[1845. augusztus] Czakó Zsigmond ur' legújabb drámája
a 'Végrendelet' felöl így ír egy politicai lap*: Szinészeink erőteljes Nestora, az épen most 30 éves müvész' jutalomjátékára
gyültünk össze, s fejledező dráma irodalmunk' egyik legépebb termőfájának
élvezők gyümölcsét. A ház a szó' legszorosb értelmében tömve vala fönt
és alant és mindenütt. A mozgás lehetetlen, a lélekzés bajos volt. És
midőn előlépett az est' hőse, Szentpétery, akkor tapasztalók, hogy a valódi
érdem' méltánylata közönségünkben nem halt ki, s hogy a müvészet körüli
érdemek azok, miknek ellenében nem küzdhet rang, nem párt, – sem
semmi érdekkülönbség. A testet nyügöző korlátok egyszerre mintha szétpattantak
volna, a harsány "éljen"-ek megdördültek; a müvész' üdvözöltetése a részvétlenség
mozdulatlan szirteit szétszaggató vihar volt, s a közönség' örömnyilatkozata
a lelkesülés' szivet rázó mennydörgése vala. Színházunkban egyetemesb,
nagyszerübb és hosszabb ideig tartó demonstratióra alig lesz, ki emlékeznék,
s bizonyosan senki, ki el ne ismerné, hogy Szentpétery ezt megérdemlette.
És a darab? az elismert jelességü "Kalmár és tengerész" szerzőjének nagyszerü
remények között várt legújabb műve? – A komoly critica eljövend,
fölemelendő pallosát, hogy tegyen igazságot, s hisszük, hogy találand
a darabban sokat, mit sujtania, mit kiirtania kellend: – azonban
azt, hogy Czakó jelen drámában ismét kitünő jeleit adá nagyszerü drámai
hivatásának, – hogy ezen mű (különösen a négy első felvonás) a benne
nyilatkozó teremtő lélek, az elragadó fenséges költészet és mesteri szerkezet
által, bármelly nagy nemzet' drámairodalmában méltó helyet foglalhatna,
– hogy drámairodalmunk' kifejlesztését, leginkább Czakótul várni
jogunk van, – ezt, ugy hisszük, nemcsak a legszigorubb critica,
de még az irigység is kénytelen leend elismerni. Hogy a közönségtől megszámlálhatatlanszor
kihívaték, említnünk fölösleges. És Czakó, ezen mi legelső drámai tehetségünk,
e gyönyörü elmeszüleményét majd talán 60 p[engő]ftért leend kénytelen
átengedni könyvárusainknak! Gunykaczaj helyett szánalom ül ajkainkra,
mert nem annyira erkölcsi, mint inkább természeti törpeség az, miben sínylődünk.
– Lehetetlen végre itt is meg nem említnünk Laborfalvi Rózát, és
Lendvayt, kik fárasztó nagy szerepeiknek sok helyen bámulatra ragadólag
dicséretesen feleltek meg. – Büszkék voltunk, hogy mindez, mit ma
láttunk, és hallottunk, a miénk, hogy ez belőlünk fejlődött, mintegy önmagától
– a nemzet' olly csekély áldozatai után. – S e nemzet' szép
napjai, boldog perczei életben ugy, mint literaturában olly ritkák, olly
kevesek, hogy nem hisszük, miként találkoznék valaki, ki kárhoztatna bennünket
azért, hogy illy ritka, de épen azért lélekemelő ünnepélyes órákban örömünk
lángja a határokon talán tulcsapong!
(Idézi: Honderű, 1845. augusztus 26. 157. o.)
* Pesti Hírlap,
1845. augusztus 24. [127]–128. o. (A szerk.)
Vissza
|