Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Márffy Ödön: Gulácsy Lajos arcképe (1907)

ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Szabadi Judit könyvéből
Szíj Béla írása
Önéletrajz
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Gulácsy Lajos (Budapest, 1882. október 12. - Budapest, 1932. február 21.): festő. A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. 1902-ben Rómában, majd Firenzében és Párizsban járt tanulmányúton. Olaszországot később több ízben is felkereste, s számos képén festette meg az olasz városok középkori, reneszánsz hangulatát. 1907-ben volt első gyűjteményes kiállítása Budapesten az Uránia műkereskedésben; 1911-ben Nagyváradon és Temesvárott, 1912-ben Szegeden állította ki műveit, amelyek egy sajátos álomvilág költői megnyilvánulásai (Dal a rózsatőről, Flórenzi tragédia stb.). 1908-ban elnyerte a Ferenc József jubileumi díjat. Ezekben az időkben kapcsolat alakult ki közte és a Holnap antológia szerzői között. A háború kitörésekor Velencében idegrendszere összeroppant, s ettől kezdve rövid megszakításokkal az idegszanatóriumok, 1917-től kezdve pedig haláláig elmegyógyintézet lakója volt. E korszakban álombirodalmának, Naconxipannak tájait, embereit ábrázolja gyöngéd színű, lágy tónusú szürrealisztikus képekben (Ópiumszívó álma; Rózsalovag). Festészetének azonban véget vetett 1924-ben bekövetkezett vaksága. 1922-ben az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. Ekkor írta hozzá barátja, Juhász Gyula megrázó versét (Gulácsy Lajosnak). Emlékkiállítását 1936-ban a Nemzeti Szalonban, 1947-ben a Bibliotheca Officinában rendezték meg, 1966-ban pedig Székesfehérvárott. Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak. Művészete a preraffaelitizmus magyar változata, bár víziói már néhol a szürrealistákhoz közelítették életművét.

Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/




Gulácsy Lajos 1882. október 12-én született Budapesten, dzsentri családból. Apja, aki főmérnök volt, elvesztette állását, s napidíjasként tartotta el családját. Fiát taníttatta, akinek a Műcsarnok már gimnazista korában kiállította a Szerénység laka című festményét. Gulácsy a gimnáziumot nem fejezte be, hanem 1900-ban beiratkozott a Mintarajziskolába, ahol Balló Ede tanítványa volt. A következő évben kimaradt az iskolából.

1902-ben Rómába, 1903-ban Firenzébe utazott, ahol beiratkozott a Festészeti Akadémiára. 1904 végén és 1905 elején újra megfordult Rómában. 1906-ban Párizsban járt.

Önarckép (Firenze, 1904)
Nagyítható kép 1902-től a Nemzeti Szalon állandó kiállítói közé tartozott, 1903-tól pedig rendszeresen szerepelt a Műcsarnok téli és tavaszi tárlatán. 1907-ben mutatkozott be első ízben nagyobb anyaggal a közönségnek; Márffy Ödönnel állított ki az Uránia műkereskedésben. 1908-ban elnyerte a 4000 koronás Ferenc József-díjat, s részt vett a londoni nemzetközi kiállításon. Mint ahogy eddig, a következő években is el-elutazott Itáliába: Rómába, Genovába, Veronába, Padovába, Comóba, Velencébe. Az évből néhány hónapot általában özvegy édesanyjával Budapesten, Rigó utcai egyszobás lakásukban, illetve Székelyhídon, a rokonainál töltött. 1909-ben Pesten Fáy Dezsővel állított ki, majd ugyanebben az évben és 1911-ben Nagyváradon tűnt fel képeivel. Ebben az eleven szellemi életet élő városban ismerkedett meg Ady Endrével, és itt alakult ki haláláig tartó, megrendítő barátsága Juhász Gyulával. 1908-ban, 1909-ben, 1910-ben szerepelt a MIÉNK tárlatain. 1912-ben Rónai Dénes Váci utcai műtermében rendezett kiállítást, s ekkor ismerkedett meg és kötött barátságot Keleti Arthur íróval. Sem fővárosi, sem vidéki kiállításainak nem volt komoly anyagi sikere. 1913-ben Keleti Arthurral néhány hónapot Padovában töltött, 1914 tavaszától 1915 tavaszáig pedig Velencében élt. Ekkor tört ki lappangó elmebaja. Ezután néhány évig megosztva teltek napjai budapesti lakásukban és az elmegyógyintézet falai között. 1916-ban néhány hónapig vidéki rokonainál tartózkodott Ilosván és Orosházán. 1918-ban csatlakozva az aktivistákhoz, részt vett a MA kiállításán. 1922-ben, az Ernst Múzeumban megrendezett gyűjteményes kiállításakor már az elme­gyógyintézet állandó lakója volt, s az is maradt 1932-ben bekövetkezett haláláig.

Forrás: Szabadi Judit: Gulácsy, Corvina Kiadó, Bp., 1969, 5. oldal




(Bp., 1882. okt. 12.-Bp., 1932. febr. 21.)

Önarckép itáliai tájban
Nagyítható kép 1900-ban beiratkozott a Mintarajziskolába, de mesterei útmutatását nem követte. 1902-től 1915-ig alkotó idejének java részét Itáliában töltötte. Közben 1906-ban Párizsban dolgozott. 1907-ben már mint önnön stílusát alakító művész léphetett nyilvánosság elé (Márffy Ödönnel közösen) Budapesten az Uránia műintézet falai között. 1909-ben Nagyváradon rokon szellemű művészek társaságában szerepelt. A Holnap íróközösség tagjai (Ady, Juhász, Dutka) segítették a vállalkozás sikerét, mert felismerték Gulácsyban a társadalmi haladást szorgalmazó alkotóerőt. 1912-ben ismét a fővárosban, Rónai Dénes műtermében állította ki munkáit. Akkorra már minden kapcsolata megszakadt a hivatalos művészeti intézményekkel. Az első világháború kitörésekor súlyos lelki válságon ment át, elméje elborult. 1922-ben az Ernst Múzeumban, 1947-ben a Bibliotheca Officina helyiségében, 1964-ben Székesfehérvárott az István Király Múzeumban rendezték meg műveinek kiállítását. Az itáliai föld iránti szeretetéhez meg a középkori és a reneszánsz művészet iránti rajongásához a 19. századi angol preraffaelita mesterek munkásságában látott példák is hozzájárulhattak. A francia dekadens és szimbolista művészettel való találkozása tovább gazdagította kifejezőkészségének szuggesztív erejét. A zenei ábrázolás érzelemgazdagságával rokon festői megjelenítésre törekedett, s a látványélményen kívül más érzékterületek benyomásai számára is kereste a képi formát. A középkor és a reneszánsz iránti vonzalmán kívül nagyon erős volt benne a 18. századnak, Watteau korának, a rokokónak igéző ereje.

Szinte egész életművét áthatotta a színjátszás iránti, és a játékhoz, a humorhoz való vonzódás. Díszletterveket készített a Thália (1905) és a Magyar Színház (1912) megbízásából. Sajátos meseországát Na Conxipan névvel jelölte. Művészetét mindvégig jellemezte az elrajzolás, a sajátos arányérzék és az a groteszk báj, amely - mert a valóság rideg és elutasító volt - a merengések, a lírai meghatódások és a jövőbe való vágyakozás ellenpontjaként jelent meg művészetében. Ugyancsak egész munkásságát - beleértve beteg korszakának alkotásait is (például Az ópiumszívó álma, mgt.) - átjárta egyfajta átköltő, átszellemítő erő, s megmutatta, hogy sohasem a látszatvalóság, illetőleg nem a dolgok tárgyszerű vagy az események tényszerű megjelenését kereste, hanem a belső összefüggéseket, az érzelmi, hangulati és lelki hatásokat, vagy - mint ő maga írta - a káprázatokat kívánta megfesteni. Élete legutolsó szakaszát a művész egy gyógyintézetben töltötte. Alkotásai gyors hányódásnak, pusztulásnak indultak; megkezdődött idegen kéztől való újrafestésük. A fennmaradt eredeti művek azonban azt bizonyítják, hogy alkotójuk utánozhatatlan, zseniális művész volt.

Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa)
             Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 172. oldal



Önéletrajz


Az emberek fölemelték a zászlót, majd összegöngyölték [kihúzva: Egy ország küzdött] és könnyhullatással borultak reá. Szomorú múlt borult az országra, melynek [kihúzva: jelentéktelen] tagjává lettem megszületésem elvitázhatatlan ténye által. Ennek a szomorú országnak fővárosában láttam meg a napvilágot 1882. év október 12. napján.

Csecsemőkoromban nem jósoltak semmi jót és fennmaradásomhoz nem fűztek sok reményt. Koraszülött voltam s meleg tányérok közé helyezték zsarátpiros igénytelen testemet s ott éltem le azt az időt, mely a féleszmélettől az igazi élethez vezet.

Kalapos önarckép (1908-12)
Nagyítható kép Mintha a másoknak oly pazarló élet nekem megtagadta volna a legszükségesebb életfeltételt, és egy mesterkedés sikerétől tette függővé silány kis első rúgkapálásaimat is. - Utolsó és egyetlen gyermeke lévén szüleimnek, meg­maradásomhoz erősen ragaszkodtak. Így a természettel meggyőzte a harcot a túlságos gondosság, és én életben maradtam (vagyis: [kihúzva: inkább a féléletből] átevickéltem a valóságos, minden melegtányérok pártfogása nélkül való életbe). A nagyváros zaja, a füstös levegő, hatalmas háztömbök [kihúzva: bontakoztak ki először], melyek anyám szerető ölében megzavarták első édes örömeimet, bemutatták az élet tágas keretét, melyben még sok-sok idő múlva fogom bizonytalan első lépéseimet megtenni. Kis kocsimban gondozó dadám gyakran sétáltatott a kis réten, hol a vasszökőkút szórta a vizet, melyen a napsugár milliárd színt játszott. Első kép, mely megmaradt előttem, s még most is élénken rajzolódik elém. - A város egyetlen bulvárján laktunk s a tér ezt ölelte át, hol sok kedves vidám elődöm, kisfiúcskák, drága leánykák, élénk piros és kék ruhácskák játszadoztak. Én csörgőmet szorongattam kezemben és a szökőkút színes vízsugarai felé nyújtogattam sóvárogva rövid karjaimat, s csak akkor néztem másfelé, mikor egy-egy hangosabb zaj és elsuhanó magas velociped [kerékpár] az ő tarka sapkás fura tulajdonosával el nem térítette kíváncsi szemeimet.

[kihúzva: Mikor az emlőtől elválasztottak] Az első hang, amit számon kiejtettem, az ószeres kiáltása volt, mely nekem nagyon tetszett valószínűleg. "Handle" [ószeres]. Csak azután mondtam a "mama" szót is. (Ilyen kis gonosz voltam.) Sokáig nem akartam az emlőtől megválni, s végre anyám falura vitt, hol keresztanyám vett gondozás alá s a "Miatyánkra" is nagynehezen megtanított. Emlékszem, hogy cipőm fölhúzásával valami nagyon sok bajom volt és e miatt a furcsa alkalmatosság miatt sok kellemetlenségen kellett átesnem. Párszor nem kaptam reggelit, és bőgtem ott guggolva az átkozott cipő mellett, egy sámli oldalát kalapálva összeszorított parányi ökleimmel. De valahogyan mégis megtanultam a cipő felhúzását és minden bajon túlestem.

Babilász barátom szemét nagyon szerettem és majd kitoltam a helyéből, de ő oly állhatatosan tűrte, hogy azt kellett hinnem, kutya létére egyike volt a megtestesült jóságnak. - Cicákkal játszani s összevissza kergetni őket, lepkéket agyoncsépelni, virágos ágyakat összetaposni (ezért kaptam ki legelőször), ezek voltak első veszedelmes szenvedélyeim.

Valami furcsa szemmel néztem én a falut. Mint azt a kockajátékot, melyet össze kell rakosgatni, hogy egy-egy kedves képecskét alkosson a sok kocka, úgy rakosgatta az én képzeletem is össze a látott dolgokat. A kis kutat, a vedret vivő parasztleányt, az összekuporodó cicát, a galambdúc körül röpdeső fehér lakókat, a gömbölyű akácfákat és a fehérre meszelt kis házakat. - Mindent, mindent valahogy így, mesterkélten láttam, s szinte a szappanskatulyák sajátos szagát éreztem ilyenkor a tetejükre festett képecskékre gondolva.


II.

Hogy is elfut az idő. A kis csendes diákból forradalmi évek küzdője lett. Bizony harminc év szaladt, robogott le életemből, azóta még emléke is foszladozik a kis beregszászi [kihúzva:középiskolának] alreáliskolának, hol mint macskanadrágos kis diák tanultam, így nevezett a jó öreg Budaházy bátyám, a matematika professzora, a franciás ízű gamiasch-t [gombos harisnya] elkeresztelve macskanadrágnak. Kis különc voltam már ekkor is; nem tartottam társaim szokásait rám nézve kötelezőnek s már csak azért is hanyag voltam, hogy megmutassam, hogy a demokratikus korszak küszöbén valami megmaradt bennem a múltból: - Csak a megyei ócskaságokat ne értse senki ezen a múlt alatt. Azokat az alispán Pista bátyámnak adományozta a jó öreg vármegye. Én bizony büszkébb múltra hivatkozhatom. Az én örökségem az egész História d' Arte, sőt mondhatnám: több ennél, curiosité des Arts anciennes et aromatique des Arts modernes1. Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta, rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint. - Különös forradalmár - fogják mondani kortársaim a velem egysorban álló öreg akadémikus kollégáim -, még a sans culotte sipka helyett copfot hord és háromszögletű kalapot. Bizony ez egy kicsit furcsa, de hiszen csak nagyon természetes abban a korban, mikor a vörössipkások garmadára rovancsolják az akadémiákat és bakákat toboroznak az Arte Militair-be. Nagyon kaszárnya szaga lett az utóbbi években a forradalmi művészetnek, s éppen ezen okból, miután én mindég úr voltam, még vörös jakobinus koromban is, hát a vörösposztó lengetés helyett inkább babéraim [on?] csinálom tovább az én nagyon szerény [kihúzva: piktúrámat] ügyeimet. - Mert hiszen én csak da Vincire esküszöm. A holtak között sincsenek bálványaim, nemhogy az élők között lennének. - Egyedül állok, s bár nem hivatkozhatom kis vagy egyéb állami arany és más micsoda éremkoloncokra, mit pár művészetben hátulgombolós szerény kollégám családi összeházasodás révén élvez, ellenben bírom a magyar sajtó és lelkes magyar közönség osztatlan elismerését [kihúzva: igazán], az években szerény, [kihúzva: de tudásban] lelkesedésben gazdag fiatal esztendeimben. - De senki ne vélje, hogy elkényeztetett a siker. Oh, világért sem. - Mikor Cadenabbiában egy öreg ismeretlen angol esztétikus - (ki csak a szerény Burne-Jones [kihúzva: kollegája] barátja volt, kinek egyetlen festményéért félmilliókat fizetnek) - kérdezte munkáimat csillogó örömtől lelkesülve nézegetve: és azután, kis tatár barátom, összefér ez a sok szép minden a Te földed népeinek ízlésével! Én büszkén válaszoltam: Gazdag és nagy nép az, Sir, s én csak szerény kis adófizető polgára vagyok.

Emlékeimre [?] sohasem hivatkoztam.

Kedves mesteremre, Székely Bertalanra örökké csak a szeretet és hála érzésével gondolok vissza, s bár Balló Ede2 tanítása is üdvös hatással volt a serdülő fiatal rügyeire egy kemény tölgy cserjének, nem lehet azonban rendszeres oktatásnál többnek minősíteni ezt a rendkívül beható, de [kihúzva: annál kissé egyoldalú és főleg hideg] tisztán az iskola falai közé ékelt módját a művészeti nevelésnek. Tagadhatatlan azonban az a tény, hogy gyakorlati értéke megbecsülhetetlen a szeretetreméltó s igazán nobilis művészember[nek] tanácsainak. - Szigorúan komoly vezetése alatt a kissé intelligencia és előkészültség nélküli kollégák is legalább a dekoratív felfogást és a jó festést megtanulták. - Hogy mire vitték, igazán nem tudom...

[Annyi tény, hogy egy két évig szorgalmas tagja voltam az intézetnek és Balló Ede egyik legkitűnőbb tanítványa pár évvel később hogy kilépett a szereplés terére, azzal kezdette, hogy fortélyos csellel pár festményemet [kihúzva: hivatkozva nehéz anyagi helyzetére, hogy] valósággal eltulajdonított. Csodálatos igazán, hogy legjobb növendékeiben kellett csalódnia a jeles arcképfestőnek. - Burghard József valóságos notórius tolvaj volt s e mellett még csak közepességig sem vitte.]3

Legtehetségesebb és szeretetreméltó művész kollégám és barátom kétségen kívül Ungváry Sándor4 volt, ki félrevonultan, a szereplési láztól nem izgatva dolgozik az ő Millet5 és Corot6 művészetétől lelkesített egyéni és fölötte értékes felfogásának kialakításán. Tehetséges növendékek voltak: Pap Emil, Romek Árpád, Klik [Klih?] József, Feichtmann Vilmos. Ez utóbbi Angliában szegény megboldogult Sarkadi Emillel kissé olcsó, de annál jövedelmezőbb sikerekkel elégedtek meg. - De hiszen nem mindenki tud lemondani a kigúnyolt és lekicsinyelt idealizmus kedvéért. - Már én bizony kissé legalább itt nem tudtam századom jelszavait annyira túlságosan kultiválni, ha meg is szenvedtem érte. Leginkább kell anyagi hátrányait élveznem minden pályatársam között felfogásom szigorúan egyéni, megalkuvást nem ismerő hajlíthatatlanságának. De ennek így kellett történnie. - A Szépművészeti Múzeum modern osztályát is valahogyan úgy rendezték, hogy nem csak meghalt művészek kiváló alkotásait mellőzték, kik haló porukból nem emelhetik fel tiltakozásuk erős szavát, és ügyeiket nem vihetik fórumra, de élő művészeket is mellőztek.

1902-ben, mielőtt első olaszországi tanulmányutamat tettem, minden különösebb támogatás és államsegély nélkül az akkor Wlassich Gyula közoktatási miniszter úr által ösztöndíjra ajánlott munkámat, a Dombvidéket állítottam ki, melyet Székely Bertalan utasításai után sikeresen tudtam hosszú tanulmányok nyomán befejezni, s mely munkám bevezető vonásait a Nagymester keze sietett lelkes szeretetével, leonardói tanácsaival a megoldás tökéletességének révébe juttatni.

Ugyanekkor dicséri meg Hugó Viktor inspirálta Gwinplaine című kicsiny kompozíciómat s nem kisebb művésszel, mint Meisonnierel7 hozza nevemet vonatkozásba. A mester ugyanakkor mondja a következő szavakat, melyek sorsomat végleg eldöntik és biztosítják számomra a legszebb eredményeket, mit csak egy kutató elme elérhet: "Egyetlen hivatalosan beiktatott növendékem sem nyújtott annyi gyönyörűséget, kedves fiam, mint maga, hogy pár pillanatra megmutatta ezt a kis [kihúzva: gyöngyöt] képecskét" majd a felhőkre mutat és a hátterére a kicsiny képecskének ezt az elfelejthetetlen pár szót ejti ki Nagymesterünk megszentelt ajka: "Itt a genie [zseni] csillan meg" (És e mellett a kép mellett gúnyos mosollyal és közönyösen halad el a kultuszminiszteri osztálytanácsos úr). Ez a pár órácska, mit Székely Bertalan kedves védőszárnya alatt töltöttem, életemnek legszebb és legértékesebb emléke.

[Gyakran benéztem a Nagymester műtermébe.
Egyszer alkalmam volt a nagy gyermeket szent játékai közben találni.
Félhomály volt az egyszerű műteremben. Egy reneszánsz alkotásnak [?] utódja ottan ült egy öblös székben. Szivarjának füstje ezüstös glóriával vette körül hatalmas koponyáját.
Hatalmas vásznai fal felé voltak fordítva. És tüneményes [?] és fortélyos alkhímiával [aranycsinálás], csodálatos fumáló [füstös] olvadékony színeivel festett kisebb remekek égő vonaljukkal csalogatták kíváncsi érzékeimet.
Az álmok álma, a gyönyörűségek gyönyörűsége volt ez, de nekem.
A nagymester [?] szürke ruhában ült ott. Legalább én...
8


Közölve: Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989. 31-39. oldal)

1 A régi művészet kuriózuma és a modern művészetek aromája.
2 Balló Ede (1859-1936), portréfestő.
3 Az aláhúzott részlet a kritikai kiadásból kimaradt.
4 Ungváry Sándor (1883-1951), festő.
5 Millet, Jean François (1814-1875), francia festő.
6 Corot, Jean Baptiste Camill (1796-1875), francia tájképfestő.
7 Meissonier, Ernest (1815-1891), francia festő.
8 Az aláhúzott részlet kimaradt a kritikai kiadásból. A kézirat itt megszakadt.

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
             Palatinus, 2002, 192-196. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére