[1847. október] – 9. Báró és bankár. Eredeti szomorujáték 3 felv[onásban]. Irta Hugo Károly. [...] Csak most harmadik előadásakor láthatám először e rengeteg hirü szinpadi ujdonságot, s valóban nem kevéssé voltam meglepetve általa, de korántsem azért, mivel csak 3 személy játszik, s a hely- és idő-egység olly szorosan és feszesen van megtartva benne, – hanem azért, mert az ujabbkori ugynevezett polgári drámák közt egyet sem ismerek, melly életvalódisága, egyszerü szerkezete, s a jellemek forrásaiból kiáradó természetes következetes cselekvényfolyam mellett, olly magas költői belbeccsel birna, [...] s melly eleitöl végig annyira birná részvétünket, [...] mint Hugónak ezen [...] szomorujátéka [...] – Azonban ennyi jelesség s illy nagyság ellenében is nem tartózkodom kimondani, miszerint igen érezhető hiánya e münek az, hogy legkisebb nemzetiségi szinezet nincs rajta sem külsőleg, sem belsőleg. [...] Lehet azonban, hogy Hugo e művéből csak azért küszöbölt ki minden nemzeti bélyeget, hogy azt a külföldi szinpadokra is felvihesse, miután, fájdalom, drámainak gazdag kincseiért a nemzeti szinház eddig neki csak koldus-alamizsnát nyujtott kölcsön fejében.
Most már térjünk az előadásra. Én azt hiszem, soha nem volt Lendvaynak egyéniségével öszhangzóbb, hálásabb szerepe Mirmont Arthurénál. És hogy müvészi tehetsége ne továbbjának kitüntetésére olly szép alkalmat szolgáltatott neki a költő, ezt ő tőle telhetőleg a legjobb, leghatékonyabb előadással hálálta meg. Az első felvonás végén egy érdekes fordulatpontnál váratlanul megjelen, s a nélkül hogy egy szót is szólna, már magában elevenen beszélő mimikája, plastikai állása, szenvedést jelentő rejtélyes külseje – megrenditőleg hat a nézőre. – A második felvonásban, midőn kedvesének szerencsétlen sorsáról panaszkodik, midőn megtudván, hogy ez őt nem hütlenségből hagyá el, régi szenvedélye egész hatalmával fölébred már-már hamvadozó keblében, s hölgyét – ki a bankár neje lett – ismét a legforróbb vágygyal birni, sajátjává tenni akarja –, Lendvay e sokféle viharos indulatváltozást, ezen magasztos szerelmi lázrohamot a legnagyobb élethüség- és bensőséggel fejezi ki, s tisztán lángoló játékával gyakran elragadtatásig hangolja fel a közönség érzelmeit. Midőn pedig az utósó felvonásban nagylelküen, de megtört szivvel lemond szerelméről, egy élő halottat tüntet előnkbe, ki mintegy megdicsőülten néz a halál szemébe. Minden tekintetben müvészileg előadott haldoklási jelenete, a testi lelki fájdalomnak ezen szivmetsző érzékitése, Lendvay legszebb diadalai, érdemkoszorujának legteljesebb virágai közé tartozik. [...]
(Pesti Divatlap, 1847. október 14. 1338–1340. o.)
