztások a méltányosság s képesség, nem pedig a protekció vagy a rokon- és ellenszenv szerint alakultak. Uj tagok szerződtetése, vendégművészek felléptetése, uj operák színrehozatala s azok szerepkiosztása, kiállítása és szcenirozása, mindig a színházi s a külső szakértőkkel folytatott rendes heti ülések tanácskozásai s megállapodásai folytán történt. Miután Wagner "Lohengrin"-je már 1866-ban színrekerült Huber Károly betanítása szerint, még a Radnótfáy-kormány alatt, a Zichy-regime alatt azt annak "Tannhäuser"-e követte maga Erkel Ferenc betanítása és vezénylete mellett. De mint minden jó nem szokott sokáig tartani, ugy a Zichy Antal regimejének is hamarább végeszakadt, mint kellett volna. A színház, a dráma s az opera emeléséhez szükségessé vált nagyobb budgetet maga az ankét-bizottság mellőzhetlen posztulátumként hangsúlyozta a kormánynál s erre támaszkodva Zichy A. annak kibővítéséhez kötötte további intendánsságának folytatását, mely állást anélkül is csak ideiglenesen vállalt el, hogy maga próbálja ki az ankétmunkálat gyakorlati életrevalóságát, melynek kidolgozásában neki is oroszlánrésze volt. De az akkori magyar kormány ép annak a megtagadását találta jónak Zichy Antallal szemben, aki természetesen aztán nem is maradt meg tovább ez állásában. Ekkor ismét egynehány hónapos interregnum következett Zichy A. szervezete alapján, mely alatt még elég jól és harmonikusan folytak az ügyek, de aztán a következő évben (1870) a báró Orczy Bódog áldástalan s az 1869-iki ankétmunkálati alapot gyökerestül felforgatott intendánssága következett, mely a magyar nemzeti színház és művészet annálisaiban egyike marad a legszomorúbb emlékeknek, s mely végre is egy másik - Augiás seprűre vállalkozott - ankétbizottságra vezetett, melynek egyedül sikerült aztán ezt a foltot ugy a hogy betakarni.

Erkel Ferenc mindezt a sok vihart emberül kiállotta s megmaradt mindig annak, ami kezdettől fogva volt: a nemzeti színház operájának első sorban oszloposa.

A 70-es évek beálltával, Erkel Ferenc a nemzeti színháznál dacára első karmesteri s főzeneigazgatói állása és címének, mindinkább összevontabb körben kezdett működni s mindinkább közelebb jutott az orsz. m. kir. zeneakadémia igazgatói s tanári szvérájához, melyben élte hátralevő éveit aztán oly kihatóan töltötte be. Báró Orczy Bódog 1870-ben elfoglalván az intendánsi széket, Erkel Ferenccel szemben épen nem tudott, jobban mondva nem is akart oly szellemi raportban állani, minőt ugy az ő nagy multja, mint bokros érdemei igényeltek volna. Tele volt nagyzási hóborttal s hamis ambicióval, amellett mindjárt kezdetben a gyökeres reformátori paripára ülve egyik személyes sértést, erőszakoskodást s ambiciót sértő intézkedést a másikra halmozta, alaposan felforgatván ezzel minden régi jó entente kordiált s összekuszálván a művészet immár jól konszolidált vívmányainak a szálait. Személyes rokon- és ellenszenves viselkedést követett s mind több lett az ellensége, mint a barátja. A megelőző ankét-alapot teljesen a sutba dobta s autokratikus nizusának nem tudott elég bő tért találni. Szóval, a zeneművészeti s irodalmi világ részéről kezdetben iránta táplált rokonszenvet s a hozzá mint állítólagos zenész és zeneiróhoz fűzött reményeket mind egymásután játszotta el. Kevéssel regime-je után mindjárt az akkor nagy hírben állott Richter Jánost szerződtette operai szakigazgatónak és Erkel Ferenccel egyenrangu karnagynak. Richter János is eleinte tele hangon hordta az ajkán a magyar művészeti aspirációk iránti nagy érdeklődését, mindjárt kezdetben kilátásba tevén Mosonyi "Álmos"-ának fényes színrehozatalát, saját maga által betanítását és sok más egyebet. Későbben azonban kiderült, hogy nem volt egyéb tendenciája, mint a Wagner-kultusznak első apostoli szerepét játszani s annak operáit retrográd irányban meghonosítani a nemzeti színpadon. Igy hozta színre először a "Bolygó hollandi"-t, mely még csak megállott a műsoron, s azután a félolasz stilusu "Rienzi"-t, mely teljes bukással végződött. Kitünő zenész és karmester volt, - kivált a filharmoniai hangversenyek élén, hol mindig a könyv nélkül való dirigálással növelte a nimbusát, - de vajmi gyenge igazgatónak vált be, a magyar műtörekvésekkel szemben pedig tüntető averszióval viseltetett. Mindez ép ugy visszatartotta tőle az Erkel Ferenc ligáját, mint azt a magyar zenészeti pártot Liszttel, a "Zenészeti Lapok" falánkszával s Mosonyival az élén (akit azonban fájdalom korán s véletlenül kiragadt a halál körünkből), ki számos éven át az alkotó s hangadó szerepet vitte. De végre is nem állhatott ellent az ellenében támadt jogos nemzeti áramlatnak s 1874-ben megvált állásától, megelőzvén őt előbb báró Orczy Bódog távozása.

Hogy Erkel Ferencnek a 70-es évek ez első éveiben mennyi sokat kellett zsebre rakni a nemzeti színháznál és sok mellőztetést, tőrszúrásokat tűrni: azt csak ő érezhette legjobban. Richter távozása után annak egyenes ajánlatára a nemzeti színház operájának igazgatói s első karnagyi állását Erkel Sándor, az apa legméltóbb fia foglalta el s abban későbben még a külön operaház megnyitása után is jóideig megmaradt. Erkel Ferenc, miután másik nagy képzettségű fia, Erkel Gyula szintén a második karnagyi állást foglalta el, jóformán csak tiszteletbeli állást foglalt el s koronként csak saját magyar operáit vezényelte. Mikor a népszínház 1875-ben megnyilt s ott is az első karnagyi állást Erkel F.-nek szintén egyik kiváló tehetségű fia, Elek foglalta el, sűrü maliciózus megjegyzéseknek, sőt titkos és nyilt megtámadásoknak volt kitéve a közös apa, kiről azt kolportálták, hogy családi monopóliumot űz minden névvel nevezhető karmesteri állásokkal s minden befolyását családi művészeti üzletre használja fel. De ha a látszat ellene szólt is, ennél igaztalanabb szemrehányással nem lett illetve. Mert Erkel F. igaz, hogy mindenik fiát jóformán a zenészeti pályára művelte s a melyikben határozott zenetehetséget fedezett fel, azt maga mellé vette a zenekarban s más irányban is gondoskodott szaktudományi kiképeztetésükről. Amikor aztán ekképen három fiának (Gyula, Sándor és Eleknek) kiváló hivatásáról meggyőződött nemcsak ő maga, hanem az összes zenészeti körök is: hogy elhelyezésükről gondoskodott s befolyását érvényesítette ily irányban, az csak az atyai szeretetből folyó természetes ösztönnek volt kifolyása, mit józanul egy atyának sem lehet bűnül felróni, kivált oly esetben, mikor az ily apai gondoskodás még a hazai művészet előnyére is válik. Hogy pedig azzá vált, eléggé tanuskodott mellette Erkel Gyula sokévi jeles karmesterkedése ugy a nemzeti színháznál mint az uj operaházban; továbbá a fenomenális zenész és dirigens Erkel Sándornak Richter távozása után az intézetnél mint operai szakigazgató és első karnagynak, valamint a filharmoniai hangversenyek geniális vezérének a kimagasló működése, mit utóbb az uj operaház élén is folytatott s folytat manapság is; végre a korán elhunyt Erkel Elek kiható s eredményes működése sok éven át a népszínház élén. Sajátságos észjárás! Rossz néven venni, sőt vádolni egy apát, kivált az olyat mint Erkel Ferenc, azért, mert három kiváló művészszel ajándékozta meg a hazai műintézeteket. Vagy talán jobban teszi vala, ha geniális fiait a külföldön helyezi el, helyettük pedig idegeneket hoz be, még inkább elnemzetleníteni a nemzeti színházat, operát és népszínházat, mint ahogy amugy is torkig volt e három intézet kezdettől fogva elárasztva az idegenajku s érzelmü zenészekkel. Ez indokolatlan vádban bizony - valljuk be - méregkevés logika, hazafiság s - tegyük hozzá - hálaérzet volt mindenha.

* * *

Mielőtt Erkel Ferenc további működésének súlypontját a nemzeti színháztól az 1875-ben életbeléptetett orsz. m. kir. zeneakadémiában elfoglalt igazgatói s tanári állásra fektette volna, ott 1874-ben még a maga betanítása s vezénylete mellett hozta színre egyik legmonumentálisabb operáját: "Brankovics"-ot. Neki mindenkor ellenállhatlan vonzódása volt a kiváló magyar drámákat megzenésíteni opera alakjában. Valami sajátságos lelkesedés vonzotta hozzájuk, hogy hangokkal - hozzá nemzeti hangokkal - is illusztrálja mindazt, amit a költők azokban szavakkal fejeztek ki. Igy jutott el "Brankovics" tragédiájához is. Mesteri zenei alkotásokat hozott létre e téren, de ha igazságosak akarunk lenni irányában, azt is be kell vallanunk, hogy mindig fogyatékosan fektetett súlyt operái szövegeinek a kidolgoztatására. Különös oppoziciója működött lelkében a szellemi faktoroknak. Tele volt költészeti érrel és szárnyalással, de a szóköltészet külső szép formái s esztétikai kifejezései iránt nem rendelkezett kellő érzékkel. Majd minden operájában megzenésített oly naiv, darabos s prózai alantiságu dolgokat, eszméket, kifejezéseket, melyeket a valódi szóköltészeti esztétikai érzék csak repugnálhat. Ezekkel aztán sokszor ellentétbe jöttek a prozódiai, ritmikai s frazirozási simaságok is s nem egy oly ölelkezésére lehet találni az ő operáiban a szónak és a zenének, melyek egymással nem állnak egyenlő magaslaton. S ily elhanyagolási hátrányba esett "Brankovics"-operája szövegével szemben is, sőt mi több, még oly kisérletre is ragadtatta magát, minő még soha elő nem fordult az operai szöveglibrettó-irodalomban. A "Brankovics"-opera szövege ugyanis, egészen lapos prózában van irva. Odry Lehel, a különben kimagasló műveltségü művész s mint énekes és színpadi alakító, a magyar opera elsőrangu dísze, vállalkozott e szokatlan feladatra. Az ily szövegkönyvekben a legszebb, legpoétikusabb gondolatok fordulhatnak elő, de ha nem szóköltészeti formában jelennek meg s ha nem tagoltatnak szét a felszárnyaló kifejezések ritmikai képleteire, mindig ólomsúlyként nehezednek a zeneköltő fantáziájára s nem nyerhetvén szimetrikus támpontokat a periódusok alakíthatására, a lapos próza gördüléktelen útvesztője közt: önmagának kell a gondolati s kifejezési nyugpontokat kieszelnie, hogy a zenei műformák szépészeti igényeinek elég tétessék. Másrészt, sokszor bele lesz kergetve az oly részletek megzenésítésébe, melyek csak a szót szaporítják, de költészeti élánt nem nyujtanak.

S mégis Erkel Ferenc minő zenét irt "Brankovics" szövegkönyve lapos prózájára! Tele felszárnyalással, mesteri kidolgozással, találó hangszereléssel s oly változatos színgazdagsággal, minő talán egyik operájában sem fordul elő, mert minderre felette hálás anyagot nyert a cselekvényi incidensek különféle nemzetiségi zeneelemeiben, minő a magyar, a szerb és a török. Ez a háromféle zeneelem ölelkezése van ez operájában oly művészi átgondoltság és sajátságosan szerencsés keveréssel feltüntetve, mire csak a legnagyobb mesterek képesek. S Erkel Ferenc rendkivüli nagy géniusza mellett leginkább ez operája tanuskodik. Mindenik nemzetiségi zeneelemből ki tudta választani a legkarakterisztikusabb vonásokat s azokból egyesülten szőtt egy nagyértékü gobelin-képet, melyre büszke lehetne bármely nemzet zenei muzeuma. S mégis Erkel Ferenc ép ez operájával lehetett legkevesebbet találkozni ugy a nemzeti színházban mint plane az uj operaházban. Elementáris hatásokban gazdag ez opera ugy lyrai mint drámai s nemzetiségi kolorit tekintetében s csak azt nem lehet érteni, hogy e valóban nemzetközi operája még nem tudott magának utat törni a külföld színpadaira. Én ennek az okát többféle incidensben találom. Először maga az Erkel-család jól ismert passziv temperamentumában, mely még maga Erkel F. életében is keleti fatalizmussal nézte a körülötte történteket. Mások egy ily kincsnek birtokában, a félvilágot megmozdították volna. Másodszor abban látom háttérbe szorulását, amire rendesen, de kiváltkép a művészeti világban nagyon ráillik a "kenyéririgység" jelzője. A "soi disant" zenészeti körök, de még a mi operánk intéző körei is soha sem igyekeztek arra az eszmei magaslatra emelkedni, hogy eredeti operák dolgában bizony érdemes és opportunus volna már egyszer Magyarországból is megkezdeni az "Export" megindítását. Mindenféle zenei silányságot drága vám mellett beimportálunk, költünk, áldozunk rájuk, de hogy egyszer már a magunk kivitelére is költenénk, erre még soha egy intendantura sem gondolt. S végre az is az oka, - de ezen könnyen lehetne segíteni, - hogy Erkel F. minden operájának a cselekvényében előfordul olyan - bár történelmileg motivált - incidens, mely sok nemzetnek vagy hyperloyalitásával, vagy különleges eszthetikai érzékével ellentétbe jön. Igy "Brankovics"-ban is, Erkel Ferenc nem elégedett meg azzal a történelmi faktummal, hogy a török szultán a két Brankovics-fiú szemeit kiszúratta s ugy küldte vissza őket az apjukhoz, hanem a drámai izgatottság fokozása szempontjából a nézőt kétszer viszi keresztül az apa e lelki torturáján s végül még a leányát is a szultán háremébe vezeti. De bármint legyen, annyi tény, hogy Erkel F. "Brankovics"-a, ha nem is válhatand talán a világ tulajdonává, de mindenha elévülhetlen értékes kincse marad a magyar operairodalomnak.

* * *

Több évi erős agitáció, éles hirlapi polémia, országgyűlési ellenzék, minden néven nevezendő intriga, fondorlat s kultuszminiszteriumi húzás-halasztás után, végre 1875. szeptember havában életbe lett léptetve az orsz. magyar zeneakadémia, melynek igazgatója s rendes tanárául Erkel Ferenc, másik rendes tanárául Volkmann Róbert s rendkívüli tanára s egyszersmint titkárául e sorok irója lett kinevezve Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter által. Kissé hosszabban kell megállanom e pontnál, hogy tiszta műtörténelmi képét adjam e fontos kulturális aktus lefolyásának, mely Erkel Ferenc életéből tizennyolc évet foglalt el s mely az ő sokoldalu ténykedésének egyik legkihatóbb fejezetét képezi. Másrészt, ép az ő élete s működésével kapcsolatban, érdemesnek tartom híven és tárgyilagosan megvilágítani ez ügyet, mely a magyar kulturélet fejlődésében oly nevezetes incidensekkel jött szoros összefüggésbe. De jó lesz tudni az utónemzedéknek is, hogy micsoda rugók játszották benne a legfőbb szerepet.

Egy egyetemes orsz. magyar zeneakadémia eszméjének Bartay Ede (érdemdús veterán művészünk s a nemzeti zenede ez időszerinti igazgatója) adott legelőször konkrét alakot s életbeléptetése érdekében is ő indította meg az intenzivebb akciót. A 60-as években a "Zenészeti Lapok" hasábjain igaz, hogy ez az eszme sem maradt érintetlenül s annak időszerűsége többször lett hangoztatva, de aztán, mint sok más életrevaló indítvány, az is az intéző s irányító körök papirkosarába lett dobva. Általánosabb figyelmet akkor kezdett kelteni, mikor 1869-ben a már fentebb is jelzett nevezetes színházi ankétben Csengery Antal hangsúlyozta egy ily nagyobbszabásu országos zeneintézetnek állami költségen s állami felügyelet alatt való életbeléptetési szükségét, szemben az addig nagy fogyatékosságokkal s csak félsikerekkel működött, jobban mondva vegetált színiképezdével és az akkor még pest-budai zenede címet viselt ólmos szervezetü zeneiskolával. Bartay Ede, a nagytekintélyü s befolyásu államférfiú Csengery Antal iniciativájára támaszkodva ragadta hát meg az alkalmat, hogy a legszélesebb mérvü agitáció élére álljon. Szövetkezve több zeneművész pályatársával, de főleg a "Zenészeti Lapok"-nak anélkül is minden reform mellett kardoskodó pártjával, a legrészletesebb tervrajzot dolgozta ki, s azt bemutatta az általa egybehívott fővárosi zenevilág legtekintélyesebb képviselőiből alakult értekezletnek, mely azt egyhangulag nemcsak magáévá tette, hanem érdekében a belügyminiszterhez felterjesztendő memorandumot is minden tagja aláirta. Erkel Ferenccel az élén, az operának s a zenevilágnak majd minden tekintélye szerepelt az aláirók közt s egy héttagu küldöttség választatott, átnyujtandó azt a belügyminiszternek. Igy indult meg ez a momentuózus akció, melynek nyomatékos hátterében az állott, hogy egy ily országos zeneintézet élére állítva, Liszt Ferenc állandóan a magyar hazához, a fővároshoz csatoltassék. De ugyanekkor egy időben mindjárt megindultak az eszme ellen az ellenáramlatok is részint a létalapjukban magukat fenyegetve érzett s már régebben működő intézetek, részint pedig a művészet ama számos képviselői részéről, kikben mindig több a hamis ambició és az akarnámság, mint a tehetség és a tetterő. Bartay akciója, tervrajza sem kerülhette ki a sorsát, mint minden üdvös reformdolog, melynek világossága elől ha az érvek kifogynak, rendesen a gyanusítások s a rágalmak sötét oduiba szoktak lövöldözni a haladást ellenző denevérek. Erős hajsza lett ellene szervezve ugy a sajtóban, zenekörökben és intézetekben, mint a parlamentben s a miniszteri bürókban is. Azt igyekeztek demonstrálni, hogy az egész orsz. magyar zeneakadémiai mozgalom ép ugy időelőtti országos pénzügyi, mint felesleges művészeti szükséglet tekintetében. Az országnak nincsen rá kidobni való pénze, a zeneművészetnek meg nincsen rá szüksége, mert a gróf Festetich Leo színiképezdéje s mellette a báró Prónay Gábor és a Mátray Gábor budapesti zenedéje oly tökéletes minta-zenenevelő-intézetek, melyek a pazarlásig képesek ellátni a hazai szükségleteket és keresleteket! Továbbá, hogy csak személy- és klikk-érdek, mely érdemetlenül akar érvényesülni a már annyi érdemet szerzett emeritusok felett. Kiváltképen ki volt téve az ily kalumnálásoknak a mozgalom legerélyesebb vezetője, Bartay Ede, ki ahányat csak lépett az ügy érdekében, annyi nyilt és titkos ellenségre, gátfalra talált. De a reformpárt sem maradt tétlen, megmozdított minden követ, hogy az ügy a legmagasabb intéző körök érdekeltségét felkeltse. Hatalmas támogatót nyert Királyi Pál országgyűlési képviselőben s elnökében az orsz. magyar daláregyesületnek, melynek központi igazgató-választmánya, Erkel Ferenccel az élén, az ügy legbefolyásosabb művészegyéniségeit s magát Bartayt is mint alelnököt, számította tagjai közé. Királyi Pál az egyesület közgyűlése elé vitte az ügyet, mely az ő indítványára egyhangulag egy memorandum benyujtásával bizta meg az igazgató-választmányt a parlamenthez. S ez hatott legerősebben, mert abban szakavatottan s beható érvek alapján ki lett fejtve a célbavett orsz. intézet kulturális s nemzeti elodázhatlansága. Küldöttség járt el azután a memorandum személyes átnyujtásánál Királyi Pál vezetése alatt a belügyminiszternél, a parlament összes pártvezéreinél, a pénzügyi bizottság tagjainál s az országgyűlés hangadó tagjainál, s emellett a ház asztalára is le lett téve a nyomtatott memorandum minden egyes képviselő számára. A pénzügyi bizottságban egy szavazattöbbséggel ment keresztül Bartay elaborátuma, de a parlamentben Deák Ferenc pártoló indítványára óriási többséggel lett megszavazva annak felállítási költsége, dacára oly tekintélyek ellenzésének, a kormány, a közép-, a bal- és a szélsőbalpárt részéről, mint Zsedényi Eduárd, a nagy Sparmeister, Tisza Kálmán, Ghiczy Kálmán, báró Podmaniczky Frigyes, Simonyi Ernő stb. Minden országgyűlési párt megoszlott akkor e kérdésben. Az akkori Sennyei-pártból gróf Apponyi Albert, a szélsőbalpártból Helfy Ignác s a balpártból Simonffy Kálmán (az ismert dalköltő) tartottak mellette meggyőző érvekkel fényes szónoklatokat. De ugyanakkor mikor ez történt, a parlamentben Zichy Antal indítványára az is el lett határozva, hogy az orsz. magyar zeneakadémia felállítási ügye az eredetileg kontemplált belügyminiszterium helyett a közoktatásügyi miniszterium resszortjába tétessék át s a közoktatásügyi miniszter bizassék meg a dolog realizálásával. Mindez 1873. február 8-án történt. Bartay iniciativája s az akadémia ügye tehát győzött, de a kultuszminiszterium alá való helyezése azt eredményezte, hogy dacára az érdekében egybehivott ankét-bizottság hosszabb munkálkodásának Haynald Lajos kalocsai érsek elnöklete s maga Liszt Ferenc személyes részvéte mellett, mely szintén a Bartay-elaborátumot fogadta el alapul, a kultuszminiszterium, élén Trefort Ágoston miniszterrel, mindig talált okot és módot arra, hogy annak életbeléptetési ideje csak két év multával, 1875-ben váljék testté, de akkor is ugy kivetkőztetve az országgyűlés s az ankét-bizottság által elfogadott elaborátumi-tervrajz eredeti jellegéből, hogy arra maga Bartay legkevésbbé ismerhetett rá. A két év lefolyása alatt a mindenféle intrigák, személyi cselszövények, rosszakaratu besúgások s az intéző körök rokon- és ellenszenves nizusai aztán odaterelték a dolgot, hogy akik legtöbbet fáradtak önzetlenül az ügy érdekében, azokon teljesedett be - első sorban Bartayn - a latin költő örökké igaz mondása, mely a méhek és madarakra vonatkozik, melyek mindig másoknak gyüjtik a mézet s rakják a fészket.

A dologi, személyi s oktatási eredeti tervrajzzal szemben teljesen összezsugorított uj intézet elnökéül (mely orsz. magyar kir. zeneakadémia címet kapott) Liszt Ferenc, igazgatójául s egyik rendes tanárául Erkel Ferenc, másik rendes tanárául a magyar nyelvben teljesen járatlan Volkmann Róbert, s rendkivüli tanárául s egyszersmint titkárául - a mint már megjegyzém - e sorok irója lett kinevezve oly miniszteri utasítással, hogy ezek teremtsenek meg egy olyan magas nivóju zeneintézetet, mely hangszerileg egyelőre csak a legmagasabb zongora-kiműveléssel foglalkozzék, de mellette a magas zeneszerzés tudományát s annak minden melléktantárgyát: a harmóniát, ellenpontot, hangszerelést, zenetörténetet, zeneeszthetikát s ráadásul még a magyar zene specialitását is akadémikus alapossággal oktassa s mindezt ugy intézzék, hogy a kinevezés napjától (1875. szeptember 2-tól) egy hónap alatt az intézet ideiglenesen bérelt helyisége a hal-téren dologilag felszerelve, berendezve s október 1-én az előadások kezdetüket is vegyék. A miniszteri bürókban önhatalmilag rögtönzött alapszabályok szerint a hivatalos s oktatási nyelvül a magyar lett ugyan kijelölve, de sem magyar tankönyvek, sem hivatalos eljárási formulák, irodai szabályzatok, tanrendszer, órabeosztás, tanári kötelességek, hivatások s még számtalan más konkrét utasításokról szó sem volt. Mindez csak ugy en masse oda lett dobva Erkel Ferencnek, mint igazgatónak, hogy csinálja meg hát ha ő is ugy akarta, s ha a memorandumot ő is aláirta.

Hát ennél a zeneakadémiai genezisnél nem fordult még elő a világ-műtörténelemben abszurdumabb valami, amit emberi fejek kigondoltak. Az isten könnyebben megteremthette hat nap alatt a világot, mint Erkel Ferenc igazgatónak meg kellett teremteni magyar miniszteri utasításra az orsz. m. kir. zeneakadémiát, magyar tanárok és magyar tankönyvek nélkül! Azt mindenki tudta, hogy Liszt Ferenc minden idők legelső herosza a zongoraművészetnek, hogy Erkel Ferenc nagyszerü operákat s partiturákat tud irni, hogy Volkmann Róbert is elsőrendü kompozitor és kapacitás a kótában - német nyelven - s hogy e sorok irója is talán ért valamicskét a tollforgatáshoz: de hogy mindez már elégséges legyen egy hó lefolyása alatt szisztematikus mozgásba hozni egy legfelsőbb művészeti feladat betöltésére törő műintézet szellemi kerekeit, ezt csak az akkori magyar kultuszminiszterium képzelte. Mikor Erkel Ferenccel, mint kinevezett igazgatómmal az első hivatalos intervivjut tartottam: művészeti s személyes indokok latbavetésétől is ösztönöztetve, mindjárt kijelentettem előtte, hogy bármennyire hizelgő is reám nézve a miniszter kegyessége, mely az akadémia előharcosai közől ő mellette engemet is méltónak tartott a fából való vaskarikacsináláshoz hasonló munka teljesítésére, de épen nem érzek kedvet részt kérni belőle. Előadtam neki indokaimat s visszaszármaztattam kezébe a kinevezési okiratot, sokkal hálásabb feladatot vélvén teljesíthetni s további jobb szolgálatot az ügynek mint önálló, független lapszerkesztő, semmint olyan megkötött kezü miniszteri bürokrata s olyan rendkívüli lógós tanár, kit a miniszterium arra látszott kiszemelni, hogy nemcsak mindennemü rendes dolog terhe a nyakába hulljon, hanem még az egész kelletlenül inszcenirozott s quasi csak az erkölcsi kényszer nyomása alatt inprovizált intézetből folyó százrétü ódiumnak is egyedüli felelős áldozata legyen. Erkel Ferenc nemcsak belátta, hanem méltányolta is indokaimat. De viszont ő is oly indokokat hozott fel lemondásom visszavonásával szemben, melyeket én sem ignorálhattam s igy történt, hogy időközben az akut személyes kérdések megoldását is kiegyenlítvén közbenjárásával, belementem vele az akadémia első alapköve lerakásának nehéz munkájába. Liszt Ferenc távol volt s még a november hó 15-én tartott megnyitási ünnepségben is gátolva volt részt venni. Volkmann Róbert nem birta a magyar nyelvet s különben is mint alkotó zeneköltő, sokkal kevesebbet foglalkozott egész életében a művészet külsőségeivel s intézeti, dologi, beosztási berendezésekkel, semhogy az igazgatóságnak hatályos segédkezet nyujthatott volna, s igy a legcsekélyebb minuciáról való gondoskodás is kettőnk vállára nehezült. A miniszterium, az első akadémiai ankét után későbben ismét nagyot változtatott annak elaboratumán. A színiképezde gróf Festetich Leo igazgatóval az élén, sehogy sem tudott megbarátkozni azzal az eszmével, hogy az ő intézete mellett még egy másik országos színezetü zeneintézet is szerepeljen s igy minden követ megmozdított, hogy az orsz. akadémia szervezése az ő igazgatósága alatt álló színiképezdével hozassék kapcsolatba. A minisztert tehát odahangolta, hogy ejtse el az első ankét által elfogadott Bartay-féle alapot s uj ankétet hívjon egybe uj tervezet kidolgozására. Ezzel még inkább összebonyolítá a dolgot, s minden oda látszott irányulni, hogy Bartay és ügytársai leszoríttassanak a térről s az egységesen kontemplált orsz. akadémiai széles keret aféle toldozott-foldozott s kireparált Greiszler-zeneintézetté zsugorodjék össze. Sok heti haszontalan idővesztegetés és érdekszálas tusakodások után, végre a második ankét munkálata is a miniszter kezei közé került. De ugyanakkor az egész ügy meg is feneklett. Az egyes szakok s tanári állásokra ki lett hirdetve a színiképezde utján a miniszteriumi pályázat s elkezdődtek a személyi, jobban mondva személyeskedési hajszák. A miniszter ugy gondolta legjobban kitérhetni a személyi ódiumok elől, hogy elhagyta aludni az egészet. Mindez 1873-ban történt. Azután két év mult el s nem akart történni semmi. Mig végre Simonffy Kálmán országgyűlési képviselő s mind a két ankét egyik legbuzgóbb tagja, interpellációt intézett a miniszterhez. Ez aztán hatott, de hatása olyan volt, mint a jéghideg vizé az enthuziazmus forró parokszizmusára. Mint a felhőtlen égből a villámcsapás, ugy ütött le a kettős ankét elaboratumából is a miniszter legujabb sarkonfordulása, mely megteremtette ugyan az akadémiát, de tulajdonképeni akadémia nélkül. Bartay teljesen mellőztetett, ami eléggé rászolgált arra, hogy benne mindenki nemcsak a munka, a méltányosság, az ügyszeretet és a hazafiság áldozatát, hanem a magyar kulturális ügyek intéző köreinek a kapkodó, soha eléggé át nem gondolt rendszerét is lássa. A következés pedig egy pár évre rá kézzelfogható bizonyságot tett arról, hogy Bartay személyében a magyar kormány minő intenziv szervező tehetséget dobott el magától, ki a nemzeti zenedét az ország legszélesebb alapu s mondhatni legmagasabb nivóju zeneintézetévé emelte.

Erkel Ferencnek működése az imigyen rögtönzött orsz. magyar zeneakadémia élén, mint igazgató és tanárnak mély és maradandó nyomokat hagyott hátra maga után a nemzeti művészet mezején. Sok és nehéz küzdelem s munkaerőbe került, a mig mint iránytű nélkül a sík tengerre dobott hajós, megtalálta főleg azt az etikai alapot, melyre helyezkedhetett, hogy az intézetet a nemzeti alap megőrzése mellett kellő útba terelje. De e tekintetben még javára szolgált az a teljes nonsalancia és szabadkézre való hagyás, melylyel a magyar közoktatásügyi miniszterium a magára utalt zsenge intézettel szemben viselkedett. Az intézet sorsa a megboldogult Hegedüs Kandid miniszteri tanácsos kezébe volt letéve, aki igen kitünő képzettségü államhivatalnok, művelt és szókimondó magyar érzelmü úriember volt, de a zeneművészethez méregkeveset értett. Fontos szervezkedési, hivatalos mintázási, adminisztracionális s főleg tantervi s elvi ügyekben Erkel F. sokszor érintkezett vele s engemet is gyakran felhasznált az ily funkciókra. A válasz azonban mindig csak oda lyukadt ki: "én mit sem értek a zenéhez, önök tudják mi kell, mit akarnak, hát csinálják ugy amint legjobbnak tartják." Hát Erkel F. sem törődött aztán sokat a bürokratikus rublikázásokkal s a penészes illatu akta-atmoszférával, hanem a maga józan felfogása s természetes nemzeti érzületével olyan szellemi szabad lyceum-féle intézetet kreált, mely nem azzal töltötte az időt, hogy minutumszámra tartson "richt eich"-ot a bürokratizmus paragrafusai szerint, hanem hogy a művészet szabad szellemével táplálkozzék s főleg azt tartsa mindig szem előtt, hogy magyar művészek képzésére s a magyar zeneművészet emelésére lett alapítva. 1875-től egészen 1882-ig, de főleg az akadémia ideiglenes helyiségében (a hal-téren) eltöltött ideig - 1880-ig, amikor az Andrássy-úti lokalitásba költözött - tartott ez az általa inaugurált szabad fejlődési szellem, mely annyi jeles művészi erőt adott a hazának, kik manapság is az első hivatásszerü állásokat töltik be. S még azután is tartott egy pár évig e jótékony szellem, mig be nem következett szellemdeformáló reformkorszaka az intézetnek, a hová aztán kibővítés s bürokratikus katonai rendszer címen, egyszersmind az idegen szellem s a germanizáció mételye is befészkelte magát. Liszt Ferenccel az élén, Erkel F., Volkmann Róbert, Nikolics Sándor s e sorok irójából állott ez időszak alatt az egész akadémiai tanári kar. Katonai parancs, profóz s szellemi börtön-cellák nélkül is megtette mindenik a maga kötelességét. S mégis ez időszakból kerültek ki az intézetből - hogy többet ne említsek - a következő hazai művészek, művésznők, virtuózok s zeneköltők, kik manapság is elismert tényezői a magyar zenevilágnak: Aggházy Károly, Almássy Miklós, Bátor Izor, Farkas Ödön, Gaal Ferenc, Gaál Anna, Hegyi Béla, Hensler Helén, Juhász Aladár, Kelen Ida, Késmárki Árpád, Kont Ilona, Kún Margit, Kuliffay Izabella, Major Gyula, Mannheimer J., Nobl Irén, Nikó Hortense, Noséda Károly, Orbán Árpád, Ravasz Ilona, Szabados Károly, Szabados Béla, Steiger Lajos, Szendy Árpád, Thomán István, Voigt Gizella, Wassielevics Olga, Zafiry Helén stb. Egész légiója oly művészeknek, kik mindannyian előkelő állást foglalnak el a hazai zenevilágban s mindannyian díszére válnak az Erkel Ferenc igazgatása alatt uralkodott szabad művészeti s nemzeti szellem inaugurálásának.

Az orsz. m. kir. zeneakadémiában tizenhárom évet töltöttem Erkel Ferenc oldala mellett s ez idő alatt elég alkalmam nyilt minden irányban kiismerni jellemét, érzületét, gondolkodását s kitartó munkásságát. Paedagogia tekintetben sem szigorúbb, sem lelkiismeretesebb, kötelességtudóbb tanárt nem ismertem nálánál. Ha csak rendkívüli hivatalos teendője mint igazgatót, vagy ágyhoz szegző betegség - de erre alig volt eset - nem gátolta, soha egy órát el nem mulasztott, sőt kötelezett óráit legalább egygyel mindenkor még meg is toldá. Számos zongora-tanítványa vallhatja szerencséjének, hogy az ő vezetése alatt művelhette ki magát művészszé, mert e 13 év alatt ő volt a legmagasabb zongora-osztályok valódi vezére. Liszt F., a nagy mester minden évben eljött ugyan 2-3 hónapra élére állani a seregnek, de a fegyelem és rendtartás részleteivel Erkel Ferenc bajlódott egész éveken át. Liszt, kivévén a külföldről hozott vagy hozzá sereglett tanítványokat, a hazai kész művészsereget rendesen csak az ő nyomán vezette győzelemre.

Megható volt az az őszinte patriarchális szellem, melyet Erkel Ferenc az ő igazgatása alatt az akadémia kötelékében - kivált az első hat évben a hal-téri helyiségben, - ugy a tanárok mint a tanítványok irányában meghonosított. Tisztelte és szerette is mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensőbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott. Nem békó, hanem becsvágy volt akkor a tanítás, tanulás egyaránt. Volt is eredménye, amint a fentebbi részleges névsor is igazolja. Emellett igaz magyar nemzeti szellemet tudott önteni az intézet életébe. Az első években, mikor Liszt intenciója szerint az akadémia csak mint legmagasabb műintézet szerepelt, természetesen a felvételek is a legszigorúbbak voltak. Aki nem volt valódi tehetség, vagy aki nem birt már előhaladt zenei ismeretekkel, nem igen tudott oda bejutni. De azért persze jöttek számosan, magas paripára ülve, ostromolni az eget. A fölvételi vizsgákon alább nem is adták, mint Liszt, Schuhmann, Chopin, Rubinstein, a zeneszerzéshez való hivatásukat pedig kevesebbel nem dokumentálták, mint már kész opera- vagy symphonia-partiturával. Erkel Ferenc rendesen udvariasan félretette e nagy dolgokat s valami egyszerü de finom ritmikai beosztást igénylő Haydn- vagy Beethoven-féle szonátát tett elébük az ilyen egetostromlóknak. Ha szabályosan le tudták játszani, kivált az Adágiót vagy Scherzót, nyert perük volt, máskülönben azzal bocsátotta el, hogy mielőtt Lisztet vagy Chopint játszanák, tanuljanak előbb egy Mozart vagy Haydn Adágiót értelmezni. Az opera- és simphonia-kompozitorokat pedig a táblához állította Volkmannal együtt s valamely Cantus firmusznak ellenpontozását s harmonizálását kivánta tőlük. Hány simphonia esett aztán az ily pulzustapogatás után a kútba! Semmi sem tudta jobban kihozni a türelméből, mint az unritmikus és a pedál folytonos használatával való zongorázás. Ilyenkor mindig ideges lett s nem is mindig kimélte a találóan jelző szavakat, hasonlatokat. Az ő zongorakiművelési paedagogiai rendszere nem alakult a német métermérő lineája szerint, mire még akkor sem hederített, mikor a 80-as évek második felében a nagyképü reformátorok már olyan poliglott paedagogiai útvesztőt s tuhubuhumot eszeltek ki, hogy minden tanár feje beleszédült. Az Erkel Ferenc fejébe nem fért bele soha, hogy valódi művészeket is ugy kell nevelni és trenirozni, mint a versenyparipákat. Óraszámra kimérni nekik a táplálékot, jegyzőkönyves pokrócokba takargatni a fejüket, latszámra lehelni beléjük az égi szikrát s csak arra nézni, hogy paragrafus szerint végzik-e tanulmányaikat vagy sem? Magáról tudta legjobban, - és saját nevelésü fiairól - hogy sem a szellemet, sem a művészeti hivatást nem lehet rőffel mérni mint a posztót s német recept szerint szedni be kanállal mint univerzális bájitalt. Az utolsó években, melyeket a zeneakadémiában töltött, - egészen 1889-ig - volt is e tekintetben sok kellemetlensége, sőt gyakori összetűzése is az akadémia élére állított ellenőrző magas tanácscsal s az alelnöki és profózi jelleggel felruházott titkári hivatallal. Mindez nem tetszett a miniszter hátmögötti besugóinak, kik semmit sem óhajtottak jobban, mint eltávolítani Erkel Ferencet az akadémia éléről s helyét másokkal betölteni, hogy a magyar soviniszta-szellem onnan végleg kiküszöböltessék s helyette a mindjobban betóduló idegen nyelvi s szellemi áradat foglalja el a tért. Mindenképen el akarták kedvetleníteni nemcsak igazgatási s tanárkodási normativumok ráerőszakolásával, hanem még jellemébe vágó kezelési ráfogásokkal is. De ezzel csúful felsült az intriga és a perfidia, mert a hivatalos vizsgálat alkalmával nem az derült ki, hogy Erkel Ferenc kezelte hűtlenül az akadémia vagyonát, hanem az, hogy a miniszterium saját egyik kezelő hivatalnoka volt a sikkasztó, ki bűneért aztán két évi börtönnel is lakolt. Liszt F. mind e szellemi s igazgatási átvedlésekkel szemben nem sokat tehetett, részint huzamos távolléte folytán, mialatt mindig uj zöld fű nőtt azon a helyen, amelyet 2-3 hónapig tisztára tett, részint az ő egyéni természeténél fogva, melylyel nem egyezett meg a magasabb körökkel való huzakodás. Békés és finom diplomatikus viselkedése anélkül is sokféle befolyások s irányításoknak volt kitéve. Erkel Ferenc végre is beleunt a sok heccbe s aztán - amint a következő fejezetben látni fogjuk, - lemondott igazgatói állásáról s egy pár évig még megtartva tanári állását, attól is megvált, jól megérdemelt nyugalomba vonulva.

* * *

Erkel Ferencnek a 70-es évtizedből még egy oly momentuózus ténykedéséről kell megemlékeznem, melyet méltó hogy megörökítsen a magyar műtörténelem, mert azzal ugyszólván tekintélyét, nimbusát s fenmaradását mentette meg a magyar müvészetnek. - 1873-ban, mint már jeleztem pogányul álltak a nemzeti szinház kettős szakának: drámának és operának az ügyei. A b. Orczy Bódog áldástalan regime-je az utolsót járta, de még nem roskadt össze egészen, voltak hatalmas támogatói, kik habár belátták továbbtarthatása lehetetlenségét, még sem akarták a lába alul való hirteleni gyékény kihuzás kellemetlenségével sujtani. Az akkori kormány tehát orvosi szaktanácskozás céljából ankétet hivott össze, melynek feladata lett volna a színház két műága közt oly elintézést hozni létre, mely a tervezett uj önálló operaház felépültéig is szétválasztva müködtethesse mind a kettőt, hogy ne legyen oka egyiknek sem panaszkodnia a másikra, hogy miatta szenved s kiveszi a kenyeret a szájából. Az ankét bizottság tagjainak a névsora ugy lett összeállítva, hogy abban túlnyomó többsége legyen a dráma ama tekintélyes szószólóinak, kik minden áron kiakarták akolbolítani a nemzeti színházból az operát, mely Orczy B. vezénylete alatt csakugyan súlyos elmerítő követ akasztott a magyar színművészet nyakába. Gróf Széchenyi Imre, a kimagasló műbarát s a későbbi berlini nagykövet, volt az ankét elnöke, báró Podmaniczky Frigyes, a későbbi számos éven át működött s szeretett intendáns az alelnöke és Vadnay Károly a jegyzője. Az ankét elnöksége, - természetesen felsőbb helyről és előzetes jóváhagyásról biztosítva, - azt az indítványt vetette fel, melyet a többség is erélyesen támogatott, hogy az opera be sem várva az operaház felépülését, mindenestül költözzék ki a nemzeti színházból s további rendes hetenkénti 3 - 4 előadásait tartsa az akkori - részvénytársulat alapján állott - gyapju-utcai német színházban, amiért aztán az állam annak kárpótlást nyujtana. Az egész tervezet ugy financialis mint technikai tekintetben már készen volt s a német színházat kezelő konzorciummal is megvolt már az egyezség a magyar belügyminiszter jóváhagyásával, aki csak az ankét erre vonatkozó ajánló határozatára várt, hogy ez a halva született eszme megvalósuljon. Nemcsak az opera összes tagjai, Erkel Ferenc és Richter Jánossal az élükön, hanem az egész fővárosi zenevilág is fel volt háborodva e tisztán kidobó merényletü tervezet ellen s kimerítő tiltakozó memorandummal járultak az ankét elé, amely azonban leszavazta azt, több tagjának erélyes felszólalása dacára. A színészvilág a háttérben ütötte a vasat s közvetlenebb összeköttetéseinél fogva a sajtóval, hatályos segédcsapatokat nyujtott az ankétnek. A német színház részvénytársasága sem maradt tétlen s az is erősen fűtötte az érdekközösség mozdonyát. A kisebbségben maradt ellenzék csak ugy volt képes nehány napig feltartóztatni a véghatározatot, hogy szakértő bizottság kiküldését kérte a helyiség alapos s részletes megvizsgálására s annak folytán jelentéstételre. A kiküldött bizottság tagjai voltak, báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt: Erkel Ferenc, Richter János, Kőszeghy Károly és e sorok irója. Soha el nem felejtem ezt a szakértői vizsgálatot. Egy egész napba került, mig a német tűzfészek (utoljára is az lett a vége 1887-ben) minden zegezugát a láb- és nyaktörő pincehelyiségektől kezdve a zsinórpadlásig fel- s körüljártuk. Tisztelettel jelentettük aztán a művészeti szakbizottságnak, báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt, hogy nemhogy a nemzeti színház fényes multu operájához, de még egy vidéki jóravaló színtársulathoz sem volna méltó a helyiség operák tartására, kiemelvén különösen a tűzrendészeti szempontokat. Nem használt semmi, leszavaztak bennünket mindenféle mesterséges kapacitáció és igéretek alapján s az elnöklő báró már ki akarta mondani a többség határozatát, mikor Erkel Ferenc mint egy méltóságában megsértett büszke oroszlán felemelkedett s szokott temperamentumából kikelve, nemcsak az egész opera, de az egész magyar művészet nevében kijelentette ünnepélyesen, hogy ha az elnök a határozatot kimondja, ő abban a percben megszünt összes érdektársaival együtt a nemzeti színház tagja lenni s nincs az a hatalom a földön, amely az opera egyetlen tagját is visszavigye többé a nemzeti színházba, amelynek érdekeit majdnem negyven évig híven szolgálta.

A fiziologusok szerint van rá eset, hogy nagy lelki emiciók behatása alatt a némák egyszerre visszanyerik beszélő képességüket. Hát Erkel Ferenccel is szemben ekkor ez a természeti csoda történt, aki tudvalevőleg egész életében inkább mert volna arra vállalkozni, hogy egy tollkéssel rontson neki a dühös tigrisnek, mint arra, hogy a legrövidebb dikciót is elmondja. Az egész bizottság megdöbbenve s a bámulattól elfogva hallgatta azt az elementaris erővel kitört szónoklatot, amelyet Erkel Ferenc ez alkalommal magyar művészeti nimbusa s becsülete védelmére, megmentésére mondott, latba vetvén nevének és érdemeinek minden súlyát, tekintélyét. A szükebb bizottság elnöke nem mondott ki erre határozatot, referálta az incidenst s a szakértők jelentését az ankét plinumának, mely aztán szintén elejtette az egész kérdésnek ily fejtetőre állított erőszakos megoldását. Igy mentette meg akkor Erkel Eerenc az ő hazafiui érzésének felbuzdulásával és határozott oppoziciójával a magyar opera, a magyar művészet érdekét és méltóságát.

* * *

Erkel Ferenc a 70-es években erejének és tevékenységének javát két irányban fejtette ki legintenzivebben, u. m.: szemben az orsz. m. kir. zeneakadémiával mint igazgató-tanár, és szemben az orsz. magyar daláregyesületnek kétévenként rendezett orsz. dal- s zeneünnepélyeivel, mint azoknak országos vezénylő karnagya. A nemzeti színház iránti kötelezettségeinek súlyosabb terheit lassanként levették a vállairól Sándor és Gyula fiai, kik a rendes operák vezényletét valamint az ujak betanítását is eszközölték báró Podmaniczky Frigyes intendánssága alatt. Az akadémiát igazi atyai szeretettel ápolta, az orsz. daláregyesület ünnepségei nimbusát pedig évről-évre emelte nagy nevével és befolyásával, miről alább bővebben szólandok. Emellett minden téren tevékeny részt vett a hazai szellemi mozgalmak s ténykedésekben s igaz érdeklődéssel, rokonszenvvel viseltetett mindazok iránt, kiknek tevékenysége és hazafiui buzgalma oly irányban nyilvánultak. Mikor báró Prónay Gábor zenedei elnök s 1877-ben Mátray Gábor zenedei igazgató halála után a nemzeti zenede közgyűlése báró Zichy Gézát elnöknek s kevéssel utána Bartay Edét igazgatónak megválasztá, őszintén üdvözölte s örvendett a választás felett, mert mind a kettőben a hazai zeneügyek felvirágoztatásának erős garanciáját ismerte fel, mely föltevés- s előérzetében nem is csalatkozott. Akkor a 70-es évek elején, a zeneakadémia életbeléptetését megelőzőleg, Siposs Antal, Liszt Ferenc egyik legkedvesebb magyar tanítványa s egyike a zeneakadémia érdekében leginkább buzgólkodott magyar művészeknek, önálló magán-zeneakadémia élére állott: ez elhatározását is őszinte rokonszenvvel és támogatással fogadta, de volt is rá oka, mert az egész 70-es években s azután is, a Siposs Antal mind nagyobb virulás s keresettségnek indult magán-zeneakadémiája szolgáltatta az orsz. akadémiai legfelsőbb zongoraosztálya számára a legtöbb sikert aratott tanítványokat.

Erkel F. mint akadémiai igazgató, Liszt Ferenccel mint elnökkel, hivatalos ügyek tekintetében minél kevesebbet érintkezett, ezeket mind a kettő vagy egyenesen a miniszteriummal, vagy általam, mint egyszersmind dologi titkárral, intézte s intéztette el. De annál sürűbb s intenzivebb volt érintkezésük a gyakorlati művészet terén. Liszt F. nagy elismeréssel viseltetett mindenkor Erkel F.-nek nemcsak eminens zeneköltői, hanem zongora-paedagogiai tulajdonságai iránt is. Az ő szabad szellemü instruktiv rendszerét, erős ritmikai alapját s technikai biztosságát nem egyszer emelte ki előttem magántárgyalások közben. Minden évben nyugodtan távozott, az ő legeslegmagasabb zongoraosztályának további vezetését biztos kezekben tudván letéve: az Erkel Ferencéiben. Máskülönben is köztük s az akadémia kötelékében mindig a legszivélyesebb s udvariasabb szellemi viszony és kapocs uralkodott, melyet ha nem is lehetett egészen a legőszintébb fesztelen bizalmasság kategoriájába sorozni, de mindenesetre olyan volt, mely - sokban ugyan különböző nézetü, irányu s érzelmü de külön-külön - két nagy szellemet méltán megilletett. Erkel F. mélyen átérezte Liszt művészeti univerzális szellemének a nagyságát s mindig bizonyos presztizses kegyelettel viseltetett iránta. Viszont Liszt mindig teljesen tudta méltányolni s nagy elismeréssel hangsúlyozni Erkel F. elévülhetlen érdemeit a hazai zeneügyek, a magyar zene kifejlesztése s a magyar opera megteremtése s művészi színvonalra való emelése körül. E kölcsönösen táplált kegyeletes érzületből magyarázható ki, hogy a két nagy művésznek közel két évtizedes érintkezését egymással s hivatalos és szellemi kapcsát soha semmiféle lényegesebb disszonáncia nem zavarta meg. Liszt egy évben sem mulasztotta el, hogy Erkel Ferencet többször is fel ne keresse magánlakásán s ezzel is ne dokumentálja iránta való kiváló érzületét. Mikor az Andrássy-úti akadémiai helyiségben egy pár évig csak egy emelet választá el őket egymástól, majd mindennap egyik a másiknak volt látogatója.

Mikor a Liszt-jubileum alkalmával a főváros által alapított Liszt-stipendiumok kiosztásáról volt szó, melyek felett élethossziglan maga a mester rendelkezett, ezt sohasem tette anélkül, hogy Erkel F. véleményét ki ne kérje, sőt hogy egy vagy két ajánlására határozottan ne reflektált volna. Mikor az akadémiai osztályok s tanszakok kibővítése kezdetét vette, az uj tanárokkal szemben is jórészt az Erkel Ferenc véleményére fektette a súlyt, habár e tekintetben későbben a 80-as évek elején nem egyszer fordult elő köztük nézeteltérés, főleg nyelvi és nemzetiségi szempontból, hol aztán természetesen Erkel F.-nek kellett a rövidebbet húzni azon ellenáramlatokkal szemben, melyek Lisztet mindinkább magukkal sodorták, s melyek utóbb - halála után - Erkel Ferencet magát is kilépni kényszeríték a már teljesen denacionalizált akadémia kötelékéből, mindazokkal együtt, kik vele a nemzeti szellemnek voltak abban képviselői. Fokozatosan lett ennek az útja kikövezve. Ott kezdődött, mikor Erkel F. az ő igazgatása alatt csakugyan a magyar kir. zeneakadémia címéhez méltóan fokozatos kiterjedésben kezdte meghonosítani az akadémia nyilvános hangversenyei műsorán nemcsak a magyar műveket, hanem évenként önálló előadásokat is rendezett a növendékek kiváló eredeti magyar szerzeményeiből, felölelvén a zenei formák minden műfaját. Ez nem volt inyére az anti Erkel-ligának s annak influencirozása folytán a legfelsőbb intéző köröknek sem, melyekkel elhitették, hogy az akadémia Erkel F. vezetése alatt utoljára is csak a csárdás-zene cigány devizes csarnokává fog fajulni.

Mikor Simonffy Kálmán, aki évenként 20 darab cs. kir. aranyat ajánlott fel oly zeneakadémiai növendékek közt kiosztandót az igazgatóság belátása szerint, akik a magyar zene előadásában és szerzésében leginkább kitünnek, a 80-as évek elején bejelentette hivatalosan Erkel F.-nek, mint igazgatónak, hogy beszünteti évi ajánlatát, azt adván indokul, hogy a zeneakadémia a germanizáció lejtőjére lépett s ott az idegen ajku tanárok légkörében mindinkább satnyulás fenyegeti az akadémia eredeti célját s a magyar zene fejlődését, melyért pedig ő volt az egyik, aki az országgyűlésen sorompóba lépett; a kitünő magyar dalköltő ez elhatározása mélyen lehangolta Erkel Ferencet, ki Simonffynak őszinte barátja s dalköltészetének is meleg elismerője volt. Igyekezett is elhatározásától elterelni, - bár belátta, be kellett látnia indokának jogosultságát, - de minden rábeszélése kárba ment, csakis ama kérése teljesítését sikerült nála kinyernie, hogy az egész dolgot nyilvánosságra nem hozza. Különben hivatalosan is bejelentette forma tekintetében a közoktatási miniszteriumnak, mely aztán ugyanily kéréssel járult Erkel F.-hez. S ez az oka, hogy ez az in illo tempore érdekes megvilágitásul szolgáló akadémiai kulissza-titok mindeddig nyilvánosságra nem jutott.

Erkel Ferenc még ellenlábasaival szemben is több gyöngédséggel viseltetett, mint azok ő vele szemben, nem nyugodván meg addig, mig előbb degradálva az igazgatói állásból csak tanári állásba, végre abból is ki nem szekirozták oly cím alatt, hogy előhaladt korával már nem egyeztethető össze a sikeres tanárkodási aktivitás. A francia nemzet dicsőségének tartotta, hogy a 86 éves Auber-t élte utolsó napjáig a párisi konzervatórium igazgatói székén tisztelhette. Magyarországban egy Erkel Ferencnek díjszabályos nyugdíjba kellett volna mennie, mint a kipréselt citromhéjnak, ha Ő Felsége a király érdemei elismeréseül a saját maga pénztárának hozzájárulásával, akadémiai kettős állásából folyó egész évi illetményei élvezetével is ki nem tünteti haláláig. De ennél még anomálisabb dolog is történt az akadémia megpurifikált légkörében, minő talán még Hottentottiában sem fordult elő s melyről mindeddig még szintén le nem hullott a fátyol a nyilvánosság előtt s most is csak az Erkel Ferenc életének teljes megvilágítása nyujt rá alkalmat. Legyenek a nevek elhallgatva most is (melyeket a t. olvasó különben könnyen kitalálhat ez előzmények után), de a faktum sokkal érdekesebb, semhogy ne vegyen róla tudomást a későbbi nemzedék, ha netalán a századvéges magyar kultuszviszonyokkal s abban a magyar zene két buzgó munkása sorsával is fog majd foglalkozni.

Az akadémia felállításakor 1875-ben, csak Erkel Ferenc és Volkmann Róbert lettek rendszeresített illetményekkel kinevezve nyugdijképes rendes tanárokul, mig a másik kettő - az egyikre még a titkári s minden dologi teendő is nehezedett, - csak ideiglenes jelleggel, mint rendkivüli tanárok léptek az akadémia kötelékébe. S ez a félig kint, félig bent való állásuk 13 évig tartott, dacára többször megujított rendszeresítési folyamodásuknak. 1888-ban mikor az uj idegen nyelvü tanárok beáramlása már erős talajt nyert, elérkezettnek tartották az intéző körök, hogy a régi alapvető magyar tanárok kiáramosíttassanak onnan. De a Liszt F. halála után (1886-ban) az Erkel Ferenc helyébe kinevezett uj igazgató előbb még azzal örvendeztette meg őket, valamint az időközben kinevezett többi rendkivüli tanárokat is, hogy mindannyiát nyugdijképes és rendszeresített tanárokká neveztette ki a miniszter által. Ez az arkádiai állapot azonban - a két régi tanárra nézve, - csak egy évig tartott, mert azután a nevezett 1888-ik évben (két évre Liszt F. halála után) a két első kinevezésü rendkivüli tanár "consilium abeundi"-t kapott különbeni egyszerü kiakolbolítás terhe alatt. Tehát a legszerényebb foku nyugdijba kellett vonulniok, ha 13 évi állami szolgálatuk s az intézet alapvető munkája után a veszett fejszének a nyelét is nem akarták maguktól eldobni. A miniszteri rendes nyugdijszabályzati okirat aztán mind a kettőnek kézbesíttetett, melyet a Trefort miniszter halála után következett közokt. miniszter is jóváhagyott, megerősített s az állampénztárnál folyósíttatott. Történt azonban két év után (1890-ben), hogy ugyanaz a miniszter, ki ez ügyet elődével együtt szisztematizálta, arról értesítette a két elmenesztetett legrégibb tanárt, hogy a minisztertanács, - még Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt történt, - revidiálván a nyugdijas államhivatalnokok listáját, a két tanárt (az igazságügyminiszter érvelésére), egyszerüen mint a nyugdijat jogtalanul élvezőket nemcsak kitörülte abból, hanem a pénzügyminisztertől még hivatalos számlát is kaptak, hogy fizessék vissza az állampénztárba azt az összeget, melyet két éven át mint nyugdijat jogtalanul felvettek, különbeni végrehajtás terhe alatt. De ezt a kettős miniszteri dezavuálást már maga az akkori közokt. miniszter, gr. Csáky is megsokallotta s értesítette nyomban a két ártatlan tanárt, hogy addig is, mig a pénzügyminiszterrel kiegyenlíti a dolgot, az addig élvezett nyugdijfolyósítást más rendelkezése alatt álló alapból fogja megcsonkítás nélkül jövőre is kiutalni. A nemes gróf be is váltotta szavát s azóta különböző rendelkezési alapokból pótoltatik a két tanár kétszer rendszeresített nyugdija, mely ez által mint különben jogos illetmény, ugyszólván kegyelemkenyérre lett degradálva. A tanuság ebből pedig az, hogy Magyarországon az is megtörténhetik, hogy két miniszter nyugdíjat rendszeresít hivatalos okmányokkal, melyet az állampénztár két évig folyósít is, de akkor előáll a minisztertanács, kifogásolja a két miniszter tettének jogosultságát, illetve azt dezavuálja, az ártatlan jogos nyugdijasokat pedig ekzekució terhe alatt szorítja a miniszteri rendeletek alapján két évig felvett összeg visszafizetésére! Tehát a magyar igazságszolgáltatás szerint nem a károkozókat, hanem a kárvallottakat szokás és lehet sujtani. Ily előzmények után következett volna aztán a sor Erkel Ferencre is, ha - mint fentebb megjegyzem, - a királyi kegy és méltányosság nem lép közbe s meg nem menti a legnagyobb s legtöbb érdemü magyar zeneköltőt a két pályatárs helótás sorsától. Ezek mind oly tények, melyeket hiteles hivatalos okmányokkal lehet dokumentálni, ha netalán valaki kétségbe vonná.

Erkel Ferenc a 80-as években ugy áll a magyar műtörténetiró előtt, mint aki már nagy hivatásu pályájának végpontja felé közeledik, de a kitől a nemzet még kimagasló alkotásokat vár, mert nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az élő Erkel Ferencet ne lássa folyton ragyogni a hazai művészet egén. S maga a mester is érezte nemzetének ez aspirációját vele szemben s azért ujabb alkotások fölemelő gondolatába merítette lelkét. De hová vonzódhatott volna inkább, mint a magyar történelem legkimagaslóbb alakjai s legdicsőbb mozzanatai felé? S igy történt, hogy a 80-as években a magyar történelem két oly mozzanatában kereste alkotó erejének utolsó megnyilatkozását, melyek a mult s a legközelebb eső fény sugaraiban egyesülnek egymással. Gyakran ismételte előttem, hogy addig nem szeretne meghalni, mig a magyar haza megalkotójának történelmi nagy alakját, "Szent István"-t s a magyar szabadságharc "Névtelen hőseit" nem eszményíti meg a színpadon. S mind a két vágya teljesült. Előbb elsőséget adott "Névtelen hősök" operájának s a másikat a 80-as évek elején már befejezéséhez közeledő uj operaház megnyitási ünnepségére destinálta. Azután a majdnem páratlan siker után, melyet Tóth Ede még a Szigligeti és a Szigeti József népszínművei után is képes volt a "Falu rosszá"-val aratni, ellenállhatlanul vonzotta Tóth Ede szelleméhez, kiben a magyar népélet alapos visszatükrözőjét ismerte fel s kiben megbizott, hogy a magyar néppel oly szorosan egybeforrott szabadságharc epizódjait is találóan fogja az ő számára megrajzolni. Vele szövetkezett tehát a szövegkönyv megirására nézve, ki azt változatos megzenésíthetésre tisztán népies és katonai elemekre támaszkodva, elég szerencsésen meg is alkotta. Tóth Edétől mást nem is várhatott; elfogadta tehát a librettót s annak megzenésítéséhez már a 70-es évek végén hozzáfogott, ugy hogy 1880. december elején színrekerülhetett az a nemzeti színházban. Tóth Ede ezalatt a magyar színirodalom nagy veszteségére elhalálozott s igy a megzenésítés alatt kontemplált módosítások s még beillesztendő epizódok szövegpótlására Erkel F.-nek más segédkező kézre kellett szorulnia. Engemet, e sorok iróját tisztelt meg e segédkezéssel s igy került ez operába a magyar-lengyel testvérisülés mozzanata is, mely nélkül Erkel F. nem tudta teljesen elképzelni a magyar szabadságharc lefolyásának sem történelmi igazságát, sem színpadi eszményítését. Erkel F. ez operája, ha nem is sorolható az ő monumentális alkotásai közé, mely az ő művészeti egyéniségét tövitől hegyéig visszatükrözi, de mindenesetre olyan, mely méltó az ő géniuszához és sokoldalu, sokszínezetü alakító tehetségéről tesz bizonyságot. Ő a népies elemtől, mely bármennyire összeforrott is az ő magyar belvilágával, mint opera-magvától mégis távolabb állott, mint az oly drámai s lirai alakok, mozzanatok megrajzolásától, melyek magasabb eszményi légkörökben mozognak. Az ő monumentálisabb sikereire az is mindig határozó volt, hogy valamely operájára mennyi időt és kontemplációt fordított. A sebes vagy sietőbb munka nem kvadrált sem természetével, sem temperamentumával. Egész életében a kivételt ez alul csak egy alkotása: Hunyadyban a "híres" Lagrange-féle betét képezi, melyet tudvalevőleg egy pár nap alatt teremtett meg, mint Meyerbeer a Hugenották 4-ik felvonásának nagy drámai kettősét Raul és Valentin közt. Erkel F. "Névtelen hősök" operája az olyan lánchoz hasonló, melyet számos drágakő ékesít s tesz becsessé, de az egységesség művészi hatását nem teszi a hallgatóra. Inkább sikerült epizódokban, karokban s együttesekben gazdag, mint a jellemzésben s az egységes kidolgozásban. A magyar zenei elemek s dallamkötések ebben is csak ugy buzognak, mint Erkel F. bármely más operájában, s mégis sajátságos, hogy nem éri el azt a magaslatot, honnan magába a nagy erő forrásába is beláthatni. Tóth Ede tőről metszett zamatos s népies hangulatu versei, Erkel Ferencre nagy hatással voltak s talán ép ez a nagy hatás volt néha az oka, hogy a szó- és zeneköltészet nem találta meg mindig a kellő egyensúlyt ama etikai s aeszthetikai igazság folytán, hogy két művészet ha egyesül, az egyiknek rendesen rövidebbet kell húzni. De aztán a hol sikerül az egyesülés, ott Erkel F. sem marad hátra s megmutatja, hogy társával egyenlő magaslatra képes emelkedni. Minő fenségesen magyaros naivság s hangulatos dallamkötéssel adja vissza pl. Ilona ábrándozását honvéd-kedvese után, hol a költő e verssorokat adja az ajkára:

"Ki mondja meg, hol lehetsz angyalom,
Elküldeném utánad bánatom,
Elküldeném megkérdezni tőled,
Hallok-e még egy jó hírt felőled?
Édes hazám de nagy a határod,
Kedves babám jaj de soká járod;
Ugy szeretnék szárnyas madár lenni,
Felszállani téged felkeresni:
Átrepülnék a Tiszán, a Dunán,
Cypruserdőn, tarlón, avar pusztán,
S szárnyaimon visszaröpítnélek,
Nélküled én ugy sem soká élek!"

Vagy minő jellemző harcias rithmust tudott adni a honvédtakarodónak, mely igy szól kardalban:

"Kilenc óra, kilenc óra!
Eredj honvéd nyugovóra;
Tovább rukkolsz virradóra,
Tovább, tovább diadalra!"

Az egész operából ez a honvédkar valóban diadalutat is tett s teszen folyton az országban, legelőször műsorra kerülvén az 1882-iki debreceni orsz. dalünnepélyen, hol szerző saját vezénylete mellett lett bemutatva s azóta alig van honi dalegylet, melynek állandó műsordarabját ne képezné. Az országos dalünnepeknek pedig mindig kiegészítő részévé vált, mint Erkel F. hymnusza. Hogy dacára az opera számos s kimagasló szépségének s mint zenészeti apotheozisa a dicső magyar szabadságharcnak, mégis leszorult az opera műsoráról, melyen nem lehet vele találkozni, ezt csak annak az innormális viszonynak lehet tulajdonítani, melyben a m. kir. operaház a magyar zenészeti aspirációkkal szemben kezdettől fogva leledzik. S talán még az operaház címe is az útjában áll, szemben egy oly opera címe és cselekvényével, mely még meg nem szünt a kir. intendánsok szemében erősen szúró szálka lenni. Mert művészeti s magyar zenészeti ok fenn nem foroghat, lévén azok olyanok, melyek ignorálása teljesen indokolatlan.

* * *

Erkel Ferenc közel öt évig dolgozott az ő legutolsó "István király" operáján, mely 1885-ben került színre először a m. kir. operaházban, tehát egy évvel későbben, amint tervezve volt annak megnyitására. 1884-ben az öt évi munka aztán meg is látszott rajta, mert ami a zenészeti legmagasabb szárnyalást illeti, Erkel Ferencnek összes tudása s alakító genialitása - legalább szerintem - ez utolsó operájában nyilatkozik. De sorsa - bár érdemetlenül - még mostohább lőn, mint a "Névtelen hősöké". Sok mindenféle dolog belejátszott ugy akkoron, mint azóta abba, hogy ugyszólván egészen leszorult az a műsorról s nem is sok remény van hozzá, hogy legalább egyelőre hirdetője legyen Erkel Ferencnek zenészeti technika tekintetében legtöbb méltatásra érdemes aszcenziójának. Az okok közt első sorban áll Erkel Ferencnek ez operával szemben teljes átcsapása a Wagner-i zenedrámai stilusba. Mikor Erkel Ferenc ez operáján dolgozott, a legsürűbb alkalmam nyilt vele érintkezni s jó lélekkel mondhatom, hogy annak megalkotására tisztán a művészeti ambició hurjának legintenzivebb feszültsége sarkalta. A Wagner-i stilkultusz akkor élte egész világon s igy nálunk is legerősebben áttörő szuronyrohamos korszakát. "Meg akarom mutatni a világnak, - igy szólt több izben hozzám, - hogyha Wagner-stilusban kell operát irni, hát én is tudok még öreg létemre is olyat irni, mint más akárki." S ebben ki volt fejezve az operának nemcsak minden mozgató rugója, hanem kontemplácziójának minden etikai iránya is. - Nem magyar, hanem világ-zeneköltői babérra aspirált. Elhagyni egy félszázados álláspontot, melyen legfényesebb sikereit s unikumszámba ment babérait aratta, ez szabadságában állott; de e szabadsággal ép neki nem kellett volna élnie, mert be kellett volna látnia, hogy e szabadság rabbá teszi a lelkét, s ép az ellenkezőjét éri el vele annak, amit kontemplált. Csak az ignoráncia s csak a kaján irigység állíthatja, hogy Erkel Ferenc ez operájával meg nem oldotta azt a technikai nagy feladatot, melyet maga elé tűzött. Mert "István királya"-val Wagner stilusában egy olyan drámai operát irt, minőt kevesen, vagy talán senki sem a vak utánzók közül. A legfényesebb tanúságot tette vele arról, hogy annak minden misztériumába behatolt s hogy addig is csak tőle függött, annak kézzelfogható hirdetőjévé lenni. De mikor egyszersmind ezzel szemben magyar történelmi alapra is akart állni s magyar egyéniségeket s azok nyolcszázad előtti belvilágát megrajzolni ugy, hogy a magyar zenészeti elemek mégis predominálók legyenek benne, akkor lényegesen eltévesztett alapra helyezkedett s a tüzet akarta összeolvasztani a vizzel, s a geometriai kereknek négy szögletet adni. Erre a konzekvenciára aztán mindenkinek rá kellett jönni. Meg kellett alkotó erejét bámulni s kalapot emelni rendkivüli technikai megfigyelő tehetsége és készültsége előtt: de többet nem lehetett vele az emberekből, a kritikából kierőszakolni. Hozzájárult még ehhez az is, hogy a szövegiró: a kitünő költő és drámairó Dr. Várady Antal, bármily lendületes nyelvezetet, költői dikciót s gördülékeny verssorokat szolgáltatott is neki, egy - pedig fő - dologban nem segíthetett a zeneköltészeti szárnyak emelésében. A cselekmény egész drámai folyamát nem uralja igazi etikai alapon a lira legéltetőbb eleme, a szerelem intenzivitása. Egy szent alakot: István királyt még csak meg lehet e nélkül rajzolni, de mellette még egy másikat is: a szintén szentéletü Imre királyfit, kinek e tekintetben ép a gócpontot kell vala képezni, ez már túlhaladja a zenészeti pszichológia határát. A szerelmi lirának tehát hiányzik ez operában a hőse, sőt arra van destinálva, hogy azt perhorreskálja s kiszolgáltassa a zenészeti tehetetlenségnek. Erkel F.-nek, aki minden operájában ép a lirai elemnek vált be oly igaz magyar kifejezésü mesterének, itt arra kellett vállalkoznia, hogy a zeneköltészet legfőbb erejét megtagadja s hozzá még magyar Wagner-i stilusban. Nem maradt más számára, mint a komor, az ünnepélyes, a harcias, a vallásérzületi kontraszt s a nagy tömeg hullámzó árjának az ecsetelése, melyek bármily hatalmasan vannak is szcenikailag s zenészetileg koncipiálva, de szerelmi evoluciók nélkül mindig nélkülözik a színpadi zenedráma intenzivebb hatását. S az ilyen zenedrámával szemben a közönség sem tudott igazán felmelegedni. Hasonló sorsban részesült volna Meyerbeer Hugenottája is, ha három nappal az első előadás előtt meg nem irja a 4-ik felvonás nagy szerelmi kettősét, mely aztán elragadóvá tette az egész hasonló alapra állott operai cselekvényt. De még más okok is járultak hozzá Erkel F. ez operájának háttérbe szorításához. A sajtó, a kritika túlnyomó részére, mely már Dózsája és Brankovicsánál sem látta szivesen a nem tisztán magyar zeneelemekre való támaszkodását s igy szemben István királyával, melynek erőszakolt stilusu kidolgozása még a legtipikusabb magyar zenészeti gondolatokat sem engedte teljesen érvényre jutni a magyar zene sajátságai elmosódása folytán: természetesen még kedvezőtlenebb benyomást tett. A közönség maga is osztotta e nézetet. A zenészeti - kivált az Erkel-ellenes s a babérait irigyelt - irányító körök sem maradtak hátra, hogy e tévedését ellene kihasználják. Az opera kiállítási s előadási nehézségei s annak túlságos hosszura való kinyujtása, mindez is apróban-nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Erkel F. e legutolsó operája - mint mondani szokás - nem vágott be s csak nagy ambiciója monumentumának maradt fenn. Erkel F. maga is érezte ezt. Ha vele négyszem közt bizalmasan s fesztelenül beszélgettem erről, nem is tagadta a fentebb elsorolt okok jogosultságát. Rezignálni tudó természete nem is lázadt fel nagyon ellene s csak a viszonyokat, az áramlatokat okozta, melyek őt is belesodorták az ily egyénileg mindig innormális szellemi ténykedésbe.

* * *

Erkel F. ténykedésének a súlypontja a 80-as években, leginkább az orsz. zeneakadémia körében összpontosult, leszámítván némely oly jelentős mozzanatot, melynek multjánál s állásánál fogva elsősoru tényezőjévé kellett válnia. Ilyen volt különösen az a momentuózus jubiláris ünnepség, mely a nemzeti színházban tartatott annak félszázados megnyitási évfordulója emlékére 1887-ben. Méltó ünnepeltetés tárgyát képezte ez alkalommal az ő személye, ki annak történeti fejlődésén ugy vonult keresztül, mint vezércsillag, ki a multat és a jelent köti össze. Akik vele együtt hosszu idő alatt a legkihatóbban működtek közre, alkotva és építve, azok legnagyobb része már mind pihenőre tért s még csak ő maradt fenn kimagasló lombkoronás tölgyként, hogy emlékeztesse az élő nemzedéket az uttörés küzdelmes munkája méltatására. De már fentebb láttuk, minő rész jutott ki neki ebből. E jubiláris ünnepség alkalmára irta "Ünnepi nyitány" címen azt a nagyszabásu zenekari művét, melylyel azóta is gyakran lehet találkozni, valahányszor nemzeti ünnepségek merülnek fel. Az uj operaház működésével Erkel Ferencet a 80-as évek második felében már csak kevés intenzivebb szál kötötte össze. Ott fia Erkel Sándor végezte az igazgatói s első karnagyi teendőket, másik fia Erkel Gyula másodkarnagyoskodása mellett mindaddig, míg 1888-ban oda is be nem rontott az az idegen szellemü áramlat, mely előtte már az orsz. zeneakadémiát elöntötte. Mig ez be nem következett, addig koronként még csak el-elfoglalta ott a karnagyi széket, hogy egy-egy operáját személyesen vezényelje, de azontul ezt sem cselekedte többé s csak néma szemlélője lett annak a fából való vaskarikafaragásnak, mely ott a Mahler Gusztáv nagy trombitahangu kunstdirektorsága alatt két éven keresztül véghezment, ki mindjárt 12 ezer forintos állása elfoglalásakor megintervivoltatván magát a riporterektől, azt adta tudtul ország-világnak, hogy amit sem Erkel Ferenc, sem fiai, sem az opera addigi intendanturái, sem a magyar zene sovinisztái meg nem tudtak teremteni, hát majd ő fogja megteremteni a magyar operát, a reformált m. kir. zeneakadémia igazgatóságával! A következés aztán megmutatta, hogyan csinálta meg s hogy még olyanabbul meg nem csinálhatta, csak annak az erős nemzeti érzületnek és erkölcsi bátorságnak lehetett tulajdonítani, melylyel a gróf Zichy Géza intendánssága 1891-ben azzal kezdte az operaház operációját, hogy nagy áldozattal bár, de végleg megszabadította a magyar művészetet egy közel három évig tartott második tatárjárás további sanyarúságaitól; elbocsátván az opera kötelékéből a hirhedt Kunstdirektort, ki azt a fiziológiai s lélektani csoda megoldását akarta megmutatni, hogy miként lehet valami magyar, német alapon! (Ez a művészeti hypnotizmus különben még mindig mutogatja csodáit a m. kir. operaházban.)

Hogy Erkel Ferenc nem nézhette közönyösen s nem is minden méltó elkeseredés nélkül - ép a nemzeti színház félszázados jubileuma után, - ezt a visszafelé való transszubstáncióját a magyar művészeti aspirációknak: ezt csak természetesnek kell találni. Élte utolsó szakában tehát végig kellett néznie a magyar zene e keresztre feszítését, melyben ő játszotta a Megváltó szerepét. Mert Magyarországon csak áldástalanná kell válnia még a különben legkiválóbb művészeti talentumnak is, mely nem respektálja a magyar érdekeket, sőt azok ellen irányítja intenziv erejét, mert a mi viszonyaink mindenben, sőt a művészetben is speciálisak s nálunk a túlvitt kozmopolitikus nizus árjának nyitni meg a zsilipeket annyi, mint szándékosan viz alá meríteni a már viruló s fejlődő kalászokat. A m. kir. opera légköréből kiáramlott s - ne tagadjuk - még mindig kiáramló idegen szellemet megérzi aztán nemcsak a magyar főváros, de az egész ország is, mely annak vezérszellemére szokott tekinteni. Igy volt ez mindig s igy lesz jövőre is.

* * *

Erkel Ferenc életében, a 80-as években, a legkimagaslóbb s legfelemelőbb mozzanatot az a nagyszabásu jubileumi ünnepség képezte, mely a fővárosban az ő 50-éves karnagysági évfordulója emlékére tartatott 1888. december 16-18. napjain. Ez évben Erkel F. még a zeneakadémiában működött, bár csak mint tanár, de még mindig ereje teljével. E jubileum eszméje is onnan indult ki még azon év kezdetén (március 21-én), első sorban az akadémiát vele együtt megalapított magyar tanár-pályatársak iniciativájára. Az opera akkori kormánybiztosa, Beniczky Ferenc átérezvén s megnyeretvén a korszerü és méltó művészeti eszmének, értekezletre hívta egybe az opera intendánsi helyiségébe a főváros irodalmi, művészeti s hangadó társadalmi, közéleti s politikai köreinek a notabilitásait, melyre nagy és előkelő számban jelentek meg a meghivottak. Az értekezlet egyhangulag elfogadta az eszmét s azonnal megalakította az ünnepséget rendező nagybizottságot, Királyi Pált választván meg annak elnökéül, Mihalovich Ödönt, a zeneakadémia igazgatóját alelnökéül és Ságh Józsefet, a "Zenelap" szerkesztőjét intéző jegyzőjéül. Ugyancsak ez értekezlet, Rákosi Jenő indítványára kimondván az ünnepség országos jellegét, annak részleges tervrajza elkészítésére héttagu szűkebb bizottságot küldött ki, melynek tagjai lettek Mihalovich Ödön elnöklete alatt: id. Ábrányi Kornél, Bellovics Imre, Hubay Károly, Nikolics Sándor, Odry Lehel, Rákosi Jenő és Urváry Lajos. Utóbb e szükebb bizottság is kiegészítette még magát, valamint a nagybizottságba is bele lett vonva a főváros irodalmi, művészeti s értelmiségi világának színe-java. Általában ez alkalommal is az ismert magyar lelkesedés szalmalángja kezdetben oly nagyot lobbant, hogy azt lehetett remélni, az ünnepség oly nagy arányokat fog ölteni, hogy valóban a nemzet és társadalom minden rétegében országos tüntetésszámba menend legnagyobb élő zeneköltőjével szemben. A következés azonban megmutatta, hogy ha a főváros hivatalos és nem hivatalos zenekörei meg is tettek mindent, hogy a zászló becsületét megmentsék a tizenkettedik órában, de az korántsem állott alpári sem a kezdetben megindult mozgalom nagy arányaival, sem pedig ép ama körök érdeklődésével, melyek e nemzeti művészeti kegyeletes demonstrációnak igazán országos nimbust kölcsönözhettek volna.

Erkel Ferenc 1838. január 17-én irta alá az akkori "színi deputáció" előtt azt a szerződést, melynél fogva a nemzeti színház első karnagyi székét elfoglalta. A szóban forgó ünnepség előkészületeit tehát jóval előbb kellett volna megindítani (még az előző 1887-ik évben), hogy 50 éves évfordulója napján az megtartható legyen. De erre az ügy iránt érdeklődő körök csak 1888. február havában gondoltak, mire pedig az első alakuló gyűlése megtartható lett volna az ünnepélyrendező-bizottságnak, hónapok teltek el. Akkor aztán megindult de csak "more patrio" a szó és a mindenféle nagy tervek áradata. A kezdetben az ügy élére állott szerény számu bizottság első teendője az volt, hogy magát százas-bizottsággá egészítse ki. Azután "művészeti, ünnepélyrendező", "irodalmi" s "pénzügyi albizottságra" osztotta magát, melyek névsorában ott lehetett találni a legelső fővárosi, irodalmi, művészi, társadalmi s haute-fnance-beli neveket. Minden szakosztály külön ülésezett s készítette a szebbnél szebb terveket. A jubiláns legkimagaslóbb operái vezérkönyveinek a kiadása, arany koszorú, díszelőadás az operában, díszfilharmoniai hangverseny, díszgyűlés a vigadó nagytermében, fáklyás-zene, az országos küldöttségek felvonulása, díszbankét, nemzeti jutalom, legmagasabb kitüntetés stb., mindez be lett véve az ünnepség tervrajzába s ott díszlett a bizottságok jegyzőkönyveiben a papiroson, de a valóságban vajmi kevés történt. De hisz az mindig úgy szokott lenni ha valamit százas-bizottságok rendeznek, hogy utoljára a tengermunka s a sok lótás-futás mind csak egy pár, az ügy érdekében melegen buzgólkodó tag nyakába szakad, mig az elnökök, alelnökök, jegyzők csak gyűléseket hívnak egybe, melyekre a száz tag közül csak egy pár jelenik meg, a százas-bizottság kilenc tizedrésze pedig csak engedi nevét a dologban szerepelni, de felé sem néz az egésznek. Igy történt ez az Erkel Ferenc jubileumával szemben is. Szép, hazafias meleg hangon irt felhívások küldettek szét az ország hölgyeihez, az összes dal- és zeneegyletekhez, a városokhoz, a kulturintézetekhez, az országgyűlési képviselőkhöz, a kormány tagjaihoz, hogy adományaikkal s anyagi és erkölcsi támogatásaikkal segítsék elő a nemzeti művészet országos ünnepségét, s az eredmény végre is mi lett? A történeti igazság megkivánja, hogy a történtek híven regisztrálva maradjanak hátra az utókornak.

Az arany koszorú költsége a legszerényebb dimenzióban valahogyan csak összekerült, de távolról sem azok részvétével, kik ez országban a vagyont, a jólétet s a hatalmat képviselik, hanem legnagyobbrészt a művészet s irodalom szerénymódu munkásainak filléres adományaiból. A mindig nemes és hazafias érzelmű fővárosi hatóság, Királyi Pál elnök indítványa s közvetítésére, 5000 frtot szavazott meg a jubiláns tervezett operái kiadási költségeire. Az operaházban Hunyady díszelőadása, melynek két első felvonását maga Erkel Ferenc dirigálta, azután a színpadon végbement ovációk és nehány fővárosi s vidéki lelkesebb egylet részéről az emléktárgyak átnyujtása, a vigadói díszgyűlésen szebbnél szebb üdvözlések s a díszbankéten is szebbnél szebb s talpraesett felköszöntők: ime ebben kulminált összesen a magyar zene legtöbb érdemü nesztora s a magyar opera elévülhetlen érdemü megteremtője félszázados jubileumi ünnepségének az eredménye. Az egész ünnepségtől távol maradt a kormány, a főúri világ, a klérus, a születés és a vagyon arisztokraciája.

Sokkal fontosabb s történelmileg nevezetesebb mozzanata volt ez különben Erkel F. életének, semhogy az ő életrajzi s működési képét ne foglalnók méltó arany keretbe az által, ha annak teljes lefolyását ide jegyezzük nagyobb vonásokban.

* * *

Erkel Ferenc e jubiláris megünneplése majdnem egy egész évvel későbben jöhetett létre, mint azt a szorosan vett évforduló igényelte volna. Oka ennek első sorban - mint már fentebb megjegyzem, - a hivatott művészeti körök kezdeményezési megkésése volt, továbbá a százas-bizottság munkaereje (inkább ráillenék munkátlan ereje), mely az egész év tavaszát, nyarát s még az ősznek is a jórészét tétlenül engedte elröppenni. Végre pedig magának a jubilánsnak közbejött betegsége, melynek elmúlása hosszabb időt vett igénybe. Még szerencse, hogy az egész év rá nem ment, nem kellett a másik évre átvinni, s hosszu készülődés és többszörös elhalasztás után végre 1888. december 16-17-én megtartható lett.

Méltán érdekelheti a t. olvasót, de talán a hazai műtörténelmet is, ha megörökítem ama buzgó, lelkes férfiak neveit, kik a százas-bizottság hangzatos névsorából utoljára is egymagukra maradtak s kiknek nem lankadó tevékenységének volt köszönhető, hogy az ünnepség az adott viszonyokhoz képest mégis - legalább külsőleg - fényes és fölemelő lefolyást nyerhetett. Ezek voltak első sorban: Királyi Pál, a bizottság elnöke, ez az elévülhetlen érdemü s élte javában elhunyt hazafi, ki a magyar kulturélet annálisában kitörülhetlen nevet hagyott hátra. Ságh József, a nagybizottság jegyzője, a "Zenelap" szerkesztő-kiadója s akkoron a "Zenetanárok orsz. egyesületé"-nek is az elnöke, ki éjet-napot tett egygyé, hogy az egyedül rászakadt munka óriási halmazával megküzdhessen. Székely József, az irodalmi szakosztály tagja, a fényes multu és sok érdemü iró, költő és lapszerkesztő (Erkel F. egyik régi barátja és tisztelője). Káldy Gyula, a művészi- s rendező-bizottság alelnöke, az Erkel F. tisztelők gárdájának szintén egyik régi s őszinte tagja. Továbbá lovag Falk Zsigmond, a pesti könyvnyomda részvény-társaság érdemes igazgatója és megyeri Krausz Lajos, volt országgyűlési képviselő, mindketten az ünnepség pénzügyi bizottságának a tagjai, kik e nemzeti ünnepség érdekét hazafias érzülettel viselték a szívükön. Ami történt - el lehet mondani - az mind e nagybizottsági tagok fáradhatlan munkálkodásának volt tulajdonítható.

Az ünnepség két napra lett osztva. December 16-án délelőtt a vigadó nagytermében vette kezdetét díszgyűléssel. A zene- és énekkar az emelvényen foglalt helyet, mely Erkel F. "Kölcsey-hymnusz"-át az eredeti kézirat beosztása szerint adta elő. Közreműködött a "Budapesti zenekedvelők egylete" Bellovics Imre, s a "Budai zeneakadémia énekkara" Szautner Zsigmond karnagygyal az élén, valamint a m. kir. operaház zenekara.

Fél 12 órakor küldöttség ment Erkel F. lakására, hol Falk Zsigmond lelkes beszéd kiséretében hívta meg az ősz mestert az ünnepségre, kit megjelenésekor hosszantartó éljenekkel üdvözölt a termet zsúfolásig megtöltött díszes közönség, a zenekar pedig háromszoros tust zengett a tiszteletére. Az emelvény előtt az első üdvözlő beszédet Királyi Pál elnök tartotta, előbb felkérvén az agg mestert, hogy tekintve korát és egészségét, ne állva, de ülve hallgassa a tisztelgők beszédeit, mire a jubiláns egy karosszékben foglalt helyet az emelvényen. Királyi Pál hazafias lendületü beszédében a többek közt igy szólt:

"Félszázad úri kényelemben eltöltve is nagy idő, de szellemi törekvésekben, a lángész világánál folytatott munkában félszázados élet oly ritka ajándék, minővel a gondviselés századok folyamán át, csak kevés választottjának szokott kedveskedni. E kiválasztottak egyike Te vagy, ünnepelt polgár."

"A te teremtő szellemed volt hivatva, hogy ellesve a népünk ajkain zengő népdalaink bűbáját, azok gazdag elemeit felismerve, drámailag feldolgozva, az eredetiség, a faji jelleg hű megőrzésével eszményítve, tollad alatt domborodjék ki a magyar dalmű s ez alakban mutasd be a zenevilágnak uj alkotásodat s számára polgárjogot kérj és nyerjél."

"Midőn 1844-ben "Hunyady László" dalműved első előadásakor, hangszereid a közönség elragadtatása közt hirdették a költő szavait: "Meghalt a cselszövő", nem is sejtéd, mily nagy jelentőségű jóslat rejlett a megzenésített igékben. A felébredt korszellem haragja elől a középkor visszamaradt előitéletei búcsúztak el ama hangokban. A reá nemsokára általánossá lett szabadság, a magyar népnek is közkincsévé lőn s e nagy vívmányhoz a Te ihletett szellemed diszítményül hozta a dalművészetet s fenkölt hymnuszoddal a megszületett népszabadságon megörökítéd az áldást."

Hosszantartó éljen zúgott fel, mikor Királyi Pál a mester éltetésével végzé beszédét, mire felhangzott a Hymnusz. Az ősz mester meleg kézszorítással és könyező szemekkel mondott köszönetet. Ezután Jókai Mór, a nemzet koszorús irója s költője, Erkel F. legkimagaslóbb élő kortársa vette át a szót s a közönség frenetikus éljenzései közt hosszabb beszédben üdvözölte a jubilánst s e beszédet intézte hozzá, melyet egész terjedelmében itt megörökíteni helyénvalónak tartom, mert az, az egész magyar nemzet érzületét s gondolkozását tükrözi vissza Erkel F. jelentősége s működésével szemben:

"Mindenki különösnek fogja találni, - igy kezdé - hogy a magyar zeneköltészet Nesztorához ötven éves pályája örömünnepén én tartok üdvözlő-beszédet, aki a zene tudományában legkevésbbé vagyok jártas s koszorúkat tépni olyan babérfáról, melyet magam nem műveltem, jogom nincsen, s azok az én kezem által nyujtva, értékkel sem birnak."

"E helyen én azonban csak mint kortárs és a hazai közélet történetirója emelek szót, ki együtt élve és működve azokkal, akik egy elmult nagy korszak szellemi művét megalkották, az egyes kiváló alakok értékét meg sem tudom becsülni."

"Ez a velünk együtt támadt mult a magyar irodalom és művészet ujjászületési kora, most már hasonlít azokhoz az ó-görög és római templomokhoz, melyek oszlopai sorszámra ledüledeztek már s alig tartja még négy-öt oszlop az egyetlen megmaradt arhitabrot. Különösen elém támad ez a kép manapság, a midőn mintha földrengés rontotta volna le, egyszerre hármasával dőltek ki e homlokfalnak erős oszlopai."

"A vén iró kérdi a vén zeneköltőtől, hát mi meddig tartjuk még a fejünkön ezt a nehéz követ?"

"Erkel Ferencnek kivételes kegyeket osztott a sors."

"Nagy lángelméknek, kik műveikkel a korra hatottak, két rendbeli mostoha osztályrész jutott. Az egyik az, hogy életökben nem láthatják meg, hogy az utókor mennyire fogja őket dicsőiteni holtuk után, a másik pedig az, hogy szellemi alkotásaikat, ha sokáig élnek, még életökben látják elmúlni: az ujabb kor változott izlése s az utánok jövő ifjabb tehetségek művei által elsiroltatnak."

"Erkel Ferencnek még élő alakja versenyez az emlékszobrával, melyet a nemzeti kegyelet a művészet templomának homlokára helyezett. Ők egymást üdvözölhetik naponta. Fedetlen fővel a szobor, s koszorús fővel az élő."

"De még nagyobb kegye a sorsnak, a múzsának, hogy Erkel Ferenc alkotásai mesterökkel együtt élnek. A zeneköltő megőszült, de művei ifjan maradtak."

"Én igen jól emlékszem az általános nagy hatásra, melyet Erkel monumentális zeneműve, "Hunyady László" első megjelenésével az egész nemzetre gyakorolt. Lelkesítő nyitánya, "Hattyudala" az egész közönséget rohammal hódíták meg, s a hatás, melyet a remek mű közel félszázad előtt kivívott, az évtizedekkel nem csökkent, hanem emelkedett."

"A mig az olasz zene legnagyobb matadórja Verdi, aki 40 év előtt behizelgő zenéjével uralta a színpadokat, kénytelen volt egész multjával szakítani s "Othello"-jában az uj korszak igényeivel alkura lépni, addig Erkel Ferenc kiválóbb alkotásai, "Hunyady László", "Bánk-bán", "Dózsa György", "Brankovics", amint első megjelenésükkel meghóditák évtizedek előtt a közönséget, akként birják annak rajongását még ma is lekötni. Nálunk a "mult" zenéje a "jövő" zenéjével dicsőül meg."

"És ami ránk nézve legbecsesebbé teszi Erkel zeneköltészetét, az, hogy minden izében nemzeti és eredeti. A fenségestől kezdve a népiességig, a paloták komoly méltóságától, a tragikum gyászától elkezdve, a puszták méla ábrándozásáig, mindent feltalálunk eszményítve, megnemesítve Erkel dalműveiben, ami magyar, ami a mienk."

"Ez örökíti meg Erkel alkotásait e hazában, mig magyar él, mig a magyar haza áll. Lehetett volna Erkel Ferenc a nagyvilág zeneköltője is, irhatott volna kozmopolita zenét, ha tárgyául nem a "Hunyady"-akat, a "Bánk-bán"-okat, a "Dózsá"-kat, az "Árpád"-okat választotta volna, ha a csupán általunk érthető, csupán minket lelkesítő motivumok helyett az általánosakat alkalmazta volna s ha szövegül az orosz cárokat és cárevnákat, vagy a palesztiniai királyokat, vagy akár az afrikai kacikákat adoptálta volna s ha összeszedegetett volna innen egy lengyel hymnuszt, onnan egy orosz népdalt, amonnan egy török indulót, valahonnan egy svéd románcot és akárhonnan egy spanyol szerenádot, azokkal egy-két világrészt is meghódíthatott volna, de ő nem akart másnak alkotni mint nemzetének, nem akart más által megértetni mint a magyar által. Számunkra költötte zeneműveit s a mi nemzetünk szellemét tükrözte azokban vissza."

"Azért becsüljük mi Erkel Ferencet minden zeneszerzők fölé. Nekünk csak egy igazán nemzeti operaszerzőnk volt s hála az égnek, hogy még megvan."

"Egy félszázados életpályán mint stádium-mutató emlékkövek állnak sorrendben az ő megalkotott művei s az emlékkövek sora még mindig nincs bezárva. A szent láng még nincs kialvó félben. Ünnepelt zeneköltőnk most is egy uj zenemű alkotásán lelkesül, amelyhez egyszer valamikor ifjú fővel én irtam a szöveget. A darab hőse Kemény Simon s címe: Immeszullah."

"És most már érthetővé fog lenni mindenki előtt, hogy miért kell épen énnekem Erkel Ferencet ez ünnepen üdvözölni. Mert ha valakinek őszintén és igazán szívéből jön az üdvkivánat, ugy az bizonyára a librettó-iróé, aki a zene költőjének azt kivánja, hogy az ég tartsa meg őt testi és szellemi erőben és minden tehetségei használatában, hogy uj remekművével betetőzhesse azt a Pantheont, melyet hírnevének emelt. Az ég tartsa meg hazánknak, nemzetünknek, művészetünknek sokáig ünnepelt zeneköltőnket: Erkel Ferencet!"

E nagyhatásu beszéd után Erkel Ferenc megölelte és megcsókolta Jókait. Majd következtek a különféle intézetek képviselőinek az üdvözlései.

Szalay Imre közoktatásügyi miniszteri tanácsos, gróf Csáky Albin közoktatásügyi miniszter üdvözlő levelét nyujtotta át.

Mihalovich Ödön, az Erkel F. helyére kinevezett orsz. m. kir. zeneakadémia igazgatója, a tanári kar,

Lencz János az intézeti növendékek,

Gerlóczy Károly és Bartay Ede a nemzeti zenede,

Németh János (Szentirmay Elemér) az orsz. magyar daláregyesület,

Berecz Ede a "Zenetanárok orsz. egyesülete",

Horthy joghallgató az egyetemi polgárság,

Kőrössy Sándor a debreceni dalegylet,

Szabados Géza a kecskeméti zenede nevében tartottak többé-kevésbbé lendületes, hivatalos hangu s kimértségü üdvözlő beszédeket, melyek immár kezdték a hallgatóság hangulatára azt az ily alkalmakkor szokásos egyhanguságos árnyékot vetni, mikor egy óriási babér-lyra kiséretében, rokonszenves külsejü, szikrázó szemü s érces hangu fiatal pap lépett Erkel Ferenc elé, hogy küldői megbizásából átnyujtsa neki az ungvári dalárda hódoló tiszteletének emléktárgyát. A fiatal pap, Drohobeczky Gyula, akkor még csak az ungvári tanitó-képezde igazgatója volt, ma már a klérus kiváló egyháznagyjainak egyike, a körösi diecözis gör. katholikus püspöke, a főrendiház tagja s az ország szélén a magyar hazafias szellemnek egyik megbizható őre. Ugyanaz, aki 1884-ben a miskolci orsz. dalversenyen, mint az ungvári dalárda karnagya, azt az első pályadij elnyerésével orsz. diadalra vezette, a Petőfi "Talpra magyar" költeményére Huber Károly által irt versenyműnek osztatlan tetszéssel fogadott lendületes bemutatásával. Eszmegazdag s hévvel elmondott üdvözlő szónoklata az egész közönséget felvillanyozta, az ősz mestert pedig könyekre fakasztotta.

"A meghatottság és öröm érzetétől eltelve - igy kezdé beszédét - állok előtted ősz mester! Nekem jutott a szerencse, hogy a távol vidék, a Kárpátok bércei lakóinak nevében, ez ünnepnapon, melyet a magyar dal- és zeneművészet múzsája számodra megszentelt a hódolat számos és értékes jelvényei között, ez egyszerü emléket neked átnyujtsam."

"Codrus hazáját nagygyá tette Pericles, mert a tudományt és művészetet fölemelte benne. És mégis jött idő, midőn Athén népe váddal lépett fel ellene. Pericles ekkor igy szólt városához: Athéniek! Ha van valaki köztetek, aki nekem szemrehányásokat mer tenni, az lépjen elő. Itt e nagyszerü épületek boltívei alatt bevárom őt, itt vádolhat engem és vádolhat arról, hogy én testtel, lélekkel athénei voltam. Nagygyá, fényessé, hatalmassá tettem hazámat. Jól van. Én letörlöm ez épületekről, melyek a ti dicsöségteket hirdetik, a ti neveiteket s önnevemet irom rájuk. S amint elhangzottak dörgő szavai, elnémultak legott a vádlók ajkai is."

"Ha valamikor, ugy e napon Te is ősz mesterünk azt kérdezheted tőlünk: Magyarok! ha van valaki köztetek, aki nekem szemrehányásokat merészel tenni, az ma lépjen elő. Ott, ama nagyszerü épületnek, az operaháznak boltívei alatt, nagy férfiaink megszentelt árnyai között, ama sima márványtáblákon, melyeket lábbal tapodunk, bevárom őt, ott vádolhat engem és vádolhat arról, hogy én testtel, lélekkel megalapítója, megteremtője voltam a magyar dalműnek. Vedd el "Bánk-bán"-odat, törüld le róla a magyar nevét s ird rá önnevedet, vedd el "Hunyady László"-t és többi ihletett alkotásaidat, törüld le róluk a magyar nevét s ird rá önnevedet, vedd el "Hymnusz"-od imádságos hangjait, melyeket egy nemzet ajkára vett, törüld a magyar nevét s hagyd önneved rajta, és mi mindnyájan elnémulunk vádolásunkkal."

"Nem egy város népe ez itt. Nem Budapest városa áll körül ma tégedet, de itt egy ország, egy egész nemzet, egy haza, melynek szent minden kis porszeme, ünnepel téged és hódol ma neked."

Hosszantartó lelkes éljenzés követte e hazafias szellemü üdvözlést, melyben az összes vidéki dal- s zeneegyletek kegyelete, tisztelete s hódolata nyert kifejezést.

Ugyanez alkalommal Schunda V. József udv. hangszergyáros igen díszes és értékes allegorikus diszítésü ezüst emléktárgyat nyujtott át az ősz jubilánsnak.

Este a jubileum színhelye az opera volt. Erkel F. legnépszerübb dalműve: "Hunyady László" került színre. A nézőtér zsúfolva volt és ragyogó képet mutatott. A főrangu világ és a kormánykörök itt is távollétükkel tündököltek. A jubiláns operaház előtti szobrát délszaki növényzet vette körül s fejét babérkoszorú fedte. Pompásan volt dekorálva bent a karnagyi szék is. Babérkoszorúk és élővirágok fonták keresztül s köztük villamos lámpák voltak elrejtve, melyek bűvös fénynyel gyúltak ki abban a pillanatban, mikor a jubiláns elfoglalta a helyét. Ugyanakkor a közönség szíve is felgyuladt s percekig tartó tapsviharban tört ki, mely a nyitány s az első felvonás után is elementárisan ismétlődött. Erkel F. ekkor elhagyta helyét és a színpadra ment, hol ujabb ovációk várták. Az operaház egész személyzete díszbe öltözve várta. A függöny felgördült s felemelő látvány tárult a néző elé. A színpad közepén, a déli ünnepség alkalmával átnyujtott koszorúk s ajándéktárgyak oltárformára festőileg voltak felállitva, Erkel karosszékben ült a színpad elején. Mikor a függöny felgördült, a zenekar háromszoros tust zengett. Erre kezdetét vette a tisztelgő küldöttségek felvonulása. Az első koszorút a m. kir. opera igazgatója nevében Mahler G. és Alszegi főrendező nyujtották át, ez utóbbi rövid de lendületes beszéde kiséretében. Az opera személyzetének pompás ezüst-serlegét Pauli Richárd, a nemzeti színház koszorúját Prielle Kornélia, Felekyné és Sárosi, a bécsi udv. opera remek aranyos babérkoszorúját Dunkl N. J., a filharmonikus ezüst-koszorúját Nikolics Sándor alelnök nyujtotta át lendületes beszéd kiséretében, melyet a közönség zajosan megtapsolt. Koszorúkat küldtek még: a kolozsvári nemzeti színház s a pozsonyi színház. Az ováció végeztével a közönség tapsaira még többször felgördült a függöny, hogy a szép csoportulatokban gyönyörködjék. Az előadásban Wiltné mint vendég vett részt Erzsébet szerepében s mellette az opera elsőrendü tagjai működtek közre, még a legkisebb szerepekben is.

Másnap délben volt a díszbanket, melyben mintegy 200-an vettek részt a művészet, irodalom s a főváros értelmisége színe-javának képviselői közül. Az első felköszöntőt Ráth főpolgármester mondta a királyra, utána Zichy Antal köszöntötte fel hosszabb, tartalmas s az ünnepség színvonalán álló lendületes beszédben az ősz jubilánst. Számtalan szebbnél szebb s talpraesett felköszöntő hangzott még el e lakomán, mely egészen késő estig tartott. Számos üdvözlő-távirat is lett felolvasva, ezek közt a gróf Apponyi Alberté, Békésmegye törvényhatóságáé, báró Podmaniczky Frigyesé, id. Ábrányi Kornélé, a szebeni magyar dalköré s még számos másoké.

* * *

Igy folyt le e jubileumi ünnepség, félig az igaz lelkesültség, félig pedig a köteles hivatalos udvariasság megnyilatkozásának a kiséretében. Ez is volt aztán az ő utolsó kitüntetése az operaházban, melynek félszázadig volt vezére s nemzeti képviselője. Azontúl - a következő évben az orsz. zeneakadémiától is megválván, - teljesen visszavonultan élte le még hátralevő éveit, távol az operai ügyekkel való foglalkozástól, egyedül nagy multjának emlékeivel foglalkozván.

Erkel Ferenc működésének a képe nem lenne teljes, ha azt meg nem világítanók szemben azzal az orsz. egyesülettel is, melynek körében legszebb diadalainak javarészét aratta s mely legintenzivebben volt lelkével összeforrva a nemzeti színház, az opera s az ő hivatalos svéráján kivül. Mint az orsz. daláregyesületnek tizennégy éven át tényleges orsz. karnagya s mint 26 éven keresztül, annak megalakulásától (1867) egészen 1893-ig tiszteletbeli karnagya s igazgatóválasztmányi tagja, oly kiható, önzetlen s hazafias ténykedést fejtett ki e téren, mely a magvar kulturélet annálisának mindig egyik legszebb lapját fogja betölteni. Buzgósága, munkaereje s fáradságára nem várt e téren semmi anyagi előny, jutalom; amit tett, azt tisztán hazafiui lelkesedésből tette s abból a meggyőződésből, hogy azzal egy oly nemzeti ügyet támogat és segít elő erős lábra állani, mely a magyar dal s zene eszményi érdekei képviselésére s konszolidálására szövetkezett. A magyar nép nagy zömének szunnyadó érzékét felkölteni a magasabb nemzeti aspirációkkal szemben s azok támogatásába ténylegesen is belevinni: ez képezte ez orsz. egyesület kiindulásának az alapelvét. Hogyne csatlakozott volna hát ahhoz szívvel s lélekkel Erkel Ferenc, ki elévülhetlen alkotásaival maga is hasonló életcélt tűzött maga elé. Ez egyesület iránti kizárólagos rokonszenvét s vonzódását semmi sem bizonyítja jobban, mint az a zelozitása, melylyel annak minden ténykedésében résztvett. Nemcsak hogy majd minden orsz. ünnepségnek az élére állott, hanem a központi igazgató-választmány gyűlésein is mindig jelenvolt s élénk részt vett annak beléletében. Ez pedig sokatmondó volt az ő társadalmi szokásával szemben, ki dacára, hogy majd minden művészeti, irodalmi s kulturális egyletnek részint alapító, részint pártoló vagy választmányi tagja volt, egyiknek a gyűléseit sem látogatta, kivévén az orsz. daláregyesületéit. Ellenállhatlan rokonszenv vonzotta a magyar dalárvilág alkotó elemeihez, hol az általa annyira kegyelt hamisítatlan nemzeti érzületet s az önzetlen lelkesedést mindenkor fel tudta találni. Nem is tudott ugy neki éljenezni, őt annyira kitüntetni, ünnepelni a magyar nemzet egy társadalmi, egy értelmiségi rétege sem, mint a dalárvilág. Ezt csak látni kellett az orsz. ünnepélyeken, melyeknek mindenkor ő volt a szellemi s művészeti központja, valamint nimbusának is legelső képviselője.

Mikor a 40-es években még csak szórványosan tünedezett fel itt-ott egy-egy dalegylet az országban, pusztán a magyarnak veleszületett dalos érzékétől ösztönözve: Erkel F. már akkor örömmel nézte a magyar zenének e parázs alatt lappangó tüzét; mikor pedig az 50-es években - a nemzeti elnyomatás gyászos korszakában - látta, hogy azok tömörülnek legerősebb s legkevésbbé áttörhető sziklabástyákul a nemzeti nyelv s érzület fentartására, szemben az abszolutizmus üldözéseivel: azok nagy nemzeti missziójáról győződött meg. A 60-as években a parázs alatt lappangott zsarátnok már lobogó lánggá nőtt s a magyar dalegyletek rohamos megszaporodásuk s tisztán nemzeti irányu ténykedésükkel a legkihatóbb kulturális tényezővé emelkedtek, keresve a rendszeres tömörülés és akció alapját, irányát. Erkel F. bennök a magyar dal- s zeneművészet generalizáló elemét ismerte fel, mely arra van hivatva, hogy széthordja a szikrákat az egész országban s mindenütt lángot gyújtson. Ettől fogva meg is alakult aztán a kapocs, mely Erkel Ferencet a magyar dalárvilággal egész élte fogytáig felbonthatlanul összeköté. Mikor 1864-ben a pécsi első s ugyszólván csak rögtönzött s mintegy tapogatódzásra számított orsz. dalünnepély tartatott, Erkel F. még távol tartotta magát annak külső mozzanataitól, de lelkével ott volt s nemcsak élénk figyelemmel kisérte annak lefolyását, hanem fiát (Erkel Gyulát) egyenesen felkérte, hogy abban személyesen részt vegyen s képviselje őt is, ki a meghivásnak akkor eleget nem tehetett.

A következő évben nyilt aztán első alkalma Erkel Ferencnek a magyarországi dalegyletek élére állni nyilvánosan s azokat első kiható diadalra vezetni. Ez a nemzeti zenede 25-éves jubileumi ünnepsége alkalmával történt 1865-ben, mikor a hazai dalegyletek legelőször tömörültek nagy számban az ünnepség fénye emelésére. Rendezetlen művészeti viszony állt fenn még akkor közöttük, de már akkor megmutatták, mire képesek fegyelmezett s rendszeresen szervezett működés mellett. Alig nehány hét állott rendelkezésükre, hogy a kitűzött műsor nehéz darabjait betanulják s mégis oly meglepő sikerrel oldották meg feladatukat, hogy Erkel F. a szó szoros értelmében meg volt lepetve. Egy pár összpróbával végzett velük s mikor a vigadó nagy termében vége volt az utolsónak, szokása szerint, rövid velős szavakkal fejezte ki irántuk őszinte elismerését. Az 1867-ki aradi orsz. dal- s zeneünnepély is még az ő személyes részvéte nélkül folyt le, de a rá következett 1868-ki debreceni fényes magánjellegü orsz. ünnepség már az ő vezényletével büszkélkedhetett. Debrecen városának dal- és zeneegylete ugyanis külön küldöttség által kérte fel Erkel Ferencet az ünnepély zenészeti vezetésére, ki azt készséggel elfogadva, arra Sándor fiát is magával vitte segédkezni. Az Aradon megalakult "Orsz. dalszövetség" ott nyert aztán Erkel F. indítványára oly nagymérvü tömörülést, hogy két évre rá megtarthatta első impozáns egyesületi ünnepélyét Budapesten az ország fővárosában. Debrecenben lett akkor egyhangu lelkesedéssel megválasztva országos karnagynak is s az akkori ünnepélyből kifolyólag lett megtisztelve azzal az értékes emléktárgygyal, melyről már fentebb is megemlékeztem. Erkel F. e dalárünnepély alkalmával lépett a magyar dalárvilággal közvetlenül szoros érintkezésbe. Az 1865-ki budapesti orsz. ünnepély többféle mozzanatainál fogva, nem nyujtott neki még erre kellő tért. De a legmagyarabb városban arról is meggyőződhetett, hogy oly sereg élére állott, mely az ő magyar zenészeti aspirációit a leglelkesebben átérezni képes s azok megvalósításában rendületlenül követni is fogja. S ez tényleg ugy is volt, mert Erkel F. a daláregyesülettel fentartott 25 évi összeköttetése alatt nem indítványozhatott olyat, vagy nem nyilváníthatott oly óhajtást, amit az egyhangulag el nem fogadott volna. Csakhogy volt is ok reá, mert Erkel F. mást soha nem óhajtott s indítványozott, mint ami a magyar művészet érdekét mozdította elő. A debreceniek legnagyobb mérvü intézkedéseket tettek, nem kimélve semmi áldozatot. Hogy ez ünnepélyük a szó szoros értelmében megfeleljen a zeneünnepély címének is, s mintául szolgáljon az utánuk következő városoknak, nemcsak a nemzeti színház opera-személyzetének minden elsőrangu énekművészét, hanem magát az egész zenekart is le akarták szállítani, bármibe kerüljön az. Erkel F. egész befolyását felhasználta, hogy ez sikerüljön, nem is mult máson, mint a 3-4 napi időn, mely alatt a nemzeti színház nem nélkülözhette a teljes zenekart. Annyit azonban mégis kieszközölt, hogy az intendáns annak java részét rendelkezésére bocsátotta. Az ő "Kölcsey hymnusza" (mely aztán soha többé le nem tünt az orsz. dalárünnepélyek műsoráról), Mosonyi M. "Szentelt hangok" címü uj magyar kara s Lachner "Harcos imája" voltak a közös előadásra szánt darabok. A történeti nevezetességü református nagytemplomban tartatott a főpróba, hol 19 évvel azelőtt Kossuth Lajos lángszavai lelkesítették a magyarságot a szabadság kivívására. Tenger-nép hullámzott ugy bent a templomban, mint kivüle. A bámuló debreceni s vidéki nép nem tudta eleinte megérteni, hogy mit keresnek a magyar dalárok a ref. templomban? Azok aztán ugy magyarázták meg neki a dolgot, hogy azért, mert nem elég abban csak elmondani szóval azt, ami már ott annyiszor el lett mondva, hanem el is kell azt énekelni. Ezt aztán megértette. Mikor Erkel F. az emelvényre lépett dirigálni s mikor arról lelépett, orkánszerü éljenekkel lett elhalmozva. Soha művésznek talán nép nem hódolt oly igaz meleg lelkesedéssel, mint akkor a debreceniek Erkel Ferencnek, ki az 1870-ki első daláregyesületi ünnepségen már mint vezér-tábornagy szerepelt. Résztvett a majd két évig tartott nagymérvü összes előmunkálatokban, élén állt mint elnöke a művészeti szakosztálynak, ő vezényelte saját hymnuszát s annak hangjai mellett lett felavatva az egyesület lobogója, ő szervezte s vezette diadalra az ünnepség minden művészeti mozzanatát. S igy folytatta továbbá is ténykedését. Mikor a budapesti ünnepség a kedvezőtlen időjárás következtében, anyagilag tetemesen megfeneklett s mikor az egyesületnek mindjárt élete kezdetén a legterhesebb gondokkal kellett küzdenie s közel tiz éven át csak becsületbeli tartozásainak kiegyenlítésére tartani az orsz. ünnepélyeket: Erkel F. mint hű vezér, soha sem állt ki a sorból, ám mindig ott volt kitartó serege élén: Nagyváradon (1872-ben), Kolozsvártt (1874-ben), Szegeden (1876-ban) s ismét Kolozsvártt (1880-ban) buzdítva, lelkesitve s irányítva az egyesület ügyeit vezető pályatársakat a tovább követendő úton.

* * *

Egész külön könyvet lehetne irni arról a számtalan ténykedésről és incidensről, melyek Erkel Ferencet a magyar dalárvilággal sok éven keresztül egyesíté. Mint az egyesületnek 22 éven át vezértitkára, nekem volt leginkább alkalmam őt e téren is minden irányban megismerni, meghajolni önzetlen hazafiui buzgalma s munkaképessége előtt s őszintén tisztelni magyar érzületének tisztaságát. Senki sem tudott a magyar dalárvilággal oly fesztelen, mesterkéletlen, de mindig a szög fejét találó nyelven érintkezni, mint ő. Szerette, tisztelte is mindenki, s szavainak, intenciója szent volt minden egyes dalár előtt. Akárhányszor megmondta nekik szemtől-szembe az igazságot, de azért nem nehezteltek reá, sőt annál inkább ragaszkodtak hozzá. Érezték magyar szellemének, jóindulatának fensőbbségét. De senkinek a dicsérete, méltánylása sem hatott aztán ugy a dalárokra, mint az övé, amiben pedig nem volt mindig bőkezü, de ha volt, tele marokkal osztogatta. Minden dalárünnepélyen, melynek az élén állott mint vezénylő, ő volt mindig a dalversenyek elbirálására választott jurynek is az elnöke. Mint ilyen, tárgyilagos, igazságos is volt, bár néha megesett vele, hogy - persze csupa jó szív s legjobb intencióból, - erősebben vonzódott Catóhoz, mint a művészeti objektivitáshoz. De nem volt az a természetü, aki művészeti dolgokban ne engedett volna a meggyőzőbb érveknek, ami pedig a művészeknek nem mindig szokott közös tulajdona lenni. Egy eset különösen fenmaradt emlékemben az 1874-ki első kolozsvári ünnepély alkalmából. Kolozsvár városa s a kolozsvári egyesült dalegyletek, hogy első e nemü ünnepségüknek, melyet egyszersmind a kolozsvári dalkör zászló-felavatási szertartásával is összekötöttek, minél nagyobb érdekességet s vonzerőt kölcsönözzenek, a nemzeti színház akkori igazgatóját s a nagyhírü karnagyot, Richter Jánost is meghivták, hogy egy pár közös kart vezényeljen Erkel Ferenc s Huber Károly mellett, kitől szintén lett egy kardal ("Nemzeti zászló") a műsorra felvéve. Richter J. elfogadta a meghivást, lement, dirigált is két kart, de mint igazgató csak egy művészét engedte át a nemzeti színház operájának, - azt is nagy nehezen, - a díszhangversenyben való közreműködésre. A jüry-bizottságba természetesen Richtert is beválasztották, ami ép oly kompetens mint udvariassági dolog volt ugyan, de amely egyszersmind erősen megzavarta a korábbi ilynemü tanácskozások békés és kollegiális lefolyását ép Erkel Ferenccel szemben. Richtert érdekelte a magyar kulturéletnek az ily általa még nem észlelt megnyilatkozása, Erdély fővárosának megismerése is vonzotta s talán a személyes ambició motivuma sem maradt ki a játékból. Mindez döntőleg befolyásolta leutazását. Egyebekben, se nem ismerte az ily nemzeti ünnepségek sajátlagos jellegét, se a viszonyokat, szálakat, opportunitási tekinteteket, melyek ilyenkor mindig finom tapintatosságot igényelnek az irányadó egyéniségektől. Mint jüry-tag nemhogy a maga részéről nem alkalmazkodott az ily ünnepségi formalitásokhoz, hanem Erkel Ferencet is sikerült neki ezektől elterelni. Már a verseny alkalmával a színházban a jüry-tagok számára kijelölt helyeket sem foglalták el, ami nemcsak a dalároknál, közönségnél tünt fel, hanem a jüry többi tagjaira kellemetlenül, sőt sértőleg is hatott. Fokozódott e tapintatlanság az által, hogy az egyesület titkára által kijelölt helyen s időben sem jelentek meg közös tanácskozásra, hanem csak egyszerü papirdarabra jegyezve küldték be szavazatukat, minden indokolás nélkül, s hozzá oly osztályozással, mely ha nyilvánosságra jut, vagy erősen megingatja a jüry két legtekintélyesebb tagjának a nimbusát, vagy azt a legkézzelfoghatóbb pártoskodásra vezette volna vissza. Több jüry-tag aztán hasonló eljárást követett s előállott egy olyan szavazási tuhubuhum s abszurditás, mely ha érvényesül, nyomban szétrobbantja az egész egyesületet s örökre blamirozza a különben rendkivül fényesen sikerült kolozsvári ünnepséget. Az egyesület titkárának (e sorok irójának) a legerélyesebben kellett fellépnie s különösen Erkel Ferencet meggyőzni s arra rábirni, hogy Richtert tévedése felől világosítsa fel s oly megoldást adjon a kérdésnek, melylyel elkerültessék a különben biztos erkölcsi felháborodás. "A nevek gyűlöletesek", mondja a latin közmondás, azért mellőzöm azokat, csak az eredményt konstatálom, mely abban kulminált, hogy utólagos - még pedig teljesen korrekt - módosítás folytán, a két tekintélyes szavazattal is utolsó díjnyertes lett az a dalegylet, mely előzőleg általuk az első díjra érdemesnek lett kijelölve.

Hogy Erkel F. minő melegen viselte szívén az egyesület érdekét s ünnepségeinek a sikerét, bebizonyította ezt az 1880-iki második kolozsvári dalünnepély alkalmával is, hol majdnem kérdésessé vált az összelőadások megtarthatása. Erkel F. dacára ama ellene kolportált hírnek, hogy pályatársai iránt nem viseltetik kellő kollegialitással, sőt hajlandó mindig útjokba állani, számos tette mégis az ellenkezőről tett bizonyságot. Igy volt ez Huber Károlylyal szemben is, aki mint nemzeti színházi karnagy, operairó, zeneszerző, nemzeti zenedei s később akadémiai tanár oly állásokat foglalt el, melyeken gyakori alkalma nyilt Erkel Ferenccel - hogy ugy mondjam - összemérni a fegyverét. Ő is régi tagja volt az egyesület igazgató-választmányának, melynek körében jelentős tevékenységet fejtett ki. Igen termékeny s általánosan kedvelt irója volt a dalárvilágnak s majd minden orsz. ünnepélyre irt valami hatásos összkart, mely aztán mindig bevált az egyletek állandó műsordarabjának; verseny-darabot is számosat szolgáltatott s nagytehetségü fiát, Hubay Jenőt is már fiatalabb éveiben (a 70-es években) nem egyszer bocsátotta az ünnepi díszhangversenyek rendelkezésére, szóval: sok jó szolgálatot tett az egyesületnek s Erkel Ferenc orsz. karnagyi utódjául tekintette őt mindenki ugy kompetens szakértelme, mint buzgalma folytán. Erkel F. belátta ezt s kellően méltányolta is, azért az 1876-80. közötti időszakban, hol a pécsi tervezett ünnepség, a pécsiek s az igazgató-választmány közt felmerült differenciák folytán az egész ünnepség dugába dőlt, Erkel Ferenc hivatkozva előhaladt korára s akadémiai elfoglaltságára, arra kérte az igazgató-választmányt, hogy melléje Huber Károlyt kérje fel - netaláni akadályoztatása esetében - az orsz. karnagyi teendők teljesítésére, mit az igazgató-választmány készséggel teljesített is. Ennek következtében funkcionált aztán Huber K. legelőször mint tényleges orsz. karnagy a kolozsvári második ünnepély alkalmával 1880-ban. De azért Erkel F. is megjelent azon, nem ugyan hivatalos minőségben, de ama régi kegyeletes kapocsnál fogva, mely őt Kolozsvárhoz oly sok év óta kötötte, s ama meleg érdeklődésénél fogva, melylyel az egyesület iránt viseltetett. Kolozsvár városa akkor soha eléggé nem méltányolható hazafias tettet követett el, mikor a pécsi kudarc után, az egyesület sehonnan sem kapván meghivást normális ünnepsége megtarthatására, másodszor is meghivta kebelébe az egyesületet. Történt azonban, hogy Huber Károly ott ezúttal feltünő méltatlan mellőzésben részesült a dalegyletek részéről. Bizonyos ellene szőtt intrigák következtében, kisebbségben maradt a jüry-tagok választásánál. Ez annyira sértette - s méltán is - Huber K. ambicióját s művészi tekintélyét, hogy rögtön leköszönt orsz. karnagyi állásáról s nem akarta tovább vezetni sem a próbákat, sem az előadást. Az egész ünnepély sikere válságos helyzetbe jutott s a két pártra szakadt egyletek is egymással ellenséges lábra helyezkedvén, arra a Kolozsvár városa nimbusát fenyegető fiaskóra nyilt kilátás, hogy az egész ünnepség re infecta szétmenjen. A helyi lapokban Huber K. közzétevén lemondási levelét az elnökséghez, mely igen éles, szenvedélyes - de inopportunus - hangon volt tartva, az még inkább kiélesítette a válságot. Ekkor lépett fel Erkel Ferenc ritka erélyességgel s az ő ellenállhatlan tekintélyével, melynek egyedül volt tulajdonítható, hogy Kolozsvár hazafias áldozatkészsége s kulturális nimbusa csorbát nem szenvedett. A szeget szeggel verte vissza. Először Huber Károlynak olvasott fel nehány fejezetet a Leviták könyvéből, hogy az ország második fővárosával, annak hazafias ténykedésével, kulturális missziójával, az országos egyesülettel s annak halasztást nem tűrő ünnepségi legfőbb mozzanatával szemben, nincsen helye a túlvitt érzékenykedésnek még jogos sérelmi esetben sem, annál kevésbé akkor, mikor az, egy ellene mesterségesen szőtt ármány folyománya; kijelentvén egyszersmind határozottan, hogy lemondásának azonnal vissza nem vonása esetében, ő fog az ünnepély művészeti vezetésének az élére állani s azt plakátokban fogja a város tudomására hozni. Ez aztán hatott, mert magyar őszinteséggel lett megmondva. Huber K. visszavonta a lemondást s tovább működött. De nem is volt oka megbánni, hogy Erkel F. tanácsát megfogadta, mert a második dalverseny alkalmával, hol több egylet az ő karaival versenyzett, oly tüntető ovációkban részesült úgy a közönség, mint a dalárok nagy zöme részéről, melyre egész életében csak büszkén emlékezhetett vissza.

* * *

Erkel F. az 1880-iki kolozsvári orsz. dalünnepély után még csak egy orsz. ünnepségben vett részt a vidéken 1882-ben, Debrecenben, mikor e hazafiságban kimagasló nagy magyar város szintén másodizben hivta meg az egyesületet, hogy falai közt tartsa meg fontos kulturális ünnepélyét. Semmi áldozatot nem kimélt ez uttal sem s az ünnepély úgy szellemileg mint anyagilag oly fényesen sikerült, hogy az fényes betűkkel lett az egyesület történeti annálisába beirva. Erkel Ferenc mikor már ugyszólván csak mint díszvendég vett részt az orsz. dalünnepélyeken, (1880-ban Kolozsvártt s 1882-ben Debrecenben), azt mondhatni, hogy még intenzivebb, még melegebb ovációkban részesült, mint mikor hivatalos minőségben állt azok élén. Az egész ország ilyenkor azt a koszorús zeneköltőjét látta s tisztelte benne, ki osztatlan fényt vetett az egész nemzetre. Hogy minő elválhatlan szellemi s nemzeti kapocs fűzte őt az orsz. egyesülethez, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ilyenkor sem állhatta meg, hogy Kölcsey-hymnuszát, vagy ha a műsoron az ő szerzeménye is szerepelt, azt ne ő vezényelte volna személyesen. Ekkor került Debrecenben először dalünnepélyi előadásra az ő "Honvédek takarodója" "Névtelen hősök" operájából, melynek ép Debrecenben frenetikus hatását alig lehet szóval leirni. Percekig tartott a taps megjelenésekor s a közönség viharosan követelte a darab ismétlését. Ez ünnepély különben apai örömére is szolgált, mert akkori kötött versenydarabul fia, Erkel Gyulának a biráló-bizottság által egyhangulag elfogadott pályaműve szolgált. De ettől kezdve aztán nem vett részt többé a vidéki városok orsz. dalünnepélyeiben. Már 1884-ben hiányzott a miskolciról, az 1886-iki pécsin sem jelent meg, hol már Huber K. halála után annak fia, Hubay Jenő szerepelt az orsz. karnagyi széken. Az 1889-iki második szegedin még kevésbbé, részint előhaladt kora, részint pedig ama sokféle áramlat felülkerekedése folytán, mely egy időre az orsz. magyar daláregyesület kebelében is megzsibbasztotta a régi harcosok kedvét és energiáját. Időközben az egyesület régi vezértitkára (e sorok irója) is visszavonulván állásától, kihez Erkel Ferencet e téren is hosszu éveken keresztül erős szellemi s magyar érzületi kapocs fűzött, de meg az országos zeneakadémiai viszonyok átalakulása is deprimálván kedélyét, mindez lényegesen befolyt arra, hogy Erkel F. élete utolsó évtizedében távol tartotta magát a daláregyesület nyilvános ténykedéseitől. Élte hosszáig megválasztatván az egyesület tiszteletbeli orsz. karnagyául, ebben találta erkölcsi jutalmát annak a sok évi buzgalmának, melyet az egyesület érdekében kifejtett. Már a pécsi 1886-ik ünnepélyi orsz. közgyűlést is arra kérte fel, hogy nevét az igazgató-választmányi tagok sorából is hagyják ki, mert azokban résztvenni nem engedik meg többé sem egészségi viszonyai, sem sokoldalu elfoglaltságai.

Még egyszer, 1892-ben az egyesület negyedszázados jubileumi ünnepségén Budapesten vett abban szellemileg részt, készséggel engedvén az igazgató-választmány abbeli felkérésének, hogy ez alkalomra egy uj kar szerzésével tisztelje meg a jubiláló egyesületet. Petőfi-szöveget választott e célra s azt oly mesterileg zenésítette meg, hozzá még feltünő eredetiségü zenekiséretet (hétszeres cimbalom-kiséretet) is irván, hogy az, mikor a díszmatinén első bemutatásra került, fia Erkel Sándor orsz. karnagy vezénylete mellett, frenetikus hatást keltett s meg kellett ismételni. Erkel Ferencnek ez is volt ugyszólván hattyudala meg az a "Király-hymnusz"-a, melyet Jókai ismert szövegére szerzett teljes zenekisérettel s pályázaton kivül, mely szintén ez alkalommal került első bemutatásra. Az orsz. magyar daláregyesület azzal tisztelte meg jubileumi ünnepén az ő félszázados epochális működésének az emlékét, hogy első versenydíjul ezüstbe öntött értékes mellszobrát tűzte ki a Liszt Ferenc hasonló kiállításu s értékü mellszobrával együtt.

Az orsz. dalünnepélyeken Erkel Ferenc honosította meg a voltaképen vele kapcsolatos nagyobbmérvü zeneünnepélyeket is, vagyis az oly énekkari előadásokat, melyek teljes zenekari kiséretet igényelnek. Ezek sok költséggel jártak s az ünnepélyek tiszta jövedelmeit tetemesen megapasztották ugyan, de amellett, hogy a vidéki városok zeneügyei fellendítésére jótékonyan kihatottak, az ünnepélyek művészeti nivóját is mindég emelték. Az illető városok műkedvelői ilyenkor egymással versenyezve sorakoztak vezénylete alá s amely hangszerek híjával voltak, azok képviselőiről a fővárosban gondoskodott s vitte magával. A rendes rézfúhangszerek tömegét is ő sokszorosítá meg, hogy minél impozánsabbá tegye a tömeges hatást. Az első ily keretü zenekart a szegedi első ünnepélyre, 1876-ban ő maga szervezte fővárosi kipróbált zenészekből, kikkel hetekkel az ünnepély előtt rendes próbákat tartott s mint kész megbizható testületet vitte le Szegedre, hol az akkori három egyesült nemzed ünnepséggel szemben (országos kiállítás, dalárünnepély és Dugonics-szobor leleplezés) nagy szolgálatot tett vele. S Erkel Ferenc mindezt - őszintén mondhatom - tiszta önzetlen hazafiságból tette, minden előre kikötött tiszteletdíj vagy másnemü anyagi haszonra való kilátás nélkül. Sőt az elszállásolás s az utazás kiadásait leszámítva, bizony nem egyszer a magáéból is pótolta napi szükségletei fedezését. Későbben a dal- s zeneünnepélyek regie-je e tekintetben is nagyon megváltozott s az ünnepélyek leszámolási kimutatásaiban sokszor a kiadások ez egy tétele is többre rugott egy ünnepélyen, mint Erkel Ferenc orsz. karnagysága alatt valamennyié. Mert tény, hogy a debreceni 1882-iki ünnepély után, melyben Erkel F. utoljára vett részt ténylegesen, az egyesület további ünnepségei már nem folytak le azzal a sima összhanggal, mely az előzőket, Királyi Pál tizéves elnöksége s Erkel Ferenc 13 éves orsz. karnagysága alatt mindig jellemezte. Addigi légkörébe idegen áramlat tódult, mely azt folyton izgatta s nem engedte nyugodt egyensúlyban működni. Az egyesület teljesen rendbehozott pénzügyi egyensúlya is mindinkább kezdett ismét fellibbenni a tulságos zenészeti kiadások folytonos növekedésével s nem volt többé feltalálható körében az a régi patriarkális és önzetlen hazafiui szellem, mely abban előzőleg uralkodott. Bizonyos üzleti szellem kezdett túlsúlyra jutni s terjeszkedni, kivált a zenészeti műsor effektuálásával szemben, mely kevésbbé állt összhangban az egyesületnek eredetileg kontemplált s addig megvalósítni is tudott tisztán művészeti, szellemi, hazafiui s nemzeti aspirációival.

Mindez ki nem kerülte Erkel Ferenc figyelmét s korán félreállt az útból, nehogy a további felelősség terhe ő reá is háruljon. Pedig biztos vagyok benne, hogy még tovább is ott lett volna található, hol a tiszta művészeti ambició járt karöltve az önérzetes hazafiassággal.

Az 1889-iki szegedi ünnepély után Erkel Ferenc volt orsz. tényleges karnagy helyére az ő geniális fia, Erkel Sándor lett megválasztva a dalárközgyűlés által, mely aktus akkor az egész egyesületnek majdnem szétrobbanását vonta maga után. Nehéz, válságos éveket élt aztán keresztül az egyesület egészen 1892-ig, hol ismét lábraállt s ragyogtatta a régi fényes művészeti nimbust ismét az Erkel név aegizise alatt. Mert a daláregyesülettel szemben az Erkel név, mindig azzal a varázserővel fog birni, mely azt méltán megilleti. Érezte is ezt a dalárvilág, mikor sokévi hányattatás után Szegeden 1889-ben ismét egy Erkelt ültetett az orsz. karnagyi székbe, a kimagasló apának méltó utódját, ki a művészeti tulajdonok mellett abban is követte s követi az apa nyomdokait, hogy nem az üzleti, hanem csak a művészeti sikerekre fekteti a súlyt.

* * *

Az orsz. daláregyesület közgyűlése 1892-iki jubiláris ünnepségét maradandó emlékkel óhajtván megörökíteni, annak negyedszázados működési történetét terjedelmes, részletes s kimerítő monografia alakjában határozta el közzétenni. E nehéz feladatu munka megirására e sorok iróját kérte fel, ki azt készséggel el is vállalta. Hogy a lefolyt negyedszázad e kulturális történetében minő elsőrangu helyet foglal el Erkel Ferenc, az legrészletesebben kiviláglik e munkából, hol nincsen fejezet, de alig van lapszám is, melyen hivatkozás ne történnék Erkel Ferenc kiható ténykedésére. Az ő daláregyesületi sokoldalu működése, ha a hazai műtörténelemben nem is biztosít számára oly intenziven ragyogó fényt mint a nemzeti színház, az opera, az orsz. zeneakadémia s általában a magyar zeneköltészet terén elért nagy sikerei, de annyit e téren is elmondhatunk felőle, hogy hozzá méltóan betöltötte hivatását. Tekintélye, nimbusa s szakértelmével első állt a sorba, hogy nagygyá, erőssé s kihatóvá nevelje azt a kezdetben gyenge növényt, mely a hozzá hasonlók erélyes, kitartó önzetlen támogatása, buzgalma nélkül terebélyes fává sohasem nőhette volna ki magát. Az Erkel Ferenc neve azért ép ugy össze van nőve az orsz. magyar daláregyesület fejlődési történetével, mint a magyar opera s általában a magyar zenéé. Mert ahol ő e három téren hiányzott, ott mindig volt valami üresség, mely betölthetlenül maradt. Mig ellenben ahol az ő egyénisége is szerepelt, ott a nemzeti aspirációk hajtásai is csak gyarapodtak.

Az orsz. dalárünnepélyek geniális rögtönző lantosa és vándor-trubadurja: a szélesen ismert Kerekes Sámuel, marosvásárhelyi tanár és lelkes dalárpártoló, nem volt dalünnepély, melyen ha jelen volt Erkel Ferenc, ne dicsőitette volna őt ékes rigmusokban. Egy izben igy apostrofálta s azzal ki is fejezte találóan az ő elévülhetlen érdemeit a daláregyesület körül:

A hol csak megjelen
A nagy dicső Erkel,
Ott a lelkes éljen
Ezerszer is elkel!

 

Midőn Erkel Ferenc 1889-ben megvált az orsz. zeneakadémia tanári állásától is, azt a négy évet, melyet a gondviselés még számára fentartott, csendes magányosságban és kontemplációk közt töltötte el. Volt is mire visszagondolnia. A magyar nemzet szellemi nagyságai társaságában s azokkal diadalmasan összműködve, átélte a magyar haza ébredésének, ujjászületésének, kivirulásának s legragyogóbb dicsőségének a napjait. Osztozott a nemzet sötét, majdnem vigasztalhatlan gyászában, tűrte ő is a szellemi rabigát, a nemzeti érzület keresztrefeszítését, majd oroszlánrészt vett ki az ujból kivirult szabadságfa bódító virágillatából, osztozott az alkotmányos élet áldásaiban, tanúja volt az ország, a főváros óriási fellendülésének, melynek rozoga járművét még látta meghippadva vesztegelni az előitélet, a közöny s a nembánomság apathikus sarában; megérte a nemzeti zene és kulturának terebélyes fává növését, saját szobrát köszönthette a magyar művészet önálló csarnoka, az operaház homlokzata előtt, élén állhatott az ország legelső műintézetének, melynek falai közül nagy számban küldhette szét az általa inspirált jövő apostolait a magyar zenének; megélte 50 évi működésének jubileumát; külön muzeumi kiállítást rendezhetett a kegyelet és hála emléktárgyaiból; szóval, visszatekinthetett egy oly hosszu s esemény-, eredménydús életre, minő a gondviselés kegyelméből csak igen kevés választottnak jut ki osztályrészül. Hát mindezen elmerengni bizony lelki boldogság lehetett a számára. De vajjon az a négy év, melyet igy eltöltött, valóban boldoggá tette-e? Én nem mernék rá határozottan igennel válaszolni, nem, mert ha magára nézve talán kielégültséggel gondolhatott is a multra, de még életében sok olyat kellett látnia s tapasztalnia, melyek az ő egész élete művészeti ideáljával erős ellentétbe jutottak, ez pedig inkább a lelki keserűség, mint az édes megnyugvás érzetével tölthette el.

S innen magyarázható ki élte utolsó éveiben az ő még szűkebb körre vont elzárkozottsága is s úgyszólván kerülése a világnak, a társaságoknak mint azelőtt, hol állása s hivatásánál fogva még sem zárhatta el magát teljesen az emberekkel való érintkezések elől. Pedig, hogy megvolt benne erre nézve az inklináció, mutatja az is, hogy minden veleszületett magányosság keresési hajlama mellett, e négy év alatt mégis kiengedte magát ragadtatni remeteszerü köréből. Az egyik incidens erre nézve akkor történt, mikor 1890-ben 80-ik születési évfordulója megünneplésére a filharmoniai társulat rendkivüli s díszelőadást rendezett a tiszteletére s mikor még annak a felkérésnek is engedett, hogy abban ő maga is részt vegyen egykori ragyogó zongora-művészetével. Ekkor nyilt alkalma a közönségnek meggyőződni arról, hogy minő elementáris ereje rejlett benne az ekzekutiv művészetnek is. Mozártnak általa egész életében különösen kegyelt D-moll zongoraversenyét játszta zenekar-kisérettel és azzal a saját szerzette klasszikus kadenciával, melylyel oly gyakran elragadta hallgatóit még korábbi éveiben, mikor mint zongoraművész többször működött nyilvánosan. Aki ez alkalommal hallotta az ő 80 éves ujjait gyöngyözetes tisztaság, egyenletesség s bámulatos klasszikus plaszticitással végigsíklani a zongora billentyűzetén, s aki hallotta hamisítatlan szellemmel értelmezni tőle a nagy géniusz ez elévülhetlen alkotását, az, ha nem látja, el sem hitte volna, hogy azt a csodát egy 80 éves kéz viszi véghez. Ez az est felejthetlen marad a budapesti közönség előtt, mely frenetikus tapsokban tört ki s addig meg nem nyugodt, mig az ősz mester külön még ráadással is nem szolgált, eljátszván Liszt-ábrándját a "Puritánok" opera dallamai felett, mely hajdanában Erkel F.-nek szintén egyik kedvenc virtuózdarabjai közé tartozott. Két ily ellentétes stilusu és technikáju zongoradarabot 80 éves kézzel ugy tudni bemutatni, mint akkor Erkel Ferencnek még sikerült: ez valóban a mesék országába tartozott s arról tanuskodhatott, hogy minő művész lehetett az 40 éves korában, akin 80 év vihara száguld keresztül, anélkül, hogy ujjain s izomerején kifoghatott volna. Pedig Erkel Ferencnek bizony élte utolsó évtizedeiben egészen másra volt a gondja, mint arra, hogy ujjait naponként óraszámra trenirozza s skálák és futamokkal gyötörje magát.

A második incidens e négy év alatt, mely kiragadta Erkel Ferencet művészeti apathiájából, - a mint már említém, - az 1892-iki orsz. magyar daláregyesületnek Budapesten tartott negyedszázados jubileumi orsz. dal- s zeneünnepélye alkalmával merült fel, hol az egyesület központi igazgató-választmánya arra kérte fel az ősz mestert s a magyar dalárügynek számos éven keresztül hazafias buzgalmu támogatóját, hogy a tervezett dísz-zenematiné alkalmára egy uj férfikarral örvendeztesse meg az egyesületet. A legnagyobb készséggel engedett e fölkérésnek s Petőfi egyik költeményére irt is egy olyan remek, örökbecsü férfikart, mely a magyar zeneirodalomnak elévülhetlen gyöngye fog maradni. Hét cimbalommal való kiséretet is csatolt hozzá s ezzel oly meglepő eredményt, oly sajátságos hatást ért el, melyre eddigelé még szintén nem volt példa.

Ez utolsó szellemi diadalát aztán még csak egy év választá el a haláltól, mely a következő 1893-ik év június hó 15-én az egész ország s a magyar művészet mély és őszinte gyászára, egy pár havi betegeskedés után, mindnyájunk pótolhatlan veszteségére bekövetkezett.

Erkel Ferenc e négy év alatt a telet rendesen a városban, a nyarat pedig rendesen mindig a Svábhegyen töltötte Lajos fia társaságában, ki leghívebb ápolója, gondozója s ügyeinek végzője is volt mind haláláig. Mind a két helyen hű maradt életszokásaihoz, melyektől el nem tért, csak a legeslegritkább esetekben. Élte utolsó évében már korán, május 13-án költözött a szabadba. Előtte nehány héttel katarrhalis tüdőgyuladása megujult, fent a hegyen hűvös tavaszi napok jártak s a betegség rosszabbra fordulására s a katasztrófa bekövetkeztére az is befolyással volt. Erkel Ferenc utolsó napjaiban - kivéve családja tagjait, - már legjobb barátait sem fogadta. Az a sok évi benső viszony, mely köztem és közte fenállt, arra is kiterjedt, hogy nem kereshettem fel bármely órában lakásán, hogy szivélyesen ne fogadott volna. Értesülvén betegsége komolyabb fordulatáról, néhány nappal halála előtt siettem fel a Svábhegyre, hogy meglátogassam, hol mindig örömmel fogadott s ha el is volt szobájában foglalva vagy általában nem óhajtotta az emberek társaságát, mindig kijött a szabadba s elcsevegett velem hol a multakról, hol a napi eseményekről. De ekkor már nem fogadott. Mikor a Placht-villa udvarára léptem (hol az utolsó években lakott), Lajos fia jött elém azzal a kijelentéssel, hogy atyja bocsánatot kér, de nem fogadhat. Ez annyit jelentett előttem, hogy a katasztrófa közel lehet. Nem is csalatkoztam, mert egy pár napra rá örökre lehunyta szemeit a magyar géniusz egyik kimagasló képviselője. Amilyen csendes volt egész élete, halála is olyan volt. A körülte egybegyült családtagok elbeszélése szerint halála előtt pár héttel, mialatt családja künn a szabadban ebédelt, Erkel F. bent a szobában fogyasztotta el már akkor nagyon kimért ebédjét s egyszerre összerogyott, de mire a család berohant, már magához tért s azzal fogadta:

- Ne bántsatok, majd felkelek magamtól is.

Ez időtől fogva nagyfoku szívgyengeség lépett fel nála és baját még fokozta az, hogy lábai a régóta tartó oedema következtében felmondták a szolgálatot. Lélekzete oly nehézzé vált, hogy ágyban nem birt maradni s még az éjszakákat is karosszékben töltötte. Orvosa még ekkor is remélte, hogy a beteg kellő ápolás mellett még egy-két évig elélhet és legfölebb a hidegebb időjárás bekövetkeztétől tartott. De azért minden héten nehányszor fölkereste és maga is csodálkozott az agg zeneköltő tréfás hangulatán.

Akkor, gyengeségére való tekintettel, nem tudatták vele a hosszu betegség után kevéssel azelőtt bekövetkezett Elek fia halálát, de aznap mintha valami súgta volna neki, szomorúan jegyezte meg:

- Érzem, hogy megint egygyel kevesebben vagyunk.

Azután a beteg ereje mindegyre jobban fogyott, gyengült, jó kedélye elhagyta s meglátszott rajta, hogy még a legbensőbb barátaival való beszélgetés is nehezére esik.

Feljött Békés-Csabáról Sándor fia is, de miután az orvos megnyugtatta, ismét visszautazott oda, de leirhatatlanul fájdalmas volt az elválás apa és fiu közt, mind a ketten sírva búcsuztak el egymástól, mintha megsejtették volna, hogy nem találkoznak többé az életben!

Azután észrevehetően kezdett hanyatlani az ereje. Karosszékében ülve, érthetetlen szavakban félrebeszélt. Az orvos a nagy gyengeség következtében azt ajánlotta, fektessék ágyba, de elutasító kézmozdulattal csak annyit mondott:

- Hagyjatok, nem megyek az ágyba.

Ezek voltak utolsó szavai. De azért mégis engedett az orvosi utasításnak. Lefektették és gyermekei ágya mellé telepedtek. Az orvos eltávozott, de a mit búcsúzáskor mondott, az már nem volt biztató a családra.

Az ágyban hol elszunnyadt, hol felébredt a beteg s mikor késő este rátekintettek hozzátartozói, megüvegesedett szemei mutatták, hogy a legnagyobb magyar zeneköltő örökre elaludt. Olyan csendesen hunyt el, hogy észre sem vették.

Lajos és István fiai - Gyula Ujpesten volt - s leánya Mária voltak az utolsó percig mellette, akik a Krisztinaváros egyik segédlelkészét hivatták föl, ki az elhunyt ágyánál hosszabb ideig imádkozott.

A halál híre csakhamar szétterjedt nemcsak a Svábhegyen, hanem a fővárosban is, mindenfelé mély fájdalmat s gyászt keltve. Az első értesítésre az opera intendánsa, gróf Zichy Géza mindjárt lépéseket tett, hogy a nagy mester hült tetemei a Svábhegyről leszállíttassék, s a gyászravatal az opera előcsarnokában állíttassék fel hozzá méltó díszszel. Gróf Csáky Albin közoktatásügyi miniszter pedig intézkedett, hogy a nagy halott temetése onnan történjék államköltségen.

Nagyszerűen impozáns volt Erkel Ferenc temetése. A főváros minden rendü lakosságának százezrei álltak sorfalat az operaház előtti téren, az Andrássy-, az Erzsébet-, a kör- és a kerepesi-úton végig, a merre a halotti menet vezettetett a kerepesi-úti sírkertig, hol örök nyugalmat talált. A ravatalnál gróf Zichy Géza intendáns és az orsz. m. kir. zeneakadémia igazgatója mondtak búcsúztató gyászbeszédet. Az opera, a nemzeti színház, a népszínház, az orsz. magyar daláregyesület s az összes fővárosi zene- és dalegyletek testületileg jelentek meg gyászfátyollal bevont lobogóikkal. Az opera zenekara a "Hunyady"-ból a gyászindulót, az énekkar pedig gyász-énekeket zengett. A menetet az orsz. magyar daláregyesület lobogója vezette az egész igazgató-választmánynyal az élén. Jelen volt az irodalom, a művészet, a főváros képviselőtestületének s a fővárosi köröknek színe-java, hogy megadják a végtiszteletet annak a nagy szellemnek, aki korszakot alkotó történelmi nagy alakja volt s marad is a magyar kulturfejlődésnek. A nagyszerü gyászünnepély harmoniájával csak az az intézkedése nem egyezett meg az intéző köröknek, hogy a menetet nem az Andrássy-útnak a váczi-körút kiszögellésén keresztül a nemzeti színház felé irányozták, hol Erkel F. élte legszebb diadalait aratta s a honnan lángszellemének kisugárzásai terjedtek szét az egész hazára. Annak csarnoka előtt illette volna meg koporsóját a legméltóbb búcsúztató. Még a temetőben is óriási nép gyűlt össze, hol a sírnál zene- és énekhangok kisérete mellett lett az anyaföldnek átadva. Mielőtt a koporsót lebocsátották volna a sír üregébe, Nikolics Sándor megható szavakkal búcsúzott el tőle a nemzet s az egész hazai művészet nevében.

* * *

Midőn szétoszlott a gyászoló közönség, a magyar múzsa ugy érezhette magát, mint aki a vakító fénynyel lefutott csillag után visszamaradt sötétségbe tekint. Elvitte magával a ragyogást s csak az üresség szürke homályát hagyta hátra. Utolsó nagy alakja szállt ő vele a sírba annak a nagy időszaknak, melynek alkotó hősei kimutatták az utat a magyar számára, hogy azon haladva, másodszor foglalja el e hazát a szellem fegyverével. A művészet terén nagy kincseket hagyott örökségül a nemzetnek, melylyel egész lénye összeforrott. Ha megbecsüli s el nem tékozolja, nyomában fel fog épülni a magyar zene fényes csarnoka, ugy amint azt szíve egész melegével kontemplálta.

Erkel Ferenc magyar érzésü művész volt a szó teljes értelmében. Ez volt az ő erős vára, a melyet soha sem tudtak bevenni sem irigyei, sem rágalmazói, sem kicsinylői. Amilyen izmos volt a tudása, szemben az általános zenei műveltség kivánalmaival, ép oly törhetlen, hajthatatlan volt a magyar művészet, a magyar zene aspirációival szemben. Ő sem járt mindig hosszu életén keresztül rózsák között; az ő útjába is nem egy véresre szúró tövis és sziszegő vipera került. Az elismerés, a hála poharába - ősi magyar szokás szerint, - neki is nem egyszer töltögettek keserü ürömcseppeket, de azért ő még kálváriajárás közt is mindig csak egy hitet vallott: szeretni a hazát, ragaszkodni hozzá s szolgálni érdekeit. Annyira a vérébe ment át ez a hazához való ragaszkodás érzése, hogy - amire alig van példa a hozzá hasonló nagy művészek életében, - több mint félszázados pályája alatt még csak szükségét sem érezte annak, hogy átlépje a haza határait s a külföldön nézzen szét táplálékot keresni az idegen művészvilág forrásánál. Mintha attól félt volna, hogy az ő magyar művészi lelkét kizökkenthetik acélpántjaiból az idegen föld levegőjének nyomásai. Sem a külföldi babérok, sem a művészek természetével karöltve járni szokott nagyobb anyagi sikerek aspirálása nem gyakorolt rá soha csábító hatásokat, pedig mint kimagasló talentumnak, mint elsőrendü zongoraművésznek s mint mintaszerü karmesternek, bizony neki is nyitva állt volna a világ országútja, amelyre számos pálya- s honfitársa lépett. Soha nem irigyelte egyiknek sem külföldi babérait; ő megelégedett a magyar haza rónáiról és bérceiről szakított s nyert virágokkal. Azok táplálták az ő tiszta, hamisítatlan magyar zeneköltészetének a forrását, amely azért volt oly igaz hatással a magyar nemzetre, aminőt arra e részben rajta kivül még senki más nem gyakorolt. Természete, véralkata alapjában békés, konciliáns s könnyen volt hajlítható. De ha a magyar művészet érdekeit komolyan megtámadva látta, akkor mindig elvesztette türelmének hidegvérét s szembeszállt volna az eleven ördöggel is.

* * *

Erkel Ferenc sajátságos összetétele volt mindannak, ami valakit érdekessé, mondhatni, a nagy tömegtől különválóvá s igy feltünővé is szokott tenni. Az ő külön világa mindenek felett a zene volt. Gondolkodni, társalogni sem tudott anélkül, hogy érveit, hasonlatait ne a zene világából vette volna. E külön világából fejlődött ki azután a szeget mindig fején találó ama tulajdonsága, melylyel a zenevilág minden számbavehető egyéniségét és termékét teljes pontossággal és méltányossággal meg tudta itélni. Gyakran mondták ugyan felőle, hogy ilyenkor nem mindig volt eléggé tárgyilagos. De én részemről ugy ismertem, hogy ő nem látta soha a görbe vonalat egyenesnek, sem az egyenest görbének; a kisebb tehetségekben is elismerte, ami elismerésre méltó volt, de viszont nem hódolt a felfútt nagyságoknak. Nagyra becsülte, sőt meg is tudta bámulni a zenetudósokat, kivált a kontrapunktistákat; de azért egész lelkével igazán csak oda vonzódott, a hol nem mesterségesen csinált virágok pompáznak. Hisz az ő alkotásának a remekei sem a hangok logaritmus-könyvéből eredtek, hanem abból a forrásból, mely a dallamok ős hazájában fakad. A zenetudomány aprólékos, szövevényes és szőrszálhasogató elméleti tételeivel nem sokat törődött. Nem is arra született, hogy tanári székből tartson értekezéseket a hangok rezgési számadatairól, vagy az ó-görög és keresztény zene harmoniai különbségéről. Feladatának azt tartotta, hogy lelke mélyéből fölszínre hozza mindazt, amit neki a magyar múzsa inspirált, ugy, mint senki más, sem előtte, sem utána. Az ő hazafias becsvágya nem is iparkodott azon soha, hogy megmutassa képességét symphoniák, oratóriumok, kettős fugák, nyolc szólamu karok vagy más zenei különösségek alkotására. De hogy miben áll mindezek művészeti fegyelmezettsége, azt nálánál jobban senki sem értette. Volt rá több eset, hogy e téren híres tudományos matadorokat is figyelmeztetett nem egészen szabatos eljárásukra.

* * *

Ami dirigensi képességét illeti, ha egyszer kezébe vette a karnagyi pálcát s maga elé tárta a vezérkönyvet, a sas szeme nem lát tisztábban a sziklaoromról le a völgybe, mint a hogy az ő szeme uralkodott az alatta levő zenekar felett. Ha virtuózok játszottak vezénylete mellett, még azoknak is azonnal fölismerte vérmérsékletét s a szerint alkalmazta eljárását, és soha sem vesztette el lélekjelenlétét. A 60-as években egyszer nagy felsüléstől így mentette meg a híres zongoravirtuózt és zeneszerzőt: Littolf Henriket, ki a nemzeti színházban adta hangversenyeit. Egyik legnépszerűbb és legtetszetősebb versenyművét játszta hangjegy nélkül zenekar-kisérettel, mely úgy hosszúsága, mint rithmikus képleteinek hasonlóságai s azok folytonos ismétléseivel erősen próbára tette még a szerző emlékező tehetségét is. De különben is Littolf egyike volt a legidegesebb és legvérmesebb művészeknek, tele százféle szeszélylyel és különcködéssel." A legrohamosabb pezsgésü tételnél egyszerre csak elhagyta az emlékezete s megakadt. Erkel észrevette, de vezette tovább a zenekart, mintha annak úgy kellene lenni. Littolf egypárszor belekapott a játékba, de a kellő fonalat nem tudta megtalálni. Elhagyta a hidegvér, izgett-mozgott a széken, térdeire ütögetett s Erkelre tekintgetett, ki azonban rá sem nézett, hanem szemlesütve tovább dirigált. Végre Littolf elértette a czélzást, s várt nyugodtabban, mig egy alkalmas helynél ismét bele találta magát a zene menetébe, s az előadás sikerülten haladt mindvégig. A közönség mitsem vett észre, sőt azt hitte, - talán még az akkori kritikusok is, - hogy Littolf-nak csakugyan szünetet kellett tartani.

Erkel hallása oly finom volt, hogy legcsekélyebb rithmikai vagy intonálási hibát is észrevett. Előadás közben mindig nyugodt maradt, de utána aztán annál kevésbbé kimélte az intő és szemrehányó szót. Vezényletének ereje nem a plasztika aeszthetikáján, hanem a biztos megérthetésre szolgáló izmos kéz- és karmozgásokon alapult. A zene- és énekkari tagok, valamint tanítványai iránt nem volt nálánál szigorúbb karnagy és tanár.

Ellenlábasai és kritikusai - s ki volna ilyenek nélkül, - ép e túlságos, gyakran talán a merevségig vitt szigorúságának rovására írták a költőiség olykori elhanyagolását, pedig aki közelebbről ismerte, tudhatta, hogy mennyi volt benne a költői ihlet.

Nem dolgozott gyorsan, szerette a "nonum prematur in annum" elvét követni. Minden taktust, amit leírt, jól megforgatott az agyában s mindig a szívén eresztette át a hangjegy-papirra. Mikor dolgozott, szerette a magánosságot, félrevonult s rendesen hosszúszáru pipájának füstje mellett rajzolta a kóták fejeit. Zeneírása sokat hasonlított a Liszt Ferencéhez, a mennyiben mind a kettőjüké nehezen volt olvasható, mint valami hieroglif. S ettől mind a ketten csak akkor tértek el, mikor külön célra kértek tőlük hangjegy-kéziratot. Vezérkönyveik alig voltak olvashatók, ellenkezőleg Wagner, Volkmann vagy Mosonyiéval, kiknek hangjegyei szép tiszták voltak. E tekintetben talán csak Beethoven és Schubert kéziratai multák még felül az Erkeléit és Lisztéit, melyek megfejtéséhez egy pápaszem soha sem volt elég.

* * *

Fentebb már megemlékeztem Erkel Ferenc sas-szeméről. De saját kéziratával szemben néha még az is cserben hagyta. A 60-as évek derekán egyszer Liszttel együtt látogattam meg akkori magyar-utczai lakásán. Épen "Dózsa" operájának utolsó felvonásán dolgozott, a többi pedig már vezérkönyvezve volt az ő eredeti kézirásával. Liszt fölkérte, játszék valamit belőle. Zongorakivonat még nem lévén, Erkel Ferencnek a vezérkönyv ákombákomjait kellett használnia. Egy ideig csak ment a dolog, de egyszer nagy mértékben belejutván a 20-25 soru lapok kóta-labirintjába, bizony saját sas-szeme is felmondta a szolgálatot. S ekkor láttam, hogy még az övénél is vannak élesebb sas-szemek. Liszt ugyanis felkérte, hogy ő folytathassa tovább az olvasást, aki le is játszotta aztán úgy, mintha már előbb betanulta volna. Sohasem felejtem el azt a tekintetet, melyet akkor Erkel Ferenc reám vetett ugy lopvást. Mintha csak azt mondta volna: "ime egy csodás lángész, aki igazán beválik gondolat-olvasónak!"

Néha megszállta a zenészeti skepticismus. Sokat elhitt a zenetudomány dogmáiból, de még sem mindent. Nagy tisztelője, belső barátja, sőt föltétlen elismerője volt Mosonyinak s az ő rengeteg tudományának. Mind a két méltó utódját, Erkel Gyulát és Erkel Sándort is ő hozzá küldte tanulni s elsajátítani a zene titkait. Tudta, hogy képes mindenre, még a zenészeti kétszerkettőt is ötnek bizonyítani. S e hitében magam is folyton megerősítém. Egyszer Mosonyinak hihetetlen jártasságát emeltem ki előtte a különféle kulcsok szerint való kótaolvasásban s hogy egy négyszólamu fugát soprán, alt, tenor és basszus-kulcsban irva, képes bármely kivánt hangnemben eljátszani. Tamáskodva rázta a fejét s csak annyit mondott: "Nem hiszem, mig nem látom!" De kevésre rá meggyőződhetett állításom valóságáról, mert több más zenészszel együtt mindkettőjüket meghíván magamhoz, megkezdődött az általa hihetetlennek állított zenészeti tornajáték. Cherubini híres "Fuga" tanulmánykönyve szolgált anyagul, melyben minden négyszólamu fuga, négy különböző kulcsban van hangjegyezve. A választás Erkelnek szabadságára volt bocsátva. Ki is jelölt Mosonyinak egyet B-durban, hogy játsza le fisz-durban. Mosonyi lejátszta. Erkel Ferenc megadta magát s attól kezdve nem emlékszem, hogy valaha vitatkozott volna a zenészeti lehetetlenségek felett.

* * *

Erkel Ferenc nem tartozott azok közé, kiknek életszüksége: a társadalmi élet forgatagába való belevegyülés. Nyilvános helyeken, nagyobb ünnepségekben s mozgalmas társaságokban nagyon ritkán lehetett vele találkozni. Inkább kerülte mint kereste az ilyeneket. Legjobban szeretett nehány bizalmasa körében időzni s azokkal elcsevegni régmúlt időkről s élményekről. A délutánokat s estéket ritkán töltötte odahaza. Megvoltak rendes helyei, hol mindennap megjelent s hol mindig biztosan lehetett vele találkozni hivatalos helyiségein kivül. Egyedüli szenvedélye a sakk-játék lévén, melynek maga is nagymestere volt, a sakk-klubot - melynek elnöki tisztét is sok éven át viselte - mindennap fölkereste s órákig elnézte a játszmákat, anélkül hogy maga éveken át csak egyszer is részt vett volna a játékban. Pazarnak épen nem volt mondható, de lángész annyi időt talán még sohasem pazarolt néma szenvedélynek, mint Erkel Ferenc a sakknak. Gyakran kérdőre is vontam ezért, mire rendesen azt felelte: "ha a sakkot nézem, legalább nem kell zenéről nem is mindig szellemes zenészekkel társalogni."

A régi nemzeti színházon s utóbb az operaházon kívül annak már rengeteg nagy művésznek vagy felette érdekes hangversenynek kellett lenni, melyen - ha csak nem vezényelt - megjelent. Kivételt minden két évben csakis az orsz. magyar dal- és zeneünnepélyeknél tett, melyeket rendesen nemcsak vezényelt, hanem azok mindennemü társadalmi mozzanataiban is résztvett. E zeneművészeti társas összejövetel volt az egyedüli, melyhez egész lelkével vonzódott. Vonzódott pedig leginkább azért, mert annak tiszta és önzetlen magyar szelleme leginkább megegyezett nemzeti érzületével. Mikor annak kebelébe is kezdett beszivárogni az idegen elem, lassanként visszavonult annak az ünnepségeitől is.

Liszten kivül nem ismertem embert, ki oly kevés szükségét érezte volna az ugynevezett testi mozgásnak, valamint a sokak által annyira dicsőitett hidegviz-használatnak, mint Erkel Ferenc. Hosszu évek során át volt alkalmam mind a kettőnek életfolyását megfigyelni, de soha nem emlékszem, hogy megkivánták volna egészségi szempontból a sétálást. Pedig mind a ketten magas életkort értek el s mind halálukig elpusztíthatatlan egészséggel s irigylésreméltó étvágygyal rendelkeztek. Ez is mutatja, hogy mennyire nincs szabály kivétel nélkül.

Sok szellemi és testi rokonvonás is volt Liszt és Erkel között, bár különböző volt a kettő élete. De éltük alkonyán egy pontban mégis találkoztak az útjaik, mert mindketten egy nagy célnak szentelték napjaikat: jeles magyar művészeti nemzedéket képezni.

* * *

Erkel Ferenc az irodalommal, a politikával, a napisajtóval szemben sem volt közönyös. A világ folyása, a politikai események s a társadalmi mozgalmaknak mindig élénk megfigyelője s kisérője volt. Nyilvános helyekre, kaszinó, irói kör vagy klubokba nem járván, - kivévén a már emlitett sakk-klubot - a hirlapokat rendesen saját lakásán olvasta, melyekből mindennap többfélét s többféle politikai irányút hozatott magának rendes előfizetések nélkül, kivévén a zenészeti szaklapokat, melyeknek rendes törzselőfizetője volt. Mindennap tájékozva volt mindenről, ami körülötte s kívüle történt. Irodalmi olvasmányokkal is szerette lelkét táplálni, de e tekintetben igen válogatós volt s csak oly műveket olvasott, melyek vagy univerzális vagy speciális magyar nemzeti értékkel birtak. A magyar irodalomban megvoltak az ő rajongásig kegyelt és kedvelt irói, költői, mint nagy kortársai s az úttörő géniuszok: Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Jókai, Petőfi, Arany, Tompa, Madách s az ujabb nemzedék jelesei közül is többen, kiknek szellemi s nemzeti iránya az övével megegyezett. Mikor az uj zeneiskola terjedésével az azzal kapcsolatos műirodalom is halomszámra vetette termékeit a szellemi piacra, azokat is mindig figyelemmel kísérte, különösen Wagner és Liszt irodalmi műveit, kiknek nagy szellemét e téren is - ha nem is mindenben egyezett meg azoknak gondolkodása az övével - kimagaslónak tartotta.

Ami politikai meggyőződését s különösen Magyarországgal szemben az akut pártállást illeti, e tekintetben ha nem is volt a túlzó radikalizmus híve, de bensőleg mindig arrafelé gravitált, ahol a magyar nemzeti szabadság, önállóság és sovinizmus zászlaja lengett. Kezdettől fogva mindig a felsőbb hatalmi svérákhoz lévén kötve, természetesen ebbeli benső meggyőződésének nem mindig volt rá nézve opportunus dolog, nyiltan kifejezést adni. Nagyon óvatos és előrelátó is volt e tekintetben s szabad folyást gondolatainak csakis teljesen megbizható bizalmas körökben engedett. A régi magyar rendi és kaszt-világ hagyományai közt növekedvén, azokkal nem is tudott teljesen szakítani, még a legultrább időszakokban sem.

A magyar speciális viszonyokhoz tapadó józan konzervatizmus s az ujabb korszellem vívmányaihoz alkalmazkodó realizmus: e kettőnek az összetétele képezte az ő politikai hitvallását. Valamint feltétlen bámulója s követője volt a multban gróf Széchenyi István vezérszellemének, úgy későbben ugyanazzal az intenziv kegyelettel és rajongással csüggött Deák Ferenc nagy alakján. De mindez nem zárta ki nála, hogy lelkesedésbe ne törjön ki, ha Kossuth Lajos világrengető alakja, géniusza s ténykedéseire került a sor. Kossuthot és Petőfit sohasem tudta egymás nélkül elképzelni. Mind a kettőnek a kezében két oly hatalmas Jupiter-i villámot látott, melyek megrezegtették a földet. E kettős benyomás alatt irta meg aztán "Névtelen hősök" operáját, mely ez elnyomhatlan érzületének volt végre is kézzelfogható megnyilatkozása.

* * *

Erkel Ferenc szemben úgy az általános mint a hazai élő zenevilággal, sajátságos viszonyban állott. Voltak élő művészek, - igaz nem feles számban, - kiknek szellemi fölénye előtt igaz meggyőződés és méltánylással meghajolt, bár nem ismertem egyet is, - kivévén az egy Volkmannt, - kivel szemben többé-kevésbbé kifogásai ne lettek volna. Ama kiválók iránt, kikkel életében mint külföldiekkel annyi számtalan alkalma nyilt érintkezni, legnagyobbrészt közönyös maradt, már t. i. oly értelemben, hogy se nem állott be a túllelkesedők közé, sem nem kereste a velük való szorosabb viszonyt vagy érintkezést, sőt ha hivatalos teendői nem hozták magukkal, még hangversenyeiknek sem volt rendes látogatója.

Alig tudnám meghatározni a számát annak a rengeteg sok hangversenynek, melyet több évtizeden át végighallgattam Budapesten, de bizvást elmondhatom, hogy - még a legjavát sem véve ki, - azok kilenctizedrészét sem látogatta Erkel Ferenc. A hazai hangversenyekkel szemben sem viselkedett másként. Mindkét irányban kivételt néha csak a filharmoniai hangversenyek képeztek - mikor már nem ő vezényelte azokat - s a Liszt, Wagner, Bülow, Rubinstein, Patti, Joachim s más oly rendkívüli művészi meteorok hangversenyei, kiket legalább egyszer mindig meghallgatott. (Lisztéiről azonban sohasem hiányzott.)

Hogy a hazai zenevilággal kevesebbet érintkezett, amint a magyar zenevilág korifeusát és központját őt megillette volna, ezt többféle okra lehet visszavezetni. Első sorban zárkozottságra hajló természetére, mely - amint már megjegyzém, - inkább kerülte mint kereste a nem-homogén társaságokat. Továbbá specialiter a sokféle állásu, nézetü s képzettségü szakzenészekkel szemben nem szerette az eszmecserét, vagy jobban mondva az olyan diskussziót, mely rendesen lokális érdeküekké szoktak átváltozni. E tekintetben nagyon megválogatta az embereket s még akiknek a társaságát - mint zenészekét - szerette is, azokkal is ritkán érzett hajlamot a zenészeti "in medias res"-be való eszmecserébe belemenni. Inkább politikáról, napi eseményekről vagy régi dolgokról, világforgásáról beszélgetett velük. S végre az is jórészt visszatartotta a hazai zenevilággal való sürűbb érintkezéstől, mert az emberek s kivált a zenész-emberek természetét, belvilágát jól ismervén, nagyon bele tudott látni legtöbbnek a lelkébe, hol - kivált magával szemben - csak kicsinyeskedés, irigykedés, fondorlat s antagonizmussal találkozott.

* * *

Ami családi körét, életét illeti, e tekintetben is megvoltak speciális tulajdonságai. Mint apa, számos családjával szemben gondos, előrelátó, de majdnem a zsarnokságig szigorú volt. Azok közé a régi patriarchalis apa-tipusok közé tartozott, ki fiaitól nem tűrt ellenmondást nemcsak zenészeti dolgokban, de még az azokon kívül eső dolgokban sem. E megszokott szigorúsága azonban nem a vaskövetkezetesség elvei szerint érvényesült nála, csak épen az ellentmondás módját kellett vele szemben megtalálni. Mert heves természete családjával szemben inkább csak hirtelen fellobbanó láng, mint tartósan izzó zsarátnokszámba mehetett. Ha engedtek neki bármily szeszélyes állításaival szemben s aztán higgadt érvekkel állottak elő, könnyen engedett, mert szíve hajlékony és nemes rezgésü volt. De ha a hang vagy a modor nem tetszett neki, akkor a legtarthatatlanabb állításhoz is késhegyig ragaszkodott. Kivételt egyedül csak Sándor fiával szemben tett, kivel ellenkezni sohasem érzett sem hajlamot, sem hivatást. Igaz, hogy e legjobban kegyelt fia is úgy tudott vele bánni, mint senki más. Komoly, higgadt s szókimondó természetével nem adott soha tápanyagot hirtelen fellobbanó tüzének. Ha nem értett egyet a fiú az apával, az elmondta nyugodtan a magáét s aztán hallgatott, de amit kimondott, amellett változatlanul megmaradt. S ez imponált az apának, mert ismerte hajthatatlanságát s érveinek mindig szilárd bázisát. Máskülönben is oly sokat tartott eminens tehetségéről mint zenészről s mint legméltóbb utódjáról, hogy nem egyszer ő játszotta vele szemben a fegyverletevő szerepet.

* * *

Erkel Ferencnek volt még egy oly jellemző tulajdonsága, mely valóban unikumszámba vehető az oly művészi állással szemben, minőt 50 éven keresztül ő is elfoglalt s hol a vele járó hivatás, befolyás s hatalmas közvetítő szerep, az illetőt mindenféle csábos alkalmaknak szokta kitenni. Erkel Ferencre még a legádászabb ellensége sem mondhatja utána, hogy karnagyi, igazgatói vagy tanári állásának szeplőtlen méltóságát megóvni, s távol ne tudta volna tartani magától a színpadi vagy a tanárkodási pletykák lassu de biztos partmosó áradatát. E tekintetben igazán Cató-i elvet vallott: jobban szerette a művészet érdekét és saját reputációját, mint a csábok syréni hangjait. A művészeti nimbus mellett az a nagy tekintély, az a megsebezhetlen erkölcsi súly, mely Erkel Ferenc félszázados hivatalos pályájának a nyomában járt, oroszlánrészt vehet ki magának az ő jellemének e kiacélozott vonásából. Hány hozzá hasonló állásu művész vesztette s veszti el az egyensúlyt azon a sikamlós pályán, melyen ő oly szilárdul tudott megállani? Számtalan mindenféle gyanusítás fegyverét kovácsolták ellene, de a legkényesebben sebezhetővel sohasem tudtak hozzáférni. Oly súlyu vonása ez életének, melyet nem lehet eléggé az ő jellemzésénél kiemelni.

A mint már e munka előszavában is megjegyzem, úgy most is, mikor végéhez jutottam annak, amit Erkel Ferencről elmondani s amivel emlékét megörökíteni óhajtottam, ismétlem, nem ambiálom magamnak a történetirói kimerítő teljességet.

Aki valaha e feladatnak meg fog felelni s kiterjeszkedend az Erkel Ferenc életének legkisebb részletére is, arra nem egy ilyen szerény kiterjedésü munka, hanem köteteknek a megirási feladata várakozik.

Az én célom nem volt más, mint egyrészt az Erkel Ferenc alakja mint egyik központ körül mind ama mozgalmak s ténykedéseknek a csoportosulását nagy vonásokban feltüntetni, melyek általában e század magyar kulturális élete, különösen pedig a magyar zenészeti aspirációk terén felmerültek s másrészt, hogy ép az utóbbival szemben az ő irányító géniuszának a jelentőségét kiemeljem.

Mikor e század folyamán Széchenyi István, az élő anyag szobrászi feladatára vállalkozott, hogy az ázsiai magyart európai nemzetté átgyúrja; mikor Kossuth Lajos lángszóval és ostorral verte fel a magyart álmából, hogy hivatása öntudatára ébredjen; mikor Vörösmarty Mihály letette az alapot a magyar költészet Pantheonjához; mikor Petőfi Sándor lantján megzendültek a magyar lira világraszóló hangjai; mikor Szigligeti Ede testet adott a magyar népélet és dráma ideáljának; mikor Jókai Mór, a magyar irodalom e fényes csillaga, annak minden sötét terén egymás után kezdte a világító fáklyákat felgyujtani; mikor Arany János mélységes lelke már formálta magában a magyar éposz halhatatlan alakjait: ugyanakkor Erkel Ferenc is odaállott a sorba, hogy a legnagyobb bűvöletet hajtsa végre, hogy minden építkezési anyag nélkül egyszerre megteremtse a magyar operát.

S megteremtette. A nemzet tapsolt és ujongott, az ellenségek pedig megkövülten nézték megvalósulását annak, amiben nem hittek, amit makacsul tagadtak.

És amíg a magyar erőt meríthetett a nemzeti szellem termékenységének e fényes bizonyságából: az ellenségeknek, a Tamásoknak be kellett ismerniök, hogy a magyarnak mindenre van tehetsége, arra is, hogy művészetet teremtsen és azzal az európai műveltség zászlóvivői közé álljon. Erkel Ferenc megelőzte azokat, akik évtizedekkel későbben a képzőművészet terén bizonyították be a magyar géniusz létezését.

* * *

A magyar nemzet százados kulturtörténelmi fejlődésében az Erkel Ferenc alakja olyan nagy, hogy azt a jelenkor, geometriai pontossággal meg sem mérheti. S hogy erre még csak nem is látszik hajlamot mutatni, ezt fájdalommal kell tapasztalni.

Még kétszer sem zöldült ki sírja felett a cyprus-lomb s már is úgyszólván el van feledve nemcsak az emléke, hanem még szellemének alkotásai is. Vagy talán nem emellett szólnak a tények és a viselkedések? Lássuk csak.

Vajjon jutott-e valakinek - az egy szülővárosát, Békés-Gyulát kivéve, - vagy a művészet iránt lelkesülni tudó valamelyik maecenásnak, vagy a nemzeti művészet ügyét szívén viselő valamely zene-egyletnek, - még az operaházat, még a m. kir. zeneakadémiát sem véve ki, melyeknek pedig élete javát szentelte, - hogy mozgalmat indítson, ne mondjuk Erkel F. monumentális szobrának, de csak sírját jelző méltó emlékkő felállítása érdekében?

De még ennél is kegyeletlenebb dolog az, hogy halottak napján, mikor a kerepesi-temetőben a nemzet elhunyt nagyjai iránt oly nagy mérvben szokott minden évben a kegyeletes megemlékezés megnyilatkozni, már ez évben senkinek eszébe nem jutott még csak egy koszorút is letenni Erkel F. sírjára.

Kevésre rá (november 7-én) jött születési napjának évfordulója. A m. kir. opera nem hogy valamelyik operája előadásával tisztelte volna meg emlékét, de még csak meg sem koszorúzta a csarnok előtti porladozó kőszobrát, mely anélkül is olyan alkotása - a Lisztével együtt - az operaház építő bizottsága izléstelensége és ingenerozitásának, mely inkább kompromittálja, mint kifejezi a legelső magyar zeneköltő iránti kegyeletet.

A Rózsavölgyi-cég előfizetési felhivást intézett Erkel F. "Hunyady" operája teljes zongorakivonata kiadására, melyet sok ezer példányban küldött szét és tett közzé. Az egész magyar zeneközönség részvétlenül ment el mellette s a magyar koronaországok ötezer négyszögmértföldnyi területéről nem érkezett be több 36, mondd harminchat előfizetőnél!

Hogy a tervezett kiadást nemzeti részvétlenség hiányában még sem kellelt beszüntetni, azt egyedül a magyar közoktatásügyi miniszter, báró Eötvös Loránt fenkölt szellemének lehet tulajdonítani, ki előlegesen 150 példányt rendelt meg a megjelenendő zongorakivonatból.

De ki gondol reá, hogy operáinak vezérkönyvei megmentessenek az idő emésztő vasfogától s véletlenségekkel szemben pusztulás ne érje az egyetlen kézirat-példányokat?

Hát mindez nem szomorú jelensége-e a kornak, melyben ugyis csak teng-leng a magyar zeneművészet iránti érzék, melyet pedig ép Erkel Ferenc szelleme emelt a nemzet egyik drága kincsévé? Nem vet-e ez hálátlansági homályt az élő nemzedékre, mely legnagyobb zeneköltőjét már halálának második évében igy elfelejti? Nem kell-e az ily tünetnek deprimálólag hatni minden hazai zeneiróra s azt a nizust kifejteni bennök, hogy azt idegen földön s más irányban érvényesítsék, mint a magyar múzsa szellemében?

Mi eredménye lett a derék hazafias békés-gyulaiaknak, kik pedig mindent elkövettek, hogy nagy polgártársukhoz méltó szobrot emelhessenek azon a helyen, hol legelőször látta maga felett ragyogni a magyar eget? Néma maradt felhivásukra úgyszólván az egész nemzet s csak ők maguknak kellett filléreket áldozniok e célra. A nagyok, a hatalmasak, a vagyon hősei, az állami s a társadalmi kulturális alapoknál siket fülekre, közönyös szívekre talált az.

* * *

Ne ütközzék meg a t. olvasó ez epilogusnak kissé talán elégikus hangján, mert amit itt felhoztam, az ép úgy kiegészítő részét képezi Erkel Ferenc élete és működésének halála után, mint életében az ő sokszoros diadalai mellett azok a számos tőrszúrások is, melyeknek ki volt téve s melyekről a maga helyén szintén megemlékeztem.

De én hiszem, hogy jönni fog, jönni kell egy jobb kornak, mely a mainak kegyeleti fásultságát majdan Erkel Ferenccel szemben is hozzá s érdemeihez méltóan rekorrigálni fogja.

Mert miben él egy nemzet örökké s mivel hat ki századokról századokra?

Régi igazság, hogy egyedül csak a szellem fegyverével, melynek leghatalmasabb élét az irodalom és a művészet képezi.