Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágoskerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csakhogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.
Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.
A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya.* Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per „ön” kénytelen szólítani.
A fent+ címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével+ az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan+ volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül-kasul bukfencezni, talpacskáival annak az orrát+ bosszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant állat széles úszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott. A nagy fekete úrnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket, s odanyújtotta neki a másik lábát, játsszék azzal.
És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cicát, hogy meg fog majd annak örülni!
Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az útban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte+ csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, amik úgy néznek éppen, mint az emberi szem, tudnak sírni és nevetni, haragudni és hízelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak „egy” ember! Azért+ fel se kelünk.
Timár pedig úgy okoskodott, hogy ahol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Ő tehát onnan kívülről elkezdett sűrű jónapokat kívánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul.
Mire aztán egy női hang kiszólt onnan belülről+ magyarul:
– Jó napot! No hát+ jöjjön be! Ki az?
– Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.
– Lépjen át rajta.
– Nem fog meg?
– Nem bántja az a jó embereket.
Timár bátorságot vett magának keresztüllépni az útban fekvő roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlőleg csóválná.
Amint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt odúba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, aki egy rostát tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy az nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem kukoricapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedvéért+ nem lehetett félbenhagyni.
Ez a pattogtatott+ kukorica igen népszerű eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem, nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen; a New York-i világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet adtak annak+ a jenkinek, aki Amerikában a pattogtatott+ kukoricakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízűt ehetik belőle, anélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint megéhezett.
A nő, aki a tűzhelynél a nagy+ szakácsművészettel foglalkozott, szikár termetű, barna, erős, ideges alak volt, kemény kifejezésű, összeszorított ajkakkal, de szelíd, biztató szemekkel. Napbarnította arca a harmincas évek elejét vallotta eletkorául. Viselete nem volt olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden tarkaságtól; hanem azért úrias sem volt.
– No jöjjön közelebb, uram, s üljön le! – szólt a nő sajátszerű rideg hangon, mely amellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a hófehérre pattogtatott kukoricát egy fonott kosárkába, s megkínálta vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földről, s odanyújtá azt is: „Meggybor.”Most készült az is frissiben.
Timár leült a székre, mellyel kínálva volt,+ az is sajátságos, mindenféle vesszőkből mesterségesen kanyargatott ülőhely volt, aminőt másutt nem látni. Arra a hatalmas fekete ajtónálló+ is felállt fektéből, s odament+ a jövevényhez, és leült vele szemközt.
A nő egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegéből, mit az egész műértéssel ropogtatott meg; amit a fehér cica is követni akart; hanem a legelső pattogatott+ málé úgy beleragadt a fogába, hogy nem kellett neki több belőle, csak az első lábát rázogatta tőle, mintha azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tűzhelyre, s nagy érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tűz mellett pöfögött; abban nyilván valami ínye szerintibb étel főhetett.
– Pompás egy állat! – monda+ Timár a nagy kutyára. – Csodálom, hogy olyan szelíd, még csak rám sem mordult.
– Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelíd az, mikor bárminő idegen jön ide, aki jó ember; megismeri, s nem ugatja meg; de próbáljon csak egy tolvaj jönni! Azt már a sziget túlsó végén megérzi, s jaj annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A múlt télen egy ordas farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bőre a szobában. Azt neki egy perc volt megfojtani. Hanem a jó ember a hátára ülhet, mégsem bántja.
Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni, hogy ő jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból+ egypár a zsebében maradt volna, az a nagy kutya egészen más képpel+ fogadta volna.
– Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kíván tőlem?
– Hát legelőször is bocsánatot kérek öntől, asszonyom, hogy így tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a nagy szél a túlsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai sziget mellé.
– Igaz! A zúgásról+ hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.
Ezt a helyet oly sűrűen fogta körül az ősrengeteg, hogy a szelet csak a hangjáról lehetett megtudni, ha fú.
– Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmiszereink pedig elfogytak, s annálfogva kénytelen vagyok a legelső tanyát felkeresni, ahol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmiszert a hajósnépünknek, illő fizetésért.
– Igenis adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van kecskegödölyénk, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. Amit kíván ön, azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a terményeinket a szomszéd vidékből jövő kufárok hajóval. Mi kertészek vagyunk.
(Még ugyan az egy nőnél+ több embert nem látott Timár; de minthogy az többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)
– Először is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A hajótól majd elküldöm a kormányost egypár legénnyel, hogy szállítsa el a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek. Hét emberemnek van szüksége háromnapi eledelre.
– Ne nyúljon ön a tárcájához,+ uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb+ zsiványok törnének rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a szigeten egy félkrajcár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten. Nálam+ cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot, gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét, edényt, vaseszközöket.
– Mint az ausztráliai szigeteken.
– Éppen úgy.
– Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van búza is, só is, bízza ön rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, amit ön ád, s mennyi ára annak, amit mi hozunk vissza. Nem fogom önt megcsalni.
– Elhiszem, uram!
– De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal leányával. A lányka nincs szokva a viharos+ hajón lételhez, s beteg lett bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar+ megszűnik?
A nő e kívánatra sem jött zavarba.
– Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szűk kis szobánk van; egyben+ magunk húzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja azt, amit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén+ itt akar maradni, miután önre nézve idegen nő foglalja el mind az egyik, mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss széna van, s a hajósok nem kényes emberek.
Timár nem bírta kitalálni, miféle nő lehet az, aki szavait megválogatva, ily tisztes modorban adja elő nézeteit. Ez a félig barlang kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó eszmét.
– Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szíves készségét, s azonnal sietek vissza a hajóra, utasaimat idehozni.
– Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, amerről jött, ott a süppedékes semlyéken meg a tüskés bozótokon keresztül bajos volna önnek idevezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nőve fűvel, mert kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik; hanem majd elvezettetem odáig, ahol ön a csónakjára rátalál, majd visszatéret aztán közelebb köthet ön ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt elvezettetem önt. Almira!
Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a kertnek jön elő az az Almira, aki őket a járt útra vezesse. A nagy fekete newfoundlandi pedig felállt, s elkezdte a farkát csóválni, olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.
– No Almira, vezesd el ezt az urat a partra! – mondá+ neki a nő; mire a megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.
– Ah! tehát ő az az Almira, aki engemet el fog vezetni! Nagyon le vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! – szólt Timár nevetve, s vette a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya után.
Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, ahol vigyázni kellett az embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.
A fehér cica sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova viszi az idegent. Hol előtte, hol utána szaladgált a puha fűben.
A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengő hang kiálta le:
„Narcissza!*”
A hang leányé volt, benne+ valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang.
Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten; azután meg azt, hogy kinek szóltak.
Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hívásra egyszerre félreugrott a fehér cica, s farkát gömbölyűvé+ borzolva, szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, aki Narcisszát magához hívta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, amik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy „mi szükség önnek oda kémlelődni?” s követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon.
Almira igen szép útifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, ahol csónakját elhagyta.
Abban a percben nagy süvítéssel húz végig a levegőn két mocsári szalonka a sziget felé.
Timárnál egy perc műve volt meggondolva,+ hogy az+ minő finom estebédet adna Timéának, aztán lekapni a válláról+ a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegőből.
Hanem a másik percben ő maga+ sem állt többé a lábán.
Almira abban a pillanatban, amelyben a fegyverét kilőtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel+ akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, akivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.+
Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnőjének,+ magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! Az ördög látott olyan kutyát, amelyik a vadászt apportírozza; jobb lenne, ha a szalonkát+ keresné elő a bokorból; de az nem hajlott semmi szóra.
Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva jött oda a lövés hangjára, s messziről kiáltozta+ Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát.
– Jaj, uram! – sopánkodék a nő, árkon-bokron keresztültörve magát a veszedelem színhelyére. – Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztón haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.
– Nem tesz semmit, asszonyom! – szólt Timár nevetve. – Ebből ugyan hatalmas erdőkerülő vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár szalonkát lőttem, azt hiszem,+ jó lesz az estebédre a vendégeknek.
– Majd megkeresem őket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön, a puskáját hagyja otthon; mert higgye el nekem, hogy már ezentúl, amint Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntől venni. Nem lehet vele tréfálni.
– Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam, hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó, hogy a nyakamat le nem harapta.
– Óh, harapni embert sohasem szokott; hanem ha valaki védni akarja ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No uram, a viszontlátásig!
Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján új vendégeivel.
Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcisszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége lett mindkettőnek+ amint a partra szálltak.
Timár előre ment útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő egyenértékét zsákokban, saraglyára téve.
Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az, amivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje+ szalad a közeledőnek.
Almira feleúton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajóslegényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott, s szerét+ tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem amint Euthymhoz ért, elcsendesült, elkezdte azt a lábaszárairól+ felfelé végigszaglálni,+ és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt, és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve+ össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak.
A szigeti lak asszonya tornácába kiállva várta az érkezőket, s amint kibukkantak a fák közül, erőteljes hangon e nevet, kiáltá:
„Noémi!”
E hívásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül+ szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarc, gyermekidomok a kifejlődés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét felfogva tartja, s abban valami gyümölcsöt hoz, amit éppen a fáról szedett.
A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idilli tünemény. Arcának finom incarnatja* a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel,+ mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S az a gömbölyűen boltozott tiszta homlok kifejezése+ a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának+ a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák+ szépnek; de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől+ tovább nézik, annál jobban megnyer.
Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve á leány arcához.
A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársonyszőnyegen; az őszi pázsit ki van hímezve most kék veronikával* és piros gerániummal.*
Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugos+ végén, hogy a közeledő alakot bevárják.
A gyermek azzal gondolta vendégeit legszívesebben üdvözölhetni, ha megkínálja őket az ölében hozott gyümölccsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb+ is.
Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közől, s Timéának nyújtá azt.
Amiért aztán mind a két leány egyszerre bosszúsan+ vállat vont. Timéa azért, mert e percben a fehér cicát irigyelte annak+ a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Tíméát kínálta a gyümölccsel.
– Ejh, te ügyetlen leány! – kiálta reá+ a kunyhó asszonya; – hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? Úgy+ kell kínálnod a ruhád aljából! Te balga, te!
Erre aztán a leány lángrózsává pirult, s odafutott az anyjához, ki suttogva, csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát, s ismét fennhangon mondá neki:
– Mármost eredj; vedd át a hajósoktól, amit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölccsel; s válassz ki a számukra+ kettőt a kecskegödölyékből.
– Én nem választok – suttogá a leány –, válasszanak ők.
– Bohó leány! – monda+nyájas nehezteléssel a nő. – Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedne vágatni. No hát csak válasszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.
Noémi magával hívta a hajósokat, s felnyitogatá előttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odú volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla,+ mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon „jövevény” köveknek, miket a geologok „erraticus” (téveteg) szirteknek, az olaszok „trovanti”-knak (lelencek), a skandinávok ázárnak neveznek, messze fekvő hegyláncból letört rokontalan szikla; egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pincének, a legmagasbat+ galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az istentől ideküldött sziklába, mint a vadmadár, s fészket rakott benne magának.
A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint őnáluk vásároljanak;+ azután visszatért a kunyhóhoz.+
Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és cinkalánnal.+
Hát az ötödiknek?
Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak a közepére+ jön Noémi számára egy cseréptányér, pici kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcisszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körüladta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető falatokat Narcissza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányúlni nem szabad, míg ő meg nem fújja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcissza. A gyerekeknek szót kell fogadni.
A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadászzsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával;* de Timárnak előre megsúgá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malacpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyúlt hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kíváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltul,+ s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.
Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettőjök+ között Narcissza; az értett magyarul is, görögül is.
A kis fehér cica megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy „horaion gation!” s fehér kezével végigsimítja a hátát, s arra Noémi öléből áttörleszkedik Timéa ölébe; a fejét fölemeli+ Timéa arcához, s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját+ a fehér archoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis foszforfényű szemeivel+ felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát, s megint átvándorol Noémihoz, és onnét ismét vissza.
Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvencét.+
Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvencét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcissza milyen könnyen hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését,+ hogy hízeleg neki vissza, s mikor Noémi híja+ nevénél: Narcissza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép cica).
Noémi megneheztelt Narcisszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcissza éppen hozzákapott a körmével, s végigkarcolta a kezét.
Timéa kézcsuklóját egy kígyó alakú, kékre zománcolt arany karperec fonta körül. Mikor Narcissza megkarcolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karperecet, s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.
Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karperecért meg akarja tőle venni a Narcisszát. Az pedig nem eladó.
– Nem kell a karperec! Nem adom érte a Narcisszát. Tartsa meg a karperecét. A Narcissza az enyém marad. Jer ide, Narcissza!
S hogy Narcissza mégsem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt cica+ keresztülugrott a padon, s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le+ aztán nagy nehezteléssel.
Timéa és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az ember egy percre a szemét behunyja, s e rövid perc alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik,+ hogy álma hosszú volt.
A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé,+ hogy ők valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt egymásnak.
Timéa felszökött Noémi mellől, s a lehúzott karperecet a házinőnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.
Timár tolmácsolá az ajándékot.
A kisasszony adja azt emlékül a kisleánynak. Aranyból van.
Amint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezéből a nő; mintha igazi kígyó volna, s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem bírta neki mondani, hogy „köszönd meg szépen”.
Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet.
Hirtelen felugrott fektéből, s elébb egy hosszat üvöltve, magasra felnyújtott fejjel elkezdett mély, dörgő hangon ugatni; volt hangjában valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak azok, a támadás kihívó szavai, s eközben nem futott előre, hanem ott maradt a veranda előtt, első lábait előrefeszítve s a hátulsókkal+ a földet tépve.
A nő elsápadt. A gyalogút felől a fák közt egy alak közelített.
– Így csak egy embert szokott megugatni az eb! – dörmögé a nő. – Ott jön. Ő az!