Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom eddigi modorát, történetem fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt veszi föl előadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerűebbnek tart; miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha mi jól esnék neki aludva átlejteni az időszakon, mely e pillanat s az aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük, – mert hisz van regénye minden életnek, s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a kevés nedvesség, mely még benne volt, könnyekben pergett le arcán, – mi jól esnék aludni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz vezet! A sors az embertől ez adományt megtagadta, s csak a regény- és történetíró tartotta fel e kiváltságot.
A regény- s történetíró; – a komoly tudományt s derült művészetet miként mertem egymás mellé állítani? – De valóban oly nagy-e a merény? Kik való vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy belőlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat jobban elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sőt néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben tanulunk? Ki a jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén a századokon keresztül viselt láncok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra, mint azok, kik régiség-táraikban a valódi láncokat csörgetik előttünk, melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy őrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-, mint a történetíró feladatául kitűz; s az előbbi, ha állításainak bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a tudós előtt, ki minden tényt tíz írott oklevéllel bizonyíta be. – A történetíró nagy jellemek leírásával foglalkozik, – a regényíró néha a mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerű mikroszkóp, ahová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, s a dicső jellem néha tökéletes képmása annak, mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek színhelye, nem a lárma, mellyel fellép, nem címe teszi valóban érdekessé az embert. Az egyetlen jel, min valóban nagy szíveket a gyáva csoport között, mely nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, mellyel valamely nemes tárgy iránt elteltek, s a történet nem mindíg ilyenekből választja marionettjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.
De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember, kötelességeimről szólok, a helyett, hogy azokat teljesítsem, azaz regényemet folytassam; – azonban három hónapra (s pedig ily hosszú időszakon lejtettem át) ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leírásával kíméltem meg őket, megbocsátják e kitérést, főkép ha tekintetbe veszik, mennyi történhetett Taksony megye főhelyén a farsangon által, mi engem leírásra csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat – miként történetem csak aljas körökben forog s paraszt szenvedések apoteózisát foglalja magában – megcáfoljam.
Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy rendezte el dolgait, hogy nyárban, őszkor s tavaszkor ezek, télben ő maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül; azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a híres csárdás, melynek fenntartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében fekszik, mindíg nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, s ha e három hónap történetét elmondom, oly bálokat írhatnék le, melyeknek leírásánál szép olvasónéim szívöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik, kik őket táncvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak, s melyekből, mindent levonva, harminckét forint tizenkét krajcár tiszta jövedelem az inség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdedóvó intézet javára adatott, s melyből, ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háramolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára táncolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész megyében elismertetett; bálokat, mondom, melyek a polgári kaszinó termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes kaszinó polgári meghívóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg. Ebédekről szólhatnék, hol ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki a fölköszöntéseket hallá s megérté, – mihez legalább négy pohár bornak kiivása kívántatott, – meggyőződött, miként e haza nemcsak jó borokban, de nagy férfiakban is gazdag, – s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú legalább is főesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon franciák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyőződhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a fáraó-asztal mellett szintoly jól mulathatni, főkép ha a bank az alispánok egyike által tartatik, mert – bírálóim engedelmével ismét deák szavakkal élve – a közmondás szerint praesente medico nihil nocet, ha az, ki a törvények fenntartásával megbízatott, jelen van, a törvények megszegése természetesen senkinek nem árthat. – Elmondhatnék sok nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt néhány tekintetes házasságot is, s azok, kik regényemet szívesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva olvasnák ezen kötetemet – – – de ki tehet róla! nem mindenki bír azon fínom tapintattal, mely ily dolgok leírására kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam.
Senki sem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol szerettem is, s ez érzemény – mint sokszor – azzal végződött, hogy hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletből, amennyire lehet, kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt, melynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herceget látnak meghalni. De hiába! azon különcök közé tartozom, kiket a kis világ – melyet Isten teremtett – az úgynevezett nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mint ha az utcáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyujtását kémlelhetik; s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam, ki gyolcsingben, – mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a minta-regénynek írását, melynek minden kitűnő személye tizenhat őssel bír – s az egy jóravaló ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a hercegre ráismerjen – ügyesebb kezekre kell bíznom. Ez utódom Porvár magasabb társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, s kit ő igen jól használhat.
Ott van mindenekelőtt Csatlósy táblabíró úr, híres hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves ételeit kérded: a kocsonya s disznótokánnyal nem mérkőzhetik semmi; ízlése szerint Beethoven művei Bandi cigány nótáit nem pótolhatják; soha idegen kelmét – kivévén csak ha a magyarnál olcsóbb – nem vásárol. És mennyire szereti hazáját?! Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a szabadság, mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor szívedet dobogni érzed, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minőt Schiller Toggenburgjában leírt, hol a lovag ott ül zárdája előtt, s felnéz kedvesére, s néz mindíg, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de szeret véghetetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese kesztyűjét vadállatok közé dobta, s őt felszólítá, hogy azt hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a haza, tőle ily valamit követelne, egészen máskép viselte volna magát. Ő otthagyta volna a kesztyűt, de szeretete nem változott volna, – e szeretet benne második természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelmesebb, mint ha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb érzelmeinket. A táblabíró tudta ezt, s ezért őrizkedett, hogy kedves hazájával ily viszonyba ne jöjjön, legfelebb néha egy kis ajándék vagy nagy igéret – ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire ő késznek mutatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden társaságnak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem jelennek, s évenkénti aláírásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak. Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban népszerű jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után gondolhatnók.
Palaczkay, volt főbíró, szintén érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki az athéni polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel fenyíté: ha e törvény Corpus jurisunkban állna, Palaczkay jutalomra számolhatna – mindíg nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván. Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb, másszor bal lábunkkal előre lépni; senki nem volt inkább meggyőződve, hogy a természet, midőn két fület s pedig mindeniket fejünk különböző oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindíg a két vélemény között. Szóval, Palaczkay a világ legildomosabb embere volt.
Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak millionáriusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki Taksony megyében az új kor arisztokráciáját, azaz a pénzarisztokráciát képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az arisztokráciának ezen nemét éppen úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át miért? A régi arisztokráciának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja megmondani, kitől származik; nincs-e ez így újabb arisztokráciánknál is, hol senki nem tudja: a tőzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az első forintot, melyen roppant vagyona épül? Az első, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor híres rabló volt, ki hatalmas karával egész vidékeket rémülésben tartott. A tőzsér néha híres uzsorástól, vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az pénzarisztokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három percenteseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal, gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás ahhoz, melyet Európa tőzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk? Nagy családok ivadékát néha arcvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a pénzarisztokráciának is; azoknál különös hajlamokat s szeszélyeket találunk, – ezeknél is; azok a nem-nemest néha megvetik, – ezek azt, kinek pénze nincs – mindíg; szóval a hasonlatosság tökéletes, s csak észre mutat, ha Porváron az új arisztokráciának képviselőjét a főispán után leginkább tisztelik.
Még sokakat említhetnék, Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert – mint mondá – eszerint egészen hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabírót, ki soha regényeket nem írt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hízlalt, s így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A megye főmérnökét, kinél senki jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha ő valami különös volna, miután semmi másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság híréhez jutott; de amint mondám, másokra kell bíznom mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely Porváron egészen visszavonulva élt.
Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szintén Porvárra jött s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig bírta el keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyző feleségének büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak barátsága, az általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett: feljogosíták őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más jegyzők feleségei. Ahová jött, mindenütt férje magasztalását hallá; nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi, – ez vala a közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mintha nagyságoltatnék. És most – férje tömlöcben, ocsmány gonosztettel vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. – Erzsébet erős lelkű asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne mindíg támaszt talált, melynek szilárdságában bízhatott; de az, mi most történt, több volt, mint amit a szegény nő elbírhatott. Mintegy elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték előtte érdeköket, – leánya maga sem bírá többé felderíteni kedvét, s kik előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem fogja élni.
Egészen máskép hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág, melyet minden szellő ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól megőrizze, csak szépségét adta, – ilyen volt ő boldogabb napjaiban. Senki e szelid teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival bírt, lelki erőt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége, s a kétségbeesés, melyben anyját látá, erőt adának neki, hogy azzá legyen, mire szüleinek szükségük vala: vigasztalójok. Vilma meg vala győződve apja ártatlanságáról, s erősen remélé, hogy az igazság ki fog világlani nem sokára, de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá, mélyen fájt szívének, annyival inkább, mert azt hivé, hogy szenvedéseinek egyik oka ő maga. Éjtszaka ha észrevevé, hogy anyja alszik, néha órákig térden állva kérte Istenét, hogy könyörüljön szülőinek ártatlan szenvedésein; arcát vánkosával takarva sírt sokszor reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könnyeit s nyugodtnak látszott. Színlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is; s kik e hölgyet előbb ismerék, főkép kik a szenvedélyes keservnek tanui voltak, mellyel apjának szerencsétlensége őt az első pillanatokban megragadta, alig magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta Porvárra jött, rajta történt. Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség, melynek kútforrása a szív, erővé válik, mihelyt nem kedveseinek kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell küzdenie. Az önző, ki, hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kívánja, a mindennapi életben tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha akarata nagyobb erővel jő összeütközésbe; de kinek szívét szerelem tölti el, arra a külvilág csapásai éppen ellenkezőleg hatnak. Igy edzé meg Vilma szívét azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tűrni kész, s Ákos szerelme több boldogságot nyujtott neki, mint mit a világ minden szenvedései tőle elvehettek. A szegény leány néha szinte szemrehányásokat tett magának, hogy családja bajai között ily szerencsésnek érzi magát.
Ha valaha fiatal ember, Ákos megérdemlé e szerelmet.
Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megúnva a bizonytalan álmodozást, végre bizonyos célt keres magának. Életünknek egyik legkellemetlenebb időszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban, úgy a lélek e betegségben fejlődik ki, mely alatt mindent, mit maga körül lát, undorral tekint; – s Ákos e koron túl volt. Ha más viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, őt a pályától, melyen amaz járt, vissza nem ijesztik, vagy ha Vilmát nem ismeri, talán a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki látja át ifjú korában, hogy azon eszmék, melyekért lángolunk: szebbek, mint hogy azokat valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet mezején elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben, mint sok jeles tehetség e hazában, valószínűleg szintén csak azon fáradott volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerűségre szállítsa le, mely mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerű érzeményeit hangos szavakra váltva, teli marokkal szórja ki az emberek között; de a tapasztalások után, melyeket apjánál tett, Ákosnak ily élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször jött érintkezésbe a tömeggel, s amit ilyenkor látott, nem buzdítá őt arra, hogy kegyei után fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyűlölni, becsülni vagy bárminő emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség – gondolá sokszor magában. – E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen szólal fel minden hangnál, csak elég erősen s azon helyről kiáltassék feléje, melyre felelni szokott, nem érdemli, hagy szeressed vagy gyűlöljed. Mint a homokoszlop, melyet a fergeteg a pusztán felkapott s mely a vándor karavánt eltakarja; mint a lavina, mely midőn a bércről dörögve a völgybe zuhan, erdőt s falut magával ragad: ilyen e tömeg mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerű s borzasztó lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni épp oly balgatagság, mint iránta megvetést színlelni. A legjózanabb, vigyázni, hogy vele érintkezésbe ne jőjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek boldogítását tűzte élete céljául, elérhetőbb, de nem kevésbbé szépet választott magának, mint ki babérért fárad, s főkép miután Vilmát szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.
Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, s Ákos boldogságának csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindíg bizonytalan sorsa felett érzett.
Kálmán osztozott barátjának ezen aggodalmaiban, mégis soha ember talán boldogabbnak nem érzé magát, mint ő ez egész idő alatt.
Etelka az utolsó történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének jobb oldalait. – A lelkesedés, mellyel minden alkalommal, hol valakit elnyomatni látott, felszólalt; a férfias elszántság, mellyel ha segélye kívántatott, fellépett: elfelejteték hibáit, vagy inkább meggyőzék Etelkát, hogy miután e földön teljes tökélyt találnunk nem lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a főből, mint olyanhoz, kinek hibái a szívből erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendőség kíváná, s minden szeretete mellett, mellyel Etelka iránt viseltetett, nem győzheté le magát annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sőt valahányszor az idő engedé, ne vadásszon, – de mindezen kis hibák mellett Etelka rég el vala határozva, s az egész világ által Kálmán jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e házasságban megegyezni nem fog.
Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s tapasztalt, nem maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemű egyediségeknél mindíg, a helyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább eddigi erényei s hibái megerősítésére szolgált. Olvasóim ismerik Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala ő, kiket a végzet nagyszerű tulajdonokkal keskeny körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sűrű erdőtől körülvéve szabadon nem nőhetett, a csomós össze-vissza görbült ágakon a küzdelmek nyomát látni, melyekkel keskeny körén áttörni iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol őket találjuk, – s nincs e földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy taposómalom az élet, melyben ha lebukni nem akarunk, előre kell iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja, szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, amennyiben a legközelebbi lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az életben a legnehezebb, de egyszersmind a legszükségesebb kijelölni a határokat, melyek közé munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem teszi, mindíg szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a sors, s nem teljesíti legszerényebb kívánatainkat sem; s ha mi magunk voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint hogy ifjúságunk felette szép reményei később megbosszulják magokat? mit várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az embernek, nem annyira az, amit vesztett, mint az, amit el nem ért, tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor feltevé magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére fogja szorítani munkásságát. E hazának átalakítása nem oly feladat, melyet a tiszaréti jegyző magának kitűzhetne – így szólt sóhajtva, – miért keressek ellenségeket magamnak, fáradságom nem vezethet eredményhez. A gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfúrva sorba fűzhető; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép. De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a szegény jegyzőnél csak addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságról hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát. Azon inpraktikus emberek közé tartozott ő, kik soha átlátni nem akarják, hogy mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindíg követni akarja, s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan polgárilag parancsolt kivételei vannak, sokkal biztosabban jut vesztőhelyre, mint a mennyek országába.
Főképen most, mióta új szerencsétlensége által szíve elkeseredett, Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa, s Vándory, sőt Ákos kérései nem bírhaták őt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon. Minden eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, ő haraggal elutasított magától, habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé őt a nehézségekre, melyeket védelmének önmaga gördít elébe.
– Ártatlan vagyok – szólt ily alkalommal, – s az ki fog sülni, most vagy később. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok gonosztevő, nem fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva, önmagamat lealacsonyítom.
Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzőt fiatal ügyvédjével most is.
Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönből, hová először záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint tudjuk, eddig Rétyné eleségkamarájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában szokott, s melyek által helyzete, főkép miután családja látogatásának akadály nem gördíttetett elébe, tűrhetőbbé vált. E szobának ablaka az udvarra nyílt, s Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márciusi napot, melynek sugárai alatt a tetők hóborítékának végső fehér foltjai lassanként leolvadoztak. Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a szobában fel s alá.
– De gondolja meg, tisztelt barátom, – szólt emez szintén az ablak mellett megállva, – mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egy pár nyájas szót szól, vagy a főispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden alkalommal, egyszerű levél által kéri, hogy perének döntése elhalasztassék?
– És én mondom, hogy van benne megalázás; – válaszolt a jegyző türelmetlenül. – Én nem fogok koldulni senki előtt, nem fogok kegyelmet kérni senkitől, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az ő dolguk.
– De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen, – szólt az ügyvéd sóhajtva, – én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint minap Krivérrel s a főügyésszel tevé, kikből ismét ellenségeket csinált.
– S minek köszönhetem e részvétet? – válaszolt a jegyző az előbbi hangon. – Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a főispán felőlem nem szól kedvezőleg, legnagyobb ellenségeim lennének s ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga volt, vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem marad büntetlen. Rúgnak, harapnak mind, legjobban tesz, ki tőlük őrizkedik.
– Édes Tengelyi uram, – szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő hangon, – gondolja meg a vád szörnyűségét, a következéseket!
– Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? – mondá a jegyző keserűen, ki vita között, főkép mióta szabadságától megfosztatott, többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. – Tegyék, s szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit meggyilkoltak. Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s rövid idő múlva emlékem elvész az emberek között. A Léthe, mely a régiek szerint a halottak országát az élettől elválasztja, nem csak azoknál, kik rajta keresztül mentek, de az innenső parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.
– És családja? – szólt Völgyesy fájdalmasan, – gondoljon családjára barátom!
Tengelyi arcain mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át; kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatott. – Mit akar, hogy tegyek? – szól végre meghatásában remegő hanggal. – Azt kívánja, hogy Nyúzót térden állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom? pénzért hamisan esküvő tanukat vásárlani, vagy más ehhez hasonló eszközökhöz nyúlni, melyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy ilynemű perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekről iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntető-jog a homeopátia elveit követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak az által segíthet magán, hogy aljasságra vetemedik. Bíráink itt Porváron fajunk keleti származását akarják bebizonyítani, mely szerint tisztviselőhöz ajándék nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én tudom mindezt; de kívánhatja-e tőlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet oly tettekkel gyalázzam meg, melyeket megvetek?
– Ön fel van gerjedve, barátom; – mondá Völgyesy, a jegyzőt barátságosan kezénél szorítva.
– Felgerjedve? – válaszolt amaz keserűen, – képzelje magát helyzetemben, s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy reményekkel léptem az életbe, bolondság volt, de ki tehet róla! mielőtt tapasztalásait reményeiből le nem vonta, minden ember, kinek Isten lelket adott, úgy jár. Le kellett mondani reményeimről; meggyőződtem, hogy Sysiphus, ki, a régiek szerint, a hegyre fel egy sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindíg visszagördül, előbb fogja bevégezni munkáját, mint azok, kik a mindíg visszasüllyedő népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a danaidák hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e földön: – s egy kis kört választék életemnek. Hír és név nélkül akartam átmenni e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szorítva munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az órához, melynek minden kereke szüntelen forog, melynek lógonya ugyanazon helyen jár fel s alá, s melynek más célja nincs, mint hogy a mutató végső órájához jőjön. Igy akartam élni én is, csak családom boldogítására, legfölebb hogy azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala egyedüli kívánatom, – s im, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s most végre még az kívántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam fel! Ez több, barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.
– Barátom – mondá Völgyesy meghatva, – nem fogja tagadni senki, hogy becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúbb helyzetbe nem jutott, mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban, ha a főispánt és Rétyt kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék, nincsen legkisebb megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni vonakodhatnék.
– Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése annak, hogy ügyem igazságában nem bízom – válaszolt Tengelyi fejét rázva.
– Mondja inkább – vágott szavába Völgyesy, – elismerése annak, hogy a szükséges környülmények még perében eléggé felvilágosítva nincsenek. Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy amint a dolgok most állanak, minden bűnjelek ellenünk szólnak. – A közvélemény Tengelyi úr mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a környülmények puszta előadásán kívül ennyi vádak ellen semmi bizonyítványokkal nem léphetünk fel, mégis a legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha esküdtszékeink volnának, ma ítélet alá bocsáthatnók a pert, de bírák csak a perben előadottak szerint mondhatják ki ítéletöket, s így elmarasztalásnál jelenleg alig várhatunk egyebet. Idővel ki tudja, mily környülmények fejlődhetnek ki. Talán a zsidó, ki most tífuszban halálán fekszik, kiépül, s ígéretek által arra bírható, hogy igazat valljon; talán Violának jöhetünk nyomára, s akkor az egész vád magában elenyészik; talán –
Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki a nélkül, hogy valaki jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak utolsó részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos kérésére azon kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöcében szüksége vala, Jánosra bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer jött, s ha más dolog nem volt, s a jegyzőt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e szerfölötti buzgalom Tengelyinek nehezére esett, de még akkor is a jószívűség, mely a vén huszár minden szavából kitűnt, elfelejteté beszélgetéseinek unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szívet nem ismert, mint mely e bérruha alatt dobog.
– Hát kérem a teins urat – mondá az öreg huszár az asztalhoz közelítve, mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt, – csakugyan igaz volna-e, hogy ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja alól felmentetik?
– Nem szenved kétséget – mondá Völgyesy, – csak Viola kerüljön kezünkbe. Ha ő, mit eddigi magaviselete után remélhetünk, Macskaházy meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.
– De hát akkor – szólt a huszár gondolkozva – fel kellene keresni Violát.
– Mióta Tengelyi úr itt van – mondá Völgyesy sóhajtva, – azon fáradunk. Kiadattuk a parancsot minden szolgabírónak, írtunk minden megyébe, de hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.
– No, így nem is csuda, ha nem akadtak nyomára; – válaszolt a huszár fejét csóválva. – Dobbal verebet fogni! Viola nem lesz bolond, hogy szolgabíró elébe álljon.
– De mit tegyünk? tud-e kend más módot? – kérdé Völgyesy.
– Tudok biz én – felelt János, – pedig nincs is más mód a világon. Ha valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak megint zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni, azok bizonyosan tudják, hol van.
– Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti cigányt, – szólt Völgyesy.
– No, ami a cigányt illeti, – vágott szavába az előbbi, – fogadni mernék, hogy a vén kópé ma oda vezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem volna-e magának is valami része fiskálisunk halálánál? és azután Violának mindíg jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes úrnak sok pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye kezére kerül, felakasztják.
– Ami azt illeti – mondá Völgyesy, – Peti tudja, maga az alispán mondta neki, hogy Viola statárium elébe kerülni nem fog. Ha pedig rendes bíró elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán kívül semmi nagyobb gonosztettet nem követett el, s főkép miután a halálos félelmet már egyszer kiállta, jót állok, hogy halállal nem fog büntettetni.
– A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi, – szólt a huszár, – legjobb barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az elöljáróságnak feladni nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jót áll is, hogy nem lesz bántása; de vannak mások –
– De kicsoda? – kérdé Völgyesy.
– Hát teins uram – válaszolt a másik, – akármelyik a zsiványok közül, akiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik egymást, de a zsiványok mind egy kompánia. Itt van, példának okáért, a főfiskális úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak két-három hétre. Én magam elmegyek parasztruhában vele, jót állok, hogy el nem hagyom szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne higye senki, ha elmondom, hogy megvertük a Ferkót Aspernnál.
Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést, melyben tömlöcrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, s melynél fogva a gonosztetteknek egy része a tömlöcben terveztetik és senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a rabok között tudakozódik, s azért János tanácsát oly jónak tartá, hogy a konyhás rab elbocsátására való engedelmet az alispánnal még ma megszerezni ígéré, úgy hogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.
– Jobb lesz még ma éjtszaka; – mondá János kis gondolkozás után. – Ha valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap estéig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja. Espionnak tartanak, s nem akadunk rá Violára soha többé.
Völgyesy helyeslé óvakodását.
– És ezután követem alássan – folytatá a huszár egy kissé zavarodottan, – nem mintha a nemzetes úron nem segítenék szívesen, Isten látja lelkemet, mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöcből megszabadítsam: de hát a szegény Viola is ember, és aztán a felesége is áldott teremtés, meg a gyerekei oly szépek s úgy tépték bajszomat s bácsinak neveztek, – teins uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakasszák. Más büntetés akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.
Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, melyeknek helyességét végre a huszár maga is átlátá.
– No, ha úgy van, teins uram, – mondá bajszát pödörve, – és miért nem volna úgy, főkép, ha még a vicispán úr is meg fogja ígérni – hisz a teins uraktól függ, kit akasztanak fel – ne legyek becsületes ember, ha Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek jobb, ha stráfját kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne legyen, arról majd az én uram gondoskodik. No, csak eresszék ki velem Gazsit, s hallani fognak az öreg Jánosról nemsokára. Hej, furcsa kommandókkal mentem én ki életemben, s mindíg becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt lemondani a világról. – S ezzel a huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még egy ideig e lépés valószínű sikeréről szóltak, melyhez az elsőnek sok, a másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét szorítva, elment, hogy az alispánnal a konyhás rab szabadon bocsátása iránt beszéljen.
Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott. Ki áll oly magasan, hogy előre mondhatná: Ezen ember, kit megvetek, sorsomra soha befolyással nem fog bírni! Miként a legnagyszerűbb tények néha a legkisebb körülményeknek következései; úgy a legszerényebb körökben elfolyt élet néha a legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s lehetnek, sőt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy másvalaki nem válik szabóvá, ha Napoleon Szent Ilona-szigetére nem jő. Ki ismeri az összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a jónak és gonosznak, a magasan álló s az alávalónak sorsát egymástól feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távolálló, mely életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg, – s miért vagyunk hát büszkék?