Palettás önarckép (1912)	ÉLETRAJZI ADATOK
	A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
	Az indulás évei
	Nagybányai évek
	Önéletrajz
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Kmetty János (Miskolc, 1889. dec. 23. - Budapest, 1975. nov. 16.): festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas (1949), érdemes művész (1959), kiváló művész (1965), a magyar festőművészet és művészetpedagógia kiemelkedő egyénisége. Kassán érettségizett 1908-ban kereskedelmi iskolában. 1907-ben rajzolni tanult Halász-Hradil Elemér festőművésztől. 1909-től Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában és a Ferenczy Károly vezette szabadiskolában képezte tovább magát. Tanulmányait Párizsban, a Julien Akadémián fejezte be 1911-ben. Többször járt külföldön, Bécsben 1925-ben, Párizsban 1927-ben és 1932-ben, ahol Cézanne, Picasso és különösen a reneszánsz festők műveit tanulmányozta. Párizsból mint a kubizmus festői irányának egyik első magyar képviselője tért haza. Hazajövetele után az Aktivisták vonzották, szellemi rokonság és barátság fűzte hozzájuk. Dolgozott a Kecskeméti Művésztelepen, ott is a kubista, expresszív szellemű művészekhez kapcsolódott. Több modern szellemű kiállításon vett részt, főként grafikákkal. 1917-ben a Nemzeti Szalonban Nemes Lampérth József, Schönberger Armand és Csorba Géza szobrász társaságában és a Ma kiállítótermében a reneszánsz kompozíciós elveket és a kubizmus szemléletét ötvöző, gyakran szimbolikus témakörű képeit mutatta be. A Tanácsköztársaság idején Nemes Lampérthtal közösen készített toborzóplakátot, tagja volt a képzőművészeti direktóriumnak. A Horthy-korszakban a Nyolcak törekvéseit folytató Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egyik alapító tagja és alelnöke volt. Kmetty támogatásával állíthatott ki a KUT-ban a Szocialista Képzőművészek Csoportjának több tagja, így Goldmann György is. Több ízben megfordult a nagybányai művésztelepen is. A II. világháború alatt számos üldözöttet bújtatott. Tanított a Podolini-féle munkás szabadiskolán és a Derkovits Gyula Népi Kollégiumban (1945). Része volt a Művészeti Tanács, a Szabad Szakszervezet alapításában. 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára, tanítványa volt többek között Nagy László költő és Kondor Béla, akikhez életre szóló barátság fűzte. Nyaranként Szentendrén dolgozott. Indulásakor a kubizmus térszemlélete és a monumentális festészet kompozíciós problémái foglalkoztatták. Megbízást alkotásra sohasem kapott. Élete utolsó éveiben számos üvegablaktervet készített. A konstruktív, kubisztikus formálás elemeit mindig megőrizte, bár az 1930-as években festészete oldottabbá vált. Késői korszakában ismét a szigorúbb szerkezeti rend jellemezte csendéleteit és tájait. Fő művei közé tartozik fiatal korában festett önarcképsorozata. Számos cikket is írt, amelyekben ars poetica-szerű tömörséggel fogalmazta meg művészeti elveit. 1960-ban a Fényes Adolf-teremben önálló kiállítást rendeztek műveiből. A miskolci Herman Ottó Múzeumban, amelynek 28 képet ajándékozott, csoportos kiállításon mutatták be képeit 1975-ben, 1977-ben a Kecskeméti Katona József Múzeumban, majd a budapesti Műcsarnokban mutatták be gyűjteményes anyagát. A Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap vezetője volt. Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak. Munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el: Szinyei-díj (1943).

Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/08101.htm

Kmetty János 1889-ben, Miskolcon született, szerény anyagi körülmények között élő család ötödik gyermekeként. Apját, aki postai kézbesítő volt, féléves korában elvesztette, és a kereső nélkül maradt családra nagy szegénység köszöntött. Édesanyja és legidősebb bátyja mindent elkövettek, hogy megfelelő életszínvonalat nyújtsanak a gyermekeknek. 12 éves koráig éltek Miskolcon, ahonnan gyermekkora legszebb emlékeit hozta magával.

1901 -ben Kassára költöztek, és jobb körülmények közé kerültek. Kmetty János itt elvégezte a négy polgárit, majd kereskedelmi iskolába járt. Közben, szinte észrevétlenül rászokott a rajzolásra, festésre. Első tanára Halász-Hradil Elemér (1873-1948) impresszionista festő, Hollósy tanítványa volt. Serdülő éveit, egészen az érettségiig, haladó szellemű értelmiségiek társaságában töltötte, akik jó irányba befolyásolták fejlődő szellemét. Festőfelszereléssel járta a vidéket, és festette impresszionista tájképeit... Végül is édesanyja anyagi áldozatvállalásával teljesült az álma. 55 koronával a zsebében elindulhatott Budapestre.

A fővárosban először egy bútorkereskedőnél dolgozott havi 70 koronáért mint irodai alkalmazott. Ez egész napi elfoglaltságot jelentett számára, reggel 8-tól este 8-ig. Festésre nemigen maradt ideje. Végül - Holló Barna szobrászművész ajánlására - díjnoki állást kapott az Országos Munkás Betegsegélyző Pénztárnál, havi 90 korona fizetéssel. A legnagyobb öröme az volt, hogy itt reggel 8-tól délután 2-ig kellett csak dolgoznia, a délutánjai szabadok maradtak. Végre a festésnek is szentelhetett némi időt. Bálint Aladár, a Nyugat kritikusa, már akkor felfigyelt a fiatal festő tehetségére és beajánlotta Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájába. Emellett az Epreskertbe is járt - Ferenczy Károlyhoz - esti tagozatra. Lassan bekerült az ott dolgozó fiatal művészek társaságába, összebarátkozott Nemes-Lampérthtal, Diener-Dénessel, Uitz Bélával. Fő patronálójuk Bálint Aladár volt, aki 1914. április 1-én ezt írta a Nyugat-ban Kmetty János rézkarcai alá: "Amit csinál, az magasan fölötte áll a puszta ábrázolásnak, célja magasabb egység, a jelenségek törvényszerű összefüggésének kifejtése." Az események szerencsés találkozása nagy hasznára vált Kmettynek. Tapasztalatlan fiatalemberként került a fővárosba, könnyen rossz társaságba keveredhetett és eltérítve céljától elkallódhatott volna. Ő azonban nem tévesztette szeme elől a célt, amely Budapestre hozta. Nem pazarolta el fiatal éveit. Sokat tanult, fejlődött, megalapozta szakmai tudását.

1909-ben meghalt édesanyja. Elvesztése elszakította az utolsó szálat is, amely még családjához kötötte. Miskolcon kiállítást rendezett addigi munkáiból, és néhány kép eladása lehetővé tette számára, hogy elinduljon a nagyvilágba szerencsét próbálni. Hova mehetett 1911-ben egy magyar művész, ha többet akart tudni a világról, mint amennyit itthon láthatott? A magyar valóság tudata, a társadalmi elmaradottság felismerése révén a magyar értelmiség olyan felfedezésekre törekedett, melyekkel az itthoni bajokat orvosolni, az embereket felvilágosítani lehetett. Batsányi már száz évvel korábban meghirdette a jelszót: "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek." Ady Endre kortársai számára ez időszerűbb volt, mint bármikor. Ady Endre Párizsa, a "Szép ámulások szent városa" hívta, csalogatta magához a jobbra, többre vágyó magyar művészeket, akik meg akarták ismerni koruk avantgarde törekvéseit. "Vitáinkat Párizs inspirálta - írja önéletrajzában - oda vágytunk mindannyian."

Párizs Kmetty számára az ígéret földje volt. Kevés pénzzel a zsebében, de annál több lelkesedéssel a szívében indult el a művészet fővárosába, amely csodálatos élmény volt számára. "Éjjel-nappal eltöltött az a tudat - írja -, hogy Párizsban lakom. Láthatom az Olympiát, a Mona Lisát, a Milói Vénust, a Pantheont és az új festészetet, amit a regényekből ismertünk. És a boulevardokat róhatom." Megismerkedett kint élő magyar művészekkel, és sikerült eljutnia a Pellerin-gyűjteménybe. Itt találkozott Cézanne műveivel. "A gyűjtemény felemelő volt - írja - a Nagy fürdőzőkkel és a többi remekkel... Még ma is ott vagyok néha a villa lépcsőházában, a hallszerű teremben, a szobákban, a képek között... Párizs nekem nem utazást jelentett, hanem vágyaim és festőélményeim igazolását."

Párizsban festett is, és több szabadiskolát látogatott, köztük a híres - a magyar művészek által leginkább kedvelt - Julian Akadémiát. Ferenczy Károly, Csók István, Iványi Grünwald Béla is itt tanulták a festészet mesterségét. A Nyolcak közül Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön jártak még ebben az időben a Julian Akadémiára.

A nagy élmények mellett azt is megtanulta, mit jelent idegenben szegény magyar festőnek lenni. Az a hat hónap, amit kinn töltött, egy életre szóló tanulság volt számára. Emberi és művészi tanulság, melyet nem tévesztett szem elől sohasem. Szépsége mellett a művészsors árnyoldalait is megismerte. A tanulságokat hamar levonta. Nem kívánt sokáig a nagyváros forgatagában kallódni. Mivel Miskolc városától nem kapta meg a remélt ösztöndíjat, így nem volt más választása, haza kellett jönnie. Pénztelenül - nagyrészt gyalog téve meg az utat - tért vissza Budapestre.

"...szellemi csomagom, amit Párizsból magamban és magammal hoztam, egy életre való volt, ma sem fogyott ki. Új természet-szemléletet jelentett ez, új ábrázolási formát és módszert, a kubizmust..." - írja Önéletrajz-ában. "Igazi nagy élményem azonban, mint sejthető is, Cézanne volt és maradt."

A "megvilágosodás", melyet párizsi élményei hoztak művészetébe, óriási jelentőséggel bírt fejlődésében. Mindaz, ami akkor Párizsban már természetesnek hatott a képzőművészetben, itthon még szinte elképzelhetetlen volt.

A 22 éves festőt elkeseríthette volna hazája szellemi elmaradottsága és szegénysége. Megtehette volna, hogy hátat fordít az országnak és tehetsége biztos tudatában idegenben próbál boldogulni. Kmetty azonban - fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére - fel tudta mérni helyzetét és lehetőségeit itthon és külföldön egyaránt.

Tudta, hogy idehaza sem lesz könnyű dolga; nehéz, küzdelmes, kudarcokkal teli életre számíthat itthon is.

Érezte, hogy művészete annyit ér majd, amennyivel előbbre viszi a hazai festészetet. Párizsban találhatott volna tetszetősebb, látványosabb festési módot, könnyebb, gyorsabb sikert ígérő stílusirányzatot. Személyiségéből eredő, rendet teremtő racionális szépségígénye azonban a rendszerető festészet művelésére determinálta. Festészete a Cézanne-t követő kubizmus talajából nőtt ki, mindvégig megtartva azt elméleti alapjának. Továbbfejlesztve felhasználta különféle festészeti problémáinak megoldására. Hazatérve megfestette első kubisztikus önarcképét. Szögletes, élesen elhatárolt elemekből alakította ki a képet. Ez az önportré további festészetének programja, ars poeticája lett. Megható szépség, finomság keveredik egymással ezen a kemény ifjú arcon. Elszántan, törhetetlen hittel tekint a világba, valami időtlen akarattal és öntörvényűséggel. A képről az élettel szemben támasztott várakozását, reményét, terveit olvashatjuk le. Itthon - természetszerűleg - a hozzá hasonló avantgarde művészek társaságába került. A Nyugat és a későbbi aktivisták szellemi közössége volt számára az a közeg, ahol megtalálta partnereit és harcostársait. Kmetty művészetének célja nem az elszabadult érzelmek gátlás nélküli kibontása volt, hanem a rend harmóniájának megkeresése. Ehhez el kellett szakadnia az impresszionizmus esetlegességétől is.

Elképzeléseinek Cézanne puritánsága, egyszerű képalkotói rendszere felelt meg legjobban. Felismerte, hogy ha maradandót akar alkotni, úgy a természetben rejlő állandóságot kell keresnie és ábrázolnia. Ezzel meghatározta festészetének további útját. Szellemi beállítottsága, művészi alkata egyformán vonzotta a haladó szellemű, maradandó művészet felé. Hamarosan kapcsolatba került a Nyolcakkal és az aktivistákkal. A tízes években készült művei jórészt stúdiumok, képépítési metódusának próbatermékei. Ebből az időből valók egy- és kétalakos női és férfiaktjai, melyeken a test robusztus felépítését tűzte ki feladatául. Az emberi test különféle beállításának mesteri tanulmányai ezek, a modell utáni festés bravúros megoldásai. Ceruzarajzok, olaj, vászon, táblaképek egyaránt találhatók közöttük.

1912-ben készült Szakállas önarcképén - előző önarcképéhez viszonyítva - már másfajta beállításban látjuk a festőt. Geometrikus síkok és alakzatok biztos felépítése adja meg a kép architektúráját. A test háromnegyed méretben, oldalállásból, a fej félprofilból magabiztosan tekint ránk. Kezében festői attribútuma, a paletta és ecset. A kép meleg, sötétbarnás tónusa a modellt olyan közel hozza a nézőhöz, mintha az régi ismerőse volna.

Egy másik önarcképe, ugyancsak 1912-ből (szénrajz) almával ábrázolja a művészt. E kép sokat foglalkoztatta a művészeti írókat. Sokan ezt tartják az analitikus kubizmus klasszikus magyar példájának. A test szétdaraboltsága, a szögek és síkok összetartozása valóban a kubisztikus komponálás alapvető művévé teszik. A kezében tartott alma minden bizonnyal a tudás almájára utal. A képből Kmetty akkori öntudatosságát eláruló fölényes magabiztosság árad.

A tízes évek önarcképsorozatának egyik legszebb darabja az ugyancsak szigorúan kubisztikus felépítésű Kék önarckép. A festő önmagára mutat, s visszatekintve, félprofilban ábrázolja magát. Különösen érdekes a kéztartása, mely élete utolsó korszakában - mintegy önmagát legjobban kifejező motívumaként - ismét visszatér. A háttérben, a falon függő kubista kép is a festő ars poeticájának szimbóluma. Ennek a korszakának másik kiemelkedő önarcképe az úgynevezett Szigorú önarckép. A festmény keletkezésének pontos dátumát, sajnos, nem sikerült még kideríteni. A mester ugyanis csak nagyon ritkán, elvétve datálta képeit, és bár a szakirodalom, valamint a kritikák állandóan foglalkoztak kiállított műveivel, korabeli reprodukciók és egyéb adatok híján azonos című és stílusú munkáinak keletkezési időpontjai nem pontosíthatók. A Szigorú önarckép valószínűleg a tízes évek elején készülhetett. ...

Forrás: Ury Ibolya: Kmetty János, Képzőművészeti Alap, Bp., 1979, 7-11. oldal

Miskolc, 1889. dec. 23. - Budapest, 1975. nov. 16.

Mozgalmas pályakezdése kívül esik Nagybánya hatókörén. Csak jóval később, érett férfikorában jött le a kolóniára, s töltött ott termékeny nyarakat. Jelenléte a festőtelepen 1924 és 1932 között határolható be. Olyan művei készültek Nagybányán, melyek magas szinten képviselik avantgarde szellemű művészetét. Minden bizonnyal Perlrott Csaba Vilmos csábította le a kolóniára, akit nosztalgiával vonzottak vissza ifjúkora emlékei. Kmetty ott-tartózkodása korántsem volt epizódszerű. Szám szerint tíz kiállítását szervezte meg az említett években, legtöbbször Perlrottal és Gráber Margittal. Annyira otthonossá lett a kolónián, hogy 1929-ben a Nagybányai Festők Társasága tagjává választotta.

A Cézanne tanítását következetesen végig gondoló festő képalkotása, kubisztikus szerkesztése az újdonság erejével hatott kolónia fiataljaira. Megismerték eredményeit máshol is, ahol kiállításaik nyíltak: Kolozsváron, Szatmáron, Temesváron, Nagyváradon, Aradon. Anyagi és erkölcsi haszna volt ezeknek a bemutatkozásoknak. Nyitottabb szemléletű gyűjtök, vásárlók éreztek rá képei modernségére, azok izgatóan újszerű "nagybányaiságára". Festményeiből és rézkarcaiból, éppúgy, mint kiállító társai sokat adott el. (Csak példaként, Szatmáron, 1931 őszén, a gazdasági válság ellenére a Perlrott-Kmetty-Gráber tárlat tizenöt képe talált vásárlóra!) További kutatást igényel az a nagybányai "külön-kiállítás", melyet 1931 augusztusában Mattis-Teutsch János, Perlrott Csaba Vilmos és Kmetty János szervezett. Nem a kolóniakerti iskolaépületben, hanem a Híd utcai református iskola nagy földszinti termében mutatkoztak be, olyanformán, hogy mindhárom művész egy-egy falat kapott munkái elhelyezésére. Így a néző képet alkothatott a párhuzamos, egymással csak korszerűségükben rokon művészi törekvésekről. Kmettynek olaj- és pasztellképeit (köztük párizsi urbánus tájait) és síkok-erővonalak szigorú rendjébe szerkesztett nevezetes önarcképei egyikét láthatták.

A kolónián töltött nyarak képtermését a lappangó művek nagy száma miatt lehetetlen áttekinteni. Kiemelkednek belőle nagybányai városképei, a református templom emblematikus vörös tornyát befogó, vertikálisan megnyújtott, s különösen érdekes távlati problémákat kínáló festményei.

Forrás: Murádin Jenő: Nagybánya (A festőtelep művészei), Miskolc, 1994, 57-58. oldal

Önéletrajz

Születtem, gondolom, nem nagy örömre. Apám beteg, szűkös anyagiakkal. Anyámnak így velem együtt öt gyereke lett, négy fia és egy lánya. Apámat nem ismertem, féléves voltam, mikor meghalt. Postai levélkézbesítő volt. A ház, amely anyai örökség volt, eladósodott, dobra került, és mi elköltöztünk. Vannak kisgyermekkori emlékeim, amik érzelmileg ma is velem vannak. A nagy udvar, az eperfa, az ámbitus, ahol esőben is csapatosan játszhattunk. Anyámat imádtam, de mégis elcsavarogtam pendelyben a hatodik utcába is. Emlékszem, egyszer Anyám nagybeteg volt, eszméletlen, én az ágya mellett sírtam, zokogtam sokat, és ő jobban lett. Visszasírtam.

Fivéreim, amikor nagyok lettek, becéztek, az utca is, mert folyton kint voltam. Télen, ha a cipőm a suszternál volt, mezítláb csúszkáltam. A megfagyott talpam sárkefével vakarta éjjel a nővérem. Sírtam, csak Anyám tudott megnyugtatni.

Anyám örökségét elárverezték. Már idegen házban, más utcában laktunk, más fiúkkal. Harmadik elemista koromban karikát hajtva jártunk eperfás udvarunkban, de húsvétkor bukás volt a kiskönyvbe írva. Nagy elkeseredéssel, a nyárról ismert úton a Sajóhoz mentem, a vágóhíd mellé. A vízparton az örvénylő folyam megijesztett. Öngyilkos szándékaim hamar lehűltek. Este volt, mire visszatértem. Már kerestek persze. Én sírtam, Anyám is sírva ölelt.

Anyám engem és a többi gyermekét soha nem verte. Pedig sokszor voltam arra érdemes. Egy ízben kötényzsebéből kiloptam talán tíz krajcárt cukorra, de látva Anyám gonddal teli arcát, visszaloptam. Soha többet hasonlót nem tettem. Nyolcéves voltam akkor.

Anyám 48-as ellenzéki érzelmű volt, Petőfi-rajongó. Mint jómódú iparos család gyermeke, igyekezett a kispolgári helyzetet fenntartani. Kétszobás szalongarnitúra, vitrinek, porcelánok voltak a kellékek. A lakásunk változott, néha évente kétszer is. Fivéreim felnőttek. Én tízéves voltam, az Újvilág utcában már csapatot alakítottam, rengeteg vakmerő dologra emlékszem. Mint elsős gimnazista Miskolcon az utca fiaival mint banda loptuk a gyümölcsöt, jártunk a Sajóra, de vakmerően a pékek polcairól is elvittük a sült tököt. Mindenfélét elkövettünk, amiért az iskolában kicsapás járt volna. Gimnazista voltam, most is rossz tanuló, de csak latinból buktam. Emlékszem, mint féltem a családfenntartó fivéremtől, hogy megfenyít. Nem bántott tettleg ő sem, de én mégis letörtem, látva a Mama és a fivéreim csalódását. Gyula bátyám akkor már érettségizett, és a család jobb helyzetbe szeretett volna kerülni.

Eközben Lajos bátyámat Kassára helyezték. Ez szolgálati lakást és jobb jövedelmet jelentett. A család Anyámmal együtt odaköltözött augusztusban. Gyula is vasúti díjnok lett. A vasúti pályafelvigyázói pozíció jó jövedelmet is jelentett. Én Miskolcon, a javítóvizsgán ismét elbuktam.


Miskolci élmények: nem lehet elfelejteni miskolci kicsi koromat. A családi együttest Gyula bátyám este lerajzolta, az utcán golyózást játszva nekem adta a színes üveggolyókat. Lajos, a már dolgozó, az esti tanfolyam báljából hozott nekem valami szépen pengő ezüst sarkantyút. Gyula bátyám megengedte, hogy belefújjak a trombitájába. Az eperfáról nekem rázták az epret a fiúk. Nekem volt a legszebb karikás ostorom. Miskolc tizenkét éves koromig a mesék városát jelentette a Szinva patakkal, kertekkel, utcai játékokkal, nyáron a Sajón fürdéssel, az Avasra járással, ahol Sir bácsinak volt kertje, pincéje, körtefája, kinek a gyermekeivel együtt éltünk. A nagy piacot a taligásokkal, a sok kofával, a dinnyepiacot. Az utca romantikáját, a kerteket. Az iskolás kalandokat a városban szerte, a péket, ahol rozskenyeret lehetett venni, amit anyám nagyon szeretett vajjal. A cukrászt, ahol két krajcárért süteménymorzsát kaptunk, a lacikonyhát, ahol egy krajcárért meleg zsírba mártott fehér kenyeret kaptunk. A karikás ostorommal én hajtottam haza a malacokat a gazdálkodó háziaknak. Télen náluk ettem a főtt kukoricát. Nyáron jártunk a zuhogó patakba, a Szinvába, a gerendák mögött kis halat fogni. A nagy szikszói kert almája, a nagy körték, mind az én örömeimet gazdagították. A fivéreim már nagyok voltak, más utakon jártak. Laktunk az emberpiac mellett, a szegényes környezet benyomása, a kenyér nélküliek képe valahogy bennem maradt. A szomszéd utcában volt a csizmadiák piaca, rúdon vitték a csizmákat, vállra vetve, peckesen. A vásár sok subával, ködmönnel, a húsosokat sütőkkel, perecfüzérekkel, csupa gyermeki álom, esemény.


Kassa: Kassára költözve a család új életre kelt. Gyula és Zoltán is vasúton dolgoztak, több lett a jövedelme a Mamának. Kis gazdálkodásra is módunk lett. A pályaudvaron laktunk a földszinten, a fűtőház-vezetőék az emeleten. Bacsóéknál három fiú és két lány, mind iskolások. Én kiestem a gimnáziumból, és társak nélkül, meg kicsit szégyenben is maradtam, mint rossz tanuló. Második polgáriba jártam más vasutas fiúkkal együtt. Hamarosan társakra találtam, a futballcsapatba is bevettek. Többször nem buktam. Új város, új fiúk. Komolyabb lettem, olvastam Dickenst, Jókait, Vernét, még Dosztojevszkijt is, a "Bűn és bűnhődés"-t. Itt is volt játék, volt iskola, volt csapat, kirándulások, fürdések stb.

A lakásunk jó helyen volt: a vasúton, közel a Hernád, nyáron fürdőhely, télen korcsolyapálya. A fivérem által irányított műhelyben lehetett barkácsolni, csináltam állványt, festődobozt, volt nyúlketrecem piros szemű fehér nyulakkal. Volt kis gazdasága a Mamának. Volt a hegyekben egész napi kirándulás csapatosan. Fél vödör málna estefelé otthonra is maradt. Örömteli kirándulások a közeli faluba, fürdés egész nap. A Hernád több ágra szakadt. Volt ága a városon keresztül a park mellett, magas gáttal, volt a malomág és volt ág a mi vasúti házunkhoz közel. Sok labdajátékot játszottunk, komoly csapatversenyt a zöld gyepes grundokon. Fiúknak való vadászóhelyek is voltak és regényes erdők. Vadkörte, csipke és kökény. A város esti és vasárnapi sétái, a ligeti katonazenekar játéka mind alkalmat adott a fiatal diák érzelmi ébredésére. A templomi misék, a vasárnapi elfoglaltság, a lánygyerekek jelenléte meghozta a gyermekszerelmet is.

A négy polgárit Kassán szinte észrevétlen elvégeztem. Rajzolni szerettem, reprodukciókat másoltam. Majd olajfestésre is megtaníttatott Anyám. Fivérem örült a rajzolni, festeni tudásomnak. A nővéremet zongorázni taníttatták. Gyermekeiben élte ki a Mama álmait.

Beiratkoztam a kereskedelmibe. Halász-Hradil Elemérnél tanultam rajzolni. Hollósy-növendék volt. Komolyra fordult a dolog velem és a festéssel. Tizenhat éves voltam. A város történelmi utcáival, lakosainak úrias szokásaival (este korzó a Főutcán), a Rákóczi-emlékek, a Dóm, az iskola engem is fiatal értelmiségivé neveltek. Mindennap, minden este sétáltam az utcákon.

Nagy szórakozást jelentett a kassai korzó. A főutca egyik oldalán az urak jártak, jogászok, a gazdasági akadémisták, a papok. A másikon korzózhatott a köznép, a baka és cseléd. Társadalmi szabály volt ez. A diák érettségi után megtehette, de mint iskolásnak nem illett korzóznia. (Az úri rend tükörképeként vehető.) A kereskedelmi iskolából többen is voltak csatangoló társaim az esti utcákon. De az én művészi hajlamom már elkötelezett, a diákvitákban pedig a kereskedelmi iskola tanárainak a szociális nézetei formálták a serdülő diákokat, engem is. Nyitott szemmel kezdtük látni szociális helyzetünket, az ország gazdasági és politikai helyzetét. A monarchiát nem imádtuk. A felnőtt vélemény önérzetet adott. Már nem voltam gyermek. Különleges személy lettem mint festőtehetség. Új barátságokat kötöttem, a tanulást is komolyabban vettem. Nem buktam meg, bár kettős életet éltem, talán hármasat is.

Halásznál rendes akadémikus fejeket rajzoltunk. Nála tanult egy Trócsányi nevű, korombéli fiú is, akivel együtt ösmergettem a festészetet. Az impresszionisták hívei lettünk. Forrongtunk a Műcsarnok ellen. Tanultam mint iskolás, és közben ábrándoztam, játszottam álmommal és reményeimmel, a festői jövőmmel. Egy vándorkiállításon láttuk eredetiben a modern magyarokat is (közöttük volt Rippl-Rónai: Öreganyám című képe 10 000 koronáért). Amit a városban, mint abnormális esetet emlegettek, annak mi hívei lettünk. Városunk festője volt Kőváry Szilárd is, modern posztimpresszionista.

Az iskolatársaim már festőnek tartottak, de Trócsányival (elmebeteg lett, majd fiatalon meghalt), aki ritka tehetségű volt, mi a múzeumokat jártuk, néztük a reprodukciókat, és véleményeztük a látottakat. A munkáinkat, talán Halászéit is kevésnek tartottuk. Harmadik kereskedelmibe jártam már, kifelé tekintettünk az iskolából.

Családom nagy tragédiája volt annyira szeretett nővérem tüdőbaja, 1907 nyarán meghalt. Ezt Lajos fivérem, a családfenntartó halála követte novemberben (tífusz). Én kicsit magamnak való, magányos voltam. Fivéreim csodálkoztak, hogy a nagy tragédiát hidegen fogadtam, de én a szívemben mélyen sajnáltam Anyámat, és sirattam az elhaltakat.

Festői felszerelésem volt már, sokat jártam a mezőkre, dombokra tájat festeni. A természet élménye feledtette szívfájdalmaimat, amellett szerelmes voltam, és ideálképem eltűnt. Szerelmem elköltözött, szeretteim meghaltak, engem várt a festészet.

Lajos testvérem lakását elhagytuk. Minden megváltozott, csak a vágyam volt erős: festőiskolába jutni. 1908-ban leérettségiztem. Ez legalább vigaszt adott Anyámnak, de szomorúságot is, mert mentem a vágyam után Pestre, vaktában. A festészetről már volt némi ismeretem. Én, az egykori miskolci bukott kis diák hat év alatt rendes tanuló, érettségizett fiatal, komoly ember, festészetre elszánt ifjú ember lettem. A családi tragédiánk, két felnőtt halála pedig emberré érlelt.

Egy süldőt kellett eladnom a vásárban, és 55 koronával, kis holmival, egy bútorkereskedő fiával Pestre mentem. Valami furcsa elszántsággal hajszolt a vágy a festés, tanulás lehetősége útjára. Tudtam, hogy Anyám és fivéreim nehezen engedtek. Előzőleg is voltam már egyszer Holló Barnánál, a Mamát Rimaszécsről ösmerte, és nagyon kedvesen fogadott. Barna bácsi egyenesen fiatal művésznek remélt.

A barátom már ösmerős volt Budapesten mint bútorkereskedő. Szerzett állást hetven koronával havonta, együtt laktunk, és én ezt sikernek vettem. A barátom rendes ember volt. Én mint irodista szinte mindent csináltam. Műhely is volt, négy segéd. Az üzlet reggel fél nyolctól este nyolcig volt nyitva. Toltam kiskocsin a szolgával a holmit, mert sürgős volt, borravalót is kaptam. A gazda megszeretett, megbízható voltam.

Holló Barna tekintélyes szobrász volt. Elvitt személyesen Pál statisztikai tanácsoshoz állást kérni. Mint fiatal művészt ajánlott. Pál küldött egy főtanácsoshoz az Országos Munkás Betegsegélyző Pénztárba (OMBP), ahol le kellett adni a kérvényt. 1909 februárjában behívtak eskütételre. Havi kilencvenkoronás díjnok lettem, reggel nyolc órától délután kettőig. Boldog ember voltam, délután negyed háromtól már mentem a ligetbe festeni. A hivatal tele volt írókkal, szocialista pártemberekkel. Bálint Aladár, a Nyolcak méltatója, a Nyugat kritikusa, beajánlott Frischaufhoz. Este odajárhattam rajzolni. De jártam utóbb az Epreskertbe is, Ferenczy Károly esti tanfolyamára, felvételi rajzom alapján. Reményteljes fiatal festő lettem, modern festői elvekkel, amelyek, akárcsak a munkáim is, Bálint Aladárnak igen tetszettek. Ferenczy esti kurzusára járt Nagy Balogh is.

Elértem hát a reményemet. Holló Barna segített, a kis tájképeimet is jónak tartotta (impresszionista képek voltak). Az Epreskertben barátokat szereztem, Frischauf Károlyt is, aki ugyancsak a tájfestészet híve volt. Lampérth, Diener, Dobrovich, Erős (Erbstein), később Uitz is barátaim lettek, és egy nézetet vallottunk a festészetről. A nagybányaiak voltak itthoni kedvenceink, legkedvesebb költőink Ady, Kosztolányi, Babits és a Nyugatosok. Szó, ami szó, pesti lakos lettem, kilencven korona havi fizetéssel és sok szabad idővel. Protekció és szerencse is kellett ehhez.

Már 1909 nyarán szabadságon voltam otthon Anyáméknál, akik örültek, hogy nem züllöttem el, de az állásomat nem tekintették igazán állami rangúnak, nyugdíjasnak. Nékem megfelelt, mert tanulhattam festeni is, volt alkalmam múzeumokba járni, és lassan egy fiatal festőtársaság tagja lettem. Szüntelen vitázva a modern mesterek műveiről, Cézanne-ról, Manet-ról, a franciákról és a modern művészetről.

1909-ben meghalt Anyám, és én lassan elmaradtam a családtól. 1910 júniusában az állásomat is elhagytam. Kosin János barátommal diósgyőri vasgyári lakásukban éltünk és festettünk, szőlőjükben volt a műtermünk. Ősszel Miskolcon csináltunk kiállítást, mi voltunk az új fiatalok. Sikerem volt, valamit eladtam Pesten is, és így lett kétszáz koronám, amivel 1911 januárjában Párizsba utaztam. Fivérem adott egy télikabátot és csíkos nadrágot. Ő akkor Pesten lakott, mint tanfolyamra küldött tisztjelölt. Diener búcsúztatott száz cigarettával. Münchenben sör és virsli, másnap délben Párizs.

Huszonkét éves voltam és az ígéret földjén. Még Pesten megadta Réth Alfréd címét az apja (aki orvos volt), és a pályaudvarról konflis vitt el hozzá. Réth otthon volt, és mint Czigány Dezső barátja, engem is szívesen fogadott. Mindjárt elvitt egy szállodába, ahol magyarok szoktak volt lakni (Tihanyi, Medgyessy orvos öccse). Minden barátságosan kezdődött. Én vettem egy térképet, az utcákkal, terekkel, főbb épületekkel. A lakásom, a Rue d'Arras közel volt a Boulevard St. Michelhez és a Luxembourg-kerthez. Persze ezek száraz adatok, de nekem Párizs egy részét ígérték. Pénzem kb. két hónapra adott időt, de én már az elején három hónapot gondoltam kispórolni, végül hat hónap lett belőle. Este a térkép szerint már kimentem a Boulevard St. Michelre, és másnap reggel már a Louvre volt a lélekemelőm. Volt velem szalonna, kenyér pedig a péknél, és így mindenem megvolt. Párizs utcáit róttam egész nap. Párizsban laktam. Mit jelentenek a szavak? Útipoggyászom volt egy tekercs vászon (részben festmény), egy kazetta, egy saját kezűleg barkácsolt tábori állvány, egy kis ruháskosár néhány holmival és pár frank. Ezek csak dolgok, de éjjel-nappal eltöltött az a tudat, hogy Párizsban lakom. Láthatom az Olympiát, a Mona Lisát, a Milói Vénuszt, a Panthéont és az új festészetet, amit a regényekből ismertünk (Zola: Nana). És a boulevard-okat róhatom.

Az ígéret földje beváltotta a reményeket. Este már az ösmert Colarossi-iskolába mentem krokizni. Ott megismerkedtem magyarokkal is. Kóródy Elemér és felesége, Ferenczy Márta barátaim lettek. Ott megtudtam a Pellerin-gyűjtemény címét, (60 db Cézanne-mű). Márta levelet írt, amint az szokás volt, és kaptam belépőt. A gyűjteményt megnézhettem. Tudtam, hogy a komornyiknak egy frank borravaló dukál, de nekem ez akkor sok pénz volt, és nem akartam adni. Gyalog mentem ki Neuillybe, a párizsi villanegyeden túl fekvő külső városkába. A gyűjtemény felemelő volt, a "Nagy fürdőzők"-kel és a többi remekkel. A komornyik látta, hogy festő vagyok, marasztalt, és én sokáig néztem, néztem, meghatva a művek sokaságától, bizony odaadtam az egy frankomat, és szépen hazabandukoltam gyalog. Persze, azt a meghatottságot, ami eluralkodott rajtam, szavak nem világíthatják meg. Még ma is ott vagyok néha a villa lépcsőházában, a hall-szerű teremben, a szobákban a képek között.

Párizs nekem nem utazást jelentett, hanem a vágyaim és festőélményeim igazolását. A rengeteg kiállítás a műkereskedőknél, a múzeumok, a Durand-Ruel-gyűjtemény, Rosenbergé, Mme Steiné, a Petit Palais stb. De a világ közepe a Louvre volt, Courbet és Manet remekeivel. Itt van az olasz reneszánsz színe-java, Michelangelo Rabszolgái, Donatello és Verrocchio. A földszinten Egyiptom, de nem lehet feledni a francia reneszánsz képeit és szobrait sem.

Miskolc városának volt évi kétszáz koronás ösztöndíja, amit én Párizsban megpályáztam. Iskolai bizonyítványt, párizsit Csáky József szerzett. Elvitt egy festőiskolába, ahol a mester megnézvén hogyan rajzolok, adott látogatási igazolást. Nem használt, Miskolc a kétszáz koronás ösztöndíjat egy Gyimes nevű konzervatív műcsarnoki festőnek adta, akinek fivére az újságnál volt szerkesztő. Keserű falat volt ez nekem.

Csákyt műtermében többször meglátogattam, szép fejei voltak. Festettem a Szajna-parton és otthon. Festettem az orosz szabadiskolában. Itt 2 frank volt a taksa. Modernek voltak, emigránsok.

Természetesen kirándultam a Bois-ba vasárnap, és megnéztem a nagy Felz, a sok mutatványos májusi parádéját. Párizs utcai élete maga is látványosság, artistákkal, énekesekkel stb. Mint festő éltem itt. Képeim is voltak. A műkereskedő, ha kis képet vett, l frankot adott érte; a kirakatban már 3 frank volt az ára. Kaptam műtermet is kölcsön egy hónapig. Szenes Lajost ösmertem, ő vitt a Rue de Seine-en lévő hotelba lakni, Kosin Jánossal, aki egy hónapig kint volt. Párizsi lakásomat igazolta egy levél, a Szenátus hivatalos levele, amely a nevemre szólt, a párizsi lakásom címén. Pecsétes engedély volt, hogy a Luxembourg-kertben festhetek.

Kosin János szépen hegedült, és amikor nem volt pénzünk, elmentünk kávéházak teraszára. Ő török fezt tett a fejére, és eljátszotta a Víg özvegyet. Így akadt pár frank, 5 vagy 6 csak, és akkor hazamentünk. A kalappal én mentem kérni. Ez a mód általános szokás volt a párizsi művészéletben. Kosinnal festettünk olajképeket, és kivittük őket árulni a Boulevard-ra, a rendőr azonban szinte azonnal elkergetett. A rendőrrel nem lehetett vitatkozni.

Barász Miklós igazi bohém volt. Festő és fotótudósnak mondható, mert a fotónak minden gyakorlati és elméleti fortélyát tudta. Festett emellett arcképet is. Barász lakása igazi tanya volt, közös gazdálkodást is gyakoroltunk ott mi magyarok. Én segítettem fényképnagyítást színezni, pasztellel vagy vízfestékkel. A Barász család (férj és feleség) baráti körét egy egyetemi hallgató, egy orvos, más magyar diplomások, egy kereskedősegéd és én meg néhány kósza magyar alkotta.

Én, amíg kint volt, Kosinnal laktam a szállodában, de mikor hazament, lakás nélkül éltem. Holmim Barászéknál hevert, szállást magyar szobabérlők adtak egy-egy éjjelre. Párizs múzeumait, festészetét már nagyon ismertem, az utcákat is. Tengődtem, és haza akartam jönni. Nem ízlett az üres lődörgés, festő voltam és nem kalandor. A sok ide-oda nap egyikén elvittek este egy vásárcsarnok körüli éjjeli bisztróba, ahol B. magyar diák, lévén 1000 frank havi járandósága, a barátait megvendégelte. Volt enni-innivaló, de pénzt senkinek sem adott. A tivornya eltartott reggelig. Az effajta züllött élet nem tetszett, én festeni akartam, ezért haza vágytam dolgozni. [...]

Pesten voltam. Volt a zsebemben 6 krajcár, a kezemben kis csomag, rajtam nagy gallér, nagy kalap. A szakáll, a haj párizsi még. Koldusöltözet, kölcsön gallér és kalap, de a szellemi csomagom, amit Párizsból magamban és magammal hoztam, egy életre való volt, ma sem fogyott ki. Új természetszemléletet jelentett ez, új ábrázolási formát és módszert: a kubizmust. Túl az atmoszféra alkalmazásán, a síkon teret ábrázolni, színt és formát, ésszerűen. Az értelmezett alakítás tényezője a IV. dimenzió is. A képzelet, az érzelmesség már nem irodalmi járulék, hanem a festészet része.

Hamar visszataláltam a helyemre, Frischauf iskolájába, az Epreskertbe, a régi barátaimhoz. A volt irodai költő, szocialista irodalmár barátom, Csatáry Gyula társbérlője lettem a Hernád u. 11. sz. alatt. Ott már festettem. Ebből az időből való egy kis Önarckép (jelenleg a Kiscelli Múzeum tulajdona), amit Rózsa Miklós kiállított a Művészház kiállításán, 1911 őszén, a Kristóf téren.


1972. VI. hó a dátuma e soraimnak. 83-ik évemben élek, és 20 éves koromtól foglalkozom a festészettel. Gyakorló festő vagyok, ilyenformán több mint 60 éve az új magyar festészet ösmerete mellett elméleti meggondolásokkal is foglalkoztam, fiatal korom óta. Az új európai festészet természetesen csak részlegesen, más-más időszakokban tudott foglalkoztatni. Nem vagyok történész és esztéta. Folyamatosan ilyen tanulmányokat nem folytattam. Festő voltam és vagyok, annak minden követelménye szerint. Élményeim a pályám rögös útjain elsősorban a festő élményei. Túl az élet érzelmi és értelmi eseményein, a festő ember, hittel és csalódásokkal jobban telve, mint a polgár. Abban a szerencsében volt részem, hogy a magyar festészet igazi arculatát kerestem a kendőzött hivatalos festészet mögött. 20 éves koromban már tudtam, hogy nem Benczúr, hanem Madarász, Székely Bertalan az igazi festők. Gyárfás és Munkácsy a jó, nem Feszty. A tanítómestereim: Kassán Halász-Hradil, volt Hollósy-növendék, Budapesten Szablya-Frischauf, Hollósy tanársegédje és Ferenczy Károly. Kiállításokon Rippl-Rónai, Fényes és a nagybányai iskola mestere, Hollósy hatott rám. A festészet szubjektív értékei nagyon érdekeltek. A Nyolcak kiállítása telibe találta elképzeléseimet. Egyébként a francia impresszionistákat ösmertem könyvekből. Azt mondhatom, hogy szerencsés körülmények és a barátaim segítettek a magyar festészet megismerésében és az új szellem megértésében. A neveltetésem sem volt papi szellemű, a kereskedelmi iskolában a tanárok nagy része szabad gondolkodásra nevelt. Egyszóval, amikor 1911 januárjában Párizsba mentem, a festészet iránt telve rajongással, én már elkötelezettje voltam a modern festészetnek. Mégpedig egy lelkes, tehetséges magyar, modern szellemű generáció tagjaival együtt. A Nyugat, Ady szelleme már a vérünkké vált. A Szociáldemokrata Párt, a Polgári Szabad Gondolkodók számunkra már hatóerők voltak. A maradi klerikális uralkodó szellem hatóereje gyengült. Természetesen ez a megállapítás elsősorban rám vonatkozik, és nem valami mindenki számára érvényes norma. Az, ami mindenekelőtt lényeges: a munka. Én minden körülmények között dolgoztam. És nem úgy, hogy az utánzás legyen. A szellem dolgai közül az érdekelt, amit a természetszemléletem igazolt, és mindig a festői munkával párhuzamban. Én Párizsban nem az utazgató idegen voltam. Meg kellett néznem Manet Olympiáját, a Milói Vénuszt és Cézanne műveit. A sovány lehetőség szerint én ott is festettem, mert a palettám és az ábrázolás nem alkalmi szükséglet volt nálam. Semmiféle utánzási hajlamom nincs. Úgy festettem Párizsban, mint otthon. A látottak hatása természetesen érvényesült, de nem utánzásban, hanem a természetszemlélet újszerűségében. A tér, mint az ábrázolás tárgya, annak jelei színben, vonalban, megfogalmazása a síkon. Ez elvi különbséget jelentett az atmoszférás fogalmazású festészethez képest. Látható változás: az egymást szögletesen átható síkok a képen. Ezért lett fontos a festés számomra és nemcsak a kiállítások látogatása. Párizsban nem volt alkalmam eleget festeni, haza kellett jönnöm dolgozni. Hazajöttem, és festettem egy önarcképet; szögletes előadásával jellemzője lett új természet-szemléletemnek. Nem lettem utánzója sem Cézanne-nak, sem Picassónak, csak követője a szellemüknek. Pár évig töretlenül funkcionált ez a szemléletem. Az 1914-es háború megváltoztatta az életemet. Katona nem voltam, de megnősültem, és festészetembe visszatért egy iskolás nosztalgia. A renaissance hatott rám, főleg érzelmes emberábrázolásával. A családi tragédia is megtört. Nem tudtam konzekvens maradni a festészetemben. Ilyen periódus, a tónusfestés iránti nosztalgia volt később is. 1919 után én is visszataláltam a korábbi szemléletem értelmezett és konstruált követelményeihez. Az állandóan változó festészeti problémák között csak gyakorló festőmunkám tudott jó utakon járni az elméleti tévedések dacára is. A paletta, az ecset, az állvány józan, minden eklektikus periódusban. Természetesen logarléccel nem lehet festeni, a vizualitás nem mennyiségi folyamat, de ész nélkül sem lehet dolgozni, mert a művész tudata munka közben működik. Nem transzállapot a festés, bár a kimutathatatlan funkció jelen van. A kép kellemetlen tud lenni későbben a festője számára. Mint műszer mutatja a művész értékeit (a jó festőnek rossz műve is van).

1924 után már az ismét megtalált úton járok megint, a magam módján. Nem természetem az utánzás, de megállapítható, hogy a szemléletem változó. Persze nem machinációról van szó. A tehetség mértéke a lényeg, de nem automatikusan válik döntővé. Úgy foghatjuk fel, mint emberi tehetséget az alkotó festői tehetsége mellett. A jó kép nemcsak festészet! A festő fejlődése útján, sok belső körülmény közrejátszása között a külső hatások izgalmait is átéli. A munka az elméletek mérlege is lehet, de nem feltétlen az, mert a munka, a saját képek maguk is teremtenek egy adott helyzetet, amely nem feltétlenül megbízható. A tehetség, az ösztön, az emberi józan ész együttese segítheti a művészt kritikus helyzeteiben. Helyzetének felismerése máris eredmény, ha a munka azt realizálni tudja.

Az életem tartalma a festészet izgalmas fejlődése, alakulása. Röviden szólva, az ábrázoló festészet egy-egy áramlata. A képzelet, az úgynevezett nonfiguratív lett a ma festészetének változata, lemondott a természetszemléletről. A képzelet lett a kép tartalma, és a látható jelek szabad érzetet keltők, nem ábrázoló jellegűek. De nem díszítő alakzatok. Nem díszítő művészet ez.

Ezt a képsíkon történő változott megjelenítési módot a festők sokan gyakorolják; a festészet szükségszerű fejlődésének tekintik. Szuverén lett az alkotási folyamat. Ez az áramlat sok hívet szerzett magának. Hivatalosan is elfogadták ezt a művészetet, egyes múzeumokban absztrakt alkotások egész gyűjteményei vannak. Az absztrakt művészetnek sok változata van. Itt is a tehetség, az ösztön és az emberi magatartás az irányadó.

Én magam már nem lettem absztrakt. Az ábrázolás is rengeteg élményt ad. Oda vagyok elkötelezve.


Lelőhely: Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattára: M.D.K. B-I. - 10/1087. 1-10.

Közölve: Kmetty János: Festő voltam és vagyok. (Corvina Kiadó, Bp., 1976, 65-75. oldal.)

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
             Palatinus, 2002, 270-280. oldal