XXXIII

Még a nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi Völgyesytől búcsút véve, tömlöcébe vezettetett. Mielőtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még egyszer körültekintve nézé a nap végső sugárait, melyek az őszi ködön napok óta először áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták. Szíve szorult a gondolatnál, miként Istennek ezen adományai, a napfény s szabad levegő, melyeket minden koldus élvez, tőle ezentúl elvonatnak. Lenn a tömlöcben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papírral beragasztva a világosság kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erős vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyről annyira kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni. Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme lassanként a homályhoz szokott, tökéletes sötétben érezte magát. E sötétség, főleg pedig a nedves rossz bűzű levegő, melyet a belépő már a negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak Tengelyire, hogy a tömlöctartó biztatásait alig hallá, ki minden vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselő, ki egyébiránt káplári címet is viselt, rabjának a kamarában a lehetőségig jó helyet csinált, hová podgyászát lerakta, s a többi, helyeikből kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak semmikép ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem kíván-e semmit éjszakára?

A jegyző mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy madrácot óhajtana.

– Meglesz, – mondá a másik – természetesen még kölcsön kell kérni valakitől, s az, nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az úr megfizeti, bizonyosan meglesz.

A jegyző késznek nyilatkozott.

– No semmi baj! – folytatá az előbbi – kinek pénze van, nálunk mindent kap: bort, pálinkát, húst, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz, – tevé hozzá halkan Tengelyihez – ha ezeknek itt egy kis bort vagy pálinkát hozat. Valahányszor új rab jő, mindíg meg szokták inni áldomását, s ezek ma igen rossz kedvűek, mert helyökből kiszorítottuk. Jó volna egy kissé kedvökbe járni, máskép ezer baja lehet velök.

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai által békében hagyassék.

– Természetesen az illendő fizetés mellett.

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe adá.

– Halljátok-e! – szólt most a tömlöctartó – ez az úr jó, becsületes ember. Ma lámpagyujtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. – S ezzel a tömlöctartó, míg a setétben több hang az ígéret felett zajosan kinyilatkoztatta örömét, a vasrostélyt bezárva, eltávozott. Tengelyi leült podgyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé, ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el, – most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, minthogy azt átgondolva, vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg, – most megfosztatott ezektől is. Gonosztevők társaságába zárva, minden jobb ember iszonnyal fordul el tőle, s nincs mód kezében, mely által ártatlanságát bebizonyíthatná.

Midőn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá, meggyőződött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg nem vallja, – minek mindkettejére semmi valószínűség nem létezett, – a gonosztettnek gyanúja rajta marad, s reá csak becstelen halál, vagy élte fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?

E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöc másik oldaláról hozzá intézett szavak ébreszték fel.

– Nem kell szomorkodni atyafi, – szólt egy rekedt, gyenge hang – itt ez átkozott pincében elég hideg van úgy is; aki búsul, megbetegszik.

Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz lélekzet s köhécselés, mellyel beszélt, meggyőzé, hogy a beszélő igen öreg lehet.

– Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? – mondá az előbbi, midőn észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. – Ha az ember együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Úgy-e fiúk?

– Nem bizony! – válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a setétből.

– Nem bizony! – szólt az előbbi rekedt nevetés közt, – csakhogy kis Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha ítélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!

– Minek szól kend ilyenről? – mondá most a férfihang látszólag remegve.

– No sebaj! – mondá az előbbi – talán gráciát kapsz. Csak húsz esztendős voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgy is elég szamárság volt, hogy ha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajárost kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már kétszer voltam halálra ítélve, s azért mégis itt vagyok; s ha lefejeznek, gondold, édes apádat meg felakasztották, s utoljára talán mégis később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilencvenhárom esztendős –

– Kilencvenhárom esztendős! – sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi, kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

– Kilencvenhárom esztendős, – folytatá a másik köhécselve – úgy-e sok? s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a tömlöcben, – s csak megvagyok – s ha Isten éltet, Szent István napjára megint kiszabadulok.

– Ötvennégy esztendőt?! – kérdé a jegyző bámulva.

– Bizony, inkább több, mint kevesebb, – válaszolt az előbbi. – Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyujtogatásért, de akkor ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere. – No – tevé hozzá nevetve – Szent Istvánra kiszabadulok; meglehet a teins uraknak mégis igazságuk volt, mikor rám fogták.

– Kend, apó, próbált ember, – mondá a gyermeki hang, – ugyan beszélje el azt, mikor a zsidót megölték.

– Majd neked, – szólt köhögve az öreg – nem látod, hogy köhögök? Kérd meg Pistát, hogy ő beszélje el, mikép ölte meg a tótot.

– Az nem tud olyan jóízűen beszélni, mind kend, apó, – válaszolt a gyermek. – Ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.

– No ne félj, neked is lesz részed benne, – mondá az öreg nevetve s köhécselve egyszerre. – Ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod nő, ne jőjjek ki soha tömlöcömből.

– Megölök biz én akárkit! – mondá a gyermek dicsekedve – csak eresszenek ki egyszer.

– Nem mered te azt, – mondá az öreg ingerkedve.

– Nem merem? – szólt a gyerek rikácsoló hangon, – majd meglátja kend! Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam, elfutottam előle; de mióta kend apó annyi szép históriát mondott el, egészen megváltoztam. Még éjtszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az erdőben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagallyakat nem vágok többé!

– Jól van, jól! – mondá az öreg – belőled derék gyerek lesz! De mit csinál pajtásod?

– Megint alszik, – válaszolt a gyermek.

– Megint? – mondá az öreg mérgesen – rántsd meg üstökét, de jól, hogy felébredjen, azután vágd pofon. Útálatos gyerek, soha sem lesz semmi belőle.

A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott s a könyörgő hang, mellyel egy más gyermek irgalomért kért, mutatták, hogy a vén gonosztevő parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyző feltevé magában, hogy rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöc azon oldala felé menve, honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a szegény fiút?

– Hagyja békével gyerekeimet, – mondá az öreg zsivány nevetve, – néha meg kell őket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre válik; de ebből az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a két gyerekkel bajlódom.

– Kend is jobban tenné, – mondá Tengelyi komolyan, – ha halála órájára gondolna, minthogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.

– Dehogy rontom, – szólt a másik köhécselve, – sőt embereket csinálok belőlük. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta, itt legalább tanulhatnak valamit.

E pillanatban a tömlöc nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén fel, hol Tengelyi börtöne állt, az őt környező tárgyakra világosságot vetett. Borzadott, midőn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az alacsony tömlöc falán szemébe tűntek, míg más helyeken, hová a lámpa világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik, nem vala látható; nem is az undorító mocsok, mely őt mindenfelől környezé, tölté őt borzadással, – mindez csak anyagi szenvedéseket foglalt magában! – Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések, maga a halálnak veszélye, mely őt ez egészségtelen helyen talán környezé, szívét nem ijesztheté meg; de midőn a nehéz vasrostélyra nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s lánccsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bűn jutott eszébe, mellyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé záratott: férfi keble nehéz fohásztól emelkedett.

A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva ült ott, s feje lehajlott úgy, hogy alig lehete látni vonásait; csak ha néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté, tűnt fel ez arc, melyre majdnem százados bűn nyomta rá bélyegét. – Egyike azon arcoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem szoktunk; s maga a tömlöctartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kísértethez, mint élő emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét majdnem egészen eltakará, a fejéről lelógó ritka ezüsthaj, mélyen beesett szemei s halántékai, minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott, minőt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet vagy legalább könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete, melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tűzben ragyogtak hosszú szemívei alatt, s az egész arcnak leírhatlan s ijesztő kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöc-patriarchánál, ha a gonosz véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat megmaradt; s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tőrt ragadni nem képes többé. Az elgyengült hang, mely csak mult gonosztetteinek elmondására s káromlásra használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben látád őt, nem kívánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek szívéhez soha bánat nem fért, máskép, mint a halállal végződjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szintén a földön, egy gyermek ült, – legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki szava szerint ítélve, legföllebb tizennégy évesnek gondolád. – Képén időelőtti vénség látszott. E halvány arcokon az ifjúság szelíd mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redők látszottak, s vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül, kivévén, ha a mellette ülő vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy reszkető kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem kifejezése lelkesíté arcát, s úgy látszott, mintha a gyermek belső ösztön által szeretni kényszerítve, érzelmeinek egész kincsét ez egy alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása Tengelyit előbb közbeszólásra bírta, mióta a folyosóra lámpa hozatott, mozdulatlanul állt a vasrostély előtt, s az égő mécsre mereszté szemeit. Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arcán leírhatatlan gyönyör látszott, összecsapta kezeit s felkacagott örömében; ha a mécs gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul igazították, s megint el fog alunni, mint minap! – Oh, csak kimehetnék! – sóhajta – csak én gyujthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben, mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng; csak nőjj, nőjj lángocska, fel, fel egész a háztetőig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh, nézzék csak, mi szép! – S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égő arcait. – Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzá nyúlhatnék!

– Majd bizony, – mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöc másik szegletében bundájába takarva hevert, – hogy megint az egész tömlöcöt felgyujtsd. Takarodj a rostélytól kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.

– Jól teszed, Pista, ha megüstökölöd, – szólt köhécselve az öreg, – minap is majd megfúltunk a füstben. Látod, a gyerek egészen magánkívül van, se nem hall, se nem lát.

Tengelyi, midőn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még a tömlöcben is valamit meg gyujtott.

– Hát soha ilyen gyereket nem láttam, – felelt amaz. – Órákig rimánkodott, csakhogy kovám s acélomat adjam neki. Ha kezébe kapta, erőszakkal kellett visszavennem. Elcsaholt volna reggelig, s valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond. Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyujtotta s az öregnek szalmájába dugta, majd megégett.

– De üsd már nyakon, Pista, – mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a gyűlölség, mellyel e gyermek iránt viseltetetett, újra feltámadt, s Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent a bántástól, ha éppen akkor a tömlöctartó kulaccsal s egy itcés palack pálinkával nem jő a rostélyhoz, s az öreg Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem ád.

– Hozd csak ide azt a pálinkát, Imrécske, – mondá az öreg, – te meg fogd a kulacsot Pista s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott, ki a pálinkát hozatta, úgy kívánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik – szólt Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöcök régi lakóját talán még nagyobb bámulásba ejté, mint becsületes külseje s börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.

– Mit bánom én! – szólt végre, miután ismételt kísérletei, melyekkel Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek, – a pálinkát ő fizette, hagyjuk most békével. Holnap – tevé hozzá halkabban – megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pincének használhatjuk, úgy látszik, pénze van. Igyál Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad, már most is félreáll szemed, ne bándd, ehhez is szokni kell, azért mégis legény lesz belőled.

A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békén hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erős italtól részegülve mindíg hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek, kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak a nélkül, hogy egy félórában tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe, – de vannak olyanok is, kiket éppen ellenkezőleg minden gondolat, melyet személyes helyzetök bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, s Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá, s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöcfalai által, – s a jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra fordítá gondolkozását, melyben a büntető igazság honunkban majdnem általánosan találtatik.

És ha vannak tárgyak, melyek a férfiszívet is borzadással tölthetik, ez azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny filantrópia szempontjából tekintsük tömlöceinket, – hisz tudom, egy idő óta a filantrópia gúny tárgyává vált. Mert az arany között itt-ott hamis érc találtatott, voltak, kiket gyengeség vagy mert valódi emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása túlságokhoz vezetett; napjainkban mindenki szabadkozik a filantróp nevezettől. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet börtöneinkre, s vajjon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a tizenkilencedik század közepett, még tovább tűrhetjük-e ezen állapotot?

Miután jelen szociális viszonyaink mellett sokan vannak kik hosszú meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok fenntartása az ő érdekökben is fekszik, átlátom, hogy az államban szigorú büntetések kívántatnak. De vajjon hát szükséges-e azért, hogy a rab börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki, melyeket sem ő, sem bírája, sem azok, kiknek büntetése például szolgálhatna, nem gyanítanak? vajjon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább a tömlöctől, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétől, mint bírájától függjön? hogy míg gyűléseinkben a halálos büntetés megszüntetéséről szebbnél-szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó terem alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? – Legyenek büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. – Léptessük életbe Drako törvényhozását, mely szerint minden bűntett halállal fenyíttetett. Közbátorságunk egyedüli védője legyen a bakó; legyen államunk talpköve az akasztófa, – borzadni fogunk ily törvényektől, de a kegyetlenség csak látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat hóhérpallossal, de ki tömlöceink küszöbén átlép, morális halálra ítéltetett, s a vesztőhelyet, melyen életét egy percben végzené, sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely őt kínosabb úton sírjához vezeti. – S hány ártatlan, ki mint Tengelyi, csak azért, mert valamely gonosztettel vádoltatott, – hány, kinek bűntette csak pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja tömlöceinket!

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hősöm nézeteitől nem különböznek, s a fönnebbiekben körülbelül azon gondolatok foglaltatnak, melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott, átvonultak.

Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöctársai álomba merültek, senki által nem zavartatott. Tengelyi a tömlöcajtók isméti felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midőn Tengelyi mellé madrácot, takarót s vánkosokat rakott le, magát mint Csavargós Gazsit, e tömlöcnek lakóját, jelenleg pedig a főügyész konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok közül, melyben egy palack bor, kenyér és sült vala, a jegyzőt tudósítá, hogy mindez Völgyesy úrtól jő, s hogy csak ma legyen béketűréssel, holnap külön szobát kap. – Majd megcsinálom én az ágyat, – tevé hozzá jókedvűen, – hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiskális úrnak is én csináltam.

– Nem akar kend valamit enni? – mondá Tengelyi, ki, miután egész napon át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóízűen falatozni kezdett.

– Köszönöm alássan, – válaszolt amaz – jóllaktam. Ma este a főjegyzőnél vacsora volt s ott szolgáltam én is; akár holnaputánig koplalhatnám. Reménylem, csak jó a bor? – mondá, egyszerre megállva ágyvetésében, midőn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. – Völgyesy úr különösen szívemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha egyszer megcsal, mindjárt az „Oroszlánhoz” járok.

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e rabot hallá. – Győződjék meg kend maga, – mondá a palackot odanyujtva, – én úgy sem iszom többé.

– Köszönöm alássan, – szólt a rab a palackot ajkához emelve. – Ah, – tevé hozzá, midőn ivott, – ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem mennék el.

– Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? – szólt Tengelyi.

– Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak; – válaszolt a másik jókedvűen. – Szolga ember voltam egész életemen át, most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sőt néha rossz időben, ha én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy' hajtottak máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt. Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak, – szegényember ily szolgálattal mindíg beérheti.

– De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? – kérdé Tengelyi élénken. – Nem vágyódik-e, hogy e láncoktól szabaduljon?

– A láncok, az igaz, néha bosszantanak, – válaszolt a másik nyugodtan, – főkép ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök, pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a láncokat leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem, sokkal nagyobb terheket cepelni vállamon? – És a szabadság? no, ha igen szép idő van, főkép csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna pajtásaimmal a mezőn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni, mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan rossz oldala: – az embernek szolgálatba kell menni.

Tengelyi felsóhajtott. – No nem kell szomorkodni, – mondá Csavargós, ki e pillanatban mindent inkább gondolt volna, minthogy a jegyző az ő erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. – Holnap az urat külön szobába teszik, s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának, megszabadul, oly bizonyosan, mint én itt vagyok. Ebben a pincelyukban az ördög sem tartaná ki; nincs egy valamirevaló ember az egész tömlöcben.

– A társaság másokban sem lehet igen jó, – szólt közbe Tengelyi, ágyára feküdve.

– Dehogy nem! – mondá a másik. – Voltam én tömlöcben, hol egész boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem hallottam. Az egyik alig végzette, már a másik kezdte; még asszony is volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.

– Hát ez nem a kend tömlöce? – kérdé Tengelyi.

– Nem bizony; – válaszolt a másik, – én közönségesen a fiskális úr konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne történjék.

– Bajom?

– Ettől a vén gazembertől minden kitelik; – mondá a konyhás rab. – Az egyik gyereket egy párszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyű nyavalyába esett. –

– De hát miért hagyják e gyereket nála? – kérdé a jegyző borzadva.

– Hát azt mondják, – felelt a másik, ki azalatt szintén bundájára feküdt, – hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide, mert azt, úgymond fiskális uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csínt.

– De mi csínt tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? – kérdé a jegyző ismét.

– Az furcsa dolog! – válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva; – a faluban, honnan valók, egy tűz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendős suhancok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a gyermekeknek egyike, már mióta fogva van is gyujtogatott; de akár betegség, akár nem, a szolgabíró a többieket megvesszőztette s ezt a kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek, szép gazember lesz belőlük. Jó éjtszakát! – S ezzel Csavargós bundájába takarózva, rövid idő mulva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan felgerjedése, az utazás, s az, hogy mult éjtszaka nem aludt, okoztak, meghozták álmát. – Hagyjuk őt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat minden szenvedőnek.