[1847.] Augustus 9. Lázár a pásztor. Dráma 4 felv[onásban].
előjátékkal, Bouchardy M. J[oseph]. után francziából Sarlay Ferencz. –
A darab tizenhatodszor adatván szinpadunkon, sokkal ismeretesebb, semhogy
ismertetésére csak egy szót is kellene vesztegetnünk. Nézzük inkább rendre
a szereplőket. Bartha, (Medicis Cosmo) hol hideg méltósággal kelle hatnia,
helyét betölté, de hol a szerelemféltés indulata fölviharzik, ottan helyén
kivül áll, – mert e roham kifejezéséhez koránsem kivántatik az éktelen
kiáltozás, – mi közbevetőleg legyen mondva, karzatunknak magas tetszését
kivivja ugyan, de a követelőbb földszint boszantja, – mellyel Bartha
él, sőt még képének eltakarása sem elég. Arra pedig sehogy sem emlékezünk,
hogy Medicis Cosmo történetileg köpködő lett volna, – mint értesülénk,
rozsdás torkán másként szokott segiteni. – Lendvay (Salviati Raphael)
egy kis leszámitással mai szerepével is megnyerte tetszésünket. A tettetett
némaság, a vele járó buta közöny szenvedő arczán olly elevenen nyomá ki
magát, hogy csodálnunk kelle a müvésznek azon ügyességét, melly annyira
hatalmába kerité arczizmait, sőt a máskor virgoncz játéku szem is olly
bágyadt, tüztelen volt, miként szerepe csak kivánhatá. Legmeghatóbb azon
jelenete, midőn a kétség gyötrelmeitől gyötörten majd reménylve, majd
elcsüggedve ide s tova futos, mig végre vágya teljesültén kitörő öröme
szóhoz jutni alig engedé. Szinte meglátszott hirtelen fölvillanó szemeiből,
hogy az őrültségnek határain lebegett. Ez aztán a müvészi fölfogás. Csak
ollykori éktelen kiáltozását mérsékelné, melly bizony a szép határaiból
kicsap; azontúl ohajtanók, hogy a tapsra számitott vonaglással ne izetlenitse
el különben helyes játékát. Fáncsy (Medicis Judael) nem herczegi, de igen
is rabszolgai cselszövő volt, minők tán a diván emberei lehetnek. És miért
raká csipőre kezeit, miért sziszegett a sugónak, miért voná félre ajkait?
Mi megmagyarázni nem tudjuk, alkalmasint nem a darab költője utasitá ezekre.
– Szigeti (Juliano kapitány) a fiatal csalárt és az anyán csüggő,
ennek jóneveért magát föláldozni kész fiut kielégitőleg adá. Szerdahelyi
(Giacomo) a ravasz bravót kárörvendő pillanataival, számoló magánbeszédével
olly hiven elénk teremté, hogy az illyfajta emberekről a nézőség tökélyes
fogalmat szerezhetett. [...] – Végül, a zene átkozottul gonosz,
– min már nem is boszankodhatunk, annyira megszokók.
(Pesti Divatlap, 1847. augusztus 19. 1085. o.)
Vissza
|