[1847. július ] 15. Haramják. Szomorújáték, 5 felv.
Schillertől. Forditotta dr. Toldy Ferencz. – E mű szinpadunkon tizenötödször
fordult meg. Jelen előadással a czimszerepet Lendvay (Moor Károly) vivé.
Lendvay kedvencze közönségünknek; már megjelenése riadó tapsviharral fogadtatik,
játéka folytonos diadal, mert annyi otthonossággal szinészeink közül kevés
működik: innen van aztán, hogy ollykori hibáin az őt szerető közönség
figyelme könnyen elsiklik. Mi azonban sanyaru hivatalunkban sem szeretet,
sem gyűlölség által magunkat elszéditetni nem engedjük soha. Igy ma is,
bár Lendvay játékát a sikerültebbekhez sorozzuk, nem hallgathatjuk el,
hogy vele egészben megelégedni nem biránk. Szerintünk Moor Károlyban,
minden németes érzelgése mellett, – több erély kell hogy legyen,
mintsem gyermekes hanyattvágásokban árulja el belviharait. Igaz, hogy
idegzete ingerlékenysége lázas rohamokban tör ki, – a reá nehezülő
csapások őt megrázzák, – indulatai tulözönlésében eltikkad: –
de mindez férfias erejét meg nem törheti. Ő, az egyetlen szava –
tekintetével uralkodó harambasa, – hatalma koczkáztatása nélkül
miként mutathat olly gyöngeségeket, - minők csak légóvott szerelmes ifjonczot
illethetnek? – Neki erőlohadást, beteges kedélyt árulgatnia nem
szabad. Indulataiban keserűség lehet, – de nem aléltozó bágyadtság.
Lendvay urnak szaggatott beszédmódja is kellemetlenül hatott reánk, –
kivált azon bűvös jelenetben, – midőn haramjái a törvényszéktől
nyujtott kegyelmet visszalökik, – hogy kapitányokért élethalálra
harczoljanak. Legsikerültebbnek tartjuk azon jelenetet, midőn atyját a
torony börtönből kivezeté; csakhogy itt is megkivánhatók, miszerint a
roskadozó öreget, ne hagyá vala támoléktalanul. [...]
(Pesti Divatlap, 1847. július 22. 957. o.)
