Ferenczy Béni: Nemes Lampérth József emlékéremterv |
ÉRDEKESSÉGEK | |
|
Pertorini R., Szíj B.: Adatok Nemes Lampérth József patográfiájához |
||
| Kassák Lajos verse | ||
|
Fehér József: Nemes Lampérth József posztumusz sorsa |
||
| Újsághír 2006-ból | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Pertorini Rezső, Szíj Béla:
Adatok Nemes Lampérth József patográfiájához
(rövid részlet)
A festő személyisége legtöbb vonásában az ixotimiás típusnak felel meg. Ezt igazolja alkata is, amely a leírások szerint atléta típusú. Hallatlan kitartás, szívósság jellemzi munkájában. Koncentrálása tartós, akarati elhatározásai mellett mindenáron megmarad. Munkájában lelkiismeretes, precíz. Szociálisan segítőkész, fokozott igazságérzete és segítőkészsége határozza meg társadalmi magatartását, amely az adott körülmények között nem is lehetett más, csak forradalmi. A motorikus szféra dominál, a tettek: festői alkotások. Az indulati, érzelmi, hangulati állapotok tartósak, elhúzódóak. Konfliktust a külvilág erőszakos behatásai okoznak. Ezekkel szemben erőt, agressziót, önfegyelmet mobilizál. Belső konfliktus elsősorban az indulati élet megfékezéséből következhet. Időnként ezért féktelen kitörések lépnek fel. 1919-ig a karakter ezen normál ixotimiás variáns vonásaival jellemzett. Tehát nem a kóros ixoid vagy ixofrén forma áll fenn. A művekben talán utal a karaktertípusra a szerkesztés stabilitása, a gyakori szimmetrikus felépítés. Az átlószerkesztés ritka, leggyakrabban hangsúlyozott középen elhelyezett vízszintesre építi fel a képet. A kép formai felépítése legtöbbször jó határolt formákból történt. Jellemzőek a fokozott affektív feszültségre utaló nyers színek, azok kontrasztos használata. Nem véletlen az sem, és a karakterrel függ össze, hogy több az önálló alkotásként helyét megálló tusrajz: hiszen talán így jobban lehetséges a fekete-fehér kontraszt, ill. a csak e kettővel való ábrázolás. Talán ezért hatnak festményszerűen ezek a grafikai alkotások. Az ismétlés, ill. sorozat is megfigyelhető a témákban, különösen hidakat ábrázoló képek ismétlődnek gyakran. A vonalvezetés is e típusnak felel meg: a nagy belső dinamikájú térelemképzés, a csak vonallal határolt üres felületek, amelyek az erélyes határoló vonaltól, annak erőteljességétől önálló térelemekké válnak. Nincsenek átmenetek, passzivitás, ellazulás. Bonyolult ritmusban állnak a kép egyes részei, ezért szuggesztívek, dinamikusak, plasztikus jellegűek.
Lampérth életmódjában alig választható szét fokozott munkatempója, festő hivatása és forradalmisága. Az anyagi sikerekre, kényelmes életre való törekvés, gondtalanság nem felelt meg sem alkatának, sem temperamentumának, sem moráljának. Csak rövid ideig vagy egy-egy gesztusában jelentkeztek ilyen vonások.
A testi bántalmak - súlyos körülmények, frontszolgálat, sebesülések, lábának elfagyása, kolera - okozták erősen leromlott testi állapotban aktuálneurózisát.
Berlini helyzete sem volt jobb. Súlyos influenzán esett át, rosszul táplálkozott, talán már akkor elkezdődött tüdőtuberkulózisa - előtte rendőri kihallgatások, menekülés, Berlinben teljes anyagi kilátástalanság, politikailag sem érezhette magát biztonságban (lásd második bécsi levelét), hiszen nem lehetett tudni, hogy nem lesz-e ott számára kellemetlen következményekkel járó politikai változás. E körülmények mind reálisak, és jól megokolják súlyos depresszív állapotát. (A depresszív hangulat más emigráns művésztársára is jellemző volt, leginkább Berény Róbertre, aki pszichoanalitikus kezelésen is átesett.)
Feltételezhető, hogy az események, elsősorban az egzisztenciális bizonytalanság, a politikai magatartás miatti szükségszerű gyanakvás ekkor személyiségváltozást okoztak. (Erre utal másodi bécsi levelének bevezetése.) Ez a személyiségváltozás paranoid formában jelentkezett. Ez esetekben általában, és Lampérthnál is a paranoiditás mellett az ixotimiás személyiség egyensúlya is megbomlik, agresszió kerül felszínre, szabadon könnyen mobilizálhatóvá válik, a fékező mechanizmusok fokozatosan, mindjobban kikapcsolódnak, és az egyenletes szívósság helyett az egyenetlen affektivitás válik uralkodóvá. Agresszív állapotok, erőtlen apátiás időszakokkal váltakoznak. Ha újabb pszichotraumák érik a beteget, vagy a testi állapot javulása nem következik be, mint az Lampérth esetében történt, pszichózis lép fel vonatkoztatásokkal, paranoid téveszmékkel, azok rendszereződési hajlama nélkül; és dezintegrált hallucinátoros állapotok, amelyekben a tudat enyhe fokban kvantitatíve is megváltozik. Ez állapítható meg a festő bécsi utazásakor. A szorongás minden formája ezen személyiségűeknek elviselhetetlen, rendszerint suicid késztetést okoz, a festőnél erről is van adatunk.
A festő kórképét ezért atípusos paranoid pszichózisnak tartjuk. Legfőbb jellegzetességei a leírt ixotimból kialakult paranoid karakterváltozás, vonatkoztatás, apátiás és agresszív állapotok váltakozása, időszakosan a tudat nemcsak a szkizofréniásoknál jellegzetes "Benommen", hanem annál súlyosabb, kvantitatív megváltozása hallucinációkkal és súlyos magatartászavarral. A világgal való reális és vitális kontaktus teljesen megszakad, de mégsem alakul ki kidolgozott doxazma rendszer, vagy gazdag tartalmú, dereisztikus világú autizmus. Autisztikusnak tűnő állapotok felléphetnek, de ezek apátiát jelentenek, és annak a kategóriának felellek meg, amit E. MINKOWSKY "szegény autizmus"-nak írt le. A verbális teljesítmények összerendezettségének zavara rendszerint csak átmeneti, éppúgy, mint Lampérthnál, és a tudat alteráltságával egy időben észlelhető, reverzibilis. Ennek bizonyítéka a két Sátoraljaújhelyen írt levele, amelyben inkoherenciának nyoma sincsen.
Lampérth betegségét kezelőorvosai és patográfiákat ismertető könyvének rövid utalásában SZIRMAY-PULSZKY (1935) szkizofréniának tartotta. Véleményünk annyiban tér el ettől a felfogástól, hogy a megbetegedést nem tartjuk processzus szkizofréniának, és csak a tüneti hasonlóság alapján tartjuk e formakörhöz kapcsolódó kórképnek. Véleményünk szerint betegsége inkább a paranoia csoporthoz tartozó atípusos paranoid pszichózis.
Forrás: Dr. Pertorini Rezső, Szíj Béla: Adatok Nemes Lampérth József patográfiájához
Országos Ideg- és Elmegyógyintézet és Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1966
Különlenyomat a Pszichológiai tanulmányok 1966. évi IX. kötetéből
Kinek adjam ezt a könyvem első nekiszaladás az új Kassák felé s szívem
alatt fölnyitottam a mézeshordókat
királyunk akkor meg tojásokon ült a svájci kastélyban eljöttem sánta
planétákkal a szemeimben
most 24 fiatal lány meszeli bennem tisztára a falakat
ó művészet sokszor gondolok Nemes Lampérthra a festőre már épen
megszokta volna a cilindert és a glasszékesztyűt mikor az Úr megaján-
dékozta vele a bolondokat
bizony mondom szomorú krumplicsuszpeizba esik minden fényes kilátás
s ha a költők megfaggyúzott hullái nem szolgálnának ki bennünket any-
nyira fönntartás nélkül rég megdöglöttünk volna
ők hát a költők, ők a szelíd báránykafejűek és a kiszopott édesfagyöke-
rek is ők
ha ők megszólalnak a majom szégyenlősen vízbeugrik hozsanna hát
nekik
mi pedig kinyitjuk ablakainkat
halljuk az esztétikát kukorékoló jaguárokat a hajnalban de nekünk már
nem kell semmitől se tartanunk szeretett tűzoltóink fölsorakoztak a to-
huvabohu folyó partján.
Forrás: A "Világanyám, 1921" ciklus "0 X 0 = 0" c. versének 1. fejeze
Kassák Lajos összes versei I. kötet, Magvető, Budapest, 1977, 177. oldal
Fehér József: Nemes Lampérth József posztumusz sorsa
"A könyveknek megvan a maguk sorsa" - tartja a régi római közmondás, de az emberek sorsáról nem szól. Pedig hogy mennyiféle emberi sors van, örömteli is meg tragikus is, elég utalnunk csak egy klasszikus világirodalmi műre, Solohov Emberi sorsára. A történelem, a tudományok, a művészetek nagy alakjainak sorsa leggyakrabban az, hogy életük tragédiákkal teli, küzdelmeiket saját koruk nem becsüli meg, nem ismervén fel nagyságukat, életük szegénységben telik, sokszor üldöztetéseket szenvednek, s igen sokszor még - Dantéval szólva - "az emberélet útjának felét" sem érik meg, fiatalon, betegségben halnak meg, vagy a harcmezőkön esnek el. Példákat erre szinte a végtelenségig sorolhatna bárki csak a magyar történelemből is. Ott van azonban a vigasz, a történelmi igazságszolgáltatás, amikor megadatik az elégtétel: a saját korában üldözött, kiközösített, megvetett forradalmár, tudós, művész idővel a nemzetek történetének legfényesebb lapjaira kerül, szobrot állítanak tiszteletére, melyet az évfordulókon koszorúk öveznek, tettei példaképül szolgálnak az ifjúság számára, munkásságának eredményeiből merítenek a szaktudományok, a művészet és így tovább.
Nemes Lampérth József festőművésznek ez az elégtétel a legutóbbi időkig sem adatott meg. A mai napon törleszthetünk ugyan adósságainkból vele szemben, de úgy vélem, ez még mindig csak a kezdet. A tartozás kettős, hiszen nemcsak élete tragikus, hanem halála utáni sorsa is megrendítő eseményekkel teli. Nemcsak földi maradványai voltak 62 évig szinte teljesen kegyelet nélkül, részvétlenül egy mindig másutt megnevezett tömegsírban, de mint művésznek sem adatott meg az utókor részéről az őt megillető hely kijelölése a 20. századi magyar képzőművészetben.
Életének tragédiáját ismerjük. Ezt megőrizték az életrajzi adatok, kézikönyvek, lexikonok, s legmegrázóbban - mert őmagától valók - a levelei, melyeknek mondatai egy összecsapódó hullámsírból segítségért esdeklő, kegyelemért fohászkodó, a Semmibe görcsösen kapaszkodó, égre hiábavalóan fenyegető felkiáltójelek, melyeknek szenvedéseit csak József Attila-i kínokkal mérettethetjük meg. S a kórházi kórlapok is fennmaradtak, melyeknek többnyire közönyös feljegyzései a gondolkodó festőzseni és a skizofrén elme halálos kimenetelű küzdelmét rögzítik. A kórlapot szabadversben írt drámának nevezhetnénk, melyet maga az Élet és a betegség rögzített időrendbe. A kórlapról az is kiderül, hogy ha nem marad magára élete utolsó szakaszában, betegségének folyamata megállítható, talán még visszafordítható is lehetett volna. De mindössze néhány barátja állt mellé - igaz, csak a távolból -, de a bürokrácia és a közöny korlátait csak későn tudták áttörni azoknál a hivataloknál, akik emberi megpróbáltatásairól és művészetének értékeiről mit sem tudtak. Így, majdnem teljesen magára hagyva, méltatlan körülmények között süllyedt napról napra a névtelenségbe.
A lipótmezei, szakszerűnek mondható kezelés után került a sátoraljaújhelyi közkórház elmeosztályára 1923. május 27-én. Kimondatlanul, de halálra volt ítélve, csak annak időpontja volt még bizonytalan. Egy évig élt még. Fizikailag teljesen legyengülve, de - levelei tanúsága szerint - világos intellektussal, s az élethez való ragaszkodással közeledett végórái felé, amelyek május 19-én a kora esti órákban el is érkeztek. A sátoraljaújhelyi református egyház halotti anyakönyvének bejegyzése szerint május 21-én temették el. A temetői főkönyv tanúsága szerint a sátoraljaújhelyi köztemető 9. parcellájának 21. sorában a 24. sírhelyre.
A sírhely 1924-től mintegy negyven évig gondozatlan és említetlen. Tudomásunk szerint 1964-ig nem figyelt rá senki, nem volt, aki megkeresse, s virágot, koszorút helyezzen rá barátságból, emberségből vagy hivatalból. S mert nem tudnak a pontos hollétéről, így alakul ki a művészettörténeti munkákban a neves emberek esetében hatásosan hangzó téveszme, mely szerint testét "jeltelen tömegsírba" dobták, s mely megfogalmazás napjainkig kísért. 1964-ben első ízben keresi fel - talán az előző évben a Nemzeti Galériában megrendezett emlékkiállítás kapcsán, halálának 40. évfordulójára emlékezve - egy képzőművész csoport, melynek résztvevői között ott találjuk Csohány Kálmán miskolci grafikusművészt is, de főleg az úgynevezett "Hegyaljai képzőművészek" vannak a látogatók között. Egy újhelyi festőművész, Jencsik Béla segítségével kikeresik a nyilvántartásból a sírhelyet, s ugyanő egy helyi mesterember közreműködésével kopjafát faragtat erre az alkalomra, mellyel megjelölik a festő nyughelyét. Úgy tervezik, hogy méltó művészi síremléket állítanak majd, s a sírhelyet gondozzák. A tervből azonban nem lett semmi, többek között azért nem, mert a későbbi Észak-magyarországi Képzőművész Területi Szövetség megszünteti a Hegyaljai képzőművészek laza csoportját, s azok - immár fórum nélkül - nem hallatják hangjukat ebben az ügyben sem.
1976-ban egy fiatal - azóta elhunyt - képzőművésztanár, Romhányi Imre biztatására jelen sorok írója kereste meg a Nemzeti Galériát, s az ott őrzött anyagból szép, s művészettörténészi segédlettel méltó módon rendezett kiállítást nyit Sátoraljaújhelyen. A kiállításhoz csak egy szerény meghívó készül, így a kiállított anyag katalógusát emlékezetből nem tudjuk felsorolni, s a tárlatnak - bár a közönségnek tetszik - alig van visszhangja. 1980-ban, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat által városunkban rendezett képzőművészeti konferencián vetődik fel ismét az, hogy méltó emléket kellene állítani az itt eltemetett festőnek. A konferencián jelen vannak Losonci Miklós és Dobrik István művészettörténészek, akiknek biztatására a művelődési osztály vállalja fel az ügyet. Felkeresik az 1964-es megemlékezés résztvevőjével a temetőhelyet, de sem a kopjafát, sem a sírt nem találják. A temetői nyilvántartásból derül ki, hogy éppen fél éve temettek rá arra a helyre, ahol a festő nyugszik. Nem volt senki, 56 év után sem, aki a sírhelyet megváltotta volna! Íme, a halál utáni tragikus sors... Ezt tudomásul kellett vennünk, de nem nyugodhattunk bele. Kapóra jött a Stúdió című televíziós kulturális hetilap festőre emlékező műsora 1984. augusztus 14-én. Ebben elhangzott az a mondat, hogy a szerencsétlen sorsú festőművész életének utolsó szakaszát Sárospatakon töltötte, ott halt meg, és ott is temették el, egy jeltelen sírban fekszik. Virág István intézetvezető kórházi főgyógyszerész figyelt fel erre. Írt a Stúdió 84 műsorvezetőjének, kikeresve a kórházban őrzött kórlapot, s tényekkel bizonyította a műsorban elhangzottak valótlanságát. Egyúttal felkereste a tanács művelődésügyi osztályát, mivel tudott arról a szándékukról, hogy a festő sírjának dolgát rendezni kívánják. Most már hivatalból is erőteljesen hangot kapott az ügy, a tanács megkérte a később rátemetett hozzátartozóitól a beleegyezést, miszerint a sírhantot megbonthatják, és onnan Nemes Lampérth József földi maradványait kiemelhetik. Itt kell Kósa Lajos hozzátartozóinak, lányainak igen hálás köszönetet mondanunk azért, hogy megértették és méltányolták törekvésünket. Ezután került sor az azonosításra, a festő földi maradványainak új sírhelyre temetésére. Akkori tiszteletünket a koporsóra helyezett néhány szál vörös szegfű jelezhette. Immár a festő végleges sírhelyen, a sátoraljaújhelyi köztemető 9. parcellájának 20. sorában a 25. sírhelyen nyugszik, s ifj. Pál Mihály szobrászművész művészi emlékszobra jelzi méltó módon emlékezetét.
Közbevetőleg szeretném felhívni a figyelmet egy tanulságra, mégpedig a helytörténet-honismeret szempontjából oly igen fontos emlékeinkre, a neves emberek sírhelyeinek és síremlékeinek sorsára. Csak azok tudják, hogy mennyi kellemetlen és bonyolult akadályt kellett elhárítanunk ahhoz, hogy festőnk immár teljes végtisztességet nyerhessen, akiket kezdetektől foglalkoztatott és érintett ez az ügy. Az ezzel járó tortúrát kellene megelőznünk. Hiszen az újhelyi temetőben - hasonlóan más városokban is - sok, az egyetemes kultúra, vagy a település történetében is nagy szerepet betöltő híres ember nyugszik. Újhelyben például: Boruth Elemér költő, lapszerkesztő, Dongó Gyárfás Géza író, történész, lapszerkesztő, Fejes István költő, Engel József szobrász, Eördögh Dániel író, Katona Dénes agrárszakíró, Matolay Etele író, politikus, Vörös Cirill matematikus, és sorolhatnánk tovább. Sírjukat folyamatosan gondozni kellene, ha szükséges, megváltani azokat, hogy ne történjék a jövőben hasonló eset. - Azon túl, hogyha elődeink emlékét ápoljuk, törődünk nyughelyeikkel, önmagunkat becsüljük meg.
Amilyen tragikus volt Nemes Lampérth élete, hasonló volt műveinek sorsa is. Kiállításon - a két világháború között - csak kétszer került egy-egy műve a közönség elé: az 1925-ös Aktkiállításon, a Műcsarnokban, s a Tamás Galériában 1942-ben megrendezett tárlaton. Első emlékkiállítása 1948-ban volt a Fővárosi Népművelési Központ rendezvényei sorában. Gyűjteményes emlékkiállítására csak 1963-ban került sor a Magyar Nemzeti Galériában, amelyen a ma fellelhető mintegy 150 munkájának java került bemutatásra. Már említettük az 1976-os sátoraljaújhelyi kiállítást, ahol a Nemzeti Galériában őrzött művek szerepeltek. Azóta a Nyolcak és az aktivisták műveiből rendezett csoporttárlatok, valamint a Magyar Nemzeti Galéria, a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Kiscelli Múzeum, valamint a Herman Ottó Múzeum új, állandó, modern magyar festészeti kiállításain találkozhattunk mindössze 2-3 művével. Azt a helyet tehát, amely méltán illetné meg őt a magyar művészettörténetben, 1924 óta mindössze egyszer adatott meg neki kiállításon is bizonyítania, mégpedig az 1963-as Nemzeti Galéria-beli kiállításon.
Alkalom lehetett volna a halálának 60. évfordulója emlékére az óbudai Kassák Múzeumban rendezett kiállítás 1984-ben a pécsi képtár gyűjteményéből. Idézzük erről Lukácsi Sándor szubjektív hangú beszámolóját az Új írás 1985. évi számából: "Mostoha és viszontagságos volt a sorsa nyár végi emlékkiállításának. Plakátragasztás, hírverés nem előzte meg, hacsak nem számítjuk a televízió kurta csalogatóját, mely többet ártott, mint használt, mert a hanyag riporter az óbudai Kassák Múzeum helyett a zuglói Kassák Művelődési Házba irányította az érdeklődőket, aki pedig ennek ellenére eltalált a kiállítás helyére, azt szétdúlt környezet, árkok és kavicshalmok csatatere akadályozta a megközelítésben, így aztán nem is csoda, hogy látogatók is gyéren jelentkeztek, s ezért a tárlatot, mint valami megbukott színdarab kulisszáit, határidő előtt lebontották, s mivel a sajtó sem állt hivatása magaslatán, és az egyetlen hosszabb cikk inkább a festő politikai kapcsolatait, mintsem esztétikai értékeit taglalta, a nagyszerű alkalom kihasználatlan maradt, s nem mondhatjuk, hogy a közönség ma jobban ismeri a művészt, akinek útmutató szerepe Kassákéval, életművének súlya Adyéval vetekszik. Kesernyés vigaszul legföljebb azt említhetjük, hogy csatatér és mostoha sors voltaképpen illett ahhoz a művészhez, holta után is, akinek - élete harminckét futó éve alatt - a művészet küzdőterét a háború lövészárkaival kellett fölcserélnie, s az ihlet óráit sanyarú emigrációban vagy tébolydai tartózkodásai rövid szüneteiben kicsikarnia."
Műveinek sorsáról Molnár Zsuzsa így ír: "Hagyatékának egyharmadát, mely késői műveit tartalmazta, testvére, kire ez a rész jutott, teljes egészében megsemmisítette. Többi munkái pedig, kivéve azokat, amelyek a múzeumba kerültek, a család többi tagjánál maradtak, vagy onnét magyar magángyűjteményekbe jutottak, szétszóródtak, külföldre kerültek, illetőleg lappanganak. A stockholmi Ekström-gyűjteményben levő dolgai is ismeretlen helyre kerültek azóta, e gyűjtő, aki egyben műkereskedő is volt az utóbbi évtizedig, eladta őket. Az 1930-as években megjelent sajtó- és lexikonközlések »nagyobb kollekció«-jának sincs nyoma az elmegyógyintézetek múzeumában, ..." (Molnár Zsuzsa: Nemes Lampérth. Budapest, 1967.) Annyit tehetünk hozzá, hogy a 70-es évek közepén néhány tusfestménye elő- és hazakerült a hosszú svédországi lappangás után. Vajon lesz-e még, s mikor a lehető legteljesebben együtt Nemes Lampérth József fennmaradt anyaga? Nem tudom, de bízom benne, talán születésének 100. évfordulóján, 1991-ben...
A vele foglalkozó szakirodalomról néhány szót: már kortárs méltatói sejtették, hogy Nemes Lampérth József munkássága a XX. század magyar képzőművészetének egyik kimagasló teljesítménye (Kassák, 1917, Hevesy, 1922, Pátzay, 1924, Kállai, 1925, Genton, 1925, 1934, Péter, 1930). Kellő távlat birtokában az utóbbi évtizedek - különösen a 60-as évek fordulópontjától intenzívebbé váló - művészettörténeti irodalma Nernes Lampérth önálló stílusteremtő művészetét egyöntetűen korszaknyitónak, a modern magyar művészet egyik alapkövének tartja, helyét a század legnagyobbjai között jelöli ki (Gombosi, 1945, Kassák, 1947, Kampis, 1947, Horváth, 1958, Pataky, 1960, Pertorini és Szíj, 1966, Molnár, 1967, Németh, 1968, Szabó, 1969, Szíj, 1971, Mezei, 1975). Nemes Lampérth a magyar aktivizmus egyik úttörője, és ezen keresztül a progresszív magyar képzőművészet máig is ható, hagyományteremtő inspirálója, egyike a századelő legkövetkezetesebb művészi forradalmárainak (Szabó, 1971). Bár alapos, több szempontú áttekintések méltatják értékének megfelelően, a Nemes Lampérth munkásságát kimerítő részletességgel átfogó, hézagpótló monográfia egyelőre várat magára. E nagy hatású művészi életmű árnyalt megítélése különösen bonyolult feladat; a századelő magyar gazdasági-társadalmi alakzatának, forrongó hazai és nemzetközi képzőművészetének és Nemes Lampérth betegségének szintézisét feltételezi. Az utóbbi évek legtiszteletreméltóbb és legnagyobb vállalkozása Nemes Lampérth József érdekében a Corvina Kiadó 1984-ben megjelent albuma, Mezei Ottó munkája.
Ismét Lukácsy Sándort idézem: "... 1916-ban elkészült két nagy, álló női aktja mely mint két óriás kariatida tartja modern festészetünk épületének súlyát és ívelését, s amelynek ha rangját és méltó helyét akarjuk meghatározni, M. S. mester Vizitációja, Szinyei Merse Majálisa, Csontváry Cédrusa mellett illő kijelölnünk."
Bízom benne, hogy rövidesen eljön az az idő, - talán éppen születésének centenáriumára -, amikor - Rózsa Gyula fogalmazása szerint - "ez az elátkozott életű és elátkozott utóéletű mester" - elnyeri méltó helyét a magyar művészetben is, ahogyan a mai napon földi maradványai is megjelöltetnek. Az idő - előbb vagy utóbb - de mindig igazságot szolgáltat. S a szakmai műhelyek mellett Sátoraljaújhely város is igyekszik ebben az igazságszolgáltatásban a legjobb tehetsége szerint részt venni.
Forrás: Nemes Lampérth József emlékezete (Szabó Júlia és sokan mások)
Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1989
Miskolci Herman Ottó Múzeum közleményei, 25. kötet 38-42. oldal
Martos Gábor: Szezonvégi összefoglaló az aukciós festménypiac kiemelkedő hazai és nemzetközi eredményeiről
(rövid részlet)
A két piacvezető hazai galéria közül idén a Mű-Terem rendezte meg korábban tavaszi árverését, s ezen mindjárt egy igazi szenzációt kínált: a rendszerváltás óta mindössze harmadik kalapács alá került Csontváry-kép, a Hídon átvonuló társaság nem is okozott csalódást, hiszen az eddigi hazai legmagasabb, 80 milliós kikiáltási árára még százat "ráemelve" 180 millióval ugrott egyenesen az itthoni összesített leütési ranglista második helyére. A Mű-Terem további kínálatából Nemes-Lampérth József Gellért-hegyi utcaképe 15-ről 55 millióig, Bortnyik Sándor Strand-dámája 9,5-ről 38 millióig, Kontuly Béla Szamovár csészével című műve 4,8-ról 26 millióig emelkedett.
Forrás: Népszava Napilap 2006. június 20. kedd
http://nepszava.hu/articleprint.asp?nID=801129
