Dante Gabriel Rossetti: Beatrix (1863) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A preraffaeliták | ||
| A szimbolizmus | ||
| A szecesszió | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A preraffaeliták angol író- és művészcsoport, mely 1848-ban William Holman Hunt (1827-1910), John Everett Millais (1829-1896) és Dante Gabriel Rosetti (1828-1882) vezetésével alakult azzal a szándékkal, hogy koruk festészetét kivezesse a felületes akadémizmusból.
Céljuk a mélyebb élmények őszinte, eszményítő kifejezése volt. Mintaképüknek a Raffaello előtti 15. századi toszkánai festők művészetét tekintették. Romantikus álláspontról bírálták a polgári társadalmat, idealizálták a középkort, és a korai naiv művészetet próbálták feltámasztani. Misztikus szimbolizmus és stilizáltság jellemezte művészetüket. Festészetük részletező, naturalisztikus, merev és természetellenes. Később csatlakozott a csoporthoz Edward Burne-Jones (1833-1898) és William Morris (1834-1896).
Irodalmi szószólójuk John Ruskin volt. A költők közül pl. Algernon Charles Swinburne és Robert Browning munkásságán hagyott nyomot a preraffaeliták hatása.
Művészi tevékenységük nagy hatással volt a később kibontakozó szecesszió mozgalmára, illetve a szimbolizmusra.
Forrás: Wikipédia
http://hu.wikipedia.org/wiki/Preraffaelit%C3%A1k
A görög szümbolon: ismertetőjegy szóból származik. A 19. század végén alakult ki, hívei szerint az ábrázolt tárgy nem önmagáért, hanem valami általa hordozott tartalom sejtetőjeként fontos. Annak hátterében, hogy a múlt század utolsó harmadában egy életérzés önálló művészeti irányzatként, a szimbólumok nyelvén szólaljon meg, már mélyreható társadalmi változásokat kell feltételeznünk. Lezárult a nemzeti felszabadító mozgalmak nagy korszaka, a polgárság kiábrándultnak érezte magát, vezető rétege pedig már világrészméretű imperialista vállalkozásokat készített elő, hatalmas lendületet vett a technikai és az ipari fejlődés, kialakultak a világ nagy metropoliszai, az egyes társadalmi rétegek közötti különbség ijesztő méretéket öltött, a társadalomtudomány pedig egy új fogalom, az elidegenedés köré csoportosította a jelenségek leírását.
A szimbolista költészet (Baudelaire, Verlaine, Mallarmé) és művészet (már Gauguin is) homályosan többértelmű, kifinomultan dekadens nyelvezetet dolgoz ki magának, hogy a társadalmi valóság elől az irracionalitás világába menekülhessen. Mi ez a dekadencia? Szini Gyula írja 1903-ban: "Örökzöldben járunk, amely kövéren és dúsan tenyész elmúlt emberek elviharzott szenvedéseinek termotalajából. Valami különös fűszeres illat szállong a levegőben. Nagy, egzotikus szemű virágok nyílnak mindenfelé, és becéző nevüket suttogják: mi vagyunk a thuják, orchisok, ranunculusok, heliotrópok, dháliák, cyclamenek, hysópok. Ó, hogy szerették e különös virágokat különös nevükön a dekadensek! Mámorosan jártak a misztikus illatárban, és bonyolult érzékkel a szagokban színeket, a színekben hangokat, a hangokban színeket láttak..." Az utóbbi jelenség a szimbolistáknak oly kedves szinesztézia, amit "szín-hallásnak" vagy "hang-látásnak" nevezhetünk, s ez kapcsolja össze a különböző Gesamtkunstwerk ("összművészeti alkotás") törekvéseket, melyek egyik meghirdetője az operaszerző Richard Wagner volt. A szimbolikus művész az új élmények keresése során szívesen téved a "tilosba": a mámor, az erotika, a halálvágy, az egzotikum, a "vér és arany", a misztika, az okkultizmus stb. területére. Hasonlók a szecesszió témái is - a két irányzat között a határvonalat nehéz meghúzni.
A szimbolista elvek szerint a művésznek a dolgok mögött meghúzódó eszmei valóságot is érzékeltetnie kell. A szimbolista festmény "eszmei, szimbolikus, szintetikus, szubjektív és dekoratív" egyszerre. Mesterei vonzódtak az idealista, a misztikus és a morbid iránt.
A legjelentősebb szimbolista festők: Paul Gauguin, G. Moreau, O. Redon, P. Puvis de Chavannes, A. Böcklin, Edvard Munch, J. Ensor. Csontváry néhány képe szintén szimbolista.
Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/stilusok/szecszimb/szecszimb2.htm
Nemzetközi művészeti stílus a 19. és a 20. század fordulóján. Szecessziónak csak Ausztriában és Magyarországon hívták, Németországban Jugendstil, francia nyelvterületen art nouveau, Angliában modern style vagy liberty style volt a neve, és még más elnevezéseit is számon tartja a szakirodalom. A nálunk elterjedt szecesszió szó "kivonulást" jelent, ilyen értelemben már a barbizoni festők is szecessziósok voltak. A "fin de siècle"-nek, a 19. század végének a dekadenshez, a misztikushoz, az allegorikushoz, és az erotikához vonzódó érzés- és gondolatvilágában gyökerező művészetének előzménye az angol preraffaeliták mozgalma (céljuk a középkori kultúra újjáélesztése, a vallásos szellemű művészet támogatása, vonzódnak a szimbólumokhoz és stilizálásra hajlamosak), majd az Arts and Crafts (elméleti alapjait John Ruskin és William Morris vetette meg, az ipari termékek művészi színvonalának elősegítésére), a szimbolizmus, valamint a Paul Gauguin körül csoportosuló Pont-Aven-i művésztelep dekoratív stílusa, a szintetizmus, dekoratív szintetizáló formaadás jellemezte.
A szecesszió művészetére erősen hatott a japán fametszet lényegre törő dekorativitása.
A szecesszió legfőbb ismertetőjelei:
- sajátos, egyedi és utánozhatatlan formakincs: a növényi motívumok csavart, hullámzó, ritmikus ismétlődése
- síkszerű képépítés, különös színek
- vonalasan kígyózó növényi ornamentika túlburjánzása az ábrázolás rovására
- stilizálás, a homogén, dekoratív színfelületek szinte kizárólagos alkalmazása.
Ez a stílus nem tesz különbséget "magas" művészet és "alkalmazott" művészet között, sőt, kimondottan érdeme, hogy a mindennapi élet számos területét bevonja az esztétikai alakítás körébe. Újraformálja a lakberendezési és használati tárgyakat, a plakátot, a reklámgrafikát, a nyomtatott betűt, a divatcikkeket stb.
A szecesszió az építészettől a díszítőművészetekig minden műfajt (belsőépítészet, iparművészet, formatervezés, alkalmazott grafika stb.) áthatott. A díszítés néhol oly mértékű, hogy már a használat rovására megy, ennek ellenére ebben a mindenre kiterjedő alakítási szándékban kereshetjük a modern design-szemlélet eredetét.
Hasonló ellentmondás figyelhető meg a századvég különösen jelentős építészetében is: rengeteg a felületi dekoráció és a már-már öncélú, szeszélyes térformálási ötlet, mégis, mögöttük sok esetben a legkorszerűbb technológiai megoldások húzódnak meg, kihasználva az acélban, vasbetonban, üvegben rejlő új lehetőségeket. A szecessziós építészet fő képviselői: a spanyol Gaudi, a magyar Lechner Ödön, a német P. Behrens, a belga H. van de Velde, az osztrák O. Wagner és J. Hoffmann. A szecesszió festészete tipikusan századvégi, átmeneti jelenség: legjelentősebb képviselői: Egon Schiele, Gustav Klimt, Ferdinand Hodler, Edvard Munch, Akseli Gallen-Kallela.
A magyarországi szecesszió egyik központja a gödöllői művésztelep, mindazonáltal Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Beck Ö. Fülöp, Körösfői-Kriesch Aladár képei is mutatnak szecessziós vonásokat.
Az iparművészetben Kozma Lajost és a Zsolnay-gyárat kell megemlíteni. Folytatása az art deco.
Szecessziós épületek: Zeneakadémia, Iparművészeti Múzeum, Földtani Intézet, Szabadkai kultúrpalota (régi városháza).
Forrás: http://www.sulinet.hu/muvesz/szecesszio/szecesszio.html
