Czóbel Béla: Szakácsnő (1930) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
|
A korszak képzőművészetének egyetemes tendenciái |
||
| Magyar művészet az első világháború után | ||
| Szentendrei művésztelep | ||
| Művészet Szentendrén | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A korszak képzőművészetének egyetemes tendenciái
A XX. század elején a művészetek alkotó funkciót töltenek be a történelem-társadalom általános fejlődési folyamatában. Formát és kifejezést adnak olyan törekvéseknek, amelyek más területen alig jutnak szóhoz. Számtalan csoport jön létre, tagjaik közös akarása részben gyakorlati, részben propagandisztikus célokat takar.
Az 1906 és 1914 közötti évek a forrongó erjedés évei. A fejlődés két fő iránya a befelé és kifelé fordulás. Az előbbiekhez tartozó művészek szubjektív érzéseiket fogalmazzák meg (szürrealizmus, expresszionizmus), az utóbbiak létproblémákkal, a társadalom válságaival, a művészet és társadalom kapcsolatával, a művészet aktivizálásával foglalkoznak (avantgárd irányzatok).
Az avantgárd szó jelentése: előőrs, élcsapat. Elszakadás a hagyományos, megszokott művészettől; más hagyományok keresése: primitív kultúrák iránti érdeklődés; az ember megváltozott világszemléletét, érzésvilágát új művészeti nyelvvel akarják kifejezni. A válságjelenségek összekapcsolódnak az új, radikális útkereséssel, egyfajta társadalmi forradalmisággal. Valamennyi irányzat egy-egy alapelvet állít szemléletének középpontjába, és erre építi fel világértelmezési kísérletét.
A két világháború között az európai képzőművészet fontos eseményeit a politikai és gazdasági viszonyok alakították. 1919-től a '20-as évek második feléig mindenütt a háborús megrázkódtatásból való kilábalás a cél. A '30-as évek közepéig ismét megélénkül a művészeti élet, majd a totalitárius berendezkedésű országokban fokozatosan eluralkodik a depresszió, a lehangoltság.
A modernizmus szélsőségeinek átértékelése újklasszicista hullámot indított el, amelyet a terrorisztikus államhatalmak propagandisztikus eszközként használtak egyeduralmuk dicsőítésére. A műfajok átrendeződése már a '10-es évek végén megindult, később tovább fokozódott. Az építészeti terv gyakran csupán elgondolás maradt, mert a háborús gazdaságok gátolták kivitelezésüket.
A korszak fontos műfaja a teória (elmélet) lett: jövőbe vetett vágyképek készültek, ahol az ember fizikai és szellemi szükségletei komplex (teljes, sokoldalú) formában valósultak meg az új szellemi műhelyekben. Jellemzőek az iskolaszerű, művészeti szerkezeti formák. A szobrászat éppúgy világérzéseket közvetít, mint a festészet. Műfaji újítások eredménye a kollázs, a nem művészeti tárgyakból létrehozott térkonstrukció, a fotómontázs, a fotó mint képzőművészet, a fotogram, a szociofotó, a film, az avantgárd színház.
Forrás: Szabó Attila: Művészettörténet vázlatokban, Győr, 2000, 159-160. oldal
Magyar művészet az első világháború után
Magyar művészet a két világháború között
Az első világháború és a Tanácsköztársaság művészeti hatása
Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében Magyarország elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, olyan kulturális központok kerültek más országokhoz, mint Nagyvárad vagy Kassa, de a nagybányai művésztelepen dolgozó művészek is hirtelen külföldön találták magukat. Ebben a közegben indultak azok az 1890-es évek derekán született művészek, akiknek tanulmányait vagy éppen pályakezdését szakította félbe és késleltette a háború. Mindezek ellenére a kontinuitás mégsem szakadt meg teljes mértékben; a fiatalok közül még a háború éveiben többen jártak Nagybányán illetve a kecskeméti művésztelepen, ahol közvetlen kapcsolatba kerülhettek a modernebb irányzatok képviselőivel.
A Tanácsköztársaság 133 napja alatt meglepően sok és gyökeres változás történt a magyar képzőművészeti életben. A szervezeti keretek átalakításában javarészt a volt Nyolcak művészei és az aktivisták játszottak főszerepet. A rövidre szabott idő elsősorban efemer jellegű művekre adott lehetőséget. E valamivel több, mint három hónap következményeinek mérlege tragikusan negatív (a művészek nagyszámú kivándorlása, a modern művészet diszkreditálása a kultúrpolitikában). A kispolgári szociáldemokrata ízlésvilágot képviselő Kun Béla és a törekvéseiért bátran kiálló Kassák Lajos vitája már 1919 júliusában a MA betiltásához vezetett. A folyóirat majd 1920-tól a bécsi emigrációban támad fel újra, amikor azonban már a nemzetközi avantgárd fórumaként jelentkezik. A Tanácsköztársaság bukása után az egykori Nyolcak közül Kernstok Károly, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Berény Róbert és szinte valamennyi aktivista művész emigrálni volt kénytelen. Az 1920-as évektől kezdve a magyar progresszív művészet jelentős hányada nem Budapesten vagy a vidéki központokban, hanem Európa más városaiban született meg. Bécs mellett Berlinben jött létre a legnagyobb magyar művészkolónia, később többen mentek a Bauhaus kapcsán Weimarba (például Moholy-Nagy László), illetve Párizsba (például Tihanyi Lajos) is. Az emigránsok és az anyaország között általában megmaradtak a személyes kapcsolatok, de a kint dolgozók művészete alig keltett visszhangot Magyarországon. A két világháború között a magyar művészet teljesen ugyan nem veszítette el külföldi kapcsolatait, de összességében zárkózottabbá és konzervatívabbá vált.
Képzőművészet
Magyarország az elveszett első világháború utáni sokkot csak az 1920-as évek közepére kezdte kiheverni, a művészeti élet is ekkorra tért magához. A kisgalériák mellett egy-két ugyancsak tiszavirág-életűnek bizonyuló folyóirat is megpróbált nyilvánosságot biztosítani a modern művészetnek. 1925-ben indult meg az első világháború éveiben megszűnő Művészet utóda, a Magyar Művészet (1925-1938), amelyet a két világháború közötti időszak legtekintélyesebb művészszervezete, az 1920-ban megalakult Szinyei Merse Pál Társaság adott ki. Ebben a szervezetben fontos pozíciókat töltöttek be az elsősorban a "posztnagybányai" művészetet képviselő Gresham-kör tagjai.
A két világháború között soha nem látott méreteket öltött a művészek különböző társadalmi szervezetekbe (szövetségbe, testületbe, társaságba, egyesületbe, csoportba) tömörülése, és ezek működésének aktivitása. Az 1920-as évek volt az egyesületek fénykora. A két világháború közötti, modern, progresszív, de nem avantgárd irányzatoknak (például Neue Sachlichkeit, art deco) létezett hazai alternatívája, amelyet a KUT (Képzőművészek Új Társasága) és az UME (Új Művészek Egyesülete) kiállításain szereplő művészek alkotásai reprezentáltak leginkább. A KUT vegyes stiláris összetételében megfértek egymás mellett a fokozatosan a plein air látványfestészethez visszakanyarodó franciás irányultságú késő kubizmus képviselői (például Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos) és a dekorativitás felé hajló újexpresszív törekvések (Vaszary János, Márffy Ödön, Egry József).
A művészeti szervezetek speciális vonásokkal rendelkező fajtái a művésztelepek, amelyeket Nagybánya honosított meg Magyarországon. A 20. század elejétől működő szolnoki, kecskeméti, hódmezővásárhelyi telepek mellett 1928-ban alakult a Szentendrei Festők Társasága, amelynek tagjai 1929-ben létrehozták a szentendrei művésztelepet. Szentendrén, a művésztelepen kívül is számosan dolgoztak, s az 1930-as évektől három fő iránya bontakozott ki az úgynevezett szentendrei festészetnek. Például Czóbel Béla (1883-1976), Kmetty János (1889-1975), Modok Mária (1896-1971) és Ilosvai Varga István (1895-) képviselik az École de Paris szellemében dolgozó művészeket, Barcsay Jenő (1900-1988), Gadányi Jenő (1896-1960) a konstruktivista törekvéseket, illetve Vajda Lajos, Ámos Imre, Korniss Dezső (1908-1984) és Bálint Endre (1914-1986) neve fémjelzik a szentendrei festészet szürrealista-szimbolikus irányát.
Az avantgárd mozgalmakkal párhuzamosan Európa-szerte felerősödtek a klasszicizáló tendenciák. Az 1920-as években Magyarországon az újklasszicizmust képviseli többek között Szőnyi István (1894-1960) festészete és Aba-Novák Vilmos (1894-1941) grafikai munkássága. A kiemelkedő szociális érzékenységéről és társadalomkritikai érzékéről ismert festő Derkovits Gyula, pályája elején szintén újklasszicista-árkádikus hangvételt képviselt. Miközben a KUT és az UME más európai országokban progresszív törekvésekkel vendégszerepeltek, addig a korszak hivatalos művészetpolitikáját a progresszió minden fajtájának korlátozása jellemezte. A Mussolini-korszak hivatalos művészetéhez való igazodás már az 1920-as évek első felétől nyomon követhető a konszolidálódó ellenforradalmi rendszer kultúrpolitikájában, ösztöndíjaiban. Az 1922-ben kinevezett kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó az ország elismertetésében kiemelt szerepet szánt a kultúrának, és ezért nagy hangsúlyt fektetett annak országhatáron kívüli terjesztésére, és a fiatal értelmiség külföldön történő posztgraduális képzésére. Az ennek jegyében létrehozott Collegium Hungaricumok a művészek számára is kínáltak ösztöndíjakat. 1928-tól kezdve a Római Magyar Intézetben évente 8-10 festő illetve szobrász dolgozott állami ösztöndíjasként. Mivel a kultuszkormányzat elsősorban az aktuális itáliai művészeti törekvések követését tűzte ki célul, ezért a római ösztöndíjasok az újklasszicizmus képviselői közül kerültek ki. E művészekből (Medveczky Jenő, Molnár C. Pál, Kontuly Béla) alakult a római iskola, amely stílusában közel állt az olasz Novecento neoklasszicizmusához. ...
Forrás: A Dunánál / Magyarok a 20. században (1918-2000) : Encyclopaedia Humana Hungarica 09.
http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index4.html
A Duna-menti kisvárosban 1928-ban alakult meg a művésztelep, amelynek tagjai elsősorban az ún. római iskola stílusát követték, de közéjük tartozott újklasszicista, majd meseszerűen naiv képeivel Paizs-Goebel Jenő is (Aranykor), Barcsay Jenő művészetében pedig a város és a táj látványának egyre szerkezetesebb átírása dominált (Dombos táj, 1934).
A "szentendrei művészet" ugyanakkor nem csak a kolónia tagjaihoz köthető: számos, különböző generációhoz tartozó, eltérő festői stílust képviselő művész élt és alkotott a városban. A nyári hónapokban itt dolgozott a Nyolcak hajdani tagja, Czóbel Béla, aki ekkorra már könnyeden oldott, franciás festői stílust alakított ki (Műteremben, 1922). Vajda Lajos művészetében a város és környékének motívumai, épületei, népművészete hatott. Parasztbarokk házhomlokzatok (Szentendrei házak feszülettel, 1937), szerb ikonok és önarcképek (Felmutató ikonos önarckép, 1936) vetítődnek egymásra finomvonalú ceruzarajzain.
A fiatalon meghalt Vajda útját barátja, Korniss Dezső folytatta, geometrikus rendbe szerveződő festményein a magyar népművészet groteszk hangvétellel párosul (Tücsöklakodalom, 1948). Ámos Imre festészete a zsidó kultúrában gyökerezik, képein vallási szimbólumok jelennek meg (Kabbalista, 1938), de az idilli hangulat fokozatosan szürreális víziónak adja át a helyét, tragikus ábrázolásai szinte előrevetítik alkotójának tragikus sorsát (Sötét idők, 1940).
Szentendre 1945 után is megmaradt "művészvárosnak", napjainkig számtalan művész fordult meg itt, a jelentősebb alkotóknak önálló múzeuma is nyílt (pl. Barcsay, Czóbel, Vajda).
Forrás: Képzőművészet Magyarországon
http://www.hung-art.hu/vezetes/szente_h.html
Művészet Szentendrén
Részlet Mazányi Judit írásából
A naturalizmus, majd a plein air, illetve az impresszionizmus felfogásában alkotó nagybányai művésztelep alapítói, egyben a modern művészeti gondolkodás elindítói is voltak Magyarországon. Az 1896-ban létrejött telep és a hozzátartozó szabadiskola művészeinek újításait viszonylag gyorsan méltányolta a közönség, így szemléletük mélyen beivódott a magyar kultúrába. Az akadémiákon kikristályosodott konzervatív látásmódot elutasító, fiatal művészeink sokasága, a szecesszió közjátéka mellett, megbízható kiindulópontnak tekintette az ott kialakult elveket. Az erdélyi Nagybánya a trianoni békekötés következményeként a határokon kívülre került. Szerepének helyettesítésére, az 1920-as években telepalapítási láz jellemezte a magyar művészeti közéletet. A Nagybányáról induló Boromisza Tibor letelepedés és művésztelep alapításának szándékával érkezett 1921-ben Szentendrére, kísérletét azonban nem koronázta siker. 1926-ban nyolc fiatal művész, Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László, a város vezetőinek támogatásával letelepedett a városban, majd 1928-ban megalakították a Szentendrei Festők Társaságát, melynek elnökévé a nagybányai és kecskeméti művésztelepeken vezető szerepet játszó főiskolai tanárt, Iványi Grünwald Bélát választották meg. Később hozzájuk csatlakozott Barcsay Jenő, Kántor Andor, Deli Antal.
A Duna partján fekvő, szerb templomairól híres, mediterrán hangulatú városka és környéke sok művészre gyakorolt vonzó hatást az épített és a természeti környezet harmonikus találkozása által. A városhoz kötődő művészek közül számosan vannak, akiket a modern magyar művészet klasszikusainak sorában tartunk nyilván Kmetty Jánostól Czóbel Béláig, Paizs Goebel Jenőtől Ámos Imréig, Barcsay Jenőtől Vajda Lajoson át Korniss Dezsőig. Ma közel kétszáz művész él itt, és szentendrei művésznek lenni - éppen az elődök gazdag örökségének eredményeként - rang és felelősség.
Az első, kiemelkedő művész Ferenczy Károly, a magyar plein air festészet kiemelkedő mestere volt, aki 1889-1892-ig élt a városban, és un. "szentendrei korszakában" jelentős, korai, a francia J. Bastien-Lepage "finom naturalizmusának" hatását tükröző alkotásai születtek itt. Ferenczy családjának többi tagja is művész volt. Művészetüket, önálló, állandó kiállítás mutatja be a városban.
A kép festője és a képen szereplő Paizs Goebel Jenő a szentendrei művésztelep (1926) alapító tagjai közé tartoznak. Barcsay Jenő csak 1929-ben érkezik a telepre, és rögtön barátságot köt Paizs Goebel Jenővel. Bár művészetük igen eltérő sajátosságokat mutat, kölcsönösen tisztelték egymást. "De Goebel is nagyon kedves, jó kolléga volt, nem csak az egyénisége, hanem elsősorban a tehetsége vonzott engem." - írja Barcsay visszaemlékezésében. Így nem véletlen, hogy a két barát szívesen áll modellt a kiváló portréfestőnek.
Indulásukkor a természetelvű festészetet tűzték zászlójukra, és többségük tájképein ez a felfogás tartósnak bizonyult. Pályájuk többek között a különböző európai művészeti centrumokban, Rómában vagy Párizsban tett tanulmányutjaik hatására hamar szétágazott. Jeges, Heintz, Rozgonyi és Pándy a novecento szellemében létre hozott, magyar római iskola szemléletét tükröző, nagyobb igényű, közösségi funkciójú, konzervatív ideológiai hátterű, azonban sokszor modernizált vizualitású kompozícióikat készítettek. A társaság (Onódi, Heintz, Bánáti, Pándy) egyetlen közös munkája a szentendrei Keresztelő Szt. János plébániatemplom kifestése (1933-1939) volt.
Paizs Goebel és Barcsay a XX. századi magyar művészet jelentős életműveit teremtették meg. Paizs Goebel egymást követő alkotói periódusaiból kiemelkedik az 1930-as évek elején készült metafizikus ihletésű műcsoport. Az álom logikája szülte terekben játszódó jelenetei az európai kultúra veszélyeztetett tradicionális értékeiről szóló vallomások. Barcsay, aki a szentendrei művészetnek korszakokon átívelő, meghatározó egyénisége lett a cézanne-i képalkotást egyénien értelmezve, következetes belső utat végigjárva a motívumokban rejlő szerkezetet egy ideális képi rendhez igazítja.
A társaság 1929-től szabadiskolát is működtetett, és a művésztelepre vendégeket hívott (Czimra Gyula, Hincz Gyula, Tornyai János, Modok Mária), akik közül néhányan rendszeresen, nyaranta visszatértek alkotni. A telep működése olyan művészek sokaságát is a városba vonzotta, akik már nem a festőtársaság meghívására érkeztek. Közöttük volt Kmetty János, aki hosszasabb nagybányai tartózkodás után, 1932-től rendszeresen visszatért ide, majd 1946-ban a választották meg a társaság tagjává. Szintén 1932-ben érkezett először a városba Ilosvai Varga István, aki szintén csak 1946-ban csatlakozott a társasághoz. Korai, erőteljes, feszesen plasztikus kompozícióit 1935 táján lendületesen, vastagon felvitt festékrétegű, indulatokat tükröző városképek váltják föl, melyek az idő előrehaladtával egyre egyszerűsödő eszközökkel festett, expresszív látomásokká váltak.
Az 1930-as évek közepén olyan fiatal művészek fedezik fel a várost, akik már nem a nagybányai hagyományokat tekintették kiindulópontnak, hanem a modern francia művészet mellett az európai avantgárd korabeli eredményeit is figyelemmel kisérték. Közülük Korniss Dezső és Vajda Lajos a 1920-as évek végén megfordult Kassák Lajos Munkakörében, majd hosszabb párizsi tartózkodás után tért haza. Korniss Dezső először 1934-ben kereste fel a Szentendrét. Őt követte 1935-ben Vajda Lajos. Kettőjüket már nem a városka látványában rejlő lehetőségek ragadták meg, hanem a lét tradicionális, szakrális elemeinek és hétköznapi tárgyi világának motívumaiból asszociatív hatású kompozíciókat építettek a montázstechnika alkalmazásával és módszerüket konstruktív szürrealista tematikának nevezték el. Vajda leveleinek részleteiből összeálló, közös munkálkodásuk eredményeit tükröző, szellemi törekvéseiket a szakirodalom "szentendrei programként" idézi. Szándékuk - Bartók és Kodály népdalgyűjtéseit is példának tekintve - a keleti és nyugati kortárs művészet eredményein és a népművészeten alapuló szintézissel egy korszerű, magyar művészet megteremtése. A II. világháború előrevetülő árnyékában elképzeléseiket hamar fel kell adniuk. Mindketten a szürrealizmus egyénien értelmezett, magányosabb útján haladtak tovább. Míg Vajda életművét a nonfigurativitás határára érkező, asszociatív erejű szénrajzsorozata zárja, Korniss tovább kutatta a vizuális eszközök képépítő és jelentéshordozó szerepét. Kettőjükhöz 1936-tól nyaranta más fiatal művészek is csatlakoztak, akiknek akkori művészete merőben eltért a Vajda és Korniss fémjelezte törekvésektől. Közéjük tartozott a szimbolikus, gyöngyházfényű álmok után expresszív próféciák irányába haladó, érett műveket teremtő Ámos Imre és felesége, a szerepjátszó önarcképeiben örökké identitását kereső Anna Margit, vagy az akkoriban expresszív lendülettel alkotó Bálint Endre. Többségüket - kiváltképpen érett periódusában Bálint Endrét - Vajda művészete. A háború után valamennyien részt vállalnak a kortárs magyar művészet modern törekvéseinek összefogását célzó, Budapesten működő Európai Iskola nevű csoportban.
A háború a szentendrei művészeti élet virágzását is megtöri. 1945-től szerveződik újjá a Szentendrei Festők Társasága, amelynek néhány korábbi tagját (Onódi, Pándy, Jeges, Rozgonyi, Bánáti Sverák) újak (Ilosvai Varga, Gráber Margit, Miháltz Pál, Göllner Miklós, Schubert Ernő, Kmetty, Bán Béla, Korniss, Diener Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos) váltották fel, akik közül sokan már korábban is dolgoztak a városban. A társaság elnökévé a már példaképnek számító és 1940-től városban élő Czóbel Bélát, míg társelnökévé Fónyi Gézát választották. Czóbel Béla, aki érett művészként érkezett a városba, Nagybányáról indult, majd a múlt század elejének modern törekvéseit felvállaló Nyolcak művészcsoporthoz tartozott. Megjárta Hollandiát, Németországot, és kezdetektől haláláig Párizst tekintette második otthonának. Művészetének korai alkotásai példaként szolgáltak több, Szentendrén megforduló művész számára is.
A Szentendrei Festők Társasága 1951-ig működött. (...)
Forrás: http://www.hermuz.hu/aktual/2003/szentendre/bev.htm
