SZÁZ SZÉP KÉP - Tornyai János: Juss

Dönczi Lukács Ödön katikatúrája
Tornyai Jánosról (1936)

ÉRDEKESSÉGEK

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely

A hódmezővásárhelyi múzeumot 1905-ben alapította a város. Néprajzi gyűjteményét az 1904-es ipari és mezőgazdasági kiállításra összeadott tárgyak alapozták meg, melyeket Kiss Lajos gyűjtött össze, Tornyai János festőművész irányításával. Az intézmény 1930-ban régészeti osztállyal bővült. Képzőművészeti gyűjteményének alapját Tornyai János festőművész közel ezer műve vetette meg. A művész nevét 1951-ben vette fel.

Forrás: http://www.mfm.u-szeged.hu/hmvh01.html

Csukás István:
Tornyai János
"Ím itt a táj, kész városod -"
(Illyés Gyula)

                         I
Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán
a sors a világ ócskapiacán,
csurrant-cseppent szűk markából zabot,
húz ínyed előtt mézesmadzagot,
épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add
süket égbolton villámlásodat,
a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha
lázad szülője s fajtád otthona.

Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt
és halálodig fájó gyerekkort,
a Koplaló utca lett köldököd,
mely makacsul követett és kötött;
ó, nem volt vagy nem látható, a rács,
kecsegtetett, ha csizmapucolás
árán is, a tilosba letévedt,
kókler-kézen haldokló művészet.

                         II
A rózsa-seggű lovak Versailles-ban,
pucér nimfák (a képzeleted ép),
hogy cukros nyál fut össze a szájban,
festettél Toldit túlélő gebét.
Legenda- s temető-aljból a nép
kapar körömmel ózonért utat,
s pimaszul fönt lebegő hordalék
mocsokkal, bűnnel tömi a kutat:

"Döglött képek s éhkórász piktorok
a Műcsarnokban", s kérkedőn a Rend
okít, szaval, villan fegyvertorok,
s a bűn javára egyensúlyt teremt;
dolgozni híven, s már ahogy lehet,
"megélni is kenyéren, sült tökön",
s gerjeszteni izzón föl a lelket,
olyan dühért, mely önpusztítva jön.

                         III
A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd,
elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött -
"többre becsülöm már a lényeget
apró-cseprő igazságok felett";
góré-műterem, nagy-lécű kosár
kerít, borda közt szív, lüktetve jársz,
témát talált a kín, eleven húst
a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst!

Bodag-mellű nők; sárszínű szemek-
ből süt a magát-maró gyűlölet;
a létfenntartásig csupasz ösztön
csontos taglejtéseit rögtönzöd
már halálig, a legnagyobb jogod,
neked fáj ez is, hogy elmondhatod,
mivé torzult, míg életben maradt
jelen s jövő a hatalom alatt.

                         IV
Míg ifjú voltál, kerítés került
éjfeketéből birtokod körül,
ordas-düh csikarta ki életed,
most jó lenne s most kéne a meleg:
"én most már egész másképp, csupa színt
festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt,
azért, mert kell a Nap nekem.
Öreg vagyok, oszt fázom..."

Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/muvek/html/CSUKAS/csukas00298/csukas00298.html

"Mártély község öröksége"
Részlet a kiadványból: Alkotó képzőművészek Mártélyon

A holtág és a mártélyi táj szépsége már a századforduló után odavonzotta a festőművészeket. Legkorábban Tornyai János (1869-1936) és Endre Béla (1870-1928) kerültek kapcsolatba a faluval.

Tornyai gyermekkorában a városszéli gyümölcsös-kerteken és nádasokon túl szívesen járt ki a Hódmezővásárhelytől hat-hét kilométerre kanyargó Tiszára. Az alföldi realista festőiskola megalapítója elsőként fedezte fel Mártélyt a művészet számára.

1911-ben Budapesten a Művészház termeiben megrendezett sikeres kiállítása után végre teljesíthette régi vágyát, és a Tisza-parton a töltéshez közel felépítette mártélyi házát. A falu szélén emelt épülethez a vályogot maga csinálta, a gerendákat, a cserepet barátaitól kapta. Találóan nevezte "hóttig nyögöm" háznak. Padlóra már nem telt, a földes szobában rendezte be műtermét.

Ritkán tartózkodott itt, a szabadban szeretett festeni. Lyka Károly írta róla: "...alkalmas időben messze elcsatangolt a Tisza körül, Mártély táján a szántóföldek és legelők voltak a műterme. Ott festett. A hozzávaló szerelvényeket maga cipelte ki a Mári segítségével, aki a művész jobbkeze volt." Kovács Mári, 1905-től lett a modellje, élettársa, tanítványa és mártélyi tartózkodása idején is vele volt.

Tornyai tájfestészete ezekben az években teljesedett ki igazán. Egész sorozata készült itt el az alföldi határt, a Tisza-parti tájat megörökítő remekműveknek. A magányos fa, a vízpart, a puszta, a búzamezők, a felhők, a borongós ősz, a ködös tél váltogatja egymást képein. Alkotásain a változatos színek számtalan árnyalata megtalálható: a búzamezők aranysárgájával, a tarlók rőt vörösével, a boglyák üde színfoltjaival, a fények vibrálásával varázsolja el a nézőt. Az egyes festményeken drámai feszültség, olykor komor belső nyugtalanság tükröződik.

A mártélyi nagy fát szinte minden évszakban megfestette. Több száz vázlatot készített az alföldi táj részleteiről. Kisméretű képein rendkívül eleven színekkel dolgozott, kevés technikával is érzékeltetve a táj harmóniáját. 1915-ben a táj versre is ihlette:

"Belébámulok a nagy pusztába, / A nagy puszta meg bámul belém / Lélek se lebben, madár se retten / Ketten vagyunk: a puszta meg én."

Mártélyi magányából hiányoztak a régi művészbarátok, a viták, melyeket a serházbeli műteremben folytatott. Rudnay Gyula és Pásztor János már korábban Pestre költöztek, Kiss Lajost a Nyíregyházi Múzeumba nevezték ki 1912-ben, egyedül Endre Béla maradt elérhető közelségben. 1917 januárjában írta Felvinczy Takács Zoltánnak a mártélyi időszakról a következőket: "Azóta itthon Mártélyon, Márival együtt már négy-öt éve. Érlelődtem (sőt, azt hiszem, már egészen megértem!) csöndes magányomban, mint a bor."

Az első világháború időszakát is itt töltötte, de folyamatosan levelezett barátaival, kapcsolatban állt a pesti és külföldi tárlatokkal, ahová festményeiből is küldött. Az ötvenedik életévéhez közeledve, lassan érlelődött meg benne az a gondolat, hogy elhagyja Mártélyt, házát eladja és véglegesen Pestre költözik. A mártélyi ház értékesítésére unokahúgát, Patócs Istvánné Kutas Máriát kérte fel. A hirdetés 750 négyszögöl nemes gyümölcsfákkal, fenyővel, rózsával beültetett kert közepén lévő egészen új, modern házról szól, amely a vasútállomástól és a Tiszától három perc távolságra van.

Az 1918. évi forradalmat itt élte át, 1919 nyarán a Kecskeméti Művésztelepen dolgozott. Új modelljét, a fiatal pesti Holzinger Katalint már 1918 nyarán magával vitte Mártélyra is. Kapcsolatuk 1920 elejéig tartott. 1919 decemberétől 1920 márciusáig maradt Pesten, majd visszatért Vásárhelyre. Édesanyja március 16-án meghalt, Mári elment tőle, mártélyi házát kifosztva találta. Egy ideig a régi kaszárnyában lakott. Friedrich Jánoshoz írt levelében 1920 karácsonyán keserűen írta le a következő sorokat: "Én egész nyáron át és egész télen mindig hurcolkodtam, először Mártélyról haza a régi műterembe, most pedig a régi kedves műteremből a belvárosba, az úgynevezett Kultúrpalotába. S innen is hurcolkodnom kell nemsokára. Hideg van itt, s már ezért sem tudok dolgozni." Megromlott a város vezetőivel fenntartott kapcsolata is. Végül 1921. november 16-án végleg Pestre költözött.

Forrás: Mártély község öröksége - "Száz magyar falu könyvesháza" sorozat köteteiből
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Martely/index.htm