I

Aki tiszai Alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előre halad. A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémeskút, vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Maguk a tornyok, melyek, midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, éppoly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől esteli hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt, elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabírósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Mármarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassúságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgyhogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, éppoly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak installációk, tisztújítások vagy lakadalmaknál minden becsülettel eláznak. Ha az áradás ideje megszűnt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé Isten teremtette.

Valahol a tiszai Alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott hol az nagy S-sé kanyarodik, nem messze három nyírfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk színhelyére) fekszik Tiszarét helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai eredetét kétségbevonni bátorkodik.

A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabírák. Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harminc év előtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét aranygombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott s gót kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett többemeletű tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főképp a kapu elébe lépve egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzéd, hogy alispánok közelében járnak lépteid.

Minden, amit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s amennyiben közemlékeknek egyik főmegkülönböztető jelök az, hogy közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén Taksony megyében, nem kételkedett senki s mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatná senki, hogy ezen műtétnél – mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok kezei tisztákká váltak.

De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utcán végig velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely, mint előbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak neveztetik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld színét porfellegekbe borítná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott. A dombon, honnan a szentvilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét ákác-kerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfi-korán túllépett, fölszólal s a pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel szűkebb körbe szorul életünk, mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szívesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogyha nem is a kiválasztottak, legalább a meghívottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének, néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhaták be, mert itt is előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez, gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai – a történetíró birtokához nem tartoznak, azért nem háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arc, mellyel a társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok ember arcán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s talán olvasóim is, bármi gyönge leírásom után, több érdekkel tekintenek személyeimre, kiket a Török-dombon eleikbe vezetek, mintha száraz szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált lelkipásztorával találkoztak.

E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, többé nem illik ugyan; előttök arcuk a szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy, nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az emberismerő e férfiak arcain jóslatra nem talála is alkalmat, annyival több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarcra mindig rányomja bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagya maga után, mint e két férfi tiszta vonásain, éppen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlá hatását.

Minden arisztokráciának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tetovírozott arc; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velencében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon cafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irígyeket s gyűlölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem nemes vala. – A természetnek is megvan nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni célját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy, mint a kínaiaknál, valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is csak magasabb civilizációnk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.

Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe hajtatál s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a kiáltó hang, mellyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk – mintha azt gondolnók, hogy a természet által kevesebb füllel áldattak meg, mint mi, – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a katonai biztos nem mívelé szenteit s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen – szemtanukat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen, mindig rendkívül meleg vagy azáltal iparkodék megmagyarázni e szerfölötti megalázását, hogy hajait igazítá. Tengelyi mintegy ötven éves lehetett, s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen őszülni kezdének s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott, még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt állsz, kiket az idő inkább megkeményített, mint megtört s kik e hosszú életcsatában, mint zászlók a harc között, csak ékességeiktől fosztattak meg.

A férfi, ki Tengelyi mellett ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számlálá – valamivel idősebbnek látszott s szabályos arcának szelid kifejezése mintegy ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arcain észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád, melyeket az idő még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai arra intenék, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne: Vándory arcai mint az ég, melynek színén az átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolyogtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé, s küzd remény nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt állsz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő embertársaiknak vígasztalói legyenek s ha az előbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett, a másik arcairól azon vígasztaló meggyőződés mosolyga reád, hogy az erénynek nemcsak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e földön.

Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

– Hol járnak gondolatid, barátom?

– Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; – iskolaéveim, Heidelberg s jurátus korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben; a zöld hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága miatt, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.

– Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory, mosolyogva megfogván barátja kezét, – e mező nem zöldel-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdő sötétje s távolban tornyok s a tokaji hegy: nem szép-e mindez? Ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan te vagy barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

– Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi, – nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámlálni ne tudnád, ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy Isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

– S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert Isten bölcs határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory, – s mert e síkon s ez emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlőségén szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?

– Azaz, ha ezt tenni bírjuk.

– Bírjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory – hidd el bírjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit s valamint a szent könyvek szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden szenvedés s öröm nem természetünk, de önakaratunk műve.

– És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.

– Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk, – viszonzá Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, multjában is elég olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyog elébe s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceiről, ha örömhangokat küldél feléjök.

– Látom, nem bírok veled – szóla nevetve Tengelyi, – reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok prókátora s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint ő, miután mindenki, aki őt meg nem verte, a legnagyobb győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugat felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival – ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra űzettetni. Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen mosolyogva hozzá – nem sokkal könnyebb feladatod.

– Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a Török-dombnak vevé irányát. – Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

– Nemde s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet – szóla Tengelyi – s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat örömeit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. Férfiaknál az első elfogott nyúl éppoly eltörülhetetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmük, sőt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellő és Cigány hőstetteit s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkező irányban s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutolsó s legrosszabb agár által, – bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve köröskörül fekvő kutyákat cirógatá s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott: – Hejh, barátom, beh boldogok ezek!

– Ami engem illet, – ismétlé Vándory – én nem foghatom meg, művelt ember hogy’ találhat örömet ily durva időtöltésben?

– Elhiszem barátom – szóla Tengelyi mosolyogva – ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve, mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi s azt végre elérheti, az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitűzött, az érzet egy marad. Csak a nézőre s nem a cselekvőre nézve létezik különbség.

– És a kegyetlenség – szóla Vándory – nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! Szinte undorító.

– A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küzködő világon ugyan hol találsz egyenlő harcokat? Az angol gyáros és napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlőbb harc foly-e, mint milyet most láttál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában, bármennyi undorodással említjük nevét, több követőkre talált, mint bármíly más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh hidd el barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség előtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra s ha optimista lévén, talán belsőképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen, hallgatott.

A vadászatnak vége lévén, Réty Ákos, ki barátainkat messziről meglátta, vadásztársaival hozzájuk a Török-dombra jött s jóestét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül összegyűlt, szemtől-szembe láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magokra figyelmöket. Szebb fiatal embereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hat vármegyében sem láthatni s főkép a vadászat után, midőn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürtjeik, miután kis kerék kalapjokat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitűnik – mely női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken épannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. Én magyar író lévén, ismerem állásomat, s tudva miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenek előtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a Török-dombhoz követték, fordítom figyelmemet.

Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk nem-filológoknak néha egészen más dolgok jutnak eszünkbe.

De Nyúzó Pál, e járás főbírája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován az agarászatban résztvett s éppen pipára gyujt, mintegy vigasztalásul áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem apadt e hazában.

Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést írhatnék a szolgabírói teendőkről s talán nőnemünk, mely éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, melyek legjobb táncosaik vállain fekszenek s egy másik írónk által két vastag kötetben leírattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politikai célzástól, elég legyen a tudatlanok számára mondanom, hogy a szolgabírói hivatal minden kérdésen kívül a legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon valaki által viseltetik. Ő a közrend fentartója, a gazdag s szegény védője, bírája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot senki sem találhat, kinek kezein alulról minden panasz, felülről minden parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője, szegények pártfogója, iskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas mutatkozik, protomedikus, ha dögmirigy közelg, békebíró, váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi bíró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.

Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik, hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy közülük részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság kiszolgáltatása megszűnt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez, évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül, azon biztos kilátásban áll, hogyha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három év mulva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztatva táblabírónak neveztetik, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy öt-hatszáz élőszentje vagy legislegalább épp annyi százezer szenvedő polgára van.

A szolgabírói hivatalnak e szerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés; s ha egyesek, kik e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek s egyikből – értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a fizetést – többet vesznek magokra, mint minek elvállalására törvény szerint kényszeríttetnének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk titkaiba beavatvák, e két javítást, mellyel hibás polgári szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik úgy, hogy azt, mit hivataluk oly bőséggel nyujt – a munkát – csak akkor vállalják el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, t. i. a fizetésből valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főkép azon méltósággal, melyet hivatala megkíván s mely az egész tiszaréti járást, valahányszor főbírája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé, – értve természetesen ennek legaljasabb, t. i. azon részét, mely a polgári szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.

De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon szent félelemmel teljék el, mely a rend fönntartására szükséges. Már maga külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az ártatlant is. Csontos szikár termete, a redős arc, melynek mord kifejezését sötét szakálla, s hosszú lelógó bajsza még inkább nevelék, zöld villogó szemei, melyek Istentől nemcsak hogy lássanak, hanem hogy sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül az angarikális gyűléseken kívül a szolgabírót még senki sem látta, s mely eszerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s rikácsoló hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban – gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főkép ki őt kocsijában látá, kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban nem lépne föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki, bármit mondjanak némely elméncek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a magyar bíróság; a lovagló kocsis után cifra forgós hajdú, – post equitem sedet atra cura, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a klasszikus régiségek búvárát akaratlanul a római liktorokra emlékezteti; a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabíró; s végezetül az üres s ah oly bő bőrzsák! mely – quia natura horret vacuum – azért utazott urával, hogy betöltessék; – nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.

Szolgabíró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely mint tudjuk, egészen a természet rendszabályain alapúl, csak két lény: szolgabíró s esküdt együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat állítsam olvasóim elébe, ki nem éppen mellette, de valamivel hátrább a főbíró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szíve jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utósó törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.

Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghívebb barátai által közönségesen neveztetett, főbírájának jobb keze vala, s pedig nem olyan, milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az írás szavai szerint, nem tudva mit a bal – t. i. szolgabírájok – tett, annak épp ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, ki előljárójának minden akaratát ismerve, csak azon iparkodik: hogy az egész, melynek felét képezi, minél inkább gyarapodjék. Jó keresztyén létére Kenyházy főesküdt egészen az írás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda – s valahányszor főbírája megsértetett –, értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely bírót érhet, t. i. a megvesztegetést – ő is odatartá kezét, sőt kész volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházit ezért könnyen megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, mellyel az esküdt nemes fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanuja volt, bizonyosan remegve nyujtá ajándékit a szilárd jellemű bírónak, ki egyébiránt ilyen megbántások után is soha esküjéről meg nem feledkezett s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt mindenkinek, ki, bízva ajándékában, őt már megvesztegetve gondolá, legszebben bebizonyította függetlenségét.

S most a helyett, hogy Kenyházynak, kivel úgyis e történet alatt sokszor találkozandunk, személyét leírjam, s ruházatának egyes részleteit festegessem, a kék spenclitől, melynek hajdanában egy gombja sem hiányzott, a mellényt, mely mostani színét csak a nap befolyásának köszönheté, az idő által összezsugorított nyakravalót, mely most urán, de melyen ura épp oly kényelmesen függhetett volna, a lovaglás alatt egész a térdekig fölcsúszott szép egérszínű lábravalókat, s így le a sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek, gyakorlatilag nem létezik is, legalább elméletileg közönségesen elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető bírák ellen létezik, s teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek a millió szájú közönség által ellenünk, míveltebbek ellen csupa irígységből terjesztetnek.

Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényeinkről, melyek szerint az ajándékok elfogadása bíráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a legmerészebb újítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajon nem alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek, melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni a bírótól, hogy csak ő maga legyen háládatlan az iránt, ki vele jót tett? „Amit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is”, ezt parancsolja vallásunk; már föltéve: hogy a bíró annak helyzetében volna, kitől most ajándékot fogad el, azaz ha oly perben állana, melynek igazságáról tökéletesen meggyőződve nincs, nem kívánná-e ezen esetben ő is, hogy bírája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – azt tenni felebarátjával, mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint minden bíró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az egyik fél még egy pár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél ezen közhitelességű adatokra éppen nem felelt, – a bíró tehet-e mást, mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem int-e ugyanerre a história, mely Jákob lencsetálától a párizsi békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből tanulhassanak. Ha az Alkmaionidák a delphii orákulumot meg nem vesztegetik, Athén a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a megvesztegetett pásztor Thermopyláknál a perzsákat át nem vezeti az ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiaiak Themistoklest, Themistokles pedig a többi vezéreket pénzen nem vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s vele talán a polgárosodás elvesznek; – s csak hely hiányzik, hogy hosszú árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy bíráink ennyi magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bízatott, vagy hogy egy kis becsületért adják azt mindenkinek, miáltal – mert hisz a köztisztelet a tömegtől függ – arisztokratikus országunk nem csekély veszélybe jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben osztozkodva, egyes bírák iránt kegyetlenkedtek. Igy tudjuk Herodotból, hogy Cyrus egy királybírót, mert pénzért igaztalanul ítélt, megnyúzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia később, mint bíró ült. Hasonló okból Darius egy bírót felakasztatott; de hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány történik is – mert hisz az írás szavai szerint: szükséges, hogy botrányok történjenek –, legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az írás azon szava is: „de jaj a botrányt okozójának”, kétségkívül be fog teljesedni, s hogy példája bizonnyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint ő, elég szemtelenek lennének bíráik ellen kikelni.

Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leírása lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a Török-dombon hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz, mert amint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban mégis valamennyien épp annak ellenkezőjét tesszük; ez, mert szívét más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett, hogy vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.

Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról kezde beszélni.

Nyúzó, esküdtjével a tisztújításról s a közbizalom megszerzésének módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: „No úgy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, s nem bírva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha táncolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes erővel járó gőzerőműhöz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemes emberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.

A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett figyelmessé, kik míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajjon nem pandúrok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívül kitűnt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton szokott előleges eljárást megkezdték.

– Lovagoljon valaki oda a pandúrokhoz s mondja nekik, hogy a delikvenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőkép egyike Viola bandájának. Statáriális eset, s kár volna őt a faluba vinni. Nemde mondtam, – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki azalatt szinte a lovasokra fordítá figyelmét, – megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát, hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt akasztatok fel.

– Azaz: ha megkapod, – mondta Ákos mosolyogva, – min, engedelmeddel, még egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek cáfolatául, ki mindig azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni, – ti csak ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt hoznak – Viola cimborája – tevé hozzá nevetve, – a hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s Angyalbandi – vén cigányunk.

Kislaky, ki most az öreg Petit – ez híres neve – hasonlókép megismeré, szintén nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek szíve a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.

– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos, – a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a lakadalmaknál ő húzza a brúgót s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; – sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a államot még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.

– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ráncokba szedve homlokát, – a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább nem hiszem, hogy akit pandúrjaim hoznak, az vén cigánytok és ha –

– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve, – ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.

– Már most elég – szakítá félbe a főbíró Ákos enyelgéseit, egy pár szót ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik; – ki mondta azt, hogy ez nem cigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál – –

– Nem tetette-e magát csak cigánynak, úgy-e? – kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő haragja mindinkább mulattatott – s most majd kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztevőt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és – –

– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a felbőszült főbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja, az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e ép oly jól más szerepet valamely akasztófa körül. – A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabíró, elmésségén magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyujtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem eléggé sebesen siető pandurok s a vén cigány miatt – várá a szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a Török-dombhoz mindíg közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött összevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott, – de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután inkvizitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte, – no ne félj, lakolni fogsz vén gazember.

– Ugyan kérem a nagyságos teins főbíró urat – sóhajta fel a szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával, – én –

– Hallgass – dörge közbe a bíró, – én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

– Nagyságos, méltóságos uram – hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok – sóhajta föl Peti, – én – –

– Ne ugass – lármáza Nyúzó – vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló még tagadni mer.

– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram – semmit sem – tevé sírva hozzá – csak –

– Jobb is ha nem tagadsz; úgyis téged nem igen kérdezünk – szakítá félbe az öreget Nyúzó, – a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a pandúrok egyikéhez fordulva – beszélje el kend János, miért hozták előmbe e vén gonosztevőt?

– Hát csak úgy teins uram – viszonzá a megszólított, – mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogták el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a közbeszólóra, – szóljon kend bátran tovább – folytatá pandúraihoz fordulva, – hát mit tett ez a vén gonosztevő?

– Hát – folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, a mint látszott, kissé meghökkent, s főbírája szokatlan nyájassága által ismét neki bátorodott – az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, úgy-e Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével – midőn a Gyilkos csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a szentvilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának, miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista – kinek jobb szeme van – a szentvilmosi erdőnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. – Hátha ez Viola volna – szólt Pista, ki ép pipára gyujtott. – Ejnye, ha ez Viola volna! – szólék én – s odanézve csakugyan meglátom – –

– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből, ki őt úgy ismeré, mint pandurja, könnyen észreveheté mily felelet kívántatik.

– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett, – mernék fogadni, hogy ő volt.

– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.

– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fentartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?

– Dehogy láttuk teins uram – viszonzá amaz, – alig indítottuk meg lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkas-ügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra oda értünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Szentvilmos felé sietett.

– No és – szóla türelmetlenül a főbíró, ki, mint látszék, reményében megcsalatott.

– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva ide hozták – vága közbe Ákos, – hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Szentvilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindíg ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.

Az öreg cigány, ki az alatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.

– Majd bizony – kiálta a főbíró, – kend megszokta a brúgót s e kis hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésségen nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory, ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák, s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főkép azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni, megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá benevolumát.

– És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak, – elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?

– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve, – mikor a cigányt utól értük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a cigány szörnyen megijed –

– Megijed? – szóla közbe Nyúzó, – szeretném tudni miért?

Mire az esküdt, fejét csóválva szokása szerint, egy „valóban gyanús”-sal felelt.

– Kérem alásan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány, – mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.

– Hallgass, átkozott barna kutya – kiáltá a szolgabíró, – mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered, – beszélj tovább Jancsi.

– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.

– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki észrevevé főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott, – ez nem igaz, Péter cigány – mondtam én, – kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk. A cigány még mindíg tagadta. Hát ki lett volna azon lovas, kivel kend előbb beszélt?

– No s mit mondott erre a cigány? – kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.

– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János, – s mikor erre fölpattantam – mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer – szaladni kezdett.

– Oh édes nagyságos teins uram – rimánkodék a cigány, – hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.

– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a „hegedűtől”.

– Azt gondolám én is – viszonzá János, – mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.

– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó, – most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.

– De kérem, – rimánkodék Peti, – mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.

– Tudjuk, tudjuk – viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján, – te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját úgy-e?

– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a cigány, – de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákányos, pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.

– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.

– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan, – hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.

– És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?

– Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz támadt, nem tűri, hogy mi cigányok benn a faluban lakjunk – felelt a cigány alázatosan, – elég baj ily öreg embernek!

Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: egy eltévedt bárány, kit az igaz útra – azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényről el nem tért, kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta; s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit önismeret (mely, bár mint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett, – senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s főkép ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bűntettei napvilágra jöjjenek.

– Jól van, jól – szóla elfojtva, amennyire bírá, mérgét, – majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik. – Vezessék őt kendtek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert –

A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedűt, midőn Ákos megkönyörülve könnyein, kezességet ajánlt a főbírónak s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.

– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.

– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve, – míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.

– Majd meglátjuk – viszonzá a főbíró gúnyosan, – én csak azt mondom, hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hírből tudom, hogy estve s pedig magánosan a tiszaréti csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, – a csapláros cselédei s mind, kik épp a csárdában lesznek s hírt vihetnének, összekötözve a pincébe záratnak, s helyökben parasztos ruhában a comissarius s pandúrjaim várják a vendéget. – A többi magában értetődik.

– Igen, ha eljő – szóla közbe Ákos – de –

– Ez egyszer el fog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi. – Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most – szóla a pandúrokhoz fordulva – induljatok.

Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá, észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arca átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandúrok között, kik főbírájuk parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.

– Kérem alássan nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordulva, – ha már éppen mennem kell, s ártatlan öreg ember létemre tömlöcbe hurcolnak, mondja meg a nagyságos úrfi édes atyjának, hogy az öreg Petit elfogták s hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.

– Mily leveleket? – kérdé Ákos.

– Hát azokat, melyeket a teins vicispán úr reám bízott – szóla a cigány, egy pár, ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből, melyet Ákosnak átadott. – Mindig én vagyok a nagyságos úr expresszusa s most se késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót ígért, ha a leveleket még napvilágon Szentvilmosra viszem, mert mondta, hogy igen fontos dolog; s ha ezek… – a substantivumot Peti csak gondolá – ott az erdőben el nem fognak – –

Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e levelek átadása után szegény Petire nézve történt. – S midőn Ákos az egyik nyitott ívet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végignézett, nem képzelheti senki a zavarodást s bosszút, mely arcain mutatkozott.

– Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos valamivel halkabban a főbíróhoz. – Ha a tisztújításnál kimaradsz, legalább azzal vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha a szentvilmosi háromszáz voks ellenetek szavaz, valamennyien kimaradtok, arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint úgy lesz.

– Dehogy lesz – mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást hallván említtetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott – dehogy lesz, hisz a szentvilmosiak –

– Téged úgy sem igen szeretnek – vága szavába Ákos – s ha választanak, csak atyám, vagy inkább jegyzőjök kedveért teszik, ki ismét nem szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma reggel hírt kaptunk, hogy a bántornyiak nótárius uramékkal egyezkedni kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt levélben mindent megígér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind holnapra meghívja az egész szentvilmosi nemességet, hogy velük kezet fogjon s most ide állsz te pandúraiddal s elfogod a hírnököt, hogy ellenségeid, kik azalatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek. – Ha ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobbízűt.

– De ki gondolta volna – szóla Nyúzó, – hogy apád ily fontos üzeneteket ily ember által küld.

– Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a főbíró zavarodásán, – hogy az öreg Péter hű emberünk s évek óta hordja leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fűtő cigányát minden ok nélkül elfogják s hegedűbe teszik, s még kezességre sem bocsátják ki?

– Igaz – szóla Nyúzó, kínjában fejét vakarva, – de mikor nem szól, mikor egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén gazember, – folytatá legnagyobb mérgében a szolgabíró úr, ki azon kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal fölforr, s kik sohasem gorombábbak, mint midőn engedelmet kellene kérniök; úgy hogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben forogsz, mintha te tetted volna – mért nem mondtad, hogy a teins alispán úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád, hogy –

A cigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá, hogy a pandúrok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kínjában, honnan jő. – Azonkívül – folytatá – a nagyságos asszony azt parancsolta, hogy ez írásokat senkinek se mutassam, főkép, ki a teins vármegyéhez tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgy is kisül ártatlanságom.

– Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit öszvecsapva Nyúzó, – táskájában levelet hord az alispántól, s ő ártatlanságában bízik. De most menj, lódulj, takarodj, itt vannak leveleid s ha estig Szentvilmoson nem vagy, vigyázz magadra.

A cigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet hajtva főbírája teljesíthetlen parancsára, Szentvilmos felé sietett. Nyúzó a cigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva, sok káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon cigányát elfogni merészlették. – Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a bámulókat, kik csak pár perccel előbb már kancsó borról álmodoztak. Ákos s a többiek, majd Nyúzó hadarászó gesztikulációin, majd a cigányon nevetve – ki időről-időre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó főbírót látá – útra készültek: s csak a jegyző s lelkész tarták meg komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tőlük búcsút véve, a falu felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, mellyel a többiek által kísértetett, a távolból többé nem hallatszott, Tengelyi megfogá barátja kezét s így szólt: – Mit mondasz, hát nincs-e igazam? az agarászat nem a legkegyetlenebb időtöltés úgy-e, mellyel ez urak mulatnak?

– Oh Istenem – sóhajta Vándory, – s ha arra gondolok, hogy ezek tisztviselők, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!

– S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? – szóla Tengelyi keserűen; – a gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy megbotoljék, a férfiúig, ki a lábalátartásokat nagyban űzi vagy legalább látja, nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az elbukottat, főkép ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné, miért volnának ezek jobbak másoknál? De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a nap leszállt, menjünk mi is hazafelé.

Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két férfiú hallgatva indult egymásmellett a falu felé.

– Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy percre visszafordulva megállt s egy pontra mutatott, – nem vén cigányunk-e az, ki ott fut?

– Bizonyosan – viszonzá Vándory. – Szemmel követtem, de nem tudom, nekem úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Szentvilmos felé sietne.

– Úgy látszik, barátom – felelt Tengelyi – ez egyszer a teins alispáni parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt s ő csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekről, melyek ellene tétetnek, s melyeket a főbíró oly igen bölcsen közlött vele. De mi közünk hozzá, menjünk haza, hűvesedni kezd.

S ezzel a két férfi ismét elindult s gondolatokba mélyedten, szó nélkül haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak üdvözletként a közelgők felé.

De hagyjuk őket most gondolataikra, éltök leírása – melyet a jövő fejezetben találandunk – közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez, mintha jelenöket bármi részletesen leírnám. Csak a mult azon egyetlen kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létező ellentétek megérthetők. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira természetök, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz jellemökről; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig föl fogja találni okát: miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté tisztaságát az emberi kebel? s Isten csak mert mindentudó, azért véghetlenül irgalmas és igazságos egyszerre.




Kezdőlap Előre