Borsos Miklós: Barcsay Jenő (1942) |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Frank János Barcsay műtermében | ||
| Barcsay Múzeum | ||
| Sütő András: Látogatóban Barcsay Jenőnél | ||
| Tanulmányok Barcsay Művészeti anatómia c. könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Frank János: Szóra bírt műtermek
BARCSAY JENŐ
(Amikor beléptem Barcsay mester műtermébe - nem először jártam itt -, meglepetés fogadott: a művész nyers fenyőfa deszkákból galériát épített a szobájába, hogy rajta tárolja a képeit. A galériára falépcső vezet fel, olyan, mint a szentendrei padlásfeljárók. Jellegzetes Barcsay-képmotívum! A művészet visszahatott a valóságra.)
- Szándékosan terveztettem így ezt az építményt, hogy olyan környezetben tölthessem el életemet, ami eddig csak képzeletemben élt. Vízszintesek, merőlegesek, ferdék közt.
- Kerek egy évvel ezelőtt volt kiállításod az Ernst Múzeumban. A kiállítás utáni év - tapasztaltam - mindig nagyon fontos a művész életében. Mi történt ez alatt az év alatt? Mit festettél azóta? Hogyan?
- Egy kissé össze kellett szedjem magam. Örülök, hogy senkire sem hallgatva, a magam ízlése szerint válogattam ki a kiállítási anyagomat, és kihagytam a régebbi képeimet, mert nem volt szándékom retrospektív tárlatot bemutatni. Különben is az már nem az én feladatom. Egy kiállítás mindig leszámolást is jelent; rendet kellett tennem magamban és abban is, amit egy életen át tettem és elkövettem. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy öregszem. Tehát most már csiszolgatni, tartalmasabbá kell tenni azt a festészetet, ami az enyém. De vajon lehet-e?
Közvetlen a kiállítás után inkább pihentem, képeimet rendezgettem, és főiskolai teendőimet láttam el. Később Szentendrén kora tavasszal kezdtem újra foglalkozni a dolgaimmal, s a festést folytattam, ott, ahol abbahagytam. Az első új képem a kiállításomon szerepelt Emléknek az utánérzése volt. Ezután egyszerűbben megfogalmazott kisebb-nagyobb képecskéket festettem. Ezekben is a térnek és a formának festői értelemben vett problémái izgattak. A legutóbbi képeim pedig - úgy érzem -, bizonyos értelemben különböznek a többitől, mert mind a megkomponálásuk, mind a szín és formai felépítésük tekintetében is más értelműek.
(Barcsay Jenő oeuvre-je - láthattuk a kiállításán is - korszakokra oszlik. Új festményeit is már tulajdonképpen új korszakba sorolhatjuk. Mások ezek, mint a tavalyi kiállítás legfrissebb "szürke" képei, ezeknek látszólagos elvontságától is visszaléptek a realitás felé a mostaniak. De azok nélkül az "absztrakt" kompozíciók nélkül nem születhettek volna meg a legújabbak, melyeket talán én látok elsőnek. A korszak változott tehát, de a festői téma ugyanaz maradt: házak, épületek, architektúra boncolása. Nem az épület ábrázolása ez, hanem képpé deriválása. Geometrikus képek ezek is, a sima, egyenletesen festett foltoknak éles a határuk. Mély barnák, mély vörösek foglalják el a képfelület nagyobb részét, de mindez csak az élénk színfoltok ágya, mintegy a kerete. Ház oromfala, keresztmetszete, alaprajza gyakran egyidejűleg, egy síkba terítve szerepel itt; szerkezet ez, fölbillenthetetlenül biztos, de érzékeny szerkezet. A Barcsay-kép közreadja mindazt, amit festője a valóság teljesebb megismerése terén elért.)
- Tudom, a festés és a rajzolás nálad váltogatják egymást. Ezeket az új képeket is megelőzte egy rajzciklus?
- Mint máskor is, a szeptember hónapot otthon töltöttem Erdélyben, a családom körében. Persze nem egészen munka nélkül, mert rajzoltam. Az otthoni Désakna körüli dombos táj mindig leköti a figyelmemet, mert igen változatos, motívumokban gazdag, mondhatnám, kényszerít arra, hogy rajzoljak. Az újabban készült rajzaim is folytatásai a régebbieknek, de szerepel ezek közt egypár olyan lapom, amely újabb problémákat vet föl számomra.
- A Nemzeti Színház-beli nagy mozaikodnak közönségsikere is van, jelképe, szinte emblémája lett ennek az új színháznak. Készülsz-e újabb mozaikra?
- Érdekel a mozaik és annak lehetősége. Mivel az épület törvényeihez kell alkalmazkodni, nem lehetünk tekintettel a természetben látott térviszonyokra. Át kell alakítani a tárgyak fizikai valóságát, a teret, amelyben a formák élnek, annyira, hogy a kép (a mozaik) az épülettel eggyé váljék, és azzal harmonizálhasson. Például egy barokk épületben nem tudnék elképzelni olyan mozaikot, amilyent én csinálok. A mozaikkal kapcsolatban egyéb problémák is foglalkoztatnak. Ilyen a konstruktív és a dekoratív fogalmazás kérdése, aztán a sík és a tér egymáshoz való viszonya, vagy dimenziókat teremteni úgy, hogy az épületet emelje, szolgálja, megérezni az anyag és a technika lehetőségeit, határait.
Eddig a színekről, azok lehetőségeiről a mozaikjaimnál bizonyos mértékig lemondtam, így azok színek dolgában visszatartottak. Ezt a hiányt igyekeztem pótolni erős tónusellentétekkel. Most azonban a szín is izgat, és remélem, hogy sikerül összehoznom egy színekben fölépített mozaikképet is.
- Van-e konkrét lehetőséged újabb - most már harmadik - mozaik alkotására?
- Igen, szó van róla, hogy Szentendrén építenek egy új kultúrházat, és az építész elgondolása szerint a hall egyik falát az én mozaikom díszítené. Örülök a munkának és annak külön, hogy éppen Szentendrén is lenne mozaikképem.
- És milyen lenne ez a falkép?
- Föltétlenül figurális, mint a Nemzeti Színház mozaikja, sőt hangulatában is rokon azzal, de ha lehetséges, és hozzájuthatok velencei mozaikkockákhoz, akkor arany háttérre gondolok. Ez illenék is Szentendre atmoszférájához.
(1967)
Forrás: Frank János: Szóra bírt műtermek, Magvető Kiadó, Bp., 1975, 174-177. oldal
A Barcsay Múzeum 1978 áprilisában nyílt meg egy XIX. század elején épült polgárházban. A házat a nagy múltú, német eredetű Schartner család lakta másfél évszázadon keresztül. Tőlük bérelt lakrészt a Stéger család, melynek híres tenorista sarja: Stéger Xavér Ferenc is itt született. Az épület rekonstrukcióját, illetve az udvari nagytermet Hofer Miklós építész tervezte. Az épület eredeti funkcióit (orvosi magánrendelő, kerékpárjavító műhely, illetve lakószobák) szolgáló termek igen alkalmasnak bizonyultak a viszonylag kis méretű képek számára, a néhány nagyméretű alkotás pedig - a mester tevékeny közreműködésével - a zárófalakra került. Barcsay Jenő (1900-1988) művészete nemcsak Szentendrén, hanem a XX. századi magyar művészet történetében is fogalom: a konstruktivizmus, sőt a figuratív konstruktivizmus képviselője, közösségi épületek mozaikjainak, falitextiljeinek alkotója, a művészeti oktatásban és az orvos-továbbképzésben is alkalmazott Művészeti Anatómia szerzője, "tudós" rajzolója.
A kiállítótermekben az életművet jól érzékeltető válogatás látható. Barcsay korai műveit a bejárattal szembeni teremben láthatjuk. Huszonhárom évesen, főiskolás korában festett legkorábbi képe "A falu bolondja" még főiskolai mesterének, Rudnay Gyulának a drámaian sötét tónusában keletkezett. Ugyanakkor igen fontos mű, mert Barcsay emberszeretetének első megnyilvánulása egyidejűleg. Az átlagember számára szórakoztató látványosságként kezelt gyengeelméjűt ő embernek tekinti és tiszteli - mint ahogy korábban Mednyánszky tette a maga csavargóalakjaival. Ez a humanizmus a legfontosabb érték Barcsay későbbi munkáiban is: a "Kubikusok" és a "Munkáslány", a kétalakos "Munkásnők" című freskótervben is - sőt Barcsay egész munkásságában. Egyik leghíresebb képe az 1928-ban festett "Munkáslány". Barcsay akkor jött haza első párizsi útjáról, - a kép színezésében Matisse és Mondrian harsány színessége és egyszerűsége tükröződik. De benne van a Munkácsy -Mednyánszky-Rudnay féle emberszemlélet öröksége is. Kétalakos "Munkásnők" című képe viszont már későbbi magyar hagyományokat összegez: a Nyolcakét és Nemes Lampérth-ét: "komor festői indulatok, földterhelte mélységek" sejlenek itt fel, melynek alapján Kállai Ernő expresszionista stílusjegyeket lát érvényesülni. Ugyancsak ehhez az expresszionizmushoz tartozik az épület folyosójának végén látható három rézkarc, melyek egyidejűek: 1931-ből valók. Barcsay kutatja a táj rejtett arculatát, a felszínt alakító erőket - s ezt a lényegkeresését egész munkásságára érvényesnek kell majd tartanunk. Korai tájfestményeinek legértékesebb darabja az 1934-ből való "Izbég", másik címén "Szentendrei táj".
Innen a folyosó felé ékelődő kis szobában láthatjuk 1945-47 közötti, tisztán konstruktív képeket is: a "Gyár", valamint a "Függőlegesek-Vízszintesek" címűt. Tárgyi ábrázolás nélküli képek ezek: függőlegesekkel, vízszintesekkel, átlós vonalakkal és színsávokkal tagolt felületek. Az egymás fölé "épített" formák halmaza, a jól elhelyezett fehér színek óriási dinamizmust adnak a képnek - csakugyan leolvasható belőlük egy új világ építésének lendülete -, mint az a századelő konstruktív stílusirányzatának meghatározó törekvése volt. Ugyanilyen tisztán konstruktív alkotás az 1962-ből származó kisméretű "Képarchitektúra" is (szintén ebben a teremben), nyugodt és harmonikus téglalapok egymásmellettiségei egyetlen átlóval és egy kereszttel, amely a maga építettségével, illeszkedéseivel, a kereszt elhelyezésével a kisvárosi építkezés évszázados nyugalmát közvetíti.
Ha összegyűjtjük magunknak a különböző korszakokban keletkezett figurális kompozíciókat, érdekes megállapítást tehetünk. Ezek mindegyike freskóra (vagy falitextilre, tehát mindenképp falra) kívánkozó, nagyon tömör formálású, igazán konstruktív figura. Németh Lajos művészettörténész sajátos elnevezése szerint figuratív konstruktivizmus Barcsay stílusa. Ilyen a textileken megfogalmazott, végletes egyszerűsítésű, de rendíthetetlen nyugalmú és méltóságú emberalak, a márvány mozaikon látható négy asszonyalak, de ilyen a "Gond" sorozat, a "Szomorúság", a "Meditáció" ülő-álló nőalakja is. (Ez utóbbi képek szomszédságában mutatják be a festővel foglalkozó dokumentumokat is.)
Ezek az egymást támogató bábuformák egyúttal a közép-európai ember életlehetőségeire adott XX. századi válaszok is: egymásra utaltak, az egymáshoz tartozást vállaló alakok, akiknek tartása az emberi méltóságról beszél. Eltűnődő, magukba mélyedő, csöndes életérzést tükröző emberi alakok - amilyen volt alkotójuk is. Szentendre meghitt utcaképeit, építészeti jellegzetességeit számtalan apró képen megfigyelhetjük a jobboldali kistermekben. Ilyenek a "Konstrukció vörösben", a "Holdvilág", a "Sárga templom kereszttel", vagy az ablakos-kapus képek sorozata. Az 1977-82 között festett, végletesen egyszerű képek a hátsó nagyteremben láthatók: "Feketefehér", (mintha világító ablakszem lenne a nagy sötétségben, amely tájékozódni segít), "Monumentális kép", (mintha tanya lenne a nagy ég alatt, amely emberléptékű helyet ad számunkra), "Este" (amely rácsaival védettséget, az otthon melegét juttatja eszünkbe).
Csakugyan érvényes erre a tisztán szerkezetes konstruktivizmusra az érzéki-konkrétnak a sejtelme is: mindig kapunk a geometrián keresztül is annyi asszociációt, hogy akár ábrázolásnak is érzékelhetjük azokat.
Forrás: http://pmmi.hu/muzeumok/barcsay/index.htm
Sütő András: Látogatóban Barcsay Jenőnél
Ha Budapesten nagy ritkán megfordultam az évek folyamán, szinte sohase kerülhettem el a kérdést, mely így szólt: találkoztam-e már Barcsay Jenővel? Nem, nem találkoztam. Csak szerettem volna. Miért nem megyek el hozzá?
- Mert olyan embert, aki világot teremt, akármikor nem lehet zavarni.
Nem tudhatom, milyen napra esik az ő vasárnapja. Lehet, hogy keddre, én meg szerdán esnék a nyakába. Kedvemért a kedvét, mely igen-igen fontos az emberiségnek, nem teheti félre.
Félreteszi, mondták.
- Hiszen földiek vagytok.
Jól tudtam én azt, hogy földiek vagyunk. Katona község, ahol ő született, részemről egy jó futásnyira volt hajdan Pusztakamarástól. Ma már sokkal messzebbre van. Másfél óra alatt nem tudnék odáig elkarikázni. Ő sem igen, ha kedve támadna Kemény Zsigmondot meglátogatni.
Ugyanis mindketten megöregedtünk.
Ezt onnan is tudom, hogy végül a múlt esztendő tavaszán meglátogathattam őt, s amidőn közös emlékeinket elészólítottuk, elképedtünk bizony: olyan nagyon messziről jöttek felénk az idő homályából.
Jenő bátyám meghívását Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója hozta, s vitt is engem azonmódúlag asszonyostul a Nagy Földihez, aki negyedszázaddal idősebb nálam, de én ennyivel fiatalabb sohase lehettem. Azok a gondok, amelyeket ő Párizsban, Velencében szabadon eresztett, mint zsákból ugrasztott macskák, hozzánk visszatértek, hogy a mieinkkel együtt szaporítsák a fennmaradás keserveit, amelyeknek szolgálatában némelykor három nap is egy esztendőt teszen ki.
Az én földim a Mezőséget elhagyván égi tünemény lett. Hozzánk visszaszivárgó fényét titkos jeladásként már apám is észlelte, mikor így szólt egyszer:
- Te, fiam! A gépész komám mondja, hogy a tekintetes úréknál hallott valamit. Azt mondják, innen, a mi környékünkről valamikor régen elment volt valaki, abból híres, nagy ember lett, az egész világon ismerik. Vajon ki lehet az?
Törtük a fejünk. Hadvezér nem lehet, háborút nem nyertünk. Patkó János lenne? Ama frátai születésű Kótsi, aki színházat alapított Kolozsvárott? Annak közel kétszáz esztendeje, valaki másról lehet szó. Regényíró? Annak a hírét helyben Kemény Zsigmond tartja, ám az ő hírének is nagyobb része báró, és születésileg nem idevalósi. Csak meghalni jött Pusztakamarásra. - Ó, tudom már, tudom! - ütött apám a fejére. - Ő találta fel a telefont. Edison munkatársa volt. - Ez Puskás Tivadar lett volna, de kettős tévedés útján: egyrészt nem a környékünkről való, hanem ditrói, másrészt: éppen hogy nem ő találta fel a telefont.
Csalódottan hagytuk abba a fejtörést. Íme, megint elesünk valamitől, ami jogos tulajdonunk lehetne. Az emberi nagyság épp megosztottságában fénylik föl igazán; azoknak büszkeségével is, akik a nagyság hordozóját a magukénak tartják, hírét, nevét a ragaszkodásukkal mentik át a jövendőbe. És minderre mi, mezőségiek is hajlamosak lennénk, ha akadna valaki, hogy önmagunk felé tereljen bennünket.
Végül - bánatos megrekedtségünkben - a kántortanító taszított egyet rajtunk, mondván:
- Akiről szó van, nem lehet más, csakis a katonai jegyzőnek a fia: Barcsay Jenő.
- Él-e még? - kérdeztük.
- Él és működik, hál' istennek.
- Mit működik?
A mi kántortanítónk begörbített mutatóujjával elsimította a bajuszát, majd egy meszelő mozdulattal azt mondta jelentősen:
- Fest.
- Képeket? - kérdezte apám.
- Csakis - mondta a kántortanító.
- Kár, hogy nem láthatjuk - szólt csöndesen apám, és lerítt az arcáról, hogy mégis jobb szerette volna, ha Barcsay Jenő találja föl a telefont.
Amit aztán később megtudtam róla: Nagy Imre festő barátomnak köszönhetem. Ők ketten úgy mentek egymás mellett, hogy egyik a másikra nem homályt, hanem fényt vetett.
Ott találtam tehát magam Barcsay Jenőnél, aki gyermekkorában megfordult az én szülőfalumban is, aki Katonából elment valahová, és mi szem elől tévesztettük, majd azután, hogy csillagfényére felütöttük a fejünk, személyesen is így szólt hozzám, földijéhez:
- Nohát, olyan vagy, amilyennek gondoltalak.
Elek apó, mondtam én magamban, fényképek után az arcát immár ölelésközelből nézve. A geometrikus szigor, a filozofikus formatömörítés mestere, aki mindenben az embert látja, de annak képi jelét absztrahálja oly erős tömörítésben, mintha görög drámát sűrítene egyetlen jajkiáltásba, mely annak minden igéjét mégis magában hordozza - az anatómia professzora, kivel együtt jár az ijesztő hír is, miszerint konstruktivista, mélázó tekintetével, hófehér szakállával tisztára a kisbaconi mesemondóként jött elibém. S ahogy megszólalt, máris megfuvintott engem a Mezőség szelíd-szendergő hangulata; a szóejtés lágysága úgy árulkodott róla, mint lisztes molnárról a kalapja.
Aztán leültünk, aztán koccintottunk, elhessentettük a majdnem századnyi időt, mely az ő születésének s már-már az enyémnek is a horizontját jelzi.
Festőnél képet néz az ember; mi emlékképeket idéztünk föl. A gyekei és katonai tavak nádasvilágával kezdtük, majd világháborús kalandokkal folytattuk. Ő kilencszáz és tizennyolcba ment vissza, én csak negyvennégyig hátrálhattam. A vadrucákat s az álmos, tocsogós rétekre mélázó szürke gémeket ő is onnan rebbentette föl a két kicsi falu: Gyeke és Katona határából, ahol vándormadaras őszi napokon a sás között magam is rá-rábukkanok a gyermekkor foszlányaira. Elázott tavi tündérként, hosszú csepűingben anyám a derékig érő, iszapos vízben kendert mosott; fülemben békazenével, orromban a táj mocsárszagával a parton üldögélve néztem őt, hajnaltól estig tartó hajladozását, feje fölött a vízcseppek ezüst rajzását a fáradatlan világszentelésben.
- Kenderáztatni mi is odajártunk - mondta Jenő bátyám.
- És tizennyolcban hogy volt? - kérdeztem. - Mert hogy azt is nevezetes esztendőnek mondod.
Ő.
fejcsóválva. Galibás egy esztendő volt. Katonába is bevonult volt a román hadsereg. Akkor engem istenesen meghurcoltak.
ÉN.
Engem is - istentelenül.
Ő.
talán azon nevetgélve, hogy az ember istennel vagy nélkül mindenképpen meghurcoltatik. Veled ez később történhetett.
ÉN.
Negyvennégy őszén.
Ő.
Úgy igen. Hiszen teneked csak egy világháborúd lehet. Nekem viszont kettő is van. Tehát az történt, hogy gránát robbant a templomban. Ki tehette: azóta sem tudom. Tettesnek viszont engem szemeltek ki a katonák. Azt mondhatták: Barcsay az enyedi Bethlen Kollégium diákja, a diákok mindig is tele voltak lőporral, tehát csakis ő lehetett a gránátrobbantó. Hát téged mivel vádoltak meg?
ÉN.
Engem azzal, hogy fegyvert fogtam.
Ő.
S fogtál-e?
ÉN.
Kétszer is. Az történt, hogy az észak-erdélyi csatározások folytán rengeteg fegyver maradt a határon elhajítva. Egy ilyen talált Mauserrel vagy mivel, a bátrabb kamaszok nekiláttak célba lőni. Két golyót ilyenformán magam is kilőttem, hogy eltaláljak az erdő szélén egy vastag cserefát. Mai napig az az érzésem, hogy nem találtam el, akkorát rúgott rajtam a puska.
Ő.
Ez volt a te fegyverfogásod. Nevetés.
ÉN.
Annak előtte parittyához voltam szokva.
Ő.
Engem azután Katonából bekísértek Kissármásra. Ott bezártak egy tyúkketrecbe, hogy ítélkezzenek fölöttem.
ÉN.
Éppen oda vittek bennünket is. De nem tyúkketrecbe zártak, hanem istállóba.
Ő.
És mit kaptatok?
ÉN.
Az elején csak ígéretet: akasztásra, agyonlövésre. Hát te, Jenő bátyám?
Ő.
Ilyesmit helyeztek nekem is kilátásba. Már nem tudom, kinek köszönhetem, hogy néhány nap múltán eleresztettek.
ÉN.
Én tudom, kinek tartozom köszönettel. Az akkori román jegyzőnek, akivel annak előtte egy ócska hegedűt cseréltem volt el Petőfi összes verseire.
Ő.
Akkor az rendes ember volt.
ÉN.
Poétalelkületű. Magányos óráiban szépen hegedült, hosszú sétái közben az égre merengett. Csöndes, tűnődő szavaival Petőfiről is beszélt nekem, amikor iskolailag kötelező nyári gyakorlatként a községházán iratokat másolgattam.
Ő.
És mi lett az akasztással?
ÉN.
Az ítéletet pofonokra változtatták. A célba lövő társaságot, meg azokat az öreg magyarokat, akik csendőri parancsra egy hidat megjavítottak, hogy azon a német páncélosok átmehessenek, az őrmester sorba állította, s néhány szivarszünet kivételével déltől napestig pofozta. Engem, miután a magamét megkaptam, az említett jegyző kiszólított a sorból. Fuss hamar apádért. Dehogy kellett futni. Ott sápadozott az ajtónál anyám mellett, aki a falnak esve sírt már órák óta. Apám azután a jegyző levelével begyalogolt Tordára a prefektushoz, aki talán katonai parancsnok is lehetett egy személyben. Így mentettek föl a fegyverfogás vádja alól.
Ő.
Ezután kétszer is meggondolod a cserefára való lövést.
ÉN.
csak magamban. Jó tudni, hogy tetteink értelmét azok megítélése hordozza.
Néztük egymást, nevettünk a hátunk mögé került szakadékok felett. Később az is szóba került, hogy valamely alkalommal nem átallottam minden engedelem nélkül megszólítani Enyeden a kőarcú fejedelmet, aki legelsőnek figyelt föl Erdélyben a nyelvi különbségekből támadó pofozkodásokra. Joggal mondhattam tehát Bethlen Gábornak: Kegyelmed, ha emlékezni méltóztatik, egyebek között a testvériségnek ügyét is reánk hagyakozta: magyarnak, románnak, szásznak - a székelyt nem említem, hiszen az is magyar - közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében.
Mindketten úgy vélekedtünk, hogy ehhez akkor is ragaszkodni kell, ha bátor őrmesterek meg is ijednének egy gyermek árnyékától.
Elmenőben egy rajzot kaptunk Barcsay Jenő bátyámtól emlékbe.
Emléket az emlékeiből. A szülőföldnek egy kis tükörcserepét.
Kuszaságból kuszaságba bonyolódó grafikai vonalait a szülőföld sugallta, melyhez lassan igazodni kezd már az arcunk is.
Madárléptek a végtelen fehér semmiben.
Forrás: Sütő András: Omló egek alatt / Arcképvázlatok és tűnődések gyászőrségben
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990
http://www.irodalmiakademia.hu
Tanulmányok Barcsay Művészeti anatómia c. könyvéből
Forrás: http://www.hung-art.hu
