Fekvő Zdenka (1930 körül)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Rockenbauer Zoltán Márffy-életműkatalógusából
	Passuth Krisztina könyvéből
	A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
	Zolnay László könyvéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

A Csinszka-képek mellett legszebb műveit egy különös, titokzatos tekintetű zongoraművésznőről, Ticharich Zdenkáról festi. Már-már az a benyomásunk, hogy Zdenka iránti rajongása vetekszik a felesége iránti érzelmekkel. Csinszka érezte ezt: "tegnap itt volt a sötét zongorilla nő - írta 1933-ban Bárczy Istvánnak, az egykori főpolgármesternek -, a végén ugy voltam vele mint falusi gyerek a kismacska kölykökkel. Vízbe vele - mielött a szemét kinyitja. Borzasztó egy szépség." Mégis, Márffy együtt is megörökítette a két nőt (Ticharich Zdenka és Csinszka). Csinszka kicsi, madárcsontú, de asszonyos alakja, szőke bubifrizurája, pisze orra, bohókásan kifestett orcája kiáltó ellentétben áll a magas, karcsú, keskeny arcú, titokzatos, fekete femme fatale-lal. E páros képen Csinszka leplezetlen kihívással fürkészi vélt vetélytársát, aki nem néz vissza rá, révetegen fordítja el a fejét. Talán volt rá oka.

A Zdenkáról készült művek Márffy legnépszerűbb, nyomtatásban gyakran megjelent alkotásai közé tartoznak. Az arcot szinte végletekig stilizálja, mégis azonnal felismerhető a modell személye. A festő rafinált eszközökkel teszi izgalmassá képeit: a Fekvő Zdenka keleties szemfestése és áttetsző tüllruhája, a Merengő csukott pillái vagy egy kissé el grecósra sikerült arckép ájtatosan égre emelt tekintete mellett ezúttal is mindig a kézfej az, amely különösen beszédes. A hosszú, zongorista ujjak mindegyik portrén jelentőséget kapnak: a Fekvő Zdenka nyíló szirmú virágként ható keze, a Gyöngynyakékes nő gyöngysort emelő kezének eltartott kisujja, a Nővérek fátylat tartó, puha tenyere, az Ablaknál ülő nő összekulcsolt kézfejének hullámzása vagy a Csipkekendős nő legyezőhöz hasonló ujjrendje simogató érzékiséget csempésznek e képekbe.

Forrás: Rockenbauer Zoltán: Márffy életműkatalógus
             Makláry Artworks, Budapest-Párizs, 2006, 106. oldal

Ady Endre özvegyével, Csinszkával kötött házassága Márffy anyagi és társadalmi helyzetét erősen javítja: Márffy számára többé nem gond a megélhetés. Így idejét nyugodtan a festésnek, a művészeti életben való részvételnek szentelheti. Ennek az időszaknak a legnagyobb közös erőfeszítéssel létrehozott eredménye a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) 1924-ben. A KÚT megszervezésében, fenntartásában Márffy Ödönnek igen nagy szerepe volt. (...) A KÚT-at a Művészház régi igazgatója, Rózsa Miklós szervezte, Rippl-Rónai, Vaszary, majd 1927-től Márffy volt az elnöke.

. . .

Márffy Ödön művészete a harmincas években teljesedik ki igazán: színei áttört, egységesen irizáló atmoszférát teremtenek, amelybe a szép fiatal nők, hamvas gyümölcsök, a fehér tarajos kék víztükör egyaránt beleillenek. Több vásznán megörökíti Csinszkát; a híres Csinszka-képek közül talán az utolsó a legérzékenyebb, s tartalmilag a legmélyebb, amelyen Márffy magát is megfestette. Egyik legvonzóbb műve ebből az időszakból "Krúdy Ilona arcképe" (1935). A rózsaszín fotelben ülő lilás ruhás nő kivételesen finom jelenség; két hosszú keze mint két növény öleli körül saját sziluettjét, törékeny, kedves figurája szinte felszívódik az olyannyira lágy környezetbe. A kontúrok, plaszticitás és térhatás nélkül komponált kép fölényes festői tudásról, belső biztonságról, könnyedségről tanúskodik. A másik ebből az időből származó, lírai szépségű portré az érdekes, egzotikus arcú zongoraművésznőt, T. Zdenkát ábrázolja "Csipkekendős nő" címen, az 1930-as évek elején. A festmény Márffy legjobb alkotásai közé tartozik, de egyben azt is jelzi, milyen messzire távolodott tízes évekbeli konstruktív korszakától. A háttér és a modell közvetlen környezete itt egybeolvad: a csipkekendő olyan szétfoszló, hogy szinte maga is levegővé válik, míg a tengerzöldes háttér tört sárgás foltjai helyenként anyagszerűvé sűrűsödnek. A test ugyanolyan megfoghatatlan, mint az intérieur, a kendőt tartó nő keze mindössze egy mozdulat, csak szép, tiszta rajzú arca, sötét haja és a szék ívelő támlája rajzolódik ki világosan.

Forrás: Passuth Krisztina: Márffy Ödön, Corvina Kiadó, Bp., 1978, 14-16. oldal

A Női arckép keletkezése idején Márffy Ödön magát a Nyolcak utódjának tekintő KUT vezetője. A harmincas évek elején készült festményt a színek élénksége, az ecsetkezelés könnyedsége, a brilliáns technikai tudás dicséri.

Ismert és viszonylag sokat reprodukált a 30-as évek elején festett Csipkekendős nője. E munkának rokona és vele megközelítőleg egy időben készült a Női arckép is. Az utóbbin a hölgy megjelenése nem olyan nagyvilági és rejtélyes, mint a Csipkekendős nőn, a színek sem villódznak annyira, fátyol sem teszi sejtelmessé az alakot. A portré alanya jó értelemben vetten hétköznapibb, más karakter, ezt mutatja egyszerű frizurája, elegáns, mégsem hivalkodó virágos ruhája. Az arcot keretező sima fekete haj alól azonban huncut szempár pillant ránk, és a kihangsúlyozott, vastag piros ajkak érzékiséget sejtetnek. A félalakos portrén virágzóan szép, fiatalsága természetes pompájában tündöklő nőt mutat be a festő.

Forrás: http://www.hung-art.hu

A beteljesülés esztendői ezek Márffy életében. 1928-ban New Yorkban, Washingtonban mutatja be művészete java termését, s erkölcsi sikerei mögött immár az anyagiak sem maradnak el. Felépíti Szamóca utcai szép, műtermes villáját a Diósárok felett, rengeteget dolgozik, s mind erősebb szerepet vállal a haladó képzőművészet sikeréért vívott küzdelmekben. 1933-ban Csinszka halála gyógyíthatatlan sebet üt rajta. Egy ideig valóságos emberkerülővé válik, társtalansága bánatát távoli országok tájainak panaszolja el. Művei 1931-ben és 1940-ben eljutnak Belgrádba, 1933-ban Münchenbe is. 1934-ben a velencei, Biennálén állít ki. Itthon mindig új és egyre gazdagabb termését évente viszi a KÚT-kiállítások közönsége elé. Az 1930-40 közötti évtized festői munkásságának egyik legtermékenyebb korszaka. Érzékenyen megfestett csendéletei végeér­hetetlen láncolatban követik egymást, tájképeinek fátyolos, bágyadt színvilága és kissé rezignált hangulata pedig a "jellegzetes" Márffy-képek nagyvonalú szépségét idézi. Ekkor készült női portréi és minden portrészerű hűséget nélkülöző passzív, kissé ernyedt nőalakjai intenzíven sűrítik össze jellemzőerejének és formaalakító készségének minden erényét.

Forrás: Zolnay László: Márffy (A művészetek kiskönyvtára 7.), Corvina Kiadó, Bp., 1966, 23-24. oldal