Dr. Lázár Béla: Szinyei-Merse Pál ifjúkori levelei
A modern művészet kezdeteiről e folyóirat tavalyi évfolyamában megjelent tanulmányom megjelenése után végre napvilágra kerültek Szinyei-Merse Pálnak régóta kutatott ifjúkori levelei. - Most már közvetlen és beszédes bizonyítékok állanak rendelkezésünkre, melyek azonban csak mindenben megerősítik a művész fejlődésének tanulmányozásából kiolvasottakat. A korán fellépő hajlam első megnyilatkozását figyelhetjük meg, amint még Nagyváradra érkezte előtt, mint eperjesi diák magamagától kezd festegetni. Nagyváradon a véletlen Mezey Lajos festőhöz vezeti, akinek bátyjánál lakik, együtt van vele s természetesen festői hajlamai kinyílnak. Már első levelében, 1862. nov. 9-én írja apjának: "Ha nem esnék terhedre, igen kérnélek valamire, ugyanis arra, hogy azon két képet, melyet otthon festettem, elküldenéd ú. m. azt, melyen a borospalack, kenyér stb. van lefestve és a cigány családot, a harmadikra nincs szükségem, mert annak eredetijét látta Mezey és ez meglehetősen hasonló az eredetihez. Erre azért kérlek, mivel Mezey úr igen kívánná látni, mert ő azt mondja, hogy az reám nézve nagyon hasznos volna, ha ő ezeket megtekinthetné, mind hibái, mind jó részei felett felvilágosítást és magyarázatot adna."
Apja a képeket elküldi s úgy látszik Mezey igen biztatta, mert most Mezey Mihály - házigazdája - írja apjának (1863. febr. 19.),hogy szorgalmasan és nagy előmenetellel fest, de a tanulmányok iránt sem közönyös egészen. Mindjobban megerősödik abban a vágyában, hogy a festői pályára lépjen. Nagybátyja révén megismerkedik Szlávy Viktorral, aki bemutatja Kudelka altábornagynak, Kaulbach müncheni akadémiai igazgató jóbarátjának s kap tőle ajánlatot, minekutánna akkor festett dolgait is nagyon megdicsérte. "A nagy kincs tehát birtokomban van", ujjong apjához írt levelében s küldi haza szorgalma bizonyítékait, miközben hozzá fog egy új képhez, "mely a Vezúv kitörését ábrázolja és ez rövid időn fog elkészülni, ezentúl egyes fejeket fogok festeni, mi előkészülésemhez elkerülhetetlenül szükséges, a Vezúv különben már alá van festve s így hiszem, hogy legtovább két hét múlva el fogom küldhetni." Eközben Mezey Lajos a következő levelet írta apjának (1863. jún. 8.)
"Nagyságos úr!
Palinak két új képét, a még otthon festettekkel együtt ma pakkoltuk be, annálfogva jelen soraimmal egyalkalmilag érkezendnek haza. A két elsőről bírálatot mondanom szükségtelen, de szabad megjegyeznem, miként rajtuk ismét haladás látszik, amennyiben a harmóniát most már könnyebben hozza létre Pali mint eddig. A két otthon készültek, bárha gyengébbek is, szintoly becsűek, mivel azokat önállólag feste s örömmel láttam bennük s találtam nyomait oktatásaimnak. Szép emléke lesz az a múltnak jövőben, s Pali tudni fogja a csekélységekből is kiismerni volt mesterének némi alapos ismereteit. Ha így haladna iskolai tanulmányaiban is, nem lenne legkisebb aggodalmunk az érettségi iránt; ámbár örömmel írhatom, hogy a képek előbb haza küldethettek volna, ha néha szabad idejét úgy használta volna, mint azelőtt; de mostanság rendesen azt szokta mondani: "megyek, mert tanulnom is kell," - s ez jó jel.
Ezután még csak egy pár elkezdett képet fog festeni, azontúl csak stúdiumokra kell szánnunk a hátralevő kevés időt, hogy annál tisztultabb nézetekkel bírjon majdan Münchenben s az akadémiai kezdet se legyen előtte ismeretlen; meg vagyok győződve, hogy ő minden évben könnyen fog haladni, mert társalgás útján igen sok fogalmakat oltottam bele, melyek nézetem szerint dúsan és gyorsan fognak oly művészeti városban fejlődni, sőt ha Pali szorgalma nem lankadand s a védtelen, előtte nem is gyanítható nehézségek el nem csüggesztendik, hanem inkább búzdítandják, lehetetlen, hogy csak középszerű festesz váljék belőle, s oly jól esik azon meggyőződésem, hogy talán szülőinél is nyugodtabban nézek jövője elé.
No de mit dícsérgessem én Palit? azaz miért ne? Midőn oly örömem telik benne! S ki fogná dicséretemet forróbban lelkébe szívni, mint szülői? Azért képes volnék a fárasztóságig róla írni, de hogy hosszas ne legyek, csak még magamról tartom kötelességnek köszönetem egyszerűen fejezni ki azon megtiszteltetésért, mely a jernyérei meghívás által reám árad ... stb"
Mezey Lajosnak e szép levele döntő fontosságú volt Szinyei-Merse sorsára. Mikor néhány hét múlva jelenthette, hogy az érettségi vizsgát jó sikerrel letette, érezte, hogy "szabad ember s az út céljához nyitva áll." Még ott marad Váradon, "mivel az iskolai dolgok többé nem köteleznek, van időm elég a festésre és ezért, miután Lajos bácsi szíves volt megengedni, hogy mindennap nála festhetek, evvel foglalkozom most mindég."
A következő év tavaszán Münchenbe kerül, ahol a próbarajza alapján Strähuber antikosztályára veszik fel, a mester igen szíves hozzá s nagy elhatározások ébrednek benne. Járni fog esti aktra, könyvtárba, meglátogatja Adam-ot, Piloty-t, ajánlólevelekkel. "Különösen érdekelnek az előadások, névszerint mostan a műtörténet és perspektíva, mindegyikből egy óra hetenkint." Hogy a németben gyakorolja magát, apja kérte, hogy német leveleket írjon. "Szorgalmasan rajzolok és nagy kedvvel, most aktunk is van naponkint reggel 7-9 közt és ezt nagy passzióval rajzolom. Este olvasom Winckelmann műtörténetét, ami nagyobb örömet okoz nekem, mint valami üres regény." Egyszerre úgy érezte magát, mintha Tündérországban élne. Álmai beteltek. Művésszé képezheti ki magát. Azt írja az anyjának, hogy nagy a hideg, átfázott. "De nem tesz semmit, én mindamellett megelégedett vagyok és nem cserélnék egy királylyal!" Ez időben még főleg a magyar festőnövendékekkel volt együtt, de barátainak köre mindegyre tágult. Apja szerette volna, ha társaságba jár, de hát ez nem megy olyan könnyen, mint otthon, ahol mindenki ismeri. "Itten az életmód nem olyan társas, a családok elzárkózva önmaguknak élnek, úgy hogy különös ajánlás vagy rokonsági összeköttetés nélkül lehetetlen oda bejutni." Azért folyton pallérozza magát. Francia társalgásban gyakorolja magát egy olasz társával és tervezi az angol és olasz nyelv tanulását is.
Igen fontos egy ezidőben (1865. jan. 16-án) írt német nyelvű levele, melyben hivatásának felismerése a legvilágosabban megnyilatkozik:
"Elismerem szavaid igazságát a történeti és tájképfestészetre vonatkozólag s elismerem az előbbi felsőbbségét. De egyre arra törekszem hogy önmagamat vizsgáljam, megítéljem s szerintem több érzékem van a tájképfestés, mint a historiafestés iránt s mivel ez az igazság, azt hiszem egy elhibázott élet volna a történetifestést forszírozni s vagy elbuknék e nagy nehézségeken vagy legjobb esetben középszerűségig vergődnék fel. Míg a tájképfestésben valami magasabb rendűt remélek elérni. E nézetemben megerősít egy nemrég előfordult eset: a karácsonyi szünidőben tájképi kompozíciót kíséreltem meg s egy kis színvázlatot csináltam, melyet elvittem Pilotyhoz, hogy véleményét halljam. Nagyjában nem rosszallotta a kompozíciót, de azt mondta, hogy tájképi tanulmányokat fessek szorgalmasan természet után, s lehetőleg egy jó festő társaságában menjek ki a hegyek közé. Erre én hajlandó vagyok és lehet, hogy a nyáron nem is megyek haza, mert a legtöbb festő ebben az időben megy ki vidékre. Minthogy tehát maga Piloty bátorított, hogy a megkezdett úton tovább haladjak, el is határoztam, hogy komolyan hozzáfogok a természeti tanulmányokhoz." Az utóirat igen jellemző: "Máskor csak mégis magyarul fogok írni, mert csak jobban és szívélyesebben tudom magamat kifejezni."
Márciusban írja apjának: "Az antik teremben dolgozván, a napokban végeztem be egy nagyobb munkát, a Laokoont, melyen sokat tanultam és mások ítélete folytán dicsekvés nélkül mondhatom, hogy nagyot haladtam. Ezen munkámat bemutatván Anschütz professzornak, a festőiskola tanárának, kértem tőle húsvétra felvételemet iskolájába, mit ő meg is ígért azon feltétel alatt, hogyha iskolája, mely mostan túl van terhelve tanítványokkal, kissé megürül, különben táplálok reményeket a feljutáshoz." Csakugyan felveszik s ott több kedvvel és még nagyobb szorgalommal dolgozik, modell után, majd gipsz után festve. De amikor teheti, megy ki a szabad természetbe vagy tanulmány fejet fest, amivel meg van elégedve. A következő évben már vágyik Pilotyhoz. "Én már tökéletesen beleszoktam az itteni életmódba, a dologhoz komolyan hozzáláttam. Pylotyhoz eljárok, ki félig-meddig megígérte, hogy felvesz osztályába, ha a kellő előhaladást megteszem, melyre mostan alkalmasint tér is fog nyílni, mert az akadémiai testület belátta, hogy a mostani Malschule - Anschütz tanár vezetése alatt - elégtelen arra, hogy jól meglehessen tanulni festeni s a Componir-schuléba általmenni. Most egy új, mintegy közvetítő osztályt akarnak felállítani Wagner Sándor hazánkfia tanársága alatt." Azt hiszi, hogy ha ez az osztály megnyílik, oda biztosan felveszik. De ez a reménye nem válik be, ő később, egyenesen Pilotyhoz kerül, akinek tanítványaival különben is jó viszonyban volt. "Ezek a legjelesebbek az Akadémián, írja 1866. január 12-én, s velük nagyon barátságos lábon állván, esténként összegyűlünk, hol víg tréfa, komoly olvasmányok, művészet feletti disputatiókkal töltjük a hosszú téli estéket, azonkívül van a társaságnak heti közlönye, melybe mindnyájan írunk, különböző tartalmú élceket és értekezéseket." Természetesen legfőbb vágya, hogy ő maga is bejusson Pilotyhoz, aki buzdítja egyre, de kompozíciót követel tőle. Ez pedig nehezen megy, "mert Pilotynak osztálya a legkitűnőbb egész Németországban, akihez a legjava festők igyekeznek bejutni, tehát a tanárnak van miben válogatni, s ezek közt a legjobbat veszi fel." Egyelőre a biztatás is jól esik neki. Kezdi magát tehát a komponálásban gyakorolni, megkísérel egy "Attila halálát", hogy Pilotynak bemutathassa. De törekvései meddők maradtak. 1866. június 27-én írja nagybátyjának: "Agyonkínoztam magamat, hogy valamit összehozzak, de hasztalan. Egyetmást bemutattam Pilotynak, de nem volt megelégedve, másokkal meg én nem voltam, azokat egyszerűen eldobáltam. Ez sok időbe került, minden eredmény híján. Közben barátom Max Gabriel hazajött Parisból és kértem őt őszinte véleménymondásra. Ő nyíltan megmondta, hogy szerinte még korai, hogy képhez fogjak, mert egész csomó előtanulmány hiányzik még nálam, amit most kell behoznom, mert később nehéz lesz vagy egyáltalján lehetetlen. Azt tanácsolta, hogy főleg rajzoljak, minden formák megismerése céljából és hogy emlékezetemet fejlesszem. E célból az embereket az utcán, sétányokon, ahol járnak, állnak, ülnek, mozognak gyorsan levázoljam, aztán kosztümöket tanulmányozzak és rajzoljak, meg anatómiai preparátumokat, meg más dolgokat. Mindezt addig csak felületesen tettem, mert főleg fejfestéssel foglalkoztam s mivel ott jó eredményeim voltak, azt hittem, hogy rátérhetek a képfestésre. De ekkor rájöttem, hogy a fönt elsoroltak mind hiányoznak, mert az akadémiai rendszer szerint nem sajátíthattam el őket, mert ott a többi tanulmány rovására igen egyoldalúan csak fejstudiumokkal foglalkoznak. Most ezt tehát mellékesnek fogom tekinteni és egész komolyan azon leszek, hogy a metszetgyűjteményben, könyvtárban, amit lehet, elsajátítsak."
Ez a levél meggyőzően mutatja, amit műveiből kiolvastam s tanulmányomban kifejtettem, hogy a mesterkélt komponálás nem kenyere s hogy csak azért próbálkozott kompozíciókkal, hogy Pilotynak kedvébe járjon. Evégből kezdett komoly olvasmányokkal is foglalkozni, nevezetesen Goethe és Lenau Fausztjával s a népkönyv Fausztjából komponált egy jelenetet, "Mikor Fauszt kalandjaiból hazatér, az első, mit Mainz szülővárosa előtt talál, fia az akasztófán, azt leveszi és saját kezével ásott sírba eltemeti. A téma borzasztó, de fájdalmas és megható. Körülbelül ezen időben, mikor ezt befejeztem, felszólított Makart és Benczúr, hogy mivel náluk a Piloty-iskolában, mivel sokan elutaztak a vakációk alatt, elég hely van, használjam fel az alkalmat és dolgozzak náluk. Piloty ugyan nincsen itten és nem tud róla semmit s én ezért vonakodtam ezen ajánlatot elfogadni, de ők megnyugtattak, hogy a tanárnak ez nem lesz ellenére, mivel úgyis félig-meddig fel vagyok már véve, így tehát elfogadtam az ajánlatot és a hó eleje óta fent dolgozom. A fenti kompozíciót megmutattam Makartnak, neki a főodologban tetszett, csak némi tanácsokat adott, ennek következtében egy új skizzet kezdtem, melynél a tárgyat az alapeszmében megtartottam, de a nevet elhagytam, cg v históriai jelenetre travesztáltam minden bizonyos historikus név nélkül, ami nem szükséges; ha találok nevet, jó lesz, de egyelőre csak egy szerencsétlen fiatal embert, kit felakasztottak politikus véleményeért néhány barátai szürkületkor lopva az akasztófáról levesznek s magukkal viszik méltóbb helyre eltemetni.@ Ezen skizzem sokkal jobb lett, mint az első, mindenkinek tetszik, tehát reménylem, hogy a tanár is meg lesz vele elégedve s felvesz végkép iskolájába. No csak lassan, még elbizakodol öcsém! Nem én, soha; nagyon jól tudom, mily sok hiányzik még nekem, de igazán roppantul örülök, hogy végtére valamit összehoztam. Most nagy kedvvel és szorgalommal dolgozom s rózsaszínben látom az egész világot."
Piloty csakugyan felvette iskolájába és ott jött össze Leibl-lal és Max-al, két jó barátjával, akikkel együtt maradt a következő években. Itt Pilotynál festette meg Faunját, melyet az 1869-iki müncheni kiállításon is bemutatott. Apjához írt leveleiből értesülünk viaskodásairól, amit a különböző vázlatokból kiolvastunk. Mikor a vázlatokkal készen volt, hozzáfogott a nagyobb alakban való megfestéshez. De előbb erőt gyűjteni kimenekült a szabad természetbe. "A pünkösdi szabad napokat - írja apjának - arra használtam fel, hogy a starenbergi tóra mentem Max-al és több barátommal. A falusi élet különös varázszsal bír reám nézve, gyermekkori emlékeim felélednek és feledem ezen édes álomképekbe merülve a sokban prózai jelent..." Elmondja aztán, hogy mennyit változtatott a képen, hogy belefáradt, de mikor faluról visszajött, újult erővel fogott hozzá. De Piloty "nagyon szigorúan veszi feladatát, - írja egy későbbi levelében, 1868. július 6-án, - nem bocsátja ki az embert, míg valamit ki tud belőle sajtolni, úgy hogy az embert kényszeríti önmagát felülmúlni, mint mondani szokás. Már mikor gondoltam, hogy készen leszek, a tanár egészen kiforgatott, új fejet kell rátenni, ez nem ér semmit, itt is ott is még egészen másnak kell lenni s ezzel elutazott falura, azon ígérettel, hogy minden pénteken be fog jönni korrigálni. Most tehát itt ültem. Eddig emlékezetből komponálgattam a fejet, de miután a többi a képen természet után volt csinálva, az egészen elütött, de hol találjak az itteni sörös tökfilkók közt egy faunfejet? Ekkor egy fiatal görög festő segített ki a bajból, ki eddig majdnem neheztelt reám, hogy én Faunt festek és őt nem kérem fel, hogy nekem üljön, mert ő szinte büszkének látszik lenni faunkarakterszerű fejére. Ezt nagyon jól használhatom s midőn a tanár múlt pénteken itt volt, meg volt elégedve."
A Faunt Piloty kívánságára előbb Bécsben, aztán Pesten, végül Münchenben állította ki, de nem adta el. Édesanyját értesíti sikeréről, mondván, hogy Bécsben az a vélemény róla, "hogy jól van festve, de a tárgy nem olyan, mely a nagy publikumnak tetszenék ... az Ungarischer Lloyd kedvezőleg ír róla; a "Műcsarnokban" ezen szavakat olvastam: "Szinnyei Pán és nimfája biztosan kezelt és egészséges színezetű kép." Jövő képemnek jobbnak kell lenni, ez feltett szándékom s keresztül viszem minden áron, minden erőmet összeszedem, hogy oly jó legyen, hogy a párisi Szalonba küldhessem."
Ez időben sűrűbben levelez édesanyjával, a ki költői lelkületű hölgy, Vörösmarty, Arany és Petőfi lelkes tisztelője, aki művészfiát a művészet szeretetében, az élet költői felfogásában megerősíteni igyekezett. Egyik ilyen meleg érzéstől áthatott levelére írja a művész (1868 július 26-án): "Nem tudom mivel köszönjem és viszonozzam azon gyöngéd anyai szívből ömlő gyöngysoraidat, gyöngének érzem magamat az érzést, melyet okozott, szavakkal leírni; csak azt tudom, hogy keblemben nagy változást idézett elő, gyermeknek éreztem magamat újra: tavaszzöld gyep - napsugár... ez szép álom volt! - Toll nem az én mesterségem, leírni nem tudom, de ecsettel fogok igyekezni ezt visszavarázsolni!..." Mily mély pillantást enged vetni ez a pár sor a művész teremtő képzeletének működésébe. Már ekkor, (1868-ban) a napsugár vonzza... az érzés egyszerre vizionarius erővel képpé alakul előtte ... látja a érzését... színné, formává alakul az át lelkében, derűs, napfényes képpé, aminthogy ebből az érzésből fogant a zöld gyepre terített piros pokrócon fekvő anya kis gyermekével, amint a nagyobbacska lány virágot szór a babára, amely művét, sajnos, csak reprodukcióból ismerjük, (Művészet II. 229) Psikologiai szempontból rendkívül becses, szinte naplóvallomásként hat ilykép ez a levélrészlet!
Következik a nagy esztendő, az 1869-iki nemzetközi tárlat, a Leibl-lal, Max-al, Liezenmayer-rel, Makarttal való szoros barátkozás, a Piloty-iskola uralkodása. Barátjainak egyik része önállósította magát, de azért együtt maradtak, a régi jó viszonyban. Apja azonban hívja haza. De ő kézzel-lábbal kapálózik ez ellen, de hasztalan, haza kell mennie, a sorozást nem lehetett kikerülni. Azonban sikerül magát a katonakötelezettség alól kimenteni, siet vissza Münchenbe, ahol a kiállítás rendkívüli hatással van reá. 1869. augusztus 9-én írja haza apjának: "Az itteni kiállítás rendkívül nagyszerű, a várakozást felülmulta, reám nézve nagy fontossággal bírt, mert mostan volt csak alkalmam az ittenit más iskolákkal összehasonlítani és a franciák kétségbevonhatatlan győzelmét látni. Különösen láthattam az iskoláknak káros hatását, mely ugyan egyideig szükséges, sőt elkerülhetetlen, de később elöl minden originalitást, a művész legnagyobb kincsét, melyet féltékenyen kell őrizni, mert legkönnyebb elveszteni. Elevenen emlékeztem szavaidra, hogy tovább kell szétnéznem a világba, nem elég egynél maradni. Nagy igazságot mondtál. Elhatároztam ennélfogva a Piloty-iskolából kilépni s ezután csak egy tanárt követni, mely engem legjobban fog vezérelni s ez a tanárom a természet. Egyelőre itten veszek fel ateliert, mert szükséges, hogy legalább egy félévig nyugodtan dolgozhassam, mit itten tehetek leginkább. Szükséges, hogy a sok új benyomást, melyet az utolsó félévben bevettem, mostan nyugalommal megemészthessem, mert ha ismét új utazással szaporítom, khaosz lesz belőle, miből semmi hasznom, sok károm volna. Tehát falura megyek vagy egy hétre stúdiumokat festeni ..." íme mily határozottan látja egyszerre maga előtt a jövőt! Mily biztosan ismeri fel a hatást, melyet kapott és az utat, melyet követnie kell. Apja hívja haza, de nem megy, mert "a kiállítás - írja egy későbbi levelében - annyira kihozott sodromból, hogy csak nézni, bámulni, tanulni, de képemen dolgozni nem voltam képes. Jelenleg azon stádiumban vagyok, hogy minden ezaltación túlesve, képhez akarok fogni, még melegébe, hol a benyomások még frissen emlékezetemben vannak, hogy ezeket értékesíthessem." Terve, hogyha eladja újonnan festendő képeit, Parisba megy. "Hazautazásom, bármennyire vonz szivem, csak félbe szakítana munkámban s azon kedv, sőt szenvedély, mely mostan serkent, talán soha vissza nem térne ily mértékben." Íme a müncheni nemzetközi tárlat hatásának egy újabb ékesen szóló bizonyítéka!
Most használja először a modern szót is, s egészen Courbet szellemében. Egy 1869 október 12-én kelt levelében arról beszél, hogy Humpelmeyer képkereskedőnek képet fest. "A tárgy egyszerű, ismét egészen modern, nők és gyermekek egy gyümölcsös kertben mulatva, hintázva, stb Nyolc-kilenc alakkal. Már belekezdtem." Majd kisebb utazásokat csinál, jár Bécsben, jár Olaszországban, de azért szorgalmasan dolgozik. Közben kitör a francia-német háború, szülei aggódnak, hívják haza, de ő egy darabig megnyugtató leveleket küld, mert erősen munkában van, tájképeket fest s most már megrendelései is vannak.
Szüleit azonban nem tudja megnyugtatni s haza megy. Következnek a jernyei napok, semmittevésben, de ő vágyik vissza Münchenbe, hívja a hivatása A következő évben, 1872-ben vissza is megy. Ekkor lesz Böcklin atelier-szomszédja. Az 1873-iki bécsi nemzetközi kiállításra készül mindenki. Apja azt szeretné, ha a magyar osztályban állítana ki, de Faun-ját Pilotynak ígérte, a ki ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványait bemutathassa. Ám valamelyik új képét a magyarok közt fogja kiállítani.
1872 nyarán nagy németországi utat csinál nagybátyjával, visszatérve, szorgalmasan dolgozik, egészen modern irányban, most már tudatosan keresve önmagát. Egy november 10-én kelt levelében olvassuk: "Becses leveledet megkapván, nagy örömmel olvastam, hogy az a kis eredmény, melyet eddig (Faunommal) felmutatni bírtam, oly örömet okozott nektek. Ez új tettekre bátorít, ha ti bíztok bennem s képességemben, akkor nem bánom, a többiek gyalázhatnak, amennyit akarnak. Ez jövő képemnél, mely már majdnem kész, valószínűleg nem fog elmaradni, mert ebben kissé éles oppozicióba helyeztem magamat az itten uralgó iránnyal, ezt meg nem bocsátják nekem az öregek, kik a tért elfoglalták, de én azt nem bánom, simfeljenek, leginkább bosszantana az ignorálás, mely szintén lehetséges." De nem így történt. Tíz nappal később írja az apjának: "Képem e héten ki van állítva s feltűnést okozott, dicsérik és gyalázzák, éles kritika nem fog elmaradni, ha megjelenik, mindjárt küldök nektek, mulassatok rajta. Csak annak örülök, hogy közönyös nem maradt a publikum, igaz, némelyek már tökéletes bolondnak deklaráltak, nagyon mulattat." Magát a képet így írja le: "A kép tárgya igen egyszerű : egy merengő nő, egy fekete rigó s piros esti alkonyat, a kőasztal studiumba belefestve." Csupa szín. Itt már érzzük, hogy Böcklin közelében vagyunk! Aztán, több kisebb munka után, hozzáfog nagy képéhez. Januárban írja: "Nagy képemen most teljes gőzerővel dolgozom s munkámban találom az egyetlen vigaszt, szórakozást, mulatságot. Hogy mit mond majd hozzá a világ - azzal nem törődöm." Tavaszra elkészült a Majális-sal s elküldte a bécsi kiállításra. Ő maga pedig Bécsen át hazajött.
És következett a nagy kiábrándulás. Csak biztatgatta magát azzal, hogy a világ véleményével nem törődik. Bizony törődött. Ezért aztán sutba dobta az ecsetet, beállott gazdának. Jó darabig csak azt írogatta az apjának: "A cséplés jól megy, de az égetés napról-napra rosszabbul "
Bizony, bizony. Az ő megégett sebe sokáig sajgott.
De aztán jött a feltámadás.
Forrás: Művészet, 8. évf., 2. sz., 1909, 122-130. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00044/122-130-szinyei.htm
Bálint Aladár: Szinyei Merse Pál mérlege
*
Képzőművészetünk rövidke történetében kétségkívül rezervált hely illeti meg Szinyei Merse Pált. A fejlődését irányító erők szerencsés harmóniája folytán körülbelül negyven esztendővel ezelőtt olyan képet festett, melyet még ma, a forradalmiságának leviharzása után sem ért meg egyik barátja. Hogy 1873-ban idehaza sem itt, sem egyebütt nem értették meg ezt a képet, azon nincs sok csodálnivaló, Barabás és Than voltak az akkori művészi élet legtipikusabb vezéremberei, de azóta mégis csak történt valami ebben az országban. Tisza István nem tartja kötelességének, hogy észrevegyen olyan dolgokat, amelyek nem éppen kedvére valók, sőt Szinyei Merse Pál nevének helyes leírásával sem törődött szerencsétlen írásbeli dolgozatának összeállítása alkalmával.
Egész sereg szó, program, amiről valamikor azt hittük, hogy öröktüzű elkophatatlan, kiégve, jelentőségben, értékben megfogyatkozva, az elhasznált jelszavak lomtárában hever. A legtöbbnek reménye sincs arra, hogy relikviasorsát eleven értékre váltsa, hiába várja azt a - ki tudja, honnan jövő - hullámcsapást, aktualitást, amely új vért ömleszt a megbénult, összezsugorodott karokba.
A magyar piktúra utolsó ötven esztendejére gondolok, arra a tradíciónélküli piktúrára, amelynek kezdete a bécsi és müncheni akadémiák dicstelen korszakával esik össze. Egy csöppet sem kell tehát csodálkozni azon, ha ennek az iskolának neveltjei az abszolút piktúrát, a becsületet, a múltat, az utolsó ötven-száz esztendő elsatnyult művészetében látták.
Apró mozaik-távlatok, zavaros fejlődési vonalak elfödték a nagy eredményekkel, kész értékekkel súlyos történelmi távlatokat, és ha múltra gondoltak, legfeljebb tanítómestereik inasesztendeivel összeeső időpontig bírtak visszalátni (a termékeny múltra, az öt-hatszáz esztendőre való visszatekintés is csak a legfiatalabbak erénye).
Ezzel magyarázható meg az is, hogy a plain-air egykor zászlóra írt szent jelszó volt. A lényeg a meggyőződés. Volt idő, mikor a széles festési modor egyértelmű volt a fiatalos felbuzdulással, a bátrak igazságérzésével.
Ha valaki történetesen másképpen festett, mint az elődeik modorába süppedt félemberek, az tekintet nélkül fajsúlyára, tartalmára egyfelől "modern" és az akkori értelmezés szerint jó művész volt, másfelől pedig kipusztítani való anarchista. De hát ezek ismert dolgok.
A fontos az, hogy a revízió bekövetkezett. Ezzel egyidejűleg egynémely monopólium összeroppant a látszólag egymással szembenállók és másirányúak egy sutba kerültek, és akiket egyivású és egymáshoz tartozónak véltek, azok közül többen más-más helyre terelődtek, más osztályba sorozódtak az újjáértékelés bekövetkezésével...
Cikke azért nem volt haszon nélküli. Egyrészt megmagyarázták neki, hogy ez nem magyar politika, ahol minden jogot végzett vagy nem végzett dilettáns valakivé fuvakodhatik, másrészt alkalmat ad arra, hogy megállapítsuk, vajon Szinyei Merse Pál csakugyan az a kovász-e a magyar képzőművészetben, ahogy túlságosan buzgó rajongói világgá hirdetik.
1873-ban festett "Majális" című képe Szinyei Merse fiatalságának legszebb hajtása, csakugyan figyelemre méltó kép. Még nagyobb kultúrájú ország művészetében is egy nagy emelkedési fokot jelentene.
Nem is erről van szó. Szinyei Merse Pál a Majális után már megállt. Ez nem azt jelenti, mintha nem festett volna még ugyanebben az időben jó képeket. Festett, csakhogy egy lépéssel sem haladt tovább.
Szinyei Mersét mellőzték, képeit visszautasították. Ez igaz. Csakhogy napjának felvirradása után ugyanazt festette (persze gyengébben), amit húsz esztendei hallgatása előtt festett. Elfelejtette azt, hogy amit elért, az csak megkezdés volt, és noha mérföldekkel előbbre jutott kortársainál, a megállás hanyatlással volt egyértelmű. Húsz esztendeig Szinyei Merse Pál nevű piktor nem volt Magyarországon, hanem nagyságos Szinyei Merse Pál földbirtokos és néha országgyűlési képviselő.
Úr volt, magyar úr volt, aki nem tartotta illendő dolognak, hogy akár itthon, akár külföldön verekedjék, maga köré neveljen fiatalokat, akikkel együtt kiverhette volna sáncaiból az ellenségeit. Inkább elszegődött búsmagyarnak és (a lexikon szerint) csak "barátai unszolására" vett újra ecsetet kezébe.
Ez volt a bűne, és amikor tehette volna, amikor elég hatalma volt, akkor is egyre tágította azt a távolságot, amely közötte és a fiatalság között egyre nagyobbodott.
Erről a fiatal piktoraink sokat beszélhetnének.
Gondoljunk csak az igazi nagy művészekre, a fanatikus igazhívőkre, akik életüket teszik kockára, gondoljunk Gaugainre, aki múltját, kultúráját dobta oda egy nagy igazsága kedvéért.
Nem kell külföldi példákat idézni. Volt nálunk is, aki verekedett, aki állta a harcot, a meg nem értők röhögését, de ezt nem Szinyei Merse Pálnak hívták, hanem Rippl Rónai Józsefnek, és gondoljunk egy másik nagy verekedőre, ezt is másképp hívják: Kernstok Károlynak.
Hogy a fiatal magyar piktúra európai magaslatra emelkedett, azt sok más okon kívül leginkább e két verekedő embernek köszönhetjük.
Szó sincs róla, Ferenczy is, meg többen is sokat lendítettek a piktúránkon, de a verekedés az más.
De azért Szinyei Merse Pál mégsem érdemli meg Tisza Istvántól, hogy az ő legkedvesebb gyermekénél előbbre helyezze késői öregségének vergődését, a "Parkot".
Nagy a gyanúm, hogy Tisza István nem is látta a "Majálist"; valószínűleg összetévesztette Telepi Károly valamelyik képével.
Forrás: Nyugat, 1911. 4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00074/02250.htm
*
Szinyei Merse Pál művészetének beható jellemzésére visszatérünk. Ezek a futó megjegyzések inkább csak érinteni kívánták a tárgyat, mint elhatárolni és megvilágosítani.
Ha valamikor igazi béke lesz még ezen a világon és valahol, Európa közepén egy nagy kiállításon megkísérlik majd egyszer a tizenkilencedik század művészetének bemutatását, annak minden korszakos fordulójával, - azon a kiállításon külön helyet kell majd juttatni Szinyei Merse Pálnak. Mert ha művészpályájának az a korszaka, amelyben mint újító jelent meg az újítók között, észrevétlenül és hatástalanul is múlt el kortársai számára, a maga képességeinek határai között, éppen olyan úttörő jelenség volt, mint akár Monet és társai.
Művészetének a színesség volt a princípiuma. Tárgya pedig a színeknek a zavartalan napsütésben, az árnyéktalan világosságban kivirítása. Csodálatosan korán fejlett tehetség volt, ifjú korában annyira kész egyéniség, hogy azon időbeli művei szinte teljes értékű képviselői művészetének. Férfikora ennek a ritka művészi tehetségnek - külön pszichikai vizsgálódásra érdemes okoknál fogva - nem volt. Csak ifjú- és öregkora. De ifjú évei periódusának alkotásai egész művésznek és kivételes tehetségnek mértékét adják meg. Csak jelenítsük meg őket képzeletünkben úgy, ahogy emlékül különböző kiállításokon megmaradt bennünk: korai női aktját, a mely minden rajzbeli hitelessége mellett is annyira festői felfogású kép, a vonalat mindenütt annyira feloldó és a tónusos átmeneteket oly finoman éreztető; a "Majális"-t; testvérhúgának szinte szűzies borzongással megfestett és a művész szerető áhítatát éreztető képmását: a "Lilaruhás nő"-t és feleségének 1879-ben készült arcképét. Érthető, hogy sokan Szinyei Merse Pálban látják a legnagyobb magyar arcképfestőt, és az ifjúkorában festett művei alapján! Soha művész ifjúkora szebb és ragyogóbb nem volt az övénél. És mennyire eredeti volt művészi nyilvánulásában. Kortársaitól és elődeitől mintha alig tanult volna ez az őserő. Böcklin, Leibl, Courbet és mások nevét hiába emlegetik magyarázatul. Igen kevés az, amiben az ifjú Szinyei reájuk emlékeztet, s amiben olyan mint ők, az épp annyira eredeti nyilvánulása tehetségének, mint amazokénak. Nagyszerű ösztönökkel és érzékelő szervekkel áldotta meg a gondviselés. Elmélkedés és számítás nélkül alkotott és ecsetjének minden húzásában az ösztön biztossága érzik. Ritka egészséges természet volt. Öreg koráig, csaknem holta napjáig épnek maradt meg benne a tehetség és az alkotás potenciája. S késő korának művei méltó folytatásai az ifjúkoriaknak. Ha e két korszak eredményeit egymás mellé állítjuk, elképzelhetjük a hiányzó férfikor alkotásainak mértékét.
Forrás: Nyugat, 1920. 3-4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00273/08146.htm
Farkas Zoltán: Szinyei "Hóolvadás"-a a Szépművészeti Múzeumban
Petrovics Eleknek, aki hónapok óta tartó súlyos betegsége alatt is lankadatlan energiával vezette múzeumát, legutóbb sikerült Szinyeinek egy igen jelentős alkotását amerikai tulajdonból megvásárolni a Szépművészeti Múzeum számára. Ez a festmény, a Hóolvadás, 1895-ben készült, tehát abban a korban, midőn Szinyeit már nem fiatalkori színképzelete, hanem kései korának szigorúan naturalista látása irányította. Barnás domboldalakon, melyeket tavaszias, enyhe levegő csillogása von be, néhány vékony hósáv látható. A dombok felett kékelő égen derűsen fénylő felhőcsoport.
Nagyszerűen hűséges természetábrázolás ez a kép! A többi, ebből az időből származó Szinyei-festmény közül erősen kiemelkedik. Pompás kiegészítése a múzeum gazdag és gyönyörű Szinyei-termének.
Forrás: Nyugat, 1935. 7. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00594/18753.htm
New Yorki turista ajánlat
Magyar festmények nyomában
(részlet a cikkből)
Az Upper East Side Guggenheim múzeumában az 1900 Art at the Crossroads kiállítás vonzza a turisták kígyózó sorait.
A századforduló művészete 250 századfordulós festménye között is két híres magyar kép szerepel.
Huszonhat nemzet százhetven festőművésze impozáns kiállításán örömmel leltem meg Szinyei Merse Pál Hóolvadás című képét. A magyar plein air festészet megteremtője, a modern magyar piktúra első nagy képviselője a nyugat-európai kortársakkal egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag színvilágú, realista táj- és portréművészetét. ...
Forrás: Nyugati Hírlevél, 15. szám 2000. június 15.
http://epa.oszk.hu/00000/00014/00015/nyh15.htm v. http://www.hhrf.org/nyugatihirlevel/nyh15.htm
