Timár ott várta meg a szigeten, amíg a zöld mezőt belepte a dér, azután még azt is, amíg lehullottak a falevelek, amíg fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikről.
Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.
És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kisgyermekkel.
„De visszatérek még a télen.”
E szóval vált meg tőle.
Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a hazában,+ ahol Mihály lakik. A sziget körül ritkán fagy be+ már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.
Hanem Mihálynak zord útja volt. A Duna mellékén már havazott, s egész hétbe telt, míg+ a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Új-Szőnynél. A Duna úgy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.
Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.
Hiszen őhozzá is „siet”. Amint beáll a jég+ a Dunán, ő a legelső, aki gyalog átmegy rajta.
Hiszen Timéához is siet. Azért, hogy elváljék tőle.
El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért,+ átkozott volna, aki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.
És azután Timéa is hadd legyen boldog.
Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.
Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint akit megvetett, akit el tud felejteni.
Kocsiját kénytelen volt Új-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.
Mikor házába belépett, úgy tetszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyújtá. A hangja is reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyújtá eléje fehér arcát, hogy csókolja meg.
Timár azzal szobájába sietett, hogy úti köntöseit felcserélje.
Ah! ha ez ijedtségnek+ valami oka volna!+
Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arcát.
E nő szemeiben valami démoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidércfénye volt az.
Ha Athalie tudna valamit!
Ebédnél ismét összejött a két+ nővel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.
Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:
– Ön nagyon sokáig oda volt most…
Timár nem akarta neki azt mondani: „még majd örökre is eltávozom tőled!” de azt gondolta.
Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem bírt rá fölfedezni.
Marad egyedül „az engesztelhetlen gyűlölet”.
Csakhogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.
De vajon fog-e a nő is beleegyezni? Minden őtőle függ.
Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmiről értekezni.
Estefelé mégis rányitotta valaki az ajtót.
Bosszús arccal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt előtte.
Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly ajkain.
Megdöbbenve húzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.
– Mit akar ön, Athalie? – kérdé tőle zavarodottan.
– Hm, – Levetinczy úr. – Mit gondol ön, mit akarok?
– Azt nem tudhatom.
– Én pedig tudom, hogy ön mit akar.
– Én?
– Nem akar ön tőlem+ valamit megtudni?
– Mit? – suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyílt szemekkel tekintve Athalie arcába.
– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? – szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. – Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?
– Az én házamnál?
– No igen. Amióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt hazatérni. Minden évben más kifejezést láttam az arcán. Az első évben a kínzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! – mindez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint aki a sírja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért,+ mint én!
Mihály összeráncolta e szóra homlokát, s Athalie talán olvasni tudott e homlokredőkből.
– Nem! – ismétlé szenvedélyesen. – Mert ha van a világon valaki, aki önt szereti, az nem kívánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arcán, amit a legelső évben. Ez az igazi. – Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugye?
– Tud ön valamit? – kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athalie-t.
Athalie gúnyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.
– Sokat. – Mindent – felelt rá.
– Mindent?
– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön is!
Mihály ereiben forrni kezdett a vér.
– Elmondhat ön nekem mindent?
– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint ahogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, amiknek végiggondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.
– Kérem önt. Csak egy szót előbb+ – Timéa hűtlen-e?
– Az.
– Ah!
– Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonnyal.
Timár szívében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanú ellen.
– De kisasszony, gondolja ön meg jól, amit kimond.
– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel, s azután civakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák+ az oltári szentképet.
– Hallgatok, de nem hiszek.
– S én mégis beszélni fogok. Az ön szentképe mégis csak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délceg őrnagy párbajt vívott őmiatta egy idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is kettétörött ellenfele fején. A szentkép meghallgatta ezt a mesét.+ Zófi asszony maga mondta el azt neki, s a szentkép szemei könnyeztek a hír+ hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, aki nem hiszen a+ könnyező szentképekben. Hanem ez már mégis+ igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt+ a délceg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hírhordást, a hízelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető szíveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömöt,+ hogy abból másnak nagy keserűsége legyen;+ másnak a titkaiba beleásni magát, s azután kínozni őt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.
Athalie megtörülte az ajkát+ a szó+ után: „anyám”, mintha valami keserűséget törülne le onnan.
– A besúgott könnyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az őrnagytól a szentképnek, és egy levelet.
– Mi volt a dobozban?
– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levélben. A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, mellyel az őrnagy vívott. Ez egy emlék.
– Jó – monda Mihály, nyugalmat erőtetve.+ – Ebben semmi rossz nincs.
– Nincs. De a levél?
– Olvasta ön azt?
– Nem. De tudom, mi volt benne.
– Hogy tudja ön?
– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte el.
– Az a válasz lehetett visszautasítás is.
– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, – mert tudja jól, hogy azzal, amit nekem elmond,+ nekem pokolbeli kínokat okoz. Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?
– Szóljon tovább!
– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszínű, itt lett az megírva önnek a saját íróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.
– Ki tudhatja azt?
– Zófi asszony és én. S ön lesz mindjárt a harmadik. Ahogy ön ma véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben? Körös-körül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, aki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön éppen ma általjönni?
– Ne kínozzon, Athalie!
– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szentkép arcán, mikor őt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délceg őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel:+ „ma nem lehet!”
Timár arcát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.
Azután csüggedten rogyott karszékébe, s azt mondá: „nem hiszek önnek”.
– Nem is kívánom – szólt vállvonva Athalie. – De adok önnek egy rossz tanácsot, hogy hihessen+ majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De ami ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy, s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: „amíg a hideg+ tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?” s azután bezárkóznék Rác utcai házába, és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát, s azt mondaná: „már lehet!” Akkor visszatérne ide.
– Én tegyem azt? – szörnyedt fel eliszonyodva Timár.
Athalie megvetően nézett végig rajta.
– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt fog lenni ma az a másik férfi, akit feleséged szeret, akiért hozzád jéghideg, akiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog kapni, s nem kérdezi, ki az; hanem megöli elébb, ha testvére volt is! Csalódtam. – Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani. Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.
Athalie egyszerre oly alázatos+ arccal, oly könyörgő szavakkal fordult Timárhoz, hogy az már+ kételkedni kezdett benne, s kezdte hinni, hogy amit hallott, az csak mese; de alig árulta el bámuló arcával hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett, s arcába vágta ezt a szót:
– Ön gyáva!
S azzal indulni készült.
De Mihály utánaszökött, és megfogta a kezét.
– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát, és mindent úgy teszek, ahogy ön mondja.
– Akkor hallgasson rám – monda Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz, hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arcához, hogy lélegzete forróságát érezheté; aki távolból leste volna őket, azt hitte volna, suttogó szerelmesek.
Amit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:
– Mikor Brazovics úr ezt a házat építette,+ akkor ez a szoba, mely most Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, ahol a csigalépcső+ fala gömbölyűen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középső csavarja pedig kijár. Még ha azt kihúzza+ is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs+ fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen+ végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet,+ de Timéa nem engedte, s ott maradt. Ennek a képnek egyik mozaikdarabja félrefordítható, s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, ami a szobában történik, amit ott beszélnek.
– Mire való volt e rejtek az ön atyjának?
– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel, versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket; nesztelenül ide került e titkos lesbe,+ s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az úton igen egyszerűn és biztosan megtudta mindig, a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak, a versenyzők mit tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? A borozó emberek+ nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az úton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt, s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Íme lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent+ elhordhattam volna a szobákból. De én kevély voltam arra, hogy lopjak!
– Tehát abból a rejtekből a szobába+ is be lehet jutni?
– A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyílik.
– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez úton? – kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadállyal.
Athalie büszkén mosolygott.
– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtekúton+ lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik, s ön tudja jól, hogy én keresztüljárhatok a szobáján. S ő mélyen alszik.
– Adja ön ide nekem azt a kulcsot.
Athalie kivette zsebéből a titkos zárószert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.
Timárnak úgy súgta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kútba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, amit Athalie suttogott fülébe.
– Ha ön holnap eltávozik hazulról, s aztán mikor a jeladást meghallja, visszajön, s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, amit tudni akart. Eljön-e?
– Itt leszek.
– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt vagy tőrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni. A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű+ fogantyú nyomására nyílik fel. S mikor kinyílik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?
A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt+ hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze, csak a szemei+ forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajon mit mondhatott?
Timár maga elé merengett, elkábultan, mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalie-tól.
Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.
Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú+ idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá.
Úgy tett, ahogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. Ahogy gyalog jött át a Duna jegén, úti poggyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; előbb a szekérútnak el kell készülni.
Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárcájába tette, s azzal szökött hazulról.
Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett írnia. Annak a kedveért+ sem tért vissza a szobájába.+ Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elővette, a recepissét a postás hátára tette, s úgy írta alá a nevét.
Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeirói ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével!
Rác utcai házában is volt egy külön szoba fenntartva a számára, melyet, amint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön, elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.
Timár észrevétlenül jutott el az utcai+ szobába, s aztán leült az ablak elé, és várakozott.
A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, cifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk+ látni.
Előtte volt tehát, amit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kívánta azt.+ Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homágiumával* kellett adóznia, mint ahogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, amelyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonnyá+ teheti őt, ahogy érdemes rá.
És mégis, – és mégis úgy kínozta ez a gondolat!
Ha kiszínezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszínre került, s elhomályosította lelke világát.
A szégyen, a bosszúvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté.
A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.+
Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve; de ellopatni hagyni! ez fellázítá.
Mit fog tenni, azon tusakodott.
Ha Athalie mérge szívéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szentkép mögül, s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalie-nak Timéa vére kell.
Hanem aztán a sértett férfi bosszúja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől szembe+ kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra!
Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: „Minek volna itt bármi vérontás? Neked nem a bosszúra van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, aki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a bíró, ott a törvény!”
Hanem azért mégsem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot meg azt a zsebpisztolyt, amit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye* határozza majd el azt, melyik kerül felül; az orgyilkos bosszúálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a „soll” rubrikába hidegvérrel jegyzi+ be a botrányos gyalázatot, ha a „haben” rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?
Eközben beesteledett.
A sötét utcák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utcájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.
Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.
Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, amik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, amik azt mondják: „ne menj!”
Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. „Megyek”, suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.
Csak egy futamodás a másik+ házig, amelyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép, halavány asszony.
Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utca.
De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltűnve a félhomályban, s végre az utcaszegletnél besuhanva. Azt követte.
Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utcaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját+ is.
Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.
Megtalálta a kihúzható csavart a polc alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyílt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában.
Tehát még „kém” is!+
Micsoda alacsonyság van még, amit el nem követett?
És mindezt azért, „mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember”. Itt volt a dicsősége.
Jó, hogy föld alatti sötétség van ezen a helyen.
Botorkázva, tapogatózva haladt fal mentében, míg egy helyre talált, ahol vékony világosság szűrődött valahonnan keresztül. Ott volt a Szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.
Megtalálta a félretolható kagylókockát; annak a helyén egy vékony üveglemez maradt.
Betekintett a szobába.
A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s fel.
Fehér, hímzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.
A folyosó felőli ajtó nyílt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.
De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint „Dionysius kőfüle*”, minden hangot fölfogott.+
– Jöhet-e már? – kérdezé Zófi asszony.
– Várok rá – monda Timéa.
Azután Zófi asszony elment.
Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő.
Odalépett vele a lámpa elé. Úgy állt Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arcára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak.
Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.
Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehúzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arca, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szentkép, fekete glóriával homloka körül.
Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt, s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!
Az a kard is vetélytársa volt már.
S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyíltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni e kard+ markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni......... Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, akinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!
Most kopogtattak+ az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s azután+ tétovázva rebegé: „szabad!” De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.
Ő jött be. Az őrnagy.
Délceg férfi volt. Szép, daliás arc.
Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár őreá figyelt.
Pokol! Mi kellett látnia?+
Amint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arca mélyen elpirult.
Igen, az alabástrom szobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szentkép arca megmozdult, és a szűzfehérség rózsákkal párosult.
A fehér arc megtalálta azt, aki előtt lángba boruljon.
Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?
Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szentképet, s mint a felül került sárkány, aki legázolta Szent György angyalt, odarohanjon közéjük,+ mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, amit az arca elárult…
De nem. – Talán csak álom volt, amit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arca oly fehér, mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. – Ő maga tőle távol ül le a pamlagra, s tekintete oly szigorú, oly hideg, oly tiszteletparancsoló.+
Az őrnagy egyik kezében tartá aranypaszomántos csákóját, a másikban arany fegyverbojtos kardját, s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.
Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és férfi.
Timéa szólalt meg elébb:
– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb ajándék kíséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.
Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett levelet.
– Önnek a levele így szól: „Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén múlt, hogy ezt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem nehány+ percnyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, amit önnek tudnia+ szükséges.” E levélben kétszer is alá van húzva „önnek a férjét”. Ez volt az ok, uram, mely engemet rábírt arra, hogy önnek alkalmat adjak velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével?+ Hallgatni fogok önre, amíg Levetinczy úrról beszél: – amint másra tér át, eltávozom.
Az őrnagy meghajtá magát gondolatterhes komolysággal.
– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy nehány+ nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, aki tengerésztiszti egyenruhát+ visel, s egyenruhája előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, ahol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember, azt közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tűnt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a színházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.
– Láttam.
– S nem emlékezik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?
– Nem figyeltem az arcára.
– Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arcába soha.
– Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.
– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy úrra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől, s hozzá a legtitkolózóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanúra kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, aki társaságunkba jár, mi járatban van itt. Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy őneki Levetinczy úrral vannak elintézendő ügyei. – Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? – Mert azok nagyon kényes természetű ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. – Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kíméletlenül fogok az emberemmel bánni. – Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy úrnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, amik kényes természetűek. Hogy ön kicsoda, azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, akinek vagyona, jó híre, esze, világi állása elismert nagyság mind. Aki azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hűséges; akinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, aminőnek ön látszik.
Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz, és kezét nyújtá neki:
– Köszönöm!
És Timár újra látta a fehér arcon fellobogni+ amaz ismeretlen rózsapírt, és most már tartósan ott maradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál, hogy íme a férfi, kit szíve imád, úgy védi azt a másik+ férfit, ki neki esküdt férje, ki szíveik között áll.
Az őrnagy folytatá, ki hogy+ Timéa arcát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függessze, ahogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy éppen a Szent György-képen levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt, s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember minden szót egyenesen őhozzá intézne.
Pedig hiszen ott sötét volt, ahol állt, oda nem láthatott senki.
– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arca, mint mikor az ember egy hunyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. „Mit? – kiálta fel mindnyájunk hallatára – hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag+ ember, hogy híre nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, amikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hírét nem fogják hallani többet!”
Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.
– Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.
Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arca kapja meg+ az ütést.+
– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, amit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől+ akárhova+) elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. – Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen+ találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas táncterem, meggyújtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. – Egy percnyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata,* egypárszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam, s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapás közben, s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.
Timéa ismét fölvette a törött kardot, s megnézte annak lapjait; azután visszatette azt+ az asztalra, s némán nyújtá kezét az őrnagynak.
Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe, s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.
– Köszönöm! – suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá a szót+ rejtekudújában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: „köszönöm!”
Azután+ hosszú percei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére, s fejét tenyerébe hajtá.
Az őrnagy megszólalt:
– De én nem azért kértem öntől e találkozást,+ asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, amit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, ami határos a nevetségessel, az önnel való beszélhetést,+ hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, amit amaz ember mondott, valami igaz legyen?
Timéa mint egy villanyütésre+ rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, őbenne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.
– Mit gondol ön, uram? – szólt Timéa indulatosan.
– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! – szólt az őrnagy, felállva helyéből. – Ha ez az ember+ egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyílt arccal intézem önhöz a kérdést, lehető-e az,+ hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, amit az az ember Levetinczyre szórt, minden cím benne volt abban, ami férfira nézve sértő. Van ezekben valami lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, amelyet e szerencsétlen+ ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg? Mert ha az lehető,+ akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alul menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!
A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sóváran leste a nő lelki küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét, s nyugalommal felelt:
– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember,+ akárki volt, akárhonnan jött, hazudott, és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy úrnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit, s minden iránt teljes felvilágosítással bírok. Vagyona rendben van; amit kockáztat belőle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek+ szemrehányásától rettegni legyen kénytelen valaha, hogy valami+ szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…
Ah! mint égett Timárnak az arca ott a sötétben!
Az őrnagy felsóhajtott.+
– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, mellyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfőt gyanúsíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?
Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá, s tekintetében e válasz szólt: „látsz, és mégis kérdezesz?”
– Kényelem, fény, gazdagság+ veszi önt körül – folytatá merész hangon az őrnagy –; de ha való az, amit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitől, de amit hívatlanul mondtak ki előttem, amire azt mondtam: „hazudsz”, s amiért a kimondón bosszút álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: „Asszonyom, van még egy ember a világon, aki éppen úgy szenved, éppen oly boldogtalan, mint ön; – dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot, s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a másvilágon is vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!”
Timéa keblére szorítá kezeit, s szemeivel, mint egy kínhalálra menő mártír, fájdalommal tekinte fel+ a magasba. Szívének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.
Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arcát a Júdás-lyuktól, melyen leskelődött.
Nehány percig nem látott és nem hallott semmit.
Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz, s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a mártírt; Timéa arca ismét nyugodt volt.
– Uram – szólt szelíd, lágy hangon az őrnagyhoz –, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést, és ne kérdje tőlem soha azt, amit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könnyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, aki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? Ő engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám.+ Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgálóleányt kezével, vagyonával megajándékozott, házában úrnővé tett. És midőn kezét nyújtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.
Timéa ezzel egy faliszekrényhez sietett, s annak ajtaját hevesen felszakította.
– Nézzen ön ide, uram! – szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott+ öltöny hímzett uszályát terjesztve szét előtte. – Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a hímzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették+ el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: „már most vesd le, ez más menyasszonynak készült!” Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szívemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes, nagy jellemtől, ki nem jött elém hízelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet, mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat, és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, akinek rajtam kívül nincs senkije, akit szeressen; akire nézve egy egész világ vagyok, az egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arc, melynek láttára búskomor arca felderül? Én váljak meg attól az embertől, akit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, aki mindenemet neki köszönöm, s aki nászhozományul nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli beteg szívet?
Az őrnagy eltakarta kezével arcát ez indulat sugallta szavára+ az asszonynak. Hát az a másik férfi ott a Szent György-kép háta mögött, hát az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal dárdáját torkába verve tartja?
És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből a beleakadt szigonyvéget.
– De uram – folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával tiszta arcán –, ha mindannak ellenkezője állna is, amit Timárról tart a világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor éppen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…
(Mi az? Sír az a sárkány+ ott azon a képen!?)
Timéa még mindig tudott mit mondani.
– És végül, uram, ha azt tudnám meg, ami minden nőre nézve a legérzékenyebb,+ a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: „az Isten áldja meg azt, aki őneki megadta azt a boldogságot, amitől én őt megfosztottam!” és nem válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kívánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn.
Az őrnagy „is” zokogott.
Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét halk, szelíd hangon szólt hozzá:
– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, mit+ ön lelkemen ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni, hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta nem szólt, s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor miért szólt, miért közelített.
(A Szent György lovag-kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)
Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?
– Mit hallott? mit látott ön?
Athalie volt az.
Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s fél kezével vállánál fogva a falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:
– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen annak a hamva, aki ezt építette!
Azzal, mint egy őrült rohant le a lépcsőn.
Timéa ajtaja nyílt, a belső szobából világosság derengett elő. A távozó őrnagy alakja tűnt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsőházban a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsőn levilágított a távozó őrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé húzódott. S midőn mindenki eltávozott, és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hang nélküli szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verődtek össze, csak szemei forogtak, és összeszorított öklei fenyegetőztek.
Ki tudja, mit mondhatott?