A vörös postakocsi

Kedves szerkesztő úr,

 

Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hétnek írok? Minden, ami nekem kedves, és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteg lelkű embernek a vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmúlt férfiúé, aki régimódi frakkban és hosszú mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival, s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán, s csillagsugáron márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserűségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei séták; színésznők, igazi és álkurtizánok, családanyák és iskolás lányok; züllött férfiak és eladott nők; gyermekek, akik a kávéházban nőnek fel; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszúállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azazhogy talán ez mégsem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapu alatti szobák és találkásházak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség. „Csodálom, hogy nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten” – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kívánatos, de a szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán, és St. Hermandadon kívül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek szerelmökkel!” – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán találkozhatni lefüggönyzött ablakú bérkocsikkal, nők mérget isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajon csakugyan szerelemből történik mindez?

Kedves szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hétnek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek, és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott, és a történésben sem kívánja azt a bizonyos valószínűséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megírásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira, és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el mesélőkedvemet.

Kérem, fogadja hódolatomat nagylelkűségéért!

 

Tisztelője és híve

Krúdy Gyula

 

Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.

A Pattantyús utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótók eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már fél század előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs még minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?

A színésznők a 3-as számú házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsó nagyságú kamra, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak, és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.

Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltűnt, Szilvia A bolondban és a János vitézben. A direktor azonban nem újította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkívül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán túlságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra, s azóta sem váltak el. A színészek természetellenes szerelemmel vádolták meg őket, Fátyol kisasszony talán ezért nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz – a rossz hírneve miatt, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternak. A cipőt már várta egy öregúr, aki busás haszonnal vette át a susztertól a viseltes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetű szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínű lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jó szagú barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öregurak vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán, és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.

Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öregúr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Duna-parton.

Klára szürke szemű, vörösesbarna hajú, álmodozó járású hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoznak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerű alakulatokat ölt, mintha a test egyéb részein mutatkozó hajakat másolná, álmodozó, ringó csípője, fehér és kék csíkos puha kendője, amelyben esténkint a fűszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szűk blúzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette, és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól, a zálogcédulákat olyan nagyszerű rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.

A Duna-parti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen Szilvia karjába kapaszkodott, és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis, kopasz fejű embereket kárörömmel szidalmazta, a kiült nadrágú hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.

– Csak egyszer életemben látnék egy finom fejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet – mondta igen komolyan Horváth kisasszony, és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kívánságát.

Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem !… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban! Még a régi regényalakok is; a Turgenyev könyveiből vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasútjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejű templomok… Istenem, ebben az országban már réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!

Egy tenisznadrágos és sárga cipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.

– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamirevaló nőt a korzón.

Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.

Húsvét előtt a budaiak még nemigen hagyják el házaikat. Ki tudja, milyen lesz a tavaszi divat, és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyájában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frissességet, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba vagy üzletbe. A kalaposkisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón – egy finom, pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel, és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy fekete sapkás, fekete fátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.

A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmespárokat, a kocsikázásukat, eltűnésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél, és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely a messziségben elkanyarodik, és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérneműk. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…

A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!”, mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhangúan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifújja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyújt, és látszólag megfeledkezve az elmúlt eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná a hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz, és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Duna-parton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédű leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcú Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést ígért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

– Intek a rendőrnek, s bevitetem magukat – mondta Mákosi, a legelső donjuan ez idő tájt, a hidakon túl.

Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nemigen szokott részt venni a gerillaharcokban):

– Levelet írunk A Napnak!

Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kék szemű, elszánt arcú és csinos ifjú hírlapíróra, aki másnap megjelent a korzón, és messziről kísérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hírlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Napot, és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerű toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcú osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak, és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolkodó megjegyzést sem tett senki este a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki felvehette tenisznadrágját, és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavasza múlt kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek, és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről, s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.

Klára és Szilvia a Pattantyús utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző formákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázóasztalon felállította a figurákat, s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak, és a nagy hasú tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszúérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenész szagú városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgysem szokott sétálni a korzón – mondja vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zegzugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos, középkori király.

Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.

– Jó lenne, ha írnál a néninek – mondta egy este Szilviának

– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi vagy Kürtös.

A néni egy Dráva menti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott, és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahúga volt, s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyúzta a munkásai bőrét, és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfi színészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet fújtak, jambusban beszéltek, és tán a súgó is sarkantyús csizmában ült házikójában.

A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre, s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe, és elment mulatni Magyarországra.

A koromfekete hajú, lángoló szemű, pirosra festett arcú délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfi színészek megborotválkoztak, s az igazgató is eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette, és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott magának. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogú asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott, és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A Dráván túli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk, és elvesszük a pénzét.

Szilvia tehát leült, megírta a levelet, és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkorra kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós, és hordárral vezettette magát a Pattantyús utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahúgára:

– No hiszen, ocsmány városba csaltatok engem! Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyúzott képű komédiás, mint a pelyva. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kívánná egész Budapestet.

Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.

– Bizony, Zrínyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.

– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zríni volt a világon. Az a Kürtös nevű színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajon hová lett az a fiú?

Szilvia élénken fölemelkedett.

– Itt van Pesten. A múltkor találkoztam vele az utcán.

– Ez nagyon derék dolog – felelt a néni megelégedetten, és levetette a kabátját.

Körülnézett a kis lakásban.

– Szegényesen laktok, úgy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.

A leányt magához vonta, és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.

– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van, és kétkerekű szekerén nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve, és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

– Mikor hozza el a néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.

– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van – nagyszerű találmány! –, esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Ha, te vörös! Gyere ide. Nem hiszek a vöröseknek!

Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a vizsgálatnak.

– Aha ! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!

Aztán Klárával is végzett, s elkomolyodva csóválta meg a fejét.

– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.

– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.

– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsúnyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan széles vállú, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyúzzák az arcukat, hajukat megnyírják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal, és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötvenéves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.

Klára az újság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.

Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.

– Mondja, néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

A horvát asszony vérvörös lett.

– Mondtam, én már ötvenéves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal, szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmúlt ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigarettapapiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!

Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.

– Megtaláltam. Kürtös Mátyás a Városligetben játszik. Meghívjuk vacsorára?

– Természetesen – felelt Urbanovicsné, és megint Szilviához fordult.

– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott, és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak, és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerúgtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

Klára az újságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta, és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanúkban játszik estére a Városligetben.

– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet múltán.

– Gyönyörű – felelte Klára.

– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint ősz hajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?

Szilvia a kezére hajtotta fejét, és gondolkozva nézett maga elé.

– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá, s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!”; vagy pedig egy napra vagy egy órára elővenni, azután kirúgni és kiszellőztetni a szobát, s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi ígéri, s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!

Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.

– No ugye, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni, s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei, és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék feltámasztani, egy fiatal pápát vagy csak egy bíbornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem, és közben hűs, piros bort iddogálna aranykehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat simogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!”, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna már elrothadni!?

Szilvia a zongorához ült.

– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…

– Mi volt az apád?

– Azt hiszem, színházi zenész – felelt Szilvia, s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.

Szilvia a Rip van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen felugrott, és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.

– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.

A drámai művésznő nevetett.

– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.

– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben, és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja, és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.

– Vagy legalábbis randevút adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy asszonyok a bakahadnaggyal vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bíbornok kedvéért tenném be a lábam.

– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.

A vörös hajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.

– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.

Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.

– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…

– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.

– Mosni, vasalni senki nem tud úgy, mint te.

– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá felkelni.

– Mélyen alszol.

– Mint egy szakácsné.

– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok, s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van, s félek a sötétben. Húszéves vagyok, és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

– És vajon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

Szilvia a zongoraszékre ült, és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.

– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsimogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elöl korcsma volt a Fehér rózsához, s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kasszírosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm felrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy”-nak nevezett.

– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.

– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagy szemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Ó, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy, alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot, és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Égy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszú szárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!” – mondta az apám, és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott „Tedd be az ablakot!” Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes, pintesüveg mellett, vajon újra ezt mondaná?

– Bizonyára.

– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy ezüstcsengettyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain, s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyúlt be a két kezével, és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

– És én hol lehettem ekkor?

– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt, s mindig a kaszárnyába hívott!

Klára nevetve forgatta a vasalót.

– Ugyebár, ez Kleinéknél történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor, és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

– Az én huszárom vitte el emlékbe.

Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít), és figyelmesen, csomóról csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája.

– Hm – mormogta –, az én ólomkatonámat?

– Elvitte. Nem kérdezte, kié.

– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt.

– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia, és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.

Klára nem felelt. Dúdolgatva hajolt a vasaló fölé.

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukkos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkísérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését, és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakukk ugrott ki a kis ajtón, és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni, és a ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédlány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt a jég, s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, egyik helyen itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház, és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt, s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörű angol naptárakat akasztott ki, amelyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagy étvágyú Pickwick urat mindenki felismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat, s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink, s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt, vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott, őszi erdő díszlett a levéldobozon.

– Emlékszel – mondotta Szilvia –, két hét alatt mennyi varjút láttunk?…

– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott, és csupán varjak laknak az uradalomban – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.

A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire sem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgőspohár alakú gázlángok, s a zenekar halkan hangol a mélyben, és a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít, s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak – mondta jó darab idő múlva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja velem mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeliőr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant fel egykor Klára a színésziskolában!

Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta, és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, amikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.

…Egy kék bársony, sarkig érő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükrében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bújtak a leereszkedő ködben, s a korzó hosszú, elegáns tisztje, a puskaporos arcú kapitány fekete prémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:

– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.

Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia, s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta.

– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.)

– Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

A Pattantyús utcába a legelegánsabb Gizella téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyház gombok voltak, és a sárga kockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott fel a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

– Mi történt? – kérdezte Szilvia.

– Semmi – felelte Urbanovicsné, pedig olyan erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyílott, és a fülbevalója akkora volt, mint egy dió.

– Igaz, hogy ez már nem divat – mondta a tükör előtt –, mert vajon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok – tette hozzá fennhéjázva –, vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnoknék divatját.

Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finom művű, talán csupa Szent Péter kulcsaiból összefűzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medáliont, s a medálionban egy rózsaszínű arcú, kék szemű, finom, szőke hajú, piros ruhás férfi arcképét. Más ékszert nem kívánt.)

Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.

– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foldozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyírtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öreg asszony lenni. Nincs igazam?

– Igaza van, néni – felelte Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna az állótükör előtt magasztalni, Szilvia már fel is vette hattyúprémes színházi belépőjét.

Urbanovicsné tetőtől talpig végignézte unokahúgát.

– Milyen szép lábad van! – mondta végül.

– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.

A gyöngyház gombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent, és az Andrássy útnak irányította a rövid farkú lovakat.

A fiákerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.

Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta, és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton egyszerre magához tért, és az esti vásárra gúnyos ajakbiggyesztéssel nézett.

– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

– Tudom. A pesti nők romlottak.

– És ezek a jókedvű, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

A külső Andrássy úton, a Köröndön túl, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.

Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, amikor még nem volt vasút. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak, és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

Prémes kabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszínű szemű, angolosan vörösesszőke, régi skót vadászkastélyok pasztellképeire emlékeztető hölgy.

A fekete szakállas tatár kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.

Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.

– Kié volt ez a vörös kocsi?

– Alvinczi őnagyságáé.

– Mehet – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.

Szilvia később halkan odaszólott Klárához:

– Az ibolyaszemű ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az iskolában.

Klára megvetően legyintett:

– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kasszírnők is lettek.

A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond sem szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült, szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság, aki klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint egy meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik felvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.

De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, piros szegfűs, lármás zsidófiúkhoz, nagy hajú volontair-újságírókhoz, akik elvből gazembereknek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala, s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomorú mosolygás volt az arcán, és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt, és a színésznők, ifjú, rózsaszínű, piszén mosolygó kis báránykák szűk nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea arcú Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött, s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hírlapíró urak télire kőszínházba való szerződést ígértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan felbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizy költőnő vett részt az előadáson, és nemes metszésű feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

Az ifjú hírlapírói kar ez idő tájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakcióban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hírlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott, és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számon tartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerű Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek, virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép, és mosolya, amely új és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.

A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már feltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bólét, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda” sem. Tímár Szaniszló pepita nadrágban járt, és a világos színű Lavallière-nyakkendőt pártfogolta. Schmittely József éjszakánként, lapzárta után arról ábrándozott, hogyan lehetne a Pesti Hírlap szerkesztői asztala mellől egy langyos este Budára illanni, és a híres Fái kisasszonyt megszemlélni, hisz naponta háborút kell viselnie miatta a szerkesztőség felével, a vezércikk s tárca mind a rózsaszínű Flóráról zengene… A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta barát nyugalmával tartja kezét a vízcsapon. Miklós Andor, a magyar Pulitzer, Armand név alatt ír lírai verseket, és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajon írt-e azóta verseket?

Hát még a fiatal, névtelen hírlapíró urak! Színésznő szerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számba vehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök újságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy interjút megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmezsgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridge-ben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal újságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb újságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitűnő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob pufogása a Stefánia útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról a május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárusleányka bolyongott a színkör tájékán, és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérben forgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdicsérte a színdarabokat, míg a túlsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag, szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hírlapírók már elhelyezkedtek, és a középső sorokból alattomos nevetése bugyborékolt felfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a felvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a nagybőgős titkon felhajtott söréből, s egy szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

Urbanovicsné pompázatos ruhájában, teli kebellel dőlt előre páholyában, Szilvia felsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!”, míg Horváth kisasszony, pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tűzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat, s nagyon meg volt elégedve, midőn a tűzoltó cserélgetni kezdte a lábát.

– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva –, midőn a kirohanás van, s Jézust kiáltanak háromszor.

Horváth kisasszony megértőleg bólingatott:

– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűz leány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jó szagú fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban felhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek, és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta, és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.

Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

– Ismerem ezt az Újhelyit – mondta félhangon, anélkül hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani, játszó barátnőjükről a nézőtéren, s szájuk alig észrevehetően mozog. – Sohasem tudta a szerepét, és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Újházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.” De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenednek. Gyorsírást tudott, és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek, s a gyorsírás jeleit minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.

Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggesztió folytán észrevette a bánatos lovagot, aki ismét köszöntötte, s élénken viszonozta köszöntését.

– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét.

– Rezeda szerkesztő – felelt Klára, s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalas volt, mintha valamikor őszi este elábrándozott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égetve, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt, s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér kesztyűvel folytatott eszmecserét.

– Kíváncsi vagyok – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné –, hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.

Klára fölemelte hamuszínű tekintetét, és élénk mosoly futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják. – Rezeda úr Debrecenben volt hírlapíró, és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkoznivalót.

De már intett a szemével a múlt ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekingető férfiúnak, aki nyomban felállott helyéről, és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy fél fejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél, és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

A Dráva menti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

– Rezeda – mondta –, az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, amikor leányságomban ábrándoztam.

– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.

Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult, és olyan halkan lélegzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.

– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Ripben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem – szólalt meg Szilvia halkan, széttagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok fontosságát. – És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért?

– Heh! – mondta a hírlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgysem a szavak számítanak, hanem a tettek.

S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hidak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.

– Minek? – mondta Szilvia, és hangjában csudálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színésznőkről merengjen a hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

– Kisasszony – felelte Rezeda olyan érzelmesen, mint a szent sír katonája feltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni –, akkor járt utoljára a vidéken az operett múzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyellték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők púderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka a saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek, hosszú szárú nyár végi füvekből gömbölyűre fonva.

S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr, s gyors, kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabújával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugye?”

A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:

– Mert én voltam Don Quijote!… Pruty-pruty.

Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a kesztyűjével a vállára ütött.

– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.

– Pardon, azt hittem, a hölgyek már ismerik a legújabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

Így szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre úgyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?”

– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki úgyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak, s az fejest ugrana a Duna közepébe.

Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez nyúlna: egy revolvergolyóhoz vagy egy női arcképhez.

– Pesti lakos lettem.

– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?

– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.

– Nagyszerű – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.

– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.

– És melyek azok a kedves hírlapok? – folytatta Szilvia.

Rezeda hunyorított a fél szemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.

– Az egyiket A jó borkereskedőnek hívják.

Szilvia összecsapta a kezét.

– Hallatlan!

Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.

– A másik neve: Keresztények Újságja. És a harmadik…

A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a vicc-srapnel pusztításától.

– Harmadik lapom A lámpás.

Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat, s így kénytelen volt bólintani.

– Persze a lámpagyújtogatók közlönye?

– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvígabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az újság mottója: „Jobb meghalni, mint élni.” Nemde, mulatságos?

Urbanovicsné hátrafordult:

– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.

– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – Azt a tehenet úgysem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.

Egypár percig azonban mégiscsak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen mulatságos ember ő, mert bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…

– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?

– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.

– Ej, haj! Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hírlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?

Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna, és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkíséri messzire, amíg meg nem puhul.

– Azonban – kezdte, és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából –, azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerűségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

– Rezeda, maga komoly, lágy, szomorú és ábrándos fiatalember volt vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

– Mikor maga játszott.

– Ferenc József-kabátot hordott.

– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.

– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.

– Azt, hogy maga milyen nagyszerűen játszott a Nórában.

– Oldalszakálla is volt.

– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia, és gyorsan a színpadra nézett.

– Tehát mit szokott írni a színésznőkről A lámpásba? – kérdezte Klára.

– A derék és tiszteletre méltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.

– Ah, nagyszerű. Tehát revolver lett?

– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását, és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vízen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem, alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.

– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A múzsája bizonyára nem visel tiszta fehérneműt.

– Az én múzsám, nagysád, mezítláb jár, szegény, szalmavirágból hord koszorút, és pirománia a betegsége.

Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyúprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hírlapíró kezét.

– Küldje el nekem A lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne.

Majd hangosan megkérdezte:

– Velünk tart?

– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugye, azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

A színkör előtt egy szürke cilinderes gavallér állott. Szürke redingote-ján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik – mondta hangosan, mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól”.

– Kár, hogy már a Fehér hajóba ígérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérően Urbanovicsné, félig-meddig a szürke cilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahúga miatt.

A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkés tekintettel bandukolnak hazafelé.

– Lányok, vendégeim vagytok – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihúzták a török sorsjegyemet.

Rezeda úr a kocsijukhoz kísérte a hölgyeket.

– Ki volt a nagyszerű gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kíváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.

– Tehát várjuk, szerkesz’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiákerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő, s hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak, és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak, és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetű fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett, s mindenképpen jelezni kívánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?

– Nem emlékszem – felelte Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerű, ugye?

A nagynéni kedvencének szeretetre méltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár – mondá sóhajtva –, hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrínyiben foglalnának helyet az asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha borospoharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyúvizekből csupán a „nőneműekkel” keverte borát, „Margit” és „Ilona” évek óta kegyben voltak. Pedig még harmincéves se volt egészen.

– Tudja, kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.

– Magának.

– Dehogy! Szilviának.

Rezeda úr felhajtotta az asztalterítőt.

– Lássuk – mondta. – Húzza fel a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpásba.

Szilvia engedelmeskedett.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínű lett, amint kíváncsian várta Rezeda úr szavait.

– Ügyes – mondá a szerkesztő –, különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem – szólt közbe Klára –, csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek – felelt nekividámodva a szerkesztő –, mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

– Mi nem tudjuk e szokást, uram – mondta némi önérzettel Szilvia.

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában, még Napóleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi újdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat, és a zsákba bújtatott hegedűk mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyújtott ujja, és a szobában parfüm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?” – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!” Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok.

– Ami múlik, nem késik! – felelt Klára.

– Úrnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihótéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba, s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!” A cukrásznál a kisasszonyok vaníliával kínáltak, pedig azelőtt egy férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…” mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták”. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…” Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhúztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára, s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Ígérjen például minden napért valamilyen kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi ígért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!” – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitűnő férfiú – fűzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján, s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette, és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürtjeire vetett pillantást. „Jézus!” gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni, és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalábbis mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyúló réteken gyenge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjú ember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága bal oldalára.

– Miért? – kérdezte csúfolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni – mormogta, s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hideg szájú férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda, s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!

A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere Gut-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett, és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gut Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt, a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gut-Keled nyilván azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten, a Don folyó táján uralkodott, és lóháton járt az egész nemzet (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett volna megtenni, aztán mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású levél kíséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben természetesen Oxfordban evezett, majd a párizsi osztrák–magyar követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarást próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párizsi attasé diplomatafrakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!”) Rómában egy csodálatos, olasz grófnő szeretett bele a kirgiz tatár kánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában” egyetlen éjszaka elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony anyja levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer forintot, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több pénzünk.” Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát, s a szép, szomorú, orosz táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt azonban a francia követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Travelle’s Klubban, és a Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő, s vígan csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre háromujjnyira a szív felett a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc, megcsukló térdek, és a halálnak napja északi fényét küldte a francia követ homlokára. A nizzai expresszvonat egy óra múlva indult, és háromversztnyire Pétervártól a vasúttársaság barna kabátos inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében, és alig várta, hogy Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert legényének is ott kellett aludnia, és éjjel levetkőztetni, lábát, kezét megdörzsölni, betakarni, és jó éjszakát mondani, mint otthon Ungban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból maradott meg az Alvincziak kezén. Az ungi berkek zúgnak, rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek, mint havas kísértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel ugatott volna.

(Midőn A lámpás érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részletéhez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan felsóhajtott:

– Istenem.)

Szilveszter, öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.

Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a nevét, és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá testálta a köpönyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrínyi Ilonára.

– Felébredt a fejedelem?

– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Ha” hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

– Sire, jó reggelt jöttem kívánni – mondta Szilveszter.

Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing felett selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekingetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia újságok hevertek a lábánál. Szilveszter felemelte a Gil Blas-t.

– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játsznak madame Louise-nál. Én írtam.

A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.

– Kis jelenet – ismételte Szilveszter.

– Igen rövid – tódította később.

Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.

– No?

– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.

Alvinczi felállott, vállat vont, keresztülment a szobán, és elgondolkozva nézett a sarokban álló porcelánkályha tüzébe.

A porcelán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett fel, amelyet az ungi erdőkből hozatott, amely fával az ősei tüzeltek, s a tűzre vetette. Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsú ujjain, amelyek a kardot, a kantárt szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpönyeg zsebébe nyúlt, és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat, s halkan, unottan megszólalt:

– Az angol a legszolidabb náció. Böfje éppen olyan jó, mint a pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a névértéke. Tessék. Szilveszter, próbáld meg!

Néhány, Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyújtott át az öreg írónak. Az aranyak eszkamotőri gyorsasággal tűntek el Szilveszter piros mellénye tájékán.

– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.

– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madame-hoz.

– Estély lesz, szőr. Szoáré!

– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, amikor van jó magyar szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletem Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.

Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpönyegben járt, a Balázs Sándor köpönyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen köpönyege.)

Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az ínyenckedést” szólt, s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy felett kis ezüstfeszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeliszekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy buldognak feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal, s az első oldalon világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noël. Henry.” S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztellképei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éjiszekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő billet doux-k és apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott, és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás, hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától, és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jó barátra tett szert.)

Mielőtt Szilveszter a kosárral köpönyege alatt elhagyhatta volna a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott, s az asztalról hosszúkás levélborítékot emelt föl.

– Hopp, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el a titkodat. – Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült, és hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borús vonás támadt keskeny ajka körül.

– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter elhagyta a szobát.

Katonás komolysággal lépett be a legény.

– Mi újság, János?

– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

Alvinczi tunyán kinyújtotta a lábát, s féloldalra dőlt, mintha az öltözködés idejét halogatná.

– Mit rendeltünk mára, János?

– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony, otthon, Ungban. Milyen nagyszerű csörögét sütött! Az öregek jól ettek!

– Az egész világon a legjobban Ungban főznek – mondta komoly meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

Alvinczi elgondolkozott:

– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?

– A bajnőci öregúrék kocsisa vette el, amikor özvegységre jutott.

A fejedelem a múltba nézett.

A legény a gumikádat felállította a szoba közepén, meleg vizet hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az ágyról, és valamely gondolatot jegyzett fel hosszú, szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Aztán engedte, hogy a legénye felöltöztesse.

A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, újságokat a zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfa botot vett a kezébe, és a hóna alá pezsgőspalackot tett, amely olyan léginek és nemesnek látszott, mint az apátság miséskönyve. A walesi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bíbornoki övekkel ellátott csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában, mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi szivarja.” Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.

A szivarokat a kaszinói bankettek után újságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor továbbadják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon.

A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János inas dugta köpönyegébe a havanna rudat.

– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.

Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpönyegét.

– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…

…Aztán egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt, s a belső zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére fölváltotta, s a komornyik ezüsttálcán felszolgálta a visszajáró pénzt) Alvinczi úr előveszi újságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap írandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú, s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja nagyuras szeszéllyel, és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a fogadó szobaleányai. A vértelen arcú szobaasszony fehér kötényében, szelíd, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros szőnyegen. „Kezét csókolom”-ot mond, s halkan csörgő kulcsaival eltűnik.

A fejedelem megáll, mosolyog – talán Daudet pápája mosolygott így Avignonban a táncos provence-i nők után –, s fáradtan mondja:

– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt Viktória-fontot!

Így szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.

Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.

– Szilveszter – tódít a fáradt, de kissé felcsendülő hangon –, tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

A szivar- és a parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó előtt ácsorog hosszú lábú orosz lovaival – olyan formán helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

– Jó éjszakát, János.

A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó felé, amely ötvenlépésnyire fekszik az Arany Sastól.

(„Istenem!” mondta ismét Horváth kisasszony, és a homlokára tette a kezét, mintha láza volna.)

Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics muzsikált, és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A piros mellényes öregúr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehér kaméliás hölgy”-nek is) színészeket és írókat gyűjtött palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis felvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehér kaméliás hölgy”-ről, most csupán annyit, hogy a Gil Blas című jelenet két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta, és a vendégek közül Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy Pest megyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros felett, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, amikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak éjszaka, s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpönyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből, s így hamar sikerült elfelejteni a parfümös, kaméliás estélyt, hol az írok frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis pörge kalapját félrecsapta, s egy régi, duhaj Pest megyei nóta jutott az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

Már elmúlt dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!

A fejedelem a kályha előtt állott, és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és egzotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapú spanyol ültetvényeseket, zöldellő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbocos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél, s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kínai sárkány és a japáni gésák, Kuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak, és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)

A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszűrődő téli napsugárban.

– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagydolog, Szilveszter. A britek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayben hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt, és rövid sétát tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.

– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.

Alvinczi a füstbe nézett.

– Nem – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztellkép, angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyúlánkság, erő és karcsúság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimnál kopófalka-vadászat után egy Anna királynő korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom – fűzte hozzá Alvinczi igen komolyan –, nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden jó baráthoz illik.

– Verset fogok róla írni.

– Nem. Nem arra való – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint a küszöbön levő március, és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pírban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havú szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik, és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.

– Kész költemény! – kiáltott fel Szilveszter.

Alvinczi intett a kezével:

– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj Madame Louise-nak szerepeket, és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.

– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.

– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte, és a Mikádó utcában tűntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana az éj sötétjében, s Clarence-t gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.

– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű urak karjaiba.

– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz, hogy e váratlan kalandom hímporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.

– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!

Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A János-hegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, múzsájával szeretkezett, s a termékenységet számtalan apró papiros darabokon őrizte meg, amellyel tele volt a költő minden zsebe. A János-hegyi remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír, és kis lapot alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta, és fütyörészve jött le a hegyről.

– A fűszerest ezentúl hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.

Csupán harmadnapra kopogtatott az Arany Sasban.

– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.

– Már felöltözött.

A fejedelem útra készen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott arcán.

– Szilveszter – szólott lágy hangon –, ha kedved van, velem jöhetsz.

Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idején is a falon függött volna.

A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és porosodó iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt halmozták volna fel, s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző írnokainak, hogy némi kis húst vegyenek magukra.

A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.

– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.

Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.

Egy fekete szalonkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín szoknyás asszonyság ültek a náddíványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.

A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor, lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő várható. A spanyol szakállas ellenben egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.

– Jó napot, méltóságos úr.

Aztán helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra veteránkardját.

Az íróasztal mellett, középre húzott széken lila fátyolos kalapkában, finom, egyszerű ruhácskában, kesztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, arany vörös haja, nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.

Szilveszter nyomban kezet csókolt, amíg Alvinczi tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.

A kövér jegyző sebesen olvasta:

– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Pétemé budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskorú Stümmer Lotti színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir. kamarás, földbirtokos…

Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.

A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…

Az aláírások következtek.

Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez alkalommal.

Alvinczi jegyeséhez lépett, és megcsókolta a kezét.

– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.

– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.

Alvinczi zsebébe nyúlt, és a Montmorencyek kis imakönyvét vette elő, e szárnyas, dámvadas címerű könyvecskét, amelyből régen violává lett francia hercegnők imádkoztak.

– Íme, a jegyesi ajándékom.

Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.

– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.

A Sasban ismét felvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott, és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:

– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz fűzve. Lehet, hogy jószerencse csillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kisleányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak ígérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kísérended Clarence-t, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá, mint a két szemedre.

– Igenis, sire.

Egy óra múlva János inas berontott a szobába.

– Méltóságos úr, itt van a hajós.

– Miféle hajós?

– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.

– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.

– Mégiscsak hajós, mert vízen jár – felelt vállat vonva János.

A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.

– Kapitány – kezdte Alvinczi –, önt megbízható férfiúnak ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert, s erről nekem jelentést tenni.

A tengerész összeütötte a bokáját, s eltávozott néhány jó aranyfonttal.

János ismét a szobába nyomult.

– Csengetni méltóztatott?

– János, a hajóst meg kell figyelni. Kíváncsi vagyok, mit csinál egész nap.

– Úgy lesz, méltóságos úr.

Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi kocsija.

A széles ereszű ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villámfényes ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában húzódott meg) halkan, szinte jeladásra felnyitotta kapuját, midőn Alvinczi a kocsiból kiszállott.

Az érzelmes arcú, szelíd, álmodozó tekintetű, könnyű fehér selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely fejedelmet.

– Parancsoljon, Monte Christo uram!

(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek előtt.)

– Kedves Lujza barátnőm – mondta Alvinczi úr a díványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis Újságból az újdonságok címét olvassa föl, s a címeket kommentárokkal kíséri a herceg, míg elszundít, s szerepét Louise tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.” Az ördög kíváncsi rá, miért nem vigyázott a ringyó…

– Parancsoljon! –. felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyas ajtókat a jobbra-balra nyíló kis szalonok felé, – ahol királyok, bíborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan bezárta.

– Kedves barátnőm – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi, és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott –, gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár vizet!

Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.

Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a kezébe akadt, s kényelmesen, megelégedetten kelt fel a díványról, amelynek párnáit Louise asszony saját kezűleg hímezte.

 

*

 

…Horváth kisasszony, aki mind ez ideig álmodozva hallgatott, megragadta a szerkesztő kezét:

– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom látogatni.

Rezeda úr vállat vont.

– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.

– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.

Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:

– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.

– Furcsa – mormogta Klára, s elgondolkozott.

Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a bőkezű pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a prímásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok keresztbe fektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a határkőnél. A cigányprímás már nem is muzsikált másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette fel a szemét. Végre a Valse de Moscou hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett bajuszú, dagadt szemű kontrás, akinek olyan kimerültség ült az arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában virrasztott a sípon valamelyik ősapja!)

Urbanovicsné csakugyan felemelte a fejét, és a cigányok felé nézett.

Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál volt. A kapitányt Henriknek hívták.

A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja, és a nők acélszürke szemében mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… A tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába, s a pályaudvarra hajtat. A hosszú farkú lovak nyargalva tűnnek el a hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron, és jó szagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.”

Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket a Valse de Moscou alatt.

 

*

 

Rezeda úr néhány nap múlva személyesen vitte el A lámpát a színésznők lakására, a Pattantyús utcába. Szilvia az utcáról észrevette a szerkesztőt, s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakári át. Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.

Szilvián piros, fehér pettyes vászon pongyola volt, a karjai és nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve, s üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid ruha alól.

– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operetténekesnő. – Benne van már a – lábam?

– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem. Csupán hetenkint, s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.

– Addig is nagyon köszönöm – felelt Szilvia, és csaknem átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jószugúan áramlott, mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.

– Tudom, tudom – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!

– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az újságot, s a szekrény tetejére hajította.

Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla fölött fölkiáltott:

– Klára, dugd el a nadrágokat!

Klára első ijedségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája alá, azután megint elővette.

– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kíváncsi a mi nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hiszen nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.

Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre, s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.

– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam, amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a szalagot.

Amire Klára mégiscsak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.

Rezeda úr felborzolta a haját, és a kalapját a földre dobta, mint egy majálisozó diák.

– Színésznők otthona! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztellképek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérynék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, haj fürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben, s bévül egy név, egy régi grófnő neve. Vékony talpú selyemcipőcskék fehér harisnyás lábakon, hol a térd alatt atlaszszalag leng a megtelő, lassan domborodó lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka növénye felett, a derékra kötve drága kincseit rejti; kis kalap, amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt, s alatta hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap; így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajon mi maradt meg a régi pasztellképből?

Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.

– Ott szoktam varrni.

Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából fehér fürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait végigfuttatta a billentyűkön.

– Itt szoktam ábrándozni.

Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre, úgy látszik, már régen készülődött

– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet istennő vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák, köpönyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a civilnőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak azért van, hogy a férfiak megbolonduljanak. Mármost csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep felett, s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket, szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten árvaleánykái.

Klára csendesen nevetett.

– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a fűszeresnek udvarolni kell.

Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította Rezeda úrra.

A zongorára ütött, és érzelmesen énekelte a Hoffmann szerelmi dalát.

A zene alatt Klára halkan megkérdezte.

– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Christo gróffal? Még mindig nem lehetek oly szerencsés, hogy megismerhessem?

– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.

Klára megsimogatta a szerkesztő fejét, és anyáskodva szólt.

– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Christo úrnak vagy bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.

Rezeda Kázmér már csaknem harmincesztendős férfiú volt, ez idő alatt járt lyukas cipőben, s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba vontak a női cselfogások. A lámpás szerkesztője elpirult Klára simogatására.

– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt ád, s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.

Horváth kisasszony fölállott, és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat: ez azonban szomorúan nézett a földre.

– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.

– Nem baj.

– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán felfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca lánya.

Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.

Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.

Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.

– A kék bársonykosztümöt vedd fel, amelyben a Fedorában játszottál – mondta később halkan Szilvia.

Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólintással nézte Klára ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fűrészelték volna. Remegő hangon, de vidor mozdulattal felkiáltott:

– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?

Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.

– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé – felelt szertartásosan Szilvia.

– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.

Madame Louise írónő volt. Írt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sévigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor, tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadour volt – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez idő tájt.

Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – à la Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta, vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett vagy Corinnát olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba, s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

A régi regényeket írták ilyenformán, s higgyük az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése, s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet sem tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak, és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak, és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád) elolvasták az írók munkáit, a történelmet, és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszonyfajta nők pedig azon törték fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő” lenge szökéseiről még bővebben beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy” megríkatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek”.

Tehát Madame a virágot árulta egy kis Szervita téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja, mint egy fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny, és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott” – milyen regényesen hangzott ez valamikor! –, egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni.

A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.

Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhítat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.

– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ösmerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főúr szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louise-nak, mert nem tartotta Louise-t még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louise-nak bérelt, és fejét a nő ölébe hajtotta.

– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.

Szerelemről, vad ölelkezésekről vagy orgiákról, amelyek a maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fennköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhítatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró helyeken.

A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában, s még azután is, sok évig nemesen, szinte fennkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt, és semmi más.

Kár, hogy a fűszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot, és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafüzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélben szórt hamvai feltámadtanak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel víziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásától. „Imádkozzál!” – írta minden levelében az elhagyatott kis Louise-nak, akit egy nagy műveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak, s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

Sohase küldjük barátnőnket egyedül vagy akár női felügyelet alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

A feleség fénylő rendjelcsillag a diplomata frakkon, eltűnése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk, s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

A két jó barát azután felnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párizsi bálok tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjű kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyílott. A nagyvilág – amelyet eddig csak regényekből ismert – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt szerencséje megismerkedni őfelségével, Milán királlyal, és a nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sercsászárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, felkereshesse: „Louise de Péczely”.

S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy útinaplóját folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre nézve: „Kedves, te Párizsban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el itthon a csatát.”

Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

A gáláns Alvinczi (akkor párizsi attasé) Ferdinánd gróf barátnője tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is ritkaságszámba ment. A longchamps-i versenyeken már egy csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg – mondta komoly, harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!

…Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párizsban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepkepályájukat, amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak, s nem tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.

Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nemigen vett emberszámba.)

A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött, s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott, és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskéhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermeklány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsul.

– Isten hozta az én vityillómba – mondta jókedvűen Klárának, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.

Rezeda úr megérintette a Klára vállát:

– Az Alvinczi titoknoka!

Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpönyegét levetette az estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe, és rövid szárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta fel a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén János-hegyi kődarabhoz volt intézve:

Szilveszter felállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel szemben mindig udvarias volt, megcsókolta a kezét:

– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok, és Bonifácz Béla a barátom.

Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban oly lágy és melankolikus volt, mint egy gyermeké, mint egy ábrándos, kedves gyermeké, aki mindig halott édesanyjára gondol.

– Bujdosó úr – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

Jókedvű, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol a walesi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.

– Rántotta is legyen – kiáltott Szilveszter –, mert az én fogam már rossz.

– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

Szilveszter legyintett:

– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta? Máriabesnyőn lakott egy Németné nevű csárdásné… Patvarista koromban sokat jártam utána.

Fehér bóbitás, mosolygó képű, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt, hosszú nyakú üveget helyezett az asztalra. A walesi herceg aranylábú madarát egy sarokba tették.

– Dunántúli bor? – kiáltott fel Szilveszter.

– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából – felelt a szobalány.

– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter, és jókedvűen töltögetett a poharakba.

– Szép kisasszony, a maga egészségére!

Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől felpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louise-ra, mint egy öreg nagybácsi nézi a húgát.

– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis kocsmában szegény Balázs Sándorral?

– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!

Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a rafinált, érzékcsiklandozó ízlésnek nyomát nem találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier ízlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa asztal, pohárszék, mint valamely falusi úriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt bútorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotográfus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is felismerte Klára az egyik képben Edwardot, a brit királyt. Amott egy bíboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín szalagos koszorú. A kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson fellépett.

Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerű ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le gömbölyű válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő, majd hosszú uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas, később hegyes lábú íróasztalkájára könyököl, s bizonyosan a Kökörcsineket írja.

Régi, vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a takarítást, s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat ábrázolnak, s késő nemzedékeknek mutatják a magyar ruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney”. S negyven esztendő előttről gyöngyös fejkötőkben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

Louise asszony széles ágya felett csupán egyetlen képecske volt. Egy gömbölyű aranyrámába foglalt halovány öregúr arcképe, akinek fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

Az éjjeliszekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatalúr, s fiatal leány arcképe.

– A fiamat nézegeti? – kiáltott fel Louise asszony, amint ismét a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül. Elhagynak, elmennek, amint felneveltem őket. A férfinépség mind háládatlan.

– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.

– Az mindegy. Úgy szerettem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Háromesztendős se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jó barátom volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy galíciai orfeumban megtalálhattam. Aztán felneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való fia. De az óta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párizsból küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltettem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.

Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi tekintetű, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte a zsebkésével.

– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.

– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám, belém döfje – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz' Isten, belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember – magyarázta Klárának a háziasszony.

Ilics Iván szomorúan lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az asztal végén.

– Ilics úr regényhős – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

Ilics Iván gyermekes grimaszt vágott az arcával.

– Duda! Maga méregduda! – mondta, aztán előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát: – Brr ! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.

Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.

Két karjára támaszkodott, és fenyegetőleg, gunyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!

– Így megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit kommendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.

Ilics Iván csúfondárosan nevetett.

– Majd bizony magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá kergetné!

– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.

Bonifácz Béla már három pohár bort ivott, és a tyúkleves után abbahagyta az étkezést.

– Ott hibáztam el – mondta szokatlanul emelt hangon –, hogy nem sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpítenem. Manapság minden másképp volna. Talán még a lapom is élne.

– Mi a baj, Bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

Bonifácz heveskedve felállott, és megigazította a szemüvegét:

– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot felrobbantani!

Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja ragyogott:

– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült művésznő, Bánfai Lenke lebegett be a szobába – egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnűrt hordott, holott az évtizedek előtt volt divat. Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy cilinderes úr üldözőbevett a Váci utcában! Nem akartam, hogy kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta, és különös bodraival; fürtjeivel, szalagcsokraival mintha egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bánfai Lenke a homlokáig húzta a szemöldökét:

– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy Bánfai sohasem szokott hazudni.

Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.

– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az újonnan jött. – Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem? Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Shakespeare, mindig Shakespeare. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz, szomszédjához fordult, és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek. Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a múzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay, és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali újságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn keresztül senki se tudta bizonyosan. Szilvesztert, régi barátját tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsönkérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra gyalogolt.

A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan készített ételek pompásán ízlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

– El fogom játszani Gil Blast! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.

– Bravó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már hallgass a Hentzi-szoborral.

A Madame fürge léptekkel tűnt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar párizsi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte fel, kis kendőt vetett a vállára, s kalaposskatulyát vett a kezébe.

De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az ősz hajú szobalány ijedt arccal lépett be.

– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri – mondta őszinte részvéttel, és levelet nyújtott át úrnőjének.

Szilveszter, a Gil Blas-című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat játsszák, mérgesen dörmögött:

– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a partecédulát, mikor egy fillérem sincs.

Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomorúan, mint vidáman.)

– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az embert, Julis!

A szekrényhez lépett, és pénzt vett ki.

Egy borszagú házmester jött be az ajtón.

– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő urat.

– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.

Louise asszony grizett módjára ringatózva kezdett sétálgatni a szobában, mintha a párizsi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már közeledik…

– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.

Most egyszerre hegedűhang hangzott fel a házban, valamely távoli szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén, keresztben álló szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!

– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony, és a nyakáig elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.

Szilveszter felsóhajtott:

– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.

Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.

– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.

Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat felhajtotta, szinte kérkedni kezdett:

– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bujdosó honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:

– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintorítással.

A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, unott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint máskor, és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsalnak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben, és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bíbornoki ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a belvárosban. Egykedvűen meghajolt, és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló lepte borosüveg ki ne csússzon a hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság tagjain.

Szilveszter úr csaknem az asztal alá bújt ijedtében.

A kis Bonifácz azonban felemelte a poharát, és jókedvű, gyermekes hangján felkiáltott:

– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet parancsolni.

A kis termetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját, és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Kétlépésnyire leült az asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak tovább.

Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Esterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt, mint egy szent lovagé, és a tekintete áhítatos volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben, és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

Szilveszter ezalatt magához tért, és nyomban a fejedelem segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba keveredett.

Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

– Síre – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…

Alvinczi már jókedvűen mosolygott. Fölényes pillantást vette Louise-ra:

– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

– Monte Christo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol jár az esze? – mondta gyorsan Madame Louise. – És a nihilista úr, de hát őt ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunszív nevű füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek fel, s a nyeregkápában az ungi hegyekig tartott az otthonról hozott takarmány – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.

Monte Christo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével, és futó pillantást vetett a Horváth kisasszony felpiruló arcába. (Mintha a hunszíven lelkesedett volna a kisasszony!)

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi, és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szűrték, ahol hajdanában a pápák bora, a Châteauneuf termett… Íme a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét, és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kísérte. A szobában finom havannaillat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét…

Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem – mondta később a Madame Szilveszternek –, meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett, és a halál hegyes sipkáját orrára húzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal felnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemes, nobilis gavallér volna, ha mindig kesztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihúzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra vagy önmagukra.

– Szép lövés volt – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A Madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párizsban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeliszekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottain… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg, s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani utcát, a Kalap utcát, a Sebestyén teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona kávéház fészeknek nevezett kártyaodújában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!” S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!” A kanyargós, szűk, belvárosi utcákon együtt repül a hír a széllel, orvosokkal, jó barátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párizsban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Íme: ez a Kaméliás hölgy igazi, utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem, s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak, és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotográfiáját. Míg bal oldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Így feküdtem egész éjszaka. Reggel, már alig virradt, már elhozták az újságokat: a fehér kaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hírlapba.

Ilics Iván, aki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalack társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón: – Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes újságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam.

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes Madame Louise-ról nem tételezhető fel, hogy anyagi bajok miatt emelte volna fel a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bánfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.

– Madame, ön nagyszerű nő – ismételgette. – Imádom önt, Madame.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmúlt dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajon hol dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csúfondáros hangon.

Louise asszony erre komolyan megharagudott:

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban, s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett felemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy cselédeimet! Rettenetes ember.

A Madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilista költő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kis termetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a Madame-nál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván színültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában, s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:

– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

Madame Louise elnevette magát a komikus emberkén:

– Hallgasson, vén gazember.

Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

– Valami haszna mégiscsak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte – kémlelni nagyszerűen tud –, kiismerte, kikutatta, s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégiscsak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.

– Későre jár!

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:

– Igaz ám… megkérdezte Monte Christo, hogy ki az a szép szemű kisasszony.

Azután elfordult a Madame, mintha semmit sem mondott volna.

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi, elhagyott kávéházba képes újságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr – felelt Horváth kisasszony. – Mégiscsak ez a nagyvilág kapuja… A Madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombayba, a párizsi nagyopera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S ígérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a Madame-ban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajon mit mondhatott a walesi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.

Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a szívében.

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt energikusan Horváth kisasszony, és meghúzta a csengő oroszlánfejét a Pattantyús utcai régi házon.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt – mindig ezt csinálta, ha bánatos volt –, midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis lakásán, és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi újság? – kérdezte, és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta bábjait, és a színpad hátteréből a gyermekjáték nagyságú házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát A lámpásba.

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál, s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban, és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.)

Aztán felvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! – mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak, és talán sohasem termett bor Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehér ruhás pápáknak és piros ruhás bíbornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a bíborosok öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak fel benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Christo grófot!

A szerkesztő egy kis cigarettacsutakot tartott a szájában, amely már ajkát égette. Furcsa grimaszokat vágott tehát, és tenyerével kapta el az égő cigarettát.

– Amint parancsolja – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom úriember, tán leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenkivel figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszmúlt színésznőhöz.

– Nagyszerű – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a múltkor észre sem vett kocsijából a Hatvani utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr, és összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrínyi Miklós lehetett olyan…

– Urbanovicsné tanítványa nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt: – Énnekem ismét itthon kell maradnom?

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára, és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak felé, öltözködünk.

Az öltözködés soká tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek – mondta egyszerre Rezeda úr –, odakünn a mezőkön még olvad.

– Hát hová megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

A nők két oldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a napon ott tartózkodik. Csak egy napig. Reggeltől estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr – mormogta duzzogva Klára.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Lóvasútra szálltak a hidakon túl.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt, és Tündér Ilonánál hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni, és az utasok mind a korcsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a javítás alatt levő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte hamukékek voltak, és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia, és az esernyője hegyével számos lyukacskát fúrt a puha talajba.

Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Janus-arcát.

– Messze van még Monte Christo gróf kastélya?

– Mindjárt ott leszünk – felelt a titokzatos férfiú.

Felülről megjött a Lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák nyaranta – vélekedett Rezeda úr –, midőn a szerető párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Júniusban a fűben heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kisleánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csal el az ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni! Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondta Horváth kisasszony. – Jó nevelésű leány nem heveredik le az erdőben!

Rezeda úr nevetett:

– Dehogynem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a komikára? Még télen is, derékig érő hóban, a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl még körülbelül negyed óráig gyalogolt a kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció. Hervadt, múlt évi levelek töltötték meg az árkot, és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet, és a nyári lak rejtelmesen, szinte elhagyottan bújt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengettyűk jelentik közelegni a napot, nagyszerű lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel! A szél, az eső, a vihar, mint megannyi földöntúli rejtelmek bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a hegyekből, és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó, titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kísértetléptekkel jár a tetőn, és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató lehet ily hosszú éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver! Habár mit használ ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött, és aranycsíkját lopva beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkívüli történik most mindjárt. Gyilkosság, vadállatok vagy rejtelmes, erdei szellemek… Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban most hirtelen egy frakkos, cilinderes, fehér nyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergamen: ódon pergamen, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában narancskoszorúval, hosszú fehér fátyollal és könyökig érő kesztyűi között kis imakönyvet tartva egy karcsú nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lila színű bokrok és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis kastély alatt elhúzódó régi sírboltból, hogy délutáni sétájukat elvégezzék…

Csakhamar eltűnt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

Rezeda úr gyöngéden a minden ízében reszkető Horváth kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a rejtelmes lak felé.

Jó darabig mentek szótlanul.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony, és megtörölte a homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt bort rendelt, mert már hűvösödött a délután, és a hölgyek alaposan megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott fel a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszú farkú pej ló gyorsan vitt egy hatalmas, vörösre festett kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak eresztve, és a posztillon föveges vén kocsis a korcsma előtt végighúzott lovain. A hatalmas kerekek robogva tűntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt sem látta még fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője – mondta most komolyan Szilvia, és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott fel Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepli eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nemigen lesz soha ebből a dologból – felelt Rezeda úr, és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő, erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a kesztyűjét:

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is díszítik a kastély falait. Vajon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában? Megcsókolja-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi bútorokkal, s eljátssza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmúlt asszonyainak a szemsugara tapadt, s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmúlt öregúr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérőzenét?… Nem. Lotti nem húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Így szólt Horváth kisasszony, és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasúton, míg helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

Rezeda úr vállat vont, és csaknem sírva felelt:

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flaubert-t vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…

Bonifácz Béla hírlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja a dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.

Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kismadarak holttesteit takarja el a fehér lábú és ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik, és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok felett szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívatni a herceg úr őfensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak, s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká, napraforgókká vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét, és kezed izgalomtól remegve nyúl a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai paraszt konyhakertjében, galambbegy alakjában élnek tovább, és a finom és rajongó Glück Frigyes salátának tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (ínyes kedvvel és jó hús mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket, és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista és hírlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az alagúti vámnál fizetéskötelezettség nélkül elsuhanni barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.

Az őr azonban éber volt, és Bonifácz Bélát ridegen felszólították a vám megfizetésére.

A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha pénze volna, nem hagyja el a János-hegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett, s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról szóra olvasható. A vámőrök mindig szigorú emberek voltak, és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényekhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkodó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az alagúton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon, s fennakadás nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina körút felé, hogy a Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot a hintón leeresztik, s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghízott öregurak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjúkori bűnökért, vérfertőzésekért és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a nedves falú alagutat elhagyják. „Természet!” „Regény!” „Szerelem” kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon kívül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a Magyar utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes törvényeit nem szegi meg.

Bonifácz Bélát tehát elűzték a vámtól, s a nihilista szíve körül a vér oly meleg lett, mint a Golf-áram a hideg óceánokban. „Igazam van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…” mondták a vérnek a hullámai, s a vértanúk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emígy kelhessen át Budáról Pestre.

Már két napja nem evett ekkor…

Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kísérte fejedelmét, és Alvinczi úr régi, ezüstarany színű nyakkendőjében és kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének álmélkodó szemű, nemes alakú kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpönyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott, s így élte életét) cikcakkos vonalban rohant át Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral megkínálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a Váci utcában – vagy talán ekrazitot! –, s a kénzsinórt meggyújtja délután hat órakor. Aztán az összekötő vasúti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négymérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkínálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyírott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

A názáreti aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasúti hídon, s adott neki elég erőt is, hogy felmásszon a János-hegyre, ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.

A csőszház előtt egy fatuskó volt, s egy fekete ruhás hölgy várta ott Bonifácz Bélát.

Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és hosszú mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap múlva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, továbbment, de távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkű asszonyságnak: a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangú Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…

– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S bizonyosan meggyógyul a lelke – mondta Béla, és a köpönyeg csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

– Azután? – kérdezte a szürkülő hajú és szívbajos tekintetű asszony.

– Majd megírom a többit!

Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk múltjának számították. A régi imakönyveket is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Így modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az asszonyokat.

A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla szavaira.

Az asszony megfogta a nihilista kezét:

– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy úti palotában, mint nálam létekor mondta.

Béla vállat vont:

– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.

– Ahová én háromnapi bolyongás után találtam el.

– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az éjjeli lányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

– De igen, igen – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat ígérnek az olvasónőnek, s éjjel sört isznak, és Jolán úrnő árva leánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Ó, Istenem, ha fiatalabb volnék!

– Beállna Jolánhoz árva leánykának?

– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

A nihilista megcsóválta a fejét:

– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejű Benedek Aladár az utolsó lírikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a József utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyés püspököknek és zsidó nagykereskedőknek, s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró betűcskék bibliai bőséggel omlanak, és nemegyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból vagy az Anyéginből… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a Józsefváros felett, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehér hajú és piros mellényes Erdélyi Gyulát, régen letűnt időknek regényíróját, aki Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól, és jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót vagy Szeles Adorjánt. Egytől egyig kitűnő, komoly férfiak. Spártai jellemek, és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene gyújtani… Még a Vendéglősök Lapja parádi víz- és viaszgyertyaszagú szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát, és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter utcában, s kék szemével ábrándosan tekinget mindazokra a magas ablakból, akiket mecénásoknak sejt. Régen letűnt idők félig szent, félig őrült, olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklenek. A nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chatterton, az éhen halt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek, amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre, s rajtuk egy fiatal, babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető országutakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenként kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párizsban vagy Londonban, és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyúl italhoz, ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagy műveltségű gavallér lenni. Az angol királyi képtárról beszél O. B: grófnőnek, a csodálatos British Múzeumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kísérve, a messzi, csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Íme, ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők) inkább kedvelte a tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló csillagait.

– Új barátokat kell szerezni, Béla – mondta a csőszkunyhó előtt, felemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vénemberek. Elég részem volt a vénemberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogó szemű és emelkedő csillagú férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…

– Az Olvasd! már megszűnt – felelte Bonifácz Béla mélabúsan.

A szürkülő hajú asszonyság áhítatosan nézett a János-hegy feletti égboltozatra, ahol már feltünedeztek az esti csillagok.

– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgysem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén levő íróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baskircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenik meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt a józsefvárosi kis kuglizóban!

– Kegyed egy stréber nő!

– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban, és az írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonás közben. Talán szalont is fogok tartani, zsúrokat adni, és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát, és színpadias léptekkel elvonult a János-hegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utánanézett, és őszes szakállába halkan mormogta:

– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!

Egy hét múlva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat. Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban csavarog nagy hajú költőcsemetékkel, álhírlapírókkal… Mi nagyon szégyelljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

– Menjenek haza az édesapjukhoz!

– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk Magyarországból. Táncolni tudunk, Olga énekel hárfa mellett francia dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőnek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…

– Szegénykéim! – kiáltott fel fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengerkák lesztek, s kórházban haldokoltok.

– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir leányai. – Itt úgysincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

Bonifácz Béla elgondolkozott.

– Valami dolgom mégiscsak volna… Hetenkint cikket kell írni a Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglakozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörűséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betűcskékhez. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat esztendős lánya fölakasztotta magát. S íme, benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

– Eljön velünk? – kérdezték a lányok.

– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek természetellenes kívánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.

Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.

– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karon fogta a bozontos, öreges emberkét.

…Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasútvonal mentén, ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.

Egy vasúti állomáson, messze Ázsiában aztán ellopták mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.

Május volt akkor Pesten.

A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasúti pályán, alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti állomásra, mintha legalábbis előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai expresszvonatot óhajtaná utánozni, a hosszú pullmankocsik mindjárt megállanak, és selyemmel bélelt, arannyal díszített, villamosfényű fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomos gyárosok szállnak ki – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús egzisztenciáit és különösen erkölcstelen asszonyait.

Lófuttatás volt Pesten.

A pompás vasúti kocsikból a rendőri újságok megelevenedett típusai ugráltak le. Feltűnő eleganciával öltözött sportsmenek, akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás kávéházban húzódnak meg, és esetleg egy öreg virágárusnőnél tartanak szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott lakkcipő vagy a narancsszínű, magas sarkú fűzős cipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a tolvajzsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt, szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi úton.

A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér blúzoknak és sima szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagy tollas Rembrandtok igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik, és arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínű szájuk. A foguk fehér, és korán meghíznak. Jókedvűek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban, és csupán nyerni jönnek Pestre.

Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb orfeumát), a bécsi női típus képviselte az igazi artisztikát. A kövér, tejkeblű és a malac rózsaszínű bőréhez hasonlatos arculatú dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A Király utcai énekes kávéházban (ahol még VII. Edvárd walesi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.

Carola Cecília éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és bárók frakkban (mintegy a Kék macskabeli élet utolsó fellobbanásaként) jártak, Blau bácsi ingujjban biliárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről lépésre követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők, akik alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle Fraueubatallion keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecília (akiért egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék, és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öregurakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecília, midőn a Hölgyzászlóajban a nemzetiszínű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték, és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A Hölgyzászlóalj vagy a manapság divatos Hulló falevél? Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola Cecília alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad, míg gazdag ínyencek és ledér nők élnek a földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a fekete harisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi, és Blau Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a díva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy, szürke szakállával francia dalokat muzsikál, és Somossy úr együtt mulat ott vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz, és olcsón mulatni lehet – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a Temetőben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár modorban előadott dalain, és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; divat május délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord derekán, és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet, és a néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik. „Ős Budavára”! mondják az emberek, és kelet és nyugat minden pompája megjelenik képzeletükben, és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg, és könyvtárában bizonyosan feltalálható, hogy a drága Svarc Mici hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári Pál utcában, és „lokál”-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálta az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége meredt elő, s gyakran ömlött tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolta, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szerezhettek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros hangja.

Orfeum!

Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamosfényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta, rövid szoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopasz fejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik jéghűtőjében a francia dombok borát, és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Párizs, Nizza: eljött hozzánk vizitbe egy estére. Aztán elment Cecília, s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamódüzlete van a Ringen, és Pestre csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi lóversenyre.

Ilyenkor írják az újságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság Budapestre.

 

*

 

Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleány korában a Sugár úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann piros kerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér, és négyes fogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi újságíró, mint az élet főrendezője, élénken előrehajolt hatalmas pofaszakállával, és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövid farkú lovaikat, mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott, és a férfiak térdükre húzták a pepita nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!

Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyús utca hölgyeit, és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehér pettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután fiákert hozattak.

– Hölgyeim, csupán az éjjeli kasszírnők és félvilági lepkék szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.

A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.

– Ha szégyell velünk jönni, ne jöjjön velünk – mondá élesen Klára.

A bús férfi beleegyezett sorsába.

– Becsületemre – dörmögte –, úgy érzem már magam, mint egy makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.

A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztellképek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, kesztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely ízlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A kesztyűs talán külön kesztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajon honnan van, hogy azt a legügyesebb, leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú felsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.

Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétálnak, hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi fekete szakállas, fehér kalapos feje bukkant fel a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvűen himbálta a karján.

– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.

Horváth kisasszony azonban megállott, és olyan mosollyal nézett Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.

Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.

– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa szemhunyorítással. – Ugyebár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem el magát!

(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá süllyed szégyenletében.)

Az ázsiai kán fehér kesztyűs kezével megemelte a kalapját.

– Van szerencsém – mondta minden meggyőződés nélkül, és futó, kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.

Rezeda úr vállat vont, s odavetőleg, a fogai között mormogta:

– Louise asszonynál… Az estélyen…

Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét, és a gyomorbetegek keserűségével köhintett.

– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a legnagyobb szívélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének, habár, ha énrám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.

Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony kezét, és eltűnt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen nyílt szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.

Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.

– Lelkem – kezdte az indulattól visszafojtott hangon –, maga úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.

– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi – felelt elkomolyodva Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rám ismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.

De Rezeda úr nem bocsátott meg.

– Nézzen körül a gyepen – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok feltűnő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.

– Milyen szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.

Éles csengetés hangzott.

A tömegben egy hetyke kalapú, piros mellényes, fehér szakállú öregúr törekedett a társaság felé. Barna köpönyeg volt rajta, és rozzant sétapálcájával integetett.

– Nagysádkám!

Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.

Néhány barna kartonbilétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony kezébe.

– A fejedelem küldi – mondta a sietéstől elfulladva.

– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.

– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.

– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.

Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.

– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?

– Az Alvinczi lova. Ignác.

Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan visítottak.

– Innen úgysem látunk semmit a versenyből – mondta Rezeda úr. – Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő arcáról ítéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.

A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr, és bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak futását figyelte.

Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.

Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.

A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken a magasból a paripák futását figyelte.

Aztán elvette a szeme elől a gukkert.

Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.

– Ignác! – ordította ezer torok.

– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybe borult szemmel Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác!

– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.

Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát elvezették. Fehér kesztyűs kezével boldogan tapsolt a kis termetű pej lovacska felé.

– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.

…Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki.

– Vajon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.

Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:

– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek számít.

– Nagyszerű ember.

– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket támogat, s versenynap délelőttökön a Ferenciek templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért hívják Monte Christónak.

Klára összecsapta a kezét:

– Imádom – mondta.

Tavasz volt, és a Pattantyús utcai hölgyeknek délutánonként verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.

Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkuszlovarnőt a Henry társulatnál, a cukrászkisasszonyt egy régi, vidéki cukrászdában, ahol mályvaszínű függönyök lengtek az ablakon, és a likőrösüvegeken virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek szívbaja volt, és nagy szemében az elmúlás utáni vágy néha csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy biedermeier ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében, és midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan vagy lágyan és álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajtott fejjel bandukolt, és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Így élt Rezeda úr szerelmeiben, és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőke hajú, hosszú szempillájú, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti álom. Csupán gyönyörű lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra emlékezett, amely halaványlila színű volt, és emlékbe egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét vizsgálva azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és búsongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szent életű apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak, és szinte röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára felemlítsük a kövér asszonykát – egy nyári délután, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony pongyolát vett magára, és a napsugár az árnyékos helyeken meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr szívdobogva kérdezősködött a virágok nevei után, és a világért sem merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fújjon, és rövid ujjú pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy Richepin vers, hogy hívják, nagyságos asszony?”

Nem csodálható tehát, hogy Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette, és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a Pattantyús utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett a cserepes virágok illatával, és a hímzett díványpárnának asszonyhajszaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női álmok, és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők gyűrődéséből, a hajfésűkből és puha, bolyhos vállkendőkből két szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord verseit olvasgatta, s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi délután múlott el Lermontov Korunk hősének emlékezetére.

– Holnap elhozom Boccacciót – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással lesznek hölgyeimre.

– Hozza el, kedves – felelt álmodozva Szilvia.

De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a színésznők erkölcseit féltette…

Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyű ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos, barna szemével, amely félig zsidó, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.

– Bocsánat – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…

De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehúzta Szilviáról, és pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.

Ismét délután volt, és a cserepes virágok az ablakokban kinyújtották leveleiket a nap felé, és az orgona gyöngéden remegett fehér fürtjeivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn felfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrű fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyóráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis, kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús, magyar dalt. Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől, és a scsigri kerület Hamletjének bánatos elbeszélését hangsúlyozta: Szilviáról Klárára emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a sorsüldözött Vásziljevics Vászilij, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát elérte.

Szilvia abbahagyta a fütyörészést.

– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda úrra, sem Klárára.

Klára (ismét fehérneműt javított), anélkül hogy feltekintett volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.

– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.

Szilvia felsóhajtott.

– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyús utcában, és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkívüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Aztán semmi sem történik. Egyik nap múlik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a felkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszú nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami mégiscsak fog történni fölkelés után, valami váratlan, rendkívüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve nevű fiú mondta el a Kálvária téren, és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé, és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut, és én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária téren…

– Vajon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.

Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:

– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkban járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövid szivart, hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.

– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.

– Azt sem tudom – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszínes kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou című francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékezem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna, és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.

– Szegényke – mondta részvéttel Rezeda úr –, én majd keresni fogom Medvét…

Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.

– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Horváth kisasszony halkan felnevetett.

– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtam egyszer. Fiatal koromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?

A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.

– Magukkal! – mondta keserű gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel. Kegyedék.

Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.

– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A múltkor egy tót gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.

Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.

– Te, ne nevess, Klára – folytatta szemrehányólag Szilvia–, mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.

Horváth kisasszony homloka elpirult.

– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.

– Nem is szoktál imádkozni.

Horváth kisasszony letette a varrást.

– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet, és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az övé, és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem, és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a korhely férjemmel vagy szeretőmmel?

Szilvia makacsul rázta a fejét.

– Péteriné, a súgónénk volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam, pedig az ura mindennap részeg volt, és délután a nyilvánosházba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri elaludt, az ágya mellé ülhetett, és leste a lélegzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az asszony szerelme vagy csak egy gyolcsos tót!

– Mert a súgó elhitethette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvánosház különös levegőjét kívánja a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak, és a zongorát betegre döngetik. Néha a tízesztendős fiát is elvitte a súgó, és az ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri! – mondá szigorúan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál. Vajon jár-e még délután a Jeruzsálem utcába?

– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony magától megszólal: Ereggy már, fiam… de korán hazajöjj!

Szilvia elkeseredetten mormogta: – Így tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri súgó között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.

Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.

– Fiam – mondta meghatott hangon –, hagyd az én szívemet! Igazán nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben harisnyát kötnek, és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.

A kis vitatkozás csendesen elmúlott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk. Rezeda úr felemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt, és Urbanovicsné katonás hangja felhangzott a folyosón.

A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyersselyem köpönyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a kalapja mellé tűzve.

– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon, nálunk, a Száva mellett a fűrészmalmokat építik, ott kell lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A múltkoriban még a szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

A színésznők hízelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyét.

– Milyen gyönyörű a néni!

– Ugyan, ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és legdrágábbat vásárolom. Így azután egy pár kesztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár kesztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.

– Ki az a Tóricsné?

– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az én Zrínyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok felmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést emlegettek, és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába mossák a Száva fövenyét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor megbolondul a folyó, és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmúlását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz. Keresztény katolikus létére nem írhatott a szadagórai rabbihoz tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet váltottak, aztán titkon Pestre jött a szomszéd, és meglátogatta az asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett feje egyszer csak felemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének, és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutya baja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok toalettet csináltak, és útrakészen állottak.

– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk – szólt az özvegy, és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehetett eljutni. Meredek, kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapujú házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zegzugos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetű asszonyság volt. Az arca sima és pirosas – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

– Asszonyság, ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte, miután egy rövid másodpercig felvetette fekete, értelmes szemét. – Tessék helyet foglalni itt mellettem, a többieknek nem kell hallani, amit mondani fogok. Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

– No, mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

– Az is – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem valamely üzletbe, és most nem tudok aludni éjszaka.

A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.

– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni, jönnek ide fehér hajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A múltkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Aztán a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyellni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.

Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszélt a javasasszony, két fekete szeme ez alatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda úron.

– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.

– Kérem, ezt éntőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A jósnők mind hazudnak, és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át tapasztaltam. Se bű, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig, és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No, kisasszony! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

Urbanovicsné szeretett volna még egyet-mást kérdezni, de Tóricsné már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át a helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.

– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?

– Nem – felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.

– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni. Járnak énhozzám olyan szent lányok, akik még az utcára sem mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak, és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap meg holnap után… De ne is gondoljon rá. Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép lány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt, és nagyon boldog lesz szerelmében. Fekete, szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott kártyákra. Aztán összecsapta, újra megkeverte, emeltette, s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

– Itt áll – mormogta elgondolkozva Tóricsné –, itt áll a közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára, és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta, és csodálkozva emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak…

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte meg, a fejével bólintott, és mozdulatlanul maradt helyén.

A szűk, budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt magában csendesen.

Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan járatta körös-körül a tekintetét.

– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában – mondta –, de már nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbé voltak kopottak, és a kávé jobb volt.

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek ide jártak randevúra – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életuntak lehetnek az akkori derült arcok, és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Így van minden az életben.

– Csak a kalitkát és benne a feketerigót nem látom sehol! – ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párizsi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!

A sarokban egy újságlap mögött egy fekete ruhás, csendes fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán, és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.

Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybe borult tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Aztán halkan, titokzatosan elnevette magát, és boldogan intett a szomszédnak.

– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?

A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.

– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.

A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések megismerkedni.

A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben gyorsan, vidáman locsogott:

– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem láttalak?

Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a szemeivel nézett csodálkozva, és olykor megsimogatta a haját.

– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.

Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte Szilviát:

– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?

A színésznő halkan, turbékolva nevetett.

– Igen. De nem mondom meg senkinek.

Rezeda úr Budán lakott, a várban, és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deákköpenyes Mátyás, vagy a zordon, fekete szakállas Zsigmond előtt, és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltűnt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak, és a mulatók borízű danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kívülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben, és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpönyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kísértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarkú cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmúlt századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmúlott ifjúságát eltöltötte. Késmárkon, a Méze-kertben, a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát, és fehér, angol sisakot, magas sarkú topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden késmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe, és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavilonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra, és csupán egy gyűszűnyi vér maradt a pavilon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyel polka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott, és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a líceumból a párviadal részvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasúti kerekek zörgésében sokáig elkísérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott, és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért szívesen feláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr részt vett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekű kocsijával, és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohasem ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Késmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörű élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk, és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Így nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt, és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a lányoknak, ha valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörű négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Ungból, Beregből leereszkedett görög katolikusok énekeltek, és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejű tornya alatt csizmában és agarászó ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi gettóból, az utcára nemigen jártak, és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andalúziai csillagos eget láthatod, míg a patikáriusné oly álmodozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndör hajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakkói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter, és erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magányos, panasz nélküli élete meghatotta Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldékben is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párizsi Bon Marchéból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte, és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának, és Berta meg sem látja az újonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek, divatárusak kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe, és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferde vállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A vérebre. Előfizetője volt a Párizsi Divatnak és A Hétnek. És pesti leány korában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát, a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyes-egyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát, és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balettet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé, és talán naplót is írt – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn is kis gyöngyház nyelű pisztoly volt a hosszú köpönyeg zsebében, és sohasem hiányzott kezéből a sárga borítékos francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt, és többnyire hallgatagon kullogott a szigorú nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az időből, csaknem teljes bizonyossággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkalommal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak, és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza, és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment, és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törnie a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?

Rezeda vállat vont.

– Én nem akarok tetszeni.

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életét. Ígérje meg azonban, hogy elolvassa!

– Ígérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

Estére az ablakon át Berta (vékony, aranyvégű cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert az idő tájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a késmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható, öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.

Harmadnap, az ágyán heverészve, felnyitotta a könyvet, és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak ígérkező költeményhez.

Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szívek és névkezdőbetűk között először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvába utazni, és a balettnak tapsolni. Tatjána levelét venni, és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszki bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?

Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hírlapíró, Puskin Sándor lesz – és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szívvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárga kesztyűs kezét.

– Tatjána! – mondta.

Az asszony megsimogatta az ifjú nedves szemét.

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és túlhajtva ez érzést…” Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét találja az ablakon, és új csodavilággal ismerkedik meg.

– Szeretem.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz, és most ne beszéljünk többet a dologról.

A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a brit ifjúságot és öregséget, a walesi mezők felett fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét, és az orosi szőlők felé sétálva töviről hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

– Ön a miss Florentin, asszonyom – rebegte meghatottan Rezeda úr.

– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart – felelt vidoran Berta –, míg a városban divathölgynek csúfolnak.

A harmadik könyvet, amelyet Rezeda olvasott, Andersen írta, és mesék voltak. S e naptól fogva különös áhítattal mentek el útjokban a régi szélmalom mellett a város határában, és a régi esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

Rezeda úr egy éjszakán – május volt – felnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábujjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélegzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik, és már érezte az ágyból felszálló asszonyszagot, és lágy lélegzése a hölgynek, mint tearózsakoszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.

– Ki jár itt?

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában felborítva székeket, asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszú hangot vont volna a halál, és még éjjel összepakolta kis holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélkül költő lett, vidéki hírlapíró és későbbi budai lakos – csupán az éjszaka iránt felébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely erre érdemes volt.

Bertával, az állatorvosnéval körülbelül esztendeig levelezett Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy hűvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokó lába volt, a tintába aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát, és a lila színű pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamenre, midőn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint Anyégin Tatjánához: írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő – ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak” írt poste restante a Vízivárosba. Olykor ebédje sem volt, és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz írott levelek alá lehet írni. Különös sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát, és sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.

Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást – van olyan nő a világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára, és sűrűn írta Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya vagy egy idősebb nővér, aki régi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött, és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban. Így ismerkedett meg Rezeda úr Thackeray-vel és Dosztojevszkijjel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül Cervantes és Alarcón Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára, és Tennyson Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Így nevelte, művelte Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre jön, és pünkösd délután felkeresi a királynő udvarában lovag öccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt, és éjjel lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínű selyemköpenyben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játssza éjfélkor, és régi imazsámoly felett középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?)… Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

Nyár volt, és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron, és az ablakok éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott hősünk, és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal barátkozott, és délután olykor a kávéházba járt, miközben magányosan, ismeretlenül bújt el az újságok mögé, és a pincért garçonnak szólította. A levelezés teljesen megszűnt, szép álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott rendez-vous-t a várbástya alatt, és nem fenyegette többé a budai kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csendes otthonukból. Eleven nők ismeretségére vágyott, és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután cukrászdába vitte, de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanzonettek, francia szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek Budapestre, és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta, és az orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába, vörösesszőke hajú, igen finom arcú és tündöklő szemű nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsú derekához, és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy Hortense nevű virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az orfeum kávéházban töltötte és hajnalban hazakísérte a zsidó leányt, miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat, almákat és körtéket neveztek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

– És a balettban mi újság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé elvirult Hortense-t.

Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes újság kis irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjű, ólomszagú ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hírlapírónak nevezi magát, és olykor hozzájutván a színházi jegyhez, egy zöld ruhás tündérbe lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A New York kávéházba járt, és Hirsch kávés úréktól tanácsot kért, kritikus legyen vagy poéta. Hirsch úrék abban az időben még rajongtak az irodalomért – így regélte egykor nagyatyám.

Így élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők megérkeztek, és a Pattantyús utcában a szép regényeket és verseket fölolvasta, amelyet egykor Bertától kapott ajándékba. A belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire vagy a holdra – de sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz húsvét reggelén egész Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket mondott magában, és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az megvette volna.

A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda úr sohasem olvasta föl Csertophonov és barátja nagyszerű történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését, és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután felöltözött, és mint önálló hölgy, kíséret nélkül elment hazulról, a kesztyűjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hűtlenségén.

– Vajon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.

Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a vállát. Föl és alá járt a szobában, és csupán néha nevetett, mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.

Rezeda úr gúnyosan felkacagott.

– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik, és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak, és elhagyják a tisztesség mezsgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha éntőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…

– Szilvia miatt? – kérdezte Klára, és alattomosan nézett Rezeda úrra.

– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is – felelt hevesen Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyú karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él, és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagy hajú zenészt várják, és lefüggönyözött kocsiba gurulnak elhagyott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a tetőtől talpig friss, beillatosított fehérnemű és az új kesztyű: ugyebár mind a bűnnek eszközei? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom, Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai cukrászdától, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínű szalagot az ingébe!

Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét.

– Honnan tudja, uram?

– Mert nem is volt rózsaszínű szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel meg egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából, és a sárga tapétán rokokó gavallérok és dámák sétálnak karöltve – mindezt azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

Klára hangosan, teli szájjal kacagott.

– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr – kiáltotta. – Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária utcai jezsuita rendházba, s az ottani sánta kertészt kérte fel keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel! A régi házak, a kanyargós utcák, mint megannyi bűntársak integetnek, és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére, és a virágok illata a tömjénnel vegyül, s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes templomocskában kedvesével karján, és így azt sem láthatta, hogy minden Mária-kép megenyhül és biztat, és nagy bajuszú szentek megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban!

– Voltam – felelt hangosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét, kora tavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől, és érette mindjárt imát mondanak. Oda jártam egy időben, mert én is haldokoltam, és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajon mért nem megy Szilvia apácának?

Horváth kisasszony csendesen fölállott, és a Rezeda úr vállára tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett.

– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára, s én felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.

Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsimogatta két oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

– Valamely vallomással tartozom magának, fiam – mondá kissé meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a katolikus asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.

Rezeda úr elhalványult. – Mi történt?

– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros kalapot teszek a fejemre.

Rezeda úr (aki ebben az időben úgy érezte magát, mint Esmond Henrik, Anna királynő őfelsége ezredese, mert éppen az egykori londoni hírlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy tébolyodott öregúr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.

Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hírlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a walesi kastélyból, és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban, és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, húsvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a puncs a szép és régi, regényes és verseskönyvekkel megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul, és egy nőre gondol).

– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták, és a szent püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily retteneteket fog bevallani! A század közepén dívott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…” Teremtő Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketéről letagadná, lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő, nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá megnyugvással, és nem is halásztak ki mindenkit a folyó menti községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagy fejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal úszkál együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva mondta:

– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A víz, amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig Anjou királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet, és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak életükben, és most mégis arrafelé veszik útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi felírónő Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni, és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy a vízben felfelé nem juthat Komáromba.

Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.

– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr – mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol kezdjem, mit tagadjak le, és ne hazudjam-e valamit!

– Szívem királynője – mormogta Rezeda úr –, kár törnie a fejét hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg, kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életunt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a szérűn az aratólánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem” – kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg úriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyermekkorában.

Horváth kisasszonynak felvillant a szeme.

– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket nézegettek, és nagyon boldogok voltak, újságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze, és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog és nyugodt férfi leend.

– Én nem aggódom, magamért nemigen szoktam aggódni… Mi történt ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta megfigyeltem?…

Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre bámult, Horváth kisasszony eltűnődve nézett a pesti oldal panorámájára.

– Estella egy város Navarrában, és így hívták egyik fiatalkori barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a színiiskolában – kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története elmondásához fogott volna. – Estella kék szemű, vörös hajú és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek nevezte, és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet, és egy darabig eltűnt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.

Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón. Istenem, milyen közönséges lett! – gondoltam magamban először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Széles talpú félcipő volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös fátyol az arcán, és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya. Férfiasan megrázta a kezem, és myladynek nevezett. Duna-parti kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány újságolvasó öregúrra merően ránézett, aztán egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a pincértől, aztán hirtelen nevetve rám pillantott.

– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!

Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e Duna-parti kávéházban helyet foglaltam mellette.

– Angoltanárnőhöz járok, és legalább háromszáz angol szót tudok – folytatta Estella, és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a britek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók, és nyíltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a Váci utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe volt a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek, és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak, és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva kísértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakkerszényekben nagy bankók voltak, és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív, és hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit, s az asszonynak már eszébe sem jut felkínálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!” – sóhajtanak az egykori víg urak…

Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor megdobbant egymás után a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között, éjszaka télben és sötétben a vasúti őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a nyomorultnak.

– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.

– Engem mindenki szeret – felelt vidoran, és a szemében különös, hamis fényt láttam felvillanni, s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A szívem nem fájt többé.

Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott egy parafa végű cigarettából.

– Boldog vagy? – kérdeztem.

– Mi az a boldogság?

Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a fejét. – Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok – mormogta. – Pedig valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyulni, pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz hogy én nagyon undorodom a férfiaktól.

– Nem vagy szerelmes?

– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó! Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Énutánam bizony nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…” Hogy az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!

No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt, és tompított a hangján:

– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes felcsap kokottnak manapság. A masamód megunja a kalaposskatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában, a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal, és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni, és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…” De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz, és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten, és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy felbotorkál a lépcsőkön egy részeg német vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest egy nagy nyilvánosház, Steinné házmesternéje talán még a templomba is elmegy, és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprímás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

– Köszönöm – feleltem –, nem élek szesszel.

– Könnyű neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha néhány pohárral felhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan, elsőrangú és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogyha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.

– Borzalom – mondtam.

– Nagyon szerencsétlen vagyok – szólt csendesen Estella, és elhallgatott.

Így beszélt Estella, és tán még egyebet is mondott, amire már nem emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn, és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomorú volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült, és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Aztán Pestre utazott, és késő délután, ősszel a város felett egy gyárkémény fekete füstje húzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomorú emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek, és még Estella ártatlan volt.

Elmentünk sétálni Budára, és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen szerencsétlen. Talán mert érezte, hogy ez nekem jólesik, s ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott nőkről…

– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsípte táj, és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.

Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt. – Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az apámat!

Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol nyoszolyóleány volt, és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér, és a kávés ócska bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

– Figyeld meg a tisztes öregeket.

Az öregasszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt kesztyűben üldögélt, kezében képes bécsi újságot tartott. Az öregember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubinnak erősen villant, és az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek, és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.

Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyemárvácska.

– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten laktak, az Aranykéz utcában, és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az emeleteket, amint a lányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült – előfordul ennél az üzletnél –, mire visszavonultak.

Továbbmentünk, és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öregember a pápaszem felett a vénasszonykára. Istenem, néz-e rám valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek, és kis mantillkában ülök a budai kávéházban?

Egy elhagyott kertben padra ültünk, és sokáig ültünk szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett, a vállamra hajtatta a fejét, és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét, és a szalonban felsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öregasszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon, és piros bekecsben, zúzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott, s papírszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán utca 3. III. I. E.” Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam fel, a körmöket sokáig fényesítettem, és szalagot fűztem az ingembe, lila színű szalagot.

Mire gondoltam ez alatt? Semmire.

Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek már nők Pesten.” Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem törődtem, mintha még rég elmúlt dolgok volnának előttem. Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett, és az elhagyott budai kertben sírdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

Szürke, pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam, anélkül hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre, és megnyomtam a csengő gombját.

Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang kiáltotta: „Mama!” Az ajtó félig felnyílott, egy megtermett, píros pongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől talpig végighordozta rajtam.

– Kegyed az? – kérdezte szigorúan és barátságtalanul.

Bólintottam.

– Tessék belépni – mondta egykedvűen. – Várakozni kell… De itt van Estella.

Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével megragadta a kezem, és a szemében könnyek csillogtak.

– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.

Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:

– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

Estella a karomba kapaszkodott:

– Gyerünk a konyhába.

A konyhában csupán petróleumlámpás égett, míg a lakás többi részében csillogó villanylámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket, és tótul káromkodott. Háromlábú alacsony széken, az ablak alatt nagy kalapos, selyemruhás dáma ült. Kesztyűs kezében tartotta finom napernyőjét, és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét, és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki van gombolva a blúz, és a haja gyanúsan rendetlen. Istenem, miért kócos ez a leány! A hideg járt keresztül a hátamon, és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.

A nagy kalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt, és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a tisztességes, privát nők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő, és fehér, apró szemű rózsafüzér csörrent meg a táskájában.

Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid csengetés hangzott.

A dáma izgatottan talpra állott. Lehúzogatta a szoknyáját, a kabátkáját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét, és olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi, színésznők szoktuk a végszót várni a kulissza mellett.

Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:

– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?

Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen felnyílott az ajtó, és egy hang halkan megszólalt:

– Szőke asszony!

A dáma nyomban „játékot” kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevúra. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.

– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony”-nak – mondta most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért, és a „szőke asszony” kisfiúval szokott sétálni az utcán.

– Hol van a kisfiú? – kérdeztem megdöbbenve.

– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.

A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket. Elhallgattunk, és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy talán az én szívem dobogott.

– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a szobámat! – hallatszott Steinné hangja, és nevetve, a kövérebbik leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt, és egyszerre a falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

Steinné cigarettát tartott a szájában, és ragadós jókedvvel tette a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k…a! Még mindig nem készült el a déli edénnyel! No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után mászkálni, azt tudja!

A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a háromlábú székecskére helyezte hatalmas testét, és a cigarettából nagyot szippantott.

– Azt hittem, összetörik alattam a szék.

A kártyát megkeverte, és a lányok melléje guggoltak a földre.

– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? – kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

– Ád a mama kölcsön.

– Van eszembe.

A piros selyemblúz alól mégiscsak előkerült a kövér leány erszénykéje.

Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

Steinné egyszerre letette a kártyát:

– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat fel kell költeni. Csak az én díványomon tud aludni – azért jár ide.

Nyújtózkodva felemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta.

– Istenem, de utálom az életem!

Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyar bánat” jelentkezett, amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.

Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából, és még az előszobából is hangzott: Fel Tihanynak riadó leánya… Mintha e nótával költené a kegyelmes öregurat.

Néhány perc múlva sárgaréz kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kismadár volt a kalitkában, talán csíz vagy tengelice, amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott, és halkan fütyölgetni kezdett. A kismadár megborzolta tollát, és nemsokára válaszolt. Steinné felemelte a mutatóujját:

– Hallják! Mint nagyszombat este a csengettyűk. Drága madaram!

Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvű patkányfogó eb nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején, és a szemében olyan jókedv ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerra mutatva. – Már kétszáz pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.

– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró, és rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

Estella karon fogott, és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az utazóládán a konyhában.

– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon – mondta Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír, és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember – majdnem oly szép, mint Rohan herceg – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő édesanyja kedvese volt a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajuszú öreg urakat Jancsinak meg Pistának kell szólítani és sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek, és a mamától rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hírlapírók jönnek, akik másnapi cikkeiket a konyhában felolvassák, és véleményt kérnek őnagyságától. Bolond világ van itt – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívű Steinnéban bizakodnak, hogy vigasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik nappal felemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek, és öreg házasemberek csodaszert a szerelem felújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe, és csupán egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhez adó lánya növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így élünk itt, én kedvesem.

Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely meseházban ülnék, és semmi sem igaz, ami körülöttem történik. Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból, és mindjárt táncra perdül a falon a selyempapírosból kivágott balerina. Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokó lábú, aranyozott asztalkán patiencekártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Fekete álarcos nő üvegszeme fénylett a hamutartó figuráján, és két kép volt még a falon. Piros kabátos, hajporozott rokokó gavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi szalonban, és a rövid nadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok szoktak lenni.

– Steinné apja! – mondta Estella.

És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.

Steinné könyökig felgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a lángtól, a szeme vidoran csillogott.

– Egykor, ha megunlak benneteket, lányok, elmehetek a Jenő báró birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kismalacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kiskacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken, és télen derékig érő hó van az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám, és téli este ugattak a rókák meg a farkasok a folyón túli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

A piros pongyolás, menyecskés asszonyság magas sarkú papucsában gyorsan kifordult a szobából.

Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő. Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kisfiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti fotográfián Lázár Miklós hírlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd pesti, szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi, öreg hírlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függnek, és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella, és nagy képen, Zrínyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

– Pszt ! – mondta hirtelen Estella.

A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott, hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat kiáltott egy női hang.

– Pepita, a cudar– mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol fel-felébredt, és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt fel a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel, és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.

Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

– Becsületemre!

Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.

„Kedd. Reggel 6 óra.

 

Úrnő, letérdepelek, és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik díványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két bal lába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában, és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képű kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt – hajnalodik az Angyalvárban! –, és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt, és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtotta alatta éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a házi régi tetője felett, hogy »szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!« és erkélyem néma volt, mint a szevillai regényekben) a napsugár játékos kedvvel jön Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem északra vagy délre, és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak meg elváltak, tam-tam, betegség elől futó úriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém előtt a kívánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni, kis szentséges húgomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot emlegetni, majd az orléans-i házat, és a titokzatos hegyekre, andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire vagy a hajdani homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és elcsábítani a szép, román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon, és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt… Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig haldokolva néztem a gyönyörű nőket, akik az utcán, kávéházban vagy a színházban eljártak mellettem. Továbbmentek pocakos és zsíros külsejű férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagú üzletekben az Andrássy úton vagy a Király utcában, sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka gyilkosságra gondoltam a látott nők miatt. Ilyenkor voltam a legboldogabb. A kést a bal szembe eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfijaival: midőn is teljes biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón sújtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsú flörett egykor oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta, és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy tűnt fel nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeállni puszta kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna – és most írok önnek, úrnőm a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy reggelre meghalok.

Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyre hajlott fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

Egykor regényhős voltam, most unott, rosszkedvű, fáradt úriember lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket olvasok majd Anyéginből. A balettet, vagy a Tavaszt. Isten önnel, Királynő!„

 

Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült, és Rezeda úrhoz hajtatott. A hírlapírót ekkor már elvitték a mentők. A katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben volt, vén apáca ült ágya mellett, és a spanyolfalat előkészítették az éjszakára.

Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a föld alatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kíváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a föld alatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtlen kakast óhajtaná helyettesíteni.

Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, két frakkját és csipkés mellű, báli ingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falba vésett feszület alatt, és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.

Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen, Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig, tehervonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kínai határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a lányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult, és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhónak új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta fel boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.

Tehát ősz volt, és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról napra megfigyelte, hogy pirosodnak a fa levelei, és gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását – hisz a nők oly gyönyörű meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők üldögéltek, és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak, és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban lábra kapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nemigen volt szabad sokat mozognia, és Horváth kisasszony minden cigarettaszippantásnál szemrehányótag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőben ült, amelyet az elmúlt lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek, és nem akarták magukkal vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a bölcsőből, és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé felkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való meghívást…

Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:

– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.

Klára bánatosan lehajtotta a fejét, s megsimogatta a Rezeda úr arcát.

– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én királyomnak.

Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott a képes újságban, amelynek folytatását mindennap kíváncsian várta.

– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest… Mindig alacsony sarkú cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, frufrut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott, és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott… Rezeda úr csendesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt, és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott, és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból felcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a madárkára… Rezeda úr lehunyta a szemét. Istenem, van valami a világon, ami a kedvesnek örömet okoz.

Így éltek Budán a Tabánban, a régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességű városrész fölött. Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.

– Mégiscsak elmegyek vallás alapítónak! – mondotta, és másnap nem jött el a szokott időben…

Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király ecetfáján, Horváth kisasszony aznap két kismacskát vett a tabáni piacon, egy csíkos kandúrt és egy sárga foltos nőstényt. A kandúrt Rezeda úr ölébe tette.

– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.

– Kisasszony! – szólt, és könnyes szemmel nevetett.

Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandúrt simogatta, és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hívatni. Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte menüettlépésben keringtek alá a levelek, és a rácvárosi háztetők felett mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komoran füstölögtek, mint az Andersen-mesékben, és a sárkányfejű, rozsdás esőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajon mikor jönnek már a hegyekről a köpönyeg alakú felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre, és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbegurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, piros arcú öregemberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez – délután a szép múltról beszélgetnek.

Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz.

– Sajnos, én nem ülhetek a Madame mellé – mormogta, mintha egy félbemaradt gondolatot folytatna –, a Madame sokkal előkelőbb és gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek a Lánchídnál, és a jószívű Madame most kórházba szállít kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.

– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsa bokrok közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét, és nagyon elégedetlen, ha néha felkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel, és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk el az öregúr mulattatására.

A jó Madame-nak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére. Horváth kisasszony oly kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely múlt századbeli budai asszonyságtól kérte volna kölcsön. A kesztyűjét összevarrta a kellő helyeken, és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A Madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a színésznőn, aztán könnyedén felsóhajtott, és egy piros rózsát nyújtott át Klárának.

– Jól áll a szőkéknek! – mondta, és a hangjában bocsánatkérés csengett.

A kis Bonifáci Béla elfoglalta helyét a bakon, és a szárnyas, szürke bajuszú kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján ülne, az ostorral megnógatta a széles hátú szürkéket. A Madame fiatal korában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában, és a bakra egy-egy pepita nadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

Tehát mentek a girbegurba budai utcákon hegynek fel, völgynek le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű, kék fátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek felett zárójel alakú madarak repültek; – Horváth kisasszony bús komoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet feláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka, stoppolt kesztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta: „Istenem!”

A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A Madame néha-néha elszólta magát a fátyol alatt:

– Nézd csak!

A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly, megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak – itt-ott egy szürke bajusz –, oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és rosszkedvűen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az utat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétáló hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske” neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony” és az „első lépés”. Olykor feltűnő, máskor divatjamúlt ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszú gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes, félénk családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély, és a nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

– A kapitányné! – mondta a Madame. – Már tíz éve látom.

Egy kis termetű, száraz és rövid szoknyás asszonyka szinte egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt, mint a patkányé, és gyors pillantást vetett a Madame hintójára. A Madame kutyabőr kesztyűs kezét alig észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón, és a kapitányné furcsa kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

A Madame az őszi felhőkre nézett, és halkan fölsóhajtott:

– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe találnak.

A hintó megállott egy félig földbe ásott vendégfogadó előtt. Nem messzire, tán a fogadó udvaráról, kovácskalapácsok zengése hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg, szürke ló…

– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkésbarna haján a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében ragyogott. Rezeda úr áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspöröly dallamosan, falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla, és leugrott a bakról. A Madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő.

– Fél óra múlva gyere értem, koma.

(Egyszer kiderült, hogy a Madame falusi birtokán valamennyi cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a zsellérházakba, és azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált, és csupán a hideg beálltával húzta fel a libériát.)

A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gomba nagyságú kalapját, és egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a kelleténél.

– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével.

– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongoristának, és egy napig sem volt még szomorú életében. Igaz jó állása volt a Hímző utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… most már csak a Kapás utcában zongorázik.

A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kísérte. Vastag rézlánc volt a mellényén, és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajon ki látja el a vak embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastag üvegű poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a zongorás poharát.

– Elmegyek az éjjel a Kapás utcába – ígérte fénylő szemmel. – Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

Madame Louise hangosan nevetett.

– Ó, mind azt mondjátok vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szent életű volt.

A Madame az asztalfőn ült, és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.

– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.

Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort pintes üvegben, és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban felajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal.

– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában, és a költőnek sohasem kellett búsulni szerelem miatt. A lányka éjjel a szalon puha pamlagán heverészve, Reviczky verseit olvasta fel a vendégeknek, de a polgárkisasszonyok sem idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágos cserepei közül kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban, és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

A vak zongorista biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt.

– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül, és hangosan olvas a leányoknak. A múltkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. Levelek, amiket meg nem írunk. És Csergő Hugó írta. A Fehér nász, mondta a költő, és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

Szilveszter úr hevesen intett.

– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők az mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a Perdita-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Hímző utcában aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatalkoromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a Pest vármegyei dalokra. Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra.

– Mondja, fiatalúr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?

Rezeda úr elkomorodott.

– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.

A Madame bánatosan mosolygott.

– Hány esztendős, fiatal barátom?

– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.

– Mit? kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?

A férfi lesütötte a szemét.

– Van egy öreg barátom, aki megígérte, hogy behoz a most megindult Az Újsághoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána, és adósság a fűszeres boltban.

Rezeda úr megsimogatta a homlokát.

– Én mindig azt véltem nagyságodról – szólt elfojtott hangon –, hogy költői lelkületű teremtés. Íme, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

– A kisasszonyt?

– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy régi kis templomban, szent életű öreg pap áldását kérjük szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként, és a sánta harangozó kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rám pillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy, és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barna képű, fekete rámás szentek néznek a falról, és az Asszony liliomkoszorús fejével áldóan mosolyog az oltárról. Mióta öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.

A Madame összeráncolta a homlokát.

– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerűen imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhítattal telik meg. Már ötvenéves vagyok. Napról napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez.

A falumban kápolnát építtettem, és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket fiatal koromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beleolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az ínyemnek tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerű palackokat, amelyeket egy Battenberg nevű követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem, és a zenéből csupán Haydn a kedvencem.

Amíg beszélt a Madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak nyújtott.

– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a maga ápolására szegődött – de nem csupa betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.

A Madame megcukrozta a narancsot.

– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam, és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak, és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarceyt vagy Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A pamlagon heverésző öregurak, miután életműködésüket csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek, olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire levő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten, és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinált és mit gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerű Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a kocsim, és jó mulatságot kívánok az uraknak.

A Madame ünnepélyes eltávozása után nemsokára még egy kis esemény maradott meg emlékben Szilveszter új jubileumi uzsonnájából.

Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott, és vért hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba, és magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét múlva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.

A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmag nagyságú leányka. Megfogta a vak ember kezét, és elvezette mindennapi szokása szerint a Kapás utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

– Szervusz – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még élek, meglátogatlak.

A gázt felgyújtották, és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

Levette a kezét a homlokáról, és a szeme tele volt könnyel.

– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.

Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csendesen, szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

Szilveszter úr felemelte a mutatóujját.

– Az öregemberek jó emberek – mondta kissé zavaros hangon. – Nemigen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra gyakran titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy téged.

Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.

– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasúti állomáson már ott van a kisasszony poggyásza, és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz visszaviendi őnagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához – mondta Szilveszter úr komoly hangon.

Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.

– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.

A színésznő lesütött szemmel; ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.

– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon szeretnék újra színházat játszani.

– Elmégy?

– Elmegyek, mert nem tehetek mást.

Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.

– Isten veled.

Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta, és Klára a tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

Aztán még egyszer megcsókolták egymást. A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.

– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tiéd leszek – mondta halkan.

– Esküszöm a halott édesanyámra.

– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán felett. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett, és magában számtalanszor elmondta:

– Isten veled! Reggel papot hívatok.

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác kocsmában csendesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkizkő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.

 

*