Barcsay Jenő: Kisfiú (1927) |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
| László Gyula könyvéből | ||
| Németh Lajos könyvéből | ||
| Körner Éva írása | ||
| Petényi Katalin könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az igazi nagy bátorítást ... Párizs adta számára. Állami ösztöndíjjal 1926 őszén jutott ki oda. A nagy impresszionisták vásznain boldogan ismerte fel, hogy benne is ilyenféle törekvések éledtek. Felfedezte a maga számára Cézanne-t, Olaszországban pedig Giottónak és a kora-reneszánsz mestereknek fegyelmezett formai és szerkesztő tudását bámulta meg.
Lassan formát kezdett ölteni benne az, amire vágyott: az új, korszerű festői kifejezésmód, ami nem lezárt, amelyben bőven van helye a kutatás izgalmának, új szépségek felfedezésének. Hazajötte után előbb tapogatózva, Modigliani emlékekkel telítve festett, majd átmenetileg Aba-Novák formabontó törekvésein lett úrrá. Hosszas érlelődés, sok megsemmisített munka után, szinte önmagát megelőzve festette meg a "Munkáslány"-ban, amit tétovázva már évek óta keresett. ...
A "Munkáslány" keresztbefont karokkal álló, térdig ábrázolt leányalak. Formái nem a látvány változatos domborzatára tapadnak, hanem síkká váltak. Az alakot vastag, fekete körvonal keretezi, s ez jelzi a belső rajzot is. A háttér és a ruha fekete, ultramarin, zöldes-szürke árnyalatából az arc és kéz a narancskadmium kiegészítő színével világít. Egyszerű kép! Mennyi mindent hagyott el Barcsay, míg ide érkezett!
Végleg elhagyta Rudnay romantikus világát. Pedig szép volt az, telve az ember és a táj iránti mély együttérzéssel, a festés lendületével, a fény és árnyék drámai ellentétében meghúzódó finom árnyalatokkal, a lélek feszültségével. Ehelyett most fekete vonalak közé írt szenvedélytelen leányalak áll a képen, s nem arcának érzelmi játékával, s nem is drámai festőiségével hat, hanem az egyenlő értékű színek nagy nyugalmával és erejével; a viharzó lélekindulás után itt a nyugalom csendje árad a képen. De megszabadult Barcsay Modigliani rafinált érzékenységétől és Aba-Novák erőszakos formajátékától is.
Látszólag teljes a szakítás tanulóéveivel. - De miért e változás, s miért az új szépség keresése a gazdag régi helyett? S mi az az új, amit keres? - A feleletet nem is annyira a festészet területén kapjuk, hanem az ember és a kor megváltozásában. A múlt században és századunk első évtizedeiben - részben máig ható erővel - az ember túl bonyolulttá vált önmaga előtt. A mélylélektan a bennünk settenkedő alvilág sötét erőiről rántotta le a leplet, a világháborúk megviselte idegélet beteges érzékenységgel figyelte önmagát, vagy fékét vesztett habzsolás közepette vesztette el az élet szépségébe és értelmébe vetett hitét. A művészek egy részét is elkapta a semmivel kacérkodó hazárdjáték félelmetes szenvedélye. Más részük - s közéjük tartozik Barcsay is - megérezte, hogy a bonyolultság helyett a lét monumentális nagyszerűségét kell sugallnia. Az alkotásban halmozódó részletek, a megszokott látvány gazdagsága csak elterelik az alkotó s néző figyelmét arról, ami egyszerű, tiszta és magasztos. Meg kell keresni a szenvedélyek és szenvedések örvényei alatt a formát, a konokul egyszerűt, ami ott van életösztönünkben, mint ruha alatt a test. Minél egyszerűbb eszközökkel kell közeledni hozzá, mert még a legegyszerűbbek is bonyolultak a lét monumentális élményéhez képest.
Tudva-tudatlan ez lappang Barcsay megváltozott festői stílusa, múlttal való szakítása mögött. A beteg emberek reménytelensége helyett az egészséges, tömör testek felé fordul. Nem az ember változékony lelki rezdüléseit keresi képein, hanem új élményét a kép egészével, építésének egyszerű és tiszta logikájával sugallja. Ne feledjük: a kép a festő számára munka közben a világgal azonos. Egyszerű, tisztán épített kép: egyszerű és tisztán épülő világ; bonyolult, elmosódott, drámai fokozású kép: bonyolult, feloldhatatlan szenvedélyekkel teli világ.
Nem csoda, ha a fiatal Barcsay a "Munkáslány" megfestése után szinte megriadt magától: hirtelenül és váratlanul jött a sokáig keresett megoldás. Ez a riadalom megkötötte kezét, évekig alig festett, inkább csak rajzolt. 1929-30-as második párizsi ösztöndíjas ideje alatt jóformán semmit sem dolgozott, csak nézelődött, emésztette magát. Megismerte Picasso korai műveit, Rouault-t, s látta hogy ők is hasonló emberi és festői kérdésekkel vívódnak. Barcsay nem belőlük indult ki, hanem megindító élményének párjára akadt náluk, az idősebb nemzedék festőinél. Jól látta, hogy ők előbbre voltak már nála eszközeik kiművelésében. Hazajőve is csak rajzolt még egy ideig, méghozzá nem is embereket, hanem tájakat. Emlékszem a 30-as évek eleje táján történt egyik beszélgetésünkre, amikoris elmondotta, boldog lenne, ha egy gyufaskatulyát meg tudna festeni, dehogy is mer még az emberhez nyúlni, jól értsük meg, nem lefestésről volt szó, hanem megfestésről. Nem a látszatról - amit kis ügyességgel könnyű lefesteni -, hanem arról, hogy a lap vagy festővászon síkjára átültetve meg tudjon valamit festeni, újjá tudjon alkotni egy térformát a tér lényegével homlokegyenest ellenkező eszközökkel.
Forrás: László Gyula: Barcsay (A művészet kiskönyvtára 44.)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1963, 8-11. oldal
Barcsayra indulásakor Szőnyi korai művészete és főiskolai tanárának, Rudnay Gyulának a romantikával átszőtt realizmusa hatott (Koldus, Falu bolondja). Rudnay révén közvetlen kapcsolatba is került az alföldi iskolával, több ízben dolgozott Makón és Hódmezővásárhelyen. 1926-ban Párizsban és Itáliában járt tanulmányúton, elsősorban Cézanne és a reneszánsz freskó volt a nagy élménye. Második párizsi tanulmányútjakor, 1929-30-ban azonban már felfedezte Picassót, Matisse-t és a kubizmust.
Új korszakának nyitánya az erősen kontúrozott, konstruktív megoldású Munkásleány (1928). Ettől kezdve útja töretlen, mindinkább a szerkezeti elem dominál képein. "Földterhelte mélységek mozdulnak itt olykor keményre fogott erővel, amilyenre a Nyolcak hatalmas figurális kompozíciói és Nemes Lampérth komor festői indulatai óta nem volt példa a magyar művészetben" - írja róla joggal Kállai Ernő 1936-ban, mert Barcsaynak szigorúan szerkesztett, erőteljesen kontúrozott, mindinkább a fekete-fehér kontrasztjaiból épített tájaiban csakugyan a magyar aktivizmus drámai ereje ébredt újjá (Dombos táj 1936). Emellett magával vitte az alföldi iskola realizmusának az igézetét is, nem annyira Rudnay clair-obscur realizmusát, hanem inkább Nagy István szerkezetes tájai komorabb hangját. Motívumai a Szentendre környéki táj konstruktív-plasztikus domborzata, tektonikája, parasztudvarok és csöndes templomudvarok. Koloritja a mélyokker, a barna, a vörös (Dombos táj 1934), a zöld és a fekete (Kert feketében és zöldben 1934), majd mindinkább a fehér és fekete. Súlyos kontrasztok, pasztózus festés, a mélytér élményét ébresztő hasábszerű idomok jellemzik Barcsaynak e korszakát. Tíz évvel az első konstruktív szellemű műve, a Munkásleány után, feldolgozva az évtized alatt elért eredményeit, megalkotta az azóta elpusztult Három munkáslány című, kb. 200x135 cm méretű kompozícióját, amelynek monumentális hangvétele, konstruktív, dekoratív ritmusú képorganizmusa lényegében a Nyolcak és az aktivisták örökét folytatta.
Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 106-107. oldal
1924-ben négy képpel részt vett a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonban rendezett Fiatalok kiállításán. Köztük A hülye - más címen A falu bolondja - nagy sikert aratott. Megkapta a Szinyei-díjat is. A Rudnay vezette makói nyári művésztelepen jó barátságot kötött Endre Bélával. Ekkor mélyült el vonzalma az alföldi táj iránt: 1925-1928 között a nyarak egy részét a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon töltötte. 1926-ban ösztöndíjjal Párizsba utazott, ahol a legfontosabb élménye Cézanne és a színben való festői beszéd, a forma jelentőségének felismerése volt. 1927 tavaszán három hónapot Firenzében töltött. Hazatértekor néhány ülő alakot festett (Ülő fiú, Ülő kislány), amelyekben a tónusos modellálásról a nagy síkokba történő "modelé"-re, a cézanne-i és a Cézanne utáni festészet módszerére próbált áttérni. Ugyanakkor az érzelmi tartalom helyett mindinkább a forma kötötte le figyelmét. E fordulat első érett műve a Munkáslány (1928). A markáns fekete kontúrok határozott téglavörös, fehér és kék formákat öveznek. A frontálisan, szenvtelenül ábrázolt alak a forma- és színértékekben él, minden érzelmi-tematikai utalás nélkül. Kassák 1942-ben azt írta, hogy 1928-ban, "amikor festőink nagy részben már méla hangulatban, tónusosan kezdtek festeni, [Barcsay képei] egyszerűségükben támadóan brutálisnak tűntek". Kállai Ernő viszont egykorú kritikájában úgy találta, hogy a kép túlságosan sima és világos, nem elég bővérű, nem elég súlyos. Valóban, 1928-ban nemcsak a posztimpresszionizmus hódított tért - amihez képest Kassák kiemelte a kép erejét -, hanem ismét erőre kaptak azok az avantgarde törekvések is, amelyek izgatott igyekezettel próbálták sűríteni a közvetlen és elvont valóságrétegek bonyolult sorozatát.
Ugyanekkor festette a Munkások című képet, amely - hasonló felfogásban - két férfi félaktot ábrázol. Ezek a képek Barcsay új művészetszemléletét szintetizálták. A figurák festői megoldásában a Cézanne-tanulság már csak látensen van meg; ennél nyilvánvalóbb Matisse tiszta szín-formanyelvének hatása. De benne foglaltatnak ezekben a képekben a firenzei reneszánsz élmények is, főleg a freskófestészeté. Ebből a humanista műveltségből származik a méltóságot manifesztáló emberi alak témája. Barcsay kivétel volt a magyar ösztöndíjas nemzedék reneszánszcsodálói között; élményét nem fordította át a neoklasszicizmus idézőjeles formájába. A másodlagos élmény, a novecento néhány kiváló olasz mestere pedig nem tett rá semmiféle benyomást. A klasszikus embereszmény a posztcézanne-i, matisse-i eszközökkel, minden illusztratív elem nélkül, pusztán a forma erejében jelent meg nála. A címek - Munkáslány és Munkások - nem tartalmaznak semmi olyanfajta szociográfiai utalást, mint korábbi alföldi tematikájú képei, sem pedig az avantgarde-ra jellemző szociális felhívást. Szándékosan került minden irodalmian értelmezhető zsánert vagy attribútumot. Ezek a mozdulatlan, frontális figurák súlyos formájukkal és telt színeikkel - Barcsay vallomása szerint ekkor ezek a festői problémák érdekelték - az egyszerűség és erő eszméinek megtestesülései.
Forrás: A magyarországi művészet története
7. kötet: Magyar művészet 1919-1945 / főszerk. Aradi Nóra, szerk. Kontha Sándor, fejezet: Körner Éva
Akadémiai Kiadó, Bp., 1985, 592. oldal
. . .
A művész maga is érezte, hogy ezzel a képpel festészete megújult. "Lépcsőfokonként sikerült idáig eljutnom" - emlékszik vissza félévszázaddal később a kép születésére. - "Megelőzte a Fiúfej szerkezetessége, formai igényessége. Roultra is szükségem volt, hogy megfesthessek egy olyan képet, mely már régóta élt bennem. Gyötrelmek és kínlódások által jutottam el oda, hogy a síkon fejezzem ki a természetben látott jelenségeket, a formát, az embert. A Munkáslányban sikerült megéreznem és megéreztetnem először a monumentalitást, ekkor lettem festő. Mikor elkészültem képemmel, kimentem az Andrássy útra és azt hittem, én vagyok a legboldogabb ember... aztán hosszú ideig nem tudtam megismételni ezt a teljesítményt."
"... Sok nélkülözés után végre kitavaszodott, és 1928. márciusában, a Benczúr utca 2. sz. ház IV. emeletén béreltem műtermet. Ez egy toronyba volt építve, minden oldalról fújta a szél, kifűteni nem lehetett. Később társultak hozzám Elekffy Jenő és Abonyi Tivadar festők, akik a modell és a fűtés költségeit vállalták. Évekig dolgoztunk együtt."
A párizsi és olaszországi tanulmányok és különösen Cézanne hatására szakítani akar addigi stílusával. A közvetlen látványból kiindulva csendélet vagy élő modell után dolgozik. "Festettem, rajzoltam valami belső kényszer alatt, talán azért, mert mindig nagyon szerettem kísérletezni. 31 éves koromig éltem így, szinte minden órát kizárólag a kísérletezésnek szentelve."
A festői kísérletek eredményeként születik meg 1928-ban e toronyszobában első művészettörténetileg is jelentős műve: a Munkáslány.
Miközben a Munkáslányt festi, hétköznapi gondokkal küszködik. "A festészetet olyan nagy dolognak, tiszta ügynek tekintettem, hogy arra gondolni sem mertem, hogy a képeimmel pénzt keressek. De az eladási lehetőségek is igen csekélyek voltak ebben az időben. Megpróbáltam valahogy úgy rendezni az életemet, hogy a megélhetésemet más módon biztosítsam. Akkor az iparos tanonciskolákban nemcsak okleveles tanárok, hanem mérnökök és más végzettségű kollégák is tanítottak. Kevés esélyem volt, hogy óraadóként valami munkát kaphassak. Aztán váratlanul behívattak, hogy a Tímár utcai iskolában könyvvitelt taníthatnék. Tíz percem volt, hogy az első órámra felkészüljek."
A festői elhivatottság és a megélhetés napi gondjai között ismét felvetődik egy párizsi ösztöndíj lehetősége. "A zsűrinek a Főiskola után készült néhány tanulmányomat, olaszországi akvarelleket adtam be. Lyka Károlytól tudtam meg, hogy újra megkaptam a párizsi ösztöndíjat. Épp mentem az Andrássy úton a sétányon, mikor ő a járdáról felém intett: Barcsay úr, gratulálok, első helyen jelölték a párizsi ösztöndíjra! Határtalanul boldog voltam, hogy ismét Párizsban élhetek egy évig."
Forrás: Petényi Katalin: Barcsay Jenő, Corvina Kiadó, Bp., 1986, 23-24. oldal
