Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Lapok Gulácsy jegyzetfüzetéből

CIKKEK, DOKUMENTUMOK
 
Bálint aladár: A dekadens festő életrajza
"Az elfeledett Gulácsy Lajos"
75 éve halt meg Gulácsy Lajos
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Bálint aladár: A dekadens festő életrajza+


Dekadens-e vagy sem? Ki tudja!

Valaki, akiről ezúttal szó van, épp úgy mint más kétlábú lény, jár-kel, keresi helyét, ecsetet fog a kezébe és fest, ha nem is úgy mint Balló vagy Karlovszky, de felismerhető, jól megfogalmazott, elfogadható leírását adja a világkép belső tükröződésének. Ez csak nem hanyatlás!

A festőnek lehetnek furcsa hajlamai, talán beteg is vagy terhelt. Én tudom, tudod te is, de Londonban, ahol kiállít, Rómában, Torinóban, ahol szintén kiállított, nem tudják; ott csak a képet nézik, tetszik vagy nem tetszik és nem mondják rá, hogy dekadens.

Gulácsy lehet, hogy személyében dekadens volt, a művészete se röghöz tapadt, bárki által megmarkolható, kilogrammal megmérhető naturalista művészet, de a vérség öröklött terhe, kedvezőbb életkörülmények között talán enyhült vagy talán végképp elmaradt volna rendezett anyagiak mellett, egyenletes életmenet szabályozó ütemében a művész testi-lelki konstrukciója nyilván nem romlott volna le annyira, mint ahogy az örökös kenyérgondok, a napról-napra megújuló embert őrlő küzdelem közepette leromlott. Idegéletében bizonyára lettek volna akkor is zökkenők, de nem annyira végzetesek, hogy rá kelljen zárni az ideggyógyintézet kapuját.

Ő elmerült, de művei épen, egységesen mutatják a teremtő akarat elaszticitását és azt az átfogó erőt, mely a jelenségek kaotikus tömegéből csalhatatlanul ki tudja oldani a művész önnönkiépítéséhez szükséges elemeket.

Tekintsünk el a művész utolsó képeitől, amelyek az összeomlást megelőző görcsös kapkodás, a felborulás rémületének termékei. Gulácsy a témák kiválasztásában talán nem helyezett súlyt a közvetlen és festői átélésre és a kifejezés eszközeiben kissé rafinált - naivul rafinált - volt is, azért művészetét még nem lehet hanyatló művészetnek nevezni. Általában kissé revízió alá kellene venni ezt a fogalmat. Gulácsy művészete nem volt immorális, nem merevítette meg egy tartalmát veszített formalizmus és ha az alapépítményét meg is lazították az oda nem tartozó irodalmi mozzanatok, a kész eredményekben a vérbeli festő ízlése és logikája jelentkezett.

Lehel Ferenc egy kevéssé használatos jelzővel illeti Gulácsy művészetét. "Skizofréniás", azt mondja róla. Ha jól értem, az agy bomlására céloz e szóval. De azzal vigasztalja, hogy az elmúlt és a mostani évszázad minden valamire való kezdeményező és alkotó művésze, így Wagner, Manet, Delacroix, Ibsen és még annyian, egytől egyig skizofréniás teremtések voltak. Így már rendben van! Az emberiség minden valamire való tagja Homerostól Strauss Rikárdig menthetetlenül beteg. Ha ez igaz, akkor éppen ez a betegség normális, ez a lelkialkat emberileg tipikus és ami az ellenkezője ennek, a vaskos érzéktelenség, a reagáló szervek tökéletlensége, az a kóros állapot. Tehát egyek vagyunk Lehel Ferenccel.

*

Lehel Ferenc nagyon érdekes könyvet írt Gulácsy Lajosról. Éles és tiszta reliefbe metszette e boldogtalan festőművész alakját. Az alkotóművész kissé elhalványodott a fogalmazásában, annál elevenebb, igazabb, a környezetébe illesztett, a maga zegzugos útját járó küzdő, szenvedő ember rajza. Sokfelől szedte össze adatait, különböző látószögből vette szemügyre alakját és sikerült is azt teljesen plasztikussá tennie.

A környezetrajz, bár sok oda nem tartozó mozzanat tarkítja, érdekes és megkapó, az alakok jellemzése erőteljes. Az adatok egybegyűjtését Lehel Ferenc a vérbeli kutatók lendületével és fantáziájával végezte, sok oly jelenségről, megtörtént eseményről számolt be, melyről az események szenvedő hősein kívül alig tudott valaki, még a legközelebbi hozzátartozóik sem. Néhány fejezete bizonyára nem viszi közelebb az olvasót a művész megértéséhez, de - olvasmánynak elsőrangú.

Teljesen helytálló Lehel Ferencnek az a megállapítása, hogy Gulácsy nem volt praeraffaelita. A tunya skatulyázó módszer, a kritikusok egy részének tudatlansága és nem utolsó sorban a nagyképűség ragasztotta Gulácsy művészetére ezt a vignettát. Ha valaki életében egyetlen praeraffaelita-képet látott, vagy csak a reprodukcióját megtekintette figyelmesen, ép érzékkel ilyesmit nem állíthat. Még az érzelmi közösség sem tételezhető fel, a természetet megfordított látcsövön szemlélő angol apostolok és Gulácsy között, a technikáról, a célok azonosságáról ne is beszéljünk.

Lehel Ferenc általában helyesen fogta fel és látta meg Gulácsy személyét, munkásságának nívóbeli felmérése ellen is alig emelhető kifogás, de az a módszer mégsem helyes, (amint Csontváry Kosztka Tivadarnál is megtette), hogy a művészt magát, a pályáját, a céljait és eredményeit egybemarkolva maga alá gyűrje szószéknek, ahonnan hivatottan vagy hívatlanul, de harsogó hangon elprédikálja a múlt és jelen bűneit, elkárhozott nemzedékünk magára eszmélésének kilátástalanságát. E művészetpatológiai kutató módszer demonstrálására egyébként is kevés művész alkalmas. Nem tudom, mihez fogna Lehel Ferenc, ha teszem fel Barabás Miklóssal kellene neki a művészet beteges hanyatlását szemléletessé tenni.

*

Gulácsyt több mint húsz esztendeje ismerem. Még művésznövendék volt, mikor először láttam őt az utcán. Himlőhelyes torz arca, tőben is széles orra, elrajzolt vastag ajka, hosszú haja, keshedt felleghajtó köpenyege maga volt a reménytelenség. Szomorú, megtört embernek látszott már akkor is, a szegénység fojtogató nyomása görnyesztette. 1902-ben a Nemzeti Múzeum képtára kiakasztotta Gulácsy Lajos képét, melyet ő maga ajándékozott a múzeumnak. Ez nagy tisztesség volt és növelte is a fiatal művész tekintélyét - előttünk, de a nagyközönség számára ezután is és mindvégig idegen maradt. 1907-ben a kígyótéri "Műhely" boltjában Márffy Ödönnel együtt kiállítást rendezett. Soha akkora ellentétet, mint e két művész. Márffy maga volt az optimizmus; képein kicsattanó tüzes színek sziporkáztak, Gulácsy képeit fájdalmas ború tette fátyolossá, Márffy a foghatóságot, a realitást vitte bele művészetébe, a párizsi Szajnapart napsütéses színpompáját, hajók, házak, utcák eleven ritmusát, Gulácsy valami magaszőtte álomvilágba gubózta be magát, ő bévülről kifelé épített, a házak, kertek, tájak számára nem jelentettek realitásokat, hanem csupán eszközöket, kellékeket, melyeket kedve szerint illesztett egymás mellé, hogy vizíóinak, lírikus elképzeléseinek megfelelő formát adjon. Bizonyos önkényesség nyilatkozott meg abban, ahogy a nyers motívumokat át meg átgyúrta, társította és kompozíciós rendszerébe beleillesztette, ámde kifinomult, biztos festői érzése az önkényességet szabályozta, megfékezte és megóvta őt attól, hogy ízléstelenné váljék.

1912-ben Rónai Dénes műtermében rendezett kiállítást. Borús, esős nap volt, mikor e kiállítást megtekintettem. A fénytelen ólmos atmoszférában idegtépő, nyugtalanító szomorúsággal fonódtak egybe Gulácsy álomfigurái. Nem tartozik rám, hogy milyen elméletekkel szedik szét ezt a művészetet, a mesterségbeli részt illető megállapítások, a rajzbeli korrektségre, a színharmóniák szokatlanságára vonatkozó megjegyzéseket is éppen hogy tudomásul veszem. Annyi bizonyos, hogy a szemlélőt, ha csak nincs bepólyázva ostoba és felesleges esztétikai áligazságok, harmadkézből kapott nagyképűségek kötelékeibe, magával ragadja ez az őserejű művészet; elképzeléseinek határait kitágítja, baráti hangon szól hozzá, legbelsőbb érzéseivel korrespondál, ugyan hány művész dicsekedhetik el mindezekkel! Ebben a művészetben az ábrázolt tárgyak fizikai jelenvalósága, az optikai konstatálás háttérbe szorul, viszont az alkotó, új értékeket termelő ember lelkisége teljes fénnyel süt át a vászonra rögzített jelenségek anyagi összetettségén. A lelki tartalomnak ez az átszüremlése nem ad mindig derűs képzeteket, sőt gyakran, nagyon gyakran borzongató foszforeszkálással jelentkezik, hisz a művész szenved, küszködik, a gyötrelmes órák, napok fájdalma ott sajog a barna, borús vásznakon. Nem is lehet másképpen.

Körülbelül öt esztendeje nem láttam Gulácsyt. A Rigó utcai egyszobás lakás immár emlékké foszlott széjjel. Özvegy édesanyja is itt hagyta egyetlen fiát, itt hagyott mindent. A barátok, kik körülvették Gulácsyt, elszéledtek. Némelyikük beérkezett, mások keservesen küzdenek, Csáktornyainak már pontot raktak életére mulatós barátai, Sartori Silvio valahol Velencében másolja az amerikaiaknak a zenélő angyalkölyköket, ki erre, ki arra futott. Hogy a mulatságaikban már észrevevődött a beteges, bolondos egzaltáltság, és hogy Gulácsynak itt is különös szerepe lett volna? Nem igaz! E mulatságok nagyon ártatlan, szinte gyerekesen ártatlan összejövetelek voltak és egyáltalában nem Gulácsy játszotta a primet. Ezeknek az összejöveteleknek nem lehet, de nem is szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Mit mondjak még? Gulácsy összeroppant. Nagyon sokan összeroppannak. A művészetben minden tovább megy a maga útján. Szegény Gulácsy!

*

Azért nagyon örülök Lehel Ferenc izgalmasan érdekes, pompásan megírt Gulácsy monográfiájának.

(+ Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest : Amicus, 1922)

Forrás: Nyugat, 1922. 17-18. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00322/09780.htm



Az elfeledett Gulácsy Lajos
Herczeg Béla kérdéseire Szabadi Judit művészettörténész válaszol


I.

Gulácsy Lajos különleges tehetsége volt a magyar képzőművészetnek, mégis, sok kortársával ellentétben kevés szó esik életművéről, alkotásai elvétve bukkannak fel az aukciókon. Az okokról Szabadi Judit művészettörténészt, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető professzorát kérdeztük, aki évtizedek óta Gulácsy-kutató.

Csaknem húsz évvel ezelőtt jelent meg Gulácsy Lajosról írt monográfiája, melyben többször is megjegyzi, hogy a festőművészt méltatlanul elfelejtette az utókor. A könyv megjelenése óta történt-e változás Gulácsy megítélésében?


Az a megdöbbentő, hogy amit a könyvben leírtam, ma is aktuális. Gulácsy agyonhallgatása, meg nem értése vagy félreértése miatt ma is érvényesek 1983-ban leírt soraim: "Nincs szem, nincs ízlés, nincs hajlandóság Gulácsy művészetének nemzeti kulturális értékeinkbe való beolvasztására, közkinccsé tételére; Gulácsy Lajos festészete még nem nyert polgárjogot." Szomorúan teszem hozzá, hogy ráadásul az elmúlt évtizedekben a Gulácsyról alkotott kép halványabb és kuszább lett.

Mi lehet ennek az oka?

Nehéz megtalálni a valódi okot vagy okokat, már könyvem megírásakor is sokat töprengtem efölött, anélkül, hogy a kérdés nyitjára teljes bizonyossággal rátaláltam volna. Nem tehettem mást, a tudható tények felsorolásával vettem számításba a lehetséges okokat. Egy művész, aki élete utolsó, több mint tíz évében az őrültek házában vegetált, de már 1914 óta is több ízben volt hol Velencében, hol a budapesti Moravcsik klinikán a sárga ház lakója, nyilván már nem vehetett részt a művészeti közéletben, és ezzel párhuzamosan lassacskán a művészi köztudatból is kihullott. Az sem segítette Gulácsy festészetének közkinccsé válását, hogy barátja, Keleti Artúr mintegy "ráült" a hagyatékára; ugyanis több mint száz rajz, néhány festmény és a festő írásainak a zöme is a birtokában volt. Az ő magatartása ebből a szempontból egészen biztosan káros volt. Mint hogy Keleti nem kívánta megosztani a szakmával azokat az ismereteit, melyek segíthettek volna Gulácsy életművének jobb megismerésében, óhatatlanul is része volt az életmű körül kialakuló ténybeli és esztétikai bizonytalanságokban. Az életmű egyébként is töredékes, elsősorban amiatt, hogy a háborúban a festőnek egy sereg képe elpusztult - csupán egyetlen magángyűjteményben negyven mű lett egy bombatalálat áldozata! De a töredékességben annak is szerepe van, hogy a festő számos fontos alkotása Székelyhídon, Orosházán, Nagyváradon maradt, azaz a határainkon kívül rekedt, és feltételezhetően Itáliában is kallódnak még festmények tőle, néhánynak az útját egy darabig követni lehetett. Az a körülmény, hogy később Keleti Artúr többszöri ostromlásra segített egyes képek megtalálásában, azzal legalább az 1968-ban megrendezett székesfehérvári kiállítás anyagának a teljesebbé tételéhez hozzájárult, ami a háború utáni első retrospektív Gulácsy-tárlat volt. Igaz, hogy az azóta eltelt tetemes idő miatt már ez az "ügyben" fordulópontként értékelhető esemény is lassan a homályba vész, és jócskán a múlthoz tartozik, noha a Gulácsy-kutatások - akár máig tartó érvénnyel - egyik legalapvetőbb forrásának bizonyult. Keleti Artúr útmutatása nyomán bukkantam rá például vidéken az egyik főműre, a Dal a rózsatőről című képre gondolok, és számomra a reveláció erejével hatott a Smetana-gyűjtemény is, melynek létezéséről a szakma nem is álmodott; az idős házaspár birtokában tizennégy remekmű függött a falakon, és így "egy csapásra" a nagy nehezen összegereblyézett képek sora mintegy kikerekedett. Ugyanakkor különösen megnehezíti a Gulácsy-oeuvre megismerhetőségét, hogy valószínűleg már a művész életében, de minden bizonnyal a halála után megindult képeinek hamisítása, sajnos ez a folyamat a mai napig tart.

Állami közgyűjteményekben tudtommal jó néhány Gulácsy mű van. Mennyire jelentősek ezek az alkotások?

A Magyar Nemzeti Galériában őrzik az életmű több értékes darabját, ezért ha valamelyik magángaléria rászánná magát egy Gulácsy-kiállítás megrendezésére, akkor igazság szerint - éppen a festmények mennyiségileg is számottevő volta és kiemelkedő kvalitása miatt - nem mondhatna le az MNG tulajdonában lévő képekről. Érdekessége a Várban őrzött anyagnak, hogy az elmúlt évtizedekben egy-két olyan gyöngyszemmel gyarapodott, mint a Zarándokok hazatérése és a Kalapos önarckép, melyek magángyűjteményi hagyatékból kerültek a Galériába.

A másik jelentős közgyűjtemény, melyben Gulácsy művek is fellelhetők, a Pécsi Modern Magyar Képtár, ahol olyan varázslatos alkotások kaptak - egyebek mellett - helyet, mint Az ópiumszívó álma, a Várostrom vagy Gulácsy legszebb szerelmes-képe, az Eksztázis.


II.

Az említett képek a 20. századi magyar képzőművészetet bemutató állandó kiállítások darabjai. Mi az oka annak, hogy évtizedek óta nem történt kísérlet arra, hogy Gulácsy alkotásaiból egy átfogó kiállítást rendezzenek az állami közgyűjtemények a magángyűjtőkkel összefogva? Egy ilyen nagyszabású kiállítás talán elősegíthetné Gulácsynak a hazai köztudatba történő integrálódását.

Minden bizonnyal egyre jobban hiányzik egy Gulácsy retrospektív kiállítás, hiszen csaknem harmincöt éve volt az utolsó. A hetvenes évek végétől történtek olyasfajta kísérletek, hogy az életmű egy-egy szeletét megismertessék az érdeklődőkkel. Kisebb kiállítást szentelt a festőnek a Hatvany Múzeum, húsz évvel ezelőtt pedig - Gulácsy születésének 100. évfordulóján - a Fészek Galériában Vörösváry Ákos Gulácsy-gyűjteményéből rendeztek kiállítást, utóbbit az én kezdeményezésemre. A közgyűjteményekben fellelhető képek azonban, bármilyen fontos darabok vannak is közöttük, nem elégségesek egy Gulácsy-kiállításhoz. Csak olyan megoldást tudnék elképzelni, amelyben az állami közgyűjtemények és magángyűjtők, akiknek a birtokában Gulácsy-képek vannak, márcsak a szakmai adósság egyre sürgetőbbé váló törlesztése miatt is, összefognának a retrospektív kiállítás érdekében. Úgy vállalnák fel ezt a feladatot, mint egy ügyet, méghozzá egy szellemi ügyet, megközelítve azt az odaadást, amellyel Gulácsy szentelte egész életét a művészetnek. Ez heroikus munka lenne, amely tetemes anyagi kiadással jár. Egy magángaléria részéről felmerült ez az ötlet, de mindjárt a kezdetben túl sok nehézséggel kellett szembenéznie. Kizárólag úgy lenne értelme megrendezni a kiállítást, ha valamennyi "mobilizálható" alkotás helyet kapna benne, és valamennyi bekerülne a katalógusba is, ez azonban kemény és hosszú előkészítő munkát igényelne, amely belső késztetés és konszenzus híján még el sem kezdődött.

Visszatérve beszélgetésünk kiindulópontjához, talán az is akadályozhatta Gulácsy megértését az utóbbi időkben, hogy nagyon előtérbe került a modernebb irányzatok - Európai Iskola, neósok, neoklasszicizmus - felkutatása a magyar művészettörténetben. Ezek a kutatások sokáig várattak magukra, és szakmailag és lélektanilag is érthető, hogy hirtelen az első vonalba kerültek, esetleg más jelenségek rovására. Ugyanakkor az új felfedezések járhatnak értékek megbillenésével, és elfogultságokkal. Elég logikus az is, hogy egy ilyen modernista "hullám" nem kedvezhet egy olyan, a korból éppen kivonuló egyéniségnek, mint amilyen Gulácsy Lajos volt, aki ráadásul művészi otthonra nem Párizsban, hanem Itáliában talált. És talán itt van az egész kérdésnek az egyik kulcsa: hiszen Gulácsy azáltal, hogy szuverén és magányos személyiség volt, és nem lehet irányzatokhoz sorolni, arra kényszeríti az embert, hogy az átlagosnál nagyobb szellemi energiák mozgósításával és különösen érzékeny beleérző képességgel küzdjön meg a megértéséért. Olyan összetett motivációkkal kell a legkifinomultabb kontaktusba kerülnie, amelyek megláttatják, hogy egy reneszánsz és rokokó reminiszcenciákból táplálkozó művész korszerű és formailag is kezdeményező jellegű választ tudott adni a kor kardinális kérdéseire. A látszólagos ellentmondásban fel kell ismerni a tökéletes egységet és az autentikusságot, azt tudniillik, hogy az ember szerepjátszása, valamint a pierrot-ábrázolások és a bohócok maszkja mögött meghúzódó elmagányosodás, kétségbeesés és talajvesztettség "ellentételezése" a káprázatok tündökletes, illetve a fantasztikum bizarr világában teljesedett ki az ő lelket felbolydító képein. Egy ilyen szövevényes szellemiségben nem adnak kapaszkodót az un. trendek és irányzatok, amelyek esetében a külső mérhetőség etalonjai jelentős segítséget nyújthatnak a kutatóknak.

Lehetséges, hogy Gulácsy egész pályáját és művészetének utóéletét ez az "átok", a besorolhatatlanság átka kísérte, és ez felerősödött akkor, amikor a korábban említett kutatási tendenciák előtérbe kerültek a honi művészettörténetben. Az is megdöbbentett az elmúlt évek során, hogy rá kellett jönnöm, a mai kor sokkal kevésbé fogékony Gulácsyra, mint saját kora volt, hiszen kortársai elismerték és értették művészetét. Az önmagában is tragikus körülmény, hogy Gulácsy megbetegedett, elvonult a világtól, később pedig egyre jobban betemetődött a művészete és az emlékezete. Mindez mégsem jelentette azt, hogy a még alkotó Gulácsynak ne lett volna nimbusza: kiállításainak 1907-től, első nagyobb bemutatkozásától kezdődően sikere volt, és Juhász Gyulától Kosztolányi Dezsőig, Ady Endrétől Füst Milánig a nagy írók is tisztelettel beszéltek az alkotásairól. Ha különcnek is tartották - ez egyébként csak fokozta a charme-ját -, senki sem kételkedett a tehetségében, és szíves-örömest vásároltak tőle képeket. A mi korunk, az elmúlt húsz év az attraktív, könnyen emészthető és ugyanakkor becímkézhető, a nemzetközi irányzatokba jobban illeszkedő életműveknek kedvez. Az egyéni utakat kereső művészet, amilyen Gulácsyé is volt, ma a közvélemény - és sok esetben a szakma - előtt anakronisztikusnak látszik. Ez az anyagias kor nem kedvez az álmodozóknak, nem kedvez az álmodozók megértésének.

Az elmúlt tíz év során, a hazai műtárgypiacon megjelentek valódi Gulácsy képek is?

Néhány kitűnő rajzon kívül én a magam részéről csupán két eredeti Gulácsy festménnyel találkoztam ez alatt az idő alatt. Az egyiket meg sem vették, nem volt nagyon "mutatós" kép, de valódi és szép kép volt, a másik egy kicsit gyengébb alkotás, az azonban elkelt. Belebotlottam még ezen kívül néhány nagyszerű festménybe - a fél kezemen meg tudom őket számolni - de aukción kívül.

A művész tragédiáját Juhász Gyula a következőképpen fogalmazta meg: "(...) egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen." Korunk továbbra is művészietlen, talán ezért sincs Gulácsynak értő felkarolója a magángalériások között.

Ez helytálló megállapítás, a galériáknak valóban nem szívügye Gulácsy népszerűsítése, de itt felmerül egy másik problémakör is, amely árnyalja a Gulácsy-képet. Ez nem más, mint a hamisítás kérdése, amely már a művész életében megkezdődött és a mai napig tart. Jól példázza az áldatlan helyzetet az a tény, hogy amikor kezdő művészettörténészként elkezdtem foglalkozni Gulácsyval, az első gyűjteményben, ahol a Magyar Nemzeti Galéria akkori nyilvántartása alapján a művész képeivel kellett volna találkoznom, kizárólag hamis képeket találtam. A helyzet azonban még ehhez képest is romlott. Az elmúlt években ugyanis a képek holléte az esetek többségében kideríthetetlenné vált. Könyveim megjelenése óta már több tulajdonos nincsen az élők sorában, az örökösök pedig inkognitóban maradnak, egyszerűen elbújnak. Nyilván nem véletlen, hogy több kép külföldre, elsősorban Amerikába vándorolt és vándorol még ma is. Ugyanakkor odakint a piaci feltételek nem kedveznek az ismeretlen Gulácsy-képek értékesítésének, és akkor a művek mintegy visszasompolyognak az országba, és elvesznek a műkereskedelem manipulatív útvesztőjében. Ráadásul az MNG nyilvántartása ma már titkos, ami még a kutató számára is megnehezítheti vagy talán lehetetlenné is teszi, hogy teljesen jóhiszeműen mielőbb hozzáférhessen egy képhez.

Amit a legnyomasztóbbnak tartok, az a mostani Gulácsy-hamisítványoknak a "gyártása" és elterjesztése, és az, hogy ebben a negatív folyamatban a magángalériák tulajdonosai gyakran partnerként vesznek részt: kiállítják aukcióikon az utánzatokat, ráadásul el is tudják adni őket. Fortélyos módon megkerülik a szakértői vélemény beszerzését, vagy egyszerűen átlépnek rajtuk, és azok a kezdő gyűjtők, akik nem jártasak ebben a világban, nagyon könnyen "bedőlnek" a trükköknek. Ma ugyanis - ha másért nem, a ritkaság-értéke miatt - még mindig sikk Gulácsy-képet vásárolni.

A másik probléma az, hogy az emberek nem értik, mitől Gulácsy egy Gulácsy... Sok jóhiszemű galériás is bevesz Gulácsynak gondolt képeket úgy, hogy egyszerűen nem veszi észre: hamisítványról van szó. Mindebből arra következtetek, hogy nem látják Gulácsy művészetének a lényegét, eredetiségének a mibenlétét, hiszen csak a "gulácsy-s" motívum és nem a festői kifejezés módja, a kép szellemisége alapján döntenek.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: a már sokat emlegetett művészietlen korban, amit Juhász Gyula fogalmazott meg elsőnek, de ami ma hatványozottan érvényes: azaz napjainkban hiányzik a lelki fogadókészség Gulácsy Lajos festészetére.

Forrás: 1. rész: Magyar felsőoktatás. 2002. 5-6. 46. oldal, 2.rész: Magyar felsőoktatás. 2002. 7. 72-73. oldal



75 éve halt meg Gulácsy Lajos


Hetvenöt éve, 1932. február 21-én halt meg Gulácsy Lajos, a magyar festészet egyik nagy magányos mestere.

1882. október 12-én született egy budapesti dzsentri családban, egykor nagyberegi főmérnök apja állásának elvesztése után a MÁV napidíjas mérnökeként dolgozott. Gulácsy, akinek egy festményét már gimnazista korában kiállította a Műcsarnok, le sem érettségizett, hanem 1900-ban a Mintarajziskolában Balló Ede tanítványa lett. Egy év múlva kimaradt, Rómába, Firenzébe utazott, ahol beiratkozott a Festészeti Akadémiára, s járt Párizsban is.

1902-től állított ki a Nemzeti Szalon, 1903-tól a Műcsarnok tárlatain, 1908-ban elnyerte a Ferenc József-díjat, több évig szerepelt a MIÉNK, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre tárlatain, s díszleteket, kosztümöket tervezett Strindberg Hattyúvér című mesejátékához. Évente több hónapot töltött Itáliában, Rómában, Genovában, Veronában, Padovában, Comóban, Velencében.

1912-ben barátkozott össze Keleti Artúr íróval, akinek egy könyvét illusztrálta, s 1913-ban együtt jártak Padovában. Gulácsyn 1914-15-ös velencei tartózkodása idején tört ki elmebaja, amiben nem kis szerepet játszott az első világháború kirobbanása. Döbbenetét Álom a háborúról című vászna érzékelteti, koponyával, karddal, a halál szekerével és sötét jegenyefákkal. Ezután felváltva élt anyjával budapesti lakásában és az elmegyógyintézetben, ahová 1917-ben végleg bekerült, s élete végéig nem hagyta el. 1918-ban részt vett Kassák Lajos folyóirata, a Ma aktivista kiállításán, ám csak közösségre vágyott, semmilyen irányzathoz nem csatlakozott, a modernek szakmai-kifejezési kérdései nem foglalkoztatták. 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendezett számára az Ernst-múzeum. Továbbra is festett, amíg 1924-ben meg nem vakult. 1932. február 21-én a Lipótmezőn érte a halál.

Paolo és Francesca (1903)
Nagyítható kép Érdeklődése és ambíciói már életében anakronisztikusak voltak: a korában divatos Párizs helyett Itáliába járt, a néger plasztikák felfedezésének idején Giotto, Botticelli és Magnasco festészete ösztönözte. Az olasz városok görbe utcáit járta "feszes bársonynadrágban, madárcsőrű cipőben, csipkezsabóval és csipkemandzsettával, kúpalakú kalapban" - ahogy egy novellájának hőséről írja. Kapcsolódott az angol preraffaelitákhoz, Rosettihez és Böcklin egzotikumához is. Több jelmezes önarcképet festett: Önarckép szerzetes­ruhában, Abbés önarckép, Kalapos önarckép. Olasz rajongása konkrétan megjelenik a Dante és Beatrice találkozása, vagy a Paolo és Francesca című képén (amely Dante Poklának egy epizódját idézi). Végül konstruált magának egy bizarr álomországot, Na'Conxipant, ahol furcsa ruhájú emberek furcsa épületek között élnek, s amelynek semmi valódihoz nem volt köze. Ezt az elképzelt helyet festette, sőt több novellát is írt róla, ezek hangulata hasonló a rajzokhoz. A Cökxpon, Corso Na'Conxipanban, A Na'Conxipani polgármester, Sétálók Na'Conxipanban című grafikáin a vonal dominál a színekkel szemben.

Fő alkotásai varázsos, nosztalgikus hangulatot árasztó olajképek, olykor karneváli jelenetekkel (A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül), máskor a múlt jelmezeit idézik (Menüett). Több művén a táj dominál, az emberek csak mellékszereplők (Görögkert, Régi kert). Emblematikus alkotása A varázsló kertje: a vöröses tónusú kép jelmezes szerelmespárja mereven, áhítattal figyel egymásra, elébük ágak nyúlnak, mellettük a varázslat eszköze, tüzes tál füstölög. Az Extázis Gulácsynál szokatlanul szenvedélyes kép, hulló szirmok közt a nő meztelen karja görcsösen kapaszkodik a férfi vállába.

Életkép jellegű festményei közül púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek címűn két öreg, fehér parókás alak kevergeti kávéját, szinte hallani az ódon históriákat. Padovában készült Na'Conxipanban hull a hó című olajképe: a presszó asztalánál férfi ül, mögötte a hatalmas ablakon át havas várost látunk, piros léggömbökkel, behavazott alakokkal. A világos, sötét, színes foltok kavargó képét az ablakkeret merőlegesei tagolják. Gulácsy szeretett torz, furcsa, bolondos arcokat festeni: Bohóc, szájában szegfűvel, A bolond és a katona, Kalapos férfi és gyászkendős nő. Meghökkentő műve A mulatt férfi és a szoborfehér nő, melyen ismét két fehérparókás alakot látunk. A fehér és halványlila árnyalatai közül kirí a férfi barna arca és keze, mely a nő vállán nyugszik. Ajkuk összeér, noha a nőt profilban, a férfit szemben látjuk.

Két rózsaszínben-narancsban tartott képe a Rózsalovag, és Az ópiumszívó álma. Az elsőn Richard Strauss operája nyomán rokokó figura sejlik, kezében gyertya, mellette bokrok, virágok, a háttérben arcok derengenek. A másodikon a csak sejthető, víz alól kibukkanó, halfarkú, buborékokat fújó alakok mellett főleg gombák jelennek meg, amelyek nyilván a kábítószert jelképezik. A kusza, nehezen áttekinthető kép a delírium állapotát érzékelteti.

2002-ben Régi instrumentumon játszó hölgy című alkotása 95 millió forintért kelt el egy árverésen, tavaly - 40 év után először - Kaposvárott rendezték meg életmű-kiállítását, amelyen 120 grafikát és festményt lehetett megtekinteni.

Forrás: http://www.interpressmagazin.hu/site.php?data%5Bmid%5D=45&data%5Bid%5D=679



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére