A festmény egy 1913-as, Padovában készült nagyobb méretű kompozíció egyik részlete. Az eredeti kép körülbelül két méter magas és három méter széles volt. Amikor készült, Gulácsy a Rococo Concerto címet adta neki, mivel rokokó korabeli muzsikusokat festett meg rajta, akik egy szép kertben, tündöklő vizű tó partján játszanak. Később háromfelé vágta a képet, s a részleteket átfestette. A férfi, akit most a töredék festményen látunk, a kompozíció bal oldalán ült. Vele szemben a kép jobb oldalán foglalt helyet egy rokokó nő (ebből a részletből lett az Ópiumszívó álma c. festmény mgt.). A férfi és a nő között, vagyis középen helyezkedtek el a koncertet adó muzsikusok. A Rózsalovag már Gulácsy beteg korszakát idézi, azt az időt, amikor régebbi művei közül egyiket-másikat átdolgozta. A festményen - átdolgozott állapotában is - elsőként a szép természeti környezet hívja fel magára a figyelmet. A bokrok virágzó ágai egy kicsit emlékeztetnek a Varázslat című képen megfestett ágakra. Az ülő férfi a rokokó művészetét idézi, s az átfestés ellenére is megmutatja, hogy Gulácsy 1913-ban, a zavartalan munkával eltöltött utolsó esztendejében és egy évvel a világháború kitörése előtt is milyen lírai erejű látomásban tudta újra költeni Watteau pazar festői világát. Gulácsy az érzékletes közelség és a költői álomszerűség köreit egyformán meg tudta jeleníteni. Persze az átfestés idején már kényszerképzetek között őrlődött. Azok adatták vele a rokokó férfi kezébe az égő gyertyát, azok festették köréje azokat a furcsa tekintetű emberfejeket, amelyeknek alig van reális kapcsolatuk a főalakkal és önnön környezetükkel. Nagyon valószínű, hogy Gulácsy az új címet Richard Strauss Rózsalovag című operája nyomán adta képének, s lehetséges, hogy az átfestés során ellentmondásokkal küzdő, maradék kifejezőerejével azt a női szereplőt akarta megjeleníteni, aki az operajáték címszerepét, a Rózsalovagot alakította.
Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa)
Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 175. oldal
Gulácsy 1909 táján alkotja meg a már pszichopatológiai dimenzióban mozgó mesevilágát, Na' Conxypant, amelyben eleinte olasz kisvárosok konkrét-eleven élménye kap művészi megfogalmazást. Később, szkizofrén betegségének előrehaladásával Na' Conxypan hermetikusan lezárul; a külvilág elemei kívül rekednek. A mesevilág érzelemszegény, gépies figurái, Bol-bol néni, vakolat-gyerekek, porcelán-gavarok, Holdkifli kisasszony, teve-ember, szkizofrén élmény tüneteinek érzékletes megnyilvánulásai. Na' Conxypan festői világának megteremtése idején válnak bizarr szokásai kataton tünetekké. Egyik fő szokása volt, hogy képeit lemásolta, annyira ragaszkodott hozzájuk. Ez a szokása pszichózisa kialakulásakor minőségileg átalakul: az eredeti képet már nem másolja le, hanem átfesti vagy előbb földarabolja, és a tört részeket festi át. Ez a módszerváltozás rövid ideig progresszívnek bizonyult. Az elnagyolt átfestés és a képek feldarabolási módjának véletlenszerűsége a tárgyak újszerű, szuggesztív összekapcsolásával a szürrealista ábrázolás prototípusának tekinthető. "Az ópiumszívó álma" a "Rokokó koncerto" című, előzőleg festett képéből született. "Az ismert motívumok, amelyek még a »Rokokó koncerto« örökségeként éltek tovább - széttöredezve és látszólag összefüggéstelenül -, idegen közegbe kerültek, ahol azonban minden lehetséges. A nyakékes, parókás hölgy halfarokban végződő testét hínárok és gombák nyaldossák körül, keze, mintha nem is hozzá tartozna, ernyedten lebeg a hullámokon, feje felett a szerecsenek és vele szemben a kalapos arc léte éppoly magától értetődő, mint az alatta örvénylő mélységé és a gyöngyház fényű vitorlásé. Ez már a törvénnyé avatott esetlegesség, amelyre Gulácsy - ellentétben a szürrealistákkal - minden tudatos automatizmus nélkül talált rá" (Szabadi, 1969). A pszichózis elhatalmasodásával (1914) az átfestett és földarabolt képek művészi színvonala zuhant, majd alkotókészségét is elvesztette (1917-1919). 1919-től 1932-ig, haláláig, súlyos defektustünetekkel állandó elmegyógyintézeti kezelés alatt állott. Gulácsyra is érvényes Jaspers (1948) megállapítása Hölderlinről; nem pszichózisa során alkotott remekművei, hanem gyökerük volt beteg. Ugyanaz az ok (szkizofrénia), amely művészetét új stílusjegyek ösztönös alkalmazásának magaslataira juttatta, később alkotóképességét pusztította el.
Forrás: Gerevich József: Patográfiai megjegyzések Gulácsy Lajos és Nemes Lampérth József betegségének
vizsgálata kapcsán. In: Kreativitás és deviáció
Akadémiai Kiadó, Bp., 1984, 39-41. oldal
...ebben az időben átfestette több befejezett képét, köztük a ... Rococo Concertót. A festmény története feltehetően a következő módon alakult. Először háromfelé vágta a nagyméretű vásznat. A rokokó férfiból lett a Rózsalovag, a bal oldalon ülő nőből és környezetéből az Aranypók című festmény. A nő kezébe ugyanis aranyfonalat festett, melynek végén, a kép alján egy aranypók tűnt fel. A középső rész (maga a koncert jelenet) elveszett. Később újra átfestette a maradék részleteket. Ekkor kerülhetett a rokokó férfi (vagyis most már a Rózsalovag) köré a két női alak s kezébe az égő gyertya. Nem tudjuk, hogy azon a gyönyörű vöröseszöldes gomolygáson változtatott-e, amely a titokzatos hangulatú növényzetet ábrázolja. Nem valószínű! Sokkal jobban átfestődött a bal oldali részlet, ahol a rokokó nő ül. Ebből lett az Ópiumszívó álma. Mintegy kétharmadát víz alá merítette. Átfestette a nő ruháját és lábait is. A talajból - mint valami tónak a medréből - vízinövények, gombák ágaskodnak fölfelé. A víz színén néhány emberi alak töredéke is fölfedezhető, például egy kalapos férfifej, egy emberi törzs és kézfej. A törzsön mintha mellény volna, s a két kézfej tálcát tartana. A felső harmadban a szolgák mögött a mesebeli tó vizén most is a parányi vitorlást láthatjuk.
Abból a megindító szépségből és bájból, amely Gulácsy rokokó ihletésű műveinek java részét körüllengi, alig maradt valami. Helyette új "érdekességek", új "szépségek" támadtak. A szürrealista, a futurista és az expresszionista alkotásokkal rokon vonások, de további értelmezésükhöz Gulácsy betegségének részletes kifejtésére is szükség lenne...
Forrás: Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Corvina, Bp., 1979, 78. oldal
Művészete a háború éveiben megváltozott. Érzékeny idegrendszerét a háború borzalma összeroppantotta, szorongása állandósult, félelemérzése hirtelen paranoiás üldözési mániává fokozódott, a téboly kezdett rajta elhatalmasodni (Álom a háborúról). Több korábban festett képét víziói kényszere alatt átdolgozta, ködfátyol mögül felvillanó női testek, víz alatti látomások gomolyognak ezüstös színvilágú, pasztellszerűen ködös, lágy hangú képein. Ideges érzékenység remeg színeiben, fátyolszerűen lebbenő rajzában. Őrá, aki korábban behunyt szemmel ment el Cézanne mellett, és idegenül állt Van Gogh és Gauguin piktúrája előtt, hirtelen a futurizmus és Kokoschka hatott. E hatások azonban csak efemerek voltak, hiszen sohasem koncentrált a formai kérdésekre, célja csupán álmainak, belső vízióinak a kivetítése volt. Művészettörténeti rokonai Rossetti mellett elsősorban Odilon Redon, Alfred Kubin és Fernand Khnopff, tehát a századvégi szimbolizmust a szecesszióval elegyítő irány képviselői. Vizionárius művészete pedig némely vonásában a szürrealizmus előfutára. Gulácsyval jelentkezett Magyarországon a szürrealizmus. Nem a freudizmus hatására, nem az automatikus írás szándékolt alkalmazásával, hanem egy hasadt lelkű művész belső szorongásaiban, vízióiban.
Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 40. oldal
Gulácsy művészetének, melynek a művek összességében is volt valami állandó, csendes ritmusa, 1914 körül felgyorsult a tempója, és vad iramot véve széttördelte képei rendjét, felkavarta az idő és a tér festményein megszokott viszonyát, utat engedett a tudatalattinak, és eljutva a szuverén, már semmire és senkire sem emlékeztető képteremtésig, egymásba mosta a realitás és az irrealitás határait. Folytonos számkivetettségben hányattatva - miközben bejárta a legnagyobb érzelmi és szellemi szélsőségeket - 1914-ben, lappangó pszichózisa kitörésekor a téboly örvényeibe is alámerült. A háborútól való mániákus félelmében, beteg, lázas képzeletéből villantotta fel háborús agyrémeit, amelyeket azután egyik háborús képén (Álom a háborúról) kuszán egymás mellé hányt. Vicsorgó koponya, vértől csöpögő kard, a halál szekere és felkiáltójelként sivító jegenyék - mindezek a szimbolikus motívumok - szárazon, keményen, széttöredezve csontosodnak meg a vásznon, és csak a fehér fátyolban tündöklő nő érzékenysége sejteti, hogy több ez, mint egy őrült víziója; mint ahogy Gulácsy egy rövid időre vissza is nyerte uralmát képzelete fölött.
De akkor már az a leszámolás vezette, amelynek kényszerítő szigorúságában korábban féltve őrzött "kis Gulácsy"-jait is - ahogyan saját képeit becézte - alakítható anyagnak, olykor eszköznek tekintette, hogy új összefüggések megteremtésére használja fel őket. Rokokó koncerto című képét szétszabdalta, és az így nyert részleteket fékezhetetlen lendülettel átfestette. A festés módjának, az anyag használatának ilyen szabadságáig még sohasem jutott el; a vásznon szinte áll a festék, amely néhol jelentés nélküli absztrakt folttá sűrűsödik. A világ megbillent, az alakok víz alá merültek, az ég és a föld - amely magasságot és mélységet, két különböző minőséget és egyben rendszert is jelentett - nem szolgált többé tájékoztatásra, és értelmetlenné vált mint szerkezet. A merengő Rózsalovag, aki valójában férfiruhába öltözött nő, úgy lebeg a buja növények szökőkútszerűen leomló levelei között, szél vagy víz sodorta fejektől körülvéve, mint Az ópiumszívó álmá-n a víz alól felsejlő rokokó dáma és a szappanbuborékot fújó szerecsenek. Az ismert motívumok, amelyek még a Rokokó koncerto örökségeként éltek tovább - széttöredezve és látszólag összefüggéstelenül -, idegen közegbe kerültek, ahol azonban minden lehetséges. A nyakékes, parókás hölgy halfarokban végződő testét hínárok és gombák nyaldossák körül, keze, mintha nem is hozzá tartozna, ernyedten lebeg a hullámokon, feje felett a szerecsenek és vele szemben a kalapos arc léte éppoly magától értetődő, mint az alatta örvénylő mélységé és a gyöngyház fényű vitorlásé. Ez már a törvénnyé avatott esetlegesség, amelyre Gulácsy - ellentétben a szürrealistákkal - minden tudatos automatizmus nélkül talált rá. Képeinek irracionális vonatkozásai nem is szorongásos életérzést szuggerálnak, hanem inkább valami emelkedett nyugalmat, amelyhez éppen ez az áradó-felfedező alkotásvágya juttatta.
Amint Gulácsy életművének saját hagyományaiból is kilépett, megszűnt képeinek a zártsága, és nem kellett - mint valaha minden egyes festményével - valamiképpen újrakezdenie a kifejezést. Az ópiumszívó álmá-nak asszociációs rendszere, mely egyszerre megsokszorozta az egykor intim világú képek egyszeri és egyetlen jelentését, tovább gazdagodott az Arte vita natura kicsiny képmezőjén. Gulácsy, aki többnyire valamilyen egyhúrú érzelemmel együtt saját magát is bebörtönözte képeinek patinássá vált bensőségességébe, most úgy fogta át a művészet, az élet és a természet összefonódó organizmusát, hogy objektív távolságba került tőle. A tér, a tárgyak és a jelenségek egymásba bontásával a szürrealizmus vagy akár az absztrakt művészet tartalmaira is rátalált, de az absztrakt összefüggések megjelenítése közben sem mondott le a figurális ábrázolás tárgyias konkrétságáról. (...)
Forrás: Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Corvina Kiadó, Bp., 1969, 17. oldal
