A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide jöttek, rég elkorhadt már, újat nem szereztek: – a jövevénynek nem lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.
Boldog hetek és boldog hónapok!
Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.
A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat.
Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrekedt+ vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.
Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földtúrás férfinak való munka.
És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét+ lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna az egyedüli+ és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, amelyre belső bírája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk+ az ő örömeiket.
S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. Amit Szent Dávid százötven zsoltárban mondott el, azt őnáluk+ egy fohász fejezte ki, s ami szerelemvallomást+ a költők versbe szedtek, azt őnáluk elmondta egy szembenézés. Megtanulták egymás arcáról leolvasni a gondolatokat, megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.
Mihály napról napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a jövendő miatt. Boldog volt, és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: „Mi lesz belőlem, ha te elmégy? Itthagysz-e vagy elviszesz+ magaddal? Áldás lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, aki téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te odakinn a világban? Micsoda világ az, amiben te élsz?” Még arcáról, még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az egyetlen örök kérdést: „szeretsz-e?”
Teréza asszony néhanapján fölemlíté+ Timár előtt, hogy sok dolga múlhatik most; de Mihály megnyugtatá őt afelől: elvégzi azt mind Fabula János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelídkék szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arcát, akkor nagyot sóhajtott: „mennyire szereti őt!”
Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, cölöpöket verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke még nehezebb munkájával.
Mi történik ezalatt odakinn a világban?
Harminc hajója úszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága, milliókra menő vagyona egy asszony kezében.
S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát, tönkrejuttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni érte? Nem így következett-e?
Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon.
Két helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete, világi állása, itt szerelme tartóztatta le.+
Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó úszó volt, akármikor átúszhatott volna a túlsó partra, s senki sem mondta volna neki itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakünn+ a világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett mindent, ami körös-körül van a világon, akkor csak szeretett, csak boldog volt, elveszett mámorában. – „Óh! ne szeress olyan nagyon!” – súgá a lyány.
S így telt nap+ nap után.
A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak gallyait földig húzta az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszíneiket kezdik fölvenni;+ a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bíbor színezetet kap, az aranyszínbe kárminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarc.
Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint,+ amiket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!
Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segített Noéminek+ a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg.
Hónapok óta az első emberarcok, mik a külvilágból hírt mondani jöttek.
Éppen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonnyal.
A szokott cserekereskedés volt az.
Teréza asszony szokás szerint búzát akart kapni a gyümölcseiért;+ hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak neki adni+ cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a búza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.
Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.
Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?
Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harcmezőre még szeretője karjai közül is.
A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni+ jövő tavasszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, amiket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s amiket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.
– Ereklyének fogom őket tartogatni.
– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.
Erre nem tudott neki szavakkal felelni.
Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.
Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeiknek+ tanúja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.
– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?
Az az utolsó nap olyan gyorsan elmúlt! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hűssel utazhassanak odább. Mihálynak búcsúzni kellett.
Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az útra, s azzal útitáskáját megrakja.
– Éjszaka lesz, mire a túlsó partra átérsz – monda+ Mihálynak gyöngéd aggodalommal. – Nincs fegyvered?
– Nincs. Nem bánt engem senki.
– De igen: itt egy pisztoly van táskádban – monda Noémi, s kíváncsian elővonta a fegyvert.
És akkor elsápadt.
Ráismert Tódor pisztolyára, amit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.
– Ez az ő fegyvere!
Timár megdöbbent ez arckifejezéstől.
– Mikor innen elmentél – szólt a leány heveskedve –, ő rád lesett a túlparton, s rád lőtt e fegyverrel.
– Hogy hiszed azt?+
– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!
Timár elbámult. Hogy akik szeretnek, a láthatatlant+ is meglátják! Nem tudta tagadni.
– Megölted őt? – kérdé a leány.
– Nem.
– Hát hová tetted?
– Ne félj tőle többé. Ő Brazíliába ment. Az egész földteke van közöttünk.
– Jobb szeretném, ha háromlábnyi föld volna közöttünk! – kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.
Mihály csodálkozva tekinte Noémi arcába.
– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy háziállatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szúrni.
– De aki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…
És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett, és hevült.