Vissza a kezdőlapra


Nagy méretű kép
NAGYÍTHATÓ KÉP

1898 - Olaj, vászon, 92,5x132 cm
Magyar Nemzeti Galéria

MŰELEMZÉSEK
 
Haulisch Lenke írása
Szabadi Judit írása
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Vaszary János Aranykor című képe a magyar szecesszió első ránk maradt reprezentatív képzőművészeti alkotása. A fiatal művész saját temperamentumának megfelelően ragadta meg a férfi és nő átalakuló viszonyának a nemzetközi századfordulós festészetben visszatérő témáját. Vaszary megkerülve a bonyolult jelen elemzését, anélkül hogy komplikált érzelmek kifejezését kutatná, nosztalgikusan a múltba fordul, az emberiség normális ifjúkora, az antik felé, melyben a szerelem az volt ami, önmagával azonos. A kép jobb felének érzékletes naturalista festésmódja és Vénusz szobrának kitüntetett szerepe elválaszthatatlanok az érzéki szerelem dicsőítésétől, - de a háttérben felsejlő antik istenek és a zöldes-sárga természetfeletti fényben derengő színvilág jelzi, a kép álom csupán, a festő vágyképe. A kép a Vaszary által készített keretben
Nagyítható kép A mű a századforduló ellentmondásos nemzetközi stílusának nagyon is érzékletes magyar változata. A csoportfűzés mikéntje, a naturális és kanonikus ábrázolás egysége számos szálon kötődik Vaszary első mestere Székely Bertalan művészetéhez. Ami új a műben, az a kompozíció montázsszerűségében, az elvágott főalakok­nál mutatkozik meg és a szkeptikus tartalomban. Hiányzik belőle a történeti festők hite, hogy a múltból vett példákkal a jelen megváltoztatható. A művész vonzódása az ember természeti lénye felé fordul, a régi eszmék kihalóban vannak, az újak még nem születtek meg. Ez a várakozó álláspont teszi olyan modernné a képet, hogy az 1900-as párizsi világkiállításról szóló könyvben Diner Dénes József a modern szubjektivizmus, hangulatfestés egyik tipikus példáját láthatta benne. Vaszary festői útján érdekes, egyedülálló mű az Aranykor. Sohasem tér vissza többé az érzékletes valóság határait filozofikusan feszegető, hasonló módon elbeszélő jellegű felfogásra. Külön említést érdemel az egykorú, Vaszary kezétől származó keret, mely kerek kagylóba helyezett, delfinekkel tagolt dús növényi ornamentikájával, égő sziveivel nemcsak a festmény mondanivalóját segíti érvényre juttatni, - de a kor összművészetére való törekvésének is egyik szép bizonyítéka.

Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat
             A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa (főszerk.: Csorba Géza)
             Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 291. oldal




A kép antik szobrokkal benépesített, homályba vesző kertet ábrázol, előtérben szerelmespárral. A szerelmesek akadémikus módon megfestett félaktja kulisszaszerű bokrok elé rajzolódik. A nő élveteg mozdulattal nyújtja kezét egy rózsákkal teleszórt edényhez, ahol a virágok kelyhei közül sárgás-zöld füstszalagok kígyóznak az ég felé. A szerelmespár "schopenhaueri mélabúval átitatott" alakja ugyanazoknak a romantikus borzongásoknak a forrása, amelyek a kert titokzatos zugaiból, derengő félhomályából, valamint a kép egész felületét elöntő opálosan zöld tónusából áradnak elő. A színpadias jelenet "életidegenségét", artisztikumát és nosztalgikus szenvelgését a súlyos veretű, hangsúlyos keret is fokozza, mely gomolygó arany díszítményekkel öleli körül. Talán sehol sem olyan nyilvánvaló a német festészethez való kötődés, mint éppen itt. A testábrázolásban megmutatkozó realizmusnak és a túlhajtott díszítményességnek ugyanez a sajátos ötvözete kristályosodik ki a berlini szecesszionista festő, Ludwig von Hofmann képeiben, aki vissza-visszatérő motívumában, az árkádiai tájban, hasonló paradicsomi idillt álmodott meg, mint magyar kortársa.

Forrás: A magyarországi művészet története 6. kötet (főszerk.: Aradi Nóra):
             Magyar művészet 1890-1919 (szerk.: Németh Lajos)
             Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, 394. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére