[1847.] Augustus 9. Lázár a pásztor. Dráma 4 felv[onásban]. előjátékkal, Bouchardy M. J[oseph]. után francziából Sarlay Ferencz. – A darab tizenhatodszor adatván szinpadunkon, sokkal ismeretesebb, semhogy ismertetésére csak egy szót is kellene vesztegetnünk. Nézzük inkább rendre a szereplőket. Bartha, (Medicis Cosmo) hol hideg méltósággal kelle hatnia, helyét betölté, de hol a szerelemféltés indulata fölviharzik, ottan helyén kivül áll, – mert e roham kifejezéséhez koránsem kivántatik az éktelen kiáltozás, – mi közbevetőleg legyen mondva, karzatunknak magas tetszését kivivja ugyan, de a követelőbb földszint boszantja, – mellyel Bartha él, sőt még képének eltakarása sem elég. Arra pedig sehogy sem emlékezünk, hogy Medicis Cosmo történetileg köpködő lett volna, – mint értesülénk, rozsdás torkán másként szokott segiteni. – Lendvay (Salviati Raphael) egy kis leszámitással mai szerepével is megnyerte tetszésünket. A tettetett némaság, a vele járó buta közöny szenvedő arczán olly elevenen nyomá ki magát, hogy csodálnunk kelle a müvésznek azon ügyességét, melly annyira hatalmába kerité arczizmait, sőt a máskor virgoncz játéku szem is olly bágyadt, tüztelen volt, miként szerepe csak kivánhatá. Legmeghatóbb azon jelenete, midőn a kétség gyötrelmeitől gyötörten majd reménylve, majd elcsüggedve ide s tova futos, mig végre vágya teljesültén kitörő öröme szóhoz jutni alig engedé. Szinte meglátszott hirtelen fölvillanó szemeiből, hogy az őrültségnek határain lebegett. Ez aztán a müvészi fölfogás. Csak ollykori éktelen kiáltozását mérsékelné, melly bizony a szép határaiból kicsap; azontúl ohajtanók, hogy a tapsra számitott vonaglással ne izetlenitse el különben helyes játékát. Fáncsy (Medicis Judael) nem herczegi, de igen is rabszolgai cselszövő volt, minők tán a diván emberei lehetnek. És miért raká csipőre kezeit, miért sziszegett a sugónak, miért voná félre ajkait? Mi megmagyarázni nem tudjuk, alkalmasint nem a darab költője utasitá ezekre. – Szigeti (Juliano kapitány) a fiatal csalárt és az anyán csüggő, ennek jóneveért magát föláldozni kész fiut kielégitőleg adá. Szerdahelyi (Giacomo) a ravasz bravót kárörvendő pillanataival, számoló magánbeszédével olly hiven elénk teremté, hogy az illyfajta emberekről a nézőség tökélyes fogalmat szerezhetett. [...] – Végül, a zene átkozottul gonosz, – min már nem is boszankodhatunk, annyira megszokók.
(Pesti Divatlap, 1847. augusztus 19. 1085. o.)

Vissza