Eötvös József: A falu jegyzője

– Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? – szólt az ismeretlen, ki az alatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan vállára tevé; – mi bajod?

Peti – mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk, mihelyt visszanézett, s az ismeretlennek arcát a tűznél meglátá, fölugrott, s kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. – Az Istenért! ha valaki meglát – szóla halkan, ellentálló barátjához.

– Megbolondultál – viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz közelítve –,ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.

– Nem, nem; menned kell – sürgeté Peti, – az egész falu telve ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer, végünk, neked futni kell, ameddig lábaid bírnak.

– De kérlek öreg – viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz terült, – félmérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn, mitől félsz?

– Téged megismernek félmérföldnyire is; tudod ma délután, mikor veled szóltam, már a szentvilmosi erdő mellett voltunk s a pandúrok itt a kertek szélén, még is az egyik rád ismert.

– Igen, mint mi ő reájok; gondolták, hogy én vagyok, – s ha olyan nagy kedvök van velem megmérkőzni, velem – tevé hozzá, egyenként kiszedve s megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt, – ím készen vagyok. Éjjel nem félek senkitől.

– Viola, Viola! utóljára is merészséged ront meg, – szóla szomorúan Peti, – megveted a veszélyt s veszni fogsz.

– S nem jobb-e, – szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját, – nem jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot ha fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözőimet nyomomra vezetheti; remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket szerettem, s az erdő vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam, – ez életem, hidd el Peti, nincs rajta mit féltenem.

– És nőd, s gyermekeid?

– Igen – nőm s gyermekeim? – szóla emez s mélyen fölsóhajtva néze az apadó lángokba, melyek épp elég világot árasztának arcára, hogy Peti láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.

Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva hollófürteitől, melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozott, akaratlanul arra emlékeztetett, hogy azon emberek egyike előtt állsz, kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el.

– Ne szomorkodjál pajtás – szóla végre a csendet félbeszakasztva Peti – még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy percig sem vagyunk biztosan. A restelláció közelg. Nyúzó fél, hogy kimarad, s mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután egymással szóltunk, a pandúrok elfogtak, s eleibe vezettek; Isten verje meg a hóhért, úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetődzött, hogy hajam borzad, ha rá gondolok, s ha áldott Ákos úrfi meg nem ment, most ahelyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak köztünk, nem nevezte meg őket, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet ismeri, de ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tűznél találkozunk, el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás és cselédei megkötözve a pincében fekszenek, helyettök parasztruhába öltözött pandúrok várnak reád. Házad hasonlókép telve pandúrokkal, s a faluban parancsolat van adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem s egy órája ordítom dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.

– Házamban pandúrok – szóla Viola felugorva – és feleségem, mondád, beteg?

– Arról ne aggódjál – szóla a másik, – Zsuzsi nincs a házban többé, s amennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték.

– Tengelyihez? – mint rabot?

– Nem nem, minden gond s kímélettel, csak úgy felebaráti szeretetből. Hejh! ritka dolog ám az, barátom! főkép mai időben, de Isten meg is áldja érte.

– Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt, – hátha csak cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit kezei közt tartja, az éltemet tartja kezeiben?

– Most az egyszer csalódol, – viszonzá a cigány mosolyogva, – magam is azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem cigány, nem igen bízik a tisztviselőségben; – s midőn hallottam, hogy Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt, megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra esküszöm. De most ne késsünk, még virradtig Szentvilmoson kell lennem, hogy levelemet átadjam; neked minden perc, melyet itt késel, éltedbe kerülhet.

– Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz, előttem az egész megfoghatatlan.

Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ilyen hangon kimondott kívánatának ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak. Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz fohászok nem emelik keblét.

– Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre, – arra, hogy mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a földönfutó, másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?

– Menjünk, menjünk barátom! – szakítá félbe Peti – feleségednek nincs semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igaztalanságai fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer hercegileg befizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember, mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.

– Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti, s talán igazságos: hogy Isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy szeretek – – ki senkit nem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem s kezemet föltartja, ha bosszúmban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen vétke, hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak, nem bánom; akasszanak föl engem, de őt ne bántsák.

– De hisz ki bántaná őt? – szóla Peti mindig türelmetlenebbül, – soha jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert Isten bizony pórul járunk s csak te léssz oka.

– Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará magához fölvenni, Tengelyit kivéve.

– Mondtam már, hogy nem, – a főbíró eltiltotta, s nem merték.

– Jól van, jól, számolunk ezért; soha az egész faluban nem bántottam senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor háznépem inségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez máskép lehet, hogy Viola talán a vörös kakast is ráereszthetné Tiszarét falujára, s hogy még annyi baj s lárma sem volna érte, mint híres Sodoma s Gomora városaiért.

– Igazad van – szóla közbe Peti, megragadva kezét – néha egy kis bosszú csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is van a világon s jobban vigyáznak magokra; csak most jöjj velem Szentvilmos felé, ott az erdőben egy pár napig biztosan lehetsz, a kanász a mi emberünk, oda hívjuk majd a többieket is s tanácskozunk. Most itt a faluban úgy sem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak ellenünk.

– Menj csak előre, nekem még dolgom van itt.

– Hol? – kérdé Peti, bundájánál visszatartva a másikat, ki a falu felé indult.

– Menj, mondom, előre Szentvilmosra s várj meg a kanásznál, nekem egy kis beszédem van a jegyzővel, hajnalig veletek leszek, addig főzzetek valamit, éhen vagyok.

– Talán a varjúk is éhen vannak, s rád bízták, hogy eleségnek függesztesd föl magad számukra. Ha a faluba mégysz s főkép Tengelyi házához, halál fia vagy.

– Ejh majd bizon! hát annyira megijedtél e kis készületen? Violát nem oly könnyen fogják el, mint gondolod. Még egyszer mondom, menj s készíttess jó gulyáshúst számomra, s ha éppen nagy megnyugtatásodra szolgál: a hajdúkomiszáriust kötözve elhozom magammal és statáriumot tartatok fölötte.

– Ez mind helyén volt, míg a tiszarétiek melletted voltak, akkor biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, s nem volt ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek, hogy te tetted, s mind ellened fordultak.

– Majd utóbb kisül ez is, s épp azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez iránt tisztába jőjjünk. Soha életemben úrforma embernek köszönettel nem tartoztam, a jegyző az első, s ne mondja, hogy háládatlan voltam. Eressz –

– De mi haszna a jegyzőnek abból, ha téged elfognak – szóla rimánkodva Peti, ki Viola tántoríthatlan föltételét látva, őt most a falu felé követé.

– Tengelyi ellen alávaló cselszövény készül. Ugyanazon kezek munkások, melyek a tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom – –

– Még ma?

– Igen, még ma, ki tudja, holnap nem lenne-e már későn; e jó madarak igen éhesek prédájuk után. Legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok, menj te addig Szentvilmosra.

– Én? – szóla a cigány, fejét rázva – abból, öcsém, nem lesz semmi, ha már megbolondultál s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább, hogy ennyi veszély közt elhagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát fölakasztják, Peti cigánynak nincs mit keresni e világon.

Viola hallgatva megszorítá hív bajtársa kezét, s gyors léptekkel közelgett a két cimbora Tiszarét felé, hol azalatt a zsiványok elfogására annyi készület történt, mennyire a falu legöregebb lakosai sem emlékeznek.

Viola házán s a külső csárdán kívül, hol mint olvasóim tudják, pandúrok vártak, még a helység főbb utcáin, a csapszéknél s mindazon gazdaházaknál, hová a zsivány néha betérni szokott, katonák, pandúrok vagy legalább egy-egy kisbíró őrködött, míg Réty cselédei vasvillákkal s dorongokkal fölfegyverkezve a nagy pajtában, s minden gazda parancsolat szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, melyben a templomharang megkondul s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör. Azonkívül néhány a közjóért buzgó táblabíró, ki gulyáját különösen félté, s néhány lelkes hölgy száz pengő forintot adtak össze, annak díjául, ki a rablót elevenen vagy halva, mi reá nézve úgy is csak huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság kezébe szolgáltatja; s ha csakugyan ez éjjel Tiszarétre jön, magam is osztom Nyúzó főbíró úr véleményét: hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsőre, t. i. arra nézve, ha eljő-e a faluba? azonban némi kételyek léteznek. Míg t. i. Nyúzó s esküdtje agarászaton mulattak, Kánya komiszárius, ki távollétökben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendeleteket huszonöt pálca szankció hozzáadással kidoboltatott, s habár a főbíró e taktikáról értesülvén, igen káromkodott s megparancsolta, hogy senki a faluból ki ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekről tudósíttatik. Ezen meggyőződés végre oly erőssé vált, hogy tíz óra után, mikor Viola Petivel Tiszaréthez közelgett, a készületekben elfáradt lakosok, sőt a pandúroknak nagy része is nyugodni ment.

– Várj kissé reám – szóla Peti társához, mikor a szérűkhöz értek, – hadd nézzek körül. Ide az út mellé állítottak föl egy pár zsinóros gazembert, lássuk, mit csinálnak.

Viola megállt, s míg az öreg rókaként az árkon átcsúszva a boglyák közt eltűnt, fegyvereit igazítva várá társát.

Pár perc mulva Peti visszajött. – Alszanak – szóla nevetve, – no ha mind így teljesítik kötelességöket, akkor jól vagyunk – s átmenve a szérűkön, csakhamar a faluhoz értek.

Minden nyugodt s csöndes volt, a korcsma s faluházon kívül csak itt-ott világíta egy mécs a kis ablakokon át; s Peti társával sebes, de zajtalan léptekkel halada tovább a házak között, kerülve, amennyire lehetett a jártabb utakat, s majd egy utcasarkon, majd kertek között vagy sövény árkában vezetve Violát, ki őt hallgatva követé.

A kastély után kétségen kívül Tengelyi háza volt a legszebb Tiszarét egész helységében, sőt oly külföldi, kinek ízlése még annyira kimívelve nincs, hogy azon olasz és francia építészeti zagyvalékot megkedvelte, mely kastélyainkat jellemzi, talán szebbnek s kényelmesebbnek tartaná a szerény s majdnem födeléig zöld venyigével befont jegyzői lakot, kis négy ablakával a főutcára s a hosszú folyosóval, mely babbal befont faoszlopokon nyugszik, s a tiszta udvar felé néz. Azonban ez most a dologhoz nem tartozván, csak azt említem, hogy házát egyik oldalán keskeny udvar, a másikán valamivel szélesebb kert környezi, hogy a ház egyik szomszédságában a helység-, másikán István kovács háza állnak, s ennek átellenében az utca másik oldalán Icik zsidó boltja, az egyetlen, mely Tiszaréten található, de épp ezért kétszerte kitűnőbb nemcsak mint Európa s a két India kelméinek raktára, de szép sárga festése és azon világos kék oszlopokon nyugvó tornác által is, mely alatt szombatokon Iciknek egész, tizenöt főből álló családja, szép bársonybugyogókban ülni szokott.

Tengelyi házához csak két úton lehete jőni, a helységház vagy István kovács műhelye mellett elmenve, s noha a műhelyből még kalapácscsörgés hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utolsót, főkép miután látá, hogy Icik házában már gyertya nem ég, s hogy a zsidó kígyó, mint mondá, belső barlangjába tallérzacskóihoz vonult.

Kilépve tehát a sötét szögből, mely István kovács háza mögül a főutcára nyílik, Tengelyi lakása felé sietének. A kovács tüze vörös világot terjeszte az utcára s a zsidó házára, melynek zárt ajtaja s ablakai mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e világos helyen, Peti, ki jobbra s balra tekintve mindent látott, s minden neszre vigyázott, egyszerre megfogja Viola kezét. – Megláttak – súgá a zsidó házára mutatva, hol az egyik oszlop mögül egy emberi alak látszék ki, mely egy perc után a ház ajtaja mögött eltűnt – menj hamar a nótárius házához, mindjárt a fal mellett a kerítésen rést fogsz találni, bujj be s rejtsd el magad, de az Istenért, be ne menj a házba; ha a lármának vége lesz, s látom, hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.

Peti az utca másik oldalára sietve, eltűnt a házak között. Viola nem minden nehézség nélkül végre föltalálta a rést, s alig vonult a fák mögé, midőn meggyőződött, hogy a cigánynak aggodalma nem volt alaptalan. Különböző hangok, melyek az utcán hallatszottak, egy-egy sebesen átvitt lámpa, s végre a megkondult harang mutaták, hogy a népesség lábon van, s ki még kétkedett volna, azt Nyúzó szolgabíró, s Kenyházy esküdt versenyző káromkodásai meggyőzték, hogy az osztó igazság néha kétnegyed tizenegykor sem alszik még e hazában.

Hogy Viola helyzete e pillanatban éppen nem volt veszély nélküli, olvasóim könnyen át fogják látni. Tengelyi kertje nem vala oly nagy, hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, mihez még az járult, hogy a ház azon ablakai, melyek a kertre nyíltak, világítva lévén, annak egy részére világosságot terjesztettek.

Jóformán nem is kelle más, mint hogy valaki a kert sövényén meglátva a rést, őt keresni jőjjön, s nem mentheté meg senki. Ő azonban megszokva az ily veszélyeket, nyugodtan várá a dolgok kimenetelét, s bízva jó csillagában, s bátorságában nyugodtan készítgeté fegyvereit.

A lárma rövid idő mulva ismét csillapodott. A keresők a falu más részei felé tolongtak, s a távolból hallatszó szavak, s a még mindig fölkonduló harang Violának tudtára adták, hogy a veszély, ha nem is egészen, legalább nagy részben megszűnt. Hazánkban ugyanis zsiványoknak ily alkalommal csak az első negyedóra veszedelmes, mely ha elmult, senki nem keres mást, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti nép vagyunk s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt újra fáradjunk, sőt miután egyik barátomnak talán igaza volt, midőn minap mondá: hogy meggyőződése szerint őseink csak azért hagyák el honukat, hogy oly hazát keressenek, hol a nap később kél, s tovább aludhassanak, való igaztalanság volna tőlünk utódaiktól azt kívánni, hogy Isten által a legnemesebb népnek teremtve, életünket hosszú robotnak tekintsük. Viola, ki már többször hasonló helyzetben levén, e nemzeti jellemet ismeri, nyugodtan, mint ha nem is ő lenne, aki kerestetik, fölállt s a ház felé lopódzott.

E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki őt e világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitől őt e világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s Istenéhez kötve érezi magát; s Viola szíve, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erősen dobogott, midőn ablaktól ablakhoz lopódzva, végre az utolsóknak egyike előtt megállt.

A szobában, melybe látott, minden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy legalább mozdulatlanul feküdt neje, mellette a beteg felett őrködő Vilma ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné olvasott, s időről-időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott; közel hozzá, széken, arcával épp az ablak felé fordulva, Viola kis fia, korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás keserű boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el. E nő, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elűzetve mások könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő, mint apja, zsivánnyá váljék ő is; e csecsemő, kinek még anyja sem kívánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e világot, melyben ha anyja mellétől elvált, csak keserűség vár reá – lehet-e szomorúbb látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben, vagy a róna nádasai között napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb, mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könnyekkel tölti? Oh nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény rejtezik sokszor még annak keblében is, kinek feje fölött a világ rég eltörte az ítélet pálcáját!

A csecsemő most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül, mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kisfiú az ablak felé tekint, s Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja, leugrik székéről s kezeit összecsapva – Apám, apám! – fölkiáltások közt feléje fut.

– A kegyes Isten ne adja, hogy itt legyen – szóla Liptákné, ki azalatt szintén az ablakhoz jött – álmodban beszélsz fiú, hallgass, hogy föl ne költsd anyádat.

– Édes lelkem nénikém – szólt a kisfiú suttogva, – nem álmomban szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál, még kurta bundája virágait is láttam.

– Hisz látod, senki sincs itt.

– Igaz – felelt a fiú félig sírva – most nincs itt, de itt volt, azt elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltűnt ott a bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek s előhívom.

– Mi jut eszedbe, fiú? – szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva, – hisz apád – – – és a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót, mellyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szelíden kifejezhetné.

– Igaz – viszonzá a fiú, szemeit törülve, – apámnak el kell bújni, de úgy-e az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandúrok mondták?

– Nem, nem, fiam – felelt Liptákné suttogva – csak maradj te nyugodtan, s ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd kimegyek s ha apád a kertben van, beszélek vele.

Vilma, ki a kisfiú kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most maga is elhivé, hogy csak álmában szólt s magához szólítva Pistát, az ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.

Viola helyzete azalatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól, hol fia által megismertetett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki által kémleltetnek. A rés mellett, hol előbb bejött, valaki állt. A kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a leskelődőt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott, azonnal visszavonult s tisztán hallotta, hogy futva távozik. Mit tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról nyiltabb volt, minthogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette volna. Az utcákon a falu népességén kívül katonák s pandúrok álltak, benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bízhatá. Már újra megkondult a harang s közelgő lámpák s lépések arra intének, hogy üldözői, hollétéről tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem látott, egyenesen hozzáment, s elmondá helyzetének egész veszélyességét.

– Ej, ej, miért jöttél, öcsém éppen ma? – szólt az öreg – holnaputánig az egész lármának vége lesz s bátran jöhettél volna.

– Jól van, jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, anélkül hogy észrevennék?

– Anélkül, hogy észrevennék – nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma nem lesz Júdásod, csak várj itt reám. – S az öreg bement, s Viola falhoz támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma azalatt még nagyobb lőn, künn az utcán kardcsörgés, s a szolgabírónak mérföldre ható káromkodása hallatszott, midőn a háznak kertfelőli ajtaja megnyílván, Liptákné a várónak jelt adott, s Viola a fal mellett csúszva, úgy hogy az ablakok világa őt nem érheté, eljutott menedékhelyére.

– Hol van, hol? – harsogá Nyúzó a kerítés mellett, – hát végre hurokra került a drága madár.

– Csak bátran, fiúk – kiabálta az esküdt jóval hátrább, – csak bátran, nincs mitől félni. Aki őt megfogja s kötözve a nemes vármegye kezébe szolgáltatja, száz forintot kap. Csak előre, fiaim, hogy az ördög vigyen el.

– Hát a kert másik oldalán van-e valaki? – kérdé egy óriási hang, melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.

Nem felelt senki.

– Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt? – ordítá ismét Nyúzó Pál. – Miért nincs senki a másik oldalon?

– Azt parancsolta a teins úr, hogy ide jöjjünk – szóla közbe remegve egy pandúr, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.

– Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.

– Ha ellenáll – kiálta ismét az esküdt, – csak mindjárt agyon kell lőni.

– Majd bizony – vága közbe az érdemes főbíró – aki agyonlövi, azt én verem agyon. Azon satisfactiótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom meg magamat.

Ily készületek s rendelések között, melyek a szokott magyar pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamarába egy pár hordó mögé rejtette el s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint annakelőtte.

Vilma egész testén remegett.

– Ne féljen, kisasszony – szóla Liptákné nyugodtan, – hisz nemes házban vagyunk, ide nem jöhetnek be, már ha ilyen miféle szegény embernél volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi kúrián biztosan van mindenki.

Ez egyszer Liptákné azonban csalódott s nemsokára meggyőződhetett, miszerint oly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy megtartassék, még éppen nem elegendő ok, s hol a nemesi kiváltság valamint donáció által nyeretik, úgy csak donációk által élveztethetik egész mértékben. Miután t. i. Nyúzó Pál úr a kertet minden oldalról körülvevén, hatalmas kiáltásaira, melyekkel Violát megadásra fölszólítá, s tüsténti fölakasztatás ígéretével kecsegteté – feleletet nem nyert, bővebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden ceremónia nélkül embereit a résen s másfelől a csak kilinccsel zárt ajtón bevezeté s lámpákkal s dorongokkal, virág- s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit s Erzsébet asszony szép nagyfejű káposztáját, előrenyomult a rendetlen vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén összetalálkozva, az „akasztófáravaló” helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó Pál urat látá maga előtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett egymás szemei közé.

– Bizonyosan a házban van – szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél, melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménnyé válik, egy perc mulva nem kétkedett senki Violának a házban létéről, s Kenyházy, ki azalatt biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlókép a többiekhez jött, azon tanáccsal lépett elő, hogy föl kell kutatni a házat, mi általános helybenhagyással fogadtatott. Nyúzó, ki a biztost hajdújával a ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyíló ajtóhoz, midőn egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, s gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával az egész sereget megállítá.

Erzsébet jó s szelíd teremtés volt, szeretve, sőt a bálványozásig imádva férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában nem találhatunk, de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki türelmét próbára nem teheté anélkül, hogy észrevegye, miként magyar asszonnyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely mint a rózsa, zsenge korában tán legszebben virít, őszi napjaiban erősebben is szúr; – s e pont el vala érve.

Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilenc óra felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott, s odament; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult, hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midőn tehát a lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörű egészsége s még jobb lelkiismerete mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejű káposztát látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre magyarok, s talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e női kebelt földúlá.

– Hát mi ez? – szóla nem éppen kellemes, de annyival inkább szívreható discanttal, – ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni; micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dulongnak itt? Ki, mindjárt ki, takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, akit nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.

Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violenciális törvények jutottak eszébe, s ki más részről tekintélyét veszélyeztetve látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.

De Erzsébet, zavarodását észrevéve s jól tudva, hogy a jog mellette szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a főbírót, mennyivel inkább útálta őt, s mennyivel tökéletesebben akarta használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis poézissel igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek megvannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellentállhatlanabbak, mennyivel nemesebb a kútfő, melyből származnak. Miként volna a többiektől különböző Erzsébet, miként kívánhatnók, hogy midőn keblének egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a főbíró bosszúja mennyit árthat a legtökéletesebb jegyzőnek is.

– Tengelyiné asszonyom – szóla végre a főbíró, mérgében elfojtott hangon, – mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja meg, hogy előljárója áll előtte.

– Előljáróm! – kiálta Erzsébet, – zsiványok, latrok előljárója az úr, nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabíró; én nemes asszony vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jönni?

Nyúzó ildomos úriember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá – ha t. i. valami haszonnal járt, – de végre türelmének főkép egy jegyző-család irányában megvoltak határai s azok rég áthágattak.

– Azt meg fogjuk látni – ordítá félig magánkívül; – előre legények! be a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. Aki ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt?

– Botot adjatok, botot! – kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje pálcáját, melyet egy szolgáló kezébe adott, – opponálok! – harsoga diadalmas hangon, mely előtt az esküdt, ki épp előtte állt, megijedve hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban mindamellett nem hiszem, hogy Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos s Macskaházy nem jőnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola cimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresőket, a felbőszült szolgabírót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb vala, mert meggyőződve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól lehetend az egész történetet Tengelyi gyanusítására használni.

A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti halványsággal arcain járt a szobában föl s alá. – Imádkozzál fiú apádért – szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek kezeit éghez emelve könnyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a közelgő vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén önszívébe lője, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak nyugodtan.

Midőn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét nyugodtabb lett s Vilmát, ki most sírásra fakadt, vígasztalni kezdé. A kisfiú nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz, felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy új történet valamennyiök figyelmének más irányt adott.

– Tűz! – harsoga künn az utcán. – Tűz, tűz! – hangzék az udvaron. – Tűz! – ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midőn a harang félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó parancsára helyeiken, ki még mindig azt reménylé, hogy Violát itt fogja találhatni. De midőn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá, hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom is futásnak indult, s a szérűk felé tolult, hogy azt, mi az államot legközelebbről érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. – Egy perc s Tengelyi házában az odatartozókon kívül nincs senki többé!

– Az Istenért! mentsd meg őt – szóla Vilma Liptáknéhoz, – csak hamar, mielőtt visszajőnek.

– Ne féljen, kisasszony, nem érik őt utól oly hamar. Szüléinek ne szóljon semmit, főkép édesatyja nem bocsátaná meg soha.

S Liptákné a kamarába ment. Vilma anyját kíséré szobájába, hol ez, fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sírva fakadt.

– Úgy, most mehetsz – szóla Liptákné félretolva a hordókat, melyek alatt Viola rejtve volt. – Az alispán szérűjén tűz van, menj ki a falu másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgy is talán kedvedért rakták e tüzet.

– Hallja kend, még egy szót – mondá Viola, – én a nótáriuséknak sok köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt Isten fizesse meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki kend ezt: Tudom, hogy vasládájában mind neki, mind főkép a tiszteletesnek nagybecsű írásai vannak, ezeket tegye más helyre s őrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s asszonyoknak nagyon fáj foguk az irományok után. Értette kend?

Liptákné fejével jelt adott.

– Hát mondja meg kend aztán a nótáriusnak, s most Isten áldja meg.

S a zsivány a kertajtón kilépve, a kerítés felé sietett, midőn egyszerre valaki bundájánál megfogá.

– Ki az? – kérdé Viola, baltáját emelve.

– Hát nem ismersz? – felelt Peti; – nos, mit mondasz az illuminációhoz?

– Nem tudom, hogy jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz, mindjárt tudtam, hogy te voltál; Isten áldjon meg érte.

– De most hamar Szentvilmosra – szóla Peti, a kerítés résén, mely jóval szélesebbé vált, áthágva – nézz oda, – szóla tovább, a mellékházra mutatva – mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.

– Ha az ördög fia is, csak menjünk – szólt Viola. S a két cimbora gyors léptekkel haladott az utcán végig s a kovács háza mögött eltűnt, míg Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmervén Violát, fejcsóválva haladt a szérűk felé.