Vissza a kezdőlapra


ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Életrajzi részletek Haulisch Lenke könyvéből
Önéletrajz
Az életrajz és a pályakép adatai
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Nagykálló, 1907. december 7. - Ohruf, Németország, 1944 v. 1945

Felesége Anna Margit festőművész. 1927-től 1929-ig a budapesti műegyetemen, 1929-35-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931-ben állított ki először a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonjában, itt 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben Álmodó asszonyok c. képével első díjat nyert. 1935-ben feleségével együtt kollektív kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Ebben az évben a Lipótvárosi Kaszinó Ruszt-díját kapta és a Munkácsy Céh tagja lett. 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) választotta tagjává. Ez időtől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott. 1937-ben tanulmányúton volt Párizsban, ahol kapcsolatba került Chagall-lal. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. 1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos a Délvidéken, majd a K-i harctéren, 1944 nyarán Németországban, feltehetően szászországi táborban pusztult el. Emlékkiállítása volt 1958-ban a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrben. Kezdetben a posztimpresszionizmus képviselője. Rippl-Rónai József és Berény Róbert hatott rá, a 30-as évek közepétől Chagall hatására az álomszerű, asszociatív jelenítés jellemzi (Öreg templomszolga a mennyországra gondol; Álom a medvetáncoltatóról stb.). A II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus élményeiről (Sötét idők sorozat; Menekülő, Háború stb.).

Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html




Önarckép (1929-1930 között) Ámos Imre 1907. december 7-én született a magyarországi zsidóság egyik régi települési helyén, Szabolcs megyében. Szülőhelye, Nagykálló egyben Rebe Reb Eizikl Taubnak is városa, a matuzsálemi kort megért kuruckori kállói szent rabbinak, akinek életéről, tetteiről szóló csodálatos históriák a vallásos otthonban élő gyermek szívébe mélyen belevésődtek. A gyermeklélekre rovódó élmények később kitörölhetetlenül maradnak meg a felnőtt ember életében, sok megnyilatkozásnak válnak motorjává a legtöbb művész alkotó munkásságában is. Azt a nosztalgiát, jövővárást, csodaáhítást, amely Ámos korai műveinek szinte állandó tartalma, nem választhatjuk el attól a légkörtől, amelyben nevelkedett. Témája is sokszor csak ezeken a történeteken keresztül érthető meg (például A kabbalista, Zsidó férfi ünnepi csokorral, Zsidó ünnepek című linó-sorozat).

Apja korán meghalt. Imrét beteg húgával együtt anyja nevelte, nem kis küzdelemmel. Ámos mindig nagy szeretettel emlékezett anyjára, aki felesége mellett képeinek leggyakoribb szereplője.

1925-ben érettségizett Nagykállón. 1926-ban, 19 éves korában jött Budapestre, ahol egy mérnök rokona és támogatója kívánságára a Műegyetemre kérte felvételét. Kérését először elutasították. Egy évet mint zománcozó dolgozott a Láng ezüstgyárban. Ezután a numerus clausus már életben levő törvénye ellenére is felvették a Műegyetemre, az általános mérnöki szakra. Itt szorgalmasan folytatta tanulmányait, és három évet el is végzett jeles eredménnyel. Ekkor hirtelen rádöbbenve igazi hivatására, 1929-ben felvételi vizsgát tett a Képzőművészeti Főiskolán. Próbálkozása sikerrel járt, és Rudnay Gyula tanítványaként 1929-ben fogott hozzá, hogy természetes adottságához megszerezze a technikai ismereteket is. Rokona megértette elhatározását, és anyagi segítségét még egy évtizedig nem vonta meg tőle.

Ámos gyorsan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert már főiskolás korában több kiállításon figyelmet keltett. Különösen a Szinyei Társaság fiatalok számára alapított ún. Tavaszi Szalonjának a tárlatain szerepelt többször. 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben pedig első díjat nyert ezen a kiállításon.

Nyilvános elismertetésének ez a rövid korszaka le is zárult azzal, hogy 1935-ben a Munkácsy Céh, majd 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjául választotta, pedig a 30-as évek második felében, a háborút megelőző forró légkörben, majd kirobbanásának idején alig volt már erre lehetőség. A kivételes elismerés azonban csekély anyagi értékű díj odautalásán, egy-két rövid dicsérő újságcikk megjelenésén és néhány vásárláson túl nem sokat jelentett. Biztos anyagi bázist élete végéig nem tudott teremteni. 1939-ig Poldi bátyjától 20 pengőt kapott havonként, amit lakbérre, festőanyagra (mindig a legjobbra) és reggeli-vacsorára fordított. Délben az OMIKE ingyen-menzán evett, sok más hozzá hasonló sorban élő emberrel együtt. Ruháját és csekély műtermi berendezését képekért szerezte cserébe, használtan. Olyan élménye volt, amikor új ruhát csináltatott, hogy nem éppen bő terjedelmű naplójába is följegyezte: "Valami kis pénzhez jutottunk. Most azután szaladgálok, hogy egy ruhát csináltathassak magamnak. Nálam ez óriási esemény, mert évek óta készülök rá, hogy egy rámszabott ruhát szerezzek. ... Hány kirakatot néztem végig, hány ruhát hordtam már el képzeletben!" (1941)

Nehéz körülményei ellenére művészi fejlődése biztosan bontakozott ki. Korántsem azért, mintha könnyedén, rutinnal dolgozott volna, hanem mert becsületes, szinte áhítatos hivatástudata kitartó, az idővel gazdaságosan bánó szorgalommal párosult. Biztos rajz- és komponáló készséggel rendelkezett. Szinte első perctől képes volt függetleníteni magát a természet esetlegességeitől. Még főiskolás korában készült szép rajztanulmányain biztos vonal futja körül a lényegükben megragadott formákat. Egy-egy arcát kezébe temető vagy kezével félig eltakaró figura, harmonikus formái ellenére, már ezeknél a korai lapoknál a világtól való visszaijedés érzetét kelti bennünk. Egyik kifejezetten tanulmány jellegű férfiarcképének ábrázoltja, a főiskola modellje, akinek háta mögött jó komponáló készséggel zárta le a teret egy falusi ház árkádjaival - szintén valamilyen furcsa, üres tekintettel néz a semmibe. Vagy talán inkább a külső világ képtelen benne visszhangot kelteni, s valamilyen számunkra ismeretlen elíziumi völgy felé tekint?

Mesterének, az általa nagyra becsült Rudnay Gyulának romantikától fűtött, realista hagyományokon alapuló művészete tartalmával és előadásmódjával alig hatott rá. Talán csak első képein ismerhetjük fel nevelőjének nehéz, rögös tónusát. Az Ady-maszkos önarcképén a lefüggönyzött ablak előtt sziluettszerűen kibontakozó alakja hamleti pózban és hamleti töprengések közt tartja kezében nagy költőnk halotti maszkját.

. . .

...Majdnem kizárólag figurális kompozíciókat fest egy-két vagy több alakkal, saját magát anyjával vagy feleségével és asszonyokat, amint a forrásnál vagy kútnál a távolba tekintve várják a csodát. Ritka köztük olyan, mint a Tengeröböl című, amelyen emberi alak nem szerepel. E korszakának legjellegzetesebb képe az Asszonyok a forrásnál (vagy Álmodó asszonyok), a Tavaszi Szalon díjnyertes képe. (Az eredeti mű eltűnt.)

Ámos Imre feleségével, Anna Margit festőművésznővel
1937 körül Ámos művészetének ez az első korszaka körülbelül 1935-ig minden kilengés nélkül, szervesen épül festészetünk fejlődésébe. Nincsenek különleges próbálkozásai. Franciaországban a Nabis nevű festőcsoport fejlesztette tovább az impresszionizmus színfelbontását, egyfajta dekorativitás irányába; a "magyar nabi", Rippl-Rónai József közvetítette ezt a felfogást hazánk művészeihez. Az ő síkszerű, dekoratív, szecesszionista ritmusú képei juthatnak eszünkbe Ámos e korai műveinek előadásmódjáról. Sajátos a kolorit tompa lefokozottsága és a képeken szereplő nagyobb felületek ornamentikusan festett vagy bekarcolt kezelése. Még inkább egyéni, csak az övé az az intenzív hangulati tartalom, amely ezekből a képekből árad. Ez a hangulat, bár hatásában spontánul, őszintén árad felénk, nagyon is tudatos törekvése egész munkássága során. "Olyan érzéseknek a kivetítését szeretném, amelyek az enyémek csak és mégis örök emberiek. Nem lefesteni valamit, ... hanem ... a lelki tartalom legyen az a plusz, ami a helyes képkövetelményen kívül (szerkesztés, komponálás, szín) megkülönbözteti minden más képtől" - írja naplójában 1935-ben. Ez a hangulati tartalom azonban merőben elüt akár a Nabis-csoport, akár Rippl kaposvári korszakának életteljes, derűs játékosságától. Éppen ellenkezőleg: bágyadt, lehangoló érzelmeket tolmácsol, rossz sejtelmeket ébreszt. Figurái vágyódva kívánkoznak el az őket körülvevő világból, amely látszólag terheli őket. Ez az elvágyódás nem valami romantikus érzésből fakad, s nem is tulajdonítható önmagában a zsidó messiásvárásnak. Ámost anyagi helyzete pontos beosztása ellenére is kényszerítette, hogy megismerje a két világháború közötti szociális küzdelmeket, s minden oka megvolt arra, hogy ne legyen elégedett a körülötte folyó élettel, hogy valami mást akarjon, s ezt az elégedetlenséget művei útján is kifejezze.

Ennek az elégedetlenségnek az erős kifejezésével tér el már korai művészete is korabeli haladó polgári piktúránktól (Szőnyi, Bernáth, Berény). S hasonló színvilágán túl, ennek az elégedetlenségnek a kifejezése révén érintkezik az általa rendkívül nagyra tartott Derkovits művészetével. Idealisztikus polgári gondolkozása, vallásos neveltetése azonban képtelenné teszi arra, hogy olyan módon mutassa meg a társadalmi bajok okait és a kivezető utat belőlük, mint Derkovits tette, szilárd proletár-világszemléletének birtokában. Ámos érzi az ellentmondásokat, kifejezést is ad ennek az érzésének, de megoldást csak valamilyen irreális formában tud elképzelni. Különösen egyik képének a címe jellemző erre a magatartásra: Csodavárók. Alakjai csaknem minden képén valamilyen számunkra láthatatlan segélyforrás felé emelik tekintetüket, vagy befelé fordulva csukják le szemüket, kezük cselekvésképtelenül tévelyeg a kép vonalritmusának megfelelően.

Ha sorra nézzük munkássága első öt évének termését, alázatos fiatal művész szorgoskodásának leszünk tanúi, aki fáradhatatlanul csiszolta, szépítette stílusát, mélyítette mondanivalóját. Sejtelmes hangja korántsem onnan ered, mintha a tárgyi világot bizonytalanul vagy megoldatlanul ábrázolná. Ez az alaphang az arányoknak, a ritmusnak a mikéntjén alapszik, mert stílusa az ábrázolt világ formáit szigorúan határoló, körvonalak közé záró, logikusan szerkesztő és komponáló. Harmonikus vonalvezetés és lágyan suttogó színek együtteséből szól felénk a panasz.

Ámos nem tartozik az ún. "stíluskereső" művészek közé, azok közé, akik mondanivaló szabta indíték nélkül változtatnak kifejezésmódjukon. Nem kívánt "artista módjára hetenként új számot betanulni" (naplójából). Ha változott a stílusa, ez az új mondanivaló tökéletesebb kifejezése érdekében, nem egyik napról a másikra, hanem fokozatos átmenetben történt.

Már korábban is megfigyelhettük, hogy festményeiben döntő jelentősége van a dolgok szubjektív valóságának. A tárgyaknak nem az objektív léte érdekli, hanem az a jelentésük, amit neki mondanak, ahogyan benne a múlt emlékeit vagy a jövő sejtelmeit ébresztgetik. Így ír erről 1935-ben naplójában:

"Pár napig otthon voltam szülővárosomban, egy gyászesettel kapcsolatban. Ahogy elnéztem a régi bútorokat, nagyapám könyvszekrényét, pipatartóját, a régi gyertyatartókat, tükröket, mind egy-egy képet indított meg bennem. Már előbbi képeimen is gyakran egy-egy tárgy indított munkára. A tárgyaknak külön élete van. ... Egyiket-másikat egész sajátos légkör veszi körül, amivel asszociálódnak bizonyos emlékeim. Ezeknek az emlékképeknek a kivetítései érdekelnek újabban. »Asszociatív expresszionizmus«-nak nevezem magamban ezeket a képeket. Szerintem ma már nem lehet másképpen újat adni, csak úgy, ha az ember legőszintébben adja vissza a maga lelki képeit."

. . .

Ebben az időben (az 1930-as évek második felében) kap életet képzeletének szülötte, egy kis szárnyas lény, amely hol múzsaként fekszik a sapkájára, édes hangokat suttogva, hol hízelgő macskaként simul a karjára, hol pedig a végítélet angyalaként vészjóslóan lebeg végig a tájon.

Azok a víziók, amelyek eleinte Proust módján (egyik kedves írója volt Ámosnak) a letűnt időket idézgették, egyre inkább válnak jelenének lidércnyomásos kifejezőivé. Bizonytalanul, szinte öntudatlanul sejtett tragikus sorsának előrevetett árnyéka valamilyen kimondhatatlan szorongással tölti meg képeit. A halál közelségét érezzük ki belőlük akkor is, ha témájuk nem kimondottan arra utal. Egy kozmikus fényben égő vagy furcsa árvíztől elöntött szentendrei városképe, vagy áttetsző színekkel megfestett csendélete éppen úgy szimbólumává lesz ezeknek a nehéz éveknek, mint a többféle változatban elkészült Sötét idők. A medvetáncoltató téma, amely más festőnél inkább valamilyen bohókás felfogásra szolgálhatna ürügyül, nála a világot kénye-kedve szerint rángató, kérlelhetetlen végzet megszemélyesítője lesz. A halál angyala című festményéről, ha még kétségünk volna letargiájának oka felől - egyszerre világosan, érthetően robban felénk a képek mondanivalója: a halálfélelem. A stílusváltozás tehát az új mondanivaló alátámasztására következett be művészetében, oka a háború előtti fojtogatóan forró légkör, amely a zsidó Ámos mellére egyre nyomasztóbban nehezült.

Naplójában letargikus hangú feljegyzések tanúskodnak ezekről az évekről.

"Hetek óta nem dolgozom. - Így ír 1938. december 21-én. - Teljes bizonytalanságban élünk a jövőnket illetőleg. Hónapok óta nem járt nálunk senki vásárlási szándékkal. A kiállításokra beküldött képeink sem akadtak gazdára, mivel semmi eladás sincs azokon sem. Átmenetileg, hogy a létminimum meglegyen (kis szalonna reggel, este), valami fűszeresnek festünk kulacsokra ornamentikákat, persze filléres dotálás mellett. De nem lehet visszautasítani ezt a munkát sem, mert más nem akadna, és élni mégiscsak kell, akárhogyan is. ... Olyan lealázó, hogy visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágtól. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül gondolkozóvá teszi őket. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szava, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot."

1939. március 29-én írja:

"A napokban zárult Margit [felesége, Anna Margit festőnő. A szerző] műteremkiállítása, melyet két hétig tartunk nyitva, igyekeztünk megcsinálni, még mialatt bent lakunk a »Hangya« házban. (Sajnos, kinézte alólunk az egyik tisztviselőjük, és megmásíthatatlanul felmondtak. Teljesen meglepetésszerűen ért ez a felmondás, mert mindig pontosan fizettük a lakbért, és semmi okuk sem volt a kidobásra. Szomorúan vettük tudomásul a mai morál e megnyilvánulását. Ma, amikor minden az erőszak elvén áll, mikor államokat, népeket vesznek el az erőszak alapján, igazán nem lehet rossznéven venni, ha egy zsidó festőtől elveszi egyetlen birodalmát, a nehezen megtartott munkahelyét egy nem zsidó hivatalnok.)"

Csak bizonyos összeg letétele mellett kaphatna műtermet, ezt azonban képtelen megszerezni. Poldi bátyja is most mondja le az eddigi segítséget.

1939. szeptember 20-án írja:

"Műtermünk nincs, napok óta nem bírok már ránézni becsomagolt, összezsúfolt dolgaimra, mert félek, hogy sírni kezdek. Én, a dolgos, munkás ember tétlenül ülök egy földszintes szobában, ahol olyan homály van, hogy ha kimegyek, pislogva tudok csak szétnézni."

És ugyanez év október 7-én:

"Hideg szobában didergek náthásán, már elszoktam (négy évi meleg lakás után) a fázástól. Most újra megtanulom majd, de nem is az a legfontosabb, mert a hideg ellen beburkolódzhat az ember melegebb rongyaiba, de nem bírja kizárni azt a dermesztő hideget, amely a tespedés, a közhangulat, kultúrálatlan emberüldözés stb. miatt rakódik a lelke körül. Hat hete nem dolgozom, nincs külön szobám, és nem bírom rászánni magam, hogy a kályha és szekrények mögé elrakott tekercseket elővegyem. ... Mit is festhetnék most, ha lenne is hol? Nem bírom kizárni magamból a körülöttem levő élet komiszságát."

Az egykorú sajtó megnyilvánulásai is egyre több keserűséget halmoznak föl benne.

1938. november 9-én így ír:

"Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az és így tovább. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja."

Ámos festészetének a 30-as évek második felében bekövetkezett változása nem volt egyedülálló, elszigetelt jelenség a két világháború közötti művészet történetében. Ez a szürrealista szemlélet, a vízióknak, álombéli állapotoknak gátlástalan megformálása először az irodalomban, majd a képzőművészetben már jóval korábban, az első világháború után jelentkezett Párizsban, s innen kiindulva, Európa-szerte. Ámos hasonló felfogásban találta meg kifejezési lehetőségeit, mint amilyennel Eluard, Aragon vagy akár Picasso is harcolt a háború értelmetlen nyomorúságai ellen. A XX. század első felének két világháborúja sajátos, addig ismeretlen katasztrófákba sodorta az emberiséget, s a művészek úgy érezhették, hogy csak a legabszurdabb vízió adhat megfelelő képet a történtek tényleges valóságáról. Ámos állandó figyelemmel kísérte a franciák törekvéseit. 1937-ben egy sikeres képeladás folytán sikerült három hónapot Párizsban töltenie. Rövid párizsi tartózkodásának két nagy élménye volt: látogatás Chagall műtermében és találkozás eredeti Picasso-művekkel. Örömmel ismert rá az övéhez némiképp hasonló törekvésekre. Persze, nem stiláris, inkább felfogásbeli hasonlóságot értünk ezen. A szürrealizmus, mint irányzat, az e címszó alá tartozók művészetében különben sem jelent stiláris hasonlóságot, inkább csak felfogásbeli kapcsolatot. Hiszen a látomások kifejezetten egyéniek, megjelenítési módjuk pedig más-más hagyományokhoz kapcsolódik. Ámos a magyar festészet hagyományait használta fel, ebben a periódusában a nagybányaiak természetelvű festői előadásmódja volt az, amire támaszkodott, persze nem közvetlenül, hanem a második nemzedék közvetítésével. Nem egy képén fedezhetjük fel Bernáth Aurél vagy Berény Róbert festészetének hatásait. Ámos álomvilága különbözik a hasonló felfogású külföldi festőkétől. Salvador Dali, Yves Tanguy vagy akár Chagall és Picasso szürrealista képein minden képzeletbeli vagy valóságos (de sajátos rendeltetéséből kiforgatott) tárgy önálló érvényt kap, mintha a tárgyi valóság része lenne, határozottan körvonalazva, a valódi térből kihasítva. Ámos viszont nagyon is érzékelteti műveiben, hogy csak álomról van szó. Látomásai elmosódott álomképekhez hasonlóan omladoznak, foszladoznak, szembeállítva a szilárd valóságos világgal. A magyar festőt ösztönös realitásérzéke egyelőre megakadályozza abban, hogy a látomást valóságnak tekintse. Tárgyválasztásában azonban erősen rokon Chagallal. Mindketten szívesen merítenek a zsidó mítoszok világából.

1940-től hátralevő életének jó részét különféle hazai és keleti munkatáborokban töltötte. Úgy látszik, a megaláztatások elviseléséhez munkájából merített erőt. Egyik műve, a Festő égő ház előtt című szinte szimbolizálja életének ezt a szakaszát.

Így ír róla naplójában Szentendrén, 1940. július 10-én:

"Kapunk előtt ... állandó vezényszavak pattognak, bakancsokat csapják a földhöz. Manci mondja, hogy itt gyakorlatoznak az öreg katonák. Nem valami megnyugtató, ihletet adó légkör a munkához. Érdekes, hogy véletlenül egy olyan képen dolgozom, amin az önfeledt festő feje fölött ég a ház, s talán csak a tetőn fekvő és tűzzel mit sem törődő angyal nyugtatja meg az embert, ha nézi. Mintha a kapu előtt levő dolgok sugallták volna a képet."

Így dolgozik ő is, bár feje felett "ég a ház", önfeledten, és ha lehet, még nagyobb szorgalommal, mint korábban. A munkatáborokban vázlatokat készít, hazakerülvén, egyetlen sötét pesti szobájában vagy Szentendrén olyan vad buzgalommal veti magát a munkába, mint aki érzi, hogy alig pár éve van hátra ahhoz, hogy elmondja, ami kikívánkozik belőle. Művészete ekkor a legerősebb hangú. A háború nem gátolja művészi kibontakozását, hanem vad jajgatásra készteti. Felszabadítja a régen benne lappangó, meghatározhatatlan félelemérzetet, amely most már tartóztathatatlanul szakad ki belőle számtalan rajz és festmény formájában.

A tartalom és forma elválaszthatatlan lévén, Ámos művészetének tartalmi változása természetesen most is előadásmódjának, kifejezési formájának módosulásával jut érvényre. Korábban ködös sejtelmeit szürkésbe játszó színek közvetítették, a 40-es évek szörnyű élményeit rikoltó, tiszta színek. Különösen két, szinte szimbolikussá váló szín az, amely csaknem minden késői képének alaphangulatát adja: a vér sikoltó vöröse és a gyász fojtogató feketéje. Ahogyan valóságos alakot öltenek bizonytalan rossz sejtelmei, úgy lép a korábbi Ámos-képek elúszó kompozíciója helyébe határozottabb szerkesztésmód. A tárgyakat vastag, fekete kontúrok vágják el a környező világtól és egymástól, inkább előtérbe kerül súlyuk, testiségük. (Csendélet oroszhallal, Szalonnás csendélet.) Mintha Chagallnak kívánna felelni, aki annak idején képei színvilágával és konstrukciójával kapcsolatban emelt kifogást. Evvel az átalakulással kapcsolatban nyilván nem közömbös az sem, hogy az 1930-as évek végétől egyre többet tartózkodott Szentendrén, az ide kapcsolódó festőket pedig erősen foglalkoztatta a képszerkesztés problémája.

. . .

Ámos művészetében az 1940-es években igen fontos szerepet kap a grafika. Korábban inkább csak tanulmányszerűen rajzolt vagy akvarellezett, ez idő tájt önálló műveket készít ily módon, sőt munkásságának ebben a szakaszában mennyiségileg és minőségileg is a grafika veszi át a vezető szerepet. Zaklatott életkörülményei szinte kényszerítették, hogy olyan technikát válasszon, amelyikkel rövid idő alatt tudja kifejezni magát, hiszen a 40-es években csak kevés időt tölthetett munkával, nagyrészt munkaszolgálatos volt.

Főleg fekete-fehér tusrajzokat készített, és azokat a nagyon színes temperákat tuskontúrozással, amelyek olyan jellemzőek késői művészetére.

Ha a sokáig érlelgetett festmény mélyebb betekintést adhat egy művész lelkivilágába, úgy a rövid idő alatt készült rajz vagy akvarell a leghajlékonyabban képes követni pillanatnyi lelkiállapotát. Ámosnak ez időből való festményei közül nem egy a fegyelmező szerkezet erősödésével tárja elénk rendíthetetlen emberi és művészi magatartását - rajzai és temperái pedig érzékenyen követik legszélsőségesebb érzelem- és idegrezdüléseit. A legkülönbözőbb fokozatokban jut kifejezésre bennük a reménykedés, a kétségbeesés, a szinte önkívületbe vivő, őrjítő tehetetlenség. E széles regiszteren mozgó érzelmeknek megfelelően alakulnak kifejezőeszközei: a lírai rajzzal harmonikusan egybefogott tárgyias ábrázolástól - a vadul örvénylő vonalak gubancába tekert absztrakcióig. Itt-ott talán homályosnak tűnő szimbolikáját nemegyszer szinte brutális módon, érzékletesen világítja meg a papírra vérként ráfröccsentett vörös festékkel. A motívum is egészen különböző. A háború szimbólumává növő véres lóhulla nyilván a legközvetlenebb vizuális élmény alapján készült, az egyik szemével vért, a másikkal könnyet síró angyal megrázó látomás.

1944 őszén a szolnoki munkatáborból Budapestre került, felesége még találkozott vele a Lehel úti kaszárnyában. Akkor adta feleségének az utolsó még meglevő munkáit tartalmazó vázlatkönyvet, melyet a szolnoki táborban rajzolt tele. Idegszál vékony vonalak alkotják ezeket a szívbe markoló ábrázolásokat, egy már mindenről lemondó lélek utolsó, félénk rezdüléseit az élet, a fény felé.

Egyiken felülnézetben, szenvedő keresztrefeszítettként tekint a magasba lebegő apokaliptikus nap és holdtányér felé, másikon kezében gyengéden fuvolát tartva ül, levágott feje mellette fekszik, harmadikon foszló teste egy női alakot öltő fába szívódik fel, negyediken hanyatt fekve a természettel egybeolvadva, idillikus nyugalomban tekint a fölé boruló égre. Legjellemzőbb talán az az 1944. április 5-éről keltezett rajza, amely egy törékeny, vergődő állatkát ábrázol szűk kalitkában, amint vágyódva tekint fel a mellette szabadon a napig magasodó zászlótartó rúdra.

A Lehel úti kaszárnyából az osztrák határra, onnan a szászországi Ohrdorfba hurcolták.

Kádár György festőművész és Sorr Tibor iparművész, akik később hazakerültek, itt még találkoztak vele, és látták, hogy rendületlenül tovább dolgozott.

Ezeknek a rajzoknak azonban éppen úgy, mint megálmodójuknak teljesen nyomuk veszett a második világháború végső robbanásai között.

Forrás: Haulisch Lenke: Ámos 1907-1944 (A művészet kiskönyvtára 73.), Corvina Kiadó, Bp., 1966, 7-24. oldal



Önéletrajz


Nagyítható kép Ámos Imre

Született 1907 dec. 7. Nagykállóban. A kállói szent pap légkörében élő és sírjához zarándokló hívők légkörében töltötte gyermekéveit.

Gimnáziumi érettségi után Pestre kerül, ahol különböző próbálkozásokkal eltöltött 3 év (Műegyetem, zomán­cozás) után beiratkozik a Képzőművészeti Főiskolába, Rudnay vezetése mellett végbizonyítványt kap. Már I. éves képzős korában kezdi kiállítani képeit a Szinyei Tavaszi kiállításokon ahol egymás után kapja a kitűntető elismeréseket, majd 1934-ben a Szinyei Társaság Fiatalok díját. 1935-ben meghívja a "Munkácsy Céh" tagjai sorába. 1935 majd 1936-ban kiállít az Ernst Múzeumban, ahol mindkét ízben a Szépművészeti Múzeum és Fővárosi Képtár is vásárol tőle. 1937-ben meghívja tagul a K.U.T. (Képző­művészek Új Társasága). 1935-ben megkapja a Lipótvárosi Casinó Ruszt emlék díját. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lesz. Részt vett a Nemzeti Kiállításokon és állandó kiállítója a jelentősebb magyar kiállításoknak. Képei vannak a "Szépművészeti", "Magyar Zsidó" múzeumokban, a Fővárosi Képtárban és csaknem minden komoly magángyűjteményben. 1937-ben Párisi tanulmányúton volt. Munkálkodásának iránya az elmélyülő belső életet visszatükröző haladó festészet és grafika. 1940 III. megjelenő metszet­sorozata komoly grafikai kifejezője úgy vallásához, mint megalkuvás nélküli művészi hitvallásához való ragaszkodásának.

1940. III. 17                                                     Ámos Imre


Forrás: Ámos Imre: Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok források / Egri Mária, Kőbányai János
             Múlt és Jövő, Bp., 2003, 256. oldal



Az életrajz és a pályakép adatai


1907.

december 7-én születik Nagykállóban.

1925-ben

érettségizik ugyanitt.

1926-tól

Budapesten, a Láng-gyárban festő és zománcozó, majd felvételt nyer a Műegyetemre.

1929-től

1934-ig a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula növendéke.

1931-ben

kiállít a MIEFHOE Művésztársasága III. Képzőművészeti Kiállításán és a Szinyei Társaság Tavaszi Szalon tárlatán.

1932-ben

Dicsérő elismerést kap a VII. Tavaszi Szalon alkalmával bemutatott munkáiért.

1933-ban

ugyanitt Kitüntető elismerést kap. Befejezi Víztől vízig linóleummetszet-sorozatát.

1934-ben

a Tavaszi Szalon 200 pengős Szinyei-díját kapja Álmodó asszonyok című munkájáért. Ugyanebben az évben tagjául hívja a Munkácsy Céh, amelynek tárlatain ettől kezdve részt vesz.

1934-től

szerepel a Műcsarnok Nemzeti kiállításain.

1935-ben

az Ernst Múzeum CL II. Csoportkiállításán jelentős anyaggal szerepel. Házasságot köt Anna Margit festőművésszel.

1936-ban

megkapja a Lipótvárosi Casinó Ruszt-díját, szerepel a KÚT-kiállításon a Nemzeti Szalonban, és az Ernst Múzeum XXV. jubileumi évében feleségével együtt újabb csoportkiállításra hívja meg, ahol Ámos ismét jelentős anyaggal szerepel.

1937

A KÚT tagjául választja. Ugyanebben az évben dolgozik hosszabb ideig Szentendrén, s utaznak Párizsba feleségével.

1938

Részt vesz az évi KÚT-kiállításon.

1939

Szerepel az OMIKE téli kiállításán, s a Nemzeti Szalon Művészeti Egyesület rendes művésztagjai sorába iktatja.

1940

Elkészíti 14 ünnep címmel linóleumsorozatát. Első ízben hívják be munkaszolgálatra.

1941

Munkaszolgálat a Délvidéken. Részt vesz az OMIKE kiállításán.

1942

OMIKE-kiállítás, majd 1942. III. 18-1943. VI. 29. munkaszolgálat Ukrajnában. Anna Margit küldi be munkáit a Szabadság és Nép, a Tavaszi Szalon, a KÚT-kiállításokra, és rendezi meg Hunyadi tér 3. IV. emeleti lakásukban Ámos Imre és Anna Margit műterem-kiállítását.

1943

áprilisában az OMIKE IV. kiállítására még felesége küldi be Ámos munkáit; szeptemberben az OMIKE V. tárlatára s a novemberi KÚT-kiállításra már maga küldi be képeit.

1944

februárjában részt vesz a Nemzeti Szalon Téli Tárlatán, márciusban a Tamás Galéria Új romantika kiállításán, az OMIKE februári bemutatóján. Áprilisban elkészíti János jelenéseinek tizenkét tusrajzát. 1935. december 7-től vezetett naplójába 1944. április 5-én kerül az utolsó bejegyzés. Júniustól ismét munkaszolgálatra vonul Jászberénybe, majd Szolnok környékén dolgozik. 1944 augusztus-szeptemberében rajzolja tele Ámos azt a vázlatfüzetet, amelyet később készülésének helyéről Szolnoki vázlatkönyv néven jegyez a szakirodalom. Ősszel századát elindítják valamelyik németországi láger felé. A vele együtt elhurcolt művészkollégák a türingiai Ohrdrufban még látták. Sírja mind ez ideig ismeretlen.



Forrás: Egri Mária: Ámos Imre (Szemtől szemben), Gondolat Kiadó, Bp., 1980, 210-211. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére