Ha a Hangyaboly írójára gondolunk, akarva-akaratlan egy irodalmi közhely jut először az eszünkbe: „Kaffka Margit a legnagyobb magyar nőíró.” Hogy ettől Kaffka Margit megsértődne? Ugyan miért is törődne az utókor ilyesmivel? De bizonyára boldogabbá tenné, ha egyszerűen írónak neveznénk, nagynak vagy jelentősnek vélnénk, és az írók, költők versenyének egészéből nem rekesztenénk ki. De hát a közhelyekkel szemben mitévő lehet az ember?
Való igaz, Kaffka művei asszonyi írások. Radnóti egyik utolsó esszéjében így definiálta: „Az első asszonyíró, aki tudatosan, lázadón és szűkölve asszony, aki pontosan érti és tudja a másféleségét…” És hogy mi ez a másféleség? Csendes válságok c. elbeszéléskötetének kritikusaként Lukács György így írta le: „Nem teremtenek új asszonyi formákat (ha ez egyáltalán lehetséges), de addig puhítják, simogatják a férfiaktól kapottakat, s ügyes kezekkel addig törlik el simogatásaik látható nyomait, amíg valahogyan szinte észrevétlenül mégis belelopja magát szépségük, előkelőségük, kedvességük, asszonyiságuk az írásba.”
Az, hogy Kaffka nő volt, elsősorban látásmódjának, témaválasztásainak sajátosságait adta. Mindezen túl, ahogy Németh László mondta, a századelő irodalmi táborában, szerepe szerint is, ő volt a NŐ. Csakhogy nálunk nem volt még recept erre a szerepre. Mert a Hangyaboly írója igen kevéssé utóda az írogató, verselgető magyar nagyasszonyoknak és széplelkeknek. Ahogy Schöpflin Aladár megjegyezte róla a Nyugatban, megtisztult ő már mindenféle „asszonyi kézimunka-dilettantizmus”-tól. De minél kevésbé az ő leszármazottuk, annál inkább „irodalmi nővére” Szabó Magdának vagy Nemes Nagy Ágnesnek, akiket bizony már „csak” írónak, költőnek titulálunk. Ha rangos jelzőket osztogat az irodalomtörténet, mit sem számít, hogy nemük történetesen a „második”. A művészetek világában mégiscsak lezajlott az emancipáció.
Még középiskolás Kaffka Margit, amikor zsengéit anyja elküldi Lauka Gusztávnak, aki író, költő, lapszerkesztő, hajdan Petőfi barátja s mellesleg jó rokon. „Nem rosszak a lányod versei, húgom – válaszolta a mára elfelejtett literátor –, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan gazdaasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!” Milyen sokáig kísérte Kaffka írói sorsát ez a főzőkanál-motívum! 1942-ben írta Örley István a Vigiliában: „Kaffkának úgy adta a kegyelem a kezébe a tollat, mint anyáinknak a főzőkanalat.”
Mindössze 38 évet élt (1880–1918), de 19 könyvet írt. (És mert tanár volt, ráadásként négy tankönyvet is.) A fukar kezekkel kimért esztendőket a hajdani másolóapácák szorgalmával használta ki. Amikor meghalt, a halálosan beteg Ady Endre napokig siratta. A ravatalánál Kosztolányi és Móricz Zsigmond beszélt. A nekrológot Juhász Gyula írta. A Hangyaboly kritikusa a Nyugatban Tóth Árpád volt. A fiatal Radnóti róla írta doktori értekezését. Mindez együtt a halhatatlanság garanciájának látszhat. De hát nemcsak az élet „hullámzó”, ahogy Kaffka írta, hanem az utóélet is. Művészetének „talpa alá” azóta fordult valamelyest a föld, amióta a dokumentumszerű életanyag újra polgárjogot nyert, sőt mi több: divatos és vonzó.
Kaffka Margit ma elsősorban a Színek és évek (1912) c. regény írója számunkra. A novellái élnek elevenen olvasói emlékezetünkben, és néhány felejthetetlen verse (az Emberke, a Litánia, a Záporos, folytonos levél, a Hajnali ritmusok és természetesen a Petike jár). A Hangyaboly (1917) kissé mostohább sorsú náluk. Meglehet, méltán. Korántsem hibátlan. De újraolvasván, örömmel jelentem, hogy kortalanabb, időtlenebb, gondolatilag és művészileg érvényesebb, miként emlékeimben élt.
Egy könyv olvasata más és más, még ha az olvasó ugyanaz is. Változnak az idők, az irodalom és mi magunk. Ó, hogy elévült mára az az elmarasztalás, hogy a Hangyaboly cselekményszálai vékonyak, véznák! A modern és posztmodern regény cselekménytelenségébe beletörődve ugyan ki találná már ilyennek őket? Ez a cselekmény egyszerűen illik a regénybeli miliőhöz, térhez, időhöz. A történet csupán annyi, amennyi egy múlt század végi apácazárdában megtörténhetett: főnöknőt választanak, és különféle internátusi leányábrándokat szőnek. Ez a zárt világ az öreg falak között apróbb és nagyobb eseményektől időnként felbolydul, mint a hangyaboly. Nyüzsgésében ugyanakkora a riadtság, ha „szalmaszállal” érintik meg, és ha „cipősarokkal” rúgnak bele. Mert ilyen a hangyaboly. Keveset tűr el a külvilágtól.
Kaffka regényét olvasván most csodálkozom rá először arra, milyen filmszerű az író ábrázolásmódja. A képi kultúrán felnőtt nemzedéknek nincs is ennél ismerősebb formanyelv és látásmód. Mintha kamera lenne Kaffka kezében, noha a mozi, azaz a kinematográfia alig honos nálunk az idő tájt. Mégis „felvevőgéppel” távolodik, közeledik tárgyához. Egy-egy részletet kimerevít, egy-egy arcot premier plánba hoz. Kinél többet, kinél kevesebbet időzik. Montázsszerűen vág képeket és jeleneteket egymás mellé. Teheti, mert megengedi a történet, és mert nincs főhőse a könyvnek. Csak fontosabb és jelentéktelenebb szereplői. Ha lélekben mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy a regénynek főhőse is legyen, akkor ez a főhős maga a zárda, a „hangyaboly”. Ahogy Kaffka mondja: „az élet kicsiben”. Mennyi információval szolgál erről a kis világról! Milyen sokat tud róla! Mindent. Valóságos szociológiai esettanulmány a regény – a maga módján.
Magam sem hittem volna, hogy a Hangyaboly világához mostanában ennyi közünk van, hogy ilyen időtlen, kortalan. Ne csodálkozz, kedves Olvasó, ha a „rólunk van szó” érzete néha megérint! A főnöknőválasztás során – sőt már az agg vezető haldoklása idején is – a zárda lakói létük átmenetiségének zűrzavarait élik. A zárdafalak között rendszerváltási kísérlet, hatalmi harc folyik. A konzervativizmus és a progresszió, a dogmatika és a modernebb teológia konfliktusait élik. Kik az egyházért, régi regulákért, kik meg hiteszményekért, tudásért, nagyra törő tervekért, a lélek nagyobb s emberibb szabadságáért hevülnek. Mindennek van stratégiája, taktikája, lélektani mechanizmusa. (Például: Berchtoldának, aki „ellene volt a szemlesütésnek meg más szokott apácás külsőségeknek, és szándékkal dicsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket”, aki a rátermettség, a tudás és a hivatástudat mellett voksolt korábban, a bizonytalanság és levertség óráiban elég megígérni, hogy pozíciójában marad. És változik a pártállása! – A tudós Magdolnát azonban jobbnak látszik kenetteljesen a falakon túlra küldenie a konzervatív buzgólkodásnak.)
Milyen szomorú tanulsága ennek a történetnek, hogy a nagyra törő terveknek könnyű a „szárnyukat szegni”, és hogy mindenféle negatívum, véletlen vétek, ostoba baleset a konzervativizmus malmára hajtja a vizet. (Pl. Egy elázott úriember átruccanása a Kispipából a „zanyácák” zárdájába, vagy Gross Helénke szökése a zárdából.) S mindig kéznél van egy mondat: korábban „volt rend, igen, úgy bizony”. Tanulság az is, amit Bodnár György így fogalmaz meg Kaffka kisregényeiről írott tanulmányában: „a konzervatívok győznek, de azért átveszik a modernek programjából, amire rákényszerítette őket az élet…” És bizony tévedett a fiatal Radnóti, amikor úgy vélte: „Kaffka Margit mindenestül és csak korának írója…” Tévedését később egyébként korrigálta is.
Elegendő elolvasnunk a Hangyabolyt, hogy rájöjjünk, Kaffka teremtett, lehetséges világa valójában időtlen szimbólum. Önmagán túli érvényessége van. Asszociációink láncreakciói révén a többletjelentések füstcsóvaként terjengenek a történet fölött.
Élet a zárdában – hányszor és hányszor tért vissza Kaffka a témához (lásd: Levelek a zárdából, A gondolkodók, Soror Annuncia, Utak, A kisasszony, Csonka regény). Nem vádiratokat akart írni a zárdai nevelés ellen, bár volt és lehet műveinek ilyen olvasata is. A „vádiratok” világirodalmi mintáinak se volt híján (idézzük csak Diderot és Anatole France műveit). Valószínűbb, hogy egyszerűen ábrázolt egy jól ismert világot, amelyhez életkísérő élmények kötötték, és kérlelhetetlenül ragaszkodott a valósághoz. Kaffka hatéves korától kilencéves koráig a szatmári irgalmasnővérek zárdájában nevelkedett. „Ott sohasem láttam eleven sárga napsütést, mezei virágot vagy csak egy élő, eleven kutyát sem” – írta később ezekről az évekről. Tizennégy éves korától ugyanezen zárda tanítóképzőjében volt prepa. Hol bejáró, hol bentlakó. Amolyan ingyenes növendék, aki hálából egy tanéven át tanított a szerzet miskolci iskolájában. – Ismerte ezt a világot a kolostorkert virágillatával, a folyosók tömjén- és köménylevesszagával, tárgyi környezetével, emberi mozdulataival, észjárásával, a bezártság és a kiszolgáltatottság lelki következményeivel, és e világ soha ki nem apadó élményforrása maradt. Mondandója volt róla élethossziglan. Ahogy Karinthy gyermekkori naplójában ott rejtőznek a Tanár úr, kérem motívumai, úgy lappanganak a kamasz lány Kaffka Margit leveleiben a Hangyaboly életanyagának törmelékei.
De miért hallgatnánk el, az írónő komolyan számolt a téma vonzerejével is. Az apácaklastrom, a nyilvánosház, a börtön – bármily messze is esnek egymástól – az élet különleges „szigetei”. Rejtelmesek és érdekesek. Ahogy Kaffka írta egy kritikájában: az élet „befele fordított oldala” hat csalétekként ránk. Szó, ami szó, Kaffka Margit szemmel tartotta az olvasót.
A Hangyaboly élete utolsó éveinek szülötte. Akkoriban háború volt. Margit asszony katonaorvos férje közelében, Temesvárott „állomásozott”. Bajmolódott ezernyi gonddal; élt, mint mindenki más. Egy Fenyő Miksához írott levélben 1916 őszén ilyen mondatok kerültek egymás szomszédságába: „Jaj, de csudaszép volt az a kis Tennyson-fordítása… Van-e lisztjük és cukorjuk?” Neki már a jegygyűrűje is zálogban volt. (A Hangyaboly honoráriuma téli köpenyre, muffra, bélelt kesztyűre s egyéb hasznos dolgokra kellett, például orvos férjének mikroszkópra.) Jó lenne „élvezni még a békét, és sokat dolgozni” – álmodozott egyik levelében 1916. szeptember 14-én. S ugyanebben tervezget is: „Két regényt szeretnék most: egy zárdait és egy szép becsületes és tiszta szerelmi históriát. Bárcsak lehetne!” Ugyanezen év október 30-án már ezt írja Fenyő Miksának: „Sietek feladni a Hangyaboly folytatását és végét.” Ha meggondoljuk, másfél hónap se telt el a tervezgetés és a befejezés között!
A kisregény utolsó harmadán bizony meglátszik a sietség. Kaffka szerette volna, ha írása a Nyugat folytatásosaként és könyv alakban mielőbb napvilágot lát. Hogy miben áll a kapkodás? Például asszonyosan bőbeszédű (lásd: a részeg obszcén randalírozásának leírását, Király Erzsi szereplését a legényegyleti esten!); figurái halványodnak, mert nincs ideje lényükhöz bármit is hozzáadni (például: Szelényi tatáról nincsenek új mondatai az írónak, csak újabb ételpecsétek kerülnek az öreg pap reverendájára). Király Erzsi pedig „félidőben” szerepet vált. Amíg csak szemlélődik, figyel – kifele, befele –, érdekesebb, jelentékenyebb. Ha valakivel, hát vele azonosul az olvasó. Később csak mozgatja az eseményeket. De nem a párkák egyike – csak játékmester. Belső világáról nem tudunk többet a regény végén, mint a közepe táján. Sokan Kaffka alteregójának vélik, bár mindössze néhány életrajzi mozzanat azonossága lehet az érvük.
Végül is ebben a kisregényben túl sok sors préselődik egymás mellé, ahogy az elbeszélt idő halad. Az olvasás során mindez azért is látszik egyre jobban, mert jó ideig Kaffka Margit szinte hibátlanul teremt világot. Tudatosan, művészi erővel, érzékletesen. Sehol semmi fölösleges! Minden egyszerre része a koncepciónak és a kompozíciónak. Figuráinak van személyisége, arca, hangja, mozdulata. (A „babaszobába” vágyó szépséges Popescu Kornélia dünnyögve, lustán beszél, bágyadtan dől a fához. – Kunigunda „gumi bundának” őrmesterhangja van, svábosan, kattogva töri a magyart, „tömzsi marka keményen szorítja az olvasó – a rózsafüzér – faragott halálfejét”.)
Mennyi lelemény van abban, hogy a regénykezdet a kolostorkertbe viszi az olvasót. Mintha Kaffka mesevilágának szecessziós hangulatú kertjébe lépnénk, például a Képzelet-királyfi virágai közé. A fák virágfátylakban kibálozták magukat a tavasszal. Se nem szüzek, se nem meddők. Teremnek. Micsoda kontraszt, amikor belép a kertbe első apácaismerősünk, Kunigunda. Testes, paprikapiros, férfias, káplárhangú. És milyen beszédes nyomban a „körtejelenet”! A természetben megjelenik a természetellenes. „Dióhéjba zárva” szemlélhető a félelem, a gyanakvás, a gyávaság természetrajza. Pedig csak egy körte pottyant le a fáról, és gyereklábakhoz gurult. Jó lenne beleharapni! De tilos! A lepottyanást jelenteni kell a zárda szabályai szerint. Mit ér Kunigunda nagylelkű engedélye? Hátha csak az önmegtagadás erényét próbálta ki. Áruló is lehet a közelben. Hát így lesz az áhított gyümölcsből a lurdi oltáron áldozati körte. A kamasz lányok ábrándozásai, susmogásai révén nagyon közel lehet ez a világ. Szokásai, törvényei, rendje szerint meg olyan, mintha idegen bolygón járnánk. Itt nem mindegy, hogy a kispárnát jobbra vagy balra fordítják. A folyosó utcának számít, s ki ott sokat sompolyog, hát „utcalány”.
A Hangyaboly nem szól többről és kevesebbről, mint hogy a bezártság, elzártság, szabadsághiány az ember természetellenes létállapota. Kibírja ugyan, de megsínyli. Ahol például nem teremhet szerelem, ott megterem az „ideáliskodás”, a rajongás. „…a fojtott izgalmú suttogások, egy-egy érintésbe sűrített remegő kézfogás, ruhaérintés… épp elég arra, hogy levezesse a képzelet tombolását, elcsitítsa a test követelő kapálódzását” – írta a zárdai, internátusi kamaszrajongásokról Kaffka szerzetes életrajzírója, Ágoston Julián tudós piarista tanár. És megjelenik a zavar, a pirulás, az édes borzongás a másik (és nem a másik nem!) iránt, a felnőttek világában is, a sororok között. Nem ők, csak a körülmények cinkosak, vétkesek. Ezek a hevülések a regényben önmagukon kívül mást is jelentenek. Szólnak arról, hogy az érzelmekkel zsarolni lehet, s az érzelmek kiszolgáltatottá teszik az embert. Kaffka visszafogottan, szinte szemérmesen sejteti a leszboszi szerelmet. (Mai, század végi irodalmunkhoz képest szinte lányregénybe illően.) Azok között a régi szatmári zárdafalak között mégsem bocsátották meg neki ezt a könyvet: hálátlanságnak tartották.
Irodalomtörténeti mércével: szó sincs itt hálátlanságról. Kaffka egyszerűen tanú, „látásszomjával” rögzített és megörökített egy zárt világot, egyszersmind máig érvényesen vall egyetemes emberi problémákról.
Komáromi Gabriella