Szabó István

Menjünk a betlehemi istállóba, és lássuk ezt a mennyei kisdedet! Úgy tetszik, hogy midőn a barmok közt látod fekünni a jászolyban, midőn rongyos posztócskában békötözve és bépólyázva látod, semmi kegyességet benne nem tapasztalsz, szavát nem hallod, hanem könyörgését és sírását. Ah, kedves keresztyénim! Vizsgáljátok meg jobban ezt az isteni kisdedet! Kisded, és nemdenem maga a természet kegyességet oltott a kisdedekbe? Hallgat ugyan, de lépes méz vagyon az ő ajkain, téj az ő nyelve alatt. Sír ugyan, de amennyi könnyhullatásoknak cseppei, annyi kegyességnek gyöngyei gördülnek ki szemeiből. De nézd, hogy nem is mindenkor sír, hanem gyenge piros ajakocskáival már a Boldogságos Szűzre, már Szent Józsefre nyájasan mosolyog. Két ragyogó szemecskéivel már egyre, már másra tekinget, és minek jelei ezek, ha nem kegyességnek? Tudod-é, hogy nemcsak szájjal szoktak szólani az emberek, és noha az emberekben az ajakok, orcák, szemek és homlok sokszor hazudnak, ne félj, mert ebben a kisdedben meg nem csalatkozol. Kinek se nevetgető ajkai, se mosolygó szemei hazudni nem tudnak. Ha a csudálatos cselekedeteknek ajándékit akarod ebben a kisdedben tapasztalni, halljad a csudákat! Azt cselekedte ez a kisded, hogy az anya szűz és anya, férjfiú nélkül gyümölcsös, terh nélkül nehézkes, és fájdalom nélkül szülő lenne. Azt cselekedte, hogy az ő édesanyja maga fiának leánya, teremtőjének anyja, alkotójának formálója lenne. Üdősb az örökkévalónál, nagyobb a megmérhetetlennél, dajkája dajkájának, hordozója lenne a maga hordozójának. Úgy tetszik, hogy ehhez többet adni nem szükség. Teljes volt utoljára ez a kisded már a jászolyban is megszentelő malaszttal, mert amint bölcs Origenes mondja: Feje az anyaszentegyháznak és elsőszülött minden teremtett állatok között, azaz feje közönségesen az egész emberségnek, mely őbenne és őáltala megszenteltetett, és úgy visszaadatott az Istennek.

1746

---