A regény kialakulási folyamatának, az író anyaggyűjtő munkájának néhány mozzanatát Jókai kézírásos noteszei őrizték meg számunkra. (E feljegyzések teljes anyaga a jelen kritikai kiadás későbbi köteteiben lát napvilágot.) E noteszek közül, amelyeket jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz Oct. Hung. 699 szám alatt, kettőben: a X. számúban (a 42. lap rectóján és versóján, a 43. lap versóján, a 44. lap rectóján és versóján és a 45. lap versóján), valamint a XXV. számúban (a 25. lap versóján) találhatók a regénnyel kapcsolatos feljegyzések. Keletkezésük időpontjára vonatkozólag mindössze annyit állapíthatunk meg a két jegyzetkönyv egész tartalma alapján, hogy 1870 és 1872 között íródtak.
Idézzük a X. füzet 42. lapjának rectóján és versóján elhelyezkedő feljegyzéseket, melyek a cselekmény két különösen fontos szálával: Timár Mihály meggazdagodásának történetével, ill. Brazovics Athalie sorsával hozhatók összefüggésbe. (Az egyes feljegyzések élén álló számok is Jókaitól származnak.)
„2 Hires gabona kereskedő
3 A gabona hajón, a kajüt, a kis kert, a szent kép, a tűzhely
4 A vontatás víznek fel
6 A hajós legény
11 Háborus liferáns katonáknak rosszat ad el
12 Eyn pere Bruck
18 A Balaton melancholiája
19 Gyorsparasztok
28 A kereskedő fényűző leányai
29 A Schreiber
30 A kormányos
31 Fő katonáktól a káplárig mindenkit megveszteget ugy nyer az élelmezésen
38 B. Sina gazdaságának eredete, jön török szökevény gazdag m.. (olvashatatlan szó) gabonahajón, az ut közben meghal, ő marad örököse
39 Csejteyné és szobaleánya, a trampli a kesztyűs kéz küzdelem a gyilkossal
40 Törökországi házasság 17 ház tulajdonosa”
A 43. lap versóján a Vaskapu ábrázolásával és az aldunai úttal kapcsolatos feljegyzéseket olvashatunk.
Ugyanerre a tárgykörre vonatkoznak a XXV. notesz 25. lapjának versóján szereplő feljegyzések is. A két noteszlap anyaga együtt az Al-Duna regénybeli ábrázolásának úgyszólván valamennyi elemét tartalmazza.
A X. notesz 44. lapjának rectóján – a Balatonra vonatkozó feljegyzések szomszédságában – ott a regény főbb szereplőinek névsora:
„A Balaton befagyva, halászlékek sorban, négyszögben, háló áthuzva ruddal meghasad magátul s ott befagyatlan marad, ropog és mennydörög a jég
Trikalisz Euthym, Timéa, Ali Csorbadzsi, Brazovics Athanáz
Athalie
Timár Mihály (Átírva Miklós-ból)
Fabula János
Krisztyán Józó
Noémi
Balatonon át vonult utak mint vonalak. A jégre siető borkancsós emberek halat isznak (?) a gazda jön! a templom üres marad, lárma táncz a jégen”
A 44. lap versójára és a 45. lap rectójára elsősorban azokat a növényneveket jegyezte fel Jókai, amelyeket a Senki szigete flórájának leírásában kívánt felhasználni. A lista végén a következő mondat áll:
„Háromszor elrablott pénz török”
Ez a mondat talán arra a fejtegetésre utal, amelyet az ötödik rész IV. fejezetében Krisztyán szájába ad Jókai, s amely Ali Csorbadzsi – Timártól eltulajdonított – vagyonának eredetéről szól. Ám az is lehetséges, hogy a „Háromszor” szó Timár tettére vonatkozik, mellyel az aldunai út folyamán háromszor szállt le Timéa kedvéért a víz mélyére. (A szó ebben az összefüggésben többször is elhangzik a regény első fejezeteiben – mindannyiszor különös hangsúllyal.)
A regény keletkezésének külső körülményeit illetően – mint úgyszólván kizárólagos támpontokra – az Eötvös Károlytól és Mikszáth Kálmántól megörökített adalékokra vagyunk utalva. Az első még Jókai életében, a második pedig alig néhány évvel Jókai halála után tette közzé ezzel kapcsolatos értesüléseit. A két szerző előadása minden lényeges ponton egyezik – s ez már azért is természetes, mert Mikszáth könyve írásakor nyilvánvalóan felhasználta Eötvös Károly pár évvel korábban megjelent munkáját. Mindketten elmondják, hogy a regényt Jókai Balatonfüreden írta. 1857 óta rendszeresen lejárt ide nyaralni. 1867-ben telket vásárolt magának Balatonfüreden, s 1870-re ezen a telken fel is épült a Jókai-villa, amely mintegy 20 éven át maradt az író tulajdona, s amelyet 1954-ben Jókai-múzeummá alakítottak át. (Minderről bővebben Lipták Gábor: Jókai Balatonfüreden. Bp. 1960. 4–28.)
Eötvös és Mikszáth egybehangzóan állítják azt is, hogy a regény igen rövid idő alatt készült el. „Egy regénye se készült olyan gyorsan, mint az Arany ember. S Balaton-Füreden készült el az egész alig pár hónap alatt” – írja Eötvös Károly. (Utazás a Balaton körül. Bp. 1901. 1. k. 208.) Mikszáth már úgy tudja, hogy az író „összesen csak nyolc hétig” dolgozott művén. (Jókai Mór élete és kora. Mikszáth Kálmán összes művei kritikai kiadása 19. k. Bp. 1960. 82.) Erre a feszített munkatempóra állítólag az késztette Jókait, hogy felhalmozódott váltóadósságait akarta törleszteni. Ez adósságok keletkezésének – még az 1869-i választási hadjáratra visszanyúló – történetét Eötvös Károly a következőképpen mondja el:
„Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegíti a parlamentbe. Járt vele kerületről kerületre. Az élcelő ujságok már úgy rajzolták le, mint a fiahordó kéngurut. Az öléből Horn Ede bajuszos furcsa képe kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott meg vele, míg végre képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.
Itt Vály Ferenc pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke. Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az angyal lelkű Jókai Eszternek férje s egyébként is nagy tudós, kitűnő tanár, nemes ember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban. Nagy jóltevője a tanuló ifjuságnak.
A választás megtörtént, Horn Ede megbukott s valami négy-ötezer forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferencet. A jámbor professzort, a ki soha hirét se hallotta semmiféle alkotmányos költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.
Irt utóbb Jókainak.
– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bűnt követtem én el, hogy az ágyat kihuzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt.
Hajh öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.
Jókai nem az az ember, a ki cserben hagyta volna hű rokonát, jó barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyarította a nevét, aláíratta szívességből egy nagy nevű barátjával és elvtársával is és így megszerezte a pénzt s Vály Ferencet kimentette.
Csakhogy Jókai még a váltót és a váltóbeli szivességet nem ismerte. Ha már neki az ő nagynevü elvtársa aláírt: ő se tagadhatta meg annak a hasonló váltóbeli szivességet. Sőt nagy örömest teljesítette, hogy háláját leróhassa.
Egészen természetes lett a sok kölcsönös szivesség vége. Egyszer csak azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára. Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt forintot – kinek mennyit, a hogy szebben tudtak beszélni. Kinevették vele. Vagy tizenkét hitelező harmincezer forintig akarta elvinni ökrét, szamarát, minden némű jószágát, ingót, ingatlant.
Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruccant balaton-füredi nyaralójába.
– Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd írjanak Budapesten, a mit ők akarnak, majd én írok veled valamit.
Megírta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő tündér szépségű mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével.” (Eötvös K. i. m. 1. k. 206–208.)
Mikszáth azzal egészíti ki Eötvös Károly elbeszélését, hogy megnevezi Jókainak azt a „nagynevű barátját és elvtársát”, akit Eötvös említ. Szerinte Várady Gábor írta alá, mint „zsiráns” 1781-ben Jókai váltóját. „Hanem kéz kezet mosván, Várady is igénybe vette a Jókai szívességeit, ki apránként beugrott vagy tizenötezer forintig, amivel ismét megindult a lejtőn az anyagi romlás felé. És minthogy most már váltó-viszonyban állott Váradyval, a balközép többi könnyűvérű gavallérjai: Luksich Bódog, Győrffy Gyula is Jókaihoz fordult, úgyszinte P. Szathmáry Károly, Keglevich Béla, Pap Lajos, de ezek az utóbbiak kicsiben.” (Mikszáth Kálmán összes művei kritikai kiadása 87.)
Eötvös Károly említi azt is, hogy Timár balatonfüredi nyaralóját egy a fürdőhely közelében levő, az Arácsra vezető út mellett álló épületről mintázta Jókai. „Magánosan álló kétemeletes komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Építője régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója akadt… Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor az Arany ember nyaralóját leírta.” (Eötvös K. i. m. 1. k. 210.) Egy másik forrás (Sziklay János: Jókai és a Balaton. Magyar Állam 1904. máj. 8.) úgy tudja, hogy ez a kastély állítólag egy ideig egy pesti tímáré volt, s ez a körülmény adta volna Jókainak az ötletet ahhoz, hogy hősét Timár Mihálynak nevezze.
Legújabban arra mutatott rá Vargha Balázs, hogy Timár nyaralójának leírásához Jókai saját balatonfüredi nyaralójától is kölcsönzött egyes vonásokat (Beszélő tájak. Bp. 1963. 208.)
Eötvös Károly szerint Jókai mindig csak nyáron tartózkodott a Balatonnál. „Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangú háziúr, de azért a Balatont télen sohase látta.” (Eötvös K. i. m. 1. k. 202–203.) Másutt ezt írja:
„Kérdeztem Jókait, látta-e már a rianást?
– Nem láttam én.
– Hallottad-e hangját?
– Nem hallottam én.
– Hát hogy jutott eszedbe leírni az Arany emberben?
– Huray beszélt róla egyszer-másszor.” (Uo. 210.) (Huray Jókai sógora volt.)
Eötvös Károly elbeszélésére azonban rácáfol Hegedüsné Jókai Jolán. Az ő könyvéből (Jókai Mór és Laborfalvi Róza. Bp. 1927. 276–77.) megtudjuk, hogy a szóban forgó leírás Jókai személyes élményén alapul. „Ezen a télen [nyilván 1870/71 telén] gyakran elrándult bátyám Füredre. Egyszer szintén elment, Huray várta szánnal a siófoki állomáson. A Balaton fenékig fagyva, minden hóval borítva, a téli nap rásütött a befagyott tóra, ami olyan volt, mintha ezüst úton járna. Nagy bundákba fülig behúzták magukat és szél szárnyán repült szánjuk a sima jégen. Mikor a tó közepére érnek, iszonyú recsegés, mintha száz ágyút lőttek volna ki. Huray megrémült és azt mondja bátyámnak:
– Ez a rianás!
Megrepedt a jég, ép hogy szánjuk átsiklott rajta, az utánuk jövő szán már nem mehetett át a megrepedt jégen, annak vissza kellett fordulnia Siófokon. Ezt az utat írta le az Aranyember-ben. Hurayéknál nagyon jól érezte magát, kivitték Tihanyba, ott meghívták a papok ebédre és a zárda ablakaiban szőtte gondolatfonalát az Aranyember számára.”
A regény közlését a Hon 1872. jan. 1-én kezdte meg. A felsorakoztatott adatokat egybevetve, valószínűnek kell tartanunk, hogy ekkor már a mű jelentős hányada – sőt esetleg az egész regény – készen állt. 1872 tavaszi és nyári hónapjaiban Jókait nyilván már az akkor zajló választási hadjárattal kapcsolatos teendők is igénybe vették, nem engedve időt a regényírásra. 1871 végén az író már a mű német nyelvű közlésére is szerződést kötött. Kertbeny Károlyhoz szóló 1871. dec. 30-i levelében így ír erről: „Ez [ti. Az arany ember] legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül. Itt Pesten a Pester Lloyd közli németül, és az nekem ád a fordítási jogért 400 forintot.” (Másolat az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában.)
*
Szinte minden Jókaival foglalkozó tanulmány rámutat arra, hogy Az arany ember – a lélektanilag hiteles, realisztikus jellemábrázolás, a korábbi Jókai-művekből ismert, többé-kevésbé naiv illúziók hiánya, az egész regényt átfűtő szubjektív líraiság és számos más értéke révén – kivételes helyet foglal el alkotójának oeuvre-jében. A minden addigi Jókai-műnél kiábrándultabb, pesszimistább szemléletű regény mondanivalójának kiformálódásában közéleti tapasztalatok és személyes természetű élmények egyaránt közrejátszottak. Nagy Miklós (Az aranyember. Irodalomtörténet 1959. 33.) így összegezi azokat a lehangoló benyomásokat, amelyeket Jókai – a kiegyezést követő évek politikai harcainak aktív résztvevője – a regény írásának idején szerzett:
„…1871, a regény formálásának éve a politikus Jókai számára a deákpárti liberalizmusban való keserű csalódást hozza, egyszersmind arról is meggyőzi, hogy a kormánypárt masszív többségével szemben az ellenzék tiltakozásai eleve kudarcra vannak ítélve. 1872-ben a választások előtt beszámol a Terézvárosban képviselői tevékenységéről, s ekkor határozottan kijelenti: ,Deák pártját nem vezeti többé, ott már az ultramontanizmus, a retrográd tendencia, a vasúti érdek vezet.’ Évek során buktak meg hazafias, következetes liberalizmustól áthatott javaslatai: kudarcot vallott képviselőházi beszédeivel a magyar jegybank és a honvédség kibővítése terén, nem tudta elérni az egyház és állam szétválasztásában a kellő előrehaladást, nem hallgatták meg akkor sem, amikor a nemzetiségek kulturális felemeléséért emelt szót. A legteljesebb bizalmatlansággal szemlélte a delegációk meg a felsőház működését, hiszen az utóbbiban még a botbüntetés eltörlését is leszavazták. E lesújtó tanulságokat csak súlyosbította a német–francia háború élménye. A kegyetlen mészárlás, a mindkét részről folyó mértéktelen uszítás és rágalmazás egy életre szóló emléket hagyott Jókai szívében, s későbbi pacifizmusában is nagy szerepet játszott ekkori megdöbbenése. Nem tudta megérteni a párizsi kommünt sem: forradalmi világnézet híján, a célzatosan ferdítő tudósításokat olvasva úgy tűnt fel neki, hogy mindez csak áldatlan testvérharc volt, amelynek során a francia burzsoázia és a kommünárdok egyaránt félredobták a hazaszeretet, a nemzeti egység nagy eszméit. Egy ilyen hazai nemzetiségi vagy osztályharc bekövetkezése erősen aggasztotta”…
A regény egy-két mozzanata és a Jókait ez idő tájt foglalkoztató politikai, gazdasági és társadalmi kérdések között konkrétabb összefüggések is kimutathatók. Így pl. Timár Mihály egyik legnagyobb üzleti sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének időpontjában (a XIX. század 20-as és 30-as éveiben) erről a valóságban még nem lehetett szó – annál inkább a mű keletkezése idején. A magyar liszt ui. a század második felében, a gőzmalmok tömeges elterjedése után vált – magas sikértartalma miatt – keresett cikké a világpiacon. Maga Jókai 1869. nov. 8-i országgyűlési beszédében a következőket mondta erről: „Lisztiparunk, mint tudjuk, egész Brazíliáig kiterjed, és egészen odáig kivívta maga számára az elsőséget minden más lisztipar fölött. Én nem lehetek azon nézetben, mint a t. pénzügyminiszter úr, hogy a gabonaforgalom épp úgy haladt volna a lisztipar nélkül, mint haladt a lisztipar mellett: mert a gabonánk, mint gabona nem veri meg a külföldi piac gabonáját, de mint liszt megveri azt.” (Jókai Mór: Politikai beszédei. Bp. é. n. 1. k. 117.)
Érdemes megemlíteni, hogy Jókai ugyanebben a beszédében – azokra a hangokra válaszolva, amelyek kétségbe vonták az ő illetékességét gazdasági kérdésekben – kijelentette: „azon választókerületnek [Pest terézvárosi kerületének], mely képviselésével megbízott, polgárai nagyobbrészt az iparűző és kereskedelmi osztályhoz tartoznak; azokkal naponkint kell érintkeznem, azok panaszait, óhajtásait, észrevételeit meghallgatnom, hogy azokat az illető helyen tolmácsoljam.” (Uo. 115.) Nem tartjuk kizártnak, hogy Jókai a regény írásakor, a kereskedelmi élet egyes részleteinek s főként Timár üzleti tevékenységének ábrázolásában is hasznosítani tudta azokat az ismereteket és értesüléseket, amelyekre a terézvárosi választóival való rendszeres érintkezés során tett szert.
A regény egy epizódja viszont a Bach-korszak egyik emlékezetes politikai botrányára utal vissza. Jókai fentebb már idézett, Az arany emberrel kapcsolatos feljegyzései közül az egyik így hangzik: „Háborus liferáns katonáknak rosszat ad el”. Nyomban ez után pedig az alábbi szavak olvashatók: „Eyn pere Bruck”. A regényben (a második rész II. fejezetében) Kacsuka javasolja azt barátjának, Timárnak, hogy a Duna fenekéről kimentett, nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban hadgyakorlatozó katonaság számára, mert ezáltal jelentős nyereségre tehet szert. Ilyen természetű visszaéléseket az 1859-i, osztrák vereséggel végződött francia–olasz–osztrák háború során követtek el a Bach-kormányzattól megbízott – főként trieszti olasz – hadiszállítók. Üzelmeiket az 1860 elején megindított hivatalos vizsgálat leplezte le. Ez derített fényt a sikkasztó szállítókkal összejátszó Franz Eynatten altábornagy szerepére is. Eynatten a halálba menekült a felelősségre vonás elől: még a vizsgálati fogság folyamán börtönében felakasztotta magát. Néhány héttel később önkezével vetett véget életének Bruck osztrák pénzügyminiszter is. Úgy hírlett, hogy a hadseregélelmezési panama szálai hozzá is elértek; a kormányzat viszont utóbb ártatlannak nyilvánította. A kormány igyekezett az egész dolgot titokban tartani; a sajtónak nem volt szabad a kérdést még érintenie sem. A közvélemény mégis hamarosan tudomást szerzett a történet részleteiről, s a kormányzat köreiben elterjedt korrupciót nyilvánvalóvá tevő botrányos ügy kiváltotta általános felháborodás jelentős mértékben hozzájárult a Bach-rendszer bukásához.
Jókai nem csupán politikai beszédeiben (így az 1866. febr. 22-i és az 1869. máj. 29-i parlamenti felszólalásokban) célzott ismételten az 1859-i hadiszállítások ügyére, hanem több regényének cselekményébe is beleszőtte az esetet. A szerelem bolondjai c. 1869-ben írt regényében a Schmerling-korszakba, az 1863-i nagy éhínség idejébe helyezte át a történetet. Itt (az Egy katona, aki rablókat fog c. fejezetben) az ínségesek felsegélyezésére irányuló kormányakció lebonyolításával megbízott Lemming egy elsüllyedt hajóról való, dohos gabonát osztat ki a parasztok között. Ezt Gierig adóbiztos adóhátralék fejében nyomban elegzekválja tőlük, és átadja Konyec katonai élelmezési biztosnak, aki ebből süttet kenyeret a katonáknak. A könyv utószavában Jókai külön kiemeli, hogy ez az epizód megtörtént eseményeken alapul. Az 1876-ban keletkezett Egy az Istenben (a második kötet 30. fejezetében) már – a valóságnak megfelelően – az 1859-i hadjárattal kapcsolja össze a hadiszállítási panama bemutatását. Itt Cagliari herceg, Caldariva márkinő és Vajdár Benjámin kezébe futnak össze a szálak. A kulisszák mögött ők döntenek a hadseregszállítási megrendelések sorsa felől, természetesen mindig saját megbízható embereiknek juttatva azokat, akik azután megosztják velük a legkülönfélébb csalárd fogások révén megszerzett busás nyereséget. „Annak a derék embernek, aki ezt a szerződést [ti. a gabonaszállítási szerződést] megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis ,feljavítást’ engedjen magának. Ha egynegyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint” – mondja a márkinő. A regényhez csatolt, az egyes epizódok hitelességének dokumentálását célzó jegyzetekben Jókai e részlet forrásaként a Der neue Pitaval c. kiadvány 35. kötetét jelöli meg.
A regény létrejötte egy szorosabban életrajzi természetű mozzanattal is összefügg. Noémi alakjának s a Senki szigete idilljének ábrázolását az a szerelem ihlette, amely az 1870-es évek elején Jókai és gyámleánya, Lukanics Ottilia között szövődött. Erről a kapcsolatról először Bródy Sándor tett említést alig néhány hónappal Jókai halála után, Jókai – az ember (Jövendő 1904. júl. 17.) c. cikkében. Itt többek között ezeket írja: „Mondják – akik joggal és nem alaptalanul beszélnek – hogy a regényírónak gyámleánya iránt való szerelme olyan erőteljes és romantikus volt, amilyennek Shakespeare szokta festeni fiatal hőseinek isteni őrültségét. Jókai és gyámleánya Lukanics Ottilia egy városban laktak, mindennap érintkezhettek és alkalmasint érintkeztek is egymással – mégis a szigorú és komor házasságban élő férfiú mindennap hosszú levelet írt a kisleánynak. Az akkori időkben írt forró regényeit folytatta e levelekben, vagy a leveleknek folytatásai és kibővítései voltak a regényei? – ezt az életrajzíró kutassa ki és állapítsa meg. Én csak azt tudom, hogy a gyámatyának gyámleánya iránt való szerelme az író szívének és művészetének történetét évekig lefoglalta a maga számára. Ha a leveleket megtalálnák valahol, meglenne a kulcs és a mérték ehhez az időhöz, melyet a Jókai legboldogabb és legférfiasabb korszakának lehet tartani – messziről ma. Akkoriban keveset tudtak róla.” (17–18.)
A továbbiakban Prielle Kornéliára hivatkozva azt írja, hogy Lukanics Ottilia „szőke, nagyon is szőke” volt, de nem tartozott „a határozottan szépek közé”, majd így folytatja:
„Egy másik forrásom szerint Laborfalvi Róza el akart válni Jókaitól, amikor megtudta a dolgokat és csak nagy kérésre maradt vele együtt. Ki volt az áruló? Bizonyára asszony, aki a feleségnek elvitte a férj leveleit, amelyeket gyámleányához írt. Csakhogy a levelek akkor már egy hagyatékhoz tartoztak, Lukanics Ottilia – egyébként egy szabadsághős árvája – meghalt tizenkilenc éves korában. A poétikus tüdőbaj vitte el e költői lényt, akinek szenvedélyes és szenvedő alakjára rá kell találnunk sok Jókai regényben.” (19.)
Mikszáth már valamivel részletesebben írja le ennek a szerelemnek a történetét, elsőként utalva annak Az arany emberrel való összefüggésére is (Mikszáth Kálmán összes művei kritikai kiadása 19. k. 83–84.):
„Egy vagy legfeljebb másfél évvel ,Az arany ember’ megalkotása előtt egy özvegy úriasszony, L… né kereste fel Jókait Stáció utcai házában és mint volt honvédezredes özvegye fölkérte, hogy vállalja el gyermekei fölött a gyámságot…
…Az anya gyorsan, váratlanul meghalt s a két gyermek gondja most már a Jókai nyakába szakadt. Ehhez járult még az Ottilia betegsége, ki a tüdővészesek szomorú osztályához tartozott.
A költő a bekövetkező nyáron egy balatonfüredi villában helyezte el beteg gyámleányát egy nénje felügyelete alatt s napjainak szabad részét a bájos leányka oldalánál tölté, oda álmodva magát vele a Senki szigetére. A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban ,Az arany ember’ Noémijának. Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte ,Az arany ember’-be. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban…
A sorvadó leány később Meránba, a tüdőbetegek utolsó állomására került. Ott egy tanítónénál volt elhelyezve ápolásra, ahol a szegény kis Noémi meg is halt. A tanítóné, a haldokló ágyán kijelentett akaratához képest, egy csomagban visszaküldte Jókainak a tőle származó emléktárgyakat és lángoló hévvel írt német szerelmes leveleit. A meráni csomagot, nem lévén otthon Jókai, a felesége bontotta fel s látván a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, sokáig volt nehéz, keserű szívvel eltévelyedett Mórica irányában. Okunk van egyébiránt hinni, a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül, hogy ez a viszony is inkább plátói volt. És bár a hajfürt, melyet Ottilia az aranymedalionnal együtt visszaküldetett, már egyik legutolsó fürtje lehetett a költőnek; az izzón lobogó szenvedély veszedelmesen hasonlít a legelső szerelmekhez.”
Laborfalvy Róza unokája, Fesztyné Jókai Róza 1923-ban kiadott visszaemlékezéseiben a lényeget illetően ugyanígy, ám egy-két kisebb részletre vonatkozólag eltérően mondja el az esetet, s néhány apróbb mozzanattal ki is egészíti azt:
„Egy haldokló, a forradalmat végigharcolt őrnagy-barátja megkérte, legyen apátlan, anyátlan kislányának és kisfiának a gyámja.
Évek multak. A gyerekek megnőttek, a lányból csodaszép szőke teremtés lett. Színitanodát végzett s úgy ebben, mint más hivatalos ügyeiben természetesen sok megbeszélése volt papával.
Akkor a korkülönbség már nagyon érezhető lehetett otthon. Jókai még 45–50 év közötti poétikus, szép férfi volt, beleszerethetett akárki.
A kikerülhetetlen be is következett.
Annyira beleőrült a gyönyörű tizennyolc éves üde, fiatal teremtésbe, hogy már-már váláson gondolkozott.
A leány köhögött és papa elhelyezte a füredi szanatóriumban.
Felesége persze nem tudott a dologról semmit, a rossz nyelvek azonban dolgozni kezdtek, fürkésztek, s végre valakinek sikerült Jókainak a lányhoz írt leveleit megszerezni és azokat, mint illik, feleségének elküldeni.
Milyen csodaszép, de a feleségének rettenetes levelek lehettek azok! A még fiatalon őrülten szerelmes Jókai levelei egy gyönyörű fiatal lányhoz… A lány igazán szerette-e, vagy csak híres férjet akart, ez a sír rejtélye. Én szeretem hinni, hogy tényleg romantikus szerelem volt. Valahogy úgy megilletné Jókait ez a szép és szomorú regény…
De ez csak föltevés. A tény az, hogy Jókai a lánynak írt leveleiben nemcsak boldog szerelemről beszélt, hanem panaszkodott is feleségére, hogy az túlkoros hozzá, kínozza a féltékenységével stb.
Mi lehetett ez az olvasmány annak a büszke, kemény, az urát annyira szerető asszonynak!
Alig lehet elképzelni. Milyenek lehettek a szemei!
Még aznap el akarta hagyni a házat, másnap pedig beadni a válópört.
Mint sokszor az álmodó emberek, akik megrémülnek, amint valósággá lesz az, amiről álmodtak, – egyszerre nem kell nekik – Jókai is megijedt, összetörött.
Megijedt a jövőtől; megérezte, neki nem az a főfeladata ezen a földön, hogy boldog legyen, hanem hogy írjon, nagyon sokat írjon, misszióját teljesítse és azt is tudta, hogy a felesége nélkül csak félember volna. Mellette jutott fel ilyen magasra, mellette tudja csak az elért nagyságot meg is tartani.
Térden állva könyörgött, míg az asszony meg nem bocsátott; akkor örömében az ölébe kapta és úgy táncolt vele körül a szobában (ezeket a részleteket magától nagyanyámtól hallottam, élete utolsó éveiben; ez volt az egyetlen eset, mikor valamit asszonyi életéből elmesélt).
Jókai szakított a lánnyal s egy év alatt meghalt tüdővészben. Hogy a szakítás siettette-e halálát, vagy az úgyis bekövetkezett volna, ki tudna arra feleletet adni?” (Feszty Árpádné: Akik elmentek… Bp. é. n. (1923) 15–16.)
Mikszáth egy célzása („a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül”) arra enged következtetni, hogy ő még látta Jókainak gyámleányához írt leveleit. A levelek további sorsáról és jelenlegi hollétéről nincs tudomásunk. (Jókai és Lukanics Ottilia szerelméről megemlékezik még Bognár Cecil: Jókai lélekrajza. Jókai emlékkönyv. Szerk.: Alapy Gyula és Fülöp Zsigmond. Komárom 1925. 123. A kapcsolat szépirodalmi jellegű ábrázolásai: S. Nagy László: Jókai szerelmei. Cluj–Kolozsvár 1925. 46–51. Szini Gyula: Jókai. Egy élet regénye. Bp. é. n. 172–92.)
*
A regény színhelye Komárom, az író szülővárosa. (Jókai regényei közül részben vagy egészben itt játszódik Az elátkozott család, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy és A mi lengyelünk cselekménye is. A Komáromban játszódó elbeszélések közül hadd utaljunk csupán A három királyok csillaga címűre, s benne a komáromi kereskedők üzletkötéseinek és kártyacsatáinak színhelyéül szolgáló kávéház élénk, érzékletes rajzára. Erre a kereskedői törzskávéházra Az arany emberben is több helyütt történik utalás. Jókai életművének komáromi vonatkozásaival részletesen foglalkozik Harsányi Zoltán Az elátkozott család kritikai kiadásának jegyzeteiben. jelen kritikai kiadás 11. k. 285–88.) A környezetrajz elevensége és plaszticitása elsősorban onnan adódik, hogy Jókai a maga gyermekkorának jól ismert világát idézi fel, amikor a Duna partján elterülő jómódú kereskedőváros életét bemutatja. Komárom éppen a regény cselekményének időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő víziútjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint fafeldolgozó ipara a polgárságnak jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított. Jókai egy 1881-ből való nyilatkozatában így emlékezik vissza Komárom történetének erre a szakaszára: „Téli időben a győri Duna ágában egész raja a hajóknak szállt kikötőkbe. Milliomosa is volt a városnak; s egy-egy kereskedőjének hat-nyolc tölgyfa hajója járt le Orsováig. Egész néposztályok boldogultak utána. A kolonális kereskedők utcát, templomot építettek maguknak. Olyan jólét volt a városban, hogy négy prókátornál több nem tudott benne megélni, az is a gazdaságából vagy mellékhivatalból élt.” (Jókainál. Ellenzék 1881. szept. 23. Esti kiadás 217 sz.)
Jókai komáromi eredetű emlékeinek és élményeinek, mint a regényt inspiráló alapvető ihletforrásnak, fontossága nem szorul további bizonyításra. Aligha helytállóak viszont azok a feltevések, amelyek valamely meghatározott komáromi személyiség életútjának költőileg kiszínezett ábrázolását vélik Az arany emberben felfedezni. Hiszen mindjárt a cselekmény kiindulópontjához: Timár hirtelen meggazdagodásának történetéhez egy olyan eset adta az ötletet Jókainak, amely nem Komáromban játszódott le. A X. számú noteszből már fentebb idézett feljegyzések között szerepel a következő: „B. Sina gazdagságának eredete, jön török szökevény gazdag m… gabonahajón, az ut közben meghal, ő marad örököse.”
A macedóniai görög eredetű Sina-család a XIX. század folyamán (különösen a század első felében) vezető szerepet játszott a Habsburg-monarchia gazdasági életében. A Sina-bankház alapítója, id. Sina György (1753-1822) a század elején telepedett meg Bécsben. Később Magyarországon is nagy birtokokat vásárolt, és magyar nemességet is szerzett. A bankház id. Sina György fiának, a kivételes üzleti képességekkel rendelkező ifj. Sina Györgynek (1782–1856) irányítása alatt érte el virágzása tetőpontját. Ifj. Sina György széles körű üzleti tevékenységének középpontjában a külfölddel (mindenekelőtt a török birodalommal) való kereskedelmi kapcsolatok kiépítése állt. Nagy részt vállalt a budapesti Lánchíd építésének finanszírozásából is. Érdemeiért I. Ferenc császár előbb magyar nemességre, majd 1822-ben bárói rangra emelte a családot. Ifj. Sina György fia, Sina Simon báró (1810–1876), akiben a család kihalt, már nem annyira üzleti sikereivel, mint inkább áldozatkészségével, tudományos, kulturális és jótékony célokra juttatott nagy összegű adományaival tette ismeretessé nevét.
Jókai feljegyzése id. Sina Györgyre vonatkozik, s minden bizonnyal annak a történetnek egyik változata, amelyet a Sina-vagyon eredetét illetően Pulszky Ferenc mond el Életem és korom c. emlékiratában. Pulszky szerint Sina üzlettársi viszonyra lépett a macedóniai török basával a tartomány gyapottermésének értékesítése céljából: „a basa meghatározandó áron felküldi a gyapotot a bankárnak, ez eladja közös nyereségre, s a basa részét is kezeli, mert ez sejtette, hogy megjő az idő, midőn a szultán megküldi neki a selyemzsinórt, s elkobozza vagyonát, a bankár akkor családjának ki fogja fizetni az egyenleget. A társaság ez alapon több évig virágzott, végre megérkezett a selyemzsinór Sztambulból, de nemcsak a basának, hanem fiának számára is, megfojtották az egész családot, és Sina, mint társának törvényes örököse, megtartotta az összegyűlt tetemes összeget…” (Pulszky Ferenc: Életem és korom. Bp. 1958. 1. k. 246.) Pulszky közlésének hitelességét sajnos más forrásokból nem tudtuk ellenőrizni; a Sina család történetével kapcsolatban ugyanis néhány, a XIX. század második feléből való lexikon- és újságcikkre vagyunk utalva, s ezek elsősorban ifj. Sina György és Sina Simon működésével foglalkoznak, id. Sina György pályafutására nem térnek ki részletesebben.
Sina György neve a regénnyel kapcsolatban egy évtizedekkel később megjelent várostörténeti tanulmányban is felmerül – noha annak írója bizonyára nem ismerte Jókai idézett feljegyzését. A Budapest peremvárosainak történetét feldolgozó monográfia Kispestről szóló fejezetének szerzője, Herein Károly megemlíti, hogy herceg Grassalkovich Antal Pest környéki birtoka utóbb Sina György tulajdonába jutott, s ehhez – forrásokra való hivatkozás nélkül – a következőket fűzi hozzá: „Sina báró ismeretlen nagyság volt, sokat beszéltek arról, hogy a Bosporus tájékáról jött rengeteg vagyonnal, és hogy a török kormány 1847-ben a bécsi kormánytól kiadatását is kérte. A török kormány ezen kérését nem teljesítették s ennek volt azután köszönhető, hogy 1849 végén a török kormány viszonzásul nem szolgáltatta ki Kossuth Lajost és a többi menekülőt az osztrák kormánynak. Jókai ,Aranyembere’ körülbelül ezzel a történettel foglalkozik.” (Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszentimre. Bp. 1937. 13–14.) Az 1847-i dátum kétségtelenül téves, hiszen a dinasztiaalapító id. Sina György ekkor már régen nem élt, s ugyanígy nem érdemes szót vesztegetni a Sina György sorsát Kossuthék kiadatásának ügyével összefüggésbe hozó képtelen feltevésre sem. A regény tárgytörténetével kapcsolatban mégis érdemes Herein Károly közlését is figyelembe venni.
Nyilvánvaló, hogy Ali Csorbadzsi szökésének és halálának históriája az id. Sina Györgyről szóló fenti történet megfelelően átalakított formája. Azt sem tartjuk kizártnak, hogy Timár Mihály figurája a Sina család későbbi leszármazottjainak is köszönhet egy-két vonást – hiszen a céltudatos és nagy koncepciójú, ugyanakkor magasabb érdekeket is figyelembe vevő üzleti tevékenységen alapuló karrierre a Habsburg-monarchia viszonylatában a Sina család gyors felemelkedése szolgáltatta a legragyogóbb példát. Teljes képtelenség lenne viszont id. Sina Györgyben Timár Mihály alakjának „modelljét” látni – és erős fenntartással kell fogadnunk a Jókai regényhősének életbeli mintájára vonatkozó más feltevéseket is.
A Jókai-irodalomban erősen elterjedt az a vélemény, amely szerint Timár Mihályt az író egy Domonkos János nevű gazdag gabonakereskedőről mintázta, aki 1750 (ill. egy másik forrás szerint 1767) és 1833 között élt Komáromban. Halálakor Jókai még csak 8 éves volt, így aligha ismerte őt személyesen – legföljebb a temetésén vett részt – s pályafutásáról csupán hallomásból értesülhetett. Eötvös Károly A Jókay-nemzetség (Bp. 1906.) c. könyvében külön fejezetet szentel Jókai modelljének, s – hivatkozva arra, amit Komáromban „rokonoktól és idegenektől” sikerült megtudnia – többek között a következőket írja róla: „Az arany ember neve nem Timár Mihály volt, hanem Domonkos János. Gabonakereskedő, hajótulajdonos, háza és kertje s nagy gabonaraktára Komáromban. Vagyonát milliókra becsülték.
Görög keleti vallású volt. Rácznak, görögnek tartotta a komáromi közönség. De tökéletes magyar ember volt, noha tudott németül, ráczul, görögül és törökül is beszélni. Aldunai, törökországi üzleti összeköttetései közt meg kellett e nyelveket tanulnia… Úgy élt, úgy halt meg, mint vidám agglegény… Domonkos János sok mindennel kereskedett, de mindennel csak nagyban. Fő czikke volt a gabona. A Dunán és Tiszán ő volt a legnagyobb úr. Raktárai voltak Bécstől lefelé Galaczig, Brailáig. Pozsonyban, Magyar-Óvárott, Győrött, Pesten, Baján, Újvidéken, Pancsován, Kevén mindenütt úr volt. Legnagyobb úr Komáromban. A Tiszán legfelső telepe Mező-Tisza-Váriban volt, de voltak telepei Tokajban, Szolnokon, Szegeden is. Mindenütt ügynöke, irodája, lakóháza, félszerei, raktárai, lógyűjteménye… Volt a komáromi pinczében 32 ezer palaczk tokaji aszubora. Ezt nem is kereskedésre szánta, hanem csak úgy úri kényelemre… Volt az arany embernek összesen 36 dunai nagy gabonaszállító tölgyfahajója, vagy tíz kikötője imitt-amott s vagy hetven kisebb hajója. A nagy hajók közt volt a Szent-Borbála is, melyet a regény szerint Fabula János uram kormányozott… Egy-egy nagy hajóba tízezer mérő búza fért el. Ha két utat tett is a hajó esztendőnként, ez már sok százezer köböl, a mai pénzben sokkal több tíz millió koronánál. S a mennyi gabona a hajókon: ugyanannyi a raktárakban. S ez mind az arany emberé.” (237–42.) Minthogy Domonkos János gyermektelenül halt meg, vagyonát öccse, Sándor örökölte. Domonkos Sándor egyik, Terézia nevű leányának élettörténetét dolgozta fel Jókai A tengerszemű hölgy c. regényében.
Az Eötvöstől előadottak alapján nyilvánvaló, hogy Domonkos Jánostól Jókai Timár Mihálya csupán egyes vonásokat – a sikeres üzletember vonásait – kölcsönözhetett. Jókai a maga romantikus módján ezeket az üzleti sikereket is valószerűtlen méretűekké nagyítja fel – hiszen a XIX. sz. első felében éppoly kevéssé volt elképzelhető az, hogy egy magyar gabonakereskedő tevékenységének hatósugarát egészen Dél-Amerikáig kiterjessze, mint az, hogy miniszterek és magasrangú arisztokraták barátságát élvezze. A Timár személyéhez kapcsolódó, s a regény középpontjában álló szerelmi bonyodalom pedig tisztán Jókai fantáziájának műve.
Eötvös Károly közléseiből kiindulva, később is több cikk foglalkozik az „arany ember” életbeli modelljének alakjával. Ezek az írások azonban alig szolgálnak érdemleges új adatokkal, s inkább azt a folyamatot szemléltetik tanulságos módon, hogyan kapcsolódnak utólag hozzá a regényből ismert események és fordulatok az egykor valóban élt Domonkos János figurájához. Alapi Gyula Ki volt az „Aranyember”? c. cikkében (Komáromi Ujság 1915. szept. 9. és Komáromi Kalendárium 1916.) azt írja, hogy Domonkost Komáromban „bizonyos félelmes tisztelet” vette körül. „A nép azt suttogja, hogy megölt egy gazdag törököt és annak elvette töméntelen kincsét.” Ám nyomban hozzáteszi, hogy valójában Domonkos vagyonát gabonaszállítással – pl. az 1809-ben indult várerődítési vállalatoknál foglalkoztatottak ellátásával – is szerezhette. (A Domonkos János–Timár Mihály párhuzamot Eötvös Károly és Alapi Gyula írásaira támaszkodva – bár rájuk nem hivatkozva – tárgyalja Kárpáti Aurél: Kulcs Jókai regényeihez. Az Est Hármaskönyve 1925. Újraközölve Jókai regényalakjai a valóságban címen Irodalmi Újság 1954. aug. 28.)
Rab Gusztáv Timár Mihály nyomai a komáromi köveken c. riportjában (Világ 1925. jan. 18.) a következőket olvassuk: „A kömlődi Pázmándy család birtokában van egy kopott olajfestmény, amely egy török nőt ábrázol és állítólag ez a nő – Timéa. Törökös menyasszonyi ruhát visel és csillogó diadém övezi homlokát.” Ugyancsak Rab Gusztáv idézi egy későbbi cikkében (Az Aranyembernél. Pesti Napló 1930. ápr. 20.) Baranyay József komáromi múzeumi őr alábbi nyilatkozatát: „Azt hiszem, nemsokára teljes lesz az Aranyember-gyűjteményünk. Megkapjuk Kömlődről az Aranyember szeretőjének, a szép török nőnek a fátyolát. Török női fátyol ez, amelyet az Aranyember hagyatékában, valamelyik szekrényben találtak a rokonok. Onnan hozta magával délről, a Senki szigetéről. Rejtett, másik életének egyetlen emlékét.” A fátyolt állítólag Domonkos Sándor egyik unokája, Győrffy Imréné őrizte meg. (Aligha kell hosszabban fejtegetnünk, hogy az idézett cikkekből kibontakozó legenda csak Timéa és Noémi alakjának és regénybeli szerepének kontaminálása révén születhetett meg.)
Az „arany ember” életbeli modelljének kilétére vonatkozólag ismerünk egy másik – bár jóval később felbukkant – feltevést is. László László cikke (Kászoni jakabfalvi és bogszeghi László Ferenc „Az aranyember”. Magyar Családtörténeti Szemle 1937. III. évf. V–VI. füzet. 87–93.) szerint Timár Mihály alakját Jókai László Ferenc (1769-1840) komáromi születésű hajózási vállalkozóról mintázta. Lászlónak az egész országra, sőt a szomszédos államokra is kiterjedő hajózási vállalatai voltak. „László Ferenc hajói főleg a Tiszán és a Dunán közlekedtek. Leginkább gabonát, sót, cukrot, dohányt és hadianyagokat szállított. Nagy vállalkozásaiban hű társa nemes Domonkos János volt, 1834-ben bekövetkezett haláláig. Utazásaikról egymásnak írott leveleik az akkori közállapotokra is jellemző sok érdekes adatot őriztek meg…” Szolgálatait a császári udvar is gyakran vette igénybe. V. Ferdinándtól nemeslevelet kapott. Ő szervezte meg a Tisza Máramarossziget és Tiszaújlak közötti szakaszán a rendszeres hajózást. „Általában szerencsés kezűnek tartották, de ezután a vállalkozás után szállóigévé vált, hogy minden arannyá válik a kezében… A nép fantáziájában született meg az a feltevés, hogy nagy vagyonát valami kincsek feltalálásával szerezte.” Jótékonysága közismert volt. Pesti házában a kor jeles írói is megfordultak. Felesége, Szüts Jozefa az üzlet irányításában is részt vett; férjét utazásai alatt teljesen önállóan helyettesítette. A cikkíró még azt is tudni véli, hogy Jókai regényének a „Senki szigetével” kapcsolatos részét László Ferenc Miklós nevű fiának szerencsétlen házasságából merítette. (László László írását kivonatolja – bár a forrás megjelölése nélkül – a Nemzeti Újság 1937. aug. 5-i számának Az igazi „Aranyember” élete c. névtelen cikke.)
László László cikkére lényegében ugyanaz érvényes, amit fentebb a Domonkos Jánossal kapcsolatos hipotézisről mondottunk. (Érdekes egyébként, hogy a cikk szerint László Ferenc és Domonkos János üzlettársi viszonyban álltak egymással. Sajnos a cikkben emlegetett levelezésük hollétére vonatkozólag semmiféle adattal nem rendelkezünk.) Könnyen meglehet, hogy Jókai mind Domonkos János, mind László Ferenc pályafutásának egyes mozzanatait beépítette regényébe. Az ismertetett cikk több állítása azonban arra vall, hogy szerzője – nyilván a Jókai művének hatására kialakult család hagyományból merítve – a regénybeli „arany ember” sorsát és tulajdonságait mintázza rá utólag a maga családjának egyes tagjaira.
A cikkíró bizonyítékként mindössze arra utal, hogy László Ferencné a Jókaival távoli rokonságban álló komáromi Szüts családból származott, s ebben az összefüggésben idézi Jókainak a regényhez írt utószavát. Csakhogy a hivatkozott hely valójában inkább cáfolja, semmint erősíti a cikk állításait. Jókai ui. utószavában említést tesz arról, hogy a regény egyes mozzanatainak alapjául egy megtörtént esemény szolgált, amelyet rokona, özv. Szücs Lajosné mondott el neki. De szavaiból félreérthetetlenül kitűnik, hogy Szücsné elbeszéléséből éppen nem az „arany ember” életére vonatkozó ismereteit merítette, hanem „a fiatal özvegy, annak a vőlegénye, a katonatiszt, társalkodónője, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja” (azaz a regényben Timéa, Kacsuka, Athalie és Zsófi mama) konfliktusán alapuló, s Athalie gyilkossági kísérletében tetőződő eseménysort.
Ez utóbbi történet valóságos hátteréről és szereplőiről egyébként alig tudunk valamit. Jókai idézett feljegyzései közül nyilvánvalóan a cselekménynek erre a részletére vonatkozik a következő: „Csejteyné és szobaleánya, a trampli a kesztyüs kéz küzdelem a gyilkossal”. Negyven év visszhangja c. 1883-ból való tárcájában pedig – komáromi gyerekkorának emlékeit felidézve – többek között ezt írja: „Még láttam azt a csodaszép hölgyet, akiről az ,Aranyember’ legendája szól; egykor császári kegytől fölemelve, aztán elfeledve, megvénülve.” (Nemzeti Kiadás 100. k. 119.) Ez a kijelentés teljes összhangban van azokkal a – szintén a szubjektív emlékezés hangját megütő – sorokkal, amelyeket magában a regényben, az ötödik rész XIV. fejezetében olvashatunk: „A csodaszép úrhölgy arca is előttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról… Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!” Viszont mindkét idézett, gyermekkori emlékekre utaló nyilatkozat ellentmond némileg a Szücsnétől hallott történetre hivatkozó utószónak. Ám az ellentmondás talán feloldható, ha feltesszük, hogy a gyermek Jókainak csupán magáról a gyilkossági kísérlet tényéről s az azt követő bírósági eljárásról volt tudomása, s csak jóval később, Szücsné elbeszéléséből értesült az eset előzményeiről, a mögötte rejlő szerelmi motívumokról.
Eötvös Károly ugyan egy helyütt – anélkül, hogy bármiféle további részletekbe bocsátkozna – azt írja, hogy a szóban forgó eset „Fejér vármegyében folyt le s nem Komáromban.” (A Jókay-nemzetség. Bp. 1906. 236.) Véleménye talán azon a tényen alapult, hogy Szücs Lajosné Fejér vármegyébe való volt. Ez azonban önmagában – Jókainak az esemény színhelyeként egyértelműen Komáromot megjelölő nyilatkozataival szemben – nem lehet perdöntő érv; annál kevésbé, mert a Szücs családnak (amint erre fentebb már történt célzás) Komáromban is éltek tagjai. Megemlíthetjük azt a körülményt is, hogy Nagy Iván és Kempelen Béla családtörténeti munkái Komárom megyében számon tartanak Csejtey nevű nemesi családot, Fejér megyében viszont nem (Nagy Iván: Magyarország családai. 3. k. Pest 1858. 126.; Kempelen Béla: Magyar nemesi családok. 3. k. Bp. 1912. 84–85.) – márpedig a „császári kegytől fölemelt” úrhölgy feltehetőleg a nemesség soraihoz tartozott. Az elmondottak alapján meglehetős biztonsággal vonhatjuk le a következtetést: a Jókaitól feldolgozott történet Komáromban játszódott le a XIX. század első felében, és főszereplője a Csejtey család egyik nőtagja volt.
Inkább csak kuriózumképpen utalunk Tóth Ede feltevésére, aki Jókai és Pápa (Pápa 1943. A pápai Ref. Theológiai Akadémia Kiadványai 41.) c. művében (12–13.) rendkívül erőszakolt módon kívánja a regény meséjének fővonalát pápai XVIII. századi eseményekhez kapcsolni. Szerinte Jókai előtt Kenessey István (=Timár) példája lebeghetett, aki a kuruc szabadságharc leverése után nagy vagyonra tett szert, s ennek örököse felesége, Szondy Zsuzsánna lett (=Timéa). Az özvegy egy „délceg fiatal katonához”, Castiglioni ezredeshez ment nőül (=Kacsuka), s az neje halála után ura lett a roppant gazdagságának, mely újabb házassága révén azután beleolvadt Eszterházyék jószágaiba.
A regény bizonyos török vonatkozású mozzanatainak bemutatásában (az 1820-as évek második felében kibontakozó törökországi forrongások, valamint – Timéa áttérése kapcsán – a mohamedán vallási szokások felsorolása) Jókai arra a két munkára: Baptistin Poujoulat Geschichte des Osmanischen Reichs c. művére és Decsy Sámuel Osmanagráfiájára támaszkodott, amelyeket már az 1850-es években keletkezett török tárgyú regényeinek írásakor is mint forrásmunkákat használt fel. Az egyezéseket a Tárgyi és nyelvi magyarázatok megfelelő helyein mutatjuk ki részletesen.
*
Végül szükségesnek tartjuk megemlíteni azt, hogy Jókai regénye írásának idején az Al-Dunát és a Vaskapu környékét – melynek ábrázolása a mű egyik legszebb, méltán híres része – saját szemével még nem látta. (Innen érthető a leírásban előforduló számos földrajzi tévedés és pontatlanság is.) Hegedüs Loránd egyik cikkében (Jókai. Pester Lloyd 1925. febr. 22.) ezzel kapcsolatban jellemző történetet mond el. Cikkének ezt a részét magyar fordításban idézzük: „Jellemző rá az is, hogy mindazt ábrázolni tudta, amit nem látott. Erre is ifjúkori emlékeimből hozhatok fel bizonyítékot. Nehéz lenne valami fenségesebbet elképzelni, mint Az arany embernek az a jelenete, amelyben a Szent Borbála hajó áthalad a Vaskapun. Itt Jókai egészen újszerű kifejezéseket gondolt ki azoknak a fantasztikus képeknek megjelenítésére, amelyekkel a Duna – általa sohasem látott – alsó folyását ábrázolja. Jóval később egyszer hajóútra hívták meg, hogy megnézze a Vaskaput a valóságban. Amint hazaért, az újság, amelynek ő volt a főszerkesztője, felkérte: írja most le a Vaskaput úgy, amilyen igazán. Azt felelte rá:
– Nem tudom leírni, mert láttam.”
Nem tudjuk pontosan, hogy – képzeletén kívül – milyen forrásokra támaszkodott Jókai az al-dunai hajóút bemutatásakor. Lehetséges, hogy ismerte Boleszny Antal Kézikönyv az Al-Dunán Szerb-, Oláh- és Bolgárországban utazók számára (Ó-Orsova [1870]) c. könyvecskéjét – tudomásunk szerint az első, ezzel a tárggyal foglalkozó magyar nyelvű könyvet –, amely nem sokkal a regény írása előtt jelent meg. Emellett talán – még ifjúkori olvasmányai nyomán – megrögződött emlékezetében néhány olyan vonás, amelyet a Tudományos Gyüjtemény c. reformkori folyóiratnak az Al-Duna vidékével foglalkozó cikkeiben talált. Jókai édesapja 1819 és 1831 között előfizetője volt ennek a gazdag és változatos tartalmú folyóiratnak, amelynek köteteit az író diákkorában bizonyára sűrűn forgatta. Az 1831-i évfolyamban (az I. kötet 70–80. lapjain) szerepel Beszédes József A’ Duna, Világ kereskedési, és motsár kiszárítási tekintetben c. dolgozata, amelyben hosszasan esik szó a Duna alsó szakaszának „általában Vaskapunak nevezett” akadékos helyeiről, így a Babakay nevű, az Izlás nevű és a Kazán nevű Vaskapuról.
Beszédes József cikkénél tájleíró elemekben jóval gazdagabb ifj. Bene Ferenc Dunai utazás Pestről Orsováig c. írása, amely az 1833-i évfolyam 9. kötetében olvasható. E közlemény néhány részlete – úgy érezzük – feltűnőbb egyezéseket mutat a regénybeli Vaskapu-ábrázolással, mint amennyi a tárgy azonossága folytán magától értetődő volna. A folyóirat 9. kötetének 12–16., ill. 19. lapjairól idézzük ezeket a szövegrészeket: „Itt a Duna nagyobb része magas kősziklás partok között szorúl öszve, ágya némelly helyeken igen szűk, a nélkül, hogy azért folyása sebesebb volna, sőt néha ellenkezőt tapasztaltunk: rendetlen folyása a hajósok kettőztetett erejüket kívánja meg… A Duna szűkebb völgye előtt egy több ölnyi magasságu s a folyó közepében őrképpen álló kőszikla-Babakay… a tulsó oldalon látszanak a Kolumbatsi tornyok… Innen a szél által nagyobb mozgásba hozott vizen értünk a Duna szükebb völgyébe, kétfelől mintegy száz ölnyi magas kősziklás partok tornyosodnak egymásután, meredek falaik a vizig elterjednek úgy, hogy a parton semmi út sem marad; itt hajót húzni nem lehet, nem is láttam utamban egyebet, mint néhány halász tsónakot és török vitorlás hajókat, mellyek felmenetelüknek az alszél igen kedvezett. Egyébiránt semmi élet az egész folyón; kevés elszórt őrházakon kívül emberi lakásnak nyoma sintsen, de annál gazdagabb a természet, a hegyek szép formáik növényekkel, gyönyörű fákkal buján vannak felruházva, azonban mindenfelül kilátszik a mészkő, természetes merő kősziklákban, és sok helyen hasadékos üregeket, barlangokat képez; egy helyen széles kiálló bordák rézsutosan terjednek el a hegyoldalban, s közöttük mindenütt gazdagon nő a fa…
…Kazán nevű torkolatnál a Dunának szűkebb folyásához értünk; itt setét tsendes vizen haladtunk s Magaránál a hires Veterani barlanghoz jutottunk… Innen az egyenes sötét kőfalaktól öszveszorittatott Dunán folytattuk utunkat, szűk kimenetelin túl egy kies tó képe lepett meg, jobbra egy félkerek formában emelkedő kőfal, balra távolabb fekvő erdős hegyek, közelébb derült ligetes partjai a letsendesült viz tükrében fényes ábrázolatjával, a folyónak előttünk való torkolatja úgy rejté el menetét, mint az, melyen kijöttünk. Minekelőtte ezt elérnők, balra Dubova látszott és a viznek öblében való visszafolyása; rövidebb szűk meneten keresztül Ogredina s távolról egy uj Frauenwiesen nevü tseh falu mutatkozott. Már itt tágúl a Duna ágya, egy jókora szigete van, de még szükséges a Serbus részen észrevehető utat említenem, melly a Duna szorúlat hosszán egy ölnyi magasságra a kőfalba ki van vájva, alatta is látszanak a támasztó gerendákat tartó lyukak; némely helyen az elvált hegyfalakat fahidak kötik öszve. Ez Traján Tsászár útjának maradéka, mellynek végén (Ogredina átalellenében) egy vésett kőtábla (Tabula Trajani) még fennmaradt…
…Új-Orsova török várat tsak messziről láthattuk… A lefelé Vaskapu felé ismét szorosabb és hegyesebb Dunától Cserna völgyibe folytattuk ma reggel útunkat. Az orsovai veszteglő ház városon kívül van, ez is egy több épületekből álló magas falakkal elzárt hely, mellette elmenvén egy igen jó út vezetett a Tserna oldalán, ez nagy sebességgel rohan le kősziklákról mély üregekbe, így folytatja tekervényes útját egy vad szépségű tájon keresztül… Hercules fürdője felé főképpen egy igen szép gyalog ut vezet a Cserna mellett. A hegy oldalában nevezetes a Zsiványok barlangjuk, rézsutosan emelkednek falai, egy goth boltozat gyanánt egybe fogódnak, és több ölnyi mélységre elterjednek…”
Minthogy a Jókai adta leírásban olyan nevek és mozzanatok is előfordulnak, amelyeket hiába keresünk akár Boleszny könyvében, akár a Tudományos Gyüjtemény cikkeiben, fel kell tételeznünk, hogy az író más forrásokból (esetleg egyes ismerőseinek szóbeli közléséből) is merített tájékoztatást. Az a tény, hogy Jókai noteszeiben az Al-Dunával kapcsolatos feljegyzések nem egy, hanem két helyen (a X. és XXV. sz. notesz) találhatók meg, arra vall, hogy több helyről és különböző időpontokban szerezte meg azokat az ismereteket, amelyeket a regény e részének megalkotásánál felhasznált.