[1848. január] – 17. Hamlet. Szomorujáték Shakspearetől.
Forditotta Vajda Péter. E philosophiai mélységü szinmű czimszerepében
ma Lendvay lépett föl, s örömmel mondhatjuk, miszerint a már százfélekép
felfogott, ábrázolt rejtelmes dán királyfit rég nem láttuk szinpadunkon
illy műszeretettel, ennyi következetességgel, és jó tapintattal személyesítve.
Azon, majdnem az őrültséggel határos melancholicus ábrándszerü elmélyedés,
azon, mivel sem gondoló hideg eltompultság, más részről pedig ama ki-kitörő
férfias tetterő, a bünösöket cherubi lángostorral sujtoló erélyesség,
melly a meggyilkolt atyjáért boszutálló Hamlet jellemében olly különös
ellentétként egyesül, e kétélü csomó, melly olly nehézzé teszi e szerep
előadását, Lendvay által szerencsésen oldatott meg; mi annak tulajdonitható,
mert müvészi eszmélettel játszván, megtartá a kellő mérsékletet, s nem
csapott át tulságokba. Véleményünk szerint e szerepnek két ellenkező polusa
próbálja meg leginkább a szinész erejét, felfogási képességét; egy az,
midőn Hamlet könyveibe elmélyedve a halhatlanságról okoskodik, és mélázásából
meg az általa szeretett Ophelia megjelenése sem birja őt kiragadni, ugy
hogy a gondolkozó ész egészen erőt vesz itt érzeményén; másik az, midőn
a dán királyfi valószinű bizonyság szerzése után határozottan megtámadja
anyját, mint atyja gyilkosát, s büneért mint büntető birája vérig marczangolja
őt, – és ugyanekkor fölingerlett képzeletének elhunyt atyja árnyszelleme
jelenvén meg, ez a legviharzóbb kedélymozgalmakat idézi elő benne. E két
különböző nehéz lelki helyzet hű kifejezése igen jól sikerült Lendvaynak;
– philosophiai mélázását férfias nyugalom, méltó haragja kitörését
erő és bensőség bélyegezvén. A közönség élénken méltánylá a müvésznek
a szerep nehézségeivel diadalmasan megküzdött tehetségét, s kitünő szorgalmát,
és ő azon vágyat költé bennünk: vajha III.-ik Richardot
is minélelőbb láthatnók már általa képviselve. Az illy studiumok ünnepnapjai
a szinészetnek. – A többi szereplőről fájdalom, nem sok dicséretest
mondhatunk; hanyagság, kedvetlenség, szerepnemtudás vala észrevehető majd
mindeniken, és ez annyival inkább megrovást érdemel, mert Shakspeare műveiben
a legkisebb szerephez is különös gonddal és kegyelettel kellene nyulni.
Nem azt kell hinni és mondani a nagy britt költő műveiről, hogy keves
bennők a jó szerep, hanem inkább hogy keves a szinész, ki azokat jól tudná
játszani.
(Pesti Divatlap, 1848. január 23. 123–124. o.)
